Kései családegyesítés

Jöjjön akkor most az ígért temetősztori! Tavalyi beszámolómban említettem, hogy a nagyapám szepezdi sírját az eltelt hatvan év eléggé megviselte, a környéken népszerű építőanyagból, a közelben fejtett vöröskőből készített sírperem az előlappal együtt megsüllyedt, a táblára vésett feliratról a festék lekopott, tulajdonképpen olvashatatlan. Azt is megírtam már jó két évvel ezelőtt, hogy ennek ellenére mindig találtunk friss virágot rajta, bizonyítékául annak, hogy az egykori tanítványok nem felejtik el mesterüket, amíg élnek.

a sírfelirat 2013

A sírfelirat tavaly

Meg mi sem, az egyik esősebb napon a lányaim felkerekedtek, hogy az Ancsa által otthon vásárolt sárga rózsákat nevelő bokrocskát elültessék dédapjuk fölé tiszteletük jeléül. Szerszámuk nem volt, tortakanalat meg kést vittek gödröcskét vájni. Sárosak lettek, mint a dagonyáról érkezett vadmalacok, de a küldetést sikerrel teljesítették.

Míra aztán októberben arra járt a barátaival, megálltak a temetőnél néhány percre. A nyáron ültetett virág érintetlen volt,…

FJ sírja 2014. okt

…a sír azonban nem. A Balatonszepezd a világ közepe című fb-oldalon kitettem a fényképét az alábbi soraimmal:FJ sírja3

„A családunk idén nyáron is egy hetet töltött Szepezden. A leányaim szokás szerint felkeresték dédapjuk sírját a világ legszebb panorámáját nyújtó temetőjében, ültettek egy bokor sárga rózsát megemlékezésül. Fűzik János igazgató-tanító és kántor 1918-tól élt és szolgált itt, ahogy az Németh Ferenc barátom könyvében olvasható. Sírját igencsak megviselte az eltelt hatvan év, megállapítottuk, hogy a felirat nem olvasható. Míra lányom az elmúlt hétvégén a környéken kószált, megálltak egy percre a temetőnél. Meglepődve látta, hogy valaki fekete festékkel kihúzta a táblára vésett betűket. Nem profi munka, mégis melegség töltötte el a szívemet, van még olyan ember, aki továbbra is emlékezni akar Fűzik tanító úrra. Köszönöm neki nagyon! – az egyetlen unokája-”

Szepezd krónikása – akit tavaly a könyve megjelenése alkalmából rendezett kiállításon ismertem meg személyesen – is kommentelt a posztom alá, emlékeztetett, hogy eltett nekem valamit tavaly, amit a temetőárokban talált.

Fűzik tanító unokája is meglátogatott.

„Fűzik tanító unokája is meglátogatott.”

Nagy örömömre akkor a fentivel együtt ezt a képet küldte el nekem:döncike sírja

Ezt a kis faragott követ korábban mindig meglátogattuk. Apám legkisebb testvérének, az 1920-as évek elején két évesen keserű mandula-mérgezésben meghalt Döncikének (Ödön vagy Dénes, nem tudom) a sírját jelezte. A bejárattól nem messze feküdt egy nagy bokor alatt a földön, magát a hantot eltüntette az idő. Pár éve kivágták a bokrot, a kő meg eltűnt. Talán a temető takarítói vélték úgy, hogy az apró tárgy csak lom, a kutya sem emlékszik rá, ezért beborították az árokba, ahol a helytörténetet kutató barátom meglelte. Ezer hála érte ismét, Ferenc!

De mit tegyünk vele? Vigyük Budapestre? Minek? Hisz itt őrizte az apró halott örök nyugalmát! És ekkor a homlokomra csaptam, megvan a megoldás! Esedékes volt tavasz óta, hogy a nagyapám családjában szintén Szepezden felnövő 86 éves Zsófi nénémet gépkocsival elvigyük egykori lakhelyére, hogy meglátogathassa az őt valódi gyermekeként szerető nagyapám sírját és a ma is itt élő keresztfiát, Bélát.

Mindenszentek ünnepe előtti hétvégén el is indultunk Ancsa lányomék Focusával, melybe öten jobban belefértünk, és a kerekesszéket is könnyű bepattintani a kombi csomagterébe. Újabb bokrok is kerültek mellé. Ferenc szeretettel fogadott, az én masszív Ancsikám könnyedén fölkapta a követ, behelyezte a kocsiba, és már gurultunk is a temető kapujához. A nyári tapasztalatból okulva áskálódó szerszámokat és gumicsizmát is vittünk, hiszen ismét kiadós esők áztatták a majdnem mindig kék egű „világ közepét”.

A leányaim által végrehajtott operatív beavatkozásról mesél az alábbi három kép. Remélem, ezzel nem követtünk el semmiféle szabálytalanságot. Ha igen, enyém a teljes felelősség.

döncike sírköve nagyapám sírján 2014. oktdöncike sírköve nagyapám sírján 3. 2014. okt

döncike sírköve nagyapám sírján 4. 2014. okt

Nyugodjatok békében, Drágáim, így együtt! Nem vagyok egy temetőket járó alkat. Itt, Szepezden azonban mégis mindig jólesően bizsergeti meg a szívemet a „genius loci”. És – ahogy nézem – a lányokét is. 🙂

Végezetül két kép az októberi napfényben fürdő szepezdi strandról:

séta a strandon1

Ifjak szelfije

séta a strandon2

De jó itt!

„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Utóélet 2.

A késésem oka szerencsére most nem a rongyolódó egészségem, még az önkormányzati választások körüli őrült mocskolódások okozta rezignáltság sem vette el a kedvemet az írástól. Bár a felelős/tlen érdektelenséget meg az általam ideálisnak gondolt demokrácia újabb csúfos vereségét látva homlokom gyakran és ütemesen kívánta érinteni íróasztalom kemény fedlapját. Jó erősen, a klaviatúrára azért vigyázva! De kultúrlény ugye ilyet nem tesz, fáj úgyis a busa fejem odabent. Minek csapassam még a felszínt is?

