Javíthatatlan kiadás, avagy ülünk mi még egy padban, Péter!

esterhazy-peter1

A kaszás az utóbbi időben hatalmas étvággyal mazsoláz a Nagy Generáció legjobbjai között. De fogalmazzak finomabban: a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk. Még a pápát is le akarják váltani, mert mást mond, mint a szétnyalt seggű, kedves vezető. Borzalom!

Jaj, Péter, de sokat köszönhetünk Neked! Olyan eleganciával senki nem tudott lófaszozni, nyasgemezni, mint Te. Mindezt az álszent, döglődő korábbi rendszer, és most, a fent említett urizáló tolvajok idején, akik még inkább elölnék a műveltséget. Minek az? Megenni, megvenni, bankba tenni nem lehet! Elegáns szalonok falát sem díszíti. A dolgozó közhangya meg ne lopja az időt holmi olvasgatással!

Nem morgok tovább, Neked meg nyilván már valódi a „harmonia caelestis” (mennyei harmónia). És nincs javított kiadás. Nincs!

Néhány személyes megjegyzést még pöttyintek. Mindketten a piaristákhoz jártunk, én némi késéssel. A nyolcvanas években – hogy a cím is érthetőbb legyen – rendre összefutottunk közös mesterünk, Jelenits István bibliamagyarázó előadásain. A Bakáts téri templomban este nyolc órakor kezdődött. Az esti mise ünnepi fényeit már lekapcsolták, a tanár úr egy combos gyertyát hozott, hóna alatt volt az új fordítású Nagybiblia, és egy-egy fejezetről beszélt jó egy órát. Nálam csak a régi kis Újszövetség volt, mégsem járhat az ember egy élet kioltását is lehetővé tevő kötettel. Ma is benne vannak akkori ceruzával firkantott jegyzeteim. Te rendre lehuppantál mellém vagy a közelemben, és az előadó fanyar humorát dicsérendő gyakran összecikkant a szemünk, a gyertyaláng fényét így duplán láttam: a szemedből és az apró szemüvegedből. És a felejthetetlen mosoly…

jelko A mesterünk

esterházy jelenits

A tanár úr és Péter

Írtam én erről már az Albert Flóriánt búcsúztató bejegyzésemben itt. Hogy ne kelljen odalapozni, ideteszem a részletet: „Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!”

Most végigolvastam a Hasnyálmirigynaplót. Sokszor összefolytak a betűk, újabban könnyen könnyezem. De sokat göcögtem is a morbid humorodon, én is megpróbálok vidáman szenvedni. A legnehezebb – azért is nem írok rendszeresen – asszonkám hasonló küzdelmét látni.

Ma temetnek el a családi sírboltba. Lélekben ott… Hajnal óta a Thomas Mann üdvözlése jár a fejemben. És nem csak miattad:

„…Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…

Reklámok

Kis húsvéti csokor, tojás helyett

Sziasztok, Drágáim! Rossz hír: nagyon csehül vagyok, ahogy az így tavasszal már lenni szokott, lassan “felindítom a tökéletes bánatot…”

A jó hír: asszonkám a fél évig tartó kezelés után ma először ment dolgozni. A fene gondolta, hogy így fog hiányozni! 🙂

Mivel most ideférek a géphez, összeraktam néhány sort, gondolatmorzsát Dsida Jenő korai húsvéti témájú verseiből/verseihez, mivel Miklós barátom már régen nyaggat, hogy írhatnék már végre valamit, hiszen közeleg a plébániai újságunk lapzártája. (A leginkább ismert Nagycsütörtökről már korábban írtam.) Magdi barátom és egykori tanítványom volt a másik múzsa, aki ma kitette a közösségi oldalára az Utolsó vacsora című fel-feljajduló zsengét. Akkor most rajta:

Hitélet és irodalom

A 21 éve létező Szent Kereszti Üzenetekben többször idéztük Dsida Jenő talán legnagyobb hatású húsvéti témájú versét, a Nagycsütörtököt. Írtam is róla rövid elmélkedést. Most a költő néhány hasonló témájú korai versével és pár gondolatmorzsával kiegészíteném, melyet Lisztóczki László Kocsárdtól az Olajfák hegyéig című tanulmányából idézek: (F. L.)

„Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez igazította életét. Tragikus messianizmusát – melyet vele született, gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött – sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható verseinek egyik nagy csoportja – közülük a Radnóti szerint is “igazi költő”-re valló Út a Kálváriára a legszebb – a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus nagycsütörtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.

Dsida Jenő: Út a Kálváriára      

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja – úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.
Az Üdvözítő gyötrő magánya és szenvedése a költő 1923-ban – tizenhat éves korában – keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című – a Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal közreadott – zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre megérző Mária újra és újra “ráfelel” a történésekre, átéli a tragédia utolsó stációit is:

Dsida Jenő: Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)


Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

Imádság című – 1924. április 10-én írt – verse a Getszemáni kertben gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés, hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:

Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye – osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját – a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan soraiban a szenvedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még hetykén szembenéző “korhely legény… tanítványai” is “alszanak”:

…mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették).

Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:

Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.

Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra készülődésének helyszínét:

Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.

1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Júdás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen, elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Egyes szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet, szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni kertben…”

 

Kései családegyesítés

Jöjjön akkor most az ígért temetősztori! Tavalyi beszámolómban említettem, hogy a nagyapám szepezdi sírját az eltelt hatvan év eléggé megviselte, a környéken népszerű építőanyagból, a közelben fejtett vöröskőből készített sírperem az előlappal együtt megsüllyedt, a táblára vésett feliratról a festék lekopott, tulajdonképpen olvashatatlan. Azt is megírtam már jó két évvel ezelőtt, hogy ennek ellenére mindig találtunk friss virágot rajta, bizonyítékául annak, hogy az egykori tanítványok nem felejtik el mesterüket, amíg élnek.

a sírfelirat 2013

A sírfelirat tavaly

Meg mi sem, az egyik esősebb napon a lányaim felkerekedtek, hogy az Ancsa által otthon vásárolt sárga rózsákat nevelő bokrocskát elültessék dédapjuk fölé tiszteletük jeléül. Szerszámuk nem volt, tortakanalat meg kést vittek gödröcskét vájni. Sárosak lettek, mint a dagonyáról érkezett vadmalacok, de a küldetést sikerrel teljesítették.

Míra aztán októberben arra járt a barátaival, megálltak a temetőnél néhány percre. A nyáron ültetett virág érintetlen volt,…

FJ sírja 2014. okt

…a sír azonban nem. A Balatonszepezd a világ közepe című fb-oldalon kitettem a fényképét az alábbi soraimmal:FJ sírja3

„A családunk idén nyáron is egy hetet töltött Szepezden. A leányaim szokás szerint felkeresték dédapjuk sírját a világ legszebb panorámáját nyújtó temetőjében, ültettek egy bokor sárga rózsát megemlékezésül. Fűzik János igazgató-tanító és kántor 1918-tól élt és szolgált itt, ahogy az Németh Ferenc barátom könyvében olvasható. Sírját igencsak megviselte az eltelt hatvan év, megállapítottuk, hogy a felirat nem olvasható. Míra lányom az elmúlt hétvégén a környéken kószált, megálltak egy percre a temetőnél. Meglepődve látta, hogy valaki fekete festékkel kihúzta a táblára vésett betűket. Nem profi munka, mégis melegség töltötte el a szívemet, van még olyan ember, aki továbbra is emlékezni akar Fűzik tanító úrra. Köszönöm neki nagyon! – az egyetlen unokája-”

Szepezd krónikása – akit tavaly a könyve megjelenése alkalmából rendezett kiállításon ismertem meg személyesen – is kommentelt a posztom alá, emlékeztetett, hogy eltett nekem valamit tavaly, amit a temetőárokban talált.

