Búcsú Kocsis Zoltántól

Ismét egy csodálatos zseni költözött el. A Jóisten kincsestára bővül, nekünk meg marad az emlékezés. Mestere és barátja, Pilinszky János megdöbbentő novellájával búcsúzom.

kocsis-pilinszky

Szabadesés

Még a pillanatra is pontosan emlékszem. 1959. november elején, amikor az iskolából kijövet a többi kislánnyal rágyújtottam egy cigarettára, életem első cigarettájára, amit rögtön el is nyomtam a következő házfalon, hirtelen mintha viharba kerültem volna, mindenem elnémult és megállt. A homlokom, a hajam, a ruhám. Azóta vagyok szép. Minden megállt és elnémult rajtam.

Ahogy ez a férfi is áll valahol, vagy inkább, igen, inkább valamikor. Az apám? Nem, ez a férfi sose volt az apám. Utánoz, másol, ismétel valamit, de nem megy neki! Közben unszolják, utasítják és nézik őt. Végre! Többé senki se figyel rá, akár el is mehetne. Tette, akár egy kéz, elrendezi és kisimítja homlokából a haját.

Amikor elnyomtam a falon a cigarettát, megégettem az ujjamat. Másként a többiek biztosan észrevették volna, hogy nem megyek utánuk.

Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés. Még az ujjam is hiába perzseltem meg, igyekezve megszabadulni parazsától. A csapás nem az ujjamra tapadt rá, hanem mindenemre, mint valami mértéktelen vaskorona, minden irányból érkező szorítás, messziről, roppant messziről, de nem a mindenség súlytalanságával, hanem épp ellenkezőleg, az égitestek tonnáival és tonnáival.

Éjszaka elfogott a remény. A fürdőszobában tövig nyirbáltam a hajamat, és édesapám borotvájával két hosszú vágást húztam az arcomra. Rövid időre rá éreztem, hogy két meleg csík siklik a cipőmbe. A fürdőszoba leszállt a pince alá, én meg a vaskorona súlyától belezuhantam a tükörbe.

Megkönnyebbülés volt levetnem ruhámat és fölöltenem azt a másikat, amit azóta se cseréltem le. Egy nagy épületben lakom tökéletesen egyedül. Nem alszom és nem eszem. Nagyon ritkán hánykolódom ugyan, képek bombáznak, de különben csendes vagyok, kisimult és nyugodt, mint a vidék hófúvás után.

Gyönyörűek a mozdulatlan képek! Ők valóban olyanok, mint a gyerekkori hóesés. Olyan hideget árasztanak, aminél a kályha mellől csak a hulló hó látványa melengetőbb.

Hogy ez a kép? Igen… Három keresztre vert ember. Egy, kettő, három. A középső Jézus. Alant kiáltozás: „Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” A lármában a három férfi egyként hallgat. Aztán a bal lator nekitámad a középsőnek. A jobb szélső viszont: „Ne szidd őt. Hiszen semmi különbség sincs közöttünk.” Mire a középső: „Bizony, bizony mondom neked, még ma együtt leszel velem a Paradicsomban.”

Ettől a perctől mindenki egyedül kettejüket figyelte. Jézus mind feketébb lett; meggörbítette a tetanusz. A jobbik lator viszont már ragyogott, már üdvözült; már csak azért van itt, hogy megvárja a haláltusában pattanásig megfeszült szomszédját.

De mi történt baloldalt, ahová senki se figyelt, még János, még Mária, még a farizeusok és pribékek se? Jézus keresztje elnehezült, a szögek fölnagyultak, a szálkák alagútjai pedig megnyúltak és kiszélesedtek. De – ismétlem – mi történt baloldalt? A bal szélső kereszt átlényegült, átfinomult, a szögekből tű lett, és a férfi mezítelensége vakítóbb, semlegesebb és pillanatnyibb minden pornográfiánál. Szögek, tűk, semmi. A bal lator lehuppant a földre, beteljesítve a csodát, amit a hányaveti katonák és a szálfaegyenes erény kiáltozott Jézus felé. A bal lator leszállt a keresztről. Nem halt meg, nem támadt fel, egyszerűen eliszkolt és megbújt egy bokorban. Csupasz volt és guggolva épp vizelt, amikor a kiáltásra – „Elvégeztetett!” – visszakapta jelentéktelen fejét. Minderre még vissza kellene térnem, le kellene valahogy lassítanom magamban: a varrótűvé finomult szegeket, a bal oldalon bekövetkezett csodát, a hosszú parazsat az ujjamban és a kiáltást, igen, a kiáltást, mely egyszerre jött mindenfelől és középről, mindenki torkából és főként arról az egyetlen helyről, annak az egyetlen pontnak a mélyéről, ami körül évek óta változatlan szépségben forgok.

Az épület zajtalan, akár a lábamra húzott nemezpapucs. Sehol senki. Se tisztálkodnom, se innom, se ennem, se aludnom nem kell. A labirintusban eltévedni se lehet már.

Látogatónak elegendőek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Máskor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba őket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más?

Akad itt számtalan egy- és sokágyas szoba, aztán emeletek, folyosók. Sose tudom, melyik ágyra dőlök le. Legtöbbször csak a földre, hisz minden melegen bélelt, az örökös fény is, mintha finom filcből volna; minden puha, szürke és egyenletes. Lehet, hogy nincs is papucsom, hogy meztelen és mezítlábas vagyok.

Minden egyszerű, melengetően egyszerű. És irtóztató és iszonyatos! Ha még egyszer fölüvölthetnék! Csak még az egyszer!