Történt pedig, hogy asszonkámnak igencsak sürgőssé vált az általam csak az azóta levitézlett és ezáltal amnéziába pottyant Rózsi kollegina őrületének nevezett portfólió kiegészítésének szükséglete. Ez a szakma által elismert és a szülők és diákok szeretetét és tiszteletét bíró pedagógusoknak csak púp a hátukon, a kevésbé alkalmasoknak azonban az egyetlen lehetőség, hogy hosszú-hosszú oldalakon fényezzék önmagukat, hátha a több évtizedes mellőzöttség mocsarából ki tudnak törni. Majd ezt eldönti egy politikai farvizeken előnyt nyalakodó frissen fölkent hivatalnok. Asszonkám is sürög ezerrel, immár két teljes hétvégét eltöltött zömmel szintén nagymamakorban lévő buzgó pályatársaival egyetemben a teljesen értelmetlen továbbképzésen. Közben a munkanapjain éjszakába nyúlóan házi feladatokat „kontrolcé-kontrolvézik”, hadd lássák odafönt, hogy a kiválasztottak milyen kreatív faszagyerekek. De hiába lázítom, hogy minden oldal közepére szúrja be, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, annak fényes nappal a Fő téren kinyalom a se…, sejhaját. Nem ő, én Laci bá’, bő nyállal. Ki én! Úgyis divat most a nyalafintáskodás. Pfuj!

Most meg a kibővített portfólió, mert attól lesz majd mesterpedagógus! Mit megtesz az ember a nyugdíj előtt azért a pluszban beígért havi száz rugóért! Amiből – szerintem – úgysem lesz semmi. Miből lenne? EU-s pénzből? Ugyan!

Én meg nem férek oda a géphez. Tudniillik megfázott a gyöngyöm, kapóra jött neki a múlt héten egy kis betegállomány. Megbolydult hát a hétközi béke szigete itthon, csak apró időmorzsákat tölthettem az asztali gép mellett. A noteszgépet meg nem szeretem, egy csomó dolgomat át kellene telepíteni, végre megszoktam a W-7-et, nem megyek vissza az XP-re. Persze asszonkám hasonlóan konzervatív. De ő hozza a lóvét, nincs helye okoskodásnak.

Már megint meglódult a közölhetnékem, más tisztességes blogger három posztban ír le ennyit, én meg csak most térek rá arra, amiért tulajdonképpen leültem.

utóélet 4

Azzal fejeztem be előző bejegyzésemet, hogy Virág nagyszerű filmjéről néhány szedett-vedett gondolatot, esetleg saját emlékfoszlányt monitorra vetek. A mozihoz ugyan kevéssé értek, legfeljebb a műélvező szintjén, bár meg kell mondjam, hogy a betegségem kezdete óta rengeteg filmtablettát bevettem. (Elismerem, kicsit erőltetett a humor, de megkockáztattam, mert sokáig fogalmam sem volt, hogy mi köze a gyógyszernek a filmhez. Segített a Wikipédia.)

Ha a nyájas olvasó ismerős megfogalmazást talál, ne vádoljon feltétlenül azzal, hogy Schmitt Pál-i magaslatokra török, szinte minden kritikát többször olvastam, néhány mondat nagyon megragadt bennem.

utóélet5

Például ez a kedvcsiholónak szánt, de tudóskodó kérdés: „Ki hitte volna, hogy egy transzcendentális coming of age mozi éleszti újra a magyar filmekbe vetett hitünket?” Mert a magyarok tényleg nem szeretik a magyar filmeket. A magyar film a rendszerváltás óta felejthetővé vált, hiszen javarészt ugyanazt kapta tőlük az ember. Vagy a kevésbé jó ízlésű, klisés nyugati komédiák primitív dramaturgiáját másolták saját munkáikba, megfűszerezve egy kis bunkó otrombasággal, nehogy elfelejtsük, hogy magyar filmet nézünk, vagy az öncélú művészkedés jellemezte, ahol az alkotókat nem érdekelte, a néző érti vagy élvezi-e, amit órák óta bámul. Az egyéni hangú Üvegtigris és a Valahol Amerika lett az etalon a maguk olykor szórakoztatóan bárgyú humorával.

Visszatérve az idézett felvetés állító részéhez: az Utóélet valóban szokatlan felnőtté válási történetet, melyben a szorongásokkal küszködő, huszonéves Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. A pszichiátriáról szabaduló fiút az apa hazafuvarozza az elzárt vidéki otthon hamis idilljébe. Bár a kezelőorvos meghagyta a férfinak, hogy próbáljon megértően viselkedni fia gondjaival szemben, az apa ugyanúgy képtelen megszabadulni autokrata valójától, mint Mózes a szorongásaitól. Kettejük kétségbeesett és egyre komikusabbá váló kapcsolatteremtését ráadásul váratlanul félbeszakítja a lelkész halála. Bár elsőre úgy tűnik, Mózes válláról eltűnik az apai szigor keltette nyomás – kettejük közös útja a síron túl is folytatódik, ugyanis a férfi félszeg kísértetként követni kezdi fiút. A legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg.

A fiú kétségbeesetten próbál megszabadulni a kísértettől, és ebben segítségére lesz egy spiritiszta autószerelő, valamint a lelkész narkós asszisztense. Próbálja megtalálni az okát, amiért a halott még nem távozott a túlvilágra, nekilát felkutatni és bevégezni apja elvégzetlenül hagyott feladatait, azonban idővel ráeszmél, az ok, amiért még nem távozott apja szelleme, az ő maga. A film tétje az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.

utoelet2

Végső soron ez egymás elfogadásának története is, hiszen amikor a film szereplői rá akarják erőltetni saját akaratukat a másikra, az csak még több konfliktust eredményez. Az apa lelkét jelképező fehér galamb csak akkor emelkedik a magasba, amikor Mózes minden szorongását legyőzve határozottan dönt, és képes ezt derűsen vállalni. A gyermek iránti bizalom ugyan későn és bonyolult körülmények között születik meg, de megszületik.

