Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Reklámok

Kütyük 4.

Magyarországon az elsők között voltam, aki gimnáziumi tantervbe illesztett számítástechnikát tanult. A hetvenes években köztudottan kötelezően az orosz nyelvet tanították mindenkinek, második idegen nyelvként a piaristáknál a latint, a franciát és a németet lehetett választani. Ahogy azt Latinos műveltség című korábbi jegyzetemben megírtam, én a latint választottam, de a Galambos tanár úrral történt súlyos affért követően kapva-kaptam azon a lehetőségen, hogy a harmadik évfolyamtól fel lehetett cserélni a nyelvet egy fakultatív tantárgyra. Legendás osztályfőnökömről, Kovács Mihály tanár úrról szintén megemlékeztem már, mikor a vitorlázásról és a „viszka” építéséről itt és itt beszámoltam, most szárnyai alatt egy csodálatos, nyüzsgő szellemi és technikai centrumba kerültem. Erről Miska bácsi halála után a Fizikai Szemle című szakfolyóiratban többek között így emlékeztek meg 2006-ban:

„Az Ő munkája nyomán lett országszerte híres és elismert fizikaszertára a budapesti Piarista Gimnáziumnak. Az első komolyabb fejlesztés 1953-ban történt, amikor 7000 Ft-ért oszcilloszkópot vett. Ez akkoriban nagy összegnek számított – hiszen egy tanári fizetés csak 1500 Ft volt – és ráadásul túl is lépte az iskola teljes fejlesztési keretét. Az 1980-as évek elejéig a Caritas szervezet is támogatta a katolikus iskolák szertári megrendeléseit. Így vásároltak a fizikumnak Geiger-Müller számlálót, Wulf-féle elektroszkópot, folytonos ködkamrát stb. A diákok még olyan kísérleti eszközöket is terveztek, amelyeket később a Tanszergyár is gyártott: például rádiópad, elektronelhajlást bemutató készülék, G-M-cső stb.

Ma is megvan a tanár úr által szerzett és most is működő távcső. A csillagászat oktatásához – az egyik helyiségben – mini-planetáriumot épített diákjaival.

Rendszeres kiállítója volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Középiskolai Fizikatanári Ankétjainak. Az eszközkiállításokon bemutatott eszközeiért majdnem minden évben díjat és jutalmat kapott. 1963-ban felterjesztették a Fizikai Társulat középiskolai tanároknak adott legnagyobb szakmai kitüntetésére, a Mikola-díjra. Hiába szavazták meg – az akkori körülmények között nem -, csak két évtizeddel később, 1983-ban kaphatta meg.

Az 1958-59-es tanévben húsz negyedikes tanulóval indította el az első kibernetikai szakkört. A következő években készültek el a sokak által megcsodált kibernetikus gépek:

1960 LOGI kártyázógép (zsírozni tudott)
1961 Csodamalom (3×3-as mezőn malmozott)
1962 Halom (három halomból lehetett elvenni, az nyert aki az utolsót vette el)
1963 Műegér (labirintusban megkereste a sajtot, és odament az egér)
1964 8-as Kombinett (11 számot rakott sorrendbe, átrendezéssel)
1965 Hídverés (két part között vert hidat a gép és egy játékos előre adott pillérekre)
1965 Didaktomat (népszerű nevén a feleltető gép)
1966 Mikromat (4 bites jelfogós számítógép)

A Didaktomatot és a Mikromatot szabadalmaztatták, a Tanszergyár gyártotta őket, és a Mikromatból 3000 darabot el is adtak. A témáról több cikke jelent meg a Középiskolai Matematikai Lapokban, az Élet és Tudományban, a Fizika Tanításában és a Rádiótechnikában. (A korra jellemző, hogy a Piarista Gimnázium saját nevén nem szerepelhetett, így lett belőle “Mikszáth Kálmán téri gimnázium”.)

kütyü72

1968-ban megjelent a Kibernetikai játékok és modellek című könyve, amely a szakkörök anyagát tartalmazta. Ezt mindkét akkori német államban, valamint Svájcban is kiadták. A logikai gépek leírását és kapcsolási rajzait tartalmazó kiadvány pedig Néhány kibernetikai játékgép címmel 1971-ben látott napvilágot.
A magyar iskolák közül elsőnek a budapesti Piarista Gimnáziumban volt számítógép, már 1964-ben (Minivac 601). A külföldről beszerzett számítógépeket a fizikai kísérleteknél is felhasználták. A diákok szimulációs programokat írtak, amelyekkel a fizikai modelleket igyekeztek szemléletessé tenni (rezgések, hullámok összetétele stb.). Elkészültek a fénykapuk, sőt a fényinterferencia mérésére és bemutatására is készült számítógépes eszköz. A német Fischertechnik által forgalmazott készlet lehetőséget adott arra is, hogy különböző gépek és feladatok számítógéppel történő vezérlését (négy szabadsági fokkal rendelkező daru, vezérelt lift, vezérelt robotokkal végzett kémiai kísérletek) kidolgozzák és publikálják. ”

Itt aztán volt kütyü rendesen. Tágra nyílt szemmel bámultam a technika csodáit, az égképpel azonos sebességgel forgó csillagászati távcső kukkolójára rágyógyulva vagy a „fizikum” fölé leereszthető félgömb alakú fehér lepedőre vetített csillagképet csodálva a humán beállítottságú, verseket olvasó, álmodozó suhanc világképe is kozmikusan tágulni kezdett. Itt tanultam meg észrevenni a hétköznapi csodákat. Hogy az anyag és a törvényszerűségei mögött egy teremtő rend rejtőzik, ki-ki nevezze, ahogy tetszik neki.

