Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Reklámok

Járgányok 2.

Emlékeim szerint mindig vonzottak a négy- vagy többkerekű járgányok. A legutóbbi posztomban már kibukott belőlem a korántsem sivár gyermekkorom egyik nagy bánata: a pedálos és kormányozható álomhintómoszkvics soha nem lett az enyém. Mondjuk az akkori tologatható játéktütük minőségén is elcsodálkozhatnak a mai dedek, nekem a kedvencem a lemezből sajtolt szocreál törpeautó volt. Minden korai agressziót ki lehetett élni vele, az embergyerek kajakra rátenyerelt a kackiás bajszú manus fejére, ettől a kütyü jó messzire gurult.

járgány1járgány2

A képen látható közszolgálati célokat szolgáló lendkerekes járműparkom valósághűsége is hagyott kívánnivalót maga után, de a felpörgetett lendkerék éktelen visítása némileg felidézte a sietést segítő megkülönböztető jel, a sziréna szörnyű hangját. Ma is tűnődöm, mit keres a sorban a mentő és a tűzoltó között az a barnamackó, talán az ötvenes évek lefüggönyözött Pobedájára hajaz, mellyel a hírhedt államvédelmi hatóság a nem kellően lelkes állampolgárt az Andrássy út 60. szám alatti műintézménybe fuvarozta népnevelési célzattal.

Boldog órákat töltöttem egy másik korabeli szörnyszülött, a közkedvelt közlekedési játék lemeztáblája előtt. A játék egy fémtáblából, 2 darab felhúzható rugós lemezautóból és 1 darab buszból, valamint műanyag KRESZ-táblákból áll, amiket a táblán megjelölt helyekre kell állítani. A felhúzott autók és a busz – a táblára helyezve – beakadnak a lukakba, ahonnan a színes nyelvek lenyomásával indíthatóak el. A tábla oldalán található, különböző színű fémbillentyűkkel a kereszteződések forgalmát irányíthatjuk, ill. a járművek haladási irányát ( sárga ) változtathatjuk meg. Höhöhö, most már tudjátok, honnan a rendkívül fejlett logikai és rendszerszemléletű gondolkodásom, a finommotorikus mozgásom és a szem-kéz koordinációm, továbbá a sorrendiség (szerialitás), a téri tájékozódás valamint a helyes időzítés képessége, a ritmusérzék. 🙂

járgány12járgány11

Hogy hazánk a vas és az acél országa volt akkoriban, bizonyítja még két ízléses játékom. Az egyik egy igazi ultramodern távirányítással működő kisautó, melynek hátulját egy vastag kábel kötötte össze a gazdi kezében lévő irányító szerkezettel, amelyben két góliátelem biztosította az elektromotor energiáját. A doboz oldalából kinyúló kis karral lehetett a kormányt működtető bowdenhuzalt mozgatni. Ez persze a tizenharmadik manővernél végleg elszakadt, ettől kezdve a verda körbe-körbe járt, legalább nem kellett rohangálni utána. Az előre-hátra üzemmódot egy piros és egy fehér gombbal lehetett szabályozni. Mondanom sem kell, a kontaktus ebben is egyre gyakrabban akadozott, míg egyszer mérgemben véglegesen kiheréltem az egész szerkezetet, eltávolítottam a köldökzsinórt és egyebeket, mondván, hogy inkább tologatom, minthogy állandóan szervizeljem. A motorból meg barkácsoltam egy takaros ventilátort, sokáig hűsített hűségesen, pedig akkor még nem is voltam érzékeny a hőségre.

járgány9

A másik legendás lemezförmedvényt, az elemes holdjárművet kifejezetten rühelltem, pedig a körbeforduló tengelyének köszönhetően teljesen önjáró szerkezetet szabadon lehetett ereszteni, ha nekiment valaminek, rögtön új utat keresett. Ilyenkor kísérteties fényekkel villogott is. A rusnyasága mellett talán ez volt a fő bajom vele, egy gép ne gondolkodjon helyettem, hanem szolgáljon zokszó nélkül, akkor villogjon, ha én akarom. Itt nincs demokrácia, azt a mindenit! Asszonkám sem kérte a múltkori vásárlásunk során felajánlott önműködően kolbászoló porszívót, majd azt ő tudja, hová szippantson be a ketyeréje. Pedig lehet, hogy jobban viselném a körülöttem ődöngő robotot, mint a leszegett fejjel órákig port vadászó életem párját. Ilyenkor menekülőre fogom…

A hatvanas évek végén édesanyám kolléganőjének Amerikába szakadt leánya küldte nekem az első nyugati csodámat, egy valódi angol Matchbox gyármányú kisautót, by Lesney felirattal és egy komplett katalógussal. Olthatatlan szerelem kezdődött, a katalógust ronggyá olvastam, ráadásul nem sokkal később a Deák téren akkor nyíló Hobbi boltban már árusítani kezdték a miniatűr négykerekűket. Alig vártam a jeles napokat, mikor valamelyik jóakarómat megfejhetem, hogy egy-egy aktuálisan kiszemelt példánnyal járműparkomat bővíthessem. Ma is megvannak, ha ütött-kopottak is, a gyermekeimet is kiszolgálták. Most döbbentem meg, miközben fényképeket kerestem, hogy a neten komoly pénzeket, akár tízezreket kínálnak némelyikért. Meg is gazdagodhatnék, de nem válok meg tőlük, ásó, kapa és a nagyharang…!

járgány4járgány3

Miközben a fenti bizbaszokat komoly elmélyüléssel tologattam a parkettán, elkerekedett szemmel figyeltem a valódi járgányokat, kitágult orrlyukakkal szimatoltam a benzingőzt és a kipufogógáz sajátos illatát. A szívemben megkülönböztetett helyet kaptak a szocialista járműipar legócskább termékei: a régi Moszkvics és Volga, valamint a lengyel csúcstermék, a Warszawa (ejtsd: varsava). Ha anyám nagy ritkán véletlenül taxival akart menni valahova, addig kellett állnunk a drosztnál, amíg a moszkvai műremek pöfögött az élre, akkor beszálltunk, és a jellegzetes olaj- és műanyagillattól mámorosan figyeltem a suhanó tájat.

kütyü23kütyü24

A Varsóról elnevezett lengyel anyahajóban – melynek régi, púpos változatát a fent említett szovjet Pobedáról koppintották – biztonságban éreztem magam, olyan hosszú orra volt, alig láttam előre. Mondjuk oldalt meg hátra sem sokat, kepeszteni kellett a mély ülésekből, hogy élvezni lehessen a „száguldást”.

A múltkor emlegetett Józsi bácsi, anyám bátyja, aki hivatásos sofőr volt, ebben az időben leginkább a korszak elitautóját, a Volgát hajtotta. Vállalatvezetőknek meg pártfunkciknak járt ez az orrát fennhordó, harcsaszájú benzinzabáló gépezet, melynek torkán lecsúszott akár harminc liter nafta száz kilométerenként. Igaz, kövér gázadással elérte a százas csúcssebességet. De akkor még nem volt rezsiharc meg spórolás, így engem is megkocsikáztatott az öreg rendszeresen. Ezek mindig ünnepnek számítottak.

járgány15

A hétköznapokon pedig a tömegközlekedési eszközök segítségével éltem ki utazási szenvedélyemet. Mivel édesanyám váltott műszakban dolgozott, kiváltotta nekem a tanulóbérletet, hogy bármikor bemehessek angyalföldi munkahelyére, ne kelljen esténként egyedül ülnöm otthon. A Népligetig a ma már csak múzeumban látható villamossal mentem. A nyitott peronú, az utasokat a kieséstől lecsapódó ráccsal védő 51-es ilyesféle volt:

járgány19

A legnagyobb élményt a pótkocsis 75-ös trolibusz nyújtotta, a kalauz nélküli utánfutó első ülésén minden úton átéltem a vezetés élményét, még kormánymozdulatokat is tettem, persze szigorúan vigyázva, hogy a feltűnést kerüljem.

járgány7

Hétvégenként pedig rendszeresen felültem a lakótelepről induló 39-es autóbuszra, amely tátott szájával keresztülfalta magát a városon egészen a budai János Kórháznál lévő végállomásig. A mai buszsofőrök elhűlnének látva elődeik teljesítményét: már felmászni sem volt egyszerű az elkülönített fülkébe, a hatalmas kormány tekergetését nem könnyítette szervo, meg kellett küzdeni a böhöm váltókarral és a 30 kg ellenállású kuplunggal minden sebességváltásnál.

járgány6

A nagyapámhoz Zsámbokra a gödöllői hévvel mentünk, Gödöllőn várt már ránk sokunk kedvenc járgánya, a drapp festésű, farmotoros Ikarusz. Az első ülésen ritkán volt hely, hogy kedvemre pótsofőrködhessek, ilyenkor hátra kellett mennünk az utolsó sorba, hogy a fenekemmel érezhessem az alattam dübörgő erőt. Elbűvölt a dízelmotor hullámzó dorombolása, a műbőrből varrt ülések sajátos illata. Ma sem értem, hogy a százegynéhány lóerős, tehát egy mai középkategóriás autó teljesítményével rendelkező erőforrás hogy a csudába juttatott el annyi embert viszonylag gyorsan az úti céljához.

járgány5

Másik távoli célállomásunkra, Balatonszepezdre vonattal mentünk, melyet a hatvanas években bizony még gőzmozdony húzott, méghozzá a legendás 424-es, olyiknak piros csillag virított az orrán. Ma gyűlöletes látvány, höhöhö, én akkor szerettem. A Déli pályaudvart elhagyó szerelvényen az ablakokat fel kellett húzni, mert a hosszú alagútban a betóduló füst igen kellemetlen volt. Utána azonban végig a nyitott ablaknál bámultam a tájat, a fölénk bodorodó füstöt, hallgattam a gőzmasina más hanggal összetéveszthetetlen dudálását, sistergését, a vonatkerekek zakatolását. Szemem-szám megtelt korommal, de ki bánta ezt? Mentünk a Balatonhoz!

járgány20

A folytatásban a saját tulajdonú négykerekűekről mesélek még. Ha jöttök… 🙂

Járgányok 1.

Azért is szegődtem tanárnak, mert nem bírom a monotóniát, ezért lecseréltem a bejegyzés címét, de valójában az előző négy opusz múltidéző és nosztalgiázó hangulatában folytatom a mai fiataloknak tartott ismeretterjesztő sorozatomat.

Először azonban vissza kell utalnom a legutolsó posztom rendkívül sikeres marketingjére, ugyanis azzal a szöveggel osztottam meg a közösségi portálon, hogy „a képen bizony én vagyok”. Nosza, lassan négy számjegyűre duzzadó ismerősi köröm jó része csak megkattintotta a képet, melyen egy iskolaköpenyes jóvágású ifjú látszik egy apró termetű, idősödő tanárember mellett. Ja, és az a tanár nem én vagyok, ellenkezőleg! Nos, régen arattam ekkora sikert, az olvasottságom némi túlzással Oravecz Nóra-i méreteket öltött, pedig én nem egyes szám második személyben osztom az észt, szigorúan ragaszkodom az E/1.-hez. Mostantól az elmefuttatásaimat különféle kockahasú badibilderek, vagy Justin Bieber-es (fújb@zmeg) álompasikák képeivel illusztrálom majd. Lófarát, én sem szeretek hányni! Van még egy csomó régi fotóm, még erotikus jellegű is, ahol a pöttyös labdát hason fekve meztelenül simogatom, még a pattanás is látszik a popómon. Majd jól beszkennelem, oszt lesz itt rajongótábor, mordizomadta! 🙂

De térjünk a tárgyakra! A kései korok szülötte innen emeli meg a kalapját a kerék valaha élt ismeretlen feltalálója előtt, csodálatos találmánya nélkül az elmúlt 55 évben valószínűleg jóval kevesebbet csalinkáztam volna a nem kis túlzással nagyvilágnak nevezett mikrokörnyezetemben. Az első furfangos egyszerű gépem – mert a régi kiskerekű, mély babakocsimra nem emlékszem, bár van egy kép róla – egy falécekből ácsolt, egytengelyes kulikocsi volt, hosszú és keresztlécben végződő vontatórúddal, mellyel az édes a bölcsibe illetve onnan hazafurikázott időmegtakarítási célzattal. Ugyanis gyalogice nem volt könnyű a kicsi fiúval a közlekedés, minden kutyagumit komoly érdeklődéssel bámult meg az utcán, ráadásul kérdezett is. Az idő meg ugye rendkívül értékes volt már akkor is. Belevágott hát a kocsiba, amelyet egy pléddel bélelt, mivel látta átöltöztetésnél, hogy a lécek közei piros hurkákat rajzoltak az ülőgumómra és környékére, aztán száguldottunk. Bámészkodni így is tudtam, legalább nem kellett a lábam alá nézni. Az úttesten átkelés zökkenői meg kifejezetten szórakoztattak. A hatvanas években télen a havat még nem mérte olyan szűkmarkúan a Teremtő, ilyenkor nagy élvezettel ültem át az apró karfás szánkóba, melyben évtizedekkel később a leányaimat már én húztam-vontam, mint a hűséges igásló.

kütyü 88

És most tekintsétek meg vágyaim netovábbját! Sárgultam az irigységtől, mikor megláttam valamelyik újgazdag kortársamat ebben a szovjet csodában pöffeszkedni. Soha nem lett az enyém. Talán jobb is, valahol itt vetkőztem le végleg a fenti elszíneződéssel jellemzett vétket, nekem a „se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad” parancs így később sem okozott feldolgozási problémát. Pláne nem a feleségre vonatkozó. 🙂

kütyü22

Jaj, a kormányozható pedálos álommoszkvics felkapcsolható lámpával!

Érdekes, hogy háromkerekű biciklim, azaz triciklim sem volt, pedig ez a lányaimnak később nagy örömöt okozott. Talán ötéves lehettem, mikor a karácsonyfa alatt megláttam az első komoly saját járművemet, egy rollert. Szegény anyám megbánhatta a beruházást, mert felügyelet nélkül a szabadban még nem használhattam, ezért naphosszat a lakásban keringtem vele, esetenként bizony törve-zúzva mindent. Pedig a lábtartó végén fékpedál is volt, de én fékezhetetlen voltam. Aztán hamarosan félretettem, mert a születésnapomra Zsófi nénémtől kaptam egy apró biciklit, amelynek a hátsó tengelyéhez két pótkereket szereltek, így nem kellett egyensúlyozni, csak tekerni az örökhajtós pedálokat. Ettől kezdve gyakrabban követeltem a „sétát”, mint egy felfázott kutyuska. Később szégyellni kezdtem a pótkerekeket, de mikor leszerelték, akkorákat estem, mint az ólajtó, inkább dühöngve visszaálltam a rollerra. Nem sokkal később áldott emlékű édesanyám feláldozta a partvisa nyelét, a bringa vázába rögzítette valahogy, és szívbetegségével mit sem törődve rohant mögöttem az egyensúlyomat biztosító farudat tartva. Egyszer észrevettem, hogy jócskán lemaradt, naná, hogy pereceltem egy jókorát. Nem hittem neki, hogy odáig egyedül tekertem, hisztizve követeltem a hazamenést. Otthon lecsillapodva megkérdeztem, hogy tényleg egyedül mentem-e. Akkor kértem, hogy menjünk ki még egy körre. És valóban elindultam minden segítség nélkül, faltam a métereket. A harmadik villanyoszlopnál meg akartam fordulni, ott felfordultam, mint a büdösbogár, de felpattanva ordítottam holtra vált ősömnek, hogy nincs baj, csak a vezérlőrendszerben vannak még apró zavarok, jövök rögtön.

kütyü21kütyük81

Felsős koromig hajtottam a tömörgumis jószágot, ötödikes kamaszként egy használt, de megkímélt állapotú Úttörő márkájú kerékpár boldog tulajdonosának tekinthettem magamat. Ez már majdnem felnőtt méretű (24-es) csinos jószág volt.

kütyü19

Félnapokat tekertem a lakótelepen és a szomszédos Wekerle-telepen a haverokkal. Még a hetekig tartó balatonszepezdi nyaralásokra is elvihettem, édesanyám feladta a vonatra személypoggyászként, mert Béla bácsi akkoriban jó messzire, Zánkán is túlra telepítette a horgászállását, melynek napi kétszeri megközelítéséhez szükséges volt a drótszamár. Az éjszakai hazakerekezéshez szükséges világítást már valódi dinamós lámpa biztosította rajta, nem ám holmi kormányra szigszalagozott zsebpilács.

Erről jut eszembe egy olyan kütyü, melyet aligha ismerhet mindenki. Általában kákával vagy náddal körülvett öblökben horgásztunk olykor éjszakába nyúlóan. Itt leggyakrabban úszós szereléket használnak, de az úszó (szepezdi nyelvjárásban póta) éjjel nem látszik. Elemes lámpával nehéz befókuszálni, ráadásul hamar lemerül a drága zsebtelep. (Ne szólj közbe, horgászzseni Taki barátom, akkor még nem volt úszóra húzható világító patron!) Az én Matula Béla bácsim ezért egy régi bányászlámpával világította be az egész öblöt. Ez az ún. karbidlámpa engem mindig csodálattal töltött el. Hasonlít kicsit az ismert Autopress kávéfőzőhöz, csak itt a csőr nem lefelé, hanem fölfelé áll, mert ez az égőfej. A fölső tartályba vizet töltenek, amely egy szabályozható csap nyitásával átcsöpög az alsó részbe, ahol a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetilén gázt fejleszt, ami egy parabolatükörrel ékesített égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. Varázslatos!

CaC2 + H2O = CaO + C2H2

kalcium-karbid + víz = égetett mész + acetilén

2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O

acetilén + oxigén = szén-dioxid + víz

Az én akkori olvasatomban: lepisálok egy kődarabot, és világítok vele. Szabadalmaztatni! 🙂

kütyü82

Gimnazistaként aztán megértettem már a csodalámpa működését, imádtam a kémiát Fórián-Szabó Zoltán tanár úrnak hála, jelesen is érettségiztem belőle. Hanem a biciklit kinőttem, nagyobb kellett. A menőknek ekkor már váltós bringájuk volt, nagyon szemeztem ilyenekkel, de az akkori büdzsébe nem fért bele, anyám szerint minden jövedelmét kajára és a ruházkodásomra költötte, ettem, mint a vett malac, és nagy tehetséggel szaggattam ronggyá a holmijaimat. Így lett rövidebb egy betűvel a márka: SR-26 helyett R-26-os férfikerékpár. Korrekt gép volt, mindenhova odaértem vele, ahová a koskormányú versenycangás fennhéjázó haverok. Esetleg kis késéssel.

kütyü20

Most látom, hogy megfújták a pedálját a bicajnak.

Tizennégy évesen kezdtem többfelé kacsingatni. Ezzel nemcsak a szebbik nem iránti egyre erőteljesebb érdeklődésre gondolok, hanem a saját erőfeszítést megspóroló géperejű járművek iránt megnövekedő vágyakozásra. Szepezden a sufniban állt egy lepusztult öreg, kézi sebváltós, kardántengelyes BMW motorkerékpár két külön nyereggel (ma egy gyűjtő milliókat adna érte) valamint egy szintén rokkant Berva moped. Béla bácsi fia mindkettőt amortizálta már, de én két horgászat között ragyogó órákat töltöttem a nyergükben ülve és hangosan pöfögve a számmal. Aztán felvetettem az öregnek, hogy adja nekem a mopedet, majd én újjávarázsolom. Könnyen belement, egy ismerős elhozta a Zsuk kisteherautójával Pestre. Ez volt az első gépjárművem. Soha az életben nem indult be. Végül egy szakember elmondta az egyetlen lehetséges megoldást: gyalogosan tolva irány az ócskavasak felvevőhelye, kapunk érte pártíz forintot. Nem voltam boldog.

kütyü17

A magyar gyártmányú (Egri Finomszerelvénygyár, micsoda nagyképű elnevezés, még hogy finom) ócskavas, ahogy a korabeli szlogen leírja: Berva moped drága kincs, jó, ha van, de jobb, ha nincs.

Reménytelennek látszott, hogy csatlakozzam néhány motorizált barátomhoz, akiknek a lába között Riga meg Komár hörgött és/vagy duruzsolt, és hétvégente a Velencei-tóhoz jártak le fürdeni. A lelkemben képződött sötét alagútban egy szívszorítóan szomorú esemény kínált némi fényt, bár ne tette volna! Meghalt a zsámboki nagyapám, és a házának árán megosztozott édesanyám és a bátyja. Ahhoz kevés volt, hogy ingatlanba fektessük, de hamar kitaláltam, hogy egy megbízható motorkerékpár sokat javítana a közérzetemen és a mozgékonyságomon. Tizenhat évesen elindítottam a nagymotorra szóló jogosítvány korengedményének intézését, elintéztem az egészségügyi és pályaalkalmassági vizsgálatokat, hiba nélkül letettem a KRESZ-vizsgát. Látva elszántságomat szülém megadta magát, egy József körúti kerékpárboltban kifizette a vadonatúj MZ-150-es motorkerékpár árát, 12.500 forintot. 1975-ben ez nem kis pénz volt, ahogy a múltkor érzékeltettem. A csillogó-villogó csodakecskét gyalog toltam át anyám bátyjához, Józsi bácsihoz a Rádai utcába. A tündéri öreg ereiben is benzin folyt, világéletében járműveket vezetett, gyakorlatilag mindenhez volt jogosítványa. A keleti alapossággal összehányt járgányt átnézte, beállította, kicsit járatta, aztán elhozta. Neki ekkoriban egy kisebb Simson Starja volt, felhívta a figyelmemet, hogy az MZ nagyon könnyen megbokrosodik, a gázkarral csínján kell bánni, mert hamar egy kerékre áll és hanyatt vágja a motorost. Az új szerelmemmel tettem le sikeresen a forgalmi vizsgát, jelzem, asszonkám már bőven megvolt, csak ő még nem volt lepapírozva. Nem volt féltékeny, szívesen felült mögém a „tyúkrázdára”. Kinyílt a világ, nagy csavargásokba kezdtem. Szepezdre leértem vele két óra alatt, oda-vissza megivott 7-8 liter benzint, ez harminegynéhány forintot jelentett, egy kiló hús többe került. Hátul felszereltem egy csomagtartót, nyaranta erre pakoltuk fel a sátrat, hálózsákokat, melyek alátámasztották menet közben a kedvesemre rögzített, személyes cuccainkat tartalmazó hátizsákot.

kütyü16

Ma is megdobban a szívem, a szerelem nem múlik el!

Két nagy haváriám volt vele, amikor akár a fűbe is haraphattam volna – az apró eséseket, kicsúszásokat nem tartom említésre méltónak –, egyszer egy baráti társaságból lovagiasan hazafuvaroztam egy számomra érdektelen hölgyeményt, mikor a STOP-tábla ellenére elém hajtott egy taxi a keresztező útról. Ha nekimegyek, akkor ütközünk és repülünk, ezért inkább kicsúsztattam a motort oldalra, és a kerekektől pár centire fekve sikerült megállnunk. A büdös banyának semmi baja nem lett, a természet pazarul kipárnázta, ráadásul maga alá gyűrt; a motoron apró karcolások keletkeztek; nekem a dzsekim, farmergatyám elszakadt, a bőr a lábamon jelentősen megfogyatkozott. Azért folytattuk az utunkat, hazaérve meglepve láttam, hogy a cipőmben áll a vér. Asszonkám meg első ijedelmét feledve jól megmorgott, hogy minek cipelek más nagyságákat, irgum-burgum.

A másik nagy esés egy terjedelmes olajfolt jóvoltából történt, egy S-kanyarban hirtelen kiugrott alólam a hűséges jószág, s én kóválygó gólyafosként csak repültem, repültem. Volt időm bőven, szépen lepergett előttem mindaz, ami addigi életemben történt, mintha még bele is lassított volna az adásrendező. Végül egy sövénybokor tövében landoltam, kicsit gondolkodtam, hogy hirtelen felindítsam-e magamban a tökéletes bánatot, mely állítólag a vétkeseknek a haláluk előtt feltétlenül szükséges az üdvözüléshez, vagy kaparjam össze magam inkább a további evilági tortúrákhoz. Az utóbbi mellett döntöttem, csak a járgányomat nem találtam. Jó harminc méterrel távolabb fekve várta a drága, hogy vele is törődjek. 🙂

(Ördög és pokol, megint nem fért bele a sok hablatyom egy tisztességes méretű bejegyzésbe! Nincs mese, folyt. köv.)

Kütyük 4.

Magyarországon az elsők között voltam, aki gimnáziumi tantervbe illesztett számítástechnikát tanult. A hetvenes években köztudottan kötelezően az orosz nyelvet tanították mindenkinek, második idegen nyelvként a piaristáknál a latint, a franciát és a németet lehetett választani. Ahogy azt Latinos műveltség című korábbi jegyzetemben megírtam, én a latint választottam, de a Galambos tanár úrral történt súlyos affért követően kapva-kaptam azon a lehetőségen, hogy a harmadik évfolyamtól fel lehetett cserélni a nyelvet egy fakultatív tantárgyra. Legendás osztályfőnökömről, Kovács Mihály tanár úrról szintén megemlékeztem már, mikor a vitorlázásról és a „viszka” építéséről itt és itt beszámoltam, most szárnyai alatt egy csodálatos, nyüzsgő szellemi és technikai centrumba kerültem. Erről Miska bácsi halála után a Fizikai Szemle című szakfolyóiratban többek között így emlékeztek meg 2006-ban:

„Az Ő munkája nyomán lett országszerte híres és elismert fizikaszertára a budapesti Piarista Gimnáziumnak. Az első komolyabb fejlesztés 1953-ban történt, amikor 7000 Ft-ért oszcilloszkópot vett. Ez akkoriban nagy összegnek számított – hiszen egy tanári fizetés csak 1500 Ft volt – és ráadásul túl is lépte az iskola teljes fejlesztési keretét. Az 1980-as évek elejéig a Caritas szervezet is támogatta a katolikus iskolák szertári megrendeléseit. Így vásároltak a fizikumnak Geiger-Müller számlálót, Wulf-féle elektroszkópot, folytonos ködkamrát stb. A diákok még olyan kísérleti eszközöket is terveztek, amelyeket később a Tanszergyár is gyártott: például rádiópad, elektronelhajlást bemutató készülék, G-M-cső stb.

Ma is megvan a tanár úr által szerzett és most is működő távcső. A csillagászat oktatásához – az egyik helyiségben – mini-planetáriumot épített diákjaival.

Rendszeres kiállítója volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Középiskolai Fizikatanári Ankétjainak. Az eszközkiállításokon bemutatott eszközeiért majdnem minden évben díjat és jutalmat kapott. 1963-ban felterjesztették a Fizikai Társulat középiskolai tanároknak adott legnagyobb szakmai kitüntetésére, a Mikola-díjra. Hiába szavazták meg – az akkori körülmények között nem -, csak két évtizeddel később, 1983-ban kaphatta meg.

Az 1958-59-es tanévben húsz negyedikes tanulóval indította el az első kibernetikai szakkört. A következő években készültek el a sokak által megcsodált kibernetikus gépek:

1960 LOGI kártyázógép (zsírozni tudott)
1961 Csodamalom (3×3-as mezőn malmozott)
1962 Halom (három halomból lehetett elvenni, az nyert aki az utolsót vette el)
1963 Műegér (labirintusban megkereste a sajtot, és odament az egér)
1964 8-as Kombinett (11 számot rakott sorrendbe, átrendezéssel)
1965 Hídverés (két part között vert hidat a gép és egy játékos előre adott pillérekre)
1965 Didaktomat (népszerű nevén a feleltető gép)
1966 Mikromat (4 bites jelfogós számítógép)

A Didaktomatot és a Mikromatot szabadalmaztatták, a Tanszergyár gyártotta őket, és a Mikromatból 3000 darabot el is adtak. A témáról több cikke jelent meg a Középiskolai Matematikai Lapokban, az Élet és Tudományban, a Fizika Tanításában és a Rádiótechnikában. (A korra jellemző, hogy a Piarista Gimnázium saját nevén nem szerepelhetett, így lett belőle “Mikszáth Kálmán téri gimnázium”.)

kütyü72

1968-ban megjelent a Kibernetikai játékok és modellek című könyve, amely a szakkörök anyagát tartalmazta. Ezt mindkét akkori német államban, valamint Svájcban is kiadták. A logikai gépek leírását és kapcsolási rajzait tartalmazó kiadvány pedig Néhány kibernetikai játékgép címmel 1971-ben látott napvilágot.
A magyar iskolák közül elsőnek a budapesti Piarista Gimnáziumban volt számítógép, már 1964-ben (Minivac 601). A külföldről beszerzett számítógépeket a fizikai kísérleteknél is felhasználták. A diákok szimulációs programokat írtak, amelyekkel a fizikai modelleket igyekeztek szemléletessé tenni (rezgések, hullámok összetétele stb.). Elkészültek a fénykapuk, sőt a fényinterferencia mérésére és bemutatására is készült számítógépes eszköz. A német Fischertechnik által forgalmazott készlet lehetőséget adott arra is, hogy különböző gépek és feladatok számítógéppel történő vezérlését (négy szabadsági fokkal rendelkező daru, vezérelt lift, vezérelt robotokkal végzett kémiai kísérletek) kidolgozzák és publikálják. ”

Itt aztán volt kütyü rendesen. Tágra nyílt szemmel bámultam a technika csodáit, az égképpel azonos sebességgel forgó csillagászati távcső kukkolójára rágyógyulva vagy a „fizikum” fölé leereszthető félgömb alakú fehér lepedőre vetített csillagképet csodálva a humán beállítottságú, verseket olvasó, álmodozó suhanc világképe is kozmikusan tágulni kezdett. Itt tanultam meg észrevenni a hétköznapi csodákat. Hogy az anyag és a törvényszerűségei mögött egy teremtő rend rejtőzik, ki-ki nevezze, ahogy tetszik neki.

Az sem zavart, hogy a tanár úr angol nyelvleckéket adott az órák után, mert ő is így tudott tájékozódni a tudomány világában. Meg Fortran és Basic programozási nyelvet oktatott, itt már azért csökkenő önbizalommal csatlakoztam, mert a logikai algoritmusok megalkotásához szükséges figyelem és fegyelem bizony nem tartozott az erényeim közé, sokkal inkább a meg-meglóduló képzelet. Az akkortájt beszerzett sztárkütyü, egy Hewlett-Packard asztali kalkulátor volt, amin még nem volt alfabetikus billentyűzet, a számokon kívül a programnyelv ikonjait tartalmazó, a műveleti és továbbítási utasításokat adó gombok sorakoztak rajta. A gép alkalmazásához előre be kellett jelentkezni a naplóba, én inkább csak messziről csodáltam a kiemelkedő matekos társaim mohó örömét, mikor leülhettek az akkor 5000 dollárt érő masina elé.

kütyü78

Bőven elég volt nekem az akkoriban beszerzett első zsebszámológépem. Állami boltban ilyet még nem lehetett kapni, az eredetileg Bécsben lakó osztálytársam, Alexander hozott néha egyet-egyet hazalátogatásakor, ezzel biztosítva egyben zsebpénzét. Nekem 800 forintért adta, anyám akkori havi keresete 1100 forint volt, a kenyér-tej közismerten 3,60, a benzin 3. Olyasféle ár ez, mint manapság egy automata mosógépé. Csak a négy alapműveletet és a százalékszámítást tudta, a folyadékkristályos kijelző még nem létezett, pirosan világító diódákkal írta ki a számokat. Ez is a kilenc voltos kislapossal működött, akár a Sokol rádió. Képet sajnos nem találtam hasonlóról, ezeknek már az emléke is meghalt.

Mikor tanítani kezdtem 1980-ban, már nálunk is meg lehetett vásárolni, sőt, megjelent a tudományos kalkulátor is, mely fölöslegessé tette az addig nélkülözhetetlen logarlécet és függvénytáblázatot. Nekem erre már nem volt szükségem, annál inkább a lányaimnak jóval később a középiskolában. A régi ketyerémet egyébként akkori alsó tagozatos tanítványaim amortizálták, a legjobb matekdogát beadó a következő teljesítménymérés során megkapta használatra, míg aztán egyszer kilehelte a lelkét. Az évtized végén az iskolánk kapott néhány abban az időben nagyon népszerű Commodore 16-ost és a kicsit korszerűbb +4-est. Ezt a nyári szünetben aztán teljes felelősségvállalással hazavihettük önművelési céllal, kaptunk hozzá egy fekete-fehér Tünde televíziót monitor gyanánt.

kütyü70kütyü81

Kezelni persze nem tudtuk, a magnókazettákra töltött játékprogramokat lehetett futtatni rajta, Ancsa lányom és asszonkám egymás kezéből kapkodták, hogy minél magasabb szintre jussanak az idétlenül ugráló Mario-figurával. Én csak annyit kötöttem ki, hogy a szörnyű pittyegést némítsák el, ha otthon vagyok. Elég nekem napközben a tanítványaim csicsergése. Emlékeim szerint valami teniszjátékba én is be-beszálltam, de lehet, hogy ez már másféle kütyü volt, mert valami tekergetős bizbaszra emlékszem, amivel az ütőt mozgatni lehetett.

Az első igazi asztali számítógépet, egy a századfordulónál már elavult 486-ost Ancsa lányom vette meg használtan – úgy rémlik, ő is fizette ki –, mert nélkülözhetetlen volt a tanulmányaihoz. Ezen és később a Sulinet-program keretében ingyen kapott Pentium 4-esen tanultam meg a szövegszerkesztés alapjait nem is olyan régen, alig másfél évtizede, majd később az internet használatát. No, van még mit tanulni, a lányaim kattintásait és géppuskatűz sebességű billentéseit nem hogy utánozni, szemmel követni sem tudom. Pedig Kovács tanár úr a fent említett számítástechnika órákon a tízujjas vakírást is tanította egy öreg Erika írógépen, mondván, hogy ez egy leendő kibernetikusnak nélkülözhetetlen kellék. A tizedét, ha tudom: csak a jobb mutatóujjam játszik a klaviatúrán. Az se vakon. Bár elégedetten mondhatom, mióta blogolok, gyorsult a picike az utóbbi három évben. De a tanár úr ezért még nem lenne nagyon büszke rám. Esetleg másért… 🙂

kovács

1977-ben az érettségi előtt kérte utoljára az ellenőrzőmet. Soha nem kaptam tőle intőt, legfeljebb egy “Madár vagy, fiam!” letolást, így hát kivittem. Mindkettőnkön látszik, ez a beírás sem okoz gondfelhőket.

A Jóisten áldja meg a feledhetetlen Miska bácsit, az igazi tanáreszményt ezerszer!

(Már csak a járművek maradtak, legközelebb velük jövök.)

Kütyük 3.

Magam is megdöbbentem az előző bejegyzésemben, hogy mennyi televíziót nyűttünk el az elmúlt negyvenegynéhány évben. De hálátlanság lenne megfeledkezni egy másik csodakütyüről, melynek rengeteg hangulatos estét köszönhetünk. Mert a mai gyermeknek elképzelhetetlen, hogy annak idején csak egy tévécsatornát lehetett fogni, a Tavaszon nem is volt csatornaváltó, ráadásul hétfőn szünnap volt, semmilyen adás nem jött be. Ilyenkor került elő a diavetítő. Gyermekként is lenyűgözött a kis fekete pléhdobozból előtörő fényözön, mely a falra feszített lenvászonra meseszöveggel ellátott színes képkockákat varázsolt. Egyedül nem használhattam, ilyenkor a dianéző kukkolójára rágyógyulva élveztem a mozit.

kütyü53kütyü55

A diafilmek kezdetben henger alakú, zöld mintás papírdobozban, később színes műanyagtégelyben várták a bevetést. Az ősi ketyere elég sok filmet elégetett, Ancsa lányom születésekor már egy biztonságosabbat szereztünk be, hamarosan aztán egy keretes diafilmekhez használatos még újabbat, ma is ezt használjuk, bár az áramforrással való kapcsolatát egy ősrégi vasalózsinórral lehet csak biztosítani.

 kütyü50kütyü52

 Egyébként éppen most olvastam, hogy hatvan éves a magyar Diafilmgyár, akit érdekel, kattintson ide.

A szokásos esti vetítések varázslatosan zárultak. Mikor kifutott a film a gépből, a fehér sugárnyaláb segítségével a kezemet formálva árnyképeket hoztam létre a vásznon. Ancsikám nagyokat kacagott, ám egyszer egy jól sikerült békafejjel önfeledt beszélgetésbe kezdett. Mesélt neki önmagáról, a bölcsődéről, a barátairól, a félelmeiről. Énbéka meghallgatta, kérdezett, tanácsot adott, együtt örült vagy szomorkodott a göndörke tündérrel. Ettől kezdve alig vártuk, hogy a béka bejelentkezzen az esti szeánsz végén. Mondanom sem kell, nekem talán nagyobb volt az élmény, mivel a többi ilyesféle kommunikációs teendők – meseolvasás, mondókák, altató dalok, csajos csicsergések fürdetés közben a saját kárán tanuló kiselefántról, esti ima – leginkább asszonkámra maradtak. A tizenkét évvel később született Mírával jó néhány dolog megismétlődött, de őt már a testvére is kényeztette.

A diafilmmel való barátságom már korábban sokat mélyült a Piarista Gimnáziumban. Itt láttam először automata diavetítőt 1973-ban, mely gombnyomásra cserélte a tárolójába halmozott képkereteket. A piaristák semmilyen állami támogatást nem kaptak, a szülők anyagi lehetősége szerinti minimális tandíjból gazdálkodva minden osztályba rendszeresítettek egy ilyet. Mivel én ültem alatta, a legtöbb tanár rám bízta a tárazást és a képtovábbítást. Mosolyt érdemel, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor tanítani kezdtem, az állami iskolában hírét sem hallották hasonló készüléknek, talán a kilencvenes években kaptunk egyet-egyet. A kollégáim zöme azonban félt tőle, tekergette inkább a régi lemeztojás műanyag bizergáját. Sokáig ez volt az egyetlen szemléltető eszköz a jó öreg írásvetítő mellett. Ez utóbbihoz hány de hány befőző celofánt meg alkoholos filcet használtam el, atyaég! A maiak nem tudhatják, hogy a szendvicsfóliába nem a tízórait csomagoltuk, hanem a tanultakat tettük szemléletesebbé vele. Ma meg a számítógép, internet, projektor, intelligens tábla a menő! Olykor kevésbé intelligens az őskövületté merevedett kolléga, a tanítványok előbb készítenek el egy prezentációt PowerPointban.

A piaristáknál láttam először epidiaszkópot is, mely a falra vetítette a beléhelyezett képet vagy könyvlapot. Én nem szerettem, inkább körbeadtam a dolgot, a kézről-kézre adásnak is van varázsa.

Ha már a diáról beszéltünk, essen néhány szó a fényképezéshez fűződő vonzalmamról is! Édesanyám rám merte bízni az ősrégi lenyitható optikás (harmonikás) Zeiss márkájú fényképezőgépet. Ebbe úgynevezett 6×9-es filmet kellett fűzni, és 12 darab 6×6-os felvételt lehetett exponálni vele. Bonyolult volt a kezelése, de az alapokat (exponálási idő, blende, mélységélesség viszonyai) megtanultam. Mivel később nem tudtam használni, egész jó pénzért adtam el a bizományiban valamelyik hó végi szűkölködésünk alkalmával. A nyolcvanas-kilencvenes években bizony akadt néhány szűk esztendőnk.

kütyü13

Az első fizetéseim egyikéből beruháztam egy tükörreflexes szovjet masinára, bizonyára nem ismeretlen számotokra a Zenit márkanév. A hasonló mutatókkal rendelkező, de finomabb megmunkálású keletnémet Praktica túl drága lett volna. Ezzel aztán diaképeket kezdtem gyártani, ehhez csak magát a filmet meg az olcsó üveg nélküli keretet kellett megvenni. Az előhívás benne volt a film árában.

Cserélhető optikával bírt, beépített fénymérő és hozzá tartozó beállító rendszer segítette a kezdő fotóriportert, mégis nehezen barátkoztunk össze. Hej, de sok filmet elszaggatott e lánctalpas jószág, mire megtanultuk egymást! A filmet visszacsévélő kar ugyanis betolt állapotban megszorult, és pár kocka elsütése után a továbbító fogaskerék bájos egyszerűséggel ledarálta a film szélén lévő perforációt. Előfordult, hogy legalább száz képet exponáltam egyetlen kockára. Kivételkor az is elégett, mert a kazettába sem lehetett visszatekerni. Mikor rájöttem a hiba megoldhatóságára – tudniillik, hogy ki kell pattintani az említett kart – csodálatos képeket készítettem, egy teljes szekrénypolcon sorakoznak a vitorlástúráimról és más eseményekről tudósító diasorozatok. Már gondolkodtam rajta, hogyan lehetne digitalizálni őket, de a tettig még nem jutottam el. Az alábbi felvétel önkioldóval készült, a fürge fotós akkor még nem gondolta, hogy egyszer megpotrohosodik.

DSC_1421kütyü14

A digitális fényképezőgépek megjelenése aztán végleg a fiók mélyére száműzte a negyed századot végigkattogó öreg harcost. Az ezredforduló táján vásároltam az első ilyet – egy Canon márkájút – elég komoly összegért. Na, ez aztán igazi habzsidőzsit jelentett, lehetett kattogtatni megszorítások nélkül. Legfeljebb sűrűn dilitelt (törölt) az ember. Mikor először eljutottunk az Adriára 2006-ban a Krka Nemzeti Parkban például ilyen felvételeket készített:

2006 nyár 188

Kattints rá!

Csoda, hogy a felvétel a számítógépguru Péter vejem utólagos gépészkedésének köszönhetően megmaradt, mert az akkor 14 éves Míra lányom sikeresen és végleg amortizálta az apparátust. Szállásunk fürdőszobájának tükrében ugyanis állandóan magát fotózta a drága kiskamasz, és amikor a kilazult tükör elindult szerencsét próbálni, ragyogó reflexszel elkapta a lány, egyben a masinát természetesen a földhöz vágta. Szállásadónknak így nem okoztunk kárt, de a ketyere innentől se té, se tova. Azóta mindig eszembe jut, mikor a fb-on tükör előtt majomkodó lánykák fotóját látom. Csak nehogy a gépnek baja legyen! Igaz, ma már telefonnal teszik, de az is halandó. 🙂

Hamar pótoltam a hiányt, Mírának gondosan választottam egy olcsó szappantartószerűt is, ezt azóta a saját bevételeiből már lecserélte. Ja, a tükör előtti pózolásról is leszokott. Előbb-utóbb mindannyian így teszünk.

Édesanyám nagy kudarcként élte meg, hogy élete végéig nem tudott telefont szerezni. Hiába igényelte újra és újra, indokolta megromlott egészségi állapotával, a környék állítólagos túlterheltsége miatt nem kaptunk vonalat. Többször mentőt kellett hívnom hozzá, ilyenkor kirontottam az utcai telefonfülkébe, és onnan intézkedtem. Akkor tulajdonképpen természetesnek látszott ez, ma már elképesztő. Soha nem tudhatom meg, hogy végzetes agyvérzése során lett volna-e esély a megmentésére, ha el tud érni valakit egy készülékkel.

Halála után hamar lett telefonunk. Megházasodtam, s asszonkám szülei a Magyar Posta fennhatósága alá tartozó Távbeszélő Igazgatóság dolgozói voltak, működött a „szocialista összeköttetés”, s csöröghetett a vágyott piros dumaláda.

piros telefon

Mondanom sem kell, nem én csicseregtem vele a legtöbbet, asszonkámnak nagyobb volt a rutinja. Aztán korszerűsödtünk, szintén apósoméknak köszönhettünk egy életmentő mellékállást: a nyolcvanas évek legvégén a Posta felvásárolta az akkori NSZK-ban kiselejtezett Siemens irodai készülékeket. Ezeket kellett szétszedni, megtisztítani, beépíteni egy mellékállást kapcsoló gombot. Százszámra hordtam haza az itthon még korszerűnek látszó, nyomógombos készülékeket, a nejem a kád fölött görnyedve tisztította a kávát és a zsinórokat, én meg a pákával buheráltam a nyomtatott áramkört, a csavarhúzóval meg szereltem össze. Néhány selejt is akadt, ezekből összeraktam magunknak és néhány barátunknak egy-egy használható darabot. Sokáig működött nagyszerűen. A mellékjövedelmünkből nem mellékesen vehettem egy egyéves Trabant gépkocsit nyolcvanezerért 1991-ben, de erről majd később.

zöld telo

Az első mobiltelefonom az ezredforduló után lett meg, Ancsa lányom levedlett féltéglányi Panasonicját adta nekem. Korábban az erdei iskolák és különféle táborok szervezéséhez használtam ugyan az iskola tulajdonában lévő mobilt, de ezt mindig le kellett adni. A megörökölt jószággal csak telefonálni és üzenetet küldeni lehetett, esetleg jól fejbe nyomni egy útonállót, de másra nem is volt szükségem. Ma sem kell okostelefon! Még kiderül, hogy okosabb a gazdájánál! 🙂

kütyü66

Gazdagéknak Oldsmobile, csóró tanárnak oldmobil 😀

(Súgom, a mostani Samsungomon van kamera. De nem nekem, tőlem akár be is gyógyulhat!)

A számítástechnika és a járművek kategória maradt még, hamarosan folyt. köv.

„Ott az ég mindig kékre van színezve…”?

Sistereg a nyár. (A verssort Pipulkától „schmitteltem”, nagyon tetszik.) Legfőbb ideje, hogy még ebben a hónapban megörökítsem itt is néhány képpel és szóval a ragyogóan sikerült, de sajnos hamar elröppenő, családkohéziót erősítő balatonszepezdi nyaralásunkat. Ahogy említettem, Ancsa lányom fejéből pattant ki az ötlet, hogy frissen megrokkant, és újra járni tanuló „apácijának” akadálymentes vízparti dőzsölést biztosítson. Az anyagi áldozat ténye sem riasztotta vissza, nem is tudom, hogy a csajok kitől örökölték a nyakasságukat. Mindenesetre hálás gyermekek hálás apjának lenni jó! Írásbeli dicsérettel köszönöm, kérem az indexeket! Mind a négynek, mert a lányok hozták a választottjaikat is. Meg asszonkámnak nagyon-nagyon…! Ő sem volt magabiztos a jövőt illetően egy éve a baljósan bizonytalan műtétje előtt. Csak én álltam két lábbal a földön. Akkor még, höhöhö! 🙂 Ja, akkor én is nagyon féltem.

De mindig lásd fenn, a blogcím…

ház a stégről

A ház a stégről

A vízparti házikó Balatonszepezd Viriusztelep nevezetű északkeleti végén, az általam csak művészsornak nevezett Halász utcában áll. Az emeleti ablakból elénk táruló látványból a fenti borítóképem nyújt ízelítőt.  Innen Zánkáig egy ősnádas húzódik. Madárfütty, békaszó, no meg olykor a Tapolca–Budapest, Déli pu. között ingázó vasparipa dízelmozdonya töri meg a csendet. Valamiért ez a morgás, kattogás nem tájidegen, hajdanán az ismert vicinális hangja jelezte hajnali horgászat közben, hogy most épp a félhetes kapások következnek, leszegett simléderrel érdemes figyelni a fodros ezüsthídon billegő úszót.

Szepezd vízparti jellegzetessége a nádas és a nyílt víz között húzódó kákamező, mely remek élőhelye a keszegféléknek. A helyiek csuhinak nevezik, a lexikon szerint csuhu. Sokszor körbejártam a tavat, de hasonlót csak a györöki kiszögelésnél találtam, lapátnyi vörösszárnyú keszegekkel készítettem ott interjút. A káka (katt) csöves levelű sásféle, garantáltan nincs rajta csomó, kedveseim, legfeljebb a víz alatt. 🙂

káka

Jegenye, szomorúfűz, nád, káka – gyönyörűek, és mind nekem susogott!

szep csoport

A kiváló csapat tagja Panka, a halászkutya-vérvizsla.

horgászkutya vérvizsla

stégenstégen2

Horgászbotot nem vittem, néha kidodzsemeztem a stégre, és elrévedeztem…

„…Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.” (JA: Nagy városokról beszélt a messzi vándor)

sorstársSorstárs

Ragyogó időnk volt, esténként nagyokat sétáltunk. Szepezd domboldalra épült, Eddi bizony megdolgozott a vacsoráért. 🙂

séta1

Vérre menő Scrabble-, Activity- és Inquizitor-csatákon mértük össze a tudást és leleményt. Otthon erre nincs idő.

scrabble csendélet

A kincseim (majdnem) mindig győznek. 🙂

kincsek

Négy fényképezőgép dolgozott, nem könnyű válogatni a termésből. Hazatérve a fb-on közzétettem egy válogatást Színek a Balatonon címmel. Egykori diákjaimnak szántam elsősorban, akik az „erdei iskolában” oly nagy lelkesedéssel próbálták a lellei strand lépcsőjén ülve vízfestékkel papírra rögzíteni a színek és fények játékát.

Mennyire más a túlpartról ez! Katici minapi képeinél (katt) meg is jegyeztem. Most ide is kiteszem, hátha nem láttátok. A második képen seregélyraj szürkíti a Tihanyi-félszigetre lejtő szivárványt. (Katt és nagyít.)

színek 2 színek1színek 6 színek 3 színek 4 színek 5zsínek 7színek 11 színek 8 színek 9 színek 10DSC_2376

Adásszünet

Remekül működik az új klímaberendezésem, szinte bosszant, hogy az elmúlt napokban bezörgetett a zimankó, nincs értelme járatni. Szeretem a hűvös nyári napokat, olyan jó betakarózni éjszaka. Ma feloldottam a konyhai tűzhely sütőjére kiszabott nyári embargómat, a tepsiben mosolyog egy rakás göngyölt sertéskaraj, kizárt a fogyókúra.

Most eltűnök néhány napra, Ancsa lányom a fejébe vette, hogy megbalatonoztatja a béna öreget. Hátha nem utoljára!

Irány Szepezd (katt rá), a gyökerek; közvetlen a vízparton bérelt egy házat egy hétre. Nem olcsó, de megspóroljuk a strandbelépőt. Visszük a mobilnetet, de én úgy vagyok vele, mint a mobilklotyóval: csak végszükség esetén… Könyvet fogok olvasgatni, néha megpihentetem a szemem a vízen, a déli part dombjain, hajnalban a szomorúfűz lombjában nekem dalol az aranymálinkó. Napközben meg kényeztetnek a nekem legdrágábbak. Szép az élet!

szepezd2 szepezd 3

Majd mesélek. 🙂