Örökkön háborog a tenger

Vártam a bejegyzéssel elég sokáig, hátha egy napon végre valami felvillanyozó örömhírre virradunk. De az új évben csak a sötét, nyirkos, olykor hóförgeteges téli napok sorjáztak keservesen egymás után, s a meg-megújuló testi nyavalyáink lelkünket is nehezen olvadó, csatakos hóval borították be. A 86 éves Zsófi néném szavai jutnak az eszembe: „Mindig jön, aminek nem kéne…” Na meg a József Attila-töredék:

„Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.”

örökkön háborog

Asszonkám az utolsó kezelését követő hónap múltán is meglehetősen fáradékony és gyenge. 14 csillagos vérképleletet produkált, de most határozottan kijelentette, hogy a jövő héten visszamegy a munkába, ott mégis több esélye lesz a regenerálódásra, mint rabiátus-rokkant férjecskéje cselédjeként itthon. Höhöhö, mit tesz egy kis összezártság, szabadalmaztatni kellene a receptjét! Ma már valami konferenciára ment, hadd szokja a miliőt. Így aztán nekem is van némi szabadságérzetem, hát mit tehetnék, írok kicsinyég.
Az oktatásügyben mellesleg komoly bajok vannak, végre valamiből időben szálltam ki, de a lelkem együtt reszket a szekeret toló maradókkal. A hoffmanni „sikertörténet” elképesztő káoszt rejt, jelentősen csökkentek a fizetések, mindenkit a „fortélyos félelem igazgat”, az eddigi igazgató hivatali bábbá silányult. A gyógypedagógusok jövője például igencsak kétséges, az életpálya-modell náluk szakadékba vezet. A jó öreg Taigetosz-legenda újraéledni látszik, de a fogyatékos gyermekkel együtt kiteszik a szirtre a vele foglalkozó szakembert is. Miért?
Vissza a saját bibircsókjaimhoz: a bélgyulladásom most pihenni méltóztatik, lassan négy hete abbahagytam a Klion szedését, és nem tért vissza a szapora, de az önfeledt szellentés megkönnyebbülést okozó érzését bizony már elfelejtettem, azt csak a porcelántrón biztonságában gyakorolhatom. Oda meg ki kell bicebócázni. 🙂
Az amputációs sebem begyógyult, elkészült a protézis is, ami rögtön feltörte a csonkot. Újra kellett alkotni a tokot, s várni a gyógyulást. Az új tok már nem törte, de a varrás helyén vérhólyag keletkezett, most az gyógyulgat. Ja, a rehabilitációs intézményből meg elhajtottak, hogy most már tanulgassak járni otthon önerőből. Ennek speciel örültem, semmi kedvem újabb napokat tölteni a magyar egészségügy bármelyik bugyrában. Brrrr! Majd házhoz jön Ági, az utazó gyógytornász! Szigorú ám.
A végére hagytam a legszörnyűbbet. Le sem merem írni, regényhősökre sem záporozik ilyesféle csapás. Két hete Míra lányom szájából kivéstek két ki nem bújt, tolakodó bölcsességfogat. A szájsebész a komplikációk megelőzésére lóadagnyi antibiotikumot rendelt. A lány hősiesen nyelte, s mire elfogyott, nála is beindult a görcsökkel járó szapora fosás. A háziorvos csak legyintett, biztos vírus okozta, de én már rettegtem, hogy az én nyavalyámat kapta meg. A László Kórház vizsgálata sajnos engem igazolt, nála is a CDI nevű alattomos betegséget okozó baktériumot izolálták. Szerencsére a fiatal szervezet könnyebben legyűrte a bajt, öt nap után saját felelősségére hazaengedték. Sajnos a kórház dugig van hasonló esetekkel, attól tartok, sokat fogunk még hallani erről a kórról. Minden antibiotikumos kezelés megfontolandó!
Március 26-ra berendeltek felülvizsgálatra a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalba, én lennék a legboldogabb, ha javulást diagnosztizálnának. Bár csúnya rémhíreket hallani, a rokkantsági ellátást rengeteg embernél elvették vagy csökkentették. Addig meg kéne tanulnom járni a protkóval. Majd igyekszem…
Ide is…

 

Vagyok…

Nagy a restanciám, nagyon sokan érdeklődtek aggódva a hogylétemről(ünkről), ideje, hogy legalább néhány szóban tudósítsak az elmúlt félévről. Nehogy aztán hasonló szemrehányások érjenek, mint amilyeneket a restnek vélt nótárius barátjához intézett a költő az egyik kedvenc Petőfi-versemben:

„Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal…” /Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz/

Iparkodom, iparkodom, de egyelőre csak annyi telik, hogy idemásolom egy kedves barát érdeklődésére és újévi üdvözletére írt válaszom egy részét. Aztán majd…


Levél Jenevernek:
„Kedves …, hálásan köszönöm a jókívánságokat. Az elmúlt félévem kissé mozgalmasra sikeredett, nemigen volt erőm, kedvem blogolgatni. Míg szorgalmasan pátyolgattam a jól sikerült műtét utáni kezeléseket nehezen viselő asszonkámat, nálam is beütött a mennykő: október közepén egyszerűen kinyílt az addig egészségesebbnek tudott lábamon a sarkam. Rohamosan “csúnyult”, 31-én már kórházban kezeltek. Mindhiába, a keringéshiányos végtag menthetetlennek bizonyult, november 20-án lábszárközéptől el kellett távolítani. Aztán a sebészeten megfertőztek egy rohamosan terjedő gyilkos kórral, egy nem múló hasmenéssel (clastridium difficile). Hetekig féllábon ágytálra ugrálni vagy a járókerettel kimasírozni napi harminc-negyvenszer a vágyott porcelánra! Kéjmámor!
Így a László Kórház epidemiológiájának is élveztem a vendégszeretetét, ahol tíz nap alatt megfékezték a nyavalyát, 43 nap után hazaengedtek.
Most itthon kiújult a “drága”, itthon “rohangálok”, utolsó mentsvárként absztinenciával fűszerezett Klion-kúrát tartok, pedig a szépen gyógyuló csonkom már engedné, hogy a rehabilitációs intézetben a remélt protézishez alakítsák.
A mosolyom sajnos kicsit ritkult, de a hitem töretlen. A családom csodálatos, csak asszonkám legyen túl a hátralévő két macerán! Néha összemosolygunk: a két középkorú versenyző a földi lét jégtábláján recsegni érzi az amúgy is sikamlós pályát. Melyikőnk alatt szakad be először? És mikor?…
Na, majd erőt veszek magamon, és lábra állok! Legfeljebb műlábra. És megírom az érzéseimet is, részletezve a megpróbáltatásokat, a megalázó kórházi bánásmódot, meg az itthoniak, barátaim sok-sok aggódó szeretetét.”

Szeretettel kívánok boldog új esztendőt minden jóbarátnak (és nemcsak nekik)! 🙂

Szün

Különös nyári…
Hőgutás nyavalygásom után jött az igazi csapás: kiderült, hogy asszonkámban tumorrá érett az elmúlt időszak szorongása. Szerencsére a balinkai táboromat idén nem vállaltam föl, most a tervezett nyaralások is lemondva, oda a sukosani kétszobás apartmanra befizetett összeg, de ez nagyívben le van…
Hol magamat, hol a drágát expediálom az amúgy is haldokló, nyáron végképp agóniát élő egészségügy redvás bugyraiban. Nem tudom, melyik a jobb.
Szerencsére eddig semmilyen áttétet nem találtak, egy nőgyógyászati műtéttel és némi protokoll kemóval legyőzhető a kór. Van remény, van hit! Kicsit levegőt kapkodva, de van erő is.
Nem tudom, mikor jövök. Minden barátomnak felhőtlen nyaralást kívánok.

Nem kéne

…megint provokálni a drága olvasóimat, hogy szakmányban gratuláljanak valamihez, de az ősz obsitos csak nem állja meg, hogy dicsekedjen a talán érdemtelen megbecsülésével. Talán igen, talán nem, a múltkor mindenesetre  már nagyképűsködtem, hogy aktív éveimben is bőven kaptam elismerést. Ezeknek nagy része pusztán verbális volt, bár a nyolcvanas évek közepén a miniszteri dicséretemhez némi pénzmag is társult. Az akkori plecsnit érdekes módon az a Köpeczi elvtárs, művelődési miniszter írta alá, akinek nem sokkal későbbi bukásával megindult itthon a pedagógia megújítása.
Ennek van szeptembertől vége, a kollégák ma az igazi tanszabadság utolsó ballagására hívtak. Mit ad Isten, az ünnepélyen nyugállományba vonulásom alkalmával ismét minisztériumi kitüntetést kaptam. Nagy nevetség, hogy a Pedagógus Szolgálati Emlékérem igazoló okiratát az általam többször bábnak nevezett Dr. Réthelyi Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (brrrr, ekkora fellengzős baromságot…) azóta lemondott prímása írta alá. Mondjuk inkább őt választom, mint a szervilizmusában teljesen arcát vesztett Hoffmann Rózsát! Ő legalább nem ért hozzá.

süllő 001 süllő 002

Természetesen nagy örömet okoztak vele, még akkor is, ha ez nyilván a kiszuperálásomnak köszönhető, ha már mögötte van 35 év közszolgálat. Az igazi boldogságot mégis az jelentette, hogy az átvételkor a ballagók és ballagtatók is hangosan éljeneztek! Ez az igazi KITÜNTETÉS!

A most elballagó barátaimat meg várom továbbra is. Tudjátok:

 

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.


A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.


Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.


Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.


Egy kirándulás képei

A szombat érdekesen indult, de ehhez el kell mesélnem egy korábbi történetet.
A nyolcvanas évek végén Eta barátnőmmel úttörők voltunk egy azóta közismertté vált pedagógiai innováció, az ún. erdei iskola hazai meghonosításában. Ennek lényege az, hogy egy hétre elutazik az osztály egy vidéki objektumba, és a padban tanult verbális ismereteket a természeti környezetben empirikusan megtapasztalják a csemeték. Közben kézműveskednek, a kirándulásokon önállóan tájékozódnak, a történelmi és képzőművészeti ismereteik bővülnek, az esti „mesékbe”, beszélgetésekbe nyűg nélkül csempészhető az irodalom és az indirekt közösségalakítás. Gyakorlatilag minden évben részese voltam egy ilyen eseménynek elsősorban vezetőként, de – mivel jónéhány kolléga átvette a pályadíjnyertes koncepciónkat – olykor „sameszként” (kísérőként) is. 2006-ban merészet gondoltunk Ildivel, egy másik kollegina-barátosnémmel: az azóta már érettségizett kedvenc osztályommal hetedikes korukban egyhetes csillagtúrát teszünk a Balaton-felvidéken. A bringák a gyerekekkel vonaton jöttek Zánkáig, onnan kerekeztek Szentbékkállára, a szállásra. Én gyerekkoromban nagyon szerettem bicajozni, de csak annyit, amennyi éppen jól esett. A hosszú kerékpártúrákról hamar leszoktam, valahogy jobban suhant a motorom, és a déli féltekémet sem törte föl az idióta, körte alakú kemény nyereg. Így aztán nem alakult az ősmagyarok nyereg alatt puhított lóhúsának inverze: a nyereg fölött keményített lászlóhús. (Na, ezt olvasva megint szörnyülködve marháznak le az én drágáim! Némi joggal.) Megvalósult viszont a kitűnő Sándor Gyuri szállóigévé vált, ma is aktuális társadalombírálata: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én kerékpárral megyek.” Azzal a különbséggel, hogy itt Ildi hajtott elöl, hátul egy régi barátja, aki nagy kirándulóként vállalta a konvojzáró kerekes hálátlan szerepét, én a Suzukimmal „kerekeztem” a mezőny mögött, ahogy azt a Tour de France-on szokták a nagyok. A csomagtartóban lapultak a hátizsákok, esőkabátok, üdítők, energiapótló édességek; a tetőcsomagtartóra pedig két drótszamár is felfért esetleges meghibásodás, sérülés, betegség esetén.
Egyik nap Nagyvázsony volt az úticél, ehhez a Káli-medencéből át kell kelni a hegygerincen az Eger-patak völgyébe (a kapolcsiak Sédnek nevezik, újabban Művészetek Völgye). Ezt közúton csak hatalmas kerülővel lehet megtenni, spórolva a kilométereket kerestünk hát a turistatérképen egy erdei utat.  Gyanútlanul döcögtem a pajtikák mögött, északnak elhagyva Balatonhenyét a rengeteg erdő sűrűjében találtam magam. Gyorsan lassultam, a csapás egyre szűkebb lett, a gödrök egyre nagyobbak. Mivel előző napokban nagy esők hulltak, a pocsolyák mélységét nem is láthattam. Elég az hozzá, hogy az erdő kellős közepén a szegény, szerencsétlen Laci bá’ annak rendje és módja szerint beragadt a sárba. Se té, se tova! A barátaim a dedekkel már kanabokán jártak. Talán ma is ott élnék bakonyi remeteként bogyón és gyökereken tengetve életemet, ha nincs a technika vívmánya, a mobiltelefon. Egenám, de ippeg nem volt térerőm. Gyalog indultam egy magaslat felé, ahol végre működött a mobil, sikerült szólnom a már Kapolcs közelében tartó társaimnak. A hímneműek hősiesen visszakrosszbicikliztek, és önfeláldozó munkával kitolták a dagonyából az egyéltű járgányomat. Aztán nagyot röhögtünk, mert a kipörgő kerekek által (is) felkapott sártól mindenkinek egyszínű lett a nadrágja kötésig, némelyek a szemüket is törölgették, én a hála vidám könnyeit. Aztán elváltunk, nagy kerülővel csatlakoztam hozzájuk a Kinizsi-várnál.
Az autóstérképek ma sem mutatnak átjárást a hegyen, de a tervezésnél a google-os útvonaltervező váltig utat jelzett Mindszentkálla és Hegyesd között. Korábbi kudarcomat feledve arra vezettem hát a hat autóból álló konvojt. A falut elhagyva oszladozni kezdett a magabiztosságom, többször háromfelé ágazott a földút, a térképeken ennek semmi nyoma. Zoli – akinek az Audijában GPS navigál – utólag mondta, hogy a kütyüje néhol nem is jelzett utat. Azért jött mindenki szép lassan, bár egyre nagyobb lett a sár. Béla Astrája egyszer beragadt, a mögötte jövők kitolták. Már nagyon féltem, hogy durva anyázásoknak válok céltáblájává, mikor végre aszfalthoz értünk. A hegyesdi kétlyukú míves kőhídnál álltunk meg, egy rossz szót sem kaptam, és a bűnbánatomban beígért kocsimosatás költségeit sem kérték el.

Kép 027

Alul eszmecsere a kőhídon Nepomuki Szent János szobránál, magyarázhat a tanár úr, van ennél érdekesebb is… 🙂

a hídnál

Taliándörögdön megnéztük a Szent András templomromot, aztán Ajka előtt nyugatnak fordulva szomorúan láttuk, hogy az út széle csupa vörös az ülepített vörösiszap szél által hordott porától. Kolontár előtt nyomasztó volt az iszaptározó több tízméteres gátfala mellett elgurulni. A falut és a szomszédos kisvárost, Devecsert viszonylag szépen helyrepofozták, csak néhány mementóként meghagyott házfal idézi föl a másfél évvel korábbi pusztítást. Egyébként itt minden a tragédiáról szól, az Esterházy-kastélyban üzemelő könyvtár munkatársa sem az épületről beszél, hanem arról, hogy mi van ma is a helyiek lelkében. A kocsmában is hasonló interjúkat készítettem, ahová a testi állagomat feljavítandó egy feles Unicumra betértem.

A ledózerolt házak helyén kialakított park tiszta tóval

Aztán indultunk a Marcal-medencébe, a Somló oldalában lévő Szent Margit-kápolnához, ahonnan a csapat felkutyagolt a hegy csúcsán lévő kereszthez és kilátóhoz.

somlyó

Somló vára a kereszttől

Én addig szunyáltam egy egészségügyit a hanyatt döntött anyósülésen. Jó óra múlva a legfrissebbek már hozták is az egyik pincében vásárolt juhfarkot egy pillepalackban. Iható volt, bár kissé savas, az előző nap kissé túlterhelt gyomrocskám inkább a seritalt kívánta.
Iszkázon álltunk meg ezután, ahová a csapatot régóta szándékoztam elvinni. Nagy László szülőházánál egy rendezvénybe futottunk bele, a Nagy László-emléktúra részvevői üldögéltek a kertben. Ennek ellenére szívesen fogadtak minket, az emlékház megtekintése után az én fáradtnak tűnő csapatom gyermeteg lelkesedéssel vetette rá magát a kert aljában kikészített ijakra, és a költő fiának, Nagy Andrásnak útmutatása alapján élesztgették eddig megbúvó szittya ösztöneiket. Alig tudtam indulásra bírni az önfeledt ötveneseket, hatvanasokat. Na meg az ifjakat…

 nagy andrás

Vendéglátónk Nagy András, a költő fia

Este a szálláson közkívánatra megtartottam a már szintén hagyományos irodalmi estemet. Gyakran a tájhoz kötődő szerzőtől szoktam előadni, de mivel tavaly Nagy Lászlót kipipáltuk, most úgy döntöttem, egy tősgyökeres pesti szerzőt húzok elő a kalapból, elvégre Pestre alig-alig kirándulunk. Karinthy Frigyes néhány humoreszkjét mondtam el – a Halandzsával most nyert fővárosi ötödik helyezést egy tanítványom – valamint az Így írtok ti kötetből néhány irodalmi paródiát. Az arcokból ítélve nagy sikerem volt, idősek és fiatalok is lelkendeztek, hogy mennyivel nagyobb élmény ezeket élőben hallgatni, mint olvasni.
Határozottan sikeres nap volt!

 

Bejelentkezés (helyett)

Legfőbb ideje, hogy egy-két mondat erejéig bejelentkezzek. Továbbra is szégyenszemre lopom a napot, de nem töltöttem ám tétlenül az elmúlt két hetet. A pünkösdi hosszú hétvégén baráti társaságunk ismét abszolválta a hagyományos országjáró kirándulását, most is volt bőven dolgom az előkészítéssel, tervezéssel, az internetről elég sok infót schmitteltem (gyurcsányoltam) a programtervbe.
Már 2009-ben végigjártuk a Balaton-felvidék és a Káli-medence legfőbb nevezetességeit, de maradt még jócskán csodálnivaló. Az akkori szállásunk Szentbékkállán minden igényt kielégített, ezért Ancsa lányom időben lefoglalta. A falu fölötti dombon épült a vendégház, előtte egy háborítatlan hatalmas kert, melybe hajnalonként nyulak és őzek járnak legelni.

Burjánzó flóra

Míra lóg a szeren

A ház

A kései indulást követően – Eddi még vizsgázott egy jóízűt – a szokott helyen, Taki barátjának a pécselyi domboldalon épült pincéjénél kezdtük a napot, ahol elővezettem a legendás kövesztett szalonnámat rozskenyérrel.

DSC_9424

A szerző diszkrét takarásban

„Riadó tetszéssel fogadtatott”, gurult is az arra érdemesek nyeldeklőjén a jó olaszrizling utána. A Suzukimat innen a fent említett ifjú vezette, naná, hogy megvártuk az indulással! Régóta hirdetem: nem az az úr, akinek kocsija van, hanem akinek sofőrje is… Azért egy tízliteres marmont megtöltöttek a háziak a volánművészeknek is.
Az ép lábúak a koleszteringazdag evést levezeklendő egy kiadós sétát tettek a közeli Zádor-várhoz, ahonnan a túlparti völgyhíd is kiválóan látható, én a lugas árnyékában hallgattam a csend, a kakukkszó és a faluból felhallatszó stílfűrész sikításának sajátos kakofóniáját. De ott valahogy a géphang is derűs békét keltett a zajszennyhez szokott városlakóban.

DSC_9451

A „gépjárműre” vezényszó elhangzása után hamar megálltunk a felső- (XI. sz.) és alsódörgicsei (XIII. sz.) templomromoknál. Különösen a második tetszett a monumentális fal körüli nyílt területen elénk táruló kilátás miatt.

Kép 017

Felül a rom, alul a táj a flottával (Laci bá’ magánya a fa mellett)

Kép 020

A nyelvtörténethez konyító ember erre járva újra és újra gyönyörrel ízlelgeti a nyelvével a környékbeli földrajzi neveket: Pécsely, Vászoly, Dörgicse, Zánka, Mencshely, Óbudavár, Köveskál, Monoszló, Balatoncsicsó, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Hegyesd, Monostorapáti, Kapolcs, Pula, Taliándörögd, Öcs… Szeretem őket! Mindnek külön története van. (A buta helyesírási program a tizenhétből tizenhármat aláhúz.)
Este Józsi, poroszlai vendéglátónk – Taki a legtöbb hétvégét nála tölti halakra és békére vadászva, néha engem is visz – egy Tisza-tavon fogott hatkilós harcsából készült lecsós paprikást kínált föl a köznek túrós csuszával. Diszkrét csámcsogást kevésbé diszkrét borozgatás (a túraterv szerint dezinficiálás) követett, lévén döglött halnak halála a víz.
(Az előző bekezdésről eszembe jutott egy találós kérdés, ahogy jön a nyár, rendre megszállják az agyam ilyen nyelvi bogarak: Mi a különbség Taki és a gólya között? A gólya halra és békára vadászik…)

E szörnyűséget leírva látom, mi lett az egy-két mondatból. De Ti ezt tudtátok! Félek, holnap ugyanígy folytatom! 🙂

 

Ó, a Balaton… (6. Nő a taton!)

yolleA következő vízen töltött napokon alaposan megcsappant a fahajók iránti szenvedélyem. Bár a megvitorlázásuk feledhetetlen sportélményt nyújtott, de hamar rájöttem, hogy nagy szerelem kell, hogy az ember sóhajtozás nélkül kibírjon egy-két hetet dupla vegyespárosban (édesnégyesben) a vitorláján X-et viselő 15-ös túrayolle apró kabinjában, mely csak az árboctőnél emelkedik ki a tatból, ezért az orrban nincs fekhely, az legfeljebb horgonykamrának használható. Középen pedig szekrényként ott terpeszkedik a svertkaszni, amiben a vaslemezből szabott uszonyt lehet le és fel mozgatni. Hátszélben nincs szükség a svertre, a kezelőkötelével teljesen fel kell húzni és úgy rögzíteni, mert csak fékez. Minél meredekebben tartunk a szél felé, annál jobban le kell engedni, hogy megakadályozzuk az oldalcsúszást. Nagy játék, mai hajósok ezt már alig ismerik, talán csak a sportvitorlázók.
Kétoldalt a tat alá nyúlik be a lécekből összeeszkábált fekhely, melyet egy ótvaros huzatba bujtatott vékony szivacs fed. Egy embernek elfogadható. De mi ketten-ketten voltunk, az első héten Janó barátom és leendő komámasszonyom volt az útitárs, a második héten asszonkám Ildi nevű barátnője a saját Lacijával.
Szűken voltunk, mint a fába szorult féreg, egyik oldalamban a hajóborda, a másikban az oldalborda. Ha cserélni akartam, rendre lefejeltem a kajüt melletti fedélzet deszkáját. Remek tanműhelyt jelentett a későbbi házasság okozta gyűrődések elviseléséhez. „Kurvannya és baszoma”, oszt a hajó megy tovább! Navigare et ridere necesse est! 🙂
Kedves meglepetést szerzett a bárkám mindkét baráti párnak. A bóklászásaink során kétszer is kiadós, vagy két napig tartó esőt kaptunk. Mi a jobb oldalon aludtunk, mint azóta is mindig, a másik oldalon azonban valamilyen résen utat talált az esővíz a kabinba. De bőven ám! Arra neszeltek az átelleni lakótársak, hogy egy cseppet borzonganak a szarrá ázott hálózsákjukban. Rosszkor voltak rossz helyen. Mégis, mennyit röhögtünk!

főzőReggel és este felvágottat, sajtot ettünk, néhány pecsenyésnél megengedtünk magunknak egy-egy szál hurkát roppanós almapaprikával vagy koviubival.  De főztem is. Gázfőzőre nem telt, olcsón vásároltam egy lemezgyárban készített kétégős, denaturált szesszel működő főzőlapot. Lassan dolgozott, de a tejfölös és paprikás krumplifőzelékem sült lecsókolbásszal fenséges volt, a mólón sétálók nagyokat nyelve bámultak az alumínium csajkánkba.

sörPiáltunk is, persze kulturáltan. Az olcsó balatoni világos sör volt a sláger, de hűtő híján ez a vízen már élvezhetetlennek bizonyult. Azóta is hirdetem, hogy meleg sörnél nincs rosszabb, talán csak a hideg nő. Elfogadható árú palackozott minőségi bort ittunk, ketten bőven betintáztunk egy hétdekás üveg tartalmától. Van egy diám, melyen a túra végén a fenékdeszkák alól kiganézott üres üvegek sorakoznak a hajó mellett a parton. Szép mennyiségnek számított. Akkor!

DSC_1421

A kép csak illusztráció, bármiféle hasonlóság csak a véletlen műve lehet. Az az izmos pacák ott baloldalt egyáltalán nem hasonlít…

Ezután már csak műanyaghajót béreltem. Ancsa lányom születési évét kihagytuk, de ettől kezdve minden évben legalább egy hetet a vízen laktunk. Aztán a kilencvenes években megszűnt a kölcsönző, pár évig magánhajót béreltem eléggé borsos áron. Jó pár kollégám, barátom velünk ismerte meg a vitorlázás csodáját, ma is emlegetik az együtt átélt kalandokat. Nekem most egy hatalmas emlék-kaleidoszkóp az egész, ha lesz időm egyszer, szépen csokorba gyűjtöm a legizgalmasabb és legmulatságosabb történeteket.

 DSC_1323

A “vakegér” (B-16-os) újságpapírral függönyözve. Janó hajóján döglés, az enyémen szorgos takarítás… 🙂

DSC_1411

Egy másik legénységgel a B-18-ason, ez volt az igazi!

De ne felejtsük el, én most (2010 szeptemberében) a betegszállító furgonban a szívműtétem utáni rehabilitációra tartok Balatonfüredre! Közben felidéztem néhány történetet… 🙂

Ó, a Balaton… (5. A havária)

Csodálatos fiatalságom a konszolidálódó Kádár-rendszer idejére esett. Mi már csak hallomásból ismertük a csengőfrászt és a lefüggönyözött Pobedát, ezért valahogy nem féltünk igazán. Aztán cseperedtünk, felmenőink félelmei is enyhültek, mesélni kezdtek, a Szabad Európa Rádiót rendszeresen figyelve érzékeltük, hogy azért messze vagyunk a valódi szabadságtól, de a zsarnokság már nem mart a húsunkba, éltünk, mint Marci Hevesen, persze máról holnapra… Irgalmatlan szegénység volt, emlékszem, milyen súlyos áldozatot jelentett az első televízió (használt egycsatornás Kékes) meg az ötvenliteres hűtő megvásárlása. Én olcsó gyerek voltam, enyhén angolkóros és nyeszlett, régi képeken a klottgatyámból kiálló két párhuzamos hurkapálca közepén a bog a térdem. Minden nyavalyát összeszedtem, alig ettem valamit. (Ez sokak szerint ma is így van, de legalább iszom rendesen. Borzasztó, fél éve álltam utoljára mérlegen, és átléptem a százat! Csak az vigasztal, hogy sok nő véleménye szerint a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz.) A piarista túrákig nem ettem meg semmilyen húst, leszámítva a párizsit és a téliszalámit. Anyám húsz deka combból főzte a pörköltet, a vadast, az elég volt neki három napig, én meg a szafttól csucsogós köretet fogyasztottam boldogan. A túrákon aztán a szél, a nap, az erőteljes izommunka észre térítették az elkorcsosult szervezetemet, a csontom és a bőröm közé duzzadó kötegek fejlődtek, azóta bármit szívesen fogyasztok, az egy sárgaborsó-főzeléket kivéve, de ez pszichés, már írtam a bölcsődés történetről Kórkajapia című opusomban.

Nem voltak hát nagy álmaim, eszembe sem jutott, hogy nekem valaha vitorlásom lesz. Pedig ekkor már halálosan szerelmes voltam. Már a vitorlázásba! Is! Hogy lehetett ezt a szimultán vonzalmat ötvözni? Csodás lehetőség nyílt..

 kölcsönző

Működött akkoriban egy egész országot behálózó szocialista állami cég: az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat, mely a nevének mozaikszavát a kiejtése szerint X-szé vonta össze, ez lett a logója. (A helyesírási program így javítaná: „lógója”. Köszike!) Ahogy az 1973-as reklámképen látszik, elég nagy kínálattal dolgozott. Népszerű volt, sok család például készpénz híján úgy vásárolt háztartási gépet, televíziót, hogy fizette néhány évig a kölcsönzés árát, és egy idő múlva automatikusan az övé lett a vágyott tárgy. Persze úgy az eredeti ár kétszereséért. Én Ancsa lányom születésekor babamérleget és babakocsit béreltem, de lehet, hogy az utóbbit kiselejtezve meg is vásároltam, mintha most is a pincében porosodna. Aztán a lepusztulóban lévő parketta felújításakor parkettcsiszológépet kölcsönöztem. Magam oldottam meg, hol lett volna iparosra pénzem!
Az X bodegái megjelentek a strandokon is nyáron, fekvőgyékényt, gumimatracot, csónakot, kerékpárt, majd később viszkát (szörföt) kínálva.
És volt az X-nek egy csodálatos telephelye a balatonboglári kikötőben a ma is működő kemping bejárata előtt. Egy vitorlástelep, ahol hajót lehetett kölcsönözni. Tisztességes flottával rendelkezett: 1977-ig csak fahajókat kínált (napi bérlésre néhány kalóz/800 forint/hét, túravitorlázásra kabinnal rendelkező tucatnyi 15-ös yolle/1200 forint/hét, féltucatnyi 25-ös yolle/2000 forint/hét, három teknőszerű tengeri beluga/sok, nem emlékszem), ezután a füredi hajógyárban épített tőkesúlyos műanyag testű és alumíniumárbocú hajói lettek népszerűek (elég sok B-18-as, két B-24-es és 78-tól az apró B-16-os, a „vakegér”).
De helyben nem lehetett ám hajóhoz jutni, mind foglalt volt előre. Pesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Hobbi bolt melletti kirendeltségen kellett előjegyezni a kívánt vitorlást. 1976-ban március táján mentem, az összes kabinos hajó egész nyárra elkelt, kínomban foglaltam egy kalózt egy hétre. A következő évben már résen voltam, a február 15-i nyitás előtti késő este alaposan felöltözve, kétdekás üveggel a zsebben, hálózsákkal a hónom alatt odaálltam a bolt elé, aztán az egyre gyarapodó társaság szépen sorbafeküdt ott a város szívében. Fáztunk, mint a makk ász, de megérte, tízkor már gyűrötten-piszkosan az iskolában voltam egy 15-ös túrayolle kéthetes előjegyzésével a zsebemben. Ezután mindig így tettem.
Minimális előleget kellett fizetni, talán száz ruppót, a többit szerencsére csak Bogláron. Nem volt kevés pénz, anyám havi nyugdíja 1200 forintot jelentett, ehhez félállásban 800-at keresett, ő nem finanszírozhatta.  Meg kellett keresnem. Diákmunka akadt bőven, egyik nyáron egy hónapig az ÉPFU Fáy utcai telepén a motorműhelyben segédmunkáskodtam 6 forintos órabérért. Összejött napi 36, mert csak hat órában engedték. Söprögettem, reggelit hoztam, de egy hét után a hengerfejek lebontását is rám merték bízni, a tömítést azért a szaki pakolta be.

zil maz 2

A legnagyobb élményt az jelentette, hogy egy-egy platós Zillel (akkor még csak benzint zabáltak) vagy a dízeles Maz billenccsel a műhelybe beállás előtt körbegurulhattam egyesben a telephelyen, a mester addig elszívott mellettem egy cigarettát. A következő évben a lakótelepi kertészetben jelentkeztem minden reggel alkalmi munkára. Gereblyéztem, saraboltam, sövényt nyírtam egy gigaollóval, látták az elszánt felelősségtudatomat, hamarosan a fűnyírók közt találtam magam egy igazi benzinmotoros masina gazdájaként. Akit a fűnyíró füstje megcsapott…! Jól fizettek, a 100 forintot minden műszak végén odaadták. A yolle kétheti bérének rám eső része kilenc nap alatt összejött, a költőpénzért repetázni kellett egy kicsit.

Mielőtt újabb „ablakot nyitok” (mit tesz a cyberzsargon), vissza a bérelt kalózhoz! Nőt erre nem lehet vinni, két erős kar kell a megzabolázásához. A korábban megírt viszkaavató túra után nem sokkal Janó barátommal át is vettük Bogláron. Biztos, ami biztos, Miska bácsitól kértem egy kiselejtezett hajóponyvát, amit a felhúzott vitorlarúd feszít meg, miután a fedélzet oldalához rögzítették a szélét. Ezt rafináltan megoldottam néhány könnyen eltávolítható képszöggel meg egy kiskalapáccsal. Volt néhány lyuk rajta, de ezt lefedtük egy lepedőnyi vastag nejlonnal. Kellett is. A hét napból ötön esett az eső, szinte folyamatosan viharjelzés volt, ilyenkor a B kategóriás hajók el sem hagyhatják a kikötőt. Valahogy elvergődtünk Keszthelyre, ahol éjszaka lezúdult a Bakony felől egy durva vihar legalább nyolcas széllel, a macskánk megcsúszott az iszapos fenéken, arra riadtunk, hogy a hajó ütődik a betonhoz. Mindkettőnknek volt egy vízhatlan malaclopó esőkabátunk, kiültünk benne a partra, és a lábunkkal tartottuk távol a hullámok és a szél nyomta lélekvesztőt. Mit mondjak, nem volt egy mámor! Reggel kicsit csillapodott a szél, egy hosszú kötél segítségével belöktem a hajót, újradobtam a horgonyt, és elmentünk reggelizni.

sült keszegA fázós éjszaka után sült keszeget ettünk, Janó barátom torkán annak rendje és módja szerint meg is akadt egy szálka, amit a helyi rendelő gégészetén sikeresen eltávolítottak. Mikor visszaértünk a kikötőbe, csodálkozva láttuk, hogy az ütközőnek kikötött tornacipőket kettényírta az ismét ütődő jármű.
Estére egész jó idő lett, de a viharjelzést – a kikötőárboc tetejére húzott piros gömbkosár – fenn hagyták. Elindultunk abban a reményben, hogy a vízirendőrök már nem jönnek járőrözni. Már biztos távolságban voltunk, mikor az én komám közölte, vissza kell mennünk, mert az ő torkában még benne van a szálka. Az enyémben is éreztem valamit hirtelen, illetlen és durva szavak hagyták el a torkomat. Vissza az ügyeletre, persze nem találtak semmit, csak az apró sérülés nyomát érezte még a drága. Ha egy férfi fájdalmat érez! Rögtön haldoklik.
Aznap már nem indultunk, másnap reggel a kosarat félárbocra eresztették, elhagytuk végre Keszthelyt. Tapasztalt hajóstársak figyelmeztettek, hogy a part mellett menjünk, mert erősödhet a szél. A vitorlákat azonnal oldható rántócsomóval rögzítettük, bár látszólag erre nem volt szükség, alig lengedezett. A györöki földnyelv közelében azonban ijesztően nagy döghullámokon bukdácsolt át kalózunk, de a vitorlák csak laffogtak. Aztán a parti nád lefeküdt, s pár másodperc múlva ránk omlott az északi döngő. Hiába engedtem a vitorla kötelén, szinte lefeküdt az árboc, oldalt dőlt be a kokpitba a víz. Végre sikerült szélbe állnom, visszaállt a hajó, letéptük a rongyokat, és pádlival (evező) kiaraszoltunk a nádasba. Egy védett öbölben kimertük a vizet, de mire végeztünk, még akkor is szemmel láthatóan remegett a lábam. Átéltük az első haváriát (itt magyarázom meg az alcímet: katasztrófát, vészhelyzetet a vízen)! Kínomban elővettem a horgászbotomat, s a csalinak használt sebtiben gyúrt kenyérgombóccal egymás után emeltem ki a harmic-negyvendekás vörösszárnyú keszegeket. Kínáltam Janónak, valahogy nem kívánta a keszeget. Talán, mert nyers volt. Sportszerűen visszaengedtem őket, hadd meséljenek a halunokáknak a két remegő lábú, jólelkű szörnyről. Ma is ott élnek a györöki ősnádasban, ha meg nem haltak.
keszeg
Idegrendszerünket kímélendő szimpla fokvitorlával értük el Badacsonyt, másnap nyugodtabb szélben Révfülöpöt. Éjjel nem is szereltünk vitorlát, teljes szélcsendben áteveztünk Boglárra, mert reggel le kellett adni a bárkánkat. Csodás volt a csönd, gyönyörű a tó. És éltünk…

(Ahogy sejtettem, még maradt bennem… Nem szálka! 🙂 )

Ó, a Balaton… (4. Az affér)

A gimnáziumi vitorlástúrákra emlékezést egy olyan történettel zárom, melyre cseppet sem vagyok büszke, bár a későbbi tanári habitusom kikristályosodásában jelentős szerepe lehetett mind a pozitív, mind a negatív mozzanataival.
A jó Miska bácsi – egyik örök példaképem – hatvanegy évesen már nem vállalta az igen fárasztó túravezetést, fiatalabb rendtársaknak próbálta átadni a lelkesedését és ezzel együtt a feladatot. 1977-ben frissen érettségizve vettem részt az utolsó közös vitorlázáson. (Később is mehettem volna öregdiákként, de akkor már mindennél erősebben igényeltem a hölgytársaságot, egy bejegyzést az is megérne, hogy miért nem lettem magam is szerzetes. Sejthető… Höhöhö, most már mennék!) 🙂

A nemrég diplomázott F. tanár úr lett vezetőnek jelölve, mi Lupusnak neveztük, a gyakorló tanítását fizikából velünk abszolválta, a tárgyból nála semmit nem értettünk, de néhányunkkal hosszú és ragyogó esti beszélgetéseket folytatott a művészetekről, elsősorban az irodalomról. (Mellesleg két évvel később ő esketett minket asszonkámmal, s esztendő múltán elsőszülött lányomat ő keresztelte. A rendszerváltás után ő volt a keresztény iskolák fő koordinátora, majd igazgatója lett a magyaróvári giminek. Szörnyű hígulás, az újrainduló iskolákban csak egy-egy valódi piarista van, általában ők a direktorok!) A szelíd lelkületű Lupus hórihorgas, igazi alföldi parasztgyerek volt, vizet csak vödörben, teknőben és pohárban látott, fogalma sem volt a hajózásról, nem is tudom, hogy szerezhette meg a vízi jártasságit. Jellemző rá, hogy az első ebédünkkel, egy jóízűre sikerült lecsós tarhonyával a délutáni, kissé hullámosnak bizonyuló menetünk alatt szürkészöld arccal kihajolva a hajóból a halakat kényeztette. Pedig sosem horgászott.

 sudár

Bő szélben nem is egyszerű…

 kúp

…esetleg így, de ez macera!

Éppen ezért Kovács úr elküldte vele az akkor negyvenes évet taposó T. tanár urat, akit sziporkázó elmével és kiállhatatlan, rabiátus természettel áldott meg a sors. A magyar- és erőszakos Ervin érdekes figura volt, durva cinizmusát és szarkazmusát körömhegynyi önirónia sem enyhítette, a zsenge kamaszlelket teketória nélkül taposta a padlóba. Tíz évvel később el is tiltották a katedrától az ismétlődő balhék miatt. (Két éve temettük, Isten nyugosztalja, egészséges ember az Úrhoz hasonlóan megbocsát, ha nem is könnyen, én is sokszor idéztem Somlyó György elgondolkodtató sorait:

Mese arról, ami elmesélhetetlen

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,
sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.  )

versenykalózA Fiastyúkon egyedül az én későbbi egykomám, Janó tudott bánni a hajóval, kényeztették is rendesen. Én a Szél-hámos nevű versenykalózban szintén vén tengeri medvének képzeltem magam a két kezdő másodikos társaságában, egyikük később az Első emelet nevezetű együttes menő basszgitárosaként vált ismertté. Történt, hogy a badacsonyi kikötésnél a mizantropikus Ervin legott felkereste régi papcimboráját, a tomaji plébánost.

kannaPirospozsgásan, csacsogva tért vissza a flottához egy tízliteres műanyag marmonkannát cipelve. A kikötőben akkor még kevés hely volt, nyugalom meg egyáltalán nem, hisz a rablósoron mattos tekintetűvé ittasodott tántorgó kurafiak rendre odahánytak, olykor a sorakozó hajókat sem kímélve. Szedtük hát a horgonyt, s a kellemes kettes nyugati szellőben Tihanynak fordítottuk a hajó orrát egy hangulatos éjszakai vitorlázás reményében. Még derengett némi világosság, észrevettem, hogy a vezérhajó kokpitjének ülésén meg-megdől a fent említett kanna. Közelebb csobogtam, és megemlítettem az egyenlő elbánás elvét. Ervinnek az aranyló olaszrizling ekkora már a szívét is bearanyozta, átdobatta velem a majd háromliteres hajókulacsot. A biztonság kedvéért a legénységem kulacsait feltöltöttem vízzel, nehogy már szomjan haljanak, s a „tankerhajó” mögé osonkodva megkaptam az üzemanyagot. Mi tagadás, jóféle bort kortyolgattam. A fiúk nem kértek, mondtam is nekik, így legalább nem megy pocsékba. Leültem a farba a fenékdeszkára, lábam között lapult az „anyatejes” kanna, a sottokhoz (vitorlakötél) nem kellett nyúlni, hisz kényelmes raumban (háromnegyedszél – a menetirányhoz képest 120 fok) utaztunk, az irányt a hónom alatt lévő kormányrúd segítségével a felsőtestem mozgatásával szabtam meg. Erre mondhatjuk, hogy Ábrahám ölében… Néha eltávolodtam a többiektől, ilyenkor elpöfékeltem egy tiltott cigarettát, aztán utolértem őket. Odaát is terjedt a jókedv, népdalokat kezdtek énekelni. Nosza, ebbe mi is bekapcsolódtunk, s hogy ne legyen nagy a fáziseltolódás, egészen közel navigáltam. Igen ám, de az én hajóm sokkal gyorsabb volt, mint a többi, ezért szilaj kedvemben elkezdtem körbevitorlázni az anyahajót. Ezt mondjuk elég durva sértésnek, de legalábbis a tudás fitogtatásának tartják hajós körökben. A már kissé kapatos Ervin agyát is elborította a vörös köd, kiállt a hajóorrba, és az öklét rázva kezdett ordítozni felém, hogy ne tébláboljak előttük, mert így nem tudnak haladni. Nekem sem kellett több, a kötelező tiszteletet feledve blazírt pofával határozottan felszólítottam, hogy „aki hülye, ne jöjjön vitorlázni”, valamint elláttam jótanáccsal, miszerint agytolulás esetén hasznos lehet a fejre loccsantani egy hajóvödörnyi vizet. Képzelhetitek! A legenyhébb az volt, hogy kirúgat a gimnáziumból. Erre a szánalmas hörgésre már nem válaszoltam. Hajnali három körül kötöttünk ki Tihanyban, a beluga jó másfél órával később, mi már húztuk a lóbőrt. Hallottam, hogy a macskát kétszer is korán dobták ki, nem ért el a kötele a partig, vacakoltak a dokkolással egy jó órát még. Minek iszik, aki nem bírja?
Ervin dicséretére el kell mondani, nem hozta szóba többet ezt a mámoros éjszakát!
Nem volt igazam, ma már szégyellem! Arra vagyok büszke, hogy pályafutásom alatt soha nem történt velem még hasonló sem!

(Megint nincs pofám folytatni, de holnapután befejezem! Vagy nem… :-))