Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Reklámok

Járgányok 3.

Az előző posztom végén a csodás Bivalyról, a 424-es gőzmozdonyról tettem említést. A derék járgány és néhány későbbi legendás utódja megérdemel még néhány szót, a technika egykori csodái iránt érdeklődő ifjak valamint a korombeli nosztalgiázó öregek középkorúak meg talán örülnek némi illusztrációként feltett kép- és hanganyagnak.

Csemetéink ma már furcsán és elmeállapotunk épségéért aggódva néznek ránk, mikor a kedvelt Activity mutogatós vagy más asszociációs játékban a mozdonyt és/vagy vonatot így idézzük fel: csihuhuhu. Nézzünk, hallgassunk bele az alábbi anyagba, hogy miért! (A helyesírással ezúttal ne törődjetek! 🙂 )

Mozgófilmen is megnézhető, ezen látni a mozdonyfordító szerkezet működését is: Meséltem a pöfékelő vasparipa vontatta utasok testnyílásaiba behatoló koromról. Nézzétek, mit okád a Bivaly, ha a fűtő a szítóvassal belenyúl a kazánba!

Kedves emlékem, mikor Eta barátosnémmal – tudjátok, Rákoscsaba bőbeszédű vörös démona, akitől a medve is világgá megy – illetve osztályainkkal évről-évre erdei iskolába vonultunk májusban Kőbánya balatonlellei úttörő- majd később ifjúsági táborába, és az egész hetes gazdag program végén a tábortűznél hangulatos műsort adtak a gyermekek, ezután összekapaszkodtunk, és diákjaink boldogan önfeledt ordítása mellett nagy vargabetűkkel indultunk a szállásunkra:

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára,

Kanizsai, kanizsai állomásra,

Elöl ül az Eta néni,

Hátul meg a krumplifejű Laci bácsi.

Huncutul hátralestek a gengszterkéim, én meg jól összeráncoltam a homlokomat, fenyegetően forgattam a szemeimet, és élveztem, hogy mennyire szeretnek.

Cseh Tamás illetve Bereményi Géza is megénekli a Bivalyt nem kevés áthallással üzenve:

„Előre, sohase hátra…

Nem minden vonat jár széles vágányon,

El ne feledjétek, azt, hogy vannak köztünk,

El ne feledjétek, vannak e világon keskeny vágányú vasutasok is!”

A Balaton északi partjának vasútvonalát még ma sem villamosították, ezért a gőzösök eltűnése után a dízelmozdonyok vontatták a szerelvényeket. Három ilyenre emlékszem. Először a Fradi-színekre festett magyar gyártmányú M-40-esre, ez eléggé gyengécske volt, gyakran kettőt kapcsoltak a vonat elé, így aztán száguldott, mint a szél. Tudtommal ma már nincs forgalomban.

 járgány32

Legendásnak mondható a Szergej becenévre hallgató M-62-es, még ma is használják néhol tehervontatásra. A szovjet erőgépben a korabeli pletykák szerint két T-52-es tank motorja visított és dübörgött. Mikor először vittem leendő első feleségemet azaz mai asszonkámat Szepezdre, a kempingben csak a vasúttöltés alatt kaptunk sátorhelyet. Nagy volt a szerelem, különösen akkor, mikor eldübörgött néhány méterre a sátrunk mellett a piros erőgép, a sátorcövekek kilazultak a lokális földrengéstől, a kedvesem meg úgy bújt hozzám ijedtében nyakamra fonódó karokkal, ahogy azóta is kevésszer. Utólag is köszönöm, Szergej! 🙂

járgány31

Ebben a kategóriában a legnagyobb kedvencem az egész Európában kedvelt svéd gyártmányú Nohab mozdony (M-61) volt, nem is értem, hogy ötven éve hogy a csudában juthatott hozzá a MÁV húsz darab ilyen nyugat-európai minőségű vasparipához. A szépség, gyorsaság, erő, takarékosság megtestesítője ráadásul jóval csendesebben duruzsolt, mint falánk szovjet kollégája. Kár, hogy ma már csak a nosztalgiavonatokat vontatja néhány felújított példánya.

járgány30járgány33

Kandó Kálmántól és találmányaitól itt kérek elnézést, a különben kiváló magyar villanymozdonyokat érthetően nem csodáltam anno olyan lelkesedéssel, hiszen alkalmatlanok voltak a tapolcai személyvonat élére. Vessenek magukra!

