Levél a Császárhoz

Figyelj, Flórikám, csak ilyen egyszerűen szólítalak meg, Téged már nem zavar, ha holmi elvárt udvariasságot mellőzve régi cimboraként úgy moroglak meg, mint a sokak által Nagy Generációként emlegetett korosztály egyik futballrajongó tagja. Ahogy tettük azt régen egy kihagyott helyzeted vagy egy rossz passzod láttán. Mert neheztelek ám Rád a ma éjjeli cseled miatt! Jól belerondítottál az elmúlt napokban mondatokba öntött sikertörténetembe, mely ugyanarról a küzdelemről szól, amit Te is próbáltál megvívni ezen a hétvégén a szívsebészet intenzív osztályán, ha nem is ott, ahol én, hanem a Városmajorban. Ez az utolsó meccsed nem sikerült jól, de ez már csak nekünk fáj. A hetvenet átlépő sportember kései műtétét követő infarktus mégis megbocsáthatóbb, mint az ereje teljében lévő Fehér Miki gyepen bekövetkező tragédiája, vagy a bivalyerős Kolonics Gyuri borzalmas kenuba borulása.

flóri 1

Emlékszel? Amikor én születtem, Te akkor debütáltál ifjú titánként a válogatottban. A Fradiban már ezrek miattad mentek ki az Üllői úti pályára. Négyéves voltam, mikor édesanyámmal a frissen épült József Attila-lakótelepen kaptunk lakást. Te is itt laktál egy pár évig, de ezt én akkor még nem tudtam. Apámat kétévesen elvesztettem, nem volt, aki kivigyen a meccsekre. Talán hatéves lehettem, mikor a nálunk vendégeskedő nagybátyámmal eljutottam a Népstadionba, ahol az általad irányított válogatott két góllal legyőzte a csehszlovák csapatot, a második gólt Te fejelted. Nagy szerelemre lobbantam, a zöld gyep és a színes mezek mágnesként vonzottak a pályára, nyolcévesen már egyedül mentem meccsre, csodálatos anyám engedett, és finanszírozta a kétforintos diákbeugrót. Én még ültem az Üllői úti pálya régi, fából készült lelátóján, szerencsére nem akkor omlott össze.

A suliban megalakultak a klubszimpátiák, de akkor valahogy még nem volt ebben gyűlölet. „Fradi-drukker, segge gukker, abba néz a Vasas-drukker.” Ez volt a legdurvább. A másik táborra köpködő tanítványaimnak azóta is mesélem, hogy nézett ki az évszázad gólja a 66-os világbajnokságon a brazilok ellen: a fradista Albert egy finom csel után megnyújtja a jobb oldalra a labdát a dózsás Bene Ferinek, akinek a beadását a Vasas középcsatára, Farkas Jancsi csodálatos kapáslövéssel védhetetlenül küldi a hálóba. Igen, a zseniális cigánygyerek! Bár ma lenne ilyen csapatjáték! Mondjuk a politikában…

Jókat röhögtünk az Albert-vicceken is: Melyik három települést nevezték el a zöld-fehérek középcsatáráról? Albertfalva, Albertirsa, Lábatlan. Borzasztó! Pláne az én csonka cicalábam láttán!

Én egyre inkább a Vasas meccseire jártam a Fáy utcába, hehe, mit tegyen egy igazi ferencvárosi, a Ludovikát végzett és ezáltal taccsra tett katonatiszt fia, akiben nemesi vér csörgedez? Imádja a kádári prolicsapat Mészölyét, Farkas Jancsiját, Ihászát. De Téged, Flóri, mindig… Szerettelek és figyeltelek! A szintén zseni Varga Zolival való afférodat, aki nem tudott császárrá válni melletted. Elhúzott külföldre, később hazajött lejáratni magát. Nemrég őt is a szíve vitte el. Az aranylabdát, a VVK megnyerését, a dánok elleni mérkőzésen a szétrúgásodat, amivel vége lett a pályafutásodnak… A csípőre tett kezedet, amivel egy ország népe csúfolt…

Aztán két helyen is találkoztunk. Én a BKV Előrében kergettem a bőrt, és a Fradi elleni serdülő majd ifjúsági meccseimen mindig felbukkantál. Félrehúzódva, csendben nézted, soha nem hőzöngtél. Előttünk meg végig az a cél lebegett, hogy a foci után kezet foghassunk Veled.

Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!

flóri 2

Most tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy köszönöm…! A játékodat, a sikereidet, a gyönyörű gólokat, az emberségedet, a… Hogy volt kire felnéznünk!

És a magad csendes módján talán vigyázni fogod a focisták mellett a szívműtötteket is. Onnan föntről…

Reklámok

To be, or not to be

Elismerem, egy hangyapicit fellengzős a cím, a szerző fitogtatja vele fantasztikus műveltségét, és további empátiára készteti hűséges olvasóit. De az vesse rá az első követ, aki életében soha nem nagyzolt kicsinyég! 🙂

 

A következő három nap egy kicsit összemosódott az emlékezetemben. Nappal olvasgattam a Lutrát, ha fáradt voltam, már nyomtam is a fülembe a rádió fülesét, ettől elszunyókáltam tíz percekre. Éjjel megint nem aludtam, a köhögés fojtogatott, emelgettem a tomporom felső részét, mely úgy tiltakozott a számára szokatlan hanyattfekvés ellen, hogy szabályos felfekvési tüneteket produkált. Gyalázatos helyzet: elöl-hátul, alul-fölül seb, én meg szorongva ott középen!

Éppen aktuális dajkám le nem vette rólam a szemét, finom kézzel kenegette a rászoruló porcikáimat. Néha nagyon fáztam, közben izzadtam. Szudi főorvos, az intenzív osztály aneszteziológus ofője naponta tolta az ágyamhoz a Fülöpkének becézett szívultrahang-készüléket. Ilyenkor a képernyőre meredve gondterhelt arccal csak annyit közölt, hogy a szívizom nagy része csak nem akar mozdulni, hiába kap most már friss vért. A szívcsúcs teljesen áll. Felhőt burványozó ijedt pillantásom láttán sietve nyugtatni próbált: ez akár három nap alatt javulhat, persze beletelhet fél évbe is. Szép vigasz! Csak tudnék jóízűen röhögni!

De a levegő is kevés volt. Először oxigénmaszkot kaptam, amit néhány perc után letéptem, valószínűleg pszichésen kezdtem fuldokolni tőle. Ekkor a fali csatlakozóból kivezetett zöld műanyagvezetéket a fülemre hurkolták, hogy a vége éppen az orrlyukakhoz ért. Ezt jól viseltem, bár hosszú percekig próbáltam magamban felidézni a majd harminc éve olvasott Robin Cook-orvoskrimik szörnyűségeit. Aztán legyintettem, a magyar egészségügynek nincsen pénze különlegességekre, jó, ha oxigénre telik.

A nyamvadt tüdőmmel nem is lehettem elégedett, talán negyedgázzal üzemelt. Mondták, hogy ez az összeesés természetes ilyenkor, de naponta jött az ágyamhoz a mozgó röntgengép is, a hátam alá illesztették a táblaszerű kazettát, és elölről spricceltek meg némi sugárzással. Mikor a röntgenes csajszi elrikkantotta magát, hogy felvétel, a környéken sürgő emberek villámszerűen tűntek el. Csak én maradtam ott szemben a gép fejével tárt mellel, mint Görbe János a Húsz óra című film katartikus jelenetében: „Ide lőjetek! Ide lőjetek!”

görbe jános

A műtét napját követő keddnek a sok apró, ma már jelentéktelennek tűnő kínlódás mellett négy emlékezetes pillanata volt. Három jó és egy kevésbé. Melyikkel kezdjem? Nem bánom, az optimisták igazi gourmandként a jó falattal kezdik, hátha a nyögvenyelőst meg lehet úszni. Nem úgy, mint János komám az iskolai menzán, ahol a „tanári adag” fölpúpozott rizshez vagy csigatésztához nagy löttyintésnyi szaftot és három-négy cafatnyi pörkölthúst mellékelnek. Kitűnő barátom megfesti a köretet a barnás lével, akkurátus emberként belapátolja az egészet, a tányérján csak a hús marad. Ekkor földöntúli mosollyal villára szúrja és egymás után küldi a finom falatokat, a lényeget, és elégedetten megy a dolgára.

A reggeli vizitnél az ágyamnál maradt az altatóorvosom. Milyen ronda volt a műtét előtt tetőtől talpig zöldbe maszkírozva! Most az egyszerű fehér köpenyében szép volt, sudár és illatos, megfogta a kezemet, és elmagyarázta, hogy miért az aggódó sürgés körülöttem. Hihetetlen, hogy ilyen szottyadt állapotban is milyen motiváló tud lenni egy csodaszép nő dióbarna szeméből és sugárzó mosolyából feléd áradó figyelem. És hiszem, hogy mindez nem a jattért történt. Hiába, az urnában is pasik maradunk! És tudom: a nők meg nők!

Aznapi műtétje után megállt az ágyamnál az operátorom, Szabó főorvos is, és az anyagaimat vizsgálva a hogylétemről érdeklődött. Rajta is érzékeltem elégedetlenséget, de a higgadtsága valahogy hatással volt rám is, egészen megnyugodtam. Hízó könnyburokkal a szemgolyómon csak annyit kérdeztem igaz lelkére, hogy szerinte sikerült-e a műtét. Habozás nélkül jött az igen válasz. Mondta, hogy ír egy receptet, amivel a gyógyászati segédeszközök boltjában kiváltható egy mellkast összeszorító rugalmas szuszpenzor, ami enyhíti a köhögés kiváltotta feszülést.

Asszonkám kora délelőtt érdeklődött telefonon az állapotomról. A vezeték nélküli készüléket a nővér odahozta, így legalább tudtunk szót váltani. Engem az érdekelt, hogy mi van otthon, őt meg nyilván én. Kora délután aztán megállt az ágyamnál, ha jól emlékszem várnia kellett, hogy kinyissam a szememet. Teljesen zöldbe öltöztették, alig ismertem meg. Talán azt a poént is elsütöttem, hogy a hétvégi Fradi-meccsre kilátogathatna, nagy lenne a sikere így öltözve. A kórház ablakából én is odalátnék. Érdekes, elég sokáig ott volt, de nem emlékszem a kommunikációnkra. Egyszerűen jó volt!

Közben megkaptam a receptet, így átsietett a Szent István Kórház udvarán lévő boltba a fent említett „haskötőért”. A nővér rám tekerte, szorított, de ez a szorítás valóban biztonságot jelentett a köhintéseknél. Mikor asszonkám hazaindult, már egyre erősödő magabiztossággal néztem utána. Holnap is jön! Holnap is lesz egy nap.

Végül – bár tudnám felejteni – az én élő kínzóeszközömről is ejtsünk szót, nehogy magára ismerjen, nevezzük egyszerűen Katica bácsinak! Délceg, úgy százhatvanas termetű harmincéves, majdnem kopasz fiatalember volt. Láttán először Bruce Willis ugrott be, de hiányzott róla a sármos borosta.

bruce willis or vásáry andré

Jelentős magasságát pedig az ágyban fekve először nem érzékeltem. Mikor megszólalt, kis túlzással eunuchoid hangja végképp törte az első benyomást, ekkor már inkább a csengő orgánumú és csöppet sem férfias Vásáry Andréra asszociáltam. Vigyázat: nem vagyok homofób, kitűnő meleg barátaim (is) vannak!

Katica bácsi vezető gyógytornászként címkézte rögtön önmagát. Nos, nekem a vezető pedagógus titulustól is már többször kinyílt a bicska a zsebemben, különösen, ha a kitüntetett korántsem a szakmai és emberi minőségével érdemelte ki a címet, hanem a nyelve szorgalmatos működésével. Az ilyen vezessen inkább villamost, mert ott kell a vezető! Netán áramot…

Miután első empirikus tapasztalatommal így beleszerettem, Katica felszólított, hogy „bördözzünk”, és a pofámba nyomott egy gépben végződő maszkot. Hogy azon vegyek levegőt, és jó keményen fújjam ki. Mit mondjak, nem volt egy orgazmus! A levegő se ki, se be, mielőtt illedelmesen megfulladtam volna, egy magamnak is meglepő határozott mozdulattal félrependerítettem a meglepett kismókust a szerszámával együtt, mondván, hogy ezt most talán halasszuk későbbre. Fel volt háborodva. Mert ilyen mentalitással nem lehet meggyógyulni. Okés, mondtam, próbálkozzon talán holnap újra! És az ókulárét meg az oxigéncsövet az orromra tolva már nyitottam is Fekete Istvánt. Mennyivel inkább való nekem most a vadász, Miklós és a molnárlány, Eszti szerelme, mint a fulladásos halál!

A pasi elpucolt… De másnap sem szeretett… Hozott nekem egy felfújható tehéntőgyet. Erről majd legközelebb… 🙂

Nem szunyálva, zagyva…

Mai eszemmel mosolygok azon a tavaly szeptemberi éjszakán, akkor forrt bennem a tehetetlen düh. Miért nem tudok elaludni? Az fel sem ötlött, hogy az előző huszonnégy órát végigszunyáltam. Vagy háromszor végigmormoltam Kosztolányi Hajnali részegségét, főleg az alábbi néhány sor miatt:

„Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom…”

Még hogy forgolódtam! Micsoda nagyképű duma! Feküdtem hanyatt, akár a faszent! A felsőtestem legkisebb mozdulatától is egyre mélyebbre hasított a mellembe vágott balta. A tüdőm meg szörcsögve kívánt újabb és újabb hangos kitöréseket kezdeményezni, amit kínnal-keservvel próbáltam visszafojtani, hisz a köhögés közben a fájdalomtól úgy éreztem, mintha a szemem csigaszarvként nyomulna ki a koponyámból.

Soha nem tudtam hanyatt aludni. Leginkább az oldalamon fekve szoktam, enyhén embrió-pózba görbülve. Tudjátok: a nagykifli… Nagyritkán hason, a két kezemet magadásra emelve. Ahogy a züllött fantáziájú Fábry Sanyi (mellesleg hülye magyartanár a szentem) szokta aposztrofálni a fiúkollégiumok és kóterek jelszavát: „Kezeket a paplan fölé…!” Hát, most úgy van, „baszamega”! Hanyatt! „Éljenek a csajok!” Tényleg, láttam egyszer egy pornófilmet (ne szörnyülködj, két perc után belealszom, halál uncsi mások üzekedését fixírozni), amelyben az ápolónő jól eltüsténkedik a kifektetett beteggel. Hehe, rajtam most nehezen huncutkodna! Jaj, a nevetés is fáj! Mi lesz így velem…?

Legalább tudnám, mennyi az idő! Hátha már hajnalodik! Hiába van a kezemen a Casio, ezek a primitív japcsik egy rohadt világítást nem tudtak beletenni. Pedig olyan nagyra vannak a technológiájukkal! Bezzeg a hetvenes évek végén bagóért vásárolt régi bóvli thaiföldi kvarcórám, amely harminc évig szolgált hűségesen! Azon volt világítás. Igaz, a végén már állítani sem tudtam, mert a mütyür nyomógombok is elkoptak róla. Még jó, hogy a Suzukimból nem spórolták ki. Már a világítást…

Nincs pofám a fotelben kókadozó nővérkémet kérdezni. Már háromszor kértem inni, mert nem tudok kinyúlni ebből a peremes ágyból. Hozta is a friss vizet a fehér bögrében, tolta a számba a disznópéniszre emlékeztető szopócsövet. De így nem lehet normálisan inni.

bambiApró gyerekként imádtam egy felnőttel betérni valamelyik presszóba, ahol a felszolgált Bambihoz vagy Utas üdítőhöz igazi szalmaszálat mellékeltek, mellyel fenékig lehetett szürcsölni a csatos üvegből a szörnyű színű löttyöt. Ma a koktélokat szokták így szivornyázni, de én utálom ezeket a kotyvalékokat. Legfeljebb a bor és szóda egyvelege tud felizgatni, de azt nem is csövön szopom.

Az elektronfelhőt megszégyenítően száguldozó gondolataim megfékezése végett egy darabig érdeklődéssel figyelem a visszaülő gondozóm küzdelmét a rá-rátörő álommal. Vigyázzban álló nyakszirtje először enyhén imbolyogni kezd, majd elindul a feje szép lassan, szakaszosan előre. Mikor az álla már majdnem megböki a szegycsontját, egy határozott mozdulattal felkapja a fejét, bambán körülnéz, aztán kezdődik elölről a harc a gravitációval. Más az, ha fejem fölött ketyegő három adagolópumpából fogy el a gyógyszer. Ilyenkor a műszer hangos és barátságtalan csöngetéssel jelzi elégedetlenségét. Erre a felriadó asszonyszemély sietve illeszti be a kifogyott helyére az újabb, lovak inszeminálására is alkalmas nagyságú (milyen finoman körülírtam a lóf@sznyi melléknevet) töltött fecskendőt.

Hiába minden, az idő megállt. Kimeredt szemmel lestem ki az ablakon, hátha valami életjelet mutat a pirkadat, de a Föld nevű sárgolyó nem irgalmazott, csak rótta tovább a maga ütemében derviskörét. A düh már elszállt, megadtam magam, a vállamat csak azért nem vontam meg, mert sejtettem, hogy az is fáj.

Apátiámból a felkapcsolt neonfény szúrása riasztott. Nővérkém közölte, hogy fél hat van, ideje megfürödnünk. És ekkor kezdetét vette a számomra még új szertartás, amelyre gondolva a legnagyobb tisztelet és hála önt el ma is az ott szolgáló drágák iránt. Először egy paravánt húzott a két ágy közé, és a magatehetetlen szembeszomszédot tette tisztába. Rövid szusszanás után nekem is kevert egy tusfürdővel elegyített fürdővizet egy műanyagtálban. Sokat nem kellett vetkőztetni, a takarólepel lehúzását követően szivaccsal végigmosdatta a látható felületeket, majd ügyes fogással oldalra fordított (ettől is meglódult a szemem), és végigtaperolt hátul is. Minden áttörölt felületet finom mozdulattal szárazolt a törülközővel. Az oldalfekvés érdekében kapaszkodtam az ágy oldaltámlájába, mint fuldokló a mentőcsónakba. Alám tolta a lepedőt, és a szabad helyre terített egy újat. Majd hanyatt fordított, kihúzta a használt lepedőt, és a másik oldalon kisimította a frisset. A mai napig bravúros bűvészmutatványnak gondolom, ahogy a mázsához közelítő majdnem tehetetlen testtel olyan könnyedén bánt el, mint Floki kutya a lábtörlővel.

És – de jó lenne, ha olvasnák – minden intenzíves nővérnek a legalázatosabb és leghálásabb tiszteletemet és kézcsókomat küldöm!

Azután nővérkém elköszönt, átadott a nappalos kollégájának. Benépesült az osztály, új s újabb sürgő emberkék jelentek meg. Az ágyamnál megállt egy szörnyen ellenszenves alak, és az orrát elég magasan hordva közölte, hogy ő a gyógytornász… De ez már újabb fejezet.

Bocsánatért esedezem, azért karattyoltam ennyit, hogy valahogy érzékeltetni tudjam a szörnyű éjszakán átélt lelkiállapotomat. No meg azért, mert szeretem a hangomat… 🙂

Egy korty jelen

Tegnap megtartottam az első drámaórámat. Már csak óraadóként. Az őszülő albatrosz hosszú szünet után megint repült… A szárnyát alig kellett mozdítani, hallotta a tenger morajlását, élvezte a fölfröccsenő hullámtaraj simogató hűvösét…

Akárcsak a színpadra már felmenni is alig tudó Tamás… Amikor megszólalt a gitár, és körülnyalábolta a szeretet…

(A klipért köszönet Eddinek!)


