A szívsebészeten

Most valószínűleg két napra megtiltom itthon a tömegkommunikáció minden adathordozójának működésbe helyezését. Ti azért írhattok kedves mondatokat a kommentdobozomba, de kegyetlenül kimoderálom, aki szóba hozza a nagy esküvőt. Ugyanis halálosan nem érdekel az egyébként rokonszenvesen feminin brit másodtrónörökös valamint kedves leendő nejének világrengető násza, melyet a magyar királyi népbutító is hatalmas körítéssel élőben közvetít. Felteszem a költői kérdést, mert tényleg kíváncsi vagyok: vajon kit érdekel mindez Magyarországon?  Vagy ez is a royalista nosztalgia része, most, hogy az állam nevéből is villámgyorsan eltűnt az utolsó emléke a rövid republikanizmusnak?  Hogy ez kit és miért zavart, rossz sejtéseim vannak, a Jóisten ne vegye bűnömül!

Eh, gyanakvó öreg faszkalap fütyiföveg, rögtön a fránya politikát kezdi nyámnyogni a bagólesőjével…! Egy frászt, tekerjük vissza az időgépet 2010 nyarának utolsó napjára! Ami most következik tehát, az a múlt, nehogy betoppanjatok látogatási célzattal a gyógyintézménybe, egy halk fohász azonban akár ma is elkél!

kardiológiaAki ismerős Pesten, az tudja, mekkora épületben működik a Szent István Kórház mögött a Haller  utcában a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet. A kilencemeletes nyomasztó toronyház földszintjén hamar átestem a betegfelvétel adminisztrációján, aztán asszonkámmal együtt a hatalmas liftek egyikén az égbe, pontosabban a hetedik emeletre, a Szívsebészeti Osztályra szárnyaltunk. Ott közölték, hogy a sikeres felvétel ellenére még nincs üres ágy, de megvan a remény, hogy hamarosan néhány korábban műtött, lábadozó beteget expediálnak utókezelésre, így van esélyem az elhelyezésre. Lelombozott kicsit, hogy a folyosón üldögélő idős pár közölte, hogy tegnapra hívták be a bácsit, akkor ugyanígy üldögéltek, de a betervezett távozók ketyegője másképpen döntött, maradniuk kellett. Így a házaspárost hazaküldték Gyálra a másnapi elhelyezés ígéretével. Nem húzom, 11 óra körül megvolt az ágyam, bár közben többször felmerült bennem a télak lehetősége. Nem elég, hogy ezek a sintérek itt felvágottat akarnak silányítani belőlem, még ágyat sem adnak! Egyébként itt hatágyas kórtermek vannak, és két kórterem használ egy közös reterátot. Na, asszonkát elküldtem, jött a szokásos protokoll: szigorú vámpírova az üvegcséivel, hordozható EKG-ketyere, majd az osztályos orvos interjúja és vizsgálata. Jáksics dokiban óriási fazont ismertem meg: az őszülő halántékú és szakállú, hátul copfba font, seggig érő hajú korombéli pacák szeméből sugárzott a pajkosság, ez kicsit javított is a körülményektől elmagányosodott lelkiállapotomon. Rögtön észrevettem, hogy a bal kezén három ujj hiányzik, később tudtam meg, hogy egy tragikus autóbalesetnek köszönheti a csonkaságát.

Aztán itt is felderítő útra indultam. A közös (külön női és férfi) tusolót zárva találtam, megtudtam, hogy a rendszeres lopás miatt a kulcsot mindig el kell kérni a nővérszobában.

páternoszter Paternoster_animatedKatt!

Felfedeztem a lépcsőházban egy páternosztert, ami csak munkanapokon reggeltől késő délutánig működött, ezután mindig ezt használtam. Gyermekkoromból úgyis kimaradt ez az önfeledt ki-beugrálás. Hehe, a szívbajos kecske!

A kórtermem mellett a hátsó lépcsőház fordulójában találtam egy kis konferenciatermet, melynek volt egy nyugatra azaz a Duna felé néző teliablaka, amely előtt később órákat töltöttem a magasságiszonyomat is leküzdve és a város nyüzsgését figyelve. És itt egész éjjel égett a villany, így aztán tudtam a viszonylag kényelmes széken senkitől sem zavartatva sokáig olvasni.

Mára csak egy dolog maradt: honnan az említett iszony. Harmincas koromig önfeledten kapaszkodtam ki akármilyen magas ablakból mondjuk ablaktisztítás ürügyén. Igen, itthon is én mostam tavalyig az ablakokat, nyugodtan lehet irigykedni, hölgyeim! Nem bírtam nézni, hogy nőm az alaposság látszatát imitálva a konyhai kisablakot is legalább három órán keresztül maszatolta az ostoba újságpapírkáival. Vizes lemosás – lehúzás célszerszámmal – nedvtelenítés szarvasbőrrel – szárazolás pelenkával: mondjuk nyolc perc alatt, ez a tuti. Sose tudta megtanulni, de ha ráér…!

Szóval a rendszerváltás környékén a nagyobbik, akkor még egyetlen lányom kedvéért egy kiránduláson fölcaplattunk Esztergomban a bazilika ezer lépcsőjén, hogy a kilátásban gyönyörködjünk. Nekem már félúton „lépcsőhurutom” támadt, mindig utáltam a céltalan fizikai igénybevételt, de az igazi meglepetés csak akkor ért, mikor kiléptem a lányom kezét fogva a kupola körül húzódó erkélyre, és lepillantottam a tátongó mélységbe. Ott aztán a turistákra fittyet hányva minden őrvezetői parancs nélkül hasra vágtam magam, s értetlenkedő csemetémet rángatva rákként visszakúsztam a lépcsőház fedezékébe. Hogy mi váltotta ezt ki, azóta sem tudom. De tény, hogy ettől a pillanattól egy festőlétrára sem másztam föl legalább egy deciliter tömény jótékony segítsége nélkül.

Legközelebb azzal kezdem, hogy miért hamarkodtam el azt a kijelentésemet, hogy a Bajcsy Kórházat többé nem említem. Onnan ugyanis emléket hoztam haza…

(Csipet jelen: holnap délben ballag Míra lányom, nem megyek, Ancsáéra sem mentem, a ballagás az iskola és a diák ügye. Utána viszont meghívhatom a szűkebb kört díszebédelni, de inkább, mint a fenti esküvő. Ezért holnap talán nem jövök ide.

Anyuss meg kilinkelte az új alkotmányt, és jól bemutatott a károgóknak a kommentek letiltásával. Innen üzenem: Na, nem ér, én a postán akartam megkapni…!) 🙂

Jön a múlt…

De nehéz visszatalálni az ünnep mégiscsak felemelő hangulatából az ilyenkor lehangolónak tűnő hétköznapi algoritmusokba! Teljesen egyetértek Nezsikével, aki tegnap esti bejegyzésének utószavában orális közösülésre szólítja fel a suhanva sorjázó hónapokat. Ő rejtélyes okokból kivételt tesz a nyakunkon lévő májussal, de én bizony itt a kollektív büntetés elvét alkalmazom: nincs kivétel, minden eltelt hónap durván négy héttel rövidíti meg az amúgy is nyúlfarknyi életünket.

hrabal sörrel

Az én  drága Hrabalom meg egy másik kedvenc

Felhorkanó optimista barátaim, nyugi, én is közétek tartozom, de ennyi lekonyulás nekem is jár! Ismerem a vizespohár lófarát, söröskorsó előtt feltett kérdés kétféle árnyalatát, mely alig különbözik, s mégis szakadéknyi távolságban van egymástól. Hogy tudniillik ez most félig üres avagy félig tele van? Vagy, ahogy Krúdy Privát ura mondja az Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellájában: gazdag ember lehet a kocsmáros, ha ilyen bőven méri a habot! (A jelenet a Szindbád című Huszárik-film csodás kocsmajeleneteként maradt még emlékezetes a felejthetetlen Latinovitscsal. Ifjaim, ha még nincs meg, pótoljátok! Egy kis Krúdy-hangulat akár trendi lehet a mai facebookos kapkodásotokban, höhöhö.)

Szindbad_1

Ilyenkor, ha beindul az „agyfolyondár” nálam, kedvem lenne az egészet kijelölni és dilitelni, mert eltévedek a magam építette labirintusban, s hovatovább azt sem tudom, hogy hova tovább.

Megvan: majd egy hónap hanyagolás után ismét a múltba, konkrétan a tavalyi évem cunamis tengerébe akartam egy mutatós seggessel visszaugrani gusztusos körgyűrűket keltve magam körül. (Most már tényleg kipróbálom azt az áthúzós technikát, aminek a titkát Anyuss nemrég megosztotta velem! Mert az előző mondat elég röhejes lett, majdnem tetszik.)

Jaj, mielőtt nekirugaszkodom, egy kicsit még a jelenről. Ne rezzenj össze, kedves olvasó, nem az ünnep illúziójába belerókázó politika és/vagy közélet gyöngyöspatai és egyéb szörnyűségeivel akarlak terhelni! Például a pedagógusok ellehetetlenítését jelentő remélem rémhírrel, az óraszámemelés őrült és meggondolatlan koncepciójával, nem. Nem is az én kis mostani „se veled, se nélküled” romantikus kapcsolatommal a jóbarát által virtuálisan-orálisan meglehelt lábujjacskámmal. Bár tegnap az orvosorvosovicsom azt mondta, hogy mintha behegedt volna, de én már nehezen hiszek neki, csak szűzlánykodik, hiteget, s mire nekibuzdulnék, juszt se lesz az enyém. A nagylukam már lassan tényleg begyógyult, mint a lehiggadt… A fantáziám…!

Szóval tegnap égnek állt a hajam, mert kétszer csengettek, és ez nálunk a 83 éves Zsófi nénémet jelenti, nem a postást. A már egyszer emlegetett, „nejlonzacskó-hajtogató” eposzi jelzőre rászolgáló nagynénikém ugyanis kizárólag szombaton kora délután jelenik meg nálunk, mert ő kiszámolta, hogy akkor a legvalószínűbb, hogy otthon talál valakit. Az sem zavarja, hogy nyolc hónapja gyakorlatilag mindig otthon vagyok, meg hogy a szombati ebéd után belehalok, ha nem dőlhetek hanyatt egy másfél órára. Más időpontban csak akkor jön, ha baj van. A baj hálistennek csak az lehet, ha a mobilján üzenetet kap. Mivel nem tudja elolvasni, biztos megfenyegették, hogy nem fizetett rendesen, és most jaj, mi lesz! Nyakába kapja a lábát, és rohan hozzánk segítségért. A mobilt néhány éve egy megfontolatlan pillanatomban én adtam neki az életkorára való tekintettel, mondván, tudjon értesíteni baj esetén, vagy tudjunk érdeklődni hogyléte felől. Egy százhúsz órás tanfolyamnyi időintervallum sem volt elég, hogy a kütyü kezelésének tudományát elsajátítsa a drága. Pedig nem a manapság menő okostelefonról van szó, hanem a legegyszerűbbről. Hívni nem lehet, mert be se kapcsolja. Minek? Sokat fogyaszt. Hiába ugatom ezredszer, hogy ha én hívom, az neki nem kerül semmibe. Ő meg nem telefonál, mert takarékoskodik. Esténként bizonytalan időben bekapcsolja pár percre, ha akarok valamit, keressem akkor. Ha meg ilyenkor becsúszik egy sms a szolgáltatótól, ijedten kikapcsolja, és száguld a megmentőihez. Egyem a szívét, most is így volt, egy akciós kínálat borzolta az idegrendszerét, no meg az enyémet.

Felhomályosítottam, megnyugodott, de mielőtt elment, még aggódó arccal a következő kérdést intézte bölcsnek feltételezett kedvenckéjéhez, hozzám:

És most az új alkotmánnyal jobb lesz nekünk?