Fűzik tanító unokája is meglátogatott.

„Fűzik tanító unokája is meglátogatott.”

Nagy örömömre akkor a fentivel együtt ezt a képet küldte el nekem:döncike sírja

Ezt a kis faragott követ korábban mindig meglátogattuk. Apám legkisebb testvérének, az 1920-as évek elején két évesen keserű mandula-mérgezésben meghalt Döncikének (Ödön vagy Dénes, nem tudom) a sírját jelezte. A bejárattól nem messze feküdt egy nagy bokor alatt a földön, magát a hantot eltüntette az idő. Pár éve kivágták a bokrot, a kő meg eltűnt. Talán a temető takarítói vélték úgy, hogy az apró tárgy csak lom, a kutya sem emlékszik rá, ezért beborították az árokba, ahol a helytörténetet kutató barátom meglelte. Ezer hála érte ismét, Ferenc!

De mit tegyünk vele? Vigyük Budapestre? Minek? Hisz itt őrizte az apró halott örök nyugalmát! És ekkor a homlokomra csaptam, megvan a megoldás! Esedékes volt tavasz óta, hogy a nagyapám családjában szintén Szepezden felnövő 86 éves Zsófi nénémet gépkocsival elvigyük egykori lakhelyére, hogy meglátogathassa az őt valódi gyermekeként szerető nagyapám sírját és a ma is itt élő keresztfiát, Bélát.

Mindenszentek ünnepe előtti hétvégén el is indultunk Ancsa lányomék Focusával, melybe öten jobban belefértünk, és a kerekesszéket is könnyű bepattintani a kombi csomagterébe. Újabb bokrok is kerültek mellé. Ferenc szeretettel fogadott, az én masszív Ancsikám könnyedén fölkapta a követ, behelyezte a kocsiba, és már gurultunk is a temető kapujához. A nyári tapasztalatból okulva áskálódó szerszámokat és gumicsizmát is vittünk, hiszen ismét kiadós esők áztatták a majdnem mindig kék egű „világ közepét”.

A leányaim által végrehajtott operatív beavatkozásról mesél az alábbi három kép. Remélem, ezzel nem követtünk el semmiféle szabálytalanságot. Ha igen, enyém a teljes felelősség.

döncike sírköve nagyapám sírján 2014. oktdöncike sírköve nagyapám sírján 3. 2014. okt

döncike sírköve nagyapám sírján 4. 2014. okt

Nyugodjatok békében, Drágáim, így együtt! Nem vagyok egy temetőket járó alkat. Itt, Szepezden azonban mégis mindig jólesően bizsergeti meg a szívemet a „genius loci”. És – ahogy nézem – a lányokét is. 🙂

Végezetül két kép az októberi napfényben fürdő szepezdi strandról:

séta a strandon1

Ifjak szelfije

séta a strandon2

De jó itt!

„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

A város peremén

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj…”

A cím és a mottóként idézett néhány verssor bizony nyomasztó indítása egy reményt hirdető blog nyár eleji bejegyzésének. Pedig tulajdonképpen jól vagyok, némi visszaesés után fizikailag összekapartam magam, még étvágyam is akad. Nem okozott különösebben meglepetést az sem, hogy a közéleti acsarkodások a választások után sem szűnnek, a fortélyos félelem igazgat tovább. Tudomásul vettem, hogy én már nem érem meg e fátum megszűnését, de a gyerekeinkért nagyon aggódom. Eddig mindig bejött az ifjakba vetett bizalmam, mert tehetségesek és jobbra hivatottak. Előbb-utóbb megtalálják a kiutat! Remélhetőleg nem máshol és nem egy kataklizma következményeként. Soha nem voltak Ady sorai érvényesebbek, mint ma:

„…Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifju testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni:
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Asszonkám megismételt CT-je nem mutatott semmilyen romlást az állapotában, de a vérvizsgálat bizonyos értékei miatt az onkológusa úgy határozott, hogy három újabb kezelésen kell átesnie. Nem vagyunk boldogok. Ráadásul a múlt héten begyulladt a vállízülete, szegénykém csak fájdalomcsillapítókkal működött. Ilyen izomletapadásos ízületi gyulladásom nekem is volt vagy húsz éve, akkor még rendszeresen fociztam. A szemem ugrott ki a fájdalomtól, ha megemeltem a karomat, éjjel meg csak vigyázzállásban, azaz combhoz szorított kézzel tudtam aludni. Hosszan kaptam fizikotherápiás kezelést, és gyógytornára jártam, pedig akkor még nem is gondoltam, hogy valaha mozgássérült leszek.

Szerencsére már jobban van!

A helyzetjelentés után visszatérek a fenti fejcsóválós borongáshoz. Már írtam, hogy intézményesített lopáshoz, trafikhoz, földhöz, bankadóhoz, reklámadóhoz nem értek, szót sem vesztegetek ezekre. A szilánkokká szétvert oktatásügyön már keseregtem eleget, ha nem lenne annyi hivatástudattal megvert megáldott kollégám, akik sokszor tankönyv nélkül, a gyomorba kúszó egzisztenciális félelmet legyűrve mostoha körülmények között is erőn felül helytállnak, már régen kiborult volna a bili. Így azonban más a fontos.

Hasonlóan intenzív ágyon fekszik a haldokló egészségügy is, volt szerencsém beleszagolni a fekélyeibe, dolgozóinak csodálatos lelkesedése lélegezteti jobbára. Pedig ez igazán közügy, többnyire nem az egészségbe halunk bele. Lehet, hogy a döntéshozóinkat mindez nem érdekli? Aki beteg, az annyit is ér? Pusztuljon a férgese! Éljen a foci!

Jutott eszembe mindez, mikor asszonkámat elfuvaroztam az orvoshoz a közeli Gyáli útra. Fenét! Kerületünk focicsapatának, a népszerű FTC-nek az igazgatását a korábbi választási győzelem után átvette a középfokú végzettsége ellenére nagy tehetséget bizonyító Kubatov úr, a kormánypárt egyik főkomisszárja. Hamar eszébe jutott, hogy kellene neki egy új játék stadion, mert megérdemli. Nosza, kapott is pénzt rá bőven, a harmincegynéhány éves Albert Stadiont üstöllést lebombázták, a nemrég elhalálozott aranylabdás Flórit azzal kárpótolták, hogy a szomszédos utcát az ő nevére keresztelték át. Az új stadionnak sok milliárdért más lesz a neve, most olvastam, hogy egy biztosító társaság idegen nevét fogja viselni. (Gr!)

Ott álltam tehát az Albert Flórián úton, baloldalt lapult egy rozzant és rozsdás kerítés mögött a László Kórház onkológiai ambulanciájának lepukkant földszintes épülete, ahová naponta százak járnak a gyógyulás egyetlen reményével, kiböjtölve azt, hogy az összesen kilenc ágyon hosszú-hosszú várakozás után előbb-utóbb rájuk kerüljön a sor, és szétáramoljon testükben a remélhetőleg kóros sejtburjánzásokat is elpusztító szörnyű méreg, mely nincs tekintettel az ép szövetekre sem.

Jobbomon pedig az égre magasodva pózolt a grandiózus új acélépítmény, akár egy óriási nyitott szardíniás doboz, szinte a szagát is éreztem.

albert-stadion

Hirdette a nyers erőt, pedig kintről nem is láthattam a birodalmi sasra hajazó új acélszobrot. Borzalom!

fradisas

Nem, nem akarom a stadionépítések ellenzőinek sorát gyarapítani. De ott jobbra és balra pillantva megfogalmazódott bennem egy elköteleződés. Pokolra a stadionokkal, amíg nyomor van és éhezés, amíg nincs pénz kezelésekre és gyógyszerekre!