Intenzív érzések avagy Érzések az intenzíven

kardiológiaA hetvenes években a Szent István (az átkosban még csak István) Kórház mögött épült fel az Országos Kardiológiai Intézet akkoriban korszerűnek számító toronyépülete. A hetedik emeletig egy unalmasan szabványos hasáb, a nyolcadik emeletnél azonban a tervezőnek vagy az építőmesternek megbokrosodhatott a fantáziája, mert az északi fronton – ahogy a képen is látszik – jó szobányival kiszélesítették ezt a szintet. Ezen a kiugró fedett szirtperemen helyezték el öt fallal elválasztott fülkében a szívsebészet frissen műtött betegeinek a tíz intenzív ágyat. Itt lebegtem én öt napig szó szerint ég és föld között, ugyanakkor – ahogy később bevallották – élet és halál között, amint azt már egy korábbi, a kórházi kosztról szóló agymenésemben találóan megfogalmaztam: „… míg az intenzíven napokig viaskodott bennem a hamleti ambivalencia, szkeptikus és éhes betegtársaim felzabálták a hűtőben hagyott zacskóm tartalmát, nyilván erőt merítve a leendő szívműtét megpróbáltatásaihoz.”

Miután kiszomorkodtam magam a köhögés okozta fájdalom miatt, egy kicsit körülnéztem, hogy miféle földi pokol katlanjába kerültem. Átlósan szemben velem egy másik ágyon is feküdt valaki mozdulatlanul. Lélegeztető gépen volt, egy darabig érdeklődéssel figyeltem, hogy milyen természetellenes lassúsággal emelkedik és süllyed a takarója. (Most, utólag szorul el a szívem, mert ottlétem alatt a szegény hetvenkét éves néni egyszer sem nyerte vissza az eszméletét. És sokszor minden saját nyomorúságomat elfeledtem, mikor láttam, hogyan etetik mesterségesen egy szondával, és hogyan teszik tisztába. Megrázó volt!)

ágy az intenzívenÉrdekes volt az ágy. A népszerű kórházsorozatok epizódjaiban azóta mindig ismerősként kacsintok rá. A lábnál és oldalt is formatervezett támla vette körül, és mikor a főnéni megitatott, egy kívülről ráakasztott távirányítóval emelte meg a felsőtestemet. A távirányítót már másnap a kezembe követeltem, bár nehezen adták. Némi pajkossággal meggyőztem az éppen inspekciós kedves nővért, hogy nem játszadozni szeretnék vele, bár a velem egyidős ama játékszerem jelen állapotában most nem alkalmas játszadozásra. Meg közöltem, van annyi diplomám, ahány gomb van a kütyün, majd csak elboldogulok vele. Lássatok csodát, győzött a mosoly!

Illusztrációnak egy olyan képet választottam, amelyen nem látszik, hogy mekkora műszerarzenált halmoztak az ágy köré. Monitorok, gyógyszerpumpák egymásra halmozva hevertek körülöttem, és a legriasztóbb az volt, hogy valamennyivel egy vezeték vagy cső kötött össze. Harry Houdini legyen, aki kikászálódik közülük!

200px-HarryHoudini1899

A legtöbb a nyakamba ragtapasszal rögzített bekanülözött centrális vénába tartott, aminek elágazó kivezetései a fejmozdulataimnál úgy zörögtek, mint a manapság divatos összetett és vállig érő fülönfüggők. De jó volt egy héttel később megszabadulni tőle! Bár, ha az a sok intravénás gyógyszer, amit belém nyomtak, meg az a sok vérvétel mind egy-egy szúrással járt volna, bizony darts-céltáblának éreztem volna magam.

 

A csecsebecsémmel való barátkozás után bekukkantottam a takaróként rám terített lepedő alá. Semmilyen ruhanemű nem volt rajtam, a mellemet egy széles tapasz borította. A tapasz alján lógott ki a két fémes dréncső, mely egy műanyagcsőben folytatódott, ami szépen elkanyargott az ágy alá. Ezt nem részletezem, nehogy olvasókat veszítsek, csak érdekességként említem, hogy egy olyan készülékbe vezet, ami a szűrő funkcióját olyan hanggal végzi, mintha az ágy alatt egy kis szökőkút lenne. Folyamatosan az a képzet keltődik az emberben, hogy kinn szakad az eső.

Szerencsére bepisilésről szó sem lehet, mert a vőlegénynél ugye nélkülözhetetlen szerszám végén indul a másik cső szintén az ágy alá. Fura érzés, de ahogy már írtam, tényleg kényelmes. Azért inkább többször kibotorkálok akár félálomban is!