Az sem zavart, hogy a tanár úr angol nyelvleckéket adott az órák után, mert ő is így tudott tájékozódni a tudomány világában. Meg Fortran és Basic programozási nyelvet oktatott, itt már azért csökkenő önbizalommal csatlakoztam, mert a logikai algoritmusok megalkotásához szükséges figyelem és fegyelem bizony nem tartozott az erényeim közé, sokkal inkább a meg-meglóduló képzelet. Az akkortájt beszerzett sztárkütyü, egy Hewlett-Packard asztali kalkulátor volt, amin még nem volt alfabetikus billentyűzet, a számokon kívül a programnyelv ikonjait tartalmazó, a műveleti és továbbítási utasításokat adó gombok sorakoztak rajta. A gép alkalmazásához előre be kellett jelentkezni a naplóba, én inkább csak messziről csodáltam a kiemelkedő matekos társaim mohó örömét, mikor leülhettek az akkor 5000 dollárt érő masina elé.

kütyü78

Bőven elég volt nekem az akkoriban beszerzett első zsebszámológépem. Állami boltban ilyet még nem lehetett kapni, az eredetileg Bécsben lakó osztálytársam, Alexander hozott néha egyet-egyet hazalátogatásakor, ezzel biztosítva egyben zsebpénzét. Nekem 800 forintért adta, anyám akkori havi keresete 1100 forint volt, a kenyér-tej közismerten 3,60, a benzin 3. Olyasféle ár ez, mint manapság egy automata mosógépé. Csak a négy alapműveletet és a százalékszámítást tudta, a folyadékkristályos kijelző még nem létezett, pirosan világító diódákkal írta ki a számokat. Ez is a kilenc voltos kislapossal működött, akár a Sokol rádió. Képet sajnos nem találtam hasonlóról, ezeknek már az emléke is meghalt.

Mikor tanítani kezdtem 1980-ban, már nálunk is meg lehetett vásárolni, sőt, megjelent a tudományos kalkulátor is, mely fölöslegessé tette az addig nélkülözhetetlen logarlécet és függvénytáblázatot. Nekem erre már nem volt szükségem, annál inkább a lányaimnak jóval később a középiskolában. A régi ketyerémet egyébként akkori alsó tagozatos tanítványaim amortizálták, a legjobb matekdogát beadó a következő teljesítménymérés során megkapta használatra, míg aztán egyszer kilehelte a lelkét. Az évtized végén az iskolánk kapott néhány abban az időben nagyon népszerű Commodore 16-ost és a kicsit korszerűbb +4-est. Ezt a nyári szünetben aztán teljes felelősségvállalással hazavihettük önművelési céllal, kaptunk hozzá egy fekete-fehér Tünde televíziót monitor gyanánt.

kütyü70kütyü81

Kezelni persze nem tudtuk, a magnókazettákra töltött játékprogramokat lehetett futtatni rajta, Ancsa lányom és asszonkám egymás kezéből kapkodták, hogy minél magasabb szintre jussanak az idétlenül ugráló Mario-figurával. Én csak annyit kötöttem ki, hogy a szörnyű pittyegést némítsák el, ha otthon vagyok. Elég nekem napközben a tanítványaim csicsergése. Emlékeim szerint valami teniszjátékba én is be-beszálltam, de lehet, hogy ez már másféle kütyü volt, mert valami tekergetős bizbaszra emlékszem, amivel az ütőt mozgatni lehetett.

Az első igazi asztali számítógépet, egy a századfordulónál már elavult 486-ost Ancsa lányom vette meg használtan – úgy rémlik, ő is fizette ki –, mert nélkülözhetetlen volt a tanulmányaihoz. Ezen és később a Sulinet-program keretében ingyen kapott Pentium 4-esen tanultam meg a szövegszerkesztés alapjait nem is olyan régen, alig másfél évtizede, majd később az internet használatát. No, van még mit tanulni, a lányaim kattintásait és géppuskatűz sebességű billentéseit nem hogy utánozni, szemmel követni sem tudom. Pedig Kovács tanár úr a fent említett számítástechnika órákon a tízujjas vakírást is tanította egy öreg Erika írógépen, mondván, hogy ez egy leendő kibernetikusnak nélkülözhetetlen kellék. A tizedét, ha tudom: csak a jobb mutatóujjam játszik a klaviatúrán. Az se vakon. Bár elégedetten mondhatom, mióta blogolok, gyorsult a picike az utóbbi három évben. De a tanár úr ezért még nem lenne nagyon büszke rám. Esetleg másért… 🙂

kovács

1977-ben az érettségi előtt kérte utoljára az ellenőrzőmet. Soha nem kaptam tőle intőt, legfeljebb egy “Madár vagy, fiam!” letolást, így hát kivittem. Mindkettőnkön látszik, ez a beírás sem okoz gondfelhőket.

A Jóisten áldja meg a feledhetetlen Miska bácsit, az igazi tanáreszményt ezerszer!

(Már csak a járművek maradtak, legközelebb velük jövök.)

Rohan az idő

Itt figyelmeztetem a kelleténél elfoglaltabb olvasóimat, guruljanak gyorsan az utolsó bekezdéshez, ott találják a lényeget, addig csak az idő vasfoga által (is) megrágcsált szerző fecserészése olvasható az említett rágószervről illetve tulajdonosáról!

Vigyázat! Ahogy öregszem, egyre gyorsabban telik az idő. Nem az eltelt időszak nagyságára gondolok, hogy a megtett út növekedésének ütemében fogy a hátralévő. Gyermekként sem emlékszem, hogy unatkoztam volna, mégis valahogy nehezen telt az idő, a szorgalmi időszak hetei, hónapjai örökkévalóságnak tűntek. Ezért nem érinti igazán a hétköznapi ifjút az elmúlás gondolata, oly távol van tőle, mint a déli óceánok üvöltő szelei; hall és olvas róla, de őt ez nem érinti. Minek aggódjon?