Több évezredes kettős dilemma fogalmazódik meg bennünk: el kell tudnunk engedni halottainkat, bármily kilátástalannak is tűnik szeretteink nélkül az élet folytatása. Nem könnyű, hisz ebben a küzdelemben jórészt magunkra vagyunk utalva, a távozó aligha segít látványosan, ahogy itt a filmben. A másik jóval profánabb: el kell engednünk időben (lehetőleg még életünkben, höhöhö) szárnypróbálgató gyermekeink kezét, hagyni őket, hogy megtalálják saját magukat. Akkor is, ha látjuk esetleges hibáikat, tévedéseiket, és mi igazán tudni véljük, mi lenne számukra az igazi jövő. Óvnánk minden nehézségtől, egyengetnénk az útját a magunk feje szerint. Nem lehet! Majd szól időben, ha tanácsot kér, ha segítségre van szüksége. Ez sem könnyű. Hány de hány barátomat győzködtem, hogy higgyen szétszórt, lázadozó, léhának tűnő, felelőtlenül cselekvő csemetéjében. Ne gyötörje elvárásaival, ne kényszerítse rá saját meg nem valósult vágyainak megvalósítását, ne követelőddzön, ne szidalmazzon, ne káráljon! Higgyen benne! A bizalom és a saját belátása meghozza a termést. Eddig mindig nekem lett igazam. Persze én könnyen beszélek, mindkét leányom mosolygós ötöst érdemel. Talán a töretlen bizalom miatt is…

DSC_4387

Az Utóélet egy sokrétegű, viszont cseppet sem szájbarágós film. Erőssége a hangulat, amely a tehetséges operatőr, Pohárnok Gergely képeinek egyedi látványvilágával áthatja a filmet, a nyers kelet-európai valóság sajátos atmoszféráját teremti meg, s amely olykor a vitriolos humorú cseh filmek vagy a román újhullám nyerseségére emlékeztet.

Az egész alkotást bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd, sőt feketébe hajló) humor jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek finoman stilizált vidéki világa szinte szürreális. Kiválóan meg vannak írva a groteszk szituációk, és a történések is logikusan következnek egymásból. Főleg a képi humorban jeleskedik, hiszen a leginkább vicces és drámai pillanatok is a látvány miatt fejtik ki olyan jól hatásukat a sok abszurd szituációból eredő helyzetkomikummal.

Számomra különösen érdekes még a motívumok játéka a filmben. A történetet végigkíséri a halál jelensége. Ez főleg a kísértő halott apa újabb és újabb megjelenésében érhető tetten vezérmotívumként, ahogy szellemként visszatérve segít fiának áthaladni a felnőtté válás rögös útján. Egy mellékszálon is megrázó: Mózes örökbefogadott kishúga, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi megkérdőjelezni, hogy valóban a családhoz tartozik-e biológiailag, miközben minderről senki nem vesz tudomást.  Nemcsak szembesül az elmúlással és annak elkerülhetetlenségével, hanem tevékeny részesévé is válik egy groteszk jelenetben, amikor a lelkész utódjának elgázolt pitbullja a mosogatóban agonizál, és félelmében egy puskával agyonlövi. Ez a naturalista mozzanat meglehetősen lehangoló része a történetnek, szívesen beszélgetnék róla értelmes középiskolásokkal. Kíváncsi vagyok, tudnának-e kezdeni vele valamit.

Végigvonul a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.

Említettem már a másik, valamivel elcsépeltebb metaforát is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galambot, amelyet temetési szertartást végző ügybuzgó lelkész megpróbál az „égbe” rugdosni. Nem megy, ahogy a lélek sem hajlandó a mennybe menni, miként az illendő lenne, nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia nyakában.

Alig találni olyan jelenetet, melynek ne lenne valamilyen másodlagos jelentése is. Ilyen motívum a fiú vegetáriánussága, amit senki nem hajlandó komolyan venni. Minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a macsós viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.

Nem véletlenül a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a giccses, de monumentális Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.

Itt elgondolkodtató lehet, milyen a rendező viszonya a valláshoz. Egy interjúban meg is kérdezték tőle:

„A nézők joggal érezhetik azt, hogy a vallás szálka a szemedben?
Van egy jelenet a templomban, ahol egy kisfiú leköp egy imakönyvet. Ez egy érzékeny dolog, és mivel egy templomból már kitiltottak minket, a forgatáson sumákoltunk, nehogy a lelkész megtudja, mire készülünk, aztán megint kitiltsanak. Az egyik kellékes viszont elszólta magát, mert nem érezte milyen vékony jégen járunk, de kiderült, hogy a lelkész végig tudta, mire készülünk, és egyáltalán nem zavarta. Megértette, hogy ez egy film, és ez a jelenet nem arról szól, hogy leköpnek egy imakönyvet, hanem arról, hogy zaklatnak egy kislányt, és ezt egyáltalán nem veszi észre a környezete. A film egyik főszereplője egy lelkész, de az Utóélet nem általában a lelkészekről mesél, hanem erről a fiktív szereplőről.”

Igen. De mesél még a két lelkész alakja a könyörtelen etatizmusról, az álszent hipokritákról, a képmutatásról, az elfojtott kéjsóvárságról, a balogzoltánok seggnyalásáról. És ez nem az Istenről rántja le a leplet, sőt, a hitről sem.

Végezetül és a teljesség igénye nélkül ejtek néhány szót a színészekről is. Csákányi Eszter örök plátói szerelmem, akármilyen szeretetre vágyó ocsmányságot játszik. Ennél többet kár mondanom. Az örökbe fogadott kishúgot alakító gyermek, Hang Lili Rozina profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni összes fájdalmát. Mint jó néhány színjátszó kör egykori vezetője mondhatom: csiszolatlan gyémánt. A Mózest alakító amatőr színészre, Kristóf Mártonra ezt kevésbé mondhatom el, néhol lehetett volna hitelesebb, de ezt tudjuk be szerepbeli betegségének. Tetszett még a lelkész utódját játszó Gyabronka József (hej, a jó II. Móka Miki, akkor mennyivel ártatlanabb volt) és a spiritiszta autószerelő szerepében Anger Zsolt.