Először felborultam a röhögéstől, majd ijedt arcát látva sietve megnyugtattam: ennél nem lesz rosszabb, sőt, csak jobb lehet…

Ennek a reményében búcsúzom mára Tőletek is. Ne feledjétek, következik a múlt!

Keresztről keresztre

kereszttel1

Mindannyian agnosztikusok vagyunk, mert a kereszt titka és a feltámadás hétköznapi ésszel fel nem fogható, látszólag cáfolhatatlan érvvel nem bizonyítható, a fizika törvényeivel meg nem magyarázható; mindannyian arianusok vagy nesztoriánusok meg egyéb válogatott eretnekek, mindannyiunkban felmerülnek az örök emberi kételyek. Mégis újra és újra foglalkoztat bennünket, de még a magukat ateistának vallókat is. Ha másért nem is, azért, hogy az élet nyűgei okozta tehetetlenségükben leköpjék és belerúgjanak. A többség azonban a mai aszályos hitű világban is tiszteli. Legalább úgy, mint az emberiség egyik legnagyobb kultúrkincsét. Ahogy a lét kérdései iránt leginkább érzékeny íróink, költőink is teszik. Az irodalom szerelmesének ez különösen érdekes. Ady harca és alázata, József Attila istenhiánya és istentagadása, és sorolhatnám…

Már idős, irigylésre méltó hitű és lendületű pap barátom, Kerényi Lajos szokta mondani – aki évtizedek óta látogatja a haldoklókat a kórházakban –, hogy ő még haldoklótól nem hallott istentagadást, sőt…

Most a magát katolikusnak valló Pilinszky Jánost hívom segítségül, aki elmélyült prózájában új motívumokkal bővíti az előző írásaimban felvetett gondolatsort hétköznapjaink keresztjeiről:

Pilinszky János: Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll. Még ha ez geometriai ellentmondás is.

Tragikum és reménység egyszerre.

A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja,
ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje.

Félelemből és bizalomból ácsolták.

Méretre nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt:

testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se
nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen.

A „boldog gyerekkor” puszta önámítás. Gyermeknek
lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus
metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is:

derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg”: „Boldogok, akik sírnak”.
És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?


A második kereszt a kamaszkoré.

Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve.

Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolunk.

Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök

Shakespeare”. Komoly kereszt a kamaszok keresztje.

Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből.

Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának,

ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez?
Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve” is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van.

Az, hogy túl mindenen, már itt a Földön egyek vagyunk az
Atyában
.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje.

Minden kereszt közül talán a legmeredekebb.

Széthúzó találkozó két ága.
Most kell beilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla.

Ennek a keresztnek a metszőpontja ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették – talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont:

„Aki meg akarja nyerni életét, veszítse azt el…”

Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk.

Minden és mindenki erre szorít.

Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre.

Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének.

Ahogy azt Jézus vallotta: aki az igazságban egy
velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én
anyám…
Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten?
Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza.

Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré.

A legsúlyosabb és a legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó.

Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb.

Olajfák kertje, agónia a neve.

Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a

harmadik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó
„keresztünkről” beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a
jobb lator keresztjét „választanunk”.

Hogy mit jelent ez:
Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre
függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra,
féltékenységgel vegyes „szeretetünket”, szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel.

„A többi néma csend”… vallotta Hamlet.

És a jobb lator: „A többi kegyelem.

A többi tiszta csend…” A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke – mindennel és mindenkivel.
És a bal lator keresztje?
Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, azt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk.
Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező
szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt – valamennyiünkért.

Nagycsütörtök

Ahogy januárban megírtam, tavaly húsvét előtt kezdődött kálváriám az egészségügyben. A Szent István Kórház kardiológiai ambulanciáján levegőért kapkodva jutott eszembe az alábbi kedvenc versem. Tizenhárom éve már papírra vetettem róla egy rövid gondolatmenetet, most ezt megosztom veletek.

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Mi lehet az oka annak, hogy Dsida Jenő nem tudta elfoglalni méltó helyét az irodalmi köztudatban? Talán az, hogy erdélyi költő létére nem vett részt aktívan a múlt század első felének elsősorban a nyugatosok által vezérelt pezsgő szellemi közéletében. A negyvenes-ötvenes évek „nagy generációja” nem ismerhette meg vallásos költészete miatt. Keresztény körökben sem sűrűn idézték, hisz életműve nem „hitbuzgalmi” líra. Ő maga így vall erről: “Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.

Életéről csak annyit említenék, hogy fiatal kora óta súlyos szervi szívbaj gyötörte, s így a halál állandó és valóságos fenyegetettsége egyik alapmotívuma költészetének. A másik mozzanat: a vallásos hit és a társadalmi élmények szembesítése, a kettő összhangjának keresése. Mai hétköznapjainknak is meghatározó drámája ez. Keressük, tesszük a jót, s folyamatosan több irányból érzékeljük a rosszat. Bizonytalanná lesz a népmese olvasója, ha hőse gyámoltalan, önző és korlátolt, s önmegvalósításának egyetlen értéke, hogy az „igaz” ügyért harcol. Dsida Krisztusa nem a giccses festményeken látható kék szemű, derűs arcú Jézus, hanem:

Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

 

 getszemani

Érett költészetének egyik legjelentősebb vonulata a költői személyiség sorsérzése és a Krisztus kereszthalála közti párhuzamvonásra épül. Ennek tökéletes bizonyítéka a Nagycsütörtök című vers. Minden keresztény Krisztushoz szeretne hasonlóvá válni, mikor a szentáldozásban materiálisan is a „hajlékunkba jön”, és ahogy a hétköznapi kereszteket így-úgy (többnyire nem úgy) a vállunkra vesszük. A versben a parafrázis: az Olajfák hegyén történtek s a valóság összemosódása elképesztő. A székelykocsárdi állomáson várakozó költő teljesen átéli a halálfélelemmel viaskodó Krisztus lelkiállapotát. Lehet-e kietlenebb, nyomasztóbb, félelmetesebb helyzetet elképzelni egy vidéki váróterem fullatag sötétjénél? A szemléletes helyzetrajz, az érzékekre ható ingerek együttese idézi fel azt a tehetetlen haszontalanságot, amit a költő azonosít azzal a halálfélelemmel, mely Jézus nagyon is emberi szavaiból kiderül: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” (Mt. 26, 39-40.) A küldetését vállaló ember eltökéltsége, félelme és magára hagyottsága a verszáró bibliai párhuzammal válik az emberlét nagycsütörtök éjszakájává. A szörnyű magány éjszakájává. Mert milyen magányosak vagyunk „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, de esetenként fölmentve magunkat a ránk szabott küldetés elől!

Milyen lehetett akkor az Isten-ember magánya! Az emberek nem virrasztottak mesterükért, a Mester virraszt az emberekért! A magányt enyhítené a közösség, „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de még a legközelebbiek, a tanítványok is alszanak.

Barátaim, mi nem alhatunk el!

Hétköznapi keresztek

Most szánjunk egy kis időt Jézus keresztje után a hétköznapjaink keresztjeire! Egy korábbi bejegyzésemben már szóba került a téma, mikor Szalézi Szent Ferenc szelíd üzenetét idéztem. Most Békefy Lajos, református lelkész egyik húsvéti, nagyon aktuális tanulmányát hívom segítségül:

töviskorona

„Az igazság ma is ki van téve a keresztre feszítésnek.A világ, melyet örököltünk eleinktől, az a nagypéntekbe torkolló bűn világa. A holokauszttal, Gulágokkal, Recskkel és Csernobillal, a politika hazugságcsapdáival. Nagypéntek egy-egy mai kínhozó szögét jelenti a kábítószer és az abortusz, az utcán, az iskolában és a családi otthonokban “halkan”, “diszkréten” elkövetett mindennapi erőszak és mindennapi lélekgyilkolás “oda fenn” és “ide lenn”. A kereszt kínját idézi és hozza ránk a piszkos levegő, a fertőzött víz, a gátlástalan széndioxid-kibocsátás, az aláíratlan kyotoi egyezmény, ami egyre jobban forró katlanná változtatja egész planétánkat. Agyonkezelt és mérgezett gyümölcsöt hajt már talpunk alatt a talaj, ezeket kínálják megejtő színekben a fogyasztás bálványtemplomai, a bevásárlóközpontok. Mindezek mögött az egyetlen “ősbűn” lapul és terjeszkedik alattomosan: az istenárnyékba, azaz hitetlenségbe zuhant, önző emberi természet, mérgezett lelkület és eltorzult gondolkodás. S az ebből fakadó mérgező tett. Mennyi jogtiprás azóta is! Mennyi golgotás kínt szülő szöget osztogat ember embernek azóta is, a szolgáló hatalomról még csak sejtelemmel sem rendelkező hatalomittas mai embertorzók! Ennek a szöget osztogató szemléletnek és manipulációnak jól mérhetők a csúcsteljesítményei: munkanélküliség, hajléktalanság, hontalanság, előítéletek, tudatos féligazságok, agyonhazudott siralmas való, szegénység, családok széthullása, jövővesztés, nemzetfogyás, más népeket messze felülhaladó gyűlölködés, irigység, morális és anyagi infláció. Ez a mai magyar csúszda, melyre egy egész nemzet került! Magyar a magyarnak hadüzenet nélküli ellensége. S hogy senki ne gondoljon valamiféle “csak” magyar Golgotára, csak minket verő magyar nagypéntekre, rögtön hozzáteszem: a keresztre feszítés jól beolajozott gépezete működik a nagyvilágban is. Robert Jay Lifton amerikai pszichológus, aki a társadalom lelkületének, közérzetének javításával foglalkozik, úgy írta le ezt a jelenséget, mint lelki kiszáradást, kiégést, közönyt, cinizmust, melyet a túladagolt információáradat, az egyoldalúan, mások kárára felhalmozott anyagi túltelítettség, a kevesek kezében koncentrált túlhatalom idéz elő. Ez az a közöny, kiégettség, ami egykor a római katonákat jellemezte, akik a kereszt alatt egykedvűen űzték kockajátékukat, miközben világdráma, a világmegváltás okkal üdvtörténetinek nevezhető eseménye játszódott le fejük fölött. A dráma ma is folytatódik. Nonstop dráma ez valójában. A kereszt alatt vak vezetők világtalanok millióit vezetik – félre ma is. El a kereszt igazától! A keresztre Feszített Krisztus igazságosságától, együttérzésétől, a megbocsátástól, az anyagi, jogi, társadalmi, szociális igazságosságtól, szolidaritástól, az irgalomtól – elfele, minél messzebb! Éljen az irgalmatlanság, hogy megéljünk belőle, a kegyetlen ököl- és könyékjog, vagy a szalonképessé tett törvényszegés, a magas pozicióval kozmetikázott és leplezett lopás!…

…A kereszt egyik oldaláról írtam eddig. Ez nagypéntekre mutat vissza, másik oldala – térben és időben is – húsvétra mutat előre. Ez a keresztről áradó reménysugár. Az egyik prágai templom keresztábrázolása alatt ez olvasható: Ave crux, spes unica – Üdv néked, kereszt, egyetlen reményünk! S ami még ennél is több és fontosabb: Jézus keresztre feszített karjai tárva vannak. Még ott is, még ma is! Nem a kereszté tehát a végső “szó”, nem a körülményeké, a történelemé, a démonizálódott sötét erőszaké, a pusztításé, a cinizmusé, a hazugságé! A Keresztrefeszített kitárt karjából isteni erő árad a világra, ránk. A körülmények hatalmán győzedelmes Krisztus hívása ez a harmadnap, a jövő felé. Oda az út az elfogadott, vállalt és feldolgozott, mert feldogozható egyéni, közösségi nagypéntekeken át vezet. Legalább ebben egyetemes esélyegyenlőségünk van – mindennek ellenére! Húsvéttól beragyogott, áldást hozó, kijózanító, Krisztushoz vezető nagypénteket, Benne megértett személyes golgotákat kívánok minden kedves olvasómnak!”

nyúl

Ehhez csatlakozom most rozoga testtel de felszárnyaló lélekkel én is. A sonkát és tojást már megvettem, holnap végighallgatom az egyik Bach-passiót, ez elengedhetetlen. Valamelyik nap még ideteszem Pilinszky János rendkívüli  gondolatait az egyes életkorok hétköznapi keresztjeiről, meg ha érdemesnek találok valamit a „virrasztgatásaim” olvasmányaiból… 🙂

Pálmák napján túl

Ady Endre: A szamaras ember

Be szép, ha nem is igaz, hogy ment:
Virágosan, szamárháton és sírva.
A Biblia írja,
Hogy Nagypéntekre nem is gondolt,
Csak ment, ment és a szive szomj volt.