Saját kézzel vezérelt közúti kacskaringóimat az én kis „Pegazus szárnyas csikómnál”, az MZ motorkerékpárnál hagytam abba. Mivel azonban novembertől márciusig a pincénkben pihent, ráadásul esőben a fenének sem volt kedve ráülni a vizes nyeregre, erősen szemeztem a fedett és fűthető négykerekűekkel. Ez azt jelentette, hogy kijártam az autópiacra, amelyet akkor még a Nemzetközi Vásár helyszíne előtti parkolóban szerveztek vasárnaponként. Pénzem ugyan nem volt, de belőttem magamnak, hogy minimális bevétellel mit célozhatnék meg eséllyel. Édesanyám ekkor már beteg volt, hónapokig rehabilitációs kezelésen vett részt Budakeszin. Egyszer aztán minden tartózkodó szerénységemet feledve odaálltam Zsófi néném elé, és kértem kölcsön tőle huszonötezer forintot. Azt ma sem tudom, hogy a havi kétezremből hogyan terveztem megadni a lóvét, de a nagy elhatározás megvolt bennem. A pénzt természetesen megkaptam, így a hétvégén hazaállítottam egy kivénhedt és lestrapált Trabanttal. Úgy emlékszem, 64-es évjáratú volt, nálam öt évvel fiatalabb, a rendszámának elején CU virított, akkor még két betűvel kezdődött, amit négy szám követett. A jobb oldali ajtó zárja még aznap csütörtököt mondott, egy spárgával kötöztem az üléshez, hogy menet közben ne csapódjon ki. A motorja hidegen még szépen pöfögött, de annyira beteg volt, hogy az üzemhőmérsékletet elérve ki-kihagyott a gyújtás, rángatott, mint a részeg kecske, ezért hatvan kilométeres sebességnél nem lehetett többel menni vele. A következő hétvégén azért a boldog és ostoba új tulajdonos szepezdi utat tervezett vele. Hajnalban mentem a kedvesemért, amikor a rendőrök még alusznak, tudniillik nem volt autóra szóló vezetői engedélyem, csak motorra. Az M-7-esen aztán kimutatta az új szerzemény a foga fehérét. Az érdi emelkedőn úgy füstölt, mint a fenti mozdony, a motor rángatásától majd a nyelvünket haraptuk el. Székesfehérvárnál bevittem egy szervizbe, ahol közölték, hogy nincs sok hátra az erőforrásnak, főtengelyt kell cserélni, és teljes motorgenerált végrehajtani. De miből? Lógó orral hazaindultunk. Mentségére mondom, köhögve-krákogva hazahozott a rusnya dög. A következő néhány héten még furikáztam vele a városban, betolakodtam a Tudományos Akadémia – e jeles intézmény könyvtárában dolgoztam három évig – előtt nagyképűsködő Volgák közé, de hamarosan eladtam tízezer forintért. Csak tizenötöt buktam rajta, de az új tulaj legalább nem zsákbamacskát vett, elmondtam, hogy mire számíthat.

trabant60121

1980-ban megszületett Ancsa lányom, vérző szívvel megváltam a motoromtól, és ismét egy finoman szólva kamaszkorú Trabival parkoltam le az ablakunk alatti lámpaoszlop mellé. Az Orsinak nevezett verdát (papírjaguár Porsche, ha nekimegy egy fának, nem marad belőle por se) egy féllábú egyetemi tanártól vettem – akkor még ki gondolta, hogy sorstárstól –, ahogy korábban megírtam mozgássérülteknek való Hycomat típusú csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg pap barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni.