Pedig kevesebb már nem is történhetne velem! Hátam mögött ovális tükör, melyben – két elülső lábát a pipereasztal üveglapjának szegezve – egy mozdulatlan antilop nézi, nézi magát, ki tudja, mióta? Körülötte szépítőszerek és udvarhölgyek koszorúja. Elég lenne megfordulnom, egyetlen feléjük vetett pillantás. De nem, inkább tartom magamat, mint aki hazaérkezett, s már csak kopogtatnia kellene. De nem kopogok. Hogy miért nem? Állok az ajtó előtt, és elképzelem, hogy havazik. Hull a hó az ágyakra, a lépcsőkre, a fejemre. Igaz, tüstént el is olvad, mégis gyönyörű, és hagyni kell, hagyni, úgy mint régen. Micsoda mély öröm hagyni hullani a hóesést!

És ez a kép! Istenem, milyen szép is ez a kép! Óvatosan belelépek sugarába, s arcomat a sarkához tapasztom. Egy üvegveranda és egy régi fotel. A fotel lába az arcomon. Lehunyt szemmel ágaskodva igyekszem egészen beletartani magamat mintáiba. Ez volna a befejezés?

És csakugyan, ekkor ragyogott fel az a csendélet, amiről idáig sose akartam tudni. Hogy mi is volt ez a csendélet? Előszörre talán egy rakás szerszámra hasonlított. De nem.

Ülök a foszladozó fotelben és félig magam alá húzom a lábamat. Hát igen, megjött az utolsó látogatóm. Bőven van időnk, hogy a fehér-fekete pontocskák elrendeződjenek. Valamikor az iskola folyosóján függött, több régi fénykép társaságában, amiket kivétel nélkül Klösz György készített a századfordulón. Az enyémen a Várkioszk alapzata látható, egy kalapos férfival a járdaszélen. Télikabátot visel és csőnadrágot, mégis mintha csizma volna a lábán.

A neve kettős keresztnév. Apját korán elvesztette; jellegzetesen anyja fia. Zoltán Péter…? Nem. Zoltán Károly… Simon Áron? Igen, Simon Áronnak hívják. Ez a neve.

A lányok sokáig nem érdekelték, és ő se a lányokat. Lenőtt füle kissé elállt, s talán ezért, hogy amikor az első hosszú nadrágját kapta, kelttészta vonásai mintha keretbe kerültek volna. Tizennégy éves volt ekkor. Karácsonyra nagyapja megajándékozta egy biciklivel. Nevetségesen sokáig nem mert ráülni, annál szorgalmasabban tolta maga mellett; még éjszakára se vált meg tőle. Az ágy lábának támasztotta, s le nem vette róla a szemét.

Az iskola sehogy se ment neki. Zokszó nélkül tűrte, hogy édesanyja inasnak adja egy öreg, ismerős órásmesterhez. Nyitásra a boltba mindig hajszálpontosan, reggel nyolckor érkezett, gyalog, sose kerékpáron.

Igazában az órák se érdekelték. Közönyösen és lassan dolgozott, akár egy rövidlátó.

Az első óra, amit először kellett teljes egészében szétszednie, egy ormótlan vasóra volt. Mestere fölkelt helyéről és mögéje állt.

Simon Áron előbb megtisztogatta szerszámait, majd a lupát szemgödrébe illesztette. Olyasfélét érzett, amit még a rossz tanulók is, amikor kinyitnak, kisimítanak és megkezdenek egy új irkát. Az első csavar józanul ellenállt, majd éppoly becsületesen engedett. A férfias fölszínt – ha lehetséges – fogaskerekek még szolgálatkészebb rendszere követte. A fiatalember kezében megállt a csipesz. Ezen a napon töltötte be tizennyolcadik életévét. Az öreg zsebóra közepébe ért, valamiféle arany melegségbe. Ezért, hogy amit összerakott, mindenképp más volt, mint amit szétszedett.

Délután hatkor lehúzta és belakatolta a redőnyt, majd nekivágott a városnak. Színaranyban gázolt. Még az emelkedők is finoman lejtettek a lába alatt. Szokatlanul későn ért haza, éhesen és boldogan.

Pár esztendő múlva, hogy anyja meghalt, szinte észre se vette. Az órák közepe és a végeérhetetlen séták kívül-belül egybemosták.

Gyakorta megállt a Várkioszk oldalában, várva és leskelődve. Ezért nem is hallhatta az ismeretlen férfi kérését: „Jöjjön kissé közelebbre a lámpától, s ha lehet, maradjon továbbra is mozdulatlanul!” Majd egy idő után: „Köszönöm türelmét. Ha megengedi, átadom névjegyemet, s bármikor kaphat egy példányt a fényképből.” Simon Áron még csak nem is érezte a zsebébe gyűrt névjegykártyát.

Meddig kell még zuhannom! Anya meghalt, és rettenetesen késő van. Csörtetek az éjféli bozótban, kifulladok és továbbcsörtetek. Hova is tettem a fényképész névjegyét? Nekiesem a szekrénynek, tépek, mosakodom, török-zúzok, mosakodom és szaggatok. Aztán dörömbölök, csöngetek és rúgom az ajtót. A fényképész hálóingben álmosan előkotoz egy üveglapot, és fürdetővizet tölt egy tálkába. Ragyog, amikor a kész fényképet kezembe adja. Zsebre vágom, majd fogom az üveglapot, és teljes súlyommal rátaposok.

Otthon erős szegekkel a falba verem a fényképet, és leülök elébe. A szögek elfinomulnak, és a fénykép lehuppan a földre.

Kisvártatva benyitok a szomszédos szobába. Alszom. Biciklim az ágy lábánál.

– Simon!

– Áron! Édes, édes Áron!

– Hát mégse hagytál el, Simon, én egyetlenem!

Ez volt az a pillanat, amikor az antilop hátravetve fejét, irtóztató hangot adott, és Klösz Györgynek sikerült a szétrugdalt negatívot összeragasztania.

A csukott redőnyű boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélőórák.

Én meg fedetlen és kőkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.

A költő felolvasásában: https://youtu.be/jMELD1eAUiA

Reklámok

Javíthatatlan kiadás, avagy ülünk mi még egy padban, Péter!

esterhazy-peter1

A kaszás az utóbbi időben hatalmas étvággyal mazsoláz a Nagy Generáció legjobbjai között. De fogalmazzak finomabban: a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk. Még a pápát is le akarják váltani, mert mást mond, mint a szétnyalt seggű, kedves vezető. Borzalom!

Jaj, Péter, de sokat köszönhetünk Neked! Olyan eleganciával senki nem tudott lófaszozni, nyasgemezni, mint Te. Mindezt az álszent, döglődő korábbi rendszer, és most, a fent említett urizáló tolvajok idején, akik még inkább elölnék a műveltséget. Minek az? Megenni, megvenni, bankba tenni nem lehet! Elegáns szalonok falát sem díszíti. A dolgozó közhangya meg ne lopja az időt holmi olvasgatással!

Nem morgok tovább, Neked meg nyilván már valódi a „harmonia caelestis” (mennyei harmónia). És nincs javított kiadás. Nincs!

Néhány személyes megjegyzést még pöttyintek. Mindketten a piaristákhoz jártunk, én némi késéssel. A nyolcvanas években – hogy a cím is érthetőbb legyen – rendre összefutottunk közös mesterünk, Jelenits István bibliamagyarázó előadásain. A Bakáts téri templomban este nyolc órakor kezdődött. Az esti mise ünnepi fényeit már lekapcsolták, a tanár úr egy combos gyertyát hozott, hóna alatt volt az új fordítású Nagybiblia, és egy-egy fejezetről beszélt jó egy órát. Nálam csak a régi kis Újszövetség volt, mégsem járhat az ember egy élet kioltását is lehetővé tevő kötettel. Ma is benne vannak akkori ceruzával firkantott jegyzeteim. Te rendre lehuppantál mellém vagy a közelemben, és az előadó fanyar humorát dicsérendő gyakran összecikkant a szemünk, a gyertyaláng fényét így duplán láttam: a szemedből és az apró szemüvegedből. És a felejthetetlen mosoly…

jelko A mesterünk

esterházy jelenits

A tanár úr és Péter

Írtam én erről már az Albert Flóriánt búcsúztató bejegyzésemben itt. Hogy ne kelljen odalapozni, ideteszem a részletet: „Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!”

Most végigolvastam a Hasnyálmirigynaplót. Sokszor összefolytak a betűk, újabban könnyen könnyezem. De sokat göcögtem is a morbid humorodon, én is megpróbálok vidáman szenvedni. A legnehezebb – azért is nem írok rendszeresen – asszonkám hasonló küzdelmét látni.

Ma temetnek el a családi sírboltba. Lélekben ott… Hajnal óta a Thomas Mann üdvözlése jár a fejemben. És nem csak miattad:

„…Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…

Egyébként, grrr!

Akárhogy küzdök, kitör belőlem a néptanító és a magyartanár. Nem tudom tétlenül szemlélni – ahogy a magas műveltségű nyelvészeknek illik – a gyönyörű magyar nyelv megcsúfolását a közéletben, közmédiában. Jó két éve indulatosan berzenkedtem, sőt, harci zászlót bontottam (elvégre, ne csak a nagyfőnök háborúzzon fantomjaival meg a migráncsokkal) az „igazából, igazándiból” értelmetlen töltelékszavak, partikulák ellen itt. Érdemes újraolvasni.

Szerintem volt értelme, valamelyest visszaszorulóban van az ellenség, de csapataink még harcban állnak.

Most új szópiréz kezdett terjedni pestisként honi nagyjaink becses ajkán. A kitűnő egykori debreceni polgármester, ma frakcióvezető K. Kétségtelenül Nagy Intelligenciájú és Kommunikációjú Lajos, aki felsőbb utasításra a kupakokról is képes szóbeli esszét kreálni, szinte minden mondatába elhelyezi az „egyébként” szószörnyet. Rendkívüli bájjal teszi ezt, mert a szóközi részleges hasonulást (hogy a zöngétlen k hatására p-nek ejtjük a b-t) zavarában így ejti: egyé’ként. Tájnyelvi elem, hiába, érettségije is van! Aki tud, az tud!

A gondolathiátus fertőzése hamar terjed, a következő fertőzött a volt belvárosi polgármester, az én tündéri keresztlányom egykori sógora, R. Antal lett, aki kitűnően alkalmazkodik a nagy elődhöz, még a lakása is tágul, mint a világűr. Hű, én ilyen sótlan embert még nem láttam, az ominózus esküvőn csaknem hányt a sok primitív „zemberektől”!

A héten meg Kálmán Olga meginterjúvolta a boltzár visszavont törvénye ügyében a különben jóarcú ifjú KDNP-s megmondó embert – van-e, aki e nevet nem ismeri, én gyorsan elfelejtettem. Na, ő egy mondatában három egyébként-tölteléket használt, huszonnyolcig számoltam. De a botomért akkor indultam el – tudniillik, hogy belevágjam a készülékbe – amikor a tisztelt riporter asszony száját is elhagyta a szó. Tyű, mordizomadta! Új frontot nyitok, lesz, ami lesz! A tévét aztán asszonkám kérésére nem bántottam, bár hamarosan kileheli a lelkét a kütyü is.

És akkor némi magyarázat következzen! A Magyar értelmező kéziszótár szerint az egyébként egy határozószó (a Magyar grammatika szerint kötőszószerű határozószó), amely szinonimája lehet a máskéntnek, továbbá jelentheti azt, hogy egyéb tekintetben, más esetekben (pl. abban tévedett, de egyébként igaza volt). Használandó az előzményt összefoglaló vagy tartalmát megerősítő mondat bevezetésére (általában, különben is), pl.: Tetszett neki is, nekem is, egyébként mindenkinek. Továbbá más tárgyra való áttérés áthidalására (különben) pl.: Egyébként búcsúzom, mert holnap elutazom.

A WikiSzótár.hu további jelentésekkel és példamondatokkal szolgál. Először a határozószóként taglalja az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Másféle nézőpontot vezet be; ’más vonatkozásában, a többi szempontból’. Pl.: A ruhám kicsit elnyűtt, egyébként csinos.
  • Új témát vezet be; ’az előbbi témától eltérve’. Pl.: Egyébként hogy van a nagyi?

Ezt követően kötőszóként veszi végig az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Egy másik esetre vonatkozó közlést vezet be; ’más alkalmakkor; más időkben; általában’. Pl.: Ma hibázott, egyébként viszont mindig ügyesen dolgozik.
  • Részletezés folytatását vezeti be; ’az előbbieken túl’. Pl.: Szép volt a vidék és az egész hotel, egyébként pedig minden szempontból kifogástalan kiszolgálást kaptunk.

A máskülönben és az egyébként kifejezések nem szinonimák, mivel bár van a jelentésükben átfedés (’másként, más tekintetben’), a máskülönben kötőszóként a mert szinonimája. Pl.: Légy jó, máskülönben megharagszom.

Ismétlésként „különben” néhány ajánlott helyettesítő töltelékszó: máskülönben, mellesleg, amúgy,  egyébiránt.

Bocsánat a „nyelvelkedésért” igyekszem visszafogni magam! Ja, és nem a politikai hovatartozás miatt idéztem három kormánypártit, a balosok is fertőződnek.

Kis húsvéti csokor, tojás helyett

Sziasztok, Drágáim! Rossz hír: nagyon csehül vagyok, ahogy az így tavasszal már lenni szokott, lassan “felindítom a tökéletes bánatot…”

A jó hír: asszonkám a fél évig tartó kezelés után ma először ment dolgozni. A fene gondolta, hogy így fog hiányozni! 🙂

Mivel most ideférek a géphez, összeraktam néhány sort, gondolatmorzsát Dsida Jenő korai húsvéti témájú verseiből/verseihez, mivel Miklós barátom már régen nyaggat, hogy írhatnék már végre valamit, hiszen közeleg a plébániai újságunk lapzártája. (A leginkább ismert Nagycsütörtökről már korábban írtam.) Magdi barátom és egykori tanítványom volt a másik múzsa, aki ma kitette a közösségi oldalára az Utolsó vacsora című fel-feljajduló zsengét. Akkor most rajta:

Hitélet és irodalom

A 21 éve létező Szent Kereszti Üzenetekben többször idéztük Dsida Jenő talán legnagyobb hatású húsvéti témájú versét, a Nagycsütörtököt. Írtam is róla rövid elmélkedést. Most a költő néhány hasonló témájú korai versével és pár gondolatmorzsával kiegészíteném, melyet Lisztóczki László Kocsárdtól az Olajfák hegyéig című tanulmányából idézek: (F. L.)

„Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez igazította életét. Tragikus messianizmusát – melyet vele született, gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött – sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható verseinek egyik nagy csoportja – közülük a Radnóti szerint is “igazi költő”-re valló Út a Kálváriára a legszebb – a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus nagycsütörtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.

Dsida Jenő: Út a Kálváriára      

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja – úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.
Az Üdvözítő gyötrő magánya és szenvedése a költő 1923-ban – tizenhat éves korában – keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című – a Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal közreadott – zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre megérző Mária újra és újra “ráfelel” a történésekre, átéli a tragédia utolsó stációit is:

Dsida Jenő: Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)


Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

Imádság című – 1924. április 10-én írt – verse a Getszemáni kertben gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés, hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:

Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye – osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját – a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan soraiban a szenvedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még hetykén szembenéző “korhely legény… tanítványai” is “alszanak”:

…mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették).

Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:

Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.

Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra készülődésének helyszínét:

Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.

1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Júdás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen, elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Egyes szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet, szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni kertben…”

 

„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Utóélet 2.

A késésem oka szerencsére most nem a rongyolódó egészségem, még az önkormányzati választások körüli őrült mocskolódások okozta rezignáltság sem vette el a kedvemet az írástól. Bár a felelős/tlen érdektelenséget meg az általam ideálisnak gondolt demokrácia újabb csúfos vereségét látva homlokom gyakran és ütemesen kívánta érinteni íróasztalom kemény fedlapját. Jó erősen, a klaviatúrára azért vigyázva! De kultúrlény ugye ilyet nem tesz, fáj úgyis a busa fejem odabent. Minek csapassam még a felszínt is?

Történt pedig, hogy asszonkámnak igencsak sürgőssé vált az általam csak az azóta levitézlett és ezáltal amnéziába pottyant Rózsi kollegina őrületének nevezett portfólió kiegészítésének szükséglete. Ez a szakma által elismert és a szülők és diákok szeretetét és tiszteletét bíró pedagógusoknak csak púp a hátukon, a kevésbé alkalmasoknak azonban az egyetlen lehetőség, hogy hosszú-hosszú oldalakon fényezzék önmagukat, hátha a több évtizedes mellőzöttség mocsarából ki tudnak törni. Majd ezt eldönti egy politikai farvizeken előnyt nyalakodó frissen fölkent hivatalnok. Asszonkám is sürög ezerrel, immár két teljes hétvégét eltöltött zömmel szintén nagymamakorban lévő buzgó pályatársaival egyetemben a teljesen értelmetlen továbbképzésen. Közben a munkanapjain éjszakába nyúlóan házi feladatokat „kontrolcé-kontrolvézik”, hadd lássák odafönt, hogy a kiválasztottak milyen kreatív faszagyerekek. De hiába lázítom, hogy minden oldal közepére szúrja be, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, annak fényes nappal a Fő téren kinyalom a se…, sejhaját. Nem ő, én Laci bá’, bő nyállal. Ki én! Úgyis divat most a nyalafintáskodás. Pfuj!

Most meg a kibővített portfólió, mert attól lesz majd mesterpedagógus! Mit megtesz az ember a nyugdíj előtt azért a pluszban beígért havi száz rugóért! Amiből – szerintem – úgysem lesz semmi. Miből lenne? EU-s pénzből? Ugyan!

Én meg nem férek oda a géphez. Tudniillik megfázott a gyöngyöm, kapóra jött neki a múlt héten egy kis betegállomány. Megbolydult hát a hétközi béke szigete itthon, csak apró időmorzsákat tölthettem az asztali gép mellett. A noteszgépet meg nem szeretem, egy csomó dolgomat át kellene telepíteni, végre megszoktam a W-7-et, nem megyek vissza az XP-re. Persze asszonkám hasonlóan konzervatív. De ő hozza a lóvét, nincs helye okoskodásnak.

Már megint meglódult a közölhetnékem, más tisztességes blogger három posztban ír le ennyit, én meg csak most térek rá arra, amiért tulajdonképpen leültem.

utóélet 4

Azzal fejeztem be előző bejegyzésemet, hogy Virág nagyszerű filmjéről néhány szedett-vedett gondolatot, esetleg saját emlékfoszlányt monitorra vetek. A mozihoz ugyan kevéssé értek, legfeljebb a műélvező szintjén, bár meg kell mondjam, hogy a betegségem kezdete óta rengeteg filmtablettát bevettem. (Elismerem, kicsit erőltetett a humor, de megkockáztattam, mert sokáig fogalmam sem volt, hogy mi köze a gyógyszernek a filmhez. Segített a Wikipédia.)

Ha a nyájas olvasó ismerős megfogalmazást talál, ne vádoljon feltétlenül azzal, hogy Schmitt Pál-i magaslatokra török, szinte minden kritikát többször olvastam, néhány mondat nagyon megragadt bennem.

utóélet5

Például ez a kedvcsiholónak szánt, de tudóskodó kérdés: „Ki hitte volna, hogy egy transzcendentális coming of age mozi éleszti újra a magyar filmekbe vetett hitünket?” Mert a magyarok tényleg nem szeretik a magyar filmeket. A magyar film a rendszerváltás óta felejthetővé vált, hiszen javarészt ugyanazt kapta tőlük az ember. Vagy a kevésbé jó ízlésű, klisés nyugati komédiák primitív dramaturgiáját másolták saját munkáikba, megfűszerezve egy kis bunkó otrombasággal, nehogy elfelejtsük, hogy magyar filmet nézünk, vagy az öncélú művészkedés jellemezte, ahol az alkotókat nem érdekelte, a néző érti vagy élvezi-e, amit órák óta bámul. Az egyéni hangú Üvegtigris és a Valahol Amerika lett az etalon a maguk olykor szórakoztatóan bárgyú humorával.

Visszatérve az idézett felvetés állító részéhez: az Utóélet valóban szokatlan felnőtté válási történetet, melyben a szorongásokkal küszködő, huszonéves Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. A pszichiátriáról szabaduló fiút az apa hazafuvarozza az elzárt vidéki otthon hamis idilljébe. Bár a kezelőorvos meghagyta a férfinak, hogy próbáljon megértően viselkedni fia gondjaival szemben, az apa ugyanúgy képtelen megszabadulni autokrata valójától, mint Mózes a szorongásaitól. Kettejük kétségbeesett és egyre komikusabbá váló kapcsolatteremtését ráadásul váratlanul félbeszakítja a lelkész halála. Bár elsőre úgy tűnik, Mózes válláról eltűnik az apai szigor keltette nyomás – kettejük közös útja a síron túl is folytatódik, ugyanis a férfi félszeg kísértetként követni kezdi fiút. A legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg.

A fiú kétségbeesetten próbál megszabadulni a kísértettől, és ebben segítségére lesz egy spiritiszta autószerelő, valamint a lelkész narkós asszisztense. Próbálja megtalálni az okát, amiért a halott még nem távozott a túlvilágra, nekilát felkutatni és bevégezni apja elvégzetlenül hagyott feladatait, azonban idővel ráeszmél, az ok, amiért még nem távozott apja szelleme, az ő maga. A film tétje az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.

utoelet2

Végső soron ez egymás elfogadásának története is, hiszen amikor a film szereplői rá akarják erőltetni saját akaratukat a másikra, az csak még több konfliktust eredményez. Az apa lelkét jelképező fehér galamb csak akkor emelkedik a magasba, amikor Mózes minden szorongását legyőzve határozottan dönt, és képes ezt derűsen vállalni. A gyermek iránti bizalom ugyan későn és bonyolult körülmények között születik meg, de megszületik.

Több évezredes kettős dilemma fogalmazódik meg bennünk: el kell tudnunk engedni halottainkat, bármily kilátástalannak is tűnik szeretteink nélkül az élet folytatása. Nem könnyű, hisz ebben a küzdelemben jórészt magunkra vagyunk utalva, a távozó aligha segít látványosan, ahogy itt a filmben. A másik jóval profánabb: el kell engednünk időben (lehetőleg még életünkben, höhöhö) szárnypróbálgató gyermekeink kezét, hagyni őket, hogy megtalálják saját magukat. Akkor is, ha látjuk esetleges hibáikat, tévedéseiket, és mi igazán tudni véljük, mi lenne számukra az igazi jövő. Óvnánk minden nehézségtől, egyengetnénk az útját a magunk feje szerint. Nem lehet! Majd szól időben, ha tanácsot kér, ha segítségre van szüksége. Ez sem könnyű. Hány de hány barátomat győzködtem, hogy higgyen szétszórt, lázadozó, léhának tűnő, felelőtlenül cselekvő csemetéjében. Ne gyötörje elvárásaival, ne kényszerítse rá saját meg nem valósult vágyainak megvalósítását, ne követelőddzön, ne szidalmazzon, ne káráljon! Higgyen benne! A bizalom és a saját belátása meghozza a termést. Eddig mindig nekem lett igazam. Persze én könnyen beszélek, mindkét leányom mosolygós ötöst érdemel. Talán a töretlen bizalom miatt is…

DSC_4387

Az Utóélet egy sokrétegű, viszont cseppet sem szájbarágós film. Erőssége a hangulat, amely a tehetséges operatőr, Pohárnok Gergely képeinek egyedi látványvilágával áthatja a filmet, a nyers kelet-európai valóság sajátos atmoszféráját teremti meg, s amely olykor a vitriolos humorú cseh filmek vagy a román újhullám nyerseségére emlékeztet.

Az egész alkotást bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd, sőt feketébe hajló) humor jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek finoman stilizált vidéki világa szinte szürreális. Kiválóan meg vannak írva a groteszk szituációk, és a történések is logikusan következnek egymásból. Főleg a képi humorban jeleskedik, hiszen a leginkább vicces és drámai pillanatok is a látvány miatt fejtik ki olyan jól hatásukat a sok abszurd szituációból eredő helyzetkomikummal.

Számomra különösen érdekes még a motívumok játéka a filmben. A történetet végigkíséri a halál jelensége. Ez főleg a kísértő halott apa újabb és újabb megjelenésében érhető tetten vezérmotívumként, ahogy szellemként visszatérve segít fiának áthaladni a felnőtté válás rögös útján. Egy mellékszálon is megrázó: Mózes örökbefogadott kishúga, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi megkérdőjelezni, hogy valóban a családhoz tartozik-e biológiailag, miközben minderről senki nem vesz tudomást.  Nemcsak szembesül az elmúlással és annak elkerülhetetlenségével, hanem tevékeny részesévé is válik egy groteszk jelenetben, amikor a lelkész utódjának elgázolt pitbullja a mosogatóban agonizál, és félelmében egy puskával agyonlövi. Ez a naturalista mozzanat meglehetősen lehangoló része a történetnek, szívesen beszélgetnék róla értelmes középiskolásokkal. Kíváncsi vagyok, tudnának-e kezdeni vele valamit.

Végigvonul a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.

Említettem már a másik, valamivel elcsépeltebb metaforát is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galambot, amelyet temetési szertartást végző ügybuzgó lelkész megpróbál az „égbe” rugdosni. Nem megy, ahogy a lélek sem hajlandó a mennybe menni, miként az illendő lenne, nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia nyakában.

Alig találni olyan jelenetet, melynek ne lenne valamilyen másodlagos jelentése is. Ilyen motívum a fiú vegetáriánussága, amit senki nem hajlandó komolyan venni. Minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a macsós viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.

Nem véletlenül a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a giccses, de monumentális Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.

Itt elgondolkodtató lehet, milyen a rendező viszonya a valláshoz. Egy interjúban meg is kérdezték tőle:

„A nézők joggal érezhetik azt, hogy a vallás szálka a szemedben?
Van egy jelenet a templomban, ahol egy kisfiú leköp egy imakönyvet. Ez egy érzékeny dolog, és mivel egy templomból már kitiltottak minket, a forgatáson sumákoltunk, nehogy a lelkész megtudja, mire készülünk, aztán megint kitiltsanak. Az egyik kellékes viszont elszólta magát, mert nem érezte milyen vékony jégen járunk, de kiderült, hogy a lelkész végig tudta, mire készülünk, és egyáltalán nem zavarta. Megértette, hogy ez egy film, és ez a jelenet nem arról szól, hogy leköpnek egy imakönyvet, hanem arról, hogy zaklatnak egy kislányt, és ezt egyáltalán nem veszi észre a környezete. A film egyik főszereplője egy lelkész, de az Utóélet nem általában a lelkészekről mesél, hanem erről a fiktív szereplőről.”

Igen. De mesél még a két lelkész alakja a könyörtelen etatizmusról, az álszent hipokritákról, a képmutatásról, az elfojtott kéjsóvárságról, a balogzoltánok seggnyalásáról. És ez nem az Istenről rántja le a leplet, sőt, a hitről sem.

Végezetül és a teljesség igénye nélkül ejtek néhány szót a színészekről is. Csákányi Eszter örök plátói szerelmem, akármilyen szeretetre vágyó ocsmányságot játszik. Ennél többet kár mondanom. Az örökbe fogadott kishúgot alakító gyermek, Hang Lili Rozina profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni összes fájdalmát. Mint jó néhány színjátszó kör egykori vezetője mondhatom: csiszolatlan gyémánt. A Mózest alakító amatőr színészre, Kristóf Mártonra ezt kevésbé mondhatom el, néhol lehetett volna hitelesebb, de ezt tudjuk be szerepbeli betegségének. Tetszett még a lelkész utódját játszó Gyabronka József (hej, a jó II. Móka Miki, akkor mennyivel ártatlanabb volt) és a spiritiszta autószerelő szerepében Anger Zsolt.

Fontos bekezdést érdemel tőlem a lelkész-apa (illetve a röghöz kötött szellem) szerepét játszó Gálffi László. Nemcsak druszám, lényegében kortársam is, egykori színészi szárnypróbálgatásaim idején nagyon figyeltem rá, ahogy Cserhalmi Tyutyura is. Kicsit vetélytársnak is tekintettem. Az 1975-ben forgatott népszerű Kenguru című filmben tűnt fel egy vézna, pelyhedző bajszú ifjú, Kánya (Varjú István), aki fiatal felnőttként a szabadságot keresve rohangált a csajok között, valamint Budapest és Paks között egy Zil teherautóval, hogy építőanyagot vigyen az épülő atomerőműhöz. Imponálóan alakította a meglehetősen tétova, olykor mégis határozottan cselekvő főhőst. Ideteszek egy képet, a stáblistát és egy linket, hátha valaki nem látta a hetvenes évekbeli száguldásainkat:

kenguru másolata

Rendező Zsombolyai János
Forgatókönyvíró Zsombolyai János, Bertha Bulcsu
Főszerepben Gálffi László
Vándor Éva
Koltai Róbert
Pásztor Erzsi
Tarján Györgyi
Zene Benkő László, Delhusa Gjon, Frenreisz Károly, Koncz Tibor, Latzin Norbert, Markó András, Szörényi Levente, Tardos Péter, Tolcsvay László, Somló Tamás
Operatőr Zsombolyai János

http://youtu.be/Ng0cnQ4vm6I

Egy másik emlékezetes élményem 1980-ból Peter Shaffer Equus című darabjának első magyarországi bemutatója a Pesti Színházban. Darvas Ivánnal lenyűgöző alakítást nyújtottak.

equus

Gálffi László (Alan Strang)és Darvas Iván (Martin Dysart)

Peter Shaffer: Equus
Rendezte: Kapás Dezső
Bemutató: Pesti Színház, 1980. január 24.
MTI fotó

Eszembe jutott most, hogy a hat lovat megvakító ideggyenge fiút oly nagy átéléssel alakító egykori Gálffi hogyan játszaná most Virág filmjében Mózest. Költői a kérdés… Aztán következett még rengeteg emlékezetes szerep a Vígszínházban, azután az Örkényben.

Egy másik párhuzam is érdekes: a színész legutolsó szerepe az Örkény István Színházban Hamlet apjának szelleme. Kijutott neki a szellemekből. Sajnos ezt még nem láttam. Lehet, hogy megnézem, bár a Hamlettel óvatos vagyok. Több rossz rendezést láttam, mint jót.

Az Utóéletben is nagyot alakít Gálffi, kedvenc marad, de a mai hódolatom – a korábbi jegyzetemben leírtakból érthetően – a sikeres elsőfilmes Zomborácz Virágé. Adja meg mindkettőnknek a Jóisten, hogy még sokszor dicsérhessem újabb és újabb remekjeit! 🙂

Utóélet

Tisztázzunk valamit az elején: ez a bejegyzés (és az esetleges folytatása) a szokottnál is szubjektívebb, és semmiképpen nem tekinthető elemzésnek. Kavargó emlékek és egy magyar mozifilm ihlette gondolatok elegye.

Ifjúságunk meghatározó élménye volt a mozi. A hatvanas években tévénk sem volt, az olvasás, a sport és a kirándulás mellett szinte egyedül ez jelentette a szórakozást. A párkapcsolatok alakulásában is jelentős szerepet játszott. Utódaink nem is sejtik, milyen fülledt erotika lengte be például a nadrágszíj szélességű nézőtérrel rendelkező Balaton vagy Zrínyi filmszínház utolsó sorának négy székét. Ez volt a legdrágább hely, tíz forintot is elkértek érte, míg az első két sorba egy bélásért (2 Ft) be lehetett ülni. De az izzadt leánytenyér markolászása, horribile dictu egymás összenyálazása megérte. Izgalmasabb volt, mint a vászonra vetített NDK-gyártmányú indiános film a kitűnő karosszériájú horvát Gojko Miticcsel a főszerepben. A boldog hetvenes évek második felében a mozi tovább tágította a világomat. Ekkor már a Filmmúzeumba és egyetemi filmklubokba jártunk, hatalmas vitákat tartottunk egy csésze tea mellett a Bajkál nevezetű műintézményben vagy a Pilseni korsóhoz címzett kultúrnapköziben, persze itt inkább habos-buborékos ivadékot kortyolásztunk komolykodó mondataink leöblítésére. Beleszerettem az olasz neorealistákba, meg Wajdába, Bergmanba, Bunuelbe, Truffaut-ba. És ott volt nekünk a termékeny Jancsó, akinek filmjeit kezdetben a telt idomú női testek látványáért látogattuk, mert olyat akkor még nemigen láthattunk, legfeljebb a vetkőzős golyóstollon.

Vetkozos-toll-014

Később aztán kapizsgálni kezdtük Miki bácsi sajátos filmnyelvét, jelképrendszerét.

A művészfilmek mellett szívesen megnéztem a történelmi tárgyú mozikat valamint a színvonalasan megalkotott kosztümös és/vagy kalandfilmeket.

Aztán jött a házasság, a gyerek(ek), a munka, nem maradt idő a mozizásra. Bár nem így indult, az esküvőm napján az összesereglett és mulatni vágyó rokonok és barátok megrökönyödve vették tudomásul a vacsorán a bejelentésemet, miszerint érezzék továbbra is jól magukat, mi fél tízkor lelépünk, mert a kettes csatornán aznap vetítik Fellini Nyolc és fél című alkotását. Erről pedig nem maradhatunk le. Ja, hogy végül nem néztük? Tévedni emberi dolog. Fáradtak voltunk. 🙂

A televízió átvette az uralkodást a vizuális kultúrában. Utoljára épp tíz éve voltam filmszínházban, Mel Gibson Passióját néztük meg egy multiplexben. Felejthető élmény volt. Nem is a film, azaz az irtóztató és székhez szögező, a szörnyű botrányt élethűen felidézni kívánó látvány és hangosítás riasztott. Döbbenten figyeltem, ahogy vödrökkel a kezükben és a hónuk alatt érkeznek a nézőtérre az érdeklődők. Aztán elkezdődött az össznemzeti rágcsálás és szürcsölés körülöttem, amely elnyomta Jézus getszemáni magányát enyhítő tücsökciripelést, de még a felgerjesztett tömeg „feszítsd meg” őrjöngését is. A vásznon bugyog a (mű)vér, a nézőtéren meg popcornszag felhőzik, csámcsogással díszített primitív beszólások innen is, onnan is, borzalom! Ide sem jövök többet!

De most el kellett mennem. Már két éve írtam itt egykori tehetséges tanítványomról, Virágról: „…már negyedikes korában képes volt a fogalmazásaiban teremteni magának egy szürreális világot, amivel engem is elvarázsolt. Filmművész lett, az ágazat mostohasága ellenére rövidfilmjeivel több nemzetközi fesztivál díjazottja. Mellette ír is (Szomjas Oázis). Meg saját blogot is. Én addig nem is láttam blogot, azt sem tudtam, mi az. Csak hallottam, hogy van ilyen Gyurcsánynak. Megnéztem, végigolvastam, nagyon élveztem. (Nem Fletóét, nem!) Kicsit klikkelgettem a freeblogon, láttam, hogy itt őrült jó dolgok, nagyszerű fazonok (is) vannak. No, uccu neki! Írni elvégre csak tudok. Regisztráltam, sok csetlés-botlás után így vagyok én itt.”

Idén januárban tudtam meg, hogy igazi mozit rendez, akkori posztomban így emlékeztem vissza rá illetve 2011-es útkeresésemre: „Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.”

virág

Virág és a két főszereplő: Kristóf Márton és Gálffi László

Szeptemberben itthon is bemutatták végre az említett filmet, miután az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon – ahol Pálfi György Szabadesése nem mellesleg három díjat is nyert – zajos sikerrel fogadták. Egészen meglepő módon a többnyire fanyalgó kritikusok is jókat írtak az Utóéletről, olyik ünnepelve tapsolt. Megkértem Míra lányomat – aki meglehetősen elfoglalt, hiszen az egyetem mesterszakát végzi, és mellette gimis felvételi előkészítő foglalkozásokat vezet két csoportnak egykori ofője, a mai direktor felkérésére –, hogy kedvesével szervezzenek számunkra egy mozilátogatást. Addig is rengeteg a témába vágó kritikát és interjút elolvastam, szerencsére Virág édesanyja, a kőbányai Zrínyi Gimnázium közkedvelt német- és magyartanára ismerősöm a fb-on, ahol tálcán kínálta a különféle médiacsemegéket a leányzóról és filmjéről. Például ilyeneket: „A rendező, akinek a nevéhez több sikeres és díjnyertes rövidfilm (A macska szerepe a francia irodalomban, Nyomtávváltás, Valami kék, Dipendenza) fűződik, arról is szólt, hogy a film műfaját nehéz meghatározni, hiszen nem zsáner, leginkább abszurdba hajló drámának nevezné az alkotást.”

Vagy: „Zomborácz Virág egy igazán üde színfoltot hagyott a magyar film palettáján: kedves, abszurd, fekete humorral telített és érző filmet tett le az asztalra, amit könnyebb szeretni, mint kritizálni.” (CineStar)

És: “Akik látták a filmet, azt mondják, hogy az Utóélet nagyon olyan, amilyen én vagyok – vélekedett.”

virág2Forgatás közben az operatőrrel, Pohárnok Gergellyel

Magamban felidéztem a rendezőnőt tízéves korában. Halk szavú, mosolygós teremtés volt, inkább visszahúzódó, semmiféle magamutogató harsányság nem jellemezte. A társaival sem voltak konfliktusai, szájtátva bámultam, ahogy a korosztályára jellemző piszkoskodásokat kezelte, szemei ilyenkor kissé összeszűkültek, és egy-egy halkan kimondott szikrázóan kemény szóval félbeszakította a gonoszkodót, akiben a hang fennakadt… Nem értette. A fogalmazásaiban azután elszabadult a pokol: ragyogó stílusban, elképesztő szókinccsel, finom humorral, öniróniával, hibátlan helyesírással alkotta meg szövegeit. Különösen hálás volt, ha fikciót kellett írni. Ilyenkor igencsak meglódult a fantáziája, igazi élmény volt olvasni. Hej, ha meglenne az a régi füzet! Sajnos, a lerokkanásom után elkallódott, valószínűleg az utódomnak kellett a hely egykori szekrényemben.

Vasárnap délután aztán a Toldi moziban lehuppantam a kényelmes bársonyülésre, és peregni kezdett a legújabb fikció. Előrebocsátom: valószínűleg találnék a filmben jó pár olyan mozzanatot, amit én másképp valósítanék meg, de egyrészt ehhez a szakmához csak a műélvező szintjén értek, másrészt a visszavonult öreg mester (hadd legyek ennyire szerénytelen, mégha a tanítvány százszorosan is túlnőtt) inkább az elérzékenyült nagyapa szemével nézi a még kiforratlan művész próbálkozásait. Úgyhogy idéznem kell, Virág, egy rajongódat, aki a következőt írta internetes oldaladra: „Nincs ezen mit szépíteni, kurvajó filmet rendeztél!” Egyetértek. 🙂

(Folytatom hamarosan a filmről.)