Ha már a szemrevételezéssel arra jártam, hangos örömmel konstatáltam, hogy a combtövemnél nincs semmilyen kötés, nem kellett megdugni a szívkatéterrel. Erre persze az én fehér köpenyes abajgatóm menten hülyének nézett:

-László, magának a szívét műtötték, nem a pöcsét!

Köszike! Most magyarázzam neki a félelmemet? Akkor inkább leszek McMurphy.

McMurphy

Elgondolkodtam, hogy miért a jobb lábamból vettek vénát, mikor azon van az évek óta nem gyógyuló sebem. Ők tudják. Kérdésemre, hogy miért fáslizták be, az előző beszólását enyhítendő elmagyarázta, hogy nem minden szívsebész teszi ezt, de az én dokim esküszik a vénás keringés ilyetén támogatására. Ezután lekapcsolta a legtöbb világítótestet, jó éjszakát kívánt, és csendben szöszmötölt tovább a félhomályban. Néma fohásszal vágtam neki életem leghosszabb éjszakájának…

Lecsukott szemhéjam vetítővásznán folyton az otthoniak bukkantak föl. Hogyan élik meg ezeket a napokat? Előtte pontosan érzékeltem a palástolni próbált súlyos aggodalmat. Amit én is átéltem tizenévesen édesanyám szívműtétje idején. De én erős voltam… Most is erős vagyok! És megígértem nekik, hogy nem adom fel! És én be szoktam tartani az ígéretemet! Vajon bíznak bennem? De jó, a szeretteimet sajnálom! Igen, mert én is beleőrülnék tán, ha velük történne ugyanez…

Ilyesféle gondolatok cikáztak bennem. Nehéz volt a tudat, hogy a műtét napján nem tudtam felvenni velük a kapcsolatot. Mobilt ide nem vihettem. Asszonkámmal csak annyit közöltek a telefonban, hogy jól vagyok, sikerült az operáció, másnap meglátogathat.  A lányoktól pedig azt kértem korábban, hogy ne is akarjanak látni egyelőre ebben a „kiterítenek úgyis” állapotban. Majd, ha üzenek. Elvégre mégiscsak fontos a férfiúi büszkeség meg az atyai tekintély! Hát nem? De… 🙂

Ébresztő

Szelíd pofozgatásra eszméltem egy ablak mellett fekve. Kinn sötét volt, érdekes táncot lejtett az üvegen lecsorgó esőcseppeken megtörő fényszennyeződés. Pillanatokig fogságba ejtette a figyelmemet, aztán süllyedtem vissza az öntudatlanságba. Ámde a korábbról is rémlő hang nem engedett:

– F. úr, meddig akar még aludni? Végigaludta a napot.

Dühbe jöttem. Ki ez a magát őrmesternek képzelő hülye..csa? Majd jól elküldöm a pékf@szára! De nem tudtam megszólalni, valami mély torokhörgést produkáltam csupán. Lassan kezdett derengeni, hogy hol lehetek, és mit keresek itt. Mindjárt lanyhult bennem az arcoskodási kényszer. Egy kemény csövet érzékeltem a számban, nem engedte még a nyelvemet sem mozgatni. Jól van, akkor megvagyok, mondták, hogy a műtét után így lesz. A hang – kicsit kedvesebben – egy fölém hajló kedves arcból újra szólított:

– Megpróbálom kivenni a tubust a torkából. Utána lélegezzen lassan!

Elmondhatatlanul cudar érzés volt a cső eltávolítása, mintha a nyelőcsövemet lyukas térdzokniként kifordították volna, hogy a stoppolófára húzzák. Egyébként is érzékeny vagyok a számban lévő idegen testekre, ha csak megérintem a szájpadomat ujjal, már beindul az öklendező reflex. Minden tiszteletem a pornófilmek hősnőinek. A fogdoktornak sosem voltam kedvence, harapós páciensnek is neveztek.

Erről jut eszembe, a tanítványaimat ezekkel a szavakkal próbáltam a kulturált rágózásra szorítani, mikor látványos és hangos csámcsogással hívták föl a figyelmemet a tanórán: Aranyanya(apa), idegen test van  a szádban, talán szabadulj meg tőle! Szerettek érte. 🙂

– Uram! Lélegezzen! Ha nem vesz levegőt, újra intubálnom kell! Azt meg duplán nem fogja élvezni!

Fura szerkezet vagyunk: ötven évig észre sem vettem a légzésfunkciómat, talán csak egy-egy lihegéskor kellemetlen és bizony kellemes pillanatokban. Kellemetlenen minden túlzásba vitt fizikai erőfeszítést értek, a kellemest a fantáziátokra bízom. Aztán a műtét előtt fél évvel már tudatosan szaporáztam a levegővételt, de a pejslimbe nem jutott el, vagy legalábbis úgy éreztem. Fuldokoltam, mint a tömött gúnár. Most meg, hogy jó fél napig a gép pumpálta belém az éltető gázt, a szervezetem elfelejtette, hogy a Jóisten automatára állította. El-elaludtam, s közben nem vettem levegőt. Rögtön sípolt egy gép fölöttem, s rikácsolt a körülöttem sürgő nőnemű is:

– Lélegezzen egyenletesen! És ne aludjon!

Hja, könnyű azt mondani. Ekkor segítségképpen az orromra akasztott egy vékony műanyagcsövet, aminek a végét az orrlyukhoz vezette. Tudtam már, mi ez: én csak „oxigénbeöntésnek” hívom. Az ébrenlétem érdekében megpróbáltam a lélegzet szó etimológiájára koncentrálni. Addig jutottam, hogy ott van benne a ’lélek’ főnév, csak zöngésedett a ’k’, de valahol az abszolút tövében ott lapul a alaplétige egyik alakja is, ami a ’lenni, lesz, lehet’ formában ma is él.

Aztán Pilinszky Intelem című ars poeticáját mormoltam el. Nagyon ideillik, pedig akkor még nem is írogattam ennyit:

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Érdekes, a költő nem g-vel írta. De jó, egy srófra jár az agyunk! Ettől kezdtem kicsit felébredni, és rájöttem, hogy elképesztően szomjas vagyok. Esedezésemre őrangyalom egy bögre vizet hozott, amiből egy spirálba hajtogatott szívószállal kortyonként cumikázhattam aprókat. Befenyegetett tudniillik, ha egyből megiszom, bizony rókát fogok látni.

Közben kezdett tudatosulni, hogy mind a légvétel, mind a nyelés rohadtul fáj. Nemcsak a torkomban, ahol a tubussal valószínűleg okoztak némi zúzódást, hanem a mellkasomban. Hohó, hiszen minden mozdulat fáj! Mintha ülne valaki a mellemen.

És ekkor köhintettem az elsőt. Az előző este elnyomott utolsó cigaretták, meg az azt megelőző 36 évben elszívott több milliónyi becsülettel megtették a hatásukat. Az agyonkátrányozott légzőszervem hörögve akart megszabadulni a vastagon rárakódott szennytől. Akinek volt már eltörve vagy megrepedve a bordája, az sejtheti az érzést. Nekem a szegycsontot csapták ketté. Mintha szamurájkardot döftek volna belém, s azt a jólelkű nindzsa még forgatná is kedélyesen. És a nagyobb köhintéseknél még mintha ropogna is! A szemem jött ki, hogy visszatartsam. De nem tudtam…

Most, egy év elmúltával mosolyogva emlékszem már vissza, mert legalább három hónapig krónikusan köhögtem, és a fájdalom csak két-három hónap után kezdett enyhülni, de a mai napig bizonyos mozdulatoknál kotyog és kattog a szétköhögött szegycsontom. Hiába tartotta össze drót, a belőlem robbanó elementáris erő nem hagyta összeforrni. Valószínűleg álizület fejlődött a szétválasztott részek között. Mindegy, most már elketyegek így. Talán csak a korábban dörgő basszbaritonomat sajnálom, mely az eset óta kásásodott némelyest. Hiába, ha egy hordónak szétbúrják az egyik abroncsát, már nem kong olyan tisztán…🙂