Járgányok 1.

Azért is szegődtem tanárnak, mert nem bírom a monotóniát, ezért lecseréltem a bejegyzés címét, de valójában az előző négy opusz múltidéző és nosztalgiázó hangulatában folytatom a mai fiataloknak tartott ismeretterjesztő sorozatomat.

Először azonban vissza kell utalnom a legutolsó posztom rendkívül sikeres marketingjére, ugyanis azzal a szöveggel osztottam meg a közösségi portálon, hogy „a képen bizony én vagyok”. Nosza, lassan négy számjegyűre duzzadó ismerősi köröm jó része csak megkattintotta a képet, melyen egy iskolaköpenyes jóvágású ifjú látszik egy apró termetű, idősödő tanárember mellett. Ja, és az a tanár nem én vagyok, ellenkezőleg! Nos, régen arattam ekkora sikert, az olvasottságom némi túlzással Oravecz Nóra-i méreteket öltött, pedig én nem egyes szám második személyben osztom az észt, szigorúan ragaszkodom az E/1.-hez. Mostantól az elmefuttatásaimat különféle kockahasú badibilderek, vagy Justin Bieber-es (fújb@zmeg) álompasikák képeivel illusztrálom majd. Lófarát, én sem szeretek hányni! Van még egy csomó régi fotóm, még erotikus jellegű is, ahol a pöttyös labdát hason fekve meztelenül simogatom, még a pattanás is látszik a popómon. Majd jól beszkennelem, oszt lesz itt rajongótábor, mordizomadta! 🙂

De térjünk a tárgyakra! A kései korok szülötte innen emeli meg a kalapját a kerék valaha élt ismeretlen feltalálója előtt, csodálatos találmánya nélkül az elmúlt 55 évben valószínűleg jóval kevesebbet csalinkáztam volna a nem kis túlzással nagyvilágnak nevezett mikrokörnyezetemben. Az első furfangos egyszerű gépem – mert a régi kiskerekű, mély babakocsimra nem emlékszem, bár van egy kép róla – egy falécekből ácsolt, egytengelyes kulikocsi volt, hosszú és keresztlécben végződő vontatórúddal, mellyel az édes a bölcsibe illetve onnan hazafurikázott időmegtakarítási célzattal. Ugyanis gyalogice nem volt könnyű a kicsi fiúval a közlekedés, minden kutyagumit komoly érdeklődéssel bámult meg az utcán, ráadásul kérdezett is. Az idő meg ugye rendkívül értékes volt már akkor is. Belevágott hát a kocsiba, amelyet egy pléddel bélelt, mivel látta átöltöztetésnél, hogy a lécek közei piros hurkákat rajzoltak az ülőgumómra és környékére, aztán száguldottunk. Bámészkodni így is tudtam, legalább nem kellett a lábam alá nézni. Az úttesten átkelés zökkenői meg kifejezetten szórakoztattak. A hatvanas években télen a havat még nem mérte olyan szűkmarkúan a Teremtő, ilyenkor nagy élvezettel ültem át az apró karfás szánkóba, melyben évtizedekkel később a leányaimat már én húztam-vontam, mint a hűséges igásló.

kütyü 88

És most tekintsétek meg vágyaim netovábbját! Sárgultam az irigységtől, mikor megláttam valamelyik újgazdag kortársamat ebben a szovjet csodában pöffeszkedni. Soha nem lett az enyém. Talán jobb is, valahol itt vetkőztem le végleg a fenti elszíneződéssel jellemzett vétket, nekem a „se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad” parancs így később sem okozott feldolgozási problémát. Pláne nem a feleségre vonatkozó. 🙂

kütyü22

Jaj, a kormányozható pedálos álommoszkvics felkapcsolható lámpával!

Érdekes, hogy háromkerekű biciklim, azaz triciklim sem volt, pedig ez a lányaimnak később nagy örömöt okozott. Talán ötéves lehettem, mikor a karácsonyfa alatt megláttam az első komoly saját járművemet, egy rollert. Szegény anyám megbánhatta a beruházást, mert felügyelet nélkül a szabadban még nem használhattam, ezért naphosszat a lakásban keringtem vele, esetenként bizony törve-zúzva mindent. Pedig a lábtartó végén fékpedál is volt, de én fékezhetetlen voltam. Aztán hamarosan félretettem, mert a születésnapomra Zsófi nénémtől kaptam egy apró biciklit, amelynek a hátsó tengelyéhez két pótkereket szereltek, így nem kellett egyensúlyozni, csak tekerni az örökhajtós pedálokat. Ettől kezdve gyakrabban követeltem a „sétát”, mint egy felfázott kutyuska. Később szégyellni kezdtem a pótkerekeket, de mikor leszerelték, akkorákat estem, mint az ólajtó, inkább dühöngve visszaálltam a rollerra. Nem sokkal később áldott emlékű édesanyám feláldozta a partvisa nyelét, a bringa vázába rögzítette valahogy, és szívbetegségével mit sem törődve rohant mögöttem az egyensúlyomat biztosító farudat tartva. Egyszer észrevettem, hogy jócskán lemaradt, naná, hogy pereceltem egy jókorát. Nem hittem neki, hogy odáig egyedül tekertem, hisztizve követeltem a hazamenést. Otthon lecsillapodva megkérdeztem, hogy tényleg egyedül mentem-e. Akkor kértem, hogy menjünk ki még egy körre. És valóban elindultam minden segítség nélkül, faltam a métereket. A harmadik villanyoszlopnál meg akartam fordulni, ott felfordultam, mint a büdösbogár, de felpattanva ordítottam holtra vált ősömnek, hogy nincs baj, csak a vezérlőrendszerben vannak még apró zavarok, jövök rögtön.

kütyü21kütyük81

Felsős koromig hajtottam a tömörgumis jószágot, ötödikes kamaszként egy használt, de megkímélt állapotú Úttörő márkájú kerékpár boldog tulajdonosának tekinthettem magamat. Ez már majdnem felnőtt méretű (24-es) csinos jószág volt.

kütyü19

Félnapokat tekertem a lakótelepen és a szomszédos Wekerle-telepen a haverokkal. Még a hetekig tartó balatonszepezdi nyaralásokra is elvihettem, édesanyám feladta a vonatra személypoggyászként, mert Béla bácsi akkoriban jó messzire, Zánkán is túlra telepítette a horgászállását, melynek napi kétszeri megközelítéséhez szükséges volt a drótszamár. Az éjszakai hazakerekezéshez szükséges világítást már valódi dinamós lámpa biztosította rajta, nem ám holmi kormányra szigszalagozott zsebpilács.

Erről jut eszembe egy olyan kütyü, melyet aligha ismerhet mindenki. Általában kákával vagy náddal körülvett öblökben horgásztunk olykor éjszakába nyúlóan. Itt leggyakrabban úszós szereléket használnak, de az úszó (szepezdi nyelvjárásban póta) éjjel nem látszik. Elemes lámpával nehéz befókuszálni, ráadásul hamar lemerül a drága zsebtelep. (Ne szólj közbe, horgászzseni Taki barátom, akkor még nem volt úszóra húzható világító patron!) Az én Matula Béla bácsim ezért egy régi bányászlámpával világította be az egész öblöt. Ez az ún. karbidlámpa engem mindig csodálattal töltött el. Hasonlít kicsit az ismert Autopress kávéfőzőhöz, csak itt a csőr nem lefelé, hanem fölfelé áll, mert ez az égőfej. A fölső tartályba vizet töltenek, amely egy szabályozható csap nyitásával átcsöpög az alsó részbe, ahol a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetilén gázt fejleszt, ami egy parabolatükörrel ékesített égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. Varázslatos!

CaC2 + H2O = CaO + C2H2

kalcium-karbid + víz = égetett mész + acetilén

2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O

acetilén + oxigén = szén-dioxid + víz

Az én akkori olvasatomban: lepisálok egy kődarabot, és világítok vele. Szabadalmaztatni! 🙂

kütyü82

Gimnazistaként aztán megértettem már a csodalámpa működését, imádtam a kémiát Fórián-Szabó Zoltán tanár úrnak hála, jelesen is érettségiztem belőle. Hanem a biciklit kinőttem, nagyobb kellett. A menőknek ekkor már váltós bringájuk volt, nagyon szemeztem ilyenekkel, de az akkori büdzsébe nem fért bele, anyám szerint minden jövedelmét kajára és a ruházkodásomra költötte, ettem, mint a vett malac, és nagy tehetséggel szaggattam ronggyá a holmijaimat. Így lett rövidebb egy betűvel a márka: SR-26 helyett R-26-os férfikerékpár. Korrekt gép volt, mindenhova odaértem vele, ahová a koskormányú versenycangás fennhéjázó haverok. Esetleg kis késéssel.

kütyü20

Most látom, hogy megfújták a pedálját a bicajnak.

Tizennégy évesen kezdtem többfelé kacsingatni. Ezzel nemcsak a szebbik nem iránti egyre erőteljesebb érdeklődésre gondolok, hanem a saját erőfeszítést megspóroló géperejű járművek iránt megnövekedő vágyakozásra. Szepezden a sufniban állt egy lepusztult öreg, kézi sebváltós, kardántengelyes BMW motorkerékpár két külön nyereggel (ma egy gyűjtő milliókat adna érte) valamint egy szintén rokkant Berva moped. Béla bácsi fia mindkettőt amortizálta már, de én két horgászat között ragyogó órákat töltöttem a nyergükben ülve és hangosan pöfögve a számmal. Aztán felvetettem az öregnek, hogy adja nekem a mopedet, majd én újjávarázsolom. Könnyen belement, egy ismerős elhozta a Zsuk kisteherautójával Pestre. Ez volt az első gépjárművem. Soha az életben nem indult be. Végül egy szakember elmondta az egyetlen lehetséges megoldást: gyalogosan tolva irány az ócskavasak felvevőhelye, kapunk érte pártíz forintot. Nem voltam boldog.

kütyü17

A magyar gyártmányú (Egri Finomszerelvénygyár, micsoda nagyképű elnevezés, még hogy finom) ócskavas, ahogy a korabeli szlogen leírja: Berva moped drága kincs, jó, ha van, de jobb, ha nincs.

Reménytelennek látszott, hogy csatlakozzam néhány motorizált barátomhoz, akiknek a lába között Riga meg Komár hörgött és/vagy duruzsolt, és hétvégente a Velencei-tóhoz jártak le fürdeni. A lelkemben képződött sötét alagútban egy szívszorítóan szomorú esemény kínált némi fényt, bár ne tette volna! Meghalt a zsámboki nagyapám, és a házának árán megosztozott édesanyám és a bátyja. Ahhoz kevés volt, hogy ingatlanba fektessük, de hamar kitaláltam, hogy egy megbízható motorkerékpár sokat javítana a közérzetemen és a mozgékonyságomon. Tizenhat évesen elindítottam a nagymotorra szóló jogosítvány korengedményének intézését, elintéztem az egészségügyi és pályaalkalmassági vizsgálatokat, hiba nélkül letettem a KRESZ-vizsgát. Látva elszántságomat szülém megadta magát, egy József körúti kerékpárboltban kifizette a vadonatúj MZ-150-es motorkerékpár árát, 12.500 forintot. 1975-ben ez nem kis pénz volt, ahogy a múltkor érzékeltettem. A csillogó-villogó csodakecskét gyalog toltam át anyám bátyjához, Józsi bácsihoz a Rádai utcába. A tündéri öreg ereiben is benzin folyt, világéletében járműveket vezetett, gyakorlatilag mindenhez volt jogosítványa. A keleti alapossággal összehányt járgányt átnézte, beállította, kicsit járatta, aztán elhozta. Neki ekkoriban egy kisebb Simson Starja volt, felhívta a figyelmemet, hogy az MZ nagyon könnyen megbokrosodik, a gázkarral csínján kell bánni, mert hamar egy kerékre áll és hanyatt vágja a motorost. Az új szerelmemmel tettem le sikeresen a forgalmi vizsgát, jelzem, asszonkám már bőven megvolt, csak ő még nem volt lepapírozva. Nem volt féltékeny, szívesen felült mögém a „tyúkrázdára”. Kinyílt a világ, nagy csavargásokba kezdtem. Szepezdre leértem vele két óra alatt, oda-vissza megivott 7-8 liter benzint, ez harminegynéhány forintot jelentett, egy kiló hús többe került. Hátul felszereltem egy csomagtartót, nyaranta erre pakoltuk fel a sátrat, hálózsákokat, melyek alátámasztották menet közben a kedvesemre rögzített, személyes cuccainkat tartalmazó hátizsákot.

kütyü16

Ma is megdobban a szívem, a szerelem nem múlik el!

Két nagy haváriám volt vele, amikor akár a fűbe is haraphattam volna – az apró eséseket, kicsúszásokat nem tartom említésre méltónak –, egyszer egy baráti társaságból lovagiasan hazafuvaroztam egy számomra érdektelen hölgyeményt, mikor a STOP-tábla ellenére elém hajtott egy taxi a keresztező útról. Ha nekimegyek, akkor ütközünk és repülünk, ezért inkább kicsúsztattam a motort oldalra, és a kerekektől pár centire fekve sikerült megállnunk. A büdös banyának semmi baja nem lett, a természet pazarul kipárnázta, ráadásul maga alá gyűrt; a motoron apró karcolások keletkeztek; nekem a dzsekim, farmergatyám elszakadt, a bőr a lábamon jelentősen megfogyatkozott. Azért folytattuk az utunkat, hazaérve meglepve láttam, hogy a cipőmben áll a vér. Asszonkám meg első ijedelmét feledve jól megmorgott, hogy minek cipelek más nagyságákat, irgum-burgum.

A másik nagy esés egy terjedelmes olajfolt jóvoltából történt, egy S-kanyarban hirtelen kiugrott alólam a hűséges jószág, s én kóválygó gólyafosként csak repültem, repültem. Volt időm bőven, szépen lepergett előttem mindaz, ami addigi életemben történt, mintha még bele is lassított volna az adásrendező. Végül egy sövénybokor tövében landoltam, kicsit gondolkodtam, hogy hirtelen felindítsam-e magamban a tökéletes bánatot, mely állítólag a vétkeseknek a haláluk előtt feltétlenül szükséges az üdvözüléshez, vagy kaparjam össze magam inkább a további evilági tortúrákhoz. Az utóbbi mellett döntöttem, csak a járgányomat nem találtam. Jó harminc méterrel távolabb fekve várta a drága, hogy vele is törődjek. 🙂

(Ördög és pokol, megint nem fért bele a sok hablatyom egy tisztességes méretű bejegyzésbe! Nincs mese, folyt. köv.)

Kütyük 4.

Magyarországon az elsők között voltam, aki gimnáziumi tantervbe illesztett számítástechnikát tanult. A hetvenes években köztudottan kötelezően az orosz nyelvet tanították mindenkinek, második idegen nyelvként a piaristáknál a latint, a franciát és a németet lehetett választani. Ahogy azt Latinos műveltség című korábbi jegyzetemben megírtam, én a latint választottam, de a Galambos tanár úrral történt súlyos affért követően kapva-kaptam azon a lehetőségen, hogy a harmadik évfolyamtól fel lehetett cserélni a nyelvet egy fakultatív tantárgyra. Legendás osztályfőnökömről, Kovács Mihály tanár úrról szintén megemlékeztem már, mikor a vitorlázásról és a „viszka” építéséről itt és itt beszámoltam, most szárnyai alatt egy csodálatos, nyüzsgő szellemi és technikai centrumba kerültem. Erről Miska bácsi halála után a Fizikai Szemle című szakfolyóiratban többek között így emlékeztek meg 2006-ban:

„Az Ő munkája nyomán lett országszerte híres és elismert fizikaszertára a budapesti Piarista Gimnáziumnak. Az első komolyabb fejlesztés 1953-ban történt, amikor 7000 Ft-ért oszcilloszkópot vett. Ez akkoriban nagy összegnek számított – hiszen egy tanári fizetés csak 1500 Ft volt – és ráadásul túl is lépte az iskola teljes fejlesztési keretét. Az 1980-as évek elejéig a Caritas szervezet is támogatta a katolikus iskolák szertári megrendeléseit. Így vásároltak a fizikumnak Geiger-Müller számlálót, Wulf-féle elektroszkópot, folytonos ködkamrát stb. A diákok még olyan kísérleti eszközöket is terveztek, amelyeket később a Tanszergyár is gyártott: például rádiópad, elektronelhajlást bemutató készülék, G-M-cső stb.

Ma is megvan a tanár úr által szerzett és most is működő távcső. A csillagászat oktatásához – az egyik helyiségben – mini-planetáriumot épített diákjaival.

Rendszeres kiállítója volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Középiskolai Fizikatanári Ankétjainak. Az eszközkiállításokon bemutatott eszközeiért majdnem minden évben díjat és jutalmat kapott. 1963-ban felterjesztették a Fizikai Társulat középiskolai tanároknak adott legnagyobb szakmai kitüntetésére, a Mikola-díjra. Hiába szavazták meg – az akkori körülmények között nem -, csak két évtizeddel később, 1983-ban kaphatta meg.

Az 1958-59-es tanévben húsz negyedikes tanulóval indította el az első kibernetikai szakkört. A következő években készültek el a sokak által megcsodált kibernetikus gépek:

1960 LOGI kártyázógép (zsírozni tudott)
1961 Csodamalom (3×3-as mezőn malmozott)
1962 Halom (három halomból lehetett elvenni, az nyert aki az utolsót vette el)
1963 Műegér (labirintusban megkereste a sajtot, és odament az egér)
1964 8-as Kombinett (11 számot rakott sorrendbe, átrendezéssel)
1965 Hídverés (két part között vert hidat a gép és egy játékos előre adott pillérekre)
1965 Didaktomat (népszerű nevén a feleltető gép)
1966 Mikromat (4 bites jelfogós számítógép)

A Didaktomatot és a Mikromatot szabadalmaztatták, a Tanszergyár gyártotta őket, és a Mikromatból 3000 darabot el is adtak. A témáról több cikke jelent meg a Középiskolai Matematikai Lapokban, az Élet és Tudományban, a Fizika Tanításában és a Rádiótechnikában. (A korra jellemző, hogy a Piarista Gimnázium saját nevén nem szerepelhetett, így lett belőle “Mikszáth Kálmán téri gimnázium”.)

kütyü72

1968-ban megjelent a Kibernetikai játékok és modellek című könyve, amely a szakkörök anyagát tartalmazta. Ezt mindkét akkori német államban, valamint Svájcban is kiadták. A logikai gépek leírását és kapcsolási rajzait tartalmazó kiadvány pedig Néhány kibernetikai játékgép címmel 1971-ben látott napvilágot.
A magyar iskolák közül elsőnek a budapesti Piarista Gimnáziumban volt számítógép, már 1964-ben (Minivac 601). A külföldről beszerzett számítógépeket a fizikai kísérleteknél is felhasználták. A diákok szimulációs programokat írtak, amelyekkel a fizikai modelleket igyekeztek szemléletessé tenni (rezgések, hullámok összetétele stb.). Elkészültek a fénykapuk, sőt a fényinterferencia mérésére és bemutatására is készült számítógépes eszköz. A német Fischertechnik által forgalmazott készlet lehetőséget adott arra is, hogy különböző gépek és feladatok számítógéppel történő vezérlését (négy szabadsági fokkal rendelkező daru, vezérelt lift, vezérelt robotokkal végzett kémiai kísérletek) kidolgozzák és publikálják. ”

Itt aztán volt kütyü rendesen. Tágra nyílt szemmel bámultam a technika csodáit, az égképpel azonos sebességgel forgó csillagászati távcső kukkolójára rágyógyulva vagy a „fizikum” fölé leereszthető félgömb alakú fehér lepedőre vetített csillagképet csodálva a humán beállítottságú, verseket olvasó, álmodozó suhanc világképe is kozmikusan tágulni kezdett. Itt tanultam meg észrevenni a hétköznapi csodákat. Hogy az anyag és a törvényszerűségei mögött egy teremtő rend rejtőzik, ki-ki nevezze, ahogy tetszik neki.

Az sem zavart, hogy a tanár úr angol nyelvleckéket adott az órák után, mert ő is így tudott tájékozódni a tudomány világában. Meg Fortran és Basic programozási nyelvet oktatott, itt már azért csökkenő önbizalommal csatlakoztam, mert a logikai algoritmusok megalkotásához szükséges figyelem és fegyelem bizony nem tartozott az erényeim közé, sokkal inkább a meg-meglóduló képzelet. Az akkortájt beszerzett sztárkütyü, egy Hewlett-Packard asztali kalkulátor volt, amin még nem volt alfabetikus billentyűzet, a számokon kívül a programnyelv ikonjait tartalmazó, a műveleti és továbbítási utasításokat adó gombok sorakoztak rajta. A gép alkalmazásához előre be kellett jelentkezni a naplóba, én inkább csak messziről csodáltam a kiemelkedő matekos társaim mohó örömét, mikor leülhettek az akkor 5000 dollárt érő masina elé.

kütyü78

Bőven elég volt nekem az akkoriban beszerzett első zsebszámológépem. Állami boltban ilyet még nem lehetett kapni, az eredetileg Bécsben lakó osztálytársam, Alexander hozott néha egyet-egyet hazalátogatásakor, ezzel biztosítva egyben zsebpénzét. Nekem 800 forintért adta, anyám akkori havi keresete 1100 forint volt, a kenyér-tej közismerten 3,60, a benzin 3. Olyasféle ár ez, mint manapság egy automata mosógépé. Csak a négy alapműveletet és a százalékszámítást tudta, a folyadékkristályos kijelző még nem létezett, pirosan világító diódákkal írta ki a számokat. Ez is a kilenc voltos kislapossal működött, akár a Sokol rádió. Képet sajnos nem találtam hasonlóról, ezeknek már az emléke is meghalt.

Mikor tanítani kezdtem 1980-ban, már nálunk is meg lehetett vásárolni, sőt, megjelent a tudományos kalkulátor is, mely fölöslegessé tette az addig nélkülözhetetlen logarlécet és függvénytáblázatot. Nekem erre már nem volt szükségem, annál inkább a lányaimnak jóval később a középiskolában. A régi ketyerémet egyébként akkori alsó tagozatos tanítványaim amortizálták, a legjobb matekdogát beadó a következő teljesítménymérés során megkapta használatra, míg aztán egyszer kilehelte a lelkét. Az évtized végén az iskolánk kapott néhány abban az időben nagyon népszerű Commodore 16-ost és a kicsit korszerűbb +4-est. Ezt a nyári szünetben aztán teljes felelősségvállalással hazavihettük önművelési céllal, kaptunk hozzá egy fekete-fehér Tünde televíziót monitor gyanánt.

kütyü70kütyü81

Kezelni persze nem tudtuk, a magnókazettákra töltött játékprogramokat lehetett futtatni rajta, Ancsa lányom és asszonkám egymás kezéből kapkodták, hogy minél magasabb szintre jussanak az idétlenül ugráló Mario-figurával. Én csak annyit kötöttem ki, hogy a szörnyű pittyegést némítsák el, ha otthon vagyok. Elég nekem napközben a tanítványaim csicsergése. Emlékeim szerint valami teniszjátékba én is be-beszálltam, de lehet, hogy ez már másféle kütyü volt, mert valami tekergetős bizbaszra emlékszem, amivel az ütőt mozgatni lehetett.

Az első igazi asztali számítógépet, egy a századfordulónál már elavult 486-ost Ancsa lányom vette meg használtan – úgy rémlik, ő is fizette ki –, mert nélkülözhetetlen volt a tanulmányaihoz. Ezen és később a Sulinet-program keretében ingyen kapott Pentium 4-esen tanultam meg a szövegszerkesztés alapjait nem is olyan régen, alig másfél évtizede, majd később az internet használatát. No, van még mit tanulni, a lányaim kattintásait és géppuskatűz sebességű billentéseit nem hogy utánozni, szemmel követni sem tudom. Pedig Kovács tanár úr a fent említett számítástechnika órákon a tízujjas vakírást is tanította egy öreg Erika írógépen, mondván, hogy ez egy leendő kibernetikusnak nélkülözhetetlen kellék. A tizedét, ha tudom: csak a jobb mutatóujjam játszik a klaviatúrán. Az se vakon. Bár elégedetten mondhatom, mióta blogolok, gyorsult a picike az utóbbi három évben. De a tanár úr ezért még nem lenne nagyon büszke rám. Esetleg másért… 🙂

kovács

1977-ben az érettségi előtt kérte utoljára az ellenőrzőmet. Soha nem kaptam tőle intőt, legfeljebb egy “Madár vagy, fiam!” letolást, így hát kivittem. Mindkettőnkön látszik, ez a beírás sem okoz gondfelhőket.

A Jóisten áldja meg a feledhetetlen Miska bácsit, az igazi tanáreszményt ezerszer!

(Már csak a járművek maradtak, legközelebb velük jövök.)

Viharsarki kattintások

Megint visszarévedésre késztet a már két hete is emlegetett „rohanó idő”, most a hetvenes évek elejének népszerű szovjet tévésorozata, A tavasz tizenhét pillanata című jutott eszembe. Kiskamaszként szájtátva vártam a fekete-fehér készülék előtt a hetente csöpögtetett újabb epizódot a szuperkém Stirlitzről és a rászedett, bamba fasisztákról. (Hol voltak akkor még a szörnyűséges latin-amerikai szappanoperák? Talán az Isaura, akinek a rabszolgaságból való kiváltásáért derék magyar emberek halál komolyan gyűjtést kezdeményeztek.)

Némi nosztalgiázás valamint a mai csemeték okulása végett ideteszem a film főcímdalát, hadd lássák, min nőttek föl eleik. 🙂

Éppen egy hónapja indultunk el a hagyományos pünkösdi országjáró kirándulásunkra. Tavaly a Balaton-felvidéken voltunk, annak a beszámolóját asszonkám váratlan betegsége megszakította, most már torzó marad. Idén igyekszem letudni egy posztban, bár nem vagyok babonás, azért az ördög nem alszik…

Sok év alatt szinte az egész országot bekujtorogtuk, a Viharsaroknak nevezett dél-keleti országrész valami miatt mindig kimaradt. A Békés megye nagyobb részét és Csongrád megye keleti fertályát magába foglaló régiót Féja Géza azonos című könyvében nevezte el a parasztlázadások, aratósztrájkok, az 1891. május 1-jei hírhedtté vált csendőrsortűz miatt a múlt század ’30-as éveiben Viharsaroknak. Ez talán a legfiatalabb magyarországi tájnév.  

Most sorra került, a barátaim Orosháza Gyopárosfürdő nevezetű elővárosában foglalták le a szállást.

A túratervet Zoli barátom előzetes gyűjtését felhasználva az utolsó pillanatban én állítottam össze. Óvatos voltam, aggódtam ugyanis, hogy a „mozgásállapot-változásom” (hahh, a fizikához is értenék tán?) lelassítja a társaságot. Vittük a járókeretet, ezt csak a szálláson használtam, de a kerekesszék mindenhová jött Ancsáék Ford Focus Kombijában. Bár a protézis egész nap rajtam volt, ahol lehetett, gurigáztak velem a társak. A zuhanykabinban való tisztálkodás okozta a legnagyobb fejtörést, de előrelátóan vittük a kis műanyag stokinkat, így nagy nehezen be tudtam ülni a kalitkába.

A kirándulás nagyon jól sikerült. Beszéljenek helyettem a képek!

vihars8

Ancsa Gyopárosfürdőn tókerülés közben

vihars4

A Szarvasi Arborétum (Pepi-kert) lépcsőin

vihars6

Két kapitány az arborétum kishajóján, a vállamnál Tofi, a legifjabb csapattag

vihars10

Jár a jutalomfalat a várakozás közben.

vihars13

Panka és a gazdi (Mosolyalbum 1)

vihars5

Az arborétumban büfé is van! (Mosolyalbum 2)

vihars3

Taki unja már az ördögszekér tologatását. (Mosolyalbum 3)

viharsarok1

A csapat Hódmezővásárhelyen

vihars9

Míra a makói szökőkútnál (Mosolyalbum 4)

vihars12

Az előző héten adták át a makói lombkorona-sétányt.vihars7

Húsz éve fordítva volt! 🙂 (Ópusztaszeren hazafelé)

vihars15

A főnök elégedett!  (Mosolyalbum 5)

viharsarok2

Stílszerűen másfél órás Petőfi-est a szálláson, itt éppen egy bordal közben:

Petőfi Sándor: Ivás közben

Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.

Sehogy sem t’om kifejezni
Magamat
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona
Mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöld hajtókás, sárga pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.

Tyű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál,
Azt cselekszem, ami tetszik… tudja Pál,
Mit kaszál.

… Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt amint Falstaff szólana
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam?… tudj’ a gólya…
Úgy igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását… jó’jszakát!

A törvényen kívüli

Az általam ismert háziorvosokról alkotott korábbi véleményem nem változott. Az egészséges ember nem is találkozik őkelmével, esetleg ha pihenésre készteti valami szezonális torokgyík vagy egyéb magától is múló nyavalya, amit a munkahely csak a tudor írásos igazolásával tolerál. Rutinszerű az eljárás, tőlem annak idején azt is megkérdezte a kitűnő felcser, hogy mikorra kívánok felépülni. Valódi betegség esetén pedig gyakorlatilag kimerül a tevékenysége holmi diszpécserkedésben, elküld a laborba, fűhöz-fához-szakorvoshoz. Jelenleg négy olyan gyógyszert szedek, aminek a receptjét csak évente megújított szakorvosi javaslattal írhatja föl. Bezzeg a vezetői engedély orvosi érvényességét önhatalmúlag meghosszabbíthatja.

Hosszú téli bezártságomat követően áprilisban, mikor kezdtem biztonságosan botorkálni, személyesen leptem meg a doktor nénimet, és a tucatnyi vény megírását követően felvetettem neki, hogy májusban lejár a jogosítványom. Lehetne-e ezt a hibát orvosolni? Mélybarna szemeivel rám meredt, gondoltam, most küld el a búsba a nyomorékságommal együtt, de a legnagyobb meglepetésemre így szólt:

– Ilyen állapotban küldjem el magát vizsgálatokra? Áh. Van önnél négyezer forint?

Volt. Érvényességi papír is lett rögvest. Vezetni persze nem tudtam, ahhoz automata váltós verda kellett volna. Vagy egy olyan Trabant Hycomat, melyet a nyolcvanas évek elején egy féllábú egyetemi tanártól vettem az autópiacon huszonháromezer forintért.

hycomathycomat 2

Csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni. Nehezebben szoktam meg az árnyékszéken üldögélést “égnek meredő” lábbal. A történethez tartozik még, hogy négy nap múlva egy metszőollóval levágtam magamról a gipszet, mert a kánikulában az izzadságtól kibírhatatlanul viszketett alatta a bőröm, és anyám régi kötőtűjével bizonyos pontokat sehogy sem értem el. Egy híres sportsebész, Eiben főorvos meg akart műteni, de mire megszereztem a kívánt klubigazolást, szégyenszemre meghalt. Végül nem kellett operálni, néhány hónap múlva magától betokosodott, bírta a baráti meccseket.

Taki barátomat kértem meg, hogy fuvarozzon el az okmányirodába. Na, az a Ferencvárosban érdekesen működik. Az információs pult mindig kihalt, az automata nem ad ki sorszámot, a néhány ügyintéző a körmeit reszelgeti. Mikor kérdeztem az egyiktől, hogy miaszentszarvan, hablatyolt egy zavarosat az internet nem kielégítő működéséről. De egy héttel korábban ugyanígy járt Míra lányom is. Ravasz módja ez a munkahét csökkentésének. A parkolóóra meg 300 forintot ketyeg óránként az egész Belső-Ferencvárosban. Cifráztam egy takaros mondatot különféle illetlen szavakból, és kifordultunk az irodából. Takinak van egy talán még nálam is okosabb telefonja (nem tudom, esetleg iphone), azon keresgélt hasonló hivatalokat. Elég az hozzá, hogy potyára mentünk először egy plázába, ahol már megszűnt ez a szolgáltatás, aztán Pestszentlőrincre, ahol éppen nem volt félfogadás. Végül a kispesti irodában másfél órás várakozás után sikerre jutottunk, megígérték, hogy telefonüzenettel értesítenek, ha mehetek átvenni az elkészült igazolványt. Ez ötven nappal ezelőtt volt, tegnap felhívtam őket, hogy mi az oka a késlekedésnek. Ja, már rég kész van, csak volt náluk némi rendszerhiba, azért nem értesítettek. Azóta lehiggadtam, átvettem, most öt évig érvényes a jogosítványom.

kézikuplung

A kép a szerviz illusztrációja

Pár napja említettem, hogy május 10-én kézi kuplungot építettek a kocsimba, minél előbb, hogy a pünkösdi kiránduláson már vezethessek. Ekkor tudtam meg, hogy csak úgy vizsgáztatható le műszakilag az autó, ha bemutatom a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal orvosi véleménye alapján kiállított, a korlátozásokat is tartalmazó jogosítványomat. A ponciusát ennek az átkozott ügynek!

Most aztán törvényen kívüli vagyok. Van jogsim, de minek, ezzel nem vezethetnék, a kocsimmal meg jól megvagyunk, de másfél évig van rajta vizsga, addig le kéne futtatni a „hivatalnak packázásait”, hogy legitimek legyünk mindketten. Aktiválódtak bennem a patópáli reflexek: Ej, ráérünk…

Politikusnak már végképp nem mehetek, ha a kedves vetélytárs megkapirgálja az előéletemet, és kiderül mindez, oda a karrier. Így meg nem tudja meg senki. Hacsak innen nem! 😛

Nyaki ultrahang

Szeretteimtől csodás ajándékokat kaptam. Lehet, hogy támogatják az írást? Forgószékem gázrugója ugyanis a komám egyik látogatásakor kilehelte a lelkét. Hogy az is járna inkább a Norbi tornájára! Ha beleülök, lesüllyed, ha felállok, megemelkedik. Csak a Sorstalanság című film egyik nőszerepére gyúró Míra leányomnak fogad szót. Na, most kaptam egy újat, 150 kilót bír, de János látogatásakor leviszem majd a pincébe. Most azonban visszaültem a régibe, pia nélkül ugyanis nem bírom a magaslatokat, meg különben is lejt az ülőpárnája, ha hátradőlök, lecsúszom. Előre dőlve meg én nem tudok gondolkodni. Azt mondják, hogy a gép melletti nyolc óra munkához ez kell. Tényleg furcsa lenne az én ülőpózom egy munkahelyen: lábaim fent, ölemben az ÚJ klaviatúra! Mert azt is kaptam, a régin alig láttam a betűket, anélkül meg  igencsak eltévedek. Jaj, ennél meg olyan kicsi a betűk billenése, hogy tömpe kis íróujjam egy apró iránytévesztésénél már vagy három betű kerül a monitorra, állandóan „radírozni” kell! Talán majd megszokom.

A gasztronómia meg a „bisztronómia” gyönyörei után ismét csapjon meg minket a Betadine szaga!

A coronarographia nevű vizsgálatot a fővárosban csak három kijelölt szívcentrumban végzik. A dokim tehát kis Nokiájával gyöngéden odabújt a fűtőtest csöveihez, hogy az alagsorban megbújó minimális térerőt a nagy ferritrúdról az ő kis ferritrúdjára terelje. (Humán beállítottságú asszonyszemélyeknek mondom, hogy az előző mondatom semmilyen erotikus töltést nem hordoz. Egyszerű fizika.) Sikerült ugyan megcsörgetnie a célkórház diszpécserközpontját, ahol időpontot lehet kérni az ominózus beavatkozáshoz, ott azonban hosszas és többszöri próbálkozásra sem vették fel a kagylót. Na, majd legközelebb, legyen tehát egy nyaki ultrahang lelet!

Ehhez persze megint időpont-egyeztetés kellett, így június egyik utolsó napján már ott is álltam a Mester utcai szakrendelő várójában. Időközben az iskolában sikeresen befejeztük a tanévet, és megkezdődött egy levegőtlen vakáció. És nem a nagy meleg miatt!

bubóMikor a nővér bevételezte a papírjaimat, már tudtam, hogy egy furcsa mese részese vagyok. Ugyanis alkatilag kiköpött Ursulla nővér volt. Mond ez valamit a fiataloknak? Bizisten, még az orra is szív alakú volt. (Mekkorát alakíthatott volna ezzel a kardiológián!) A rendelő ajtaját nyitva hagyta, hadd járjon egy kicsit a forróságban a levegő. Elég hangos, de rekedt dúdolás hallatszott ki, s mikor beléptem, maga Bubó doktor állt előttem néhányszoros nagyításban. Miközben fütyörészve a beutalómért nyúlt, egy kézmozdulatával hellyel kínált. A nevemet meglátva éktelen jókedvvel rikoltozni kezdett. A vezetéknevem (eredetét egyszer elmesélem) ugyanis egy többes szám harmadik személyű, tárgyas ragozású igealak. Első szótagja azonos alakú szó, főnévi jelentése egy vízparti „szomorú” növény. A második szótag maga a személyrag, de hangsúlyozni kell, hogy a látszat ellenére nem ikes ige. Nos, az én Bubó doktorom számára a nevem szelepnyitó volt, mely utat engedett szárnyaló szellemének. Igekötőket próbált illeszteni hozzá a következő monológjában: „Magát be~ vagy ki~? Netán fel~ esetleg össze~? Előfordulhat, hogy egybe~, végső esetben bele~. A cipőbe. Hehe.”

Bár nem voltam teljesen a humoromnál, finom mosollyal nyugtáztam ellenállhatatlan szellemességét. Mert – ha mondjuk nő lennék, ő meg nőgyógyász – egy mélyre hatoló vizsgálati  pozícióban, teszem azt égnek meredő térdekkel hallgatva ugyanezt! Na, az lehet még egy létélmény! Meg még annak is örültem, hogy a családnevem nem Dugják vagy hasonló!

Baglyunknak még egy ejakulációt okoztam. Nyakam zselés masszírozása közben (a Jóisten sem mossa le ma rólam a „homo eroticus” elnevezést, ne téveszd össze a homo erectus-szal, az más) egyszer csak felvisított: „ Hijj, milyen gyönyörű 50 %-os stenozis (szűkület – a szerk.) a verőeren! Vigyázzon rá nagyon!”

Végül is azzal a békés és megnyugtató érzéssel kapkodtam a levegőt hazáig, hogy akad még a magyar egészségügyben olyan orvos, aki igazi örömet lel hivatásában.

Terveim szerint holnap elmondom végre, hogy mi ez a vizsgálat, valamint szót ejtek latinos „műveltségemről” is.