Adjon az Isten…

A szerető figyelemért hálás szívvel kívánom minden olvasómnak, barátomnak az ilyenkor szokásosakat! Elsősorban kitartó jókedvet, annak reményében, hogy VAN REMÉNY…! Az én tűzijátékomat a költészettől kaptam, azzal küldöm a fényt…

adjon az isten

Nagy László: ADJON AZ ISTEN

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét.
üres vékámba,
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

olimpia

Reklámok

József Attila: Karácsony

A másik, korábban írt jegyzetem is aktuális. De félrebeszélek. József Attila hagyatéka örök…!

fenyők hóesés mozgó

Akár a korábbi jegyzetben szereplő ismertebb verset, ezt is tizenkilenc évesen vetette papírra az élettől már igencsak megcibált költő. Korabeli műveire jellemző – talán Juhász Gyula és Kassák hatására –, hogy az emberi lét kérdéseit a természet jelenségeinek érzékletes ábrázolásával  párhuzamban veti fel.

József Attila: Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,

szelek és emberek énekelnek,

a lombok meghaltak, de született egy ember,

meleg magvető hitünkről

komolyan gondolkodnak a földek,

az utcák biztos szerelemmel

siető szíveket vezetnek,

csak a szomorú szeretet latolgatja,

hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,

fa nélkül is befűl az emberektől:

de hová teszik majd a muskátlikat?

Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég

s az újszülött rügyező ágakkal

lángot rak a fázó homlokok mögé.


Sugárzik a versből a „hideg” illetve a magány. De éppen ezt oldja föl az izgalmas ellentét: „a lombok meghaltak, de született egy ember”. A természet évről-évre való megújulása valahol a karácsony (és a húsvét) misztériumát jelképezi. Az ünnep a hívő embernek nem(csak) az egyszervolt kétezer éves történetre való illő emlékezés. Jézus születése (szenvedése, kereszthalála és feltámadása), a megváltás nem „letudott” dolog. Az időtlen Isten végtelen szeretetének folyamatos, a mi tér-idő koordinátáinkkal meg nem érthető kiáradása. Ezért vártuk oly lázas készülődéssel az Újszülöttet, s ezért az öröm karácsony éjszakáján. A költő „hidegét” a „magvető hit” enyhíti, magányát a „szomorú szeretet”: jó azoknak, akik társaságban vannak. Az „ablaktalanság” azonban riasztja. A „muskátli”, az evilági szép, érték, kultúra ne lenne fontos az evilág hírnökének!

A verset lezáró bravúros költői kép is gondolatokat csihol a figyelmes olvasóban. Mi lehet az a láng, amelyet eldurvult korunk” telében” az Újszülött becsempész még a pénzt-sikert gátlástalanul hajszoló, az erkölcsöt és érzelmeket elvető ember lelkébe is? A szeretet lángja, a békesség lángja! Békesség… Oly sokszor hangzik el a karácsonyi Gloria második strófájában. De gyakran még az otthon békéjét sem tudjuk megvalósítani! A Vigilia riportere 1981 decemberében arról kérdezte Pilinszky Jánost, hogy mit tart fontosnak Jézus tanításának megértéséhez, megéléséhez. Íme a válasz:

„Talán az, hogy soha semmilyen körülmények között, senkit és semmit ne kritizáljunk, egyedül önmagunkat! Tudom, hogy ez a maximum, az abszolút. Talán érdemes volna a mai korban megfordítani a mondást, hogy ne úgy tekintsük a másikat, mint magunkat, hanem tekintsük úgy magunkat, mint a másikat! Legyünk olyan kemények önmagunkhoz, mint eddig másokhoz voltunk! Kritizáld magad olyan fokban, mint felebarátodat! Ennek a fajta magatartásnak a legügyetlenebb, a legtökéletlenebb gyakorlata kimondhatatlanul többet használ, mint a legélesebb kritika. A legkitűnőbben kritizálhatok valakit, belül majdnem ennek arányában leszek boldogtalanabb és meghasonlottabb. Viszont, ha magamat kritizálom, ha magammal szemben vagyok éles, valamiféle béke születik bennem…

Nincs jogos és nincs jogtalan háború. Még önvédelmi háború sincs. Nincs – Jézus értelmezésében nincs! Aki igazán nem akar ölni, elmehet a háborúba is. Az nem fog ölni. Tehát Jézus tanításának legügyetlenebb gyakorlata is hihetetlen eredményekkel jár. Ezért vagyok én hívő. Ezért lehetek hívő. Kívül és belül békére van szükségünk. Békére.”