Pedig én igazán szeretem a focit! Akkor is, ha az agyonmenedzselt válogatottunk Albánia (!) ellen szánalmas teljesítményt nyújtva egy vitatható büntetővel képes csak győzni.

zöld sas

Én ezt a Fradi-sast szeretem. Emberléptékű.

Kifelé a gödörből

(Elnézést kérek, a szokottnál is hosszabb lett, de ezt nem lehetett szétdarabolni!)

Bizony, jó időre bedugult a dumaláda ezen az oldalon. Jóbarátok és ismerősök aggódva érdeklődtek az okokról, igyekeztem szűkszavúan és nyögvenyelve válaszolgatni privát levélben, gondolom ezzel is ráncolva kedves homlokokat. Mert elég csúnya gödörbe kerültem, melyből alig láttam esélyt a kijutásra. Eltűnt az állandó belső mosolyom, zárlatot kapott a humor, az önirónia, talán életemben először tapasztaltam magamon valami szörnyű depresszió jeleit.

Már az év első két hónapjában gyanút foghattam volna, elnehezültem egy kissé, a megmaradt bokám olykor kézilabdává puffadt, egyre többször éreztem a szükségét némi snapsz kupicából való hörpintésének s annak söröcskével való leöblítésének a közérzetet javítandó. Mikor a hanyag autós motorgenerál helyett adalékanyagokkal akarja elérni, hogy a lerobbant ketyere tartsa az iramot. Előbb-utóbb aztán az elhanyagolt erőforrás furcsán kerregni kezd, aztán végleg elfüstöl.

A havária akkor következett be, mikor asszonkám április első napjaiban hazajött a kontroll CT-leletével, melyben az orvos leírta, hogy gyanús foltokat talált a hasfalon, ismét fel kell keresnie az onkológusát. A számítógép előtt ültem, potyogtak a könnyeim, hosszú percekig rázott a zokogás csendben befelé, amúgy férfiasan. Aztán szépen jött a jól ismert légszomj, hetekig nem tudtam enni, csak vaníliás karikát próbáltam majszolgatni a vércukorszint miatt, valamint ittam becsülettel, akár a katonatiszt.

Asszonkámról gyorsan elmondom, hogy a régi, jól bevált onkológusa megnyugtatta, hogy nem eszik olyan forrón a kását, majd júniusban megismétlik a vizsgálatokat, és akkor majd eldöntik a továbbiakat. Hála Istennek, jól van, dolgozik ezerrel, néha enyhe ízületi fájdalmai vannak a kor és a kevésbé sportos életmód következményeinek megfelelően.

Én azonban fokozatosan konyultam le, mint a kiszáradt kóró, pedig igyekeztem locsolgatni magam bőven belsőleg. Egyre fogyott az erőm, már a fejemet tartani is megerőltetőnek bizonyult, alig vártam, hogy este ágyba keveredjek. Szerencsére aludni egész jól tudtam, de nappal is többször lefeküdtem. Május elején a négynapos hétvégére terveztük a szokásos tavaszi autós kirándulásunkat, de én jóval előtte tudtam, hogy ez nekem kimarad idén, a fürdőszobába kitámolyogni is maratonfutásnak tűnt, minek legyek kolonc a szeretteim nyakán. Az utolsó áprilisi hétvégén eldöntöttem, hogy orvoshoz fordulok, akármi is lesz ennek a következménye. Naná, hogy azonnal kórházba utalt! Kérésemre nem az Istvánba, hanem a Gottsegen Kardiológiai Intézetbe írta meg a beutalót, ahol egyszer már csodát tettek velem. Ancsa lányom már vitt is, a nagy tömeg ellenére néhány óra alatt mellkasröntgent, szívultrahang-vizsgálatot, laboreredményt produkáltak, frissen beapplikált branülön keresztül három ampulla vízhajtót toltak belém. Aztán egy fiatal orvos közölte, hogy kórházi ellátásra van szükség, de az épületet éppen felújítják, fele ágyszámmal működnek, és egyetlen helyük sincs. De ő beszélt a szomszédos Szent István Kórház kardiológiai osztályának főorvosával, akik tárt karokkal várnak. Nos, én az Istvánból mindig betegebben illetve megcsonkítva távoztam, mint ahogy bementem, legszívesebben hazaindultam volna. De rápillantva szeretteim aggódó arcára megadtam magam. Egyenesen az intenzív coronaria őrzőbe vittek, ahol minden látszólag fölösleges holmimat hazavitették. A mellemre tappancsokat ragasztottak, hogy monitor mutassa az életfunkciókat, belém nyomtak újabb öt ampulla Furosemidet valamint élénk tiltakozásom ellenére egy hólyagkatétert, mondván, hogy ekkora lóadagtól az ajtóig sem jutok el, már az ágy szélén bevizelek. A megdugásomkor valamit elbarmolhatott a magabiztos nővér, nemcsak azért, mert a szemem jött ki a fájdalomtól, akár a csigának, de a baloldalamon fekve olyan vizelési ingert éreztem, mintha most rögtön kidurrannék. Egész éjjel forgolódtam, semmit nem aludtam. A klímaberendezés folyamatosan ment, néha meleget fújt, akkor leizzadtam, rögtön utána hideget, akkor meg vacogtam, mint a makk ász. Reggel olyan gyenge voltam, hogy a bögrémet nem tudtam a számhoz emelni. Tölteni sem, mert a kezem elképesztően remegett. És rám jött, amitől a legjobban féltem, egyszerre kakilni kellett. Asszonkám szerencsére korán bejött, elindultam kissé nagyképűen, hogy felkeresem a folyosón lévő egyetlen klotyót. Tíz ágyra egy, valamint egy mosdó! Már az ágy végén felborultam volna, ha asszonkám nem tart meg, egyszerűen összezavarodott bennem a horizont. Kapaszkodni sem tudtam, Petőfi laza átiratával egyik kezemben hugyos zacskó, másik kezemben bot. Társam hozta a szappant, szivacsot, törülközőt, s tartotta a dülöngélő kedvest. Félúton alám toltak egy négykerekű székecskét, amiről később derült ki, hogy egy vödörrel kiegészítve szobaklotyóként funkcionál. A további élvezeteket nem részletezném, méltán pályázna az életem legszörnyűbb pillanatainak egyike címre. Még két napig szenvedtem az intenzíven, közben különféle hallucinációk kínoztak, talán az alkoholelvonás tünetei. Szerdára alaposan megcsapoltak, valamivel jobban lettem, még enni is tudtam. Jött a négynapos ünnep, kellett másnak is az intenzív ágy, így átkerülhettem az osztályra, Szerencsére kinézett magának egy gyógyszerkísérletet vezető kedves főorvosnő, szelíden kapacitált, hogy legyek egyik alanya ennek, cserébe egy háromszemélyes fizetős kórterembe kerülök ingyen, nem egy tízfős hodályba. Abban az állapotban talán az ördögnek is igent mondtam volna némi nyugalomért. Áttoltak, itt a három ágyhoz tartozott egy toalett és egy komplett fürdőszoba. Ráadásul a két szobatársamat a négynapos hétvégére hazaengedték, így magamra maradtam. Ez jó volt, rühellem a nyavalyáikat soroló, egymásra licitáló betegek felszínes csevegéseit, inkább rádiót hallgatok és olvasok. Így nem untam magam, csak az életemet megmérgező és belőlem kilógó csövet, a végén a staniclit, melynek tartalma már ekkor piroskás volt a vértől. Fájt is. Hiába könyörögtem a vizitelő ügyeletes orvosnak, hogy távolítsák el. Az ügyeletes doki soha nem dönt, tán még az újraélesztést is megfontolná.

Vasárnap ráadásul eldugult a cső. A beadott vízhajtó ellenére csak levegő volt benne. Ijedten hívtam a nővért. Az ügyeletes doki nem szarozott sokat, utasította az ápolónőt, hogy mossa át a rendszert, hogy ne kelljen újat feldugni. Így aztán a tökömbe kaptam egy gyors infúziót, majd ezt megismételve beindult a csurgás újra. Közben, hogy ne unatkozzak, két napja ugatva köhögtem, valószínűleg a fent említett klíma utólagos hatásaként. Pont egy tüdőgyulladás hiányzott! Szerencsére csak a torkom adta be a kulcsot.

Szombaton meglátogatott a 86 éves plébános barátom, aki felszentelése óta járja a kórházakat. Először tanácsot kért, hogy a nagymarosi lelkigyakorlatának témájához, a szegénységhez milyen ötletekkel tudnék segíteni, és milyen irodalmi szemelvényekkel tudná színesíteni előadását. Jó volt kicsit újra hasznosnak érezni magamat, akadt sok használható ötletem, szorgalmasan jegyzetelt. Aztán megáldoztatott, és megkaptam a betegek szentségét. Eddig mindig elutasítottam tréfásan, hogy nem kérek még papot. Most az „utolsó kenetet” – remélem nem utoljára – kiszolgáltatta. Nem tiltakoztam. A gödör mélyén ezekben a napokban bizony olykor a göröngyök hullását kívántam. De jó, hogy ma már mosolygok ezen!

Hétfő reggel újra nőni kezdett a fű, benépesült a kihalt kórház. Először a nagyfőnök főorvos látogatott meg, kissé értetlenkedett, hogy miért van még mindig bennem a cső. A pipától elborult az arcom, ezt kérdeztem mindenkitől napok óta. Most kivették hamar, szegény, megviselt lomposlajosom nagy megkönnyebbülésére. Nagyot tisztálkodtam ízibe! És akkor még simán tudtam pisilni. A főorvosnő is jött, határozott nemet mondtam a kísérleti nyúl felkínált szerepére, és még határozottabban közöltem, hogy én most hazamennék. Nagyon kedvesen fogadta a nemet, és megígérte, hogy kedd reggel elenged, de emelni kell néhány gyógyszerem adagján.

Nehezen telt az utolsó nap odabent, de aztán Taki barátom és asszonkám hazavittek. Itt lett volna egy kínálkozó boldog befejezés, de szerdán szédelegni kezdtem, rám jött a szapora. Naja, az Istvánból mindig hozok haza valami maradandót, a kibaltázott életbe! Ráadásul bedugult a pisilőművem. Egy kis csurgás, aztán semmi, az inger marad. És minden próbálkozásnál fosás. Így még urológushoz sem mehetek. Az étvágyam ismét nulla. Egyre gyengébb vagyok. Mély letargia vett erőt rajtam. Elkezdtem szedni vadul a Kliont, amely korábban kirántott a bajból. Nem szűnt. Aztán jó egy héttel később működni kezdett a szerszám, megfontoltan bár, de meg tudtam könnyebbülni. S tizenkét nap elteltével megszűnt a hasmarsom is. Újra tudok enni, vasárnap már voltam misén, tegnap már bevásároltam. Mondjuk kurvanyáztam erősen, mivel a kórházi lét időtartamára kivettem a bankkártyámat a brifkómból, ezért nem tudtam fizetni. Haza kellett jönnöm érte, hogy el tudjam hozni a cuccot. Szegény asszonkámat jól leszidtam telefonon, pedig nem is ő volt a hibás. Mondjuk, figyelmeztethetett volna, az itthoni dolgokban ő az ész embere. Itt kérek tőle bocsánatot! 🙂

Bocsánatot kérek azoktól a barátaimtól is, akiknek aggódó érdeklődését megborult elmével sopánkodásnak véltem, s sprőden és türelmetlenül elküldtem őket a pék farkincájára. Esetleg válaszra sem méltattam valakit. Kint vagyok a gödörből, írni is van kedvem hosszú hetek óta. Itt a nyár, vár Balatonszepezd. Van remény! Mindig!

🙂