Fontos bekezdést érdemel tőlem a lelkész-apa (illetve a röghöz kötött szellem) szerepét játszó Gálffi László. Nemcsak druszám, lényegében kortársam is, egykori színészi szárnypróbálgatásaim idején nagyon figyeltem rá, ahogy Cserhalmi Tyutyura is. Kicsit vetélytársnak is tekintettem. Az 1975-ben forgatott népszerű Kenguru című filmben tűnt fel egy vézna, pelyhedző bajszú ifjú, Kánya (Varjú István), aki fiatal felnőttként a szabadságot keresve rohangált a csajok között, valamint Budapest és Paks között egy Zil teherautóval, hogy építőanyagot vigyen az épülő atomerőműhöz. Imponálóan alakította a meglehetősen tétova, olykor mégis határozottan cselekvő főhőst. Ideteszek egy képet, a stáblistát és egy linket, hátha valaki nem látta a hetvenes évekbeli száguldásainkat:

kenguru másolata

Rendező Zsombolyai János
Forgatókönyvíró Zsombolyai János, Bertha Bulcsu
Főszerepben Gálffi László
Vándor Éva
Koltai Róbert
Pásztor Erzsi
Tarján Györgyi
Zene Benkő László, Delhusa Gjon, Frenreisz Károly, Koncz Tibor, Latzin Norbert, Markó András, Szörényi Levente, Tardos Péter, Tolcsvay László, Somló Tamás
Operatőr Zsombolyai János

http://youtu.be/Ng0cnQ4vm6I

Egy másik emlékezetes élményem 1980-ból Peter Shaffer Equus című darabjának első magyarországi bemutatója a Pesti Színházban. Darvas Ivánnal lenyűgöző alakítást nyújtottak.

equus

Gálffi László (Alan Strang)és Darvas Iván (Martin Dysart)

Peter Shaffer: Equus
Rendezte: Kapás Dezső
Bemutató: Pesti Színház, 1980. január 24.
MTI fotó

Eszembe jutott most, hogy a hat lovat megvakító ideggyenge fiút oly nagy átéléssel alakító egykori Gálffi hogyan játszaná most Virág filmjében Mózest. Költői a kérdés… Aztán következett még rengeteg emlékezetes szerep a Vígszínházban, azután az Örkényben.

Egy másik párhuzam is érdekes: a színész legutolsó szerepe az Örkény István Színházban Hamlet apjának szelleme. Kijutott neki a szellemekből. Sajnos ezt még nem láttam. Lehet, hogy megnézem, bár a Hamlettel óvatos vagyok. Több rossz rendezést láttam, mint jót.

Az Utóéletben is nagyot alakít Gálffi, kedvenc marad, de a mai hódolatom – a korábbi jegyzetemben leírtakból érthetően – a sikeres elsőfilmes Zomborácz Virágé. Adja meg mindkettőnknek a Jóisten, hogy még sokszor dicsérhessem újabb és újabb remekjeit! 🙂

Utóélet

Tisztázzunk valamit az elején: ez a bejegyzés (és az esetleges folytatása) a szokottnál is szubjektívebb, és semmiképpen nem tekinthető elemzésnek. Kavargó emlékek és egy magyar mozifilm ihlette gondolatok elegye.

Ifjúságunk meghatározó élménye volt a mozi. A hatvanas években tévénk sem volt, az olvasás, a sport és a kirándulás mellett szinte egyedül ez jelentette a szórakozást. A párkapcsolatok alakulásában is jelentős szerepet játszott. Utódaink nem is sejtik, milyen fülledt erotika lengte be például a nadrágszíj szélességű nézőtérrel rendelkező Balaton vagy Zrínyi filmszínház utolsó sorának négy székét. Ez volt a legdrágább hely, tíz forintot is elkértek érte, míg az első két sorba egy bélásért (2 Ft) be lehetett ülni. De az izzadt leánytenyér markolászása, horribile dictu egymás összenyálazása megérte. Izgalmasabb volt, mint a vászonra vetített NDK-gyártmányú indiános film a kitűnő karosszériájú horvát Gojko Miticcsel a főszerepben. A boldog hetvenes évek második felében a mozi tovább tágította a világomat. Ekkor már a Filmmúzeumba és egyetemi filmklubokba jártunk, hatalmas vitákat tartottunk egy csésze tea mellett a Bajkál nevezetű műintézményben vagy a Pilseni korsóhoz címzett kultúrnapköziben, persze itt inkább habos-buborékos ivadékot kortyolásztunk komolykodó mondataink leöblítésére. Beleszerettem az olasz neorealistákba, meg Wajdába, Bergmanba, Bunuelbe, Truffaut-ba. És ott volt nekünk a termékeny Jancsó, akinek filmjeit kezdetben a telt idomú női testek látványáért látogattuk, mert olyat akkor még nemigen láthattunk, legfeljebb a vetkőzős golyóstollon.

Vetkozos-toll-014

Később aztán kapizsgálni kezdtük Miki bácsi sajátos filmnyelvét, jelképrendszerét.

A művészfilmek mellett szívesen megnéztem a történelmi tárgyú mozikat valamint a színvonalasan megalkotott kosztümös és/vagy kalandfilmeket.

Aztán jött a házasság, a gyerek(ek), a munka, nem maradt idő a mozizásra. Bár nem így indult, az esküvőm napján az összesereglett és mulatni vágyó rokonok és barátok megrökönyödve vették tudomásul a vacsorán a bejelentésemet, miszerint érezzék továbbra is jól magukat, mi fél tízkor lelépünk, mert a kettes csatornán aznap vetítik Fellini Nyolc és fél című alkotását. Erről pedig nem maradhatunk le. Ja, hogy végül nem néztük? Tévedni emberi dolog. Fáradtak voltunk. 🙂

A televízió átvette az uralkodást a vizuális kultúrában. Utoljára épp tíz éve voltam filmszínházban, Mel Gibson Passióját néztük meg egy multiplexben. Felejthető élmény volt. Nem is a film, azaz az irtóztató és székhez szögező, a szörnyű botrányt élethűen felidézni kívánó látvány és hangosítás riasztott. Döbbenten figyeltem, ahogy vödrökkel a kezükben és a hónuk alatt érkeznek a nézőtérre az érdeklődők. Aztán elkezdődött az össznemzeti rágcsálás és szürcsölés körülöttem, amely elnyomta Jézus getszemáni magányát enyhítő tücsökciripelést, de még a felgerjesztett tömeg „feszítsd meg” őrjöngését is. A vásznon bugyog a (mű)vér, a nézőtéren meg popcornszag felhőzik, csámcsogással díszített primitív beszólások innen is, onnan is, borzalom! Ide sem jövök többet!