Barátaim, olvasóim egy része nem vallásos ember illetve nem keresztény. Számukra karácsonyi üdvözletként a fiatal költő, Zsille Gábor gondolatával fejezem be:

„József Attila kis kezdőbetűvel írja az “ember” szót: született egy ember. Nem az Emberfia született, nem az Ecce Homo! felkiáltással bemutatott Fiú, hanem egy újszülött, kis ú-val. Mégis mindannyiunk szívében meg-megmoccan az ünnepelt Újszülött. S tegyük hozzá: ha minden esztendő decemberében megszületne bennünk egy ember, csak így, kis e-vel, de egy valódi, igaz ember – már akkor is felemelően áldott karácsonyunk lenne.”

karacsonyfa-035

Ezt kívánom mindannyiunknak 2011 karácsonyán!

Karácsony előtt

Két korábban írt, máshol megjelent jegyzetemmel szeretném ünnepélyessé tenni az oldalamat. Talán újraolvasni sem haszontalan. Íme az első:

Hat éve a József Attila-centenárium alkalmából több helyen tartottam előadóestet a költő istenkereső verseiből. Ezek sokak számára ismeretlenek voltak, hiszen az iskolai irodalomórákon különféle okok miatt nem találkozhattak velük. A mi gyermekkorunkban például fel sem lehetett tételezni, hogy a nagy proletárköltő ilyesféle eltévelyedésre vetemedjen. Ennek következményeként a rendszerváltás után is csak a „rajongó” magyartanárok foglalkoztak a témával.

A ma emberét jellemzően nem az életmű érdekli. Eldöntendő bulvárkérdéseket felvetve halálbiztos választ vár. Most akkor kirúgták a kommunisták vagy sem? Öngyilkos lett, vagy baleset áldozata? Ateista volt-e, avagy hitt Istenben?

Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi engem is érdekel, csak nem ilyen felvetésben. Jegyzeteimben a „valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben” ellentmondásosnak tűnő lelkiállapotot igyekszem körbejárni.

Vallásos körökben mosolyogva szoktam idézni, hogy milyen felháborodást okozott, mikor a katolikus költő, Pilinszky János 1962-ben József Attila halálának 25. évfordulóján a következőket írta: „Sorsa a legkülönbekével volt rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.” A félreértésre Pilinszky így válaszol:

„Hogy mennyiben volt rokon József Attila sorsa Jézuséval? Hogy mi volt benne a jézusi? A tisztasága. Szelíd ereje, mely nem tűrte a kompromisszumot. Persze, ő mint ember, nyilván telve volt emberi gyengékkel, de mint művész makulátlan volt, s művészi sorsa valóban az áldozati bárányéhoz hasonlított. Egy zavaros korban ő is mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát, s az agyára bomló téboly inkább vádolja korát, mint tulajdon vétkét.

Amilyen mértékben hiányolhatjuk saját magunkban Jézust, oly mértékben kötelességünk felismernünk őt másokban. Az ő szépsége, tisztasága, édessége, gyengédsége amilyen egyszeri, épp oly egyetemes is. Hogy Istennek képmásai vagyunk, az valójában Jézusban realizálódik. Nem Isten profanizálása ez, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden emberinek megáldása. Mert a vallásos hit épp nem elzárkózást jelent, hanem fokozott nyitottságot: nem kirekeszt, hanem egyesít. Nem azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban, hanem éppen arra nyitja fel a hívő szemét, hogy meglássa: mennyire jelen van.”

Szintén Pilinszky írja 1971-ben: „ A művész nem szent és nem bűnöző, nem lángész és nem idióta. A művész mind a négy egyszerre. Maga a hányódó, megosztott és egy, véghetetlenül és örökre egy emberiség.”

Latinovits Zoltán, a múlt század egyik legnagyobb versmondója, -értelmezője írja: „A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának és közösségének gondolathordozója, indulatébresztője, ostorozója, érzelemládája. A poétaéletű ember valami titkos úton képes ráérezni a jövőre is, és erről elsöprő energiával közöl hiradást….A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb, a legszebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász.”

„Kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal… Nos, prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. Közülük némelyeket megöltök és keresztre feszítetek, másokat megostoroztok a zsinagógában és városról városra üldöztök.” (Ady kedves olvasmányából, Máté evangéliumának 23. szakasza)

Ne féljünk tehát a „jellel jelölt” igaz költőink igazságkeresésétől, féljünk inkább a magát a kegyelem állapotában valló középszer öntelt magabiztosságától!

S egy vers, melyben szó sem esik Istenről:

NEM ÉN KIÁLTOK

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

(1924 első fele)

Nem kell mindent pontosan értenünk. Nem kell tudnunk, hogy alig húszévesen írta a nyomasztóan gyötrött gyermekkoron és az egyetemről történt kirúgáson alig túl. Hogy a lelkileg terhelt ifjúra jelentős hatással van Kassák Lajos és körének expresszionizmusa, mely a világ jelenségeit a maguk materiális valóságában felnagyítva, olykor polgárpukkasztóan ábrázolja. De ez a nagyhangúság csak a költemény keretét jellemzi. A költői öntudat működik: valami készül, én csak hírnök vagyok. S jönnek a képekbe sűrített intelmek: rejtőzni azonosulni az értetlen szervetlen anyaggal, ami tiszta, átlátszó, igaz, értékes; a szerves anyagból a legkisebbekkel…

Bújni, rejtőzni, ez egyben a szeretet is; bele a frissen sült kenyérbe, amit megesznek, ami a mással azonosulás – sőt az istenséggel azonosulás ősrégi jelképe.

„Te szegény, szegény” olvasóm, ha idáig eljutottál! A következő öt sor üzenetét fejtsd meg magad!  S a „fűszálon a pici él” egy rövid hozzászólással meg is örvendeztethetne! „Akár borzalmas, akár nagyszerű…” 🙂

Sebek

A vén szamárnak, akarom mondani, öreg marhának – hogy az erőtől duzzadó RSz méltán kiérdemelt hírnevét mégse sértsem – nehezen gyógyulnak a sebei. Persze, elsősorban a test sérüléseire gondolok, tavalyi szívműtétem beszámolóját pihentetem is jócskán, nem borzolom az ünnepvárás pillanatait ilyesfélékkel. Bár sokat gondolok a tavalyi karácsony előtti napjaimra, mikor a Szent Imre Kórház sebészetén a jobb hátsó futóművemet páros ujjúvá szabta a kiváló operátor. Szenteste azonban otthon voltam, a bucira kötött végtagon a konyhába kisántikálva már én paníroztam és sütöttem a rántott pontyot, kutyultam a majonézt a krumplisalátához. Előtte a fotelban ülve hahotáztam végig, ahogy a fadíszítést soha nem próbáló nőneműek ügyeskednek a fényfüzér, a szaloncukrok és üveggömbök helyének tudományos igényű megtalálásával.  A seb azonban csak június végén kezdett bezáródni, s egy év elmúltával sem mondhatom tökéletesnek a gyógyulást. Érthető, a diabétesztől és nikotintól szűkült erek nehezen bírják a regenerálódás többletterheit.

De mitől gyógyul nyolc napon túl a lelkem egy belévert rozsdás szög nyomán? Miért nem vagyok képes úgy a földre sercinteni, mint régen, ha nem éreztem a jóindulatot? A nyugdíjasfrász teszi? Az, hogy az ember elveszti a komoly hittel és elkötelezettséggel végzett munkáját, és haszontalannak érzi magát?

Más magyarázatot nem tudok, ez is az öregség jele: az ember továbbra is értelmes életet élne, talál magának valamit, amit gyomlálgathat. Boldog, akinek van kertje, és elbírja a gereblyét meg az ásót, kertészkedhet. Nemcsak hasznosat, szépet is teremt.

Én most már egy-egy lektorálást elvégzek, heti egy órát tartok majdnem szívességből, de ez kevés, gyermekes lelkesedéssel valamint nem kevés exhibicionista riszával vetettem bele magamat a blogvilágba. És kitártam minden kártyát, a nicknevem is valódi tulajdonképpen. (Igen, szinte hallom a közbevetést: aki kurvának megy, azt meg…)

Sajnos igaza van a népszerű fiatal bloggerinának, aki a homokozóról szóló posztjában méltatlankodik: „… ami nekem homokozás, az másoknak vérkomoly önmegvalósítás, és mint ilyen élet-halál kérdése.”

Igen, a vén f@szkalap is ül a homokozójában, és locsolgatja a természet által porrá őrölt szilíciumkristályt, hogy tömbbé tudja formálni. Mondják is neki, tudja is, hogy mindez pillanatnyi csoda lesz, talán nem is csak neki, annyi aranyos nadrágtartós kispajtás és annyi copfos, kipirult pofikájú leányka biztatja tapsolva. Aztán persze egy röpke front fuvallata semmivé foszlatja a művét (még freeblog-cunami sem kell). És az öreg bizony közben gyermekké vált, ahogy azt illik is, bár pelenkázni szerencsére nem kell. S miközben tudja, hogy alkotása haszontalan, a holnapot sem éri meg, mégis sírásra görbül a szája, ha egy játszópajtás keresztülgyalogol a homokvárán. Nem érti, miért történt. Talán nem is akarták bántani, csak figyelmetlenség volt! Aztán egy kedves kibic próbálja felhomályosítani, hogy azért, mert csúnyát mondott az óvó nénire. Tőle is kap hideget-meleget. De hát ő szereti az óvó nénit, csak látja, hogy az mást mond, mint korábban. És olyanokat bánt, akiket ő szeret, akik őt megsimogatták. És ő nem akar bántani senkit. Az óvó nénit sem. Meg a várát megtaposót sem.

homok

Hetekig fáj neki az affér, ha a játszótér felé megy, inkább elfordítja a fejét, pedig sokan integetve hívják. Aztán visszaóvatoskodik, mert a formázás csodálatos dolog, és annyi jó történik ott. De össze-összerezzen, mert békétlenséget lát a másik homokozóban is. Ettől megelevenedik minden sérelem…


„Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!”
/József Attila: Eszmélet - részlet/

Mielőtt végképp belefelejtkezem az önsajnálatba, a tizenegy hónapos tobzódásom során egyetlen esetben érzékeltem kifejezett rosszindulatot. És lehet, hogy ezt is félreértettem. Ha igen, sajnálom. Ha nem, akkor sincs semmi baj, szerintem kulturáltan búcsúztam el egy(két?) olvasómtól.

Egy márciusi (azóta is népszerű) jókedvűen vitatkozós bejegyzésemben idéztem Adyt, most csak két sort illesztek ide:

„Harcoljatok avval, ki harcot akar
S hagyjátok el a harctalant…”

Utóirat

A tegnapi születésnapi köszöntőmbe végül Tandori-verset nem is tettem, így is elég hosszúra sikeredett. Most pótolom a mulasztást. De, mivel szóba hoztam az eszmélésem hajnalát, egy olyan ember tanulmányával körítem, akinek ebben döntő szerepet tulajdonítok.

az ének varázsa

Elsősorban az irodalmat kedvelő és  értő egykori és mai tanítványaimnak ajánlom az én Mesterem, Jelenits István piarista tanár, teológus, filozófus, író gondolatait. Először az Új Ember katolikus hetilapban jelent meg 1978-ban, de szerepel a szerző Az ének varázsa című kötetében is. Mivel a neten nem található, kezdem a pötyögő hiánypótlást. Remélem, sokak örömére!

A „nyitott mű”…

1973-ban jelent meg Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című kötete. Abban olvasható – több hasonló költemény között – a következő négysoros vers:

Horror

akkor inkább

el

gat-getek

Rémületemben

Nem, nincs szó nyomdahibáról: a kötetben ugyanezek a szavak  s ugyanebben a sorrendben szerepelnek. Vers ez? – kérdezik sokan. Mások meg azt mondják: Velem ne tréfáljanak! Polgárpukkasztás? A kialakult szokványok fölrobbantása, hetyke elutasítása? Vagyis antiköltészet? Talán több annál!

Nemrégiben Umberto Eco írt érdekes tanulmányokat „a nyitott mű” esztétikájáról (Budapest, 1976). Ő hívta föl a figyelmet arra, hogy zenében, képzőművészetben és irodalomban egyaránt jelentkezik egy olyan alkotómódszer, amely nem kész műveket ad a közönség elé, hanem fölszólítja a műélvezőt, hogy vegyen részt az alkotás folyamatában: fejezze be a művet.

Tandori versének a szövegét is ki kell egészíteni. Elsősorban egy igével, amelynek adott az igekötője (az el-), s a gyakorító képzős, egyes szám első személyű végződése (gat-getek). Például így: „elolvasgatok, elhegedülgetek”. Vegyük csak szemügyre így a verset! Egyszeriben hallatlanul pontosnak, kifejezőnek fogjuk találni, s utat is lelünk további kiegészítéséhez. Az el- igekötőnek egyik közismert jelentésmódosító funkciója, hogy érzékeltetni tudja az igével kifejezett cselekvés céltalanságát, azt, hogy a cselekvés elsősorban időtöltésre, sőt az idő agyonütésére való („majd eljátszik a gyerek; addig is elbeszélgetünk stb.”) Ezt a jelentéstartalmat erősíti a gyakorító képző is: aki olvasgat, hegedülget, az tétován, félszívvel cselekszik.

A négysorosunk címe: Horror, vagyis „rémület, megdöbbenés”. Írásjelek nincsenek a szövegben, de a negyedik sor nagybetűvel kezdődik, az első viszont kicsivel. Gyaníthatóan azért, mert az az első sor nem mondatkezdet, hanem folytatása egy ki nem mondott szakasznak, amely a rémületről számolna be. „Moziba indultam, de a kapuban ott ült a hétfejű sárkány. Visszafordultam hát: akkor inkább…”, s az utolsó sor visszajátssza a címben fölvillantott megdöbbenést: „Rémületemben”.

Tovább költjük, a magunk módján befejezzük azt, amit a költő megírt? De miért bízza ránk a hiányzó szavak behelyettesítését? (Hiszen a megírt, s nem a kihagyott sorok száma szerint fizetik!) Mert azt akarja, hogy saját életünk tapasztalatait helyettesítsük a versébe, hogy míg rejtjelezett üzenetén eltűnődünk, magunkra eszméljünk, saját rémületünkre, pótcselekvéseinkre, amelyekkel agyonütjük a drága időt, ahelyett, hogy erőt vennénk a horroron.

Nyitott mű? Minden igazi műalkotás az! Azzal az igénnyel lép elénk, hogy ne csak olvassuk, élvezzük, tudomásul vegyük, hanem „szívjuk mellre”, vonatkoztassuk magunkra. A Biblia egészen különösen nyitott mű, Jézus példabeszédei egyenesen rólunk szólnak, csak meg kell keresnünk bennük azt a szereplőt, akiben magunkra ismerhetünk. S ha némely mai költő ilyen gorombán akar rávenni arra, hogy védettségünkből kilépjünk, s legalább önmagunk előtt, „félhangosan” kimondjunk valamit abból, ami a szívünkben rejtőzik, bizonyára azért teszi, mert eluralkodott bennünk, olvasókban valami fogyasztói gőg és tunyaság. Az pedig a legnagyobb bűn, amit az olvasó ember elkövethet, s hagyományos eszközökkel szinte orvosolhatatlan.

Köszöntés széljegyzettel

Egy hete már panaszkodtam, hogy a kedvezőnek mondott orvosi leleteim ellenére igencsak nyamvadtnak érzem magamat, ehhez már hadd értsek jobban, mint a nagyokosok. Már az érzéseimhez… Azon mondjuk nem jutottam egyezségre magammal sem, hogy vajon a porhüvely kattogása okozza a blazírtságomat, vagy a lelki kócosságtól fuldákolok olykor. Pedig mást sem teszek lassan másfél éve, csak ezt tanulmányozom. Ráadásul némi előképzettségem is van a témát illetően, de nyilván a sebész sem magán próbálja ki a jobbnál-jobb metszéseket.

Az időjárás teszi, hogy még írni sincs kedvem? Nyögvenyelősen meg ne tegyünk olyat, amit szeretünk!

Ma reggel aztán csoda történt. Már a felkelés után frissnek éreztem magam, pedig újabban nem könnyen értem el az üzemkész állapotot. Az ablakon kinézve láttam a falevelek őrült kergetőzését a levegőben, nosza, felkerekedtem, gyalog indultam a közeli Spar felé. Vitorlázó emberként én mindig szerettem a szelet, és megtanultam tisztelni is. Láttam nem egyszer, hogy a Bakonyból lezúduló vihar micsoda pusztításra képes.

Most sem volt könnyű a séta, olykor be kellett dőlnöm, hogy ne borítson föl. Jót mosolyogtam a bölcsességemen, hogy én már tudom, mennyire fontos a stabilitás szempontjából a nagylábujj. Akinek megvan, annak fogalma sincs.

Hazafelé egyre vidámabbá varázsolt a szél, összeborzolta és a szemembe fújta a hajamat; a teljesen derült égből csodálkozásomra vízpermetet vágott az arcomba.

Itthon aztán elhatároztam, ilyen jó hangulatban egy fenét fogok írni, gondolni sem akarok a kórház szagára. A tízegynéhány napja 90 évvel korábban született Pilinszky prózai írásait kezdtem olvasni. Az említett okok miatt nem írtam akkor a huszadik század költészetének szárnyasoltárán szerintem az egyik szárnyat birtokló költőóriásról.

Aztán látom ám a közösségi portálon, hogy Simon Marci ifjú költő barátom a ma 73 éves Tandorit köszönti. Épp akkor, mikor egy tíz éve megjelent tanulmányát ízlelgetem, melyet Pilinszky születésnapjára írt. A Tandori. Így, névelővel. Eszmélésem hajnalán ő volt a fiatal költő. Nemcsak költő: író, képzőművész, műfordító. Nem „izgága Jézus”, de egy magatartás. A medvéivel, a verebeivel. A szakadt sapkájával, a derűsen tétova mosolyával. A hűségével. Csak húsz évvel járt előttem, de mekkora ez a távolság! Mégis közel van, sebesen igyekszem utána.

A Jóisten még sokáig kényeztesse! Tiszteletem jeléül ideteszem a mai ünnepi olvasmányomat, hátha más is örül neki…

tandori

Pilinszky János

Ma lenne 80 éves a költő*

A tragikus tündöklésű költők olyasképp megrázóak, mint a világkatasztrófák. Ha természetiek, ha embermívűek. És ahogy ilyet leírunk, már vissza tudunk térni afféle laposnak rémlő kijelentéshez: a mindenkori magyar költészet egyik tündöklően tragikus alakja volt a világról testi valójában most húsz éve eltávozott Pilinszky János.

Volt kik közül kiemelkednie, volt valóban nagy vonulat, melyben az egyik csúcs volt. Mindent tudni vélünk róla. Mindenki csak a magáét tudja róla.

Világkatasztrófák láttán érzett megrendült tanácstalanságunk támad fel legnagyobb verseinek olvastán. Annak idején könyvtárakban másoltuk ki folyóiratokból Őt, végre megjelent kötetét olykor valóban sírva olvastuk. A Harmadnapon volt ez az alapkönyv. A folytatásban némelyek csalódtak, mások önigazolásukat látták. Pilinszky prózája jórészt katolikus fórumokon jelent meg. Felfoghatatlan ma még, hogyan kellene ezt – mert kell! – folytatni. Katolicizmusa nem volt „kánon szerinti”, ahogy Evelyn Waughé, Graham Greené, sokaké nem volt az. Felesleges volna újra fölemlegetni emberi gyötrelmeit – a történelem botrányát illetően, a mindennapi létezés elviselésében. Pilinszkyt állítólag jól ismerjük így, rendre.

Ám a nagyon nagy költészet (s nekünk ebben az elmúlt században – csak a magam nevében szólhatok – legalább négy elvitathatatlanul nagy költőnk volt) józan gondolkodással mérve utolérhetetlen. Kosztolányi, Szép Ernő és József Attila mellett, ismétlem, nekem Pilinszky az.

Önkívületi pontossággal szólalnak meg verseinek legmegrendítőbb helyei. Pusztulások pontosságával. És mégis ott van ezekben a sorokban a kései, utolsó remény, a Vigasz. Az élet borzasztó gyönyörűsége. Bár a halálraítéltség kérlelhetetlen tudata, ténye is.

Tollpihék az ég helyett, csillagok az üres ólban? A kivégzés megvont kegyelme? Senkiföldje megannyiszor, s itt bolyongunk. Itt térünk haza a semmire, itt törekszünk – vagy engedjük el magunkat, állandóan tanácstalan, mégis-megmaradássá torzuló szabadesésbe. Itt faljuk a fogolytábor szennyhalmán a nyers takarmányt, és fejünkben rommá tört filozófiai tételek várnak feltámadásra. Feltámadásra egy arra nem érdemes világban.

Egy nagyon keservesen, hittel-hitetlen kiküzdött Mégis Érdemesben. Pilinszky nem volt „pesszimista”. Általános borulatban volt ő maga csupa-hegyesszögű fény. A fiatalság arcátlan vakmerőségével mertem a legcsodálatosabban teljes körű, színeváltó magyar költő otthonában ezt a hegyesszögűséget magasztalni. A válasz: „Hát a banánnal beoltott cseresznyefa?”

Pilinszky szelleme mindenféle tiszta típusú képződmény volt azonban. Melyek közül kis változatossággal, de legvégső szólással került elő hol épp ez, hol amaz. Leginkább mégis az a kettősség jellemezte, mely a hajnali, télsötét borulatban zötyörgő vonat „találkozását” a felüljárón az alul elzajongó, koszvadt villamossal. Egyszerre élte az elszigetelt pályák reménytelenjét, az igazi metszéspontok hiányát. Hogy költészeti léte ezt természeti katasztrófák hőfokán s elintézhetetlenségével tudta bevallani, igen, s hogy az ember ember iránti gonoszságát, az önmagunk iránti reménytelen kegyetlenséget is valami örök tavaszi konoksággal tudta mondani, felpanaszolni, elvonyítani: fő műveinek méltó, érdemi lefordíthatatlansága ellenére is a világirodalom legnagyobbjai közt áll.

Tandori Dezső

*Megjelent a Népszabadság, 2001. november 24-i számában

pilinszky

Pilinszky János:

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Milyen jó lenne…

Olvasmánynak ajánlom kudarcos düh tünetegyüttes esetére (magamnak is, bár most már egyre kevésbé van rá szükségem, elég sokszor mondtam el), szokásos adagja a felnőtteknek: napi egy elolvasás éhgyomorra, amíg be nem épül. Mellékhatásról nem tudok. 🙂

 

József Attila: Milyen jó lenne nem ütni vissza

 


Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!…
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

És ehhez a jó értelembe vett együgyűséghez egy hangulatadalék: