Örökkön háborog a tenger

Vártam a bejegyzéssel elég sokáig, hátha egy napon végre valami felvillanyozó örömhírre virradunk. De az új évben csak a sötét, nyirkos, olykor hóförgeteges téli napok sorjáztak keservesen egymás után, s a meg-megújuló testi nyavalyáink lelkünket is nehezen olvadó, csatakos hóval borították be. A 86 éves Zsófi néném szavai jutnak az eszembe: „Mindig jön, aminek nem kéne…” Na meg a József Attila-töredék:

„Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.”

örökkön háborog

Asszonkám az utolsó kezelését követő hónap múltán is meglehetősen fáradékony és gyenge. 14 csillagos vérképleletet produkált, de most határozottan kijelentette, hogy a jövő héten visszamegy a munkába, ott mégis több esélye lesz a regenerálódásra, mint rabiátus-rokkant férjecskéje cselédjeként itthon. Höhöhö, mit tesz egy kis összezártság, szabadalmaztatni kellene a receptjét! Ma már valami konferenciára ment, hadd szokja a miliőt. Így aztán nekem is van némi szabadságérzetem, hát mit tehetnék, írok kicsinyég.
Az oktatásügyben mellesleg komoly bajok vannak, végre valamiből időben szálltam ki, de a lelkem együtt reszket a szekeret toló maradókkal. A hoffmanni „sikertörténet” elképesztő káoszt rejt, jelentősen csökkentek a fizetések, mindenkit a „fortélyos félelem igazgat”, az eddigi igazgató hivatali bábbá silányult. A gyógypedagógusok jövője például igencsak kétséges, az életpálya-modell náluk szakadékba vezet. A jó öreg Taigetosz-legenda újraéledni látszik, de a fogyatékos gyermekkel együtt kiteszik a szirtre a vele foglalkozó szakembert is. Miért?
Vissza a saját bibircsókjaimhoz: a bélgyulladásom most pihenni méltóztatik, lassan négy hete abbahagytam a Klion szedését, és nem tért vissza a szapora, de az önfeledt szellentés megkönnyebbülést okozó érzését bizony már elfelejtettem, azt csak a porcelántrón biztonságában gyakorolhatom. Oda meg ki kell bicebócázni. 🙂
Az amputációs sebem begyógyult, elkészült a protézis is, ami rögtön feltörte a csonkot. Újra kellett alkotni a tokot, s várni a gyógyulást. Az új tok már nem törte, de a varrás helyén vérhólyag keletkezett, most az gyógyulgat. Ja, a rehabilitációs intézményből meg elhajtottak, hogy most már tanulgassak járni otthon önerőből. Ennek speciel örültem, semmi kedvem újabb napokat tölteni a magyar egészségügy bármelyik bugyrában. Brrrr! Majd házhoz jön Ági, az utazó gyógytornász! Szigorú ám.
A végére hagytam a legszörnyűbbet. Le sem merem írni, regényhősökre sem záporozik ilyesféle csapás. Két hete Míra lányom szájából kivéstek két ki nem bújt, tolakodó bölcsességfogat. A szájsebész a komplikációk megelőzésére lóadagnyi antibiotikumot rendelt. A lány hősiesen nyelte, s mire elfogyott, nála is beindult a görcsökkel járó szapora fosás. A háziorvos csak legyintett, biztos vírus okozta, de én már rettegtem, hogy az én nyavalyámat kapta meg. A László Kórház vizsgálata sajnos engem igazolt, nála is a CDI nevű alattomos betegséget okozó baktériumot izolálták. Szerencsére a fiatal szervezet könnyebben legyűrte a bajt, öt nap után saját felelősségére hazaengedték. Sajnos a kórház dugig van hasonló esetekkel, attól tartok, sokat fogunk még hallani erről a kórról. Minden antibiotikumos kezelés megfontolandó!
Március 26-ra berendeltek felülvizsgálatra a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalba, én lennék a legboldogabb, ha javulást diagnosztizálnának. Bár csúnya rémhíreket hallani, a rokkantsági ellátást rengeteg embernél elvették vagy csökkentették. Addig meg kéne tanulnom járni a protkóval. Majd igyekszem…
Ide is…

 

Reklámok

Vagyok…

Nagy a restanciám, nagyon sokan érdeklődtek aggódva a hogylétemről(ünkről), ideje, hogy legalább néhány szóban tudósítsak az elmúlt félévről. Nehogy aztán hasonló szemrehányások érjenek, mint amilyeneket a restnek vélt nótárius barátjához intézett a költő az egyik kedvenc Petőfi-versemben:

„Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal…” /Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz/

Iparkodom, iparkodom, de egyelőre csak annyi telik, hogy idemásolom egy kedves barát érdeklődésére és újévi üdvözletére írt válaszom egy részét. Aztán majd…


Levél Jenevernek:
„Kedves …, hálásan köszönöm a jókívánságokat. Az elmúlt félévem kissé mozgalmasra sikeredett, nemigen volt erőm, kedvem blogolgatni. Míg szorgalmasan pátyolgattam a jól sikerült műtét utáni kezeléseket nehezen viselő asszonkámat, nálam is beütött a mennykő: október közepén egyszerűen kinyílt az addig egészségesebbnek tudott lábamon a sarkam. Rohamosan “csúnyult”, 31-én már kórházban kezeltek. Mindhiába, a keringéshiányos végtag menthetetlennek bizonyult, november 20-án lábszárközéptől el kellett távolítani. Aztán a sebészeten megfertőztek egy rohamosan terjedő gyilkos kórral, egy nem múló hasmenéssel (clastridium difficile). Hetekig féllábon ágytálra ugrálni vagy a járókerettel kimasírozni napi harminc-negyvenszer a vágyott porcelánra! Kéjmámor!
Így a László Kórház epidemiológiájának is élveztem a vendégszeretetét, ahol tíz nap alatt megfékezték a nyavalyát, 43 nap után hazaengedtek.
Most itthon kiújult a “drága”, itthon “rohangálok”, utolsó mentsvárként absztinenciával fűszerezett Klion-kúrát tartok, pedig a szépen gyógyuló csonkom már engedné, hogy a rehabilitációs intézetben a remélt protézishez alakítsák.
A mosolyom sajnos kicsit ritkult, de a hitem töretlen. A családom csodálatos, csak asszonkám legyen túl a hátralévő két macerán! Néha összemosolygunk: a két középkorú versenyző a földi lét jégtábláján recsegni érzi az amúgy is sikamlós pályát. Melyikőnk alatt szakad be először? És mikor?…
Na, majd erőt veszek magamon, és lábra állok! Legfeljebb műlábra. És megírom az érzéseimet is, részletezve a megpróbáltatásokat, a megalázó kórházi bánásmódot, meg az itthoniak, barátaim sok-sok aggódó szeretetét.”

Szeretettel kívánok boldog új esztendőt minden jóbarátnak (és nemcsak nekik)! 🙂

Szün

Különös nyári…
Hőgutás nyavalygásom után jött az igazi csapás: kiderült, hogy asszonkámban tumorrá érett az elmúlt időszak szorongása. Szerencsére a balinkai táboromat idén nem vállaltam föl, most a tervezett nyaralások is lemondva, oda a sukosani kétszobás apartmanra befizetett összeg, de