De most el kellett mennem. Már két éve írtam itt egykori tehetséges tanítványomról, Virágról: „…már negyedikes korában képes volt a fogalmazásaiban teremteni magának egy szürreális világot, amivel engem is elvarázsolt. Filmművész lett, az ágazat mostohasága ellenére rövidfilmjeivel több nemzetközi fesztivál díjazottja. Mellette ír is (Szomjas Oázis). Meg saját blogot is. Én addig nem is láttam blogot, azt sem tudtam, mi az. Csak hallottam, hogy van ilyen Gyurcsánynak. Megnéztem, végigolvastam, nagyon élveztem. (Nem Fletóét, nem!) Kicsit klikkelgettem a freeblogon, láttam, hogy itt őrült jó dolgok, nagyszerű fazonok (is) vannak. No, uccu neki! Írni elvégre csak tudok. Regisztráltam, sok csetlés-botlás után így vagyok én itt.”

Idén januárban tudtam meg, hogy igazi mozit rendez, akkori posztomban így emlékeztem vissza rá illetve 2011-es útkeresésemre: „Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.”

virág

Virág és a két főszereplő: Kristóf Márton és Gálffi László

Szeptemberben itthon is bemutatták végre az említett filmet, miután az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon – ahol Pálfi György Szabadesése nem mellesleg három díjat is nyert – zajos sikerrel fogadták. Egészen meglepő módon a többnyire fanyalgó kritikusok is jókat írtak az Utóéletről, olyik ünnepelve tapsolt. Megkértem Míra lányomat – aki meglehetősen elfoglalt, hiszen az egyetem mesterszakát végzi, és mellette gimis felvételi előkészítő foglalkozásokat vezet két csoportnak egykori ofője, a mai direktor felkérésére –, hogy kedvesével szervezzenek számunkra egy mozilátogatást. Addig is rengeteg a témába vágó kritikát és interjút elolvastam, szerencsére Virág édesanyja, a kőbányai Zrínyi Gimnázium közkedvelt német- és magyartanára ismerősöm a fb-on, ahol tálcán kínálta a különféle médiacsemegéket a leányzóról és filmjéről. Például ilyeneket: „A rendező, akinek a nevéhez több sikeres és díjnyertes rövidfilm (A macska szerepe a francia irodalomban, Nyomtávváltás, Valami kék, Dipendenza) fűződik, arról is szólt, hogy a film műfaját nehéz meghatározni, hiszen nem zsáner, leginkább abszurdba hajló drámának nevezné az alkotást.”

Vagy: „Zomborácz Virág egy igazán üde színfoltot hagyott a magyar film palettáján: kedves, abszurd, fekete humorral telített és érző filmet tett le az asztalra, amit könnyebb szeretni, mint kritizálni.” (CineStar)

És: “Akik látták a filmet, azt mondják, hogy az Utóélet nagyon olyan, amilyen én vagyok – vélekedett.”

virág2Forgatás közben az operatőrrel, Pohárnok Gergellyel

Magamban felidéztem a rendezőnőt tízéves korában. Halk szavú, mosolygós teremtés volt, inkább visszahúzódó, semmiféle magamutogató harsányság nem jellemezte. A társaival sem voltak konfliktusai, szájtátva bámultam, ahogy a korosztályára jellemző piszkoskodásokat kezelte, szemei ilyenkor kissé összeszűkültek, és egy-egy halkan kimondott szikrázóan kemény szóval félbeszakította a gonoszkodót, akiben a hang fennakadt… Nem értette. A fogalmazásaiban azután elszabadult a pokol: ragyogó stílusban, elképesztő szókinccsel, finom humorral, öniróniával, hibátlan helyesírással alkotta meg szövegeit. Különösen hálás volt, ha fikciót kellett írni. Ilyenkor igencsak meglódult a fantáziája, igazi élmény volt olvasni. Hej, ha meglenne az a régi füzet! Sajnos, a lerokkanásom után elkallódott, valószínűleg az utódomnak kellett a hely egykori szekrényemben.

Vasárnap délután aztán a Toldi moziban lehuppantam a kényelmes bársonyülésre, és peregni kezdett a legújabb fikció. Előrebocsátom: valószínűleg találnék a filmben jó pár olyan mozzanatot, amit én másképp valósítanék meg, de egyrészt ehhez a szakmához csak a műélvező szintjén értek, másrészt a visszavonult öreg mester (hadd legyek ennyire szerénytelen, mégha a tanítvány százszorosan is túlnőtt) inkább az elérzékenyült nagyapa szemével nézi a még kiforratlan művész próbálkozásait. Úgyhogy idéznem kell, Virág, egy rajongódat, aki a következőt írta internetes oldaladra: „Nincs ezen mit szépíteni, kurvajó filmet rendeztél!” Egyetértek. 🙂

(Folytatom hamarosan a filmről.)

Járgányok 3.

Az előző posztom végén a csodás Bivalyról, a 424-es gőzmozdonyról tettem említést. A derék járgány és néhány későbbi legendás utódja megérdemel még néhány szót, a technika egykori csodái iránt érdeklődő ifjak valamint a korombeli nosztalgiázó öregek középkorúak meg talán örülnek némi illusztrációként feltett kép- és hanganyagnak.

Csemetéink ma már furcsán és elmeállapotunk épségéért aggódva néznek ránk, mikor a kedvelt Activity mutogatós vagy más asszociációs játékban a mozdonyt és/vagy vonatot így idézzük fel: csihuhuhu. Nézzünk, hallgassunk bele az alábbi anyagba, hogy miért! (A helyesírással ezúttal ne törődjetek! 🙂 )

Mozgófilmen is megnézhető, ezen látni a mozdonyfordító szerkezet működését is: Meséltem a pöfékelő vasparipa vontatta utasok testnyílásaiba behatoló koromról. Nézzétek, mit okád a Bivaly, ha a fűtő a szítóvassal belenyúl a kazánba!

Kedves emlékem, mikor Eta barátosnémmal – tudjátok, Rákoscsaba bőbeszédű vörös démona, akitől a medve is világgá megy – illetve osztályainkkal évről-évre erdei iskolába vonultunk májusban Kőbánya balatonlellei úttörő- majd később ifjúsági táborába, és az egész hetes gazdag program végén a tábortűznél hangulatos műsort adtak a gyermekek, ezután összekapaszkodtunk, és diákjaink boldogan önfeledt ordítása mellett nagy vargabetűkkel indultunk a szállásunkra:

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára,

Kanizsai, kanizsai állomásra,

Elöl ül az Eta néni,

Hátul meg a krumplifejű Laci bácsi.

Huncutul hátralestek a gengszterkéim, én meg jól összeráncoltam a homlokomat, fenyegetően forgattam a szemeimet, és élveztem, hogy mennyire szeretnek.

Cseh Tamás illetve Bereményi Géza is megénekli a Bivalyt nem kevés áthallással üzenve:

„Előre, sohase hátra…

Nem minden vonat jár széles vágányon,

El ne feledjétek, azt, hogy vannak köztünk,

El ne feledjétek, vannak e világon keskeny vágányú vasutasok is!”

A Balaton északi partjának vasútvonalát még ma sem villamosították, ezért a gőzösök eltűnése után a dízelmozdonyok vontatták a szerelvényeket. Három ilyenre emlékszem. Először a Fradi-színekre festett magyar gyártmányú M-40-esre, ez eléggé gyengécske volt, gyakran kettőt kapcsoltak a vonat elé, így aztán száguldott, mint a szél. Tudtommal ma már nincs forgalomban.

 járgány32

Legendásnak mondható a Szergej becenévre hallgató M-62-es, még ma is használják néhol tehervontatásra. A szovjet erőgépben a korabeli pletykák szerint két T-52-es tank motorja visított és dübörgött. Mikor először vittem leendő első feleségemet azaz mai asszonkámat Szepezdre, a kempingben csak a vasúttöltés alatt kaptunk sátorhelyet. Nagy volt a szerelem, különösen akkor, mikor eldübörgött néhány méterre a sátrunk mellett a piros erőgép, a sátorcövekek kilazultak a lokális földrengéstől, a kedvesem meg úgy bújt hozzám ijedtében nyakamra fonódó karokkal, ahogy azóta is kevésszer. Utólag is köszönöm, Szergej! 🙂

járgány31

Ebben a kategóriában a legnagyobb kedvencem az egész Európában kedvelt svéd gyártmányú Nohab mozdony (M-61) volt, nem is értem, hogy ötven éve hogy a csudában juthatott hozzá a MÁV húsz darab ilyen nyugat-európai minőségű vasparipához. A szépség, gyorsaság, erő, takarékosság megtestesítője ráadásul jóval csendesebben duruzsolt, mint falánk szovjet kollégája. Kár, hogy ma már csak a nosztalgiavonatokat vontatja néhány felújított példánya.

járgány30járgány33

Kandó Kálmántól és találmányaitól itt kérek elnézést, a különben kiváló magyar villanymozdonyokat érthetően nem csodáltam anno olyan lelkesedéssel, hiszen alkalmatlanok voltak a tapolcai személyvonat élére. Vessenek magukra!

Saját kézzel vezérelt közúti kacskaringóimat az én kis „Pegazus szárnyas csikómnál”, az MZ motorkerékpárnál hagytam abba. Mivel azonban novembertől márciusig a pincénkben pihent, ráadásul esőben a fenének sem volt kedve ráülni a vizes nyeregre, erősen szemeztem a fedett és fűthető négykerekűekkel. Ez azt jelentette, hogy kijártam az autópiacra, amelyet akkor még a Nemzetközi Vásár helyszíne előtti parkolóban szerveztek vasárnaponként. Pénzem ugyan nem volt, de belőttem magamnak, hogy minimális bevétellel mit célozhatnék meg eséllyel. Édesanyám ekkor már beteg volt, hónapokig rehabilitációs kezelésen vett részt Budakeszin. Egyszer aztán minden tartózkodó szerénységemet feledve odaálltam Zsófi néném elé, és kértem kölcsön tőle huszonötezer forintot. Azt ma sem tudom, hogy a havi kétezremből hogyan terveztem megadni a lóvét, de a nagy elhatározás megvolt bennem. A pénzt természetesen megkaptam, így a hétvégén hazaállítottam egy kivénhedt és lestrapált Trabanttal. Úgy emlékszem, 64-es évjáratú volt, nálam öt évvel fiatalabb, a rendszámának elején CU virított, akkor még két betűvel kezdődött, amit négy szám követett. A jobb oldali ajtó zárja még aznap csütörtököt mondott, egy spárgával kötöztem az üléshez, hogy menet közben ne csapódjon ki. A motorja hidegen még szépen pöfögött, de annyira beteg volt, hogy az üzemhőmérsékletet elérve ki-kihagyott a gyújtás, rángatott, mint a részeg kecske, ezért hatvan kilométeres sebességnél nem lehetett többel menni vele. A következő hétvégén azért a boldog és ostoba új tulajdonos szepezdi utat tervezett vele. Hajnalban mentem a kedvesemért, amikor a rendőrök még alusznak, tudniillik nem volt autóra szóló vezetői engedélyem, csak motorra. Az M-7-esen aztán kimutatta az új szerzemény a foga fehérét. Az érdi emelkedőn úgy füstölt, mint a fenti mozdony, a motor rángatásától majd a nyelvünket haraptuk el. Székesfehérvárnál bevittem egy szervizbe, ahol közölték, hogy nincs sok hátra az erőforrásnak, főtengelyt kell cserélni, és teljes motorgenerált végrehajtani. De miből? Lógó orral hazaindultunk. Mentségére mondom, köhögve-krákogva hazahozott a rusnya dög. A következő néhány héten még furikáztam vele a városban, betolakodtam a Tudományos Akadémia – e jeles intézmény könyvtárában dolgoztam három évig – előtt nagyképűsködő Volgák közé, de hamarosan eladtam tízezer forintért. Csak tizenötöt buktam rajta, de az új tulaj legalább nem zsákbamacskát vett, elmondtam, hogy mire számíthat.

trabant60121

1980-ban megszületett Ancsa lányom, vérző szívvel megváltam a motoromtól, és ismét egy finoman szólva kamaszkorú Trabival parkoltam le az ablakunk alatti lámpaoszlop mellé. Az Orsinak nevezett verdát (papírjaguár Porsche, ha nekimegy egy fának, nem marad belőle por se) egy féllábú egyetemi tanártól vettem – akkor még ki gondolta, hogy sorstárstól –, ahogy korábban megírtam mozgássérülteknek való Hycomat típusú csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg pap barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni.

Több mint százezer kilométert hajtottam bele országszerte, elgurultunk Krk-szigetre, az Adriára. Az ott nyaraló nyugati turisták, akik Trabit nem láttak még, ámulva csodálták, néhányan letérdelve alánéztek, hogy miféle erőmű lehet ebben az ütött-kopott szappantartóban. Akkor még nem épült sztráda, tizenöt órát utaztunk, Fiume előtt a szerpentin végén félreálltam, le akartam állítani a motort, de az annyira túlmelegedett, hogy gyújtás nélkül pöfögött tovább.

Még a meghibásodásai is kedves emlékek: egy barátom pincéjében kapott nagygenerált a motorja; egyszer a főiskola parkolójában cseréltem hengerfejtömítést egy unalmas pedagógiaóra helyett; az elrohadt alvázán a hossztartókat, küszöböt, motortartó hattyúnyakat ismerős lakatos hegesztette. De soha nem hagyott az út szélén, hogy a mai kormánypárt önmagát hirdető szlogenjével éljek. Ha jól emlékszem utolsó kilométerein Péter barátom használta végkimerülésig, egy akcióban éves BKV-bérletet kapott érte a forgalomból kivonása és a bontóba adása fejében.

Mert én ekkor tudtam megvenni a még csecsemő – alig egyéves – harmadik Trabantomat, az utolsó kétütemű szériából valót, ezzel újabb 11 évig rodeóztam.

A századfordulót követően aztán egy valószínűleg felelőtlen választási ígéretét betartó kormánynak köszönhetően mindkettőnk fizetése nőtt 50%-kal, ezért életemben először banki hitellel vásároltam, megvettem a ma is csodásan ketyegő Suzuki Swiftemet. A keletnémet kétüteműek után minőségi ugrást jelentett a sokak által ma is lenézett, „guruló szarnak” is nevezett fapados tündérke. Míra lányom hátulgombolós korszakának akcentusában: „eszt nadon szeletem”, nem cserélem le sohasem. Esetleg akkor, ha egy automata váltós Toyota Aurisszal kínáltok meg, az momentán nagyon tetszik. Mert az én metálszürke kicsikém kézi kuplunggal van ellátva, amit megírtam a nem sokkal feljebb linkelt Törvényen kívüli című tavalyi bejegyzésemben.

suzuki

Sorozatomat egy olyan járgány képével zárom, melyet „Ilyet kérek” címmel mentettem nem is oly régen. Mert idén júliusban ismét megyünk Szepezdre egy hétre. A part menti házat leelőlegeztük, csak tartson ki az egészségünk. Sétálni meg jó, ha tud az ember járni. Gurulni sem rossz, az ifjak meg úgyis imádnak fogyókúrázni. Akkor csapjunk a lovak közé! 🙂

ilyet kérek

Járgányok 2.

Emlékeim szerint mindig vonzottak a négy- vagy többkerekű járgányok. A legutóbbi posztomban már kibukott belőlem a korántsem sivár gyermekkorom egyik nagy bánata: a pedálos és kormányozható álomhintómoszkvics soha nem lett az enyém. Mondjuk az akkori tologatható játéktütük minőségén is elcsodálkozhatnak a mai dedek, nekem a kedvencem a lemezből sajtolt szocreál törpeautó volt. Minden korai agressziót ki lehetett élni vele, az embergyerek kajakra rátenyerelt a kackiás bajszú manus fejére, ettől a kütyü jó messzire gurult.

járgány1járgány2

A képen látható közszolgálati célokat szolgáló lendkerekes járműparkom valósághűsége is hagyott kívánnivalót maga után, de a felpörgetett lendkerék éktelen visítása némileg felidézte a sietést segítő megkülönböztető jel, a sziréna szörnyű hangját. Ma is tűnődöm, mit keres a sorban a mentő és a tűzoltó között az a barnamackó, talán az ötvenes évek lefüggönyözött Pobedájára hajaz, mellyel a hírhedt államvédelmi hatóság a nem kellően lelkes állampolgárt az Andrássy út 60. szám alatti műintézménybe fuvarozta népnevelési célzattal.

Boldog órákat töltöttem egy másik korabeli szörnyszülött, a közkedvelt közlekedési játék lemeztáblája előtt. A játék egy fémtáblából, 2 darab felhúzható rugós lemezautóból és 1 darab buszból, valamint műanyag KRESZ-táblákból áll, amiket a táblán megjelölt helyekre kell állítani. A felhúzott autók és a busz – a táblára helyezve – beakadnak a lukakba, ahonnan a színes nyelvek lenyomásával indíthatóak el. A tábla oldalán található, különböző színű fémbillentyűkkel a kereszteződések forgalmát irányíthatjuk, ill. a járművek haladási irányát ( sárga ) változtathatjuk meg. Höhöhö, most már tudjátok, honnan a rendkívül fejlett logikai és rendszerszemléletű gondolkodásom, a finommotorikus mozgásom és a szem-kéz koordinációm, továbbá a sorrendiség (szerialitás), a téri tájékozódás valamint a helyes időzítés képessége, a ritmusérzék. 🙂

járgány12járgány11

Hogy hazánk a vas és az acél országa volt akkoriban, bizonyítja még két ízléses játékom. Az egyik egy igazi ultramodern távirányítással működő kisautó, melynek hátulját egy vastag kábel kötötte össze a gazdi kezében lévő irányító szerkezettel, amelyben két góliátelem biztosította az elektromotor energiáját. A doboz oldalából kinyúló kis karral lehetett a kormányt működtető bowdenhuzalt mozgatni. Ez persze a tizenharmadik manővernél végleg elszakadt, ettől kezdve a verda körbe-körbe járt, legalább nem kellett rohangálni utána. Az előre-hátra üzemmódot egy piros és egy fehér gombbal lehetett szabályozni. Mondanom sem kell, a kontaktus ebben is egyre gyakrabban akadozott, míg egyszer mérgemben véglegesen kiheréltem az egész szerkezetet, eltávolítottam a köldökzsinórt és egyebeket, mondván, hogy inkább tologatom, minthogy állandóan szervizeljem. A motorból meg barkácsoltam egy takaros ventilátort, sokáig hűsített hűségesen, pedig akkor még nem is voltam érzékeny a hőségre.

járgány9

A másik legendás lemezförmedvényt, az elemes holdjárművet kifejezetten rühelltem, pedig a körbeforduló tengelyének köszönhetően teljesen önjáró szerkezetet szabadon lehetett ereszteni, ha nekiment valaminek, rögtön új utat keresett. Ilyenkor kísérteties fényekkel villogott is. A rusnyasága mellett talán ez volt a fő bajom vele, egy gép ne gondolkodjon helyettem, hanem szolgáljon zokszó nélkül, akkor villogjon, ha én akarom. Itt nincs demokrácia, azt a mindenit! Asszonkám sem kérte a múltkori vásárlásunk során felajánlott önműködően kolbászoló porszívót, majd azt ő tudja, hová szippantson be a ketyeréje. Pedig lehet, hogy jobban viselném a körülöttem ődöngő robotot, mint a leszegett fejjel órákig port vadászó életem párját. Ilyenkor menekülőre fogom…

A hatvanas évek végén édesanyám kolléganőjének Amerikába szakadt leánya küldte nekem az első nyugati csodámat, egy valódi angol Matchbox gyármányú kisautót, by Lesney felirattal és egy komplett katalógussal. Olthatatlan szerelem kezdődött, a katalógust ronggyá olvastam, ráadásul nem sokkal később a Deák téren akkor nyíló Hobbi boltban már árusítani kezdték a miniatűr négykerekűket. Alig vártam a jeles napokat, mikor valamelyik jóakarómat megfejhetem, hogy egy-egy aktuálisan kiszemelt példánnyal járműparkomat bővíthessem. Ma is megvannak, ha ütött-kopottak is, a gyermekeimet is kiszolgálták. Most döbbentem meg, miközben fényképeket kerestem, hogy a neten komoly pénzeket, akár tízezreket kínálnak némelyikért. Meg is gazdagodhatnék, de nem válok meg tőlük, ásó, kapa és a nagyharang…!

járgány4járgány3

Miközben a fenti bizbaszokat komoly elmélyüléssel tologattam a parkettán, elkerekedett szemmel figyeltem a valódi járgányokat, kitágult orrlyukakkal szimatoltam a benzingőzt és a kipufogógáz sajátos illatát. A szívemben megkülönböztetett helyet kaptak a szocialista járműipar legócskább termékei: a régi Moszkvics és Volga, valamint a lengyel csúcstermék, a Warszawa (ejtsd: varsava). Ha anyám nagy ritkán véletlenül taxival akart menni valahova, addig kellett állnunk a drosztnál, amíg a moszkvai műremek pöfögött az élre, akkor beszálltunk, és a jellegzetes olaj- és műanyagillattól mámorosan figyeltem a suhanó tájat.

kütyü23kütyü24

A Varsóról elnevezett lengyel anyahajóban – melynek régi, púpos változatát a fent említett szovjet Pobedáról koppintották – biztonságban éreztem magam, olyan hosszú orra volt, alig láttam előre. Mondjuk oldalt meg hátra sem sokat, kepeszteni kellett a mély ülésekből, hogy élvezni lehessen a „száguldást”.

A múltkor emlegetett Józsi bácsi, anyám bátyja, aki hivatásos sofőr volt, ebben az időben leginkább a korszak elitautóját, a Volgát hajtotta. Vállalatvezetőknek meg pártfunkciknak járt ez az orrát fennhordó, harcsaszájú benzinzabáló gépezet, melynek torkán lecsúszott akár harminc liter nafta száz kilométerenként. Igaz, kövér gázadással elérte a százas csúcssebességet. De akkor még nem volt rezsiharc meg spórolás, így engem is megkocsikáztatott az öreg rendszeresen. Ezek mindig ünnepnek számítottak.

járgány15

A hétköznapokon pedig a tömegközlekedési eszközök segítségével éltem ki utazási szenvedélyemet. Mivel édesanyám váltott műszakban dolgozott, kiváltotta nekem a tanulóbérletet, hogy bármikor bemehessek angyalföldi munkahelyére, ne kelljen esténként egyedül ülnöm otthon. A Népligetig a ma már csak múzeumban látható villamossal mentem. A nyitott peronú, az utasokat a kieséstől lecsapódó ráccsal védő 51-es ilyesféle volt:

járgány19

A legnagyobb élményt a pótkocsis 75-ös trolibusz nyújtotta, a kalauz nélküli utánfutó első ülésén minden úton átéltem a vezetés élményét, még kormánymozdulatokat is tettem, persze szigorúan vigyázva, hogy a feltűnést kerüljem.

járgány7

Hétvégenként pedig rendszeresen felültem a lakótelepről induló 39-es autóbuszra, amely tátott szájával keresztülfalta magát a városon egészen a budai János Kórháznál lévő végállomásig. A mai buszsofőrök elhűlnének látva elődeik teljesítményét: már felmászni sem volt egyszerű az elkülönített fülkébe, a hatalmas kormány tekergetését nem könnyítette szervo, meg kellett küzdeni a böhöm váltókarral és a 30 kg ellenállású kuplunggal minden sebességváltásnál.

járgány6

A nagyapámhoz Zsámbokra a gödöllői hévvel mentünk, Gödöllőn várt már ránk sokunk kedvenc járgánya, a drapp festésű, farmotoros Ikarusz. Az első ülésen ritkán volt hely, hogy kedvemre pótsofőrködhessek, ilyenkor hátra kellett mennünk az utolsó sorba, hogy a fenekemmel érezhessem az alattam dübörgő erőt. Elbűvölt a dízelmotor hullámzó dorombolása, a műbőrből varrt ülések sajátos illata. Ma sem értem, hogy a százegynéhány lóerős, tehát egy mai középkategóriás autó teljesítményével rendelkező erőforrás hogy a csudába juttatott el annyi embert viszonylag gyorsan az úti céljához.

járgány5

Másik távoli célállomásunkra, Balatonszepezdre vonattal mentünk, melyet a hatvanas években bizony még gőzmozdony húzott, méghozzá a legendás 424-es, olyiknak piros csillag virított az orrán. Ma gyűlöletes látvány, höhöhö, én akkor szerettem. A Déli pályaudvart elhagyó szerelvényen az ablakokat fel kellett húzni, mert a hosszú alagútban a betóduló füst igen kellemetlen volt. Utána azonban végig a nyitott ablaknál bámultam a tájat, a fölénk bodorodó füstöt, hallgattam a gőzmasina más hanggal összetéveszthetetlen dudálását, sistergését, a vonatkerekek zakatolását. Szemem-szám megtelt korommal, de ki bánta ezt? Mentünk a Balatonhoz!

járgány20

A folytatásban a saját tulajdonú négykerekűekről mesélek még. Ha jöttök… 🙂