Több mint százezer kilométert hajtottam bele országszerte, elgurultunk Krk-szigetre, az Adriára. Az ott nyaraló nyugati turisták, akik Trabit nem láttak még, ámulva csodálták, néhányan letérdelve alánéztek, hogy miféle erőmű lehet ebben az ütött-kopott szappantartóban. Akkor még nem épült sztráda, tizenöt órát utaztunk, Fiume előtt a szerpentin végén félreálltam, le akartam állítani a motort, de az annyira túlmelegedett, hogy gyújtás nélkül pöfögött tovább.

Még a meghibásodásai is kedves emlékek: egy barátom pincéjében kapott nagygenerált a motorja; egyszer a főiskola parkolójában cseréltem hengerfejtömítést egy unalmas pedagógiaóra helyett; az elrohadt alvázán a hossztartókat, küszöböt, motortartó hattyúnyakat ismerős lakatos hegesztette. De soha nem hagyott az út szélén, hogy a mai kormánypárt önmagát hirdető szlogenjével éljek. Ha jól emlékszem utolsó kilométerein Péter barátom használta végkimerülésig, egy akcióban éves BKV-bérletet kapott érte a forgalomból kivonása és a bontóba adása fejében.

Mert én ekkor tudtam megvenni a még csecsemő – alig egyéves – harmadik Trabantomat, az utolsó kétütemű szériából valót, ezzel újabb 11 évig rodeóztam.

A századfordulót követően aztán egy valószínűleg felelőtlen választási ígéretét betartó kormánynak köszönhetően mindkettőnk fizetése nőtt 50%-kal, ezért életemben először banki hitellel vásároltam, megvettem a ma is csodásan ketyegő Suzuki Swiftemet. A keletnémet kétüteműek után minőségi ugrást jelentett a sokak által ma is lenézett, „guruló szarnak” is nevezett fapados tündérke. Míra lányom hátulgombolós korszakának akcentusában: „eszt nadon szeletem”, nem cserélem le sohasem. Esetleg akkor, ha egy automata váltós Toyota Aurisszal kínáltok meg, az momentán nagyon tetszik. Mert az én metálszürke kicsikém kézi kuplunggal van ellátva, amit megírtam a nem sokkal feljebb linkelt Törvényen kívüli című tavalyi bejegyzésemben.

suzuki

Sorozatomat egy olyan járgány képével zárom, melyet „Ilyet kérek” címmel mentettem nem is oly régen. Mert idén júliusban ismét megyünk Szepezdre egy hétre. A part menti házat leelőlegeztük, csak tartson ki az egészségünk. Sétálni meg jó, ha tud az ember járni. Gurulni sem rossz, az ifjak meg úgyis imádnak fogyókúrázni. Akkor csapjunk a lovak közé! 🙂

ilyet kérek

„Ott az ég mindig kékre van színezve…”?

Sistereg a nyár. (A verssort Pipulkától „schmitteltem”, nagyon tetszik.) Legfőbb ideje, hogy még ebben a hónapban megörökítsem itt is néhány képpel és szóval a ragyogóan sikerült, de sajnos hamar elröppenő, családkohéziót erősítő balatonszepezdi nyaralásunkat. Ahogy említettem, Ancsa lányom fejéből pattant ki az ötlet, hogy frissen megrokkant, és újra járni tanuló „apácijának” akadálymentes vízparti dőzsölést biztosítson. Az anyagi áldozat ténye sem riasztotta vissza, nem is tudom, hogy a csajok kitől örökölték a nyakasságukat. Mindenesetre hálás gyermekek hálás apjának lenni jó! Írásbeli dicsérettel köszönöm, kérem az indexeket! Mind a négynek, mert a lányok hozták a választottjaikat is. Meg asszonkámnak nagyon-nagyon…! Ő sem volt magabiztos a jövőt illetően egy éve a baljósan bizonytalan műtétje előtt. Csak én álltam két lábbal a földön. Akkor még, höhöhö! 🙂 Ja, akkor én is nagyon féltem.

