Szabadulás

2010. szeptember 16-án, tíz nappal a beavatkozás után immár csövektől mentesen visszagurítottak az osztályra. Az azóta behívott friss betegek – sokan több hónapot várnak erre – általában mindig irigységgel vegyes tisztelettel tekintenek a „frontot megjárt túlélőkre”, én is így voltam vele pár napja, az ismeretlentől való félelem miatt nem mertem faggatózni sem a rám váró szörnyűségekről.
Továbbra is nagy fájdalmakat okozott a visszafojthatatlanul elő-előtörő köhögésem, ilyenkor a szoros szuszpenzor ellenére is recsegett-ropogott a mellkakasom. Az étvágyam azonban visszatért, asszonkám pótolta a téliszalámit és kockasajtot, amelyet bélpoklos betegtársaim kizabáltak a közös hűtőből. A nevemmel jelölt nejlonzacsit persze tisztességesen visszatették egy fél pritamin paprikával. Váljék jó egészségükre! Igen megkívántam a cigaretta füstjét is. Többször lepáternosztereztem a földszintre, kisétáltam az épület előtti bagózó placcra, és büszkeség töltött el, mert tudtam, hogy végleg sikerült letenni az addig olyannyira meghatározó bűzrudat. Persze elismerem, a szenvedélytelenítő terápia eléggé drasztikus volt.
A jó Jákics doki aztán sok időt nem adott a gondtalan sétálgatásokra, a látogatókkal való örömködésre, egy utolsó szívultrahang-vizsgálatot követően közölte, hogy sürgősen rendeljek meg otthonról mindent, amire három hétig szükségem lehet, mert másnap reggel indulok Balatonfüredre.
A nyitott szívműtétek (bypass, billentyűkorrekció illetve -pótlás) protokolljához tartozik, hogy a kórházi tartózkodást követően három hét utókezelés szükséges egy erre szakosodott intézményben. A legnépszerűbb ilyen hely Sopron, ahol kitűnő körülmények várják a beteget, valamint Füred, amely csodás klímájával és szépségével segíti a gyógyulást. Magam kicsit gondolkodtam, hogy a kőbányai Bajcsy Kórházat választom, ahol nap mint nap meglátogathatnak a lányok, de egy percig nem volt kétséges, hogy ős balatonimádóként hová kérem magam. Halványan maradtak ugyan bennem kesernyés emlékek, mikor a szívszanatóriumi fogságában édesanyámat gyermekként többször is látogattam. Vitorlázóként Füred nyári zsúfoltsága ellenére a szívem csücske, sokszor kötöttem itt ki, tavaly (2009) pedig itt béreltem hajókat, hogy Taki barátommal és Míra lányom bevállalós gimnáziumi osztálytársaival egy ötnapos vitorlástúrát bonyolítsunk le. Mennyire más indulás volt ez tizenöt hónapja…!

vitorlástúra


A családi teherelosztásban mindig asszonkám szerepe volt az aggódás, most azonban ficergett bennem is csöppnyi. Az előző héten két utókezeltet is rohammentő szállított vissza Pestre, egyikük Sopronban szétköhögte a szegycsontját tartó fémkapcsokat, újra kellett nyitni. A másik a már korábban említett politizáló hajlamú János betegtársam volt, akit rajtam kívül mindenki csak hentesként emlegetett, és aki azóta különös tisztelettel kényeztetett a figyelmével, mióta kioktattam, hogy a haraggal teli szív nehezen gyógyul. Őt Füredről repítették vissza szirénázva, mert a szívburokban kórosan sok volt a víz. (Később majdnem így jártam én is.) Szerencsére a szteroidos kezelés használt, így péntek reggel együtt kászálódtunk be a Merci mikrobuszba. Vegyes érzelmekkel néztem vissza a „pokoli tornyomra”. Kijutottam! Saját lábon…!
Csúnya, esős őszi délelőtt volt, magamban elmormoltam az Elégia kezdősorait:

„Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.”

(Folyt. köv.)

Reklámok

Meglepetés e költemény…

Bálint-napi konzisztenciám megfestéséhez nem akartam az irodalomhoz nyúlni, egyszerű guglizott képi metaforát választottam pajkosan, íme:

herby

Mer’hogy: öreg bogár – csodabogár! Kicsit lötyög a kerék, repedt a kipufogódob, nyekereg-nyikorog, huzatos a szentem, ráz, mint a faszekér és sorolhatnám – de az öreg boxermotor csak duruzsol még makacsul, ha meglassulva is, löki, hajtja további körökbe gazdáját. Gurulmadár…

Aztán csak nem tudok kibújni a bőrömből, a József Attila-összes kirángat a csélcsap flörtök langyos vizéből, négy évtizedes intenzív ismerkedés után is új és újabb csodákat nyújt. Lehetetlen megcsalni…!
Köszöntöm ezzel egyben a fél évszázados születésnapját ünneplő Szittyazolit is, kívánom, hogy élete második felét csupa béke kísérje.
Helyettem olvassátok inkább a verset, és hallgassatok! (Úgy értem: Ágnes Vanilla csodás énekét…) 🙂

Ágnes Vanilla: József Attila Születésnapodra

Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat
Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek
Szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Föld lakói remeghetnek, hódolhatnak félelemnek
De te szilárd lábakon állj, s maradj meg mindig ilyennek
Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak
Ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz
S, hogy tűzhajóm, kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél
Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél

(Aliz2 kedves figyelmeztetését követően utánanéztem, e vers szövege az énekesnő ünnepi köszöntője, és nem József Attila tollából való. Tanulságos a történet, az érzelmi hevület bizony megtréfálja az öreg marhát is. Enyhe restelkedéssel javítom, de lelkesen hallgatom és ízlelgetem tovább.)

Paraszolvencia

A posztintenzíven töltött második időszakomnak csak az elején voltak kritikus pillanatai, néha pulzusrohangálások színezték az életet, de ilyenkor már rutinosan nyúltam a fali oxigéncsaphoz, hogy a zöld csövecskét a fülemre akasztva és az orrom alá illesztve enyhítsek a kínzó levegőhiányon. Ezekben a pillanatokban nem éreztem magam a paradicsomban, a legborzasztóbb mégis az esetleg jelenlévő szeretteim szemében megvillanó aggódó rémület látványa volt. Fuldokolva groteszk lett volna nyugtatgatni őket. Az orvos azonban elégedett volt az állapotommal, ahogy már írtam, fokozatosan csökkentette a csövecskéim számát, szerda este az utolsó pumpát is kikapcsolták, és eltávolították a sokat próbált „fülbevalómat”, azaz a nyakamba preparált sokfelé ágaztatott centrális vénát. Micsoda öröm, most értettem csak meg, mi a szabadság: kimentem a folyosóra sétálni néhány lépést!

paraszolvenciaAznap asszonkám a nagylányommal telefonon bejelentkezett Szabó főorvoshoz, a szívsebészemhez, hogy érdeklődjenek az állapotomról, és hogy eleget tegyenek a mindenki által elvárt álságos követelménynek, borítékba rejtett bankjegyekkel róják le hálájukat a nevemben. Elbeszélésük szerint a kitűnő modorú operátor a szokott csendes módján előzékeny és kedves volt, ahogy velem is mindig, kioktatta őket, hogy mit nem szabad mostantól nekem, és a diszkréten átadott borítékot rezzenéstelen arccal tette zsebre.
Úgy megnézném, mikor egyedül maradt, mikor és milyen ábrázattal ürítette a lóvét! Pedagógusnapi vagy karácsonyi jutalomosztáskor – régen olyan is volt – mindig sírtam a röhögéstől, ahogy a kollégáim látszólag érdektelen orcával gyűrik zsebre az átvett borítékot, miközben sütött róluk, hogy majd meghalnak a kíváncsiságtól. Bennem meg nagy hajlam volt a polgárpukkasztásra, hangos papírzörgéssel bontottam a csomagomat, és ráncolt homlokkal számoltam kezdetben a kápét, vagy olvastam később az átutalásról szóló papírnyilatkozatot. Azok a hipokrita szemvillanások felém! Néha provokálva vissza is kacsintottam.
Én azonban eddig soha nem adtam hálapénzt a gyógyításért. Pedig lett volna alkalmam már gyermekként is, hiszen a betegeskedő édesanyám rokkantnyugdíját is én kezeltem tizenévesen, amikor kórházban volt. Bár nagyon szegények voltunk, erre mindig szánt pénzt, de ezt vagy ő adta át, vagy megkért valaki felnőttet, úgy, hogy én nem is tudtam róla. Talán szégyellte, nem beszélt erről.
Igen, a gyermek természetes önzésével garasoskodó voltam, sajnáltam a látszólag kútba dobott forintokat. Mennyi Matchboxot lehetne ebből venni! Nem értettem: az orvos azért kap fizetést, hogy tegye a dolgát. Miért kell nekünk is fizetni? Ráadásul sunyi módon!
Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de ma sem gondolom másként. Vagy legyen az egészségügy valóban ingyenes, vagy legyen szabályozott ára! Ezt az árat azután bizonyos szociális helyzetben meg lehet támogatni. Az egészségügyi dolgozókat pedig meg kellene tisztességesen fizetni. De ezt most hagyom, mielőtt megint fröccsen a politikai hevület sara…

hálapénzStruccként fejem a homokban volt mindkét lányom születésekor, asszonkám ugyanis kente a választott nőgyógyászát, mondván, hogy a „likász” bármikori mobilizálhatósága nincs ingyen. Jaj, pedig 80-ban a templom egere fináncarisztokrata volt hozzánk képest. Az meg már nem osztott-szorzott, hogy mindkét csemete délelőtt született, munkaidőben. Ismerős körökben nem jött világra gyerek paraszolvencia nélkül.
Kicsit sajnálom orvos barátaimat: nem tehetik meg, hogy visszautasítják, ők is a piacról élnek, gondoskodni kell a gyerekeikről. De érzékelem a lelkifurdalást. Ahogy Titulász doktor teszi a Móra-kisregényben, megválogatják, hogy kitől fogadják el. Nem könnyű!
Höhöhö, bezzeg a tanárt nem kényeztetik ilyetén módon. Az egészség és a tudás más kategória. Bár jó huszonöt éve egy bukásra álló cigánygyerek apja azzal a kérdéssel keresett meg, hogy mennyibe kerülne neki, hogy a fia bizije elfogadható legyen. Mondtam, hogy sokba, egy kicsit több figyelmet szentelhetne a rajkójának, s némi szorgalomra kényszerítve megoldható lenne a probléma. Csodálkozott, de megértette, volt is eredménye. Szerencsére több hasonló nem történt. Akkoriban év végén csurrant egy-egy virágcsokor, csomag kávé vagy üveg pia, ha néhány hálás szó kísérte, jó szívvel elfogadtam. Ma már nincs ez sem. Nem is kell, a mi ajándékunk más!
Már megint elszárnyaltam a témától, a műtét előtt megérdeklődtem, mennyit illik adni a bypass műtétet végrehajtó szívsebésznek. Kicsit megnyúlt az arcom, hogy egy főorvos esetén ez a tarifa akár félmillió is lehet. (A bamba gyermekem meg bölcsésznek állt, beszélhet neki az ember! Mert nem bírja a vért. Marhaság! Minden megszokható. A csóróság legkevésbé. Bár nekem aztán nincs sok jogom prédikálni…)
Nem kertelek, a mi borítékunkban mindössze öt darab tízezres lapult, ezt a szakorvosjelölteknek szokás adni. Akkor ennyire telt. Míra az érettségi előtti utolsó évben nyelte a pénzt (szalagavató, bankett, kirándulás, egyéb őrületek), s a hosszú betegállomány is nyomasztóan hatott a jövőképünkre illetve a bankszámlánkra.
A gyönyörű aneszteziológusom is megjelent, mielőtt Füredre vonultam. Most már nem volt aggodalom az arcán, mint az intenzíven, csak azért jött, hátha keresem. Az ő borítékjába csak egy tízes jutott. Öt nővérnek pedig egy-egy kétezrest toltam a zsebébe. Jaj, mennyivel többet érdemelnének!
Tulajdonképpen nem ezt szégyellem, habár a sármos frakcióvezető nyilván tendenciózusan kiragadott, elrontott mondata alapján tehetném: „Akinek nincs semmije, annyit is ér.” Hanem azt, hogy ott a halálfélelem, a szétszabdalás okozta fájdalmak, a kiszolgáltatottság szorításában nem tudtam nekik elmondani, hogy mennyire tisztelem az erőfeszítéseiket, mennyire hálás vagyok az életem hátralévő szeleteiért.
Tudom, hogy nem olvasnak, de itt legalább megírom, hogy élek! Nagyon köszönöm!

Mosoly és fohász

Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának reggelén – ahogy azt minden tisztességtudó és hagyományőrző vérmaci teszi – kislattyogtam a balkonra, hogy szemrevételezzem az időjárást. Mondjuk enyhén fáztam, ahogy mondani szokták, akár a makk ász, de nem tudtam eldönteni a Weöres-versben is föltett kérdést: „…kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!” Mert verőfény van, igencsak látom az árnyékomat, jó hosszú, de fogvacogtató a zimankó, ilyenkor a jegesmedve is csak szívatóval indul be. Erről jut eszembe: az elmúlt napokban rohangáltam erre-arra, ugye a hivatalnak packázásai meg a különféle gyógyászati meghívók, hja, népszerű az ember; szóval kedden reggel már másodszor mondott csütörtököt géperejű járművem áramforrása, nyilván nem nézte a naptárat. Szerencsére az első eset után beszereztem a bikázó kábelt (remélem a hölgyolvasóim szeme némileg felcsillant), és a második arra járó autós hajlandó volt elektromos köldökzsinórra venni, így aztán időben eljutottam a Szent Imre Kórházba. A reggeli dohogásomat nem feledve hazafelé aztán megcéloztam egy autósboltot, és a jogsimban rejtőző zsebpénzemet előkapirgálva (nyugi, asszonkám nagyon is tud róla) újra cseréltettem az impotenciára hajlamos akkumulátort. Hehe, csak három éves volt, én pedig… 🙂
Egyébként a rozzant ketyerével ellentétben nekem rendkívül jót tesz ez a tartósan hideg száraz idő, teljesen megszűnt a reggeli fuldákolásom, egy hőlégballont meg tudnék tölteni, annyi a vitálkapacitásom. Legfőbb ideje tehát, hogy írjak már ide valamit! Ja, hogy már fertályórája azt teszem?

Atyavilág, ippeg kerek két hónapja írtam le a kórházi kálváriám utolsó bejegyzését, leleményes megfosatásom történetét. Most megpróbálom a “szokottnál” is tömörebben folytatni, hogy aztán a napi aktualitásoknak is helyet adhassak. (Ezt a nagyképű vakert! Miután két hete nem írt semmit!)

Másnap Jákics doki a reggeli viziten odaszólt a nővérnek, hogy alkalomadtán húzza már ki belőlem a gumicsövet, mielőtt végleg elfelejtek pisilni. Féltem az aktustól, de minden teketória nélkül simán kitépte az unott arcú védangyal. Féltem a sikertelenségtől is, a nyolc nap alatt tényleg leszoktam az inger érzékelésétől is. Ahogy korábban írtam is, egy kiadós, férfias sörözés során kifejezetten előnyös lehet a hólyagkatéter, rengeteg üresjáratú idő megspórolható vele. Azért nem kívánom senkinek sem!

kacsaAggódva kértem a kacsa nevezetű műtárgyat. (Ideteszem a képét, mert ifjú tanítványaimnak halovány fogalmuk sincs az eszköz mibenlétéről. A vizualitáson kívül ne is legyen!) A nővérke hozta is, de jó időbe telt, hogy meg tudjam könnyeztetni az óriáskígyót, ahogy azt a hasonlóan nagyarcú férfiemberek mondani szokták. Kíváncsi emberként próbáltam fekve is, mit meg nem tesz az ember a tudásért meg a kényelemért, de ezirányú igyekezetem csődöt mondott, valami rejtélyes pillangószelep ebben a helyzetben teljesen lezárta a csapot. Fekvőbetegséget tehát a hátralévő időmben nem vállalok!
Szerda reggel aztán nővéri felügyelettel kibotorkálhattam a mellékre a hónom alatt cipelve a heparint a vénába adagoló utolsó pumpakoloncomat. Tudjátok, mekkora élmény végre magányosan valódi fajanszba pakolni? Ülve a deszkán és fütyörészve! Így még a szapora fosás is hiphiphurrá! A nedves kendős alvázmosást követően kissé szédibabázva találtam vissza az ágyikóra egy kiadós kirándulás fáradtságával a tagjaimban.

Talán legmegrázóbb lelki élményem aznap ért. Azért nevezhetem így, mert pusztán a szemlélője voltam. Nem részletezem túlzottan, mert a felidézésével ma is elszorul a torkom. Már alváshoz készülődtünk, mikor az ablak melletti ágyhoz toltak az intenzívről egy előző nap műtött beteget. Derék, nagydarab ember volt, őszülő halántéka miatt korombelinek saccoltam. Míg a nővér meg az ügyeletes doki sertepertélt körülötte, elrendezgették a műszereit, csöveit, folyamatosan karattyolt, kérdezett. Először mérgesen ráncoltam a homlokomat, olyan baromságokat mondott. Kérdezte, hogy mikor mehet ki pisilni. Elmagyarázták, hogy nem kell kimennie, sőt nem is szabad, szépen összegyűlik az a zacskóban. De mi lesz, ha neki majd pisilni kell?
Nem értettem, de ekkor már sejtettem, hogy a srácnál nem kerek valami. Éjszaka aztán háromszor nyomtam a csengőt miatta, mindannyiszor leesett az ágyról amortizálva egyben a csövei egy részét is. Emlékszem, először csokit keresett a szekrénykéje fiókjában, aztán sétálni indult kétszer, mire az ápoló jól bealtatózta, így nyugi volt másnap délig. Ébredésére váró édesanyja a vizit alatt mesélte el asszonkámnak a történetét: a 48 éves Imrének első házasságából van egy gyönyörű felnőtt lánya, válása után három éve nősült újra, az ebből a frigyből született kisfiú másfél éves. A pici születése után néhány hónappal Imrét agyvérzés érte, ami mentálisan egy hatéves gyerek szintjére vetette vissza. Ezután jött az infarktus, ami miatt a koszorúérműtétet el kellett végezni. Pont. Nem tudom folytatni…
Nem vagyok napszámban imádkozós, megőrülök a rózsafüzértől meg a hasonló imamalmoktól, de most megyek… Egy néma fohászt sóhajtok Imréért és szeretteiért, akiknek az arcát nem feledem… Ez magam miatt egyben hála
ima!