Aztán jött az ifjúkor, a szellemi gyarapodás ideje, a maihoz képest elképesztő fogékonysághoz hasonló állóképesség társult. Ekkor már gyanakodhattam volna, mert egyre kevesebb dolog fért bele a nap huszonnégy órájába. Meg is fogalmaztam a fiatalosan ostoba, de gőgös kritikát, hogy a Teremtő nagyon elbaltázott valamit: az alvás például teljesen felesleges rutin, életünk egyharmadát elfoglalja, mennyi tevékenységet mulasztunk miatta.

A nagykorúságot s szinte azonnal a teljes árvaságot is megérve hamar fejest ugrottam a házasságba, asszonkámmal munka mellett végeztük tanulmányainkat. Hogy végképp ne unatkozzunk, megszületett Ancsa lányom. Nyugodt gyerek volt, de jelentősen nőtt vele a robot, bár sokszor hagytam az anyjára a foci és más „fontos” elfoglaltságom miatt. Az amatőr színjátszás azonban ekkor vesztett el, erre már nem futotta. Huszonegy évesen már tanítottam, mégis igen hosszúnak tűnt egy-egy tanév. A vakáció elszaladt, főleg azért, mert a felét legalább végigtáboroztattuk családostól. Ott legalább együtt voltunk, egyszer ezt is megírom.

Aztán fokozatosan gyorsult a fránya óramutató, a kerek évfordulók egyre gyakrabban sorjáztak egymásután. A tavasz kezdetekor mindig nyomasztott, hogy év végéig még mennyi dolgom lenne, mert amit május közepéig nem tanít meg az ember, azt abban a tanévben nem is fogja.  Az ötvenet elhagyva úgy tűnt, hogy a karácsonyok heti rendszerességgel követik egymást, mire az ünnep múltával megtanulom leírni az aktuális évszámot, már ugrik is egyet a számláló.

Három éve aztán egy zátonyon nagyot döccent az addig egyre sebesebben száguldó idő-szárnyashajóm, csoda, hogy nem fejeltem ki a szélvédőjén. Jött a betegség, a betojva töltött nyomasztó órák-napok-hetek a várókban és kórtermekben, a rehabilitáció magányos és fájdalmas időszaka. Az óra mintha megállt volna, udvariasan és elegánsan hagyott bőven időt a számvetésre meg a türelmetlenkedésre. Szabadulván aztán ismét gyorsult a járgány, ekkor meg jött a jéghegy, többször is megismétlődött a fenti havária, nemcsak megállította a hajót, egy hajtócsigát el is távolított (hajócsavar – go), mozgásképtelenné tett. De a jó hajó nehezen süllyed, kemény anyagból faragták. A vitorla címen futó régi blogom jut eszembe,  mementója ma is látható.

vitorla_kampec

Szerencsére minden értéket áthoztam ide, mégis nosztalgiával gondolok rá. A nehéz pillanatokban neki és az olvasóknak köszönhettem, hogy az elvesztett hivatás okozta fájdalom jelentősen enyhült, s a kronométerem a reparált szívemmel együtt megfelelően ketyeg.

Megy a hajó, irány észak,/ fütyülnek a tengerészak… (Bocs!) 🙂

„…mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.” Tízévesen nem értettem!

Csak annyit akartam mondani, hogy a pünkösdi kirándulásunk előtti hét péntekén egy szakműhelyben kézi kuplungot építettek a kiskamasz Suzuki „szárnyas csikómba” csekély hatvan rugóért. Ezzel aztán röghöz kötésem okozta mosolydeficitem eltűnt, kibotorkálok a kocsihoz, kissé darabosan (a durva kéz még nem finom láb) elgurulok a piacra vagy a boltba, bevásárolok… Most gondoltam bele: fél éve tettek torzóvá, azóta nem vásároltam. Pedig ez mindig az én dolgom volt, én főztem, én tudtam, mi kell. Az elmúlt hónapokban meg cédulákat írogattam az ehhez nem szokott tudatlanoknak, borzalom! Kicsi bibircsók azért most is akad, az áruház kerekes kocsijával megoldom a cuccok első zsilipelését, de hazaérve a teli szatyrokkal nem tudok fölmászni a hét lépcsőfokon, fájdalmasan belesüllyedek a protézisbe, vadásznom kell egy ráérő rabszolgát, aki megelégszik a kedves mosollyal és behozza a tálca söritalt. 🙂 Hanem az idő most is megtréfált, hétfőn elmesélem.

Ó, a Balaton… (6. Nő a taton!)

yolleA következő vízen töltött napokon alaposan megcsappant a fahajók iránti szenvedélyem. Bár a megvitorlázásuk feledhetetlen sportélményt nyújtott, de hamar rájöttem, hogy nagy szerelem kell, hogy az ember sóhajtozás nélkül kibírjon egy-két hetet dupla vegyespárosban (édesnégyesben) a vitorláján X-et viselő 15-ös túrayolle apró kabinjában, mely csak az árboctőnél emelkedik ki a tatból, ezért az orrban nincs fekhely, az legfeljebb horgonykamrának használható. Középen pedig szekrényként ott terpeszkedik a svertkaszni, amiben a vaslemezből szabott uszonyt lehet le és fel mozgatni. Hátszélben nincs szükség a svertre, a kezelőkötelével teljesen fel kell húzni és úgy rögzíteni, mert csak fékez. Minél meredekebben tartunk a szél felé, annál jobban le kell engedni, hogy megakadályozzuk az oldalcsúszást. Nagy játék, mai hajósok ezt már alig ismerik, talán csak a sportvitorlázók.
Kétoldalt a tat alá nyúlik be a lécekből összeeszkábált fekhely, melyet egy ótvaros huzatba bujtatott vékony szivacs fed. Egy embernek elfogadható. De mi ketten-ketten voltunk, az első héten Janó barátom és leendő komámasszonyom volt az útitárs, a második héten asszonkám Ildi nevű barátnője a saját Lacijával.
Szűken voltunk, mint a fába szorult féreg, egyik oldalamban a hajóborda, a másikban az oldalborda. Ha cserélni akartam, rendre lefejeltem a kajüt melletti fedélzet deszkáját. Remek tanműhelyt jelentett a későbbi házasság okozta gyűrődések elviseléséhez. „Kurvannya és baszoma”, oszt a hajó megy tovább! Navigare et ridere necesse est! 🙂
Kedves meglepetést szerzett a bárkám mindkét baráti párnak. A bóklászásaink során kétszer is kiadós, vagy két napig tartó esőt kaptunk. Mi a jobb oldalon aludtunk, mint azóta is mindig, a másik oldalon azonban valamilyen résen utat talált az esővíz a kabinba. De bőven ám! Arra neszeltek az átelleni lakótársak, hogy egy cseppet borzonganak a szarrá ázott hálózsákjukban. Rosszkor voltak rossz helyen. Mégis, mennyit röhögtünk!

főzőReggel és este felvágottat, sajtot ettünk, néhány pecsenyésnél megengedtünk magunknak egy-egy szál hurkát roppanós almapaprikával vagy koviubival.  De főztem is. Gázfőzőre nem telt, olcsón vásároltam egy lemezgyárban készített kétégős, denaturált szesszel működő főzőlapot. Lassan dolgozott, de a tejfölös és paprikás krumplifőzelékem sült lecsókolbásszal fenséges volt, a mólón sétálók nagyokat nyelve bámultak az alumínium csajkánkba.

sörPiáltunk is, persze kulturáltan. Az olcsó balatoni világos sör volt a sláger, de hűtő híján ez a vízen már élvezhetetlennek bizonyult. Azóta is hirdetem, hogy meleg sörnél nincs rosszabb, talán csak a hideg nő. Elfogadható árú palackozott minőségi bort ittunk, ketten bőven betintáztunk egy hétdekás üveg tartalmától. Van egy diám, melyen a túra végén a fenékdeszkák alól kiganézott üres üvegek sorakoznak a hajó mellett a parton. Szép mennyiségnek számított. Akkor!

DSC_1421

A kép csak illusztráció, bármiféle hasonlóság csak a véletlen műve lehet. Az az izmos pacák ott baloldalt egyáltalán nem hasonlít…

Ezután már csak műanyaghajót béreltem. Ancsa lányom születési évét kihagytuk, de ettől kezdve minden évben legalább egy hetet a vízen laktunk. Aztán a kilencvenes években megszűnt a kölcsönző, pár évig magánhajót béreltem eléggé borsos áron. Jó pár kollégám, barátom velünk ismerte meg a vitorlázás csodáját, ma is emlegetik az együtt átélt kalandokat. Nekem most egy hatalmas emlék-kaleidoszkóp az egész, ha lesz időm egyszer, szépen csokorba gyűjtöm a legizgalmasabb és legmulatságosabb történeteket.

 DSC_1323

A “vakegér” (B-16-os) újságpapírral függönyözve. Janó hajóján döglés, az enyémen szorgos takarítás… 🙂

DSC_1411

Egy másik legénységgel a B-18-ason, ez volt az igazi!

De ne felejtsük el, én most (2010 szeptemberében) a betegszállító furgonban a szívműtétem utáni rehabilitációra tartok Balatonfüredre! Közben felidéztem néhány történetet… 🙂

Ó, a Balaton… (5. A havária)

Csodálatos fiatalságom a konszolidálódó Kádár-rendszer idejére esett. Mi már csak hallomásból ismertük a csengőfrászt és a lefüggönyözött Pobedát, ezért valahogy nem féltünk igazán. Aztán cseperedtünk, felmenőink félelmei is enyhültek, mesélni kezdtek, a Szabad Európa Rádiót rendszeresen figyelve érzékeltük, hogy azért messze vagyunk a valódi szabadságtól, de a zsarnokság már nem mart a húsunkba, éltünk, mint Marci Hevesen, persze máról holnapra… Irgalmatlan szegénység volt, emlékszem, milyen súlyos áldozatot jelentett az első televízió (használt egycsatornás Kékes) meg az ötvenliteres hűtő megvásárlása. Én olcsó gyerek voltam, enyhén angolkóros és nyeszlett, régi képeken a klottgatyámból kiálló két párhuzamos hurkapálca közepén a bog a térdem. Minden nyavalyát összeszedtem, alig ettem valamit. (Ez sokak szerint ma is így van, de legalább iszom rendesen. Borzasztó, fél éve álltam utoljára mérlegen, és átléptem a százat! Csak az vigasztal, hogy sok nő véleménye szerint a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz.) A piarista túrákig nem ettem meg semmilyen húst, leszámítva a párizsit és a téliszalámit. Anyám húsz deka combból főzte a pörköltet, a vadast, az elég volt neki három napig, én meg a szafttól csucsogós köretet fogyasztottam boldogan. A túrákon aztán a szél, a nap, az erőteljes izommunka észre térítették az elkorcsosult szervezetemet, a csontom és a bőröm közé duzzadó kötegek fejlődtek, azóta bármit szívesen fogyasztok, az egy sárgaborsó-főzeléket kivéve, de ez pszichés, már írtam a bölcsődés történetről Kórkajapia című opusomban.

Nem voltak hát nagy álmaim, eszembe sem jutott, hogy nekem valaha vitorlásom lesz. Pedig ekkor már halálosan szerelmes voltam. Már a vitorlázásba! Is! Hogy lehetett ezt a szimultán vonzalmat ötvözni? Csodás lehetőség nyílt..