De mindig lásd fenn, a blogcím…

ház a stégről

A ház a stégről

A vízparti házikó Balatonszepezd Viriusztelep nevezetű északkeleti végén, az általam csak művészsornak nevezett Halász utcában áll. Az emeleti ablakból elénk táruló látványból a fenti borítóképem nyújt ízelítőt.  Innen Zánkáig egy ősnádas húzódik. Madárfütty, békaszó, no meg olykor a Tapolca–Budapest, Déli pu. között ingázó vasparipa dízelmozdonya töri meg a csendet. Valamiért ez a morgás, kattogás nem tájidegen, hajdanán az ismert vicinális hangja jelezte hajnali horgászat közben, hogy most épp a félhetes kapások következnek, leszegett simléderrel érdemes figyelni a fodros ezüsthídon billegő úszót.

Szepezd vízparti jellegzetessége a nádas és a nyílt víz között húzódó kákamező, mely remek élőhelye a keszegféléknek. A helyiek csuhinak nevezik, a lexikon szerint csuhu. Sokszor körbejártam a tavat, de hasonlót csak a györöki kiszögelésnél találtam, lapátnyi vörösszárnyú keszegekkel készítettem ott interjút. A káka (katt) csöves levelű sásféle, garantáltan nincs rajta csomó, kedveseim, legfeljebb a víz alatt. 🙂

káka

Jegenye, szomorúfűz, nád, káka – gyönyörűek, és mind nekem susogott!

szep csoport

A kiváló csapat tagja Panka, a halászkutya-vérvizsla.

horgászkutya vérvizsla

stégenstégen2

Horgászbotot nem vittem, néha kidodzsemeztem a stégre, és elrévedeztem…

„…Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.” (JA: Nagy városokról beszélt a messzi vándor)

sorstársSorstárs

Ragyogó időnk volt, esténként nagyokat sétáltunk. Szepezd domboldalra épült, Eddi bizony megdolgozott a vacsoráért. 🙂

séta1

Vérre menő Scrabble-, Activity- és Inquizitor-csatákon mértük össze a tudást és leleményt. Otthon erre nincs idő.

scrabble csendélet

A kincseim (majdnem) mindig győznek. 🙂

kincsek

Négy fényképezőgép dolgozott, nem könnyű válogatni a termésből. Hazatérve a fb-on közzétettem egy válogatást Színek a Balatonon címmel. Egykori diákjaimnak szántam elsősorban, akik az „erdei iskolában” oly nagy lelkesedéssel próbálták a lellei strand lépcsőjén ülve vízfestékkel papírra rögzíteni a színek és fények játékát.

Mennyire más a túlpartról ez! Katici minapi képeinél (katt) meg is jegyeztem. Most ide is kiteszem, hátha nem láttátok. A második képen seregélyraj szürkíti a Tihanyi-félszigetre lejtő szivárványt. (Katt és nagyít.)

színek 2 színek1színek 6 színek 3 színek 4 színek 5zsínek 7színek 11 színek 8 színek 9 színek 10DSC_2376

Balatonszepezd – a világ közepe

Az én kedves kis falum lelkes patriótái ezzel a címmel hoztak létre egy oldalt illetve nyílt csoportot a legnépszerűbb közösségi portálon. Ancsa lányom fedezte fel, bekopogtatott hozzájuk a blogom szepezdi emlékmorzsáival, aztán mi is sorban. Itt köszönöm meg nekik a szeretetteljes fogadtatásunkat. Németh Ferenc, a község krónikása azonnal érdekes dokumentumokkal kedveskedett nagyapámról, a megbecsült igazgató-kántortanítóról és családjáról.

Hazatérve a csodásan sikerült szepezdi „családegyesítésből” az oldal régi fényképeit nézegetve rágni kezdtem asszonkám fülét, ugyan keresse már meg a rossebb tudja, hová süllyesztett régi fényképeket, mert én csak azt találom meg, amit én tettem el. Vagy azt se, mi lenne velem a drágám nélkül!

Ime a nagyapámról kapott anyag egy képpel illusztrálva:

IMG(katt és nagyít)

“FÜZIK JÁNOS igazgató – kántortanító

Nemes pusztaócsai és cifferi Füzik János rk. iskolaigazgató, Balatonszepezd. 1884-ben szül. Keszthelyen ősi nemesi családból 1954-ben Szepezden hal meg. A gimnáziumot Keszthelyen és Nagykanizsán, a képzőt Csurgón végezte 1906-ban. Niklán kezdte el a pedagógiai működését, majd Tótszentpálon tanított, azután visszatért Niklára, ahol 1916-ban igazgatóvá nevezték ki. 1918-ban került Balatonszepezdre. Egy éven át katonai szolgálatot teljesített a világháborúban, azután felmentést kapott. A Tapolca—Balatonfüredi Rk. Tanítóegyesület elnöke, községi képviselő A Hangyának nyolc éven át ügyv. igazgatója volt. Neje: Rivnyák Irén, gyermekei: Imre tüzérzászlós és Irénke.

1937-ben igazgató tanítónak nevezik ki 32 éves tanítói elismerése végett. A helyi temetőben lett eltemetve 1954-ben.”

A sírját minden évben meglátogatjuk, a felirat már alig olvasható, de egy-két szál virágot állandóan borzol rajta a domboldalon a tóra lefutó szél.

SAM_0255

Egy kép Imre apámról, az említett tüzérzászlósról, aki századosként esett szovjet hadifogságba valahol a Donnál, és 1948-ban, szabadulása után szinte azonnal meccset játszott a helyiek által dédelgetett focicsapatban. (Bal alsó ülő játékos, barna, akár a brazilok.)

IMG

És két kép a később szintén tanító-tanárrá vált utódról, az egyiken gyermekként horgászom, a másikon kócos ifjúként pózolok a zsákmánnyal. Mindkét képen látható az én szeretett Matula Mikolacsek Béla bácsim.

IMG_0002IMG_0001

A nyaralásunkról majd legközelebb, az elődök után az utódok is érdemelnek néhány jó szót. 😀

Adásszünet

Remekül működik az új klímaberendezésem, szinte bosszant, hogy az elmúlt napokban bezörgetett a zimankó, nincs értelme járatni. Szeretem a hűvös nyári napokat, olyan jó betakarózni éjszaka. Ma feloldottam a konyhai tűzhely sütőjére kiszabott nyári embargómat, a tepsiben mosolyog egy rakás göngyölt sertéskaraj, kizárt a fogyókúra.

Most eltűnök néhány napra, Ancsa lányom a fejébe vette, hogy megbalatonoztatja a béna öreget. Hátha nem utoljára!

Irány Szepezd (katt rá), a gyökerek; közvetlen a vízparton bérelt egy házat egy hétre. Nem olcsó, de megspóroljuk a strandbelépőt. Visszük a mobilnetet, de én úgy vagyok vele, mint a mobilklotyóval: csak végszükség esetén… Könyvet fogok olvasgatni, néha megpihentetem a szemem a vízen, a déli part dombjain, hajnalban a szomorúfűz lombjában nekem dalol az aranymálinkó. Napközben meg kényeztetnek a nekem legdrágábbak. Szép az élet!

