Műfordítva

Előző bejegyzésem utolsó mondatát törölnöm kéne, hegy elejét vegyem a jogos kritikának, miszerint hajlamos vagyok se(hosszú, hátulsó szájpadon képzett zöngés zárhang)et alkotni a számból, azaz felelőtlenül ígérgetek összevissza. Merthogy nem hétfőn tolakszom ide, és nem a jelzett mesével.

Egy bekezdést követel tőlem, hogy idén elballag az utolsó két olyan osztály, melynek tanulóit aktív magyartanárként volt szerencsém bosszantani még ötödikben. Az utolsó osztályaim! Az egyik csapat meghívott a pénteki tanárbúcsúztató bulijára. Kedves hagyomány ez nálunk, a ballagáson a sok türelmetlen szülő és rokon miatt beáll az őrület, nincs alkalom még az összekacsintásra sem a kamaszkáinkkal. Őszinte szeretettel fogadtak, csillogó szemmel hallgatták végig a baráti búcsúként általam elmondott Levél Arany Jánoshoz című Petőfi-verset. A terjedelem miatt szegény volt kollégáimat megsajnáltam, sütött róluk ennek a tébolyult tanévnek a fáradtsága.

pedagógusok

A másik osztály nem hívott. Nem a gyerekek felejtettek el… 😦

Más. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek az érettségiig kötelezően az orosz nyelvet kellett tanulni. Nem okozott nagy nehézséget, de nem is érdekelt. Általánosban kisujjból jeles voltam, a gimi elsőjében is, aztán minden évben egy jeggyel romlott az eredményem, szerencse, hogy csak négy évfolyamot végeztünk. A legendás Kincs tanár úr mindent megpróbált, de maradandó tudásra nem tettem szert, bár horvátországi barangolásaimon nagy hasznát vettem az emlékmorzsáknak. Fakultatíve tanultam még latint, ennek csúfos vége lett – ahogy itt megírtam –, és a számítástechnika miatt némi angol alapozást is elszenvedtem, azóta is igyekszem fejleszteni, de igazán nem nevezhető nyelvtudásnak. Talán a magyar, azzal el gat-getek, ahogy Tandori írja a Horror című nyitott versében… 🙂

Míra lányom azonban nyelvtehetség, a középiskolás sikerek után az egyetemen három szakot is nyű egyszerre. A fő szakjának egyik tárgyán, a modern francia irodalom szemináriumon feladatul kapták, hogy néhány nálunk ismeretlen költeményt fordítsanak le magyarra. A drágám Victor Hugo egyik alexandrinusát választotta, talán a Nyomorultak előadás mély nyomai indokolták e döntést. Dudorászva elkészítette a nyersfordítást, és nekifeküdt a munkának. Kis idő múltán ismétlődő basszomázások szűrődtek át a szobájából. Érdeklődésemre elpanaszolta, hogy képtelen a jelentést, a szótagszámot, a ritmust, a rímeket az eredetihez hasonló módon átültetni. Talán, ha segítenék. Először elhajtottam, a franciatudásom megakadt a merszinél meg a zsötemnél, még ha a meghonosodott francia morfémákat (rekamié, sofőr, malőr, budoár) szívesen használom is. Aztán izgatni kezdett a dolog.

Gyermekként próbálkoztam én is a versírással, de korán beleszerelmesedtem a legnagyobb lírikusok műveibe, melyeket nem csúfolhattam meg a saját kontárkodásaimmal. Prózát meg azért nem írtam, mert folyton dinamit volt a sejhajomban, nem értem rá szófosni. Önkifejezésnek így maradt a színház és a versmondó pódium.

–   Na, picinyem, ide vele, majd Laci megmutatja!

Lehet, hogy egy takaros faszoborral előbb végeztem volna (bocsi, Zoli & Bélla), elbíbelődtem vele vagy tíz-tizenkét órát. Így fest:

Demain, dès l’aube…

Demain, dès l’aube, à l’heure où blanchit la campagne,

Je partirai. Vois-tu, je sais que tu m’attends.

J’irai par la forêt, j’irai par la montagne.

Je ne puis demeurer loin de toi plus longtemps.

*

Je marcherai les yeux fixés sur mes pensées,

Sans rien voir au dehors, sans entendre aucun bruit,

Seul, inconnu, le dos courbé, les mains croisées,

Triste, et le jour pour moi sera comme la nuit.