 kölcsönző

Működött akkoriban egy egész országot behálózó szocialista állami cég: az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat, mely a nevének mozaikszavát a kiejtése szerint X-szé vonta össze, ez lett a logója. (A helyesírási program így javítaná: „lógója”. Köszike!) Ahogy az 1973-as reklámképen látszik, elég nagy kínálattal dolgozott. Népszerű volt, sok család például készpénz híján úgy vásárolt háztartási gépet, televíziót, hogy fizette néhány évig a kölcsönzés árát, és egy idő múlva automatikusan az övé lett a vágyott tárgy. Persze úgy az eredeti ár kétszereséért. Én Ancsa lányom születésekor babamérleget és babakocsit béreltem, de lehet, hogy az utóbbit kiselejtezve meg is vásároltam, mintha most is a pincében porosodna. Aztán a lepusztulóban lévő parketta felújításakor parkettcsiszológépet kölcsönöztem. Magam oldottam meg, hol lett volna iparosra pénzem!
Az X bodegái megjelentek a strandokon is nyáron, fekvőgyékényt, gumimatracot, csónakot, kerékpárt, majd később viszkát (szörföt) kínálva.
És volt az X-nek egy csodálatos telephelye a balatonboglári kikötőben a ma is működő kemping bejárata előtt. Egy vitorlástelep, ahol hajót lehetett kölcsönözni. Tisztességes flottával rendelkezett: 1977-ig csak fahajókat kínált (napi bérlésre néhány kalóz/800 forint/hét, túravitorlázásra kabinnal rendelkező tucatnyi 15-ös yolle/1200 forint/hét, féltucatnyi 25-ös yolle/2000 forint/hét, három teknőszerű tengeri beluga/sok, nem emlékszem), ezután a füredi hajógyárban épített tőkesúlyos műanyag testű és alumíniumárbocú hajói lettek népszerűek (elég sok B-18-as, két B-24-es és 78-tól az apró B-16-os, a „vakegér”).
De helyben nem lehetett ám hajóhoz jutni, mind foglalt volt előre. Pesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Hobbi bolt melletti kirendeltségen kellett előjegyezni a kívánt vitorlást. 1976-ban március táján mentem, az összes kabinos hajó egész nyárra elkelt, kínomban foglaltam egy kalózt egy hétre. A következő évben már résen voltam, a február 15-i nyitás előtti késő este alaposan felöltözve, kétdekás üveggel a zsebben, hálózsákkal a hónom alatt odaálltam a bolt elé, aztán az egyre gyarapodó társaság szépen sorbafeküdt ott a város szívében. Fáztunk, mint a makk ász, de megérte, tízkor már gyűrötten-piszkosan az iskolában voltam egy 15-ös túrayolle kéthetes előjegyzésével a zsebemben. Ezután mindig így tettem.
Minimális előleget kellett fizetni, talán száz ruppót, a többit szerencsére csak Bogláron. Nem volt kevés pénz, anyám havi nyugdíja 1200 forintot jelentett, ehhez félállásban 800-at keresett, ő nem finanszírozhatta.  Meg kellett keresnem. Diákmunka akadt bőven, egyik nyáron egy hónapig az ÉPFU Fáy utcai telepén a motorműhelyben segédmunkáskodtam 6 forintos órabérért. Összejött napi 36, mert csak hat órában engedték. Söprögettem, reggelit hoztam, de egy hét után a hengerfejek lebontását is rám merték bízni, a tömítést azért a szaki pakolta be.

zil maz 2

A legnagyobb élményt az jelentette, hogy egy-egy platós Zillel (akkor még csak benzint zabáltak) vagy a dízeles Maz billenccsel a műhelybe beállás előtt körbegurulhattam egyesben a telephelyen, a mester addig elszívott mellettem egy cigarettát. A következő évben a lakótelepi kertészetben jelentkeztem minden reggel alkalmi munkára. Gereblyéztem, saraboltam, sövényt nyírtam egy gigaollóval, látták az elszánt felelősségtudatomat, hamarosan a fűnyírók közt találtam magam egy igazi benzinmotoros masina gazdájaként. Akit a fűnyíró füstje megcsapott…! Jól fizettek, a 100 forintot minden műszak végén odaadták. A yolle kétheti bérének rám eső része kilenc nap alatt összejött, a költőpénzért repetázni kellett egy kicsit.

Mielőtt újabb „ablakot nyitok” (mit tesz a cyberzsargon), vissza a bérelt kalózhoz! Nőt erre nem lehet vinni, két erős kar kell a megzabolázásához. A korábban megírt viszkaavató túra után nem sokkal Janó barátommal át is vettük Bogláron. Biztos, ami biztos, Miska bácsitól kértem egy kiselejtezett hajóponyvát, amit a felhúzott vitorlarúd feszít meg, miután a fedélzet oldalához rögzítették a szélét. Ezt rafináltan megoldottam néhány könnyen eltávolítható képszöggel meg egy kiskalapáccsal. Volt néhány lyuk rajta, de ezt lefedtük egy lepedőnyi vastag nejlonnal. Kellett is. A hét napból ötön esett az eső, szinte folyamatosan viharjelzés volt, ilyenkor a B kategóriás hajók el sem hagyhatják a kikötőt. Valahogy elvergődtünk Keszthelyre, ahol éjszaka lezúdult a Bakony felől egy durva vihar legalább nyolcas széllel, a macskánk megcsúszott az iszapos fenéken, arra riadtunk, hogy a hajó ütődik a betonhoz. Mindkettőnknek volt egy vízhatlan malaclopó esőkabátunk, kiültünk benne a partra, és a lábunkkal tartottuk távol a hullámok és a szél nyomta lélekvesztőt. Mit mondjak, nem volt egy mámor! Reggel kicsit csillapodott a szél, egy hosszú kötél segítségével belöktem a hajót, újradobtam a horgonyt, és elmentünk reggelizni.

sült keszegA fázós éjszaka után sült keszeget ettünk, Janó barátom torkán annak rendje és módja szerint meg is akadt egy szálka, amit a helyi rendelő gégészetén sikeresen eltávolítottak. Mikor visszaértünk a kikötőbe, csodálkozva láttuk, hogy az ütközőnek kikötött tornacipőket kettényírta az ismét ütődő jármű.
Estére egész jó idő lett, de a viharjelzést – a kikötőárboc tetejére húzott piros gömbkosár – fenn hagyták. Elindultunk abban a reményben, hogy a vízirendőrök már nem jönnek járőrözni. Már biztos távolságban voltunk, mikor az én komám közölte, vissza kell mennünk, mert az ő torkában még benne van a szálka. Az enyémben is éreztem valamit hirtelen, illetlen és durva szavak hagyták el a torkomat. Vissza az ügyeletre, persze nem találtak semmit, csak az apró sérülés nyomát érezte még a drága. Ha egy férfi fájdalmat érez! Rögtön haldoklik.
Aznap már nem indultunk, másnap reggel a kosarat félárbocra eresztették, elhagytuk végre Keszthelyt. Tapasztalt hajóstársak figyelmeztettek, hogy a part mellett menjünk, mert erősödhet a szél. A vitorlákat azonnal oldható rántócsomóval rögzítettük, bár látszólag erre nem volt szükség, alig lengedezett. A györöki földnyelv közelében azonban ijesztően nagy döghullámokon bukdácsolt át kalózunk, de a vitorlák csak laffogtak. Aztán a parti nád lefeküdt, s pár másodperc múlva ránk omlott az északi döngő. Hiába engedtem a vitorla kötelén, szinte lefeküdt az árboc, oldalt dőlt be a kokpitba a víz. Végre sikerült szélbe állnom, visszaállt a hajó, letéptük a rongyokat, és pádlival (evező) kiaraszoltunk a nádasba. Egy védett öbölben kimertük a vizet, de mire végeztünk, még akkor is szemmel láthatóan remegett a lábam. Átéltük az első haváriát (itt magyarázom meg az alcímet: katasztrófát, vészhelyzetet a vízen)! Kínomban elővettem a horgászbotomat, s a csalinak használt sebtiben gyúrt kenyérgombóccal egymás után emeltem ki a harmic-negyvendekás vörösszárnyú keszegeket. Kínáltam Janónak, valahogy nem kívánta a keszeget. Talán, mert nyers volt. Sportszerűen visszaengedtem őket, hadd meséljenek a halunokáknak a két remegő lábú, jólelkű szörnyről. Ma is ott élnek a györöki ősnádasban, ha meg nem haltak.
keszeg
Idegrendszerünket kímélendő szimpla fokvitorlával értük el Badacsonyt, másnap nyugodtabb szélben Révfülöpöt. Éjjel nem is szereltünk vitorlát, teljes szélcsendben áteveztünk Boglárra, mert reggel le kellett adni a bárkánkat. Csodás volt a csönd, gyönyörű a tó. És éltünk…

(Ahogy sejtettem, még maradt bennem… Nem szálka! 🙂 )

Ó, a Balaton… (4. Az affér)

A gimnáziumi vitorlástúrákra emlékezést egy olyan történettel zárom, melyre cseppet sem vagyok büszke, bár a későbbi tanári habitusom kikristályosodásában jelentős szerepe lehetett mind a pozitív, mind a negatív mozzanataival.
A jó Miska bácsi – egyik örök példaképem – hatvanegy évesen már nem vállalta az igen fárasztó túravezetést, fiatalabb rendtársaknak próbálta átadni a lelkesedését és ezzel együtt a feladatot. 1977-ben frissen érettségizve vettem részt az utolsó közös vitorlázáson. (Később is mehettem volna öregdiákként, de akkor már mindennél erősebben igényeltem a hölgytársaságot, egy bejegyzést az is megérne, hogy miért nem lettem magam is szerzetes. Sejthető… Höhöhö, most már mennék!) 🙂

A nemrég diplomázott F. tanár úr lett vezetőnek jelölve, mi Lupusnak neveztük, a gyakorló tanítását fizikából velünk abszolválta, a tárgyból nála semmit nem értettünk, de néhányunkkal hosszú és ragyogó esti beszélgetéseket folytatott a művészetekről, elsősorban az irodalomról. (Mellesleg két évvel később ő esketett minket asszonkámmal, s esztendő múltán elsőszülött lányomat ő keresztelte. A rendszerváltás után ő volt a keresztény iskolák fő koordinátora, majd igazgatója lett a magyaróvári giminek. Szörnyű hígulás, az újrainduló iskolákban csak egy-egy valódi piarista van, általában ők a direktorok!) A szelíd lelkületű Lupus hórihorgas, igazi alföldi parasztgyerek volt, vizet csak vödörben, teknőben és pohárban látott, fogalma sem volt a hajózásról, nem is tudom, hogy szerezhette meg a vízi jártasságit. Jellemző rá, hogy az első ebédünkkel, egy jóízűre sikerült lecsós tarhonyával a délutáni, kissé hullámosnak bizonyuló menetünk alatt szürkészöld arccal kihajolva a hajóból a halakat kényeztette. Pedig sosem horgászott.

 sudár

Bő szélben nem is egyszerű…

 kúp

…esetleg így, de ez macera!

Éppen ezért Kovács úr elküldte vele az akkor negyvenes évet taposó T. tanár urat, akit sziporkázó elmével és kiállhatatlan, rabiátus természettel áldott meg a sors. A magyar- és erőszakos Ervin érdekes figura volt, durva cinizmusát és szarkazmusát körömhegynyi önirónia sem enyhítette, a zsenge kamaszlelket teketória nélkül taposta a padlóba. Tíz évvel később el is tiltották a katedrától az ismétlődő balhék miatt. (Két éve temettük, Isten nyugosztalja, egészséges ember az Úrhoz hasonlóan megbocsát, ha nem is könnyen, én is sokszor idéztem Somlyó György elgondolkodtató sorait:

Mese arról, ami elmesélhetetlen

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,
sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.  )

versenykalózA Fiastyúkon egyedül az én későbbi egykomám, Janó tudott bánni a hajóval, kényeztették is rendesen. Én a Szél-hámos nevű versenykalózban szintén vén tengeri medvének képzeltem magam a két kezdő másodikos társaságában, egyikük később az Első emelet nevezetű együttes menő basszgitárosaként vált ismertté. Történt, hogy a badacsonyi kikötésnél a mizantropikus Ervin legott felkereste régi papcimboráját, a tomaji plébánost.