Ilyen szomjas szivekkel járják
Azóta is és pálmák nélkül
Gyorsult kálváriáját
Az Életnek s mit tőle kapni,
Szamárháton annyi, de annyi
Vitéze a Jónak.

Be szép: pálmák napja holnap
S e vén legenda megderül:
Tán kerül
Ezután is szamaras ember
Másokért küzdő szerelemmel.
Hiszen úgy kell, kell a szamárság.

Jézus, Tavasz és Jeruzsálem:
Be régi-régi történet ez,
Ámen, ámen.

Túl vagyunk a pálmák napján, Jézus Jeruzsálembe szamárháton való bevonulásának napján. A nagyhét kezdetén derűs komolysággal fogok neki az évről-évre újra az időn túlmutató misztérium megkopott hitet megfürösztő és megújító lelki élményének. Annak a drámának az ismételt átéléséről van szó, amit sokan a történelem legnagyobb botrányának neveznek: a szenvedéstörténetet lezáró nagypéntek tragikumának, a kereszt botrányának.

Jézus keresztje hozzásegít világunk és az emberek mélyebb és átfogóbb megértéséhez. Miért? Mert az Ő keresztje emlékeztet arra, hogy minden tettnek következményei vannak, meg arra, hogy az emberek alig változtak évezredek óta. Ennek tudatában kell döntéseket hoznunk és cselekednünk. Mit tett Jézus, amiért fára szegezték? Az istenkáromlás és lázítás ellene koholt vádjain túl és innen kendőzgetés nélkül megmondta az igazságot népéről – népének, sőt az isteni igazságot a vallásos főpapoknak és a bálványokba szédült világnak, hogy nem hisznek. A “szemet- szemért, fogat-fogért” törvényével szemben megélte közöttük az egyetlen jövőesélyes magatartásformát: embertársunk, sőt az ellenség szeretetét. Ő nem csak a valósággal, az igazsággal, hanem a végsőkig önátadó szeretettel is szembesítette őket. A “Bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek” keserűsége közben sem adta fel ezt az önátadó, mentő, sőt mentegető szeretetet! Ez kockázatos, nagypénteki kínokat magára vonó vállalkozás volt és maradt. Ezért kereszt járt.

Az elmúlt napokban többször torokszorító együttérzéssel gondoltam a holokauszt emléknapján történelmünk másik szégyenteljes botrányára, a majd hatmillió ártatlan európai zsidó kiirtására. Játék- és dokumentumfilmek idézték fel, de most talán a legfájdalmasabban egy baráti blogban olvasottak kavartak fel. Az, hogy a hatvanhét éve elvesztett, igazán a gyermekkori emlékekben is hiába keresett apának az elementáris hiánya hatvannyolc évesen sem feledhető és feldolgozható. Mennyire más, gyógyíthatatlan lelki seb ez, mint az enyém!

Én sem ismertem az édesapámat. 1914-ben született a népszerű niklai kántortanító fiaként a dzsentricsaládba második fiúként. Bátyját, Lászlót a fiatalkori cukorbaj alig húszévesen elvitte, akkor még nem volt inzulin. A Ludovika Akadémiát végezte el, de a nagyreményű ifjú hamar a szovjet fronton találta magát. Hadifogságba került, 48-ban súlyos betegséggel keveredett haza. Volt horthysta tisztként gumijavító segédmunkásként dolgozott, mikor találkozott a négy évvel fiatalabb, de az eladósorból lassan kikeveredő védőnővel, leendő édesanyámmal.

szüleim

A forradalomból miatta maradt ki, beteg feleségét nem hagyhatta egyedül vidéken. 1959 februárjában teljesült élete legnagyobb vágya, megszületett egyetlen fiúgyermeke, én.

apámmalapámmal 2 

Boldog büszkesége az emlékezők szerint határtalan volt. De én soha nem ismerhettem meg úgy, hogy emlékezzek is rá. 1961 húsvét szombatján a feltámadási körmenetről hazatérve fáradtan ledőlt egy kicsit, de soha nem kelt föl többet. A szívinfarktus pillanatok alatt végzett vele. A fent leírt mérhetetlen ürességet azonban én soha nem éreztem. A tragédiába napok alatt beleőszült anyám ettől a pillanattól teljes mértékben pótolni tudta őt, mai (szakértő) szememmel sem tudom, hogy hogyan, milyen szellemi és testi munícióval. Hisz már ekkor súlyos szívbeteg volt, de – ahogy már megírtam – halálával megvárta a nagykorúságomat. Be régi történet ez is…

Végül az anonim keresztényeknek is egy kis „hamubansült” elemózsiaként a költő töprengése a szeretetről:

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Eta nem játék!

medve 2Rákoscsaba vörös és nagyszájú démona, az én vénségesen vén Eta „Pepinkova” barátosném, egyben Budapest fővárosunk legkiválóbb tanító nénije azt gügyögi csütörtökön a telefonba, melyet önvédelmi okok miatt kénytelen vagyok nyújtott könyökkel eltartani a fülemtől jó messzire dobhártyám deflorálásától tartva, hogy ő péntek hajnalban az új tantestületével felkerekedik, hogy bebarangolja Erdélyországot. Pókerarcot erőltettem az irigységtől befelhősödött ábrázatomra, hisz a nőnemű a fantáziája segítségével a kommunikációs csatornát jelentő telefonon is átlát, még ha néha a technika új s újabb vívmányaitól kétlábú afrikai futómadárként fejjel előre bele is fúr a homokba. Aztán amikor néhány perc múlva levegőt vett, gyorsan rezignáltan felhívtam a figyelmét arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a megcélzott Tusnádfürdő utcáin – ahol egyéb alkalmakkor a mi fideszes elfogultságú fiataljaink szoktak hangulatos bulit tartani – a hegyekből lelátogató éhes medvék garázdálkodnak. Megnyugtatott, hogy ezt már a (józanul) galamblelkületű András, a férje is említette neki aggódva. Őt azonban nem kell félteni, csak a békától és a kígyótól fél, a múltkor is megfenyegetett, hogy nem fog olvasni, ha még egyszer kígyóról készült képpel illusztrálom a bejegyzésemet.

Etukát tényleg nem kell félteni, nincs az a fenevad, mely a hangját meghallva ne iszkolna vissza a vadonba hálát adva a magasságosnak, hogy a helyi góbék és asszonyaik oly szűkszavúak.

Azért elláttam a nőt útravalóként a medvekedvelő bloggertársamnál is nemrég olvasott klasszikus székely mondással: az asszony nem ember, a sör nem alkohol, a medve nem játék!

És az erősebb idegzetűek feltétlenül nézzék meg a linkelt videót, melyből kiderül, hogy egy vérszomjas fenevad hogyan bánik el egy másikkal. 😀

Éppen most jött az sms, hogy helyettem is József Attilát olvas a többieknek reggel és este. Én meg itt jól kibeszélem, hehe! Ütni fog…

„Tollfosztás”

horgászSzeszélyes ez az április, miként a Tisza-tavi pikkelyesek valamint az olvasóim. Mert hogy kedvezzen az ember a nagybajuszú jámbor pontynak, mikor a sulyomlevél alá löttyinti csábító csemegékkel ékesített horgát? Előre beáztatott, ánizzsal ízesített kukoricát tűzök: nem kell neki. A gusztán hullámzó trágyagiliszta-csokor szinte megszólal: nem kell. Puffasztott akármit húzok föl, rá se tojik, de a pufi hamar leázik. Kis horogra csontit tűzök, hogy legalább a keszegpórnép látogasson, rezzenéstelen a zsinórom. Addig, míg a két doboz Sárkány típusú komlódzsúz megteszi hatását, és óvatosan fölállok a billegő csónakban, hogy hatalmas természetemen könnyítsek. Megfontolt ötvenesként az ember nem siet, kiélvezi az aktus minden pillanatát, közben jól becélzott löveg esetén a gyönyörű tájban gyönyörködik. Aztán nyitott csapot, …., mindent felejt, mert ugrani kell az erősen rángó bot után, hogy el ne ragadja a csendes csobogásra hirtelen megéhező zsákmányállat, amely aztán kurv@ nagyot röhög, ahogy a kései bevágás után nyitott sliccel és finoman lengő, csöpögő szerszámmal igyekszik visszanyerni egyensúlyát és ezáltal a csónakban maradni hősötök.

Na, én ma is két Furosemidet vettem be, megyek gyorsan könnyülni, lehet jönni olvasni! Azaz metaforával élve: kapjátok be a csalimat! Mert a tegnapi rövid böffentésemet is még csak alig harmincan olvasták. Az egyik előzőt meg százhetvenen. Mindegy, majd én jó sokszor olvasgatom… 🙂

A hűségeseknek pedig hála, jöjjenek csak, fogok én még jól is írni, vagy miaszösz!

Az ujjammal nincs sok újság (ujjság, höhöhö), egy hete megint finoman gyulladt, odázunk tovább, most újabb antibiotikumot szedek. Szemüveggel kiolvastam a használati utasítást, bár több okból is utálom az ilyet: egyrészt állatorvosi lóvá változom a sorjázó mellékhatások részletezésétől, másrészt idegenkedem az olyan demagóg parancstól, amely megtiltja az alkoholtartalmú szerek együttes alkalmazását. Nos, ilyen itt nem volt, megtudtam azonban, hogy ezt adják a gonorrhea (kankó, tripper, gatyabaj) gyógyítására. Hajrá, üssünk két legyet egy csapásra, reszkessetek luvnyák, rátok ront az immunis kukac!

A képzeletem megint meglódult, lebeg, mint a száguldó csiga szarva, kicsit hagyom, kenyeret nem kér, le van… (Ma már a második lebegő puhatestű…!)

tollJaj, most újra jó magyarnak lenni, ismét emelt fővel járhatok! Nemrég több alkalommal leszedtem a keresztvizet jól megválasztott államfőnkről, Schmitt Pálról, mikor írott kommunikációiban összeférhetetlenséget mutatott a nyelvtan szabályaival. Még a Nemzet Golyóstollának is neveztem. Nem a politikája, a pallérozatlansága zavart. Mikor aztán szinte az egész ország röhögött – az ellenzék harsány kárörömmel, a józan kormánypárti többség diszkrét szemlesütéssel –, próbáltam empátiát mutatva visszahátrálni a megbélyegzéstől, hisz közjogilag mégis tisztelettel kell illetnünk még hosszú évekig.

És most egy újabb malőr az államfő és a toll viszonylatában. Csak ez nem a magyarok hírnevét gyalázza. Mindig vonzott a cseh nép mentalitása. A hagyományai, a sör, a knédli pecsenyével és káposztával, a fanyar és mindig működő humor, Dvorák és Smetana, Hasek és Hrabal, Milos Forman és Jiri Menzel, Prága szépsége és hangulata, és sorolhatnám. Nem zavarta ezt a viszonyt Holubár és Mikola (tudjátok a cseh bajnok, aki Toldi megjelenése előtt aprítja a magyart), de még a marseille-i 1:4 sem.

Volt egy szimpatikus elnökük is: az író és valódi forradalmár Vaclav Havel. A mostani druszája meg a kamerák kereszttüzében tollat lop! Egy nép képviseletében! Egész egyszerűen elképesztő! Mert mindenki mondja, hogy a politikus legfőbb ismérve, hogy lop. De ez! Így! Szegény csehek!

A pacák nevét nem is írom le, a videót nem ágyazom be, az én blogomat ne rondítsa! Aki nem látta, itt nézheti meg.

Én meg elégedetten hanyatt dőlök, és ünnepelve mondom: Éljen a mi Schmitt Palink!

Olvasónap

Kell ilyen. Egyrészt végigjártam a baráti blogokat figyelemmel, mert ha írok, nem marad erre mindig erőm. Másrészt a lassan negyedéves tapasztalatom azt súgja, hogy a figyelmet követelő bejegyzésnél meg kell adni az olvasónak is az időt az emésztéshez. Ahogy az óriáskígyónak, mely kecskét nyelt.

Szittyazoli költészetnapi vallomásánál aztán jól leragadtam, s megszólítva érezve magam első felindulásból megírtam a mai posztomat. (Gyere oda, olvasd el!) 🙂

Így jár, aki olvasónapot tart. Rögtön írásba fog.

Van még egy internetes közkézen forgó linkem, amit félve merek kitenni, bár a múltkori elnöki helyesírást kigúnyoló programnak nem lett negatív visszhangja. Mert a paródia nem politika! Kedves barátaim, ismétlem, nem politika. Ahogy a dakota közmondás mondja: Aki nem tud röhögni saját körülményességén, azt kiröhögni sem érdemes. Kedves polgártársaim, akit esetleg érzékenyen érint a látszólagos politikai pamflet, és jelenleg fungáló kormányfőnk iránt érzett megmaradt tiszteletét veszélyben érzi, annak eszébe ne jusson rákattintani! Ismétlem: eszébe ne jusson! A többieknek jó mosolygást kívánok! 🙂www.orbanize.com

József Attila pillanata

Beszéljenek itt a nálam avatottabbak! Nemes Nagy Ágnest egy kevéssé ismert József Attila-vers ihlette meg, terjedelmes de rendkívül tanulságos írás.

Hobo barátunkat sem kell külön méltatnom. És „a lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket…”!

József Attila pillanata

“Ha a költészet olyan az irodalmi műfajok között, mint zenében a kamarazene, akkor tudomásul kell vennünk, hogy még zenekedvelőben is ritka, aki reggeltől estig kamarazenét akar hallgatni. Ezt szépen belátva, nagyzási hóbort volna tőlünk, költőktől, ha azt kívánnánk, hogy az olvasók reggeltől estig verset olvassanak. De azért érnek minket néha kellemes meglepetések. Vannak pillanatok, amikor kiderül, hogy a vers mégis hat, váratlan, szinte érthetetlen módon, rejtélyesen kivájva a maga medrét a befogadóhoz.

Játszik például egy tizenkét éves forma kisfiú a szobában, ahol vendégként ülök. Repülőmodellezik a gyerek. Ami ez esetben azt jelenti, hogy frissen összeeszkábált, hajtogatott papírröpdösőit szanaszét hajigálja, főleg a fejünkre. Mi, felnőttek beszélgetünk; valamilyen alkalomból megemlítem, hogy Rilkét fordítok, most éppen A fiú címűt, azt a gyönyörű, kamasz-nosztalgiás verset:

Én is olyan szeretnék lenni, mint ők,

Kik vad lovon szállnak az éjszakába,

Kezükben nagy, hullámló-haju fáklya,

A száguldás szelében csapdosó.

A kisfiú abbahagyja a játékot. Áll. Figyel. És váratlanul kiböki: Jé, ez szép. Aztán tovább hajigálja a papírrepülőket. A fejünkre.

Vagy: összetalálkozom az egyik lakóval a lépcsőházban. Az idős hölgy bevallja, hogy itt, a nagyvárosban ő még a gyomnövényt is szereti. Milyen szép a bodzabokor, pedig nem törődik vele senki, meg a pitypang, amikor kisárgul tőle a grund. Hallott erről nemrégiben egy verset a rádióban, ki is kerestette, le is íratta magának. Másnap cédulát dob be ajtómon, rajta a vers, Szép Ernő bűbájos Pitypang-ja. Csinosan, letisztázva.

Nem is kívánok én többet a versnek. Csak itt-ott egy-egy pillanatot, amikor megállunk, kicsit pislogunk, vagy csodálkozva elmeredünk valahová, mert – érthetetlen módon – megtetszett nekünk egy verssor. Mert ha ezt nem kapja meg a vers, kaphat felolvasóesteket, országos ünneplést, utólagos aranykoszorút, nem kapott eleget. A vers tudniillik a szívünk csücskét akarja. És mert éppen József Attila pillanata van most az évben, éve az évek között, kiválasztok egy verset kötetéből (a szívem csücskéből, ahol ő állandóan lakozik), hogy megálljak mellette.

(TEHERVONATOK TOLATNAK…)

Tehervonatok tolatnak,
a méla csörömpölés
könnyü bilincseket rak
a néma tájra.

Oly könnyen száll a hold,
mint a fölszabadult.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?

Napszülte vágy!
Ha majd árnyat fogad az ágy,
abban az egész éjben
is ébren
maradnál?

A raktár
előtt poros lámpa ég.
Csak látszik, nem világit,
ilyen az ész, ha áhit.
Pislog élénken, holott
nagy halott
fény az ég.

A TEHERVONATOK TOLATNAK, ami itt olvasható, nem a híres, nagy, könyv nélkül tudott versek egyike. Miért választottam? Mert mégis olyan, mintha könyv nélkül tudnánk. Valóságos antológia ez a kicsi vers József Attila műveiből, valamint, nem utolsósorban, az utána következő magyar költészetből is. Színültig van motívumaival, szavatolt szavaival meg azzal, amit mi tanultunk tőle. Mindjárt a cím, a kezdet:

TEHERVONATOK. – Teljesen fölösleges elmesélnem, mit jelent a tehervonat-motívum József Attila költészetében, életében és halálában, tudja minden iskolás gyerek. Csak azt jegyzem meg, hogy a vers 1933-ból való, egy évvel korábbi keletű az Eszmélet csodálatos, befejező vonatképénél, amely talán a leghíresebb a sok közül. De ez előtt, ez után is robognak a vonatok a verssorokban, nemcsak egyszerűen azért, mert képük a költő létérzetének egyik summája, hanem mert olyasfajta versformáló ő, aki szereti kipróbálni készítményeit. Nemcsak egyes szókapcsolatokat, de versrészleteket, kész, kimunkált versszakokat is ide-oda rakosgat költői sakktábláján, ebbe vagy abba a verskockába illesztve őket, hogy lássa: melyik a legjobb helyük.

CSÖRÖMPÖLÉS. – A költő lepecsételt szavai közül való. Mi minden csörömpöl verseiben! Csörömpöl a gép, a gyár, az a külvárosi mitológia (realitás), amit ő épített bele a magyar lírába, csörömpölnek az elvont fogalmak, a költő ajkán a szó – de ne higgyük, hogy ez a csörömpölés egyértelmű. A jó és a rossz, a plusz- vagy a mínuszjel egyaránt benne foglaltathat. Mint annyi más szavában. A következő sor szemünkbe is ugrasztja az egyik lehetőséget.

BILINCS. – A csörömpölés itt a bilincs felé kanyarítja az asszociációt. Bilincs, rács, börtön: benne is vagyunk József Attila politikai közérzetének legközepében. De nemcsak a politikumban vagyunk benne (a képzettársítás oly átlátszó fátyola mögött), hanem a kozmoszban is mindjárt. Emlékezzünk csak: „Hát, amint fölállok, – a csillagok, a Göncölök, – úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…” Itt pedig rögtön a bilincs után: „Oly könnyen száll a hold, mint a fölszabadult.” Úgy látszik, a mi költőnk képzeletében rács és világűr, ég és bilincs ugyanegy lelki kábelre van kötve (plusz-mínusz változatokkal persze), mint mondjuk Victor Hugónál a tenger és az oroszlán. Egyik képzet hívja a másikat. Nahát, ezt megtanultuk tőle. Mármint a rácsot meg a kozmoszt meg a kettő összekapcsolását. József Attila utáni költészetünk tele van ezzel a mozdulattal, a földit és a galaktikát egymásba fűzővel, amit nem csak, de nagyrészt tőle tanultunk. Úgy is nevezhetném József Attilát: az első űrhajós költőnk.

NÉMA. – Ez a jelző óriási karriert futott be az utóbbi harminc évben. Pályája egyengetésében magam is részt vettem. Ezért csak a fejem egyik felével, a józanabbikkal vagyok képes elismerni, hogy bizony nagyon valószínű: divatja József Attilától származik. A fejem másik fele meggyőzhetetlenül, vadul ragaszkodik a jelzőhöz, mint kutya a konchoz, mint legbelső sajátjához: ez az enyém, ne merje senki elvitatni. Attól tartok, vagyunk így néhányan.

MEGTÖRT KÖVEK. – Nem tört kövek, útépítésre való sóderhalmok vagy eldobott törmelékek, megtört, törődött, fáradt, alvó, árnyukon fekvő, élő kövek. A kő, az árnyék, az élet világhírű kapcsolata az a bizonyos magányos szikla Eliotnál: „Csupán – E vörös szikla alatt van árnyék – E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék” – de a mi köveink ezen kívül a helyükön vannak, mint még soha. Álmukban, csak álmukban, csak háborítatlan, csillogó sötétjükben azonosak önmagukkal. Mikor, hogyan is lehetne másképp a külvárosi éjszakában? Ezt a külvárosi éjt számtalanszor rajzolta, másolta, főleg egy bizonyos versíró korszak, gyárudvarokkal, kődarabokkal, sőt „darabos szénnel”, amely rendszerint „csillében” volt található. Ma már nem így. Hiszen az az éj:

ÓRIÁS ÉJSZAKA. – Értelmezése legalább háromszoros: történelmi, kozmikus és haláléjszaka. Kiemelkedő versszak, amelynek lezuhanó vasszilánkja után váratlan kiáltás következik a versben.

VÁGY! – Méghozzá napszülte vágy. A nappali ember nézi ezt az éjszakát, az életvágyó, az életakaró. Egyszerre úszik be a versbe a halálérzet – ha már árnyat fogad az ágy – és vele a kérdés: abban az egész éjben is ébren maradnál? Van-e még erőd? Akarod-e még? Vagy nem?

KÉRDŐJEL, FELKIÁLTÓJEL. – A „napszülte vágy” után felkiáltójel van a versben. Az „ébren maradnál” után kérdőjel. Vagyis az utolsó jel a vers végén a kérdésé. Ami engem illet: én a felkiáltójelnek hiszek mégis. Ébren maradnál? A válasz: igen! igen! igen! Hogy miért merem ezt feltételezni? Nem éppen hurrá-optimizmusból. Hanem azért, mert a versírás, az írás, a művészet maga a vitalitás. Nincs az az Istentől-embertől elrugaszkodott keserűség, amely ne élni segítene, mihelyt művé, művészi objektummá rögződött. És itt – még – a verset záró kérdőjel enyhe görbületű. Még hallani fogjuk a költőtől, amit az emberiségnek mond: „Nem rettenek születni újra érted, – te kétmilliárd párosult magány!” De azért ne feledjük a kérdőjelet sem. Mert ott van. Ott van a felkiáltójellel együtt, mint élet és halál, öröm és fájdalom korrelációja az emberben, szétválaszthatatlanul. Ezt az utolsó versszakot, hit és kétely váltólázait, ezt az alapéletérzést akár így is jelölhetjük:

!! ?? !! ?? !! ? ! ? …

Csak hol fejezzük be? Nem is tudom. Talán nem is fontos. Elég, ha egy pillanatra – talán repülőmodellezés közben, talán a lépcsőházban – megálltunk a vers mellett.”


József Attila: Nagy városokról beszélt a messzi vándor

Nagy városokról beszélt a messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
és azok is örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
a vizet meg a hajókat
Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.