*

Je ne regarderai ni l’or du soir qui tombe,

Ni les voiles au loin descendant vers Harfleur,

Et, quand j’arriverai, je mettrai sur ta tombe

Un bouquet de houx vert et de bruyère en fleur.

Ma nem, talán ha reggel…

Ma nem, talán ha reggel ég a napkorong,

Elindulok. Figyelj, tudom, hogy vársz te rám,

Repít a vágy a völgyeken és árkokon,

A tőled távol úgy szorít, mint szűk karám.

*

A gondolatsereggel együtt ballagok,

Szemem, fülem nem issza föl a fényt, a neszt,

Magányba görnyedek, akár a csillagok,

A bú a fényes nappalokba éjt növeszt.

*

Vakíthat napkorong-arany, nem észlelem,

Harfleur felé futó hajó se hívogat,

Kezemben egy virágcsokor, ha érkezem,

Mezőn szedett virág őrizze sírodat.

A verset aztán megtaláltam Csicsada blogjában:

Holnap, korán

 

 Holnap, korán, ha fény borítja be a rónát,

elindulok. Látod, hogy vársz reám tudom.

Megyek völgyön, hegyen, erdőn, réten, folyón át;

nem maradhatok így tetőled félúton.

 

Megyek, gondjaimon meredt szemmel borongva,

nem is látok, fülem nem éri semmi nesz;

egyedül, szomorún, két kezem összefonva,

bánattól görnyedőn – s a nap éjtszaka lesz.

 

Nem nézem a Harfleur felé húzó vitorlát,

sem az arany napot, amint lealkonyul,

de ott fáradt szemem kis sírhantot mikor lát,

egyszerű mezei bokrétám arra hull.

 

(Ford.: Kemény Ferenc)

Nekem a saját gyermek a legszebb. Lehet választani.

Az egyetemi tanerő a beküldött fordítást továbbította egy profi műfordítónak, aki korrekt bírálatot írt, felsorolta az erényeket és hibákat. Azóta módosítottam  néhány mozzanatot, fent már a végső vari látható.

Természetesen a zajos siker elmaradása reményfutamra késztetett „minket”, egy újabb napba telt egy másik Victor Hugo-alexandrinus magyarra ültetése. Ennek a fordítását nem találtam sehol, csak angol nyelvre. Így sikerült. A francia nyelv tudói itt is előnyben vannak, kedvükért kiteszem az eredetit, lehet csemegézni:

Du haut de la muraille de Paris

à la nuit tombante

L’Occident était blanc, l’Orient était noir ;
Comme si quelque bras sorti des ossuaires
Dressait un catafalque aux colonnes du soir,
Et sur le firmament déployait deux suaires.

Et la nuit se fermait ainsi qu’une prison.
L’oiseau mêlait sa plainte au frisson de la plante.
J’allais. Quand je levai mes yeux vers l’horizon,
Le couchant n’était plus qu’une lame sanglante.

Cela faisait penser à quelque grand duel
D’un monstre contre un dieu, tous deux de même taille ;
Et l’on eût dit l’épée effrayante du ciel
Rouge et tombée à terre après une bataille.

 Párizs falain

napszálltakor

Nyugat felől a fény, Kelet felől sötét,

Akárha csonthegyek közül kinyúló kéz

Lepelbe vonná éji oszlopok ködét,

És páros szemfedő az égre futna szét.

*

Az éj csukódott, mint a börtön, zárva már,

Madárka zokszava virág neszébe szólt.

Elindultam. Szemem előtt a láthatár

Az alkonyat csupán egy véres penge volt.

*

Felrémlett bennem régi-régi harc napja

Rút szörnyeteg s egy isten néz farkasszemet;

Bárki mondhatná, pusztító égi szablya

Piroslik földre esve, bősz tusát temet.

Nem írom ki a műfordító nevét, hivatalosan Míra a tettes, gyakorlatilag a jó édes apukája. Fordítottam, olykor toporzékoltam, a vázlatfüzetem a munka során többször majdnem a sarokban végezte, mégis élvezetes volt a szavak ilyetén farigcsálása. Mostantól akár vállalok fordítást, persze szigorúan csak jó magyar forintokért. A felét úgyis meg kell osztanom a lánnyal a nyersfordítás miatt. Kosztolányitól, Somlyó Györgytől és társaiktól pedig itt kérek elnézést. 🙂

Reklámok