kannaPirospozsgásan, csacsogva tért vissza a flottához egy tízliteres műanyag marmonkannát cipelve. A kikötőben akkor még kevés hely volt, nyugalom meg egyáltalán nem, hisz a rablósoron mattos tekintetűvé ittasodott tántorgó kurafiak rendre odahánytak, olykor a sorakozó hajókat sem kímélve. Szedtük hát a horgonyt, s a kellemes kettes nyugati szellőben Tihanynak fordítottuk a hajó orrát egy hangulatos éjszakai vitorlázás reményében. Még derengett némi világosság, észrevettem, hogy a vezérhajó kokpitjének ülésén meg-megdől a fent említett kanna. Közelebb csobogtam, és megemlítettem az egyenlő elbánás elvét. Ervinnek az aranyló olaszrizling ekkora már a szívét is bearanyozta, átdobatta velem a majd háromliteres hajókulacsot. A biztonság kedvéért a legénységem kulacsait feltöltöttem vízzel, nehogy már szomjan haljanak, s a „tankerhajó” mögé osonkodva megkaptam az üzemanyagot. Mi tagadás, jóféle bort kortyolgattam. A fiúk nem kértek, mondtam is nekik, így legalább nem megy pocsékba. Leültem a farba a fenékdeszkára, lábam között lapult az „anyatejes” kanna, a sottokhoz (vitorlakötél) nem kellett nyúlni, hisz kényelmes raumban (háromnegyedszél – a menetirányhoz képest 120 fok) utaztunk, az irányt a hónom alatt lévő kormányrúd segítségével a felsőtestem mozgatásával szabtam meg. Erre mondhatjuk, hogy Ábrahám ölében… Néha eltávolodtam a többiektől, ilyenkor elpöfékeltem egy tiltott cigarettát, aztán utolértem őket. Odaát is terjedt a jókedv, népdalokat kezdtek énekelni. Nosza, ebbe mi is bekapcsolódtunk, s hogy ne legyen nagy a fáziseltolódás, egészen közel navigáltam. Igen ám, de az én hajóm sokkal gyorsabb volt, mint a többi, ezért szilaj kedvemben elkezdtem körbevitorlázni az anyahajót. Ezt mondjuk elég durva sértésnek, de legalábbis a tudás fitogtatásának tartják hajós körökben. A már kissé kapatos Ervin agyát is elborította a vörös köd, kiállt a hajóorrba, és az öklét rázva kezdett ordítozni felém, hogy ne tébláboljak előttük, mert így nem tudnak haladni. Nekem sem kellett több, a kötelező tiszteletet feledve blazírt pofával határozottan felszólítottam, hogy „aki hülye, ne jöjjön vitorlázni”, valamint elláttam jótanáccsal, miszerint agytolulás esetén hasznos lehet a fejre loccsantani egy hajóvödörnyi vizet. Képzelhetitek! A legenyhébb az volt, hogy kirúgat a gimnáziumból. Erre a szánalmas hörgésre már nem válaszoltam. Hajnali három körül kötöttünk ki Tihanyban, a beluga jó másfél órával később, mi már húztuk a lóbőrt. Hallottam, hogy a macskát kétszer is korán dobták ki, nem ért el a kötele a partig, vacakoltak a dokkolással egy jó órát még. Minek iszik, aki nem bírja?
Ervin dicséretére el kell mondani, nem hozta szóba többet ezt a mámoros éjszakát!
Nem volt igazam, ma már szégyellem! Arra vagyok büszke, hogy pályafutásom alatt soha nem történt velem még hasonló sem!

(Megint nincs pofám folytatni, de holnapután befejezem! Vagy nem… :-))

Ó, a Balaton …(3.)

 harisnya/Paloma Negra kommentje elgondolkodtatott. Megnéztem néhány árjegyzéket a mai harisnyatartókról, elismerem, lehet valami libidót erősítő hatásuk az arra fogékony felebarátaimra. Ez itt például tetszik! Utólag megkövetem őket, amennyiben az ízlésüket előző bejegyzésemben megszóltam. De a tangát sem csípem! 🙂 /

Néhány fiatal olvasóm jelezte, hogy szívesen böngészi az ifjúkoromat felidéző nosztalgiázásaimat, hiszen számukra ez igencsak történelem. Én is szívesen hallgattam anyai nagyapám visszaemlékezéseit, aki a két háború között a Pejacsevich grófok udvari sofőrjeként, mint a Magyar Királyi Automobil Klub egyik alapítója lelkesen száguldozott úttalan utakon úgy ötven kilométeres csúcssebességgel. Repesztett az építőkocka alakú nyitott Merdzsóval a technika modern lovagjaként keresztül a falun, néhány elgázolt jércét és jobb életre vágyakozó menyecskék sóhaját hagyva maga mögött a porfelhőben. De kár, hogy a kisöreg nem írta meg!

merdzsó

Hát, én megírogatom, bár alám a fénysebességgel fejlődő számítástechnika adott lovat. Ne járjak úgy, mint a kántor-tanító másik nagyapám, aki meséivel nem tudta megvárni a kései egyetlen unokát, így csak annak génjeiben hagyott nyomot. Igaz, ott alaposat!

Egy a mai viszonyok között cseperedő állnak tulajdonképpen le kell esnie, hogy milyen komoly költségbe verte a szülőket a vitorlástúra. Hetven jó magyar forintjába fájt jóanyámnak a teljes heti ellátás. Azaz napi tízesből étkeztünk. Pedig volt étvágyunk. Ugye leesett? Mármint az állatok. Döbbenetes ma olvasni akkor is, ha a tej és a kenyér egységesen 3 forint 60 fillért kóstált is csak.
A beszerzést a tanári ukáz alapján felváltva intéztük. Reggel teát ittunk, felvágottat és kenyeret ettünk, délben vagy este főtt valami egytálétel az admirálisi gázégőn (krumplipaprikás fradikolbásszal, mákosguba, gulyásleves, lecsó szintén a kettőnyolcvanas kolbásszal, öhöm vagy slambuc, ki melyik elnevezést szereti); a harmadik étkezésre szintén valami hideg ételt fogyasztottunk. Mekkora zabálásokra emlékszem az alumínium csajkából az alumínium kanállal! Hűtőnk nem lévén mindent el kellett fogyasztani. A legnagyobb élményt a lefekvés előtti pótvacsora nyújtotta, addigra a tökéletesen működő kamaszgyomor már újra becsületesen korgott. Ilyenkor a’la carte lehetett választani: az emberesen vastag kenyérszeletekre vagy egy kanál zsírt kentünk, vagy „hitlerszalonnát” szeleteltünk.

marmeládIsmeri valaki? Nem más ez, mint az olcsó, akkoriban kétkilós kiszerelésben faládában árult, zsírpapírba csomagolt szilárd vegyes gyümölcsíz, idegen szóval marmelád. Mivel egyes pletykák szerint zömmel félig rothadt görögdinnyéből főzték, töklekvárnak is neveztük. Jó időben a ponyvasátrat föl sem feszítettük a bumrúdra, a gumimatracot sem fújtuk föl, az intenzív emésztés okozta agyvérszegénységünkben nagy röfögve csak bebújtunk a hálózsákba, aztán horpasztás a fenékdeszkán reggelig. Én kapitányként a háromszemélyes kalózban a svertkaszni egyik oldalán viszonylag kényelmesen forgolódhattam, a másik oldalon a kéttagú legénység lába a rövid kokpit miatt elöl és hátul a deck alá szorult, így minden fordulatnál ki kellett húzni az alsó végtagot, majd újra visszadugni az új állásban. Panaszkodtak, hogy macerás, de legalább takarékosan mocorogtak.
Ha már a tápcsatorna indulási oldaláról (input) ennyi szó esett, nem felejtkezhetem el a kicsekkolás (output) oldaláról sem. A hetvenes években a kikötők környékén elég mostoha körülmények fogadták a túravitorlázókat az egyéb biológiai szükségletek kielégítését illetően. Fürdési lehetőség egyáltalán nem volt, tökéletesen elég volt a bőrünket cserző szél, a simogatóan selymes víz. Az intim testtájakat még rossz idő esetén is felfrissíthettük a hajóvödörben felhúzott vízben. Dezodor nélkül sem voltunk büdösek, asszonkámmal összebújós későbbi túráimon is egyetértettünk, mennyire vonzó a napfény illata a bőrön. Természetesen nem az azonos neműekén!
Egészséges férfiembernek a kisdolog nem nagy ügy. A parton elég egy fa vagy bokor, melynek tövében a természetet tanulmányozva szinte észrevétlen távoznak a folyékony salakanyagok. A vízen a parttól jól eltávolodva kiáll az ember gyermeke a hajóorrba, hogy az időjárás változékonyságán morfondírozzon, és csak halk csobogás tájékoztatja a többieket, hogy a külső vízszint elméletileg emelkedik. Természetesen erős szélben ez roppant összpontosítást igényel, egyik kézzel a megdőlő és hullámokon bukdácsoló hajó árbocfeszítő drótkötelébe kapaszkodva, a másikkal koncentráltan célozva a bőrfecskendővel sem sikerül olykor elkerülni a fedélzet, rossz esetben a láb levizelését. Mondjuk könnyű korrigálni a hajóvödörrel, de ha cipő van az emberen… Nem elfeledhető szempont a szélirány sem, mert a szembeszél is művelhet csodákat, ahogy a népi bölcsesség is kifejti. No, de a jó szélben hamar partot ér a szükségét végezni kívánó hajós. 🙂
A nagydolog már nevéhez mérten fajsúlyosabb kérdés. A kikötők mellékhelyiségei és a közeli nyilvános reterátok 8 órakor nyitnak, a jó vitorlázó ilyenkor már vízen van, hogy kihasználja a reggel mindig élénk szelet. A vasútállomások éjjel is nyitva levő helyiségei maradtak, igaz, azokhoz jó gyomor kellett, az érzékenyebbek inkább kifordultak belőle, halasztgatva a halaszthatatlant.

kakaóBalesetek azonban mindig történhetnek. Egyszer Balatonmáriáról indultunk. Reggel időben ettünk, ittunk (fél liter zacskós kakaót!), …tunk becsülettel, a szél Györök felől fújt, egyetlen lehetőségként cikcakkban próbáltam kicirkálni az irgalmatlanul hosszú és egymáshoz közel épített mólók közül. Menet közben valami megmozdult bennem. Na, nem gondolat, legfeljebb rettenetes gyanú. A bal oldali kikötőszár végét buján benőtte a nád, azon az oldalon nemigen sétálgatnak a nyaralók. A hajót a kövekhez kormányoztam, és hadarva utasítottam a legénységet, hagy tartsák erősen, mert én kiszállok, nincs időm a vitorlákra… Kis idő múlva földöntúli mosollyal hagytam ott az azóta szépen gyarapodó mininádast. De többé soha nem haraptam ki a tejes kakaó nejlonzacskójának sarkát.
Olyan is van, hogy a tó közepén szélcsendben támad föl az ihlet. Nincs mese, bele kell ereszkedni a habokba, aztán adj neki. Érdekes érzés a perembe kapaszkodva és taposva szemet dülleszteni. 🙂
Nyugi, kedves Olvasóm, ma már minden hajón van motor, ami kiröpít egy kikötőbe, ahol mindig nyitva áll a mellékhelyiség. (Tegyük hozzá, a kikötés több ezer forint lehet!) És a legtöbb vitorláson van legalább bio-wc a sürgős esetekre. Erről is van egy jó sztorim, legközelebb talán elmesélem…

(Megint nem sikerült! A koedukált túrákról még szólnom kell.)