Búcsú Kocsis Zoltántól


Ismét egy csodálatos zseni költözött el. A Jóisten kincsestára bővül, nekünk meg marad az emlékezés. Mestere és barátja, Pilinszky János megdöbbentő novellájával búcsúzom.

kocsis-pilinszky

Szabadesés

Még a pillanatra is pontosan emlékszem. 1959. november elején, amikor az iskolából kijövet a többi kislánnyal rágyújtottam egy cigarettára, életem első cigarettájára, amit rögtön el is nyomtam a következő házfalon, hirtelen mintha viharba kerültem volna, mindenem elnémult és megállt. A homlokom, a hajam, a ruhám. Azóta vagyok szép. Minden megállt és elnémult rajtam.

Ahogy ez a férfi is áll valahol, vagy inkább, igen, inkább valamikor. Az apám? Nem, ez a férfi sose volt az apám. Utánoz, másol, ismétel valamit, de nem megy neki! Közben unszolják, utasítják és nézik őt. Végre! Többé senki se figyel rá, akár el is mehetne. Tette, akár egy kéz, elrendezi és kisimítja homlokából a haját.

Amikor elnyomtam a falon a cigarettát, megégettem az ujjamat. Másként a többiek biztosan észrevették volna, hogy nem megyek utánuk.

Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés. Még az ujjam is hiába perzseltem meg, igyekezve megszabadulni parazsától. A csapás nem az ujjamra tapadt rá, hanem mindenemre, mint valami mértéktelen vaskorona, minden irányból érkező szorítás, messziről, roppant messziről, de nem a mindenség súlytalanságával, hanem épp ellenkezőleg, az égitestek tonnáival és tonnáival.

Éjszaka elfogott a remény. A fürdőszobában tövig nyirbáltam a hajamat, és édesapám borotvájával két hosszú vágást húztam az arcomra. Rövid időre rá éreztem, hogy két meleg csík siklik a cipőmbe. A fürdőszoba leszállt a pince alá, én meg a vaskorona súlyától belezuhantam a tükörbe.

Megkönnyebbülés volt levetnem ruhámat és fölöltenem azt a másikat, amit azóta se cseréltem le. Egy nagy épületben lakom tökéletesen egyedül. Nem alszom és nem eszem. Nagyon ritkán hánykolódom ugyan, képek bombáznak, de különben csendes vagyok, kisimult és nyugodt, mint a vidék hófúvás után.

Gyönyörűek a mozdulatlan képek! Ők valóban olyanok, mint a gyerekkori hóesés. Olyan hideget árasztanak, aminél a kályha mellől csak a hulló hó látványa melengetőbb.

Hogy ez a kép? Igen… Három keresztre vert ember. Egy, kettő, három. A középső Jézus. Alant kiáltozás: „Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” A lármában a három férfi egyként hallgat. Aztán a bal lator nekitámad a középsőnek. A jobb szélső viszont: „Ne szidd őt. Hiszen semmi különbség sincs közöttünk.” Mire a középső: „Bizony, bizony mondom neked, még ma együtt leszel velem a Paradicsomban.”

Ettől a perctől mindenki egyedül kettejüket figyelte. Jézus mind feketébb lett; meggörbítette a tetanusz. A jobbik lator viszont már ragyogott, már üdvözült; már csak azért van itt, hogy megvárja a haláltusában pattanásig megfeszült szomszédját.

De mi történt baloldalt, ahová senki se figyelt, még János, még Mária, még a farizeusok és pribékek se? Jézus keresztje elnehezült, a szögek fölnagyultak, a szálkák alagútjai pedig megnyúltak és kiszélesedtek. De – ismétlem – mi történt baloldalt? A bal szélső kereszt átlényegült, átfinomult, a szögekből tű lett, és a férfi mezítelensége vakítóbb, semlegesebb és pillanatnyibb minden pornográfiánál. Szögek, tűk, semmi. A bal lator lehuppant a földre, beteljesítve a csodát, amit a hányaveti katonák és a szálfaegyenes erény kiáltozott Jézus felé. A bal lator leszállt a keresztről. Nem halt meg, nem támadt fel, egyszerűen eliszkolt és megbújt egy bokorban. Csupasz volt és guggolva épp vizelt, amikor a kiáltásra – „Elvégeztetett!” – visszakapta jelentéktelen fejét. Minderre még vissza kellene térnem, le kellene valahogy lassítanom magamban: a varrótűvé finomult szegeket, a bal oldalon bekövetkezett csodát, a hosszú parazsat az ujjamban és a kiáltást, igen, a kiáltást, mely egyszerre jött mindenfelől és középről, mindenki torkából és főként arról az egyetlen helyről, annak az egyetlen pontnak a mélyéről, ami körül évek óta változatlan szépségben forgok.

Az épület zajtalan, akár a lábamra húzott nemezpapucs. Sehol senki. Se tisztálkodnom, se innom, se ennem, se aludnom nem kell. A labirintusban eltévedni se lehet már.

Látogatónak elegendőek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Máskor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba őket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más?

Akad itt számtalan egy- és sokágyas szoba, aztán emeletek, folyosók. Sose tudom, melyik ágyra dőlök le. Legtöbbször csak a földre, hisz minden melegen bélelt, az örökös fény is, mintha finom filcből volna; minden puha, szürke és egyenletes. Lehet, hogy nincs is papucsom, hogy meztelen és mezítlábas vagyok.

Minden egyszerű, melengetően egyszerű. És irtóztató és iszonyatos! Ha még egyszer fölüvölthetnék! Csak még az egyszer!

Pedig kevesebb már nem is történhetne velem! Hátam mögött ovális tükör, melyben – két elülső lábát a pipereasztal üveglapjának szegezve – egy mozdulatlan antilop nézi, nézi magát, ki tudja, mióta? Körülötte szépítőszerek és udvarhölgyek koszorúja. Elég lenne megfordulnom, egyetlen feléjük vetett pillantás. De nem, inkább tartom magamat, mint aki hazaérkezett, s már csak kopogtatnia kellene. De nem kopogok. Hogy miért nem? Állok az ajtó előtt, és elképzelem, hogy havazik. Hull a hó az ágyakra, a lépcsőkre, a fejemre. Igaz, tüstént el is olvad, mégis gyönyörű, és hagyni kell, hagyni, úgy mint régen. Micsoda mély öröm hagyni hullani a hóesést!

És ez a kép! Istenem, milyen szép is ez a kép! Óvatosan belelépek sugarába, s arcomat a sarkához tapasztom. Egy üvegveranda és egy régi fotel. A fotel lába az arcomon. Lehunyt szemmel ágaskodva igyekszem egészen beletartani magamat mintáiba. Ez volna a befejezés?

És csakugyan, ekkor ragyogott fel az a csendélet, amiről idáig sose akartam tudni. Hogy mi is volt ez a csendélet? Előszörre talán egy rakás szerszámra hasonlított. De nem.

Ülök a foszladozó fotelben és félig magam alá húzom a lábamat. Hát igen, megjött az utolsó látogatóm. Bőven van időnk, hogy a fehér-fekete pontocskák elrendeződjenek. Valamikor az iskola folyosóján függött, több régi fénykép társaságában, amiket kivétel nélkül Klösz György készített a századfordulón. Az enyémen a Várkioszk alapzata látható, egy kalapos férfival a járdaszélen. Télikabátot visel és csőnadrágot, mégis mintha csizma volna a lábán.

A neve kettős keresztnév. Apját korán elvesztette; jellegzetesen anyja fia. Zoltán Péter…? Nem. Zoltán Károly… Simon Áron? Igen, Simon Áronnak hívják. Ez a neve.

A lányok sokáig nem érdekelték, és ő se a lányokat. Lenőtt füle kissé elállt, s talán ezért, hogy amikor az első hosszú nadrágját kapta, kelttészta vonásai mintha keretbe kerültek volna. Tizennégy éves volt ekkor. Karácsonyra nagyapja megajándékozta egy biciklivel. Nevetségesen sokáig nem mert ráülni, annál szorgalmasabban tolta maga mellett; még éjszakára se vált meg tőle. Az ágy lábának támasztotta, s le nem vette róla a szemét.

Az iskola sehogy se ment neki. Zokszó nélkül tűrte, hogy édesanyja inasnak adja egy öreg, ismerős órásmesterhez. Nyitásra a boltba mindig hajszálpontosan, reggel nyolckor érkezett, gyalog, sose kerékpáron.

Igazában az órák se érdekelték. Közönyösen és lassan dolgozott, akár egy rövidlátó.

Az első óra, amit először kellett teljes egészében szétszednie, egy ormótlan vasóra volt. Mestere fölkelt helyéről és mögéje állt.

Simon Áron előbb megtisztogatta szerszámait, majd a lupát szemgödrébe illesztette. Olyasfélét érzett, amit még a rossz tanulók is, amikor kinyitnak, kisimítanak és megkezdenek egy új irkát. Az első csavar józanul ellenállt, majd éppoly becsületesen engedett. A férfias fölszínt – ha lehetséges – fogaskerekek még szolgálatkészebb rendszere követte. A fiatalember kezében megállt a csipesz. Ezen a napon töltötte be tizennyolcadik életévét. Az öreg zsebóra közepébe ért, valamiféle arany melegségbe. Ezért, hogy amit összerakott, mindenképp más volt, mint amit szétszedett.

Délután hatkor lehúzta és belakatolta a redőnyt, majd nekivágott a városnak. Színaranyban gázolt. Még az emelkedők is finoman lejtettek a lába alatt. Szokatlanul későn ért haza, éhesen és boldogan.

Pár esztendő múlva, hogy anyja meghalt, szinte észre se vette. Az órák közepe és a végeérhetetlen séták kívül-belül egybemosták.

Gyakorta megállt a Várkioszk oldalában, várva és leskelődve. Ezért nem is hallhatta az ismeretlen férfi kérését: „Jöjjön kissé közelebbre a lámpától, s ha lehet, maradjon továbbra is mozdulatlanul!” Majd egy idő után: „Köszönöm türelmét. Ha megengedi, átadom névjegyemet, s bármikor kaphat egy példányt a fényképből.” Simon Áron még csak nem is érezte a zsebébe gyűrt névjegykártyát.

Meddig kell még zuhannom! Anya meghalt, és rettenetesen késő van. Csörtetek az éjféli bozótban, kifulladok és továbbcsörtetek. Hova is tettem a fényképész névjegyét? Nekiesem a szekrénynek, tépek, mosakodom, török-zúzok, mosakodom és szaggatok. Aztán dörömbölök, csöngetek és rúgom az ajtót. A fényképész hálóingben álmosan előkotoz egy üveglapot, és fürdetővizet tölt egy tálkába. Ragyog, amikor a kész fényképet kezembe adja. Zsebre vágom, majd fogom az üveglapot, és teljes súlyommal rátaposok.

Otthon erős szegekkel a falba verem a fényképet, és leülök elébe. A szögek elfinomulnak, és a fénykép lehuppan a földre.

Kisvártatva benyitok a szomszédos szobába. Alszom. Biciklim az ágy lábánál.

– Simon!

– Áron! Édes, édes Áron!

– Hát mégse hagytál el, Simon, én egyetlenem!

Ez volt az a pillanat, amikor az antilop hátravetve fejét, irtóztató hangot adott, és Klösz Györgynek sikerült a szétrugdalt negatívot összeragasztania.

A csukott redőnyű boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélőórák.

Én meg fedetlen és kőkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.

A költő felolvasásában: https://youtu.be/jMELD1eAUiA

Reklámok

2 thoughts on “Búcsú Kocsis Zoltántól

  1. Pilinszkyt nem elég egyszer elolvasni, és akarva-akaratlanul, de befészkeli magát az ember gondolataiba, hosszú távú gondolkodásra “ítélve” olvasóját. Még így, többedjére elolvasva is megdöbbentő. Köszönöm Laci bá’, ma is sokat tanultam Tőled! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s