szepezd2 szepezd 3

Majd mesélek. 🙂

Klímahalál

Mi jöhet még? Jobb bele sem gondolni! Kedden csütörtököt mondott a klímaberendezésem. Asszonkám elégedett, mert ő nem bírja a légkondit, én meg:

hőség3

Az ötvenhez közeledve egyre nehezebben bírtam a kánikulai hőséget. Lassan hat éve, mikor megkaptam a közszolgálatban töltött harminc év után járó jubileumi jutalmat (háromhavi bért), az agyzsibbasztó kánikula elleni honvédő háborúba fektettem egy részét. Egy volt tanítványom édesapjához fordultam, aki légkondicionáló berendezéseket forgalmaz. Ő lelkesen rábeszélt a világszínvonalú kínai ipar termékére, mondván, hogy ezt a modern inverteres ketyerét szerelik a pekingi olimpia összes objektumába is. De azt nem mondta az úr – az én csökött lírai agyam meg nem vészcsengetett –, hogy a jeles sportesemény csak néhány hétig tart! Aztán már nem kell hűteni semmit.

Az olimpia éve nem volt túl meleg, alig kapcsoltam be az új családtagot, különösen azért, mert asszonkám rendre választás elé állított: ő vagy a klíma. Persze nőm hideg ellenszenve olykor kevés volt a hőfrász ellen, kellett a készülék általi rásegítés. A következő nyáron azonban bemondta az unalmast, az inverter panelt nem tudták pótolni, a régi ismeretségre való tekintettel kicserélték az egész kültéri egységet ingyenesen. A tavalyi szörnyű nyarat végigszolgálta hűségesen, de én akkor is rettegtem, hogy mikor vágja hanyatt magát újra. Ősszel még kitisztítottam (két lábon állva a létrán) a légszűrőjét, két hete pedig kihívtam a szerelőt, mert asszonkám fülébe beleültette valaki a legionella baktériumot, akarom mondani, a legionellismustól való félelmet. A mester kijött, nyolc ropiért spriccelte a fertőtlenítőt, megmérte a nyomást, kipróbálta a gép funkcióit. Hűtött, mint az állat…

Most meg így nézek ki:

hőség4

Macskás nők 🙂 kedvéért esetleg így:

hőség2

Kapcsolatom a dögletes időjárással a korábbiakhoz képest két mozzanattal módosult: a kerekesszékbe szörnyű dolog beleizzadni, az ülepem, a hátam valamint a műszálas ülés nehezen viselik egymást. A másik egy érdekes felfedezés, az a lábam büdösödik, amelyik nincs is. Környezetem szerencséjére sosem voltam hajlamos erre a sokak életét megnehezítő testi bajra, egyesek fürdés után néhány órával bátran vállalhatnának biológiai féregírtást a lábszagukkal. De a csonkom alakformázásához és a protézisem felcsatolásához használt különféle harisnyák és szuszpenzorok alatt beizzad a „pici”, és néhány órás viselés után a futómű leszerelésével gyanakodva néznek rám a drágáim. Immár a hónaljak mellett ide is spriccentek a desodoros flakonból.

Szóval kedden nem bírtam tovább, beüzemeltem a Haier-cég termékét. Csak éppen fityiszt nem mutatott, gonosz konoksággal keringette a meleg levegőt. A guta majd megütött, kétségbeesetten hívtam a mestert. Tegnap ki is jött, szarakodott egy jó órát, mindent rendben talált, csak az inverter panel lehet a hibás, szombaton hoz egyet harmincezer forintért plusz ÁFA. Illetlen szavak hagyták el kicserepesedett ajkamat arról, hogy hová is tegye a kitűnő alkatrészt, hozzon inkább egy garantáltan megbízható másik készüléket, kerül, amibe kerül! Ami nem hagy cserben 30 fok felett sem! A mordizomadta kirelejzumát!

Úgyhogy szombaton jön az új készülék. Életben kell maradnom! Addig meg undok leszek, csak a szobai ventilátort engedem közel magamhoz, esetleg rengeteg hideg sört,  nézem a tavalyi meg azelőtti (katt rá) vészsikoltásaimat. Meg irigykedve ezt a gyönyörűséget:  🙂

meleg

(A képeket az internetről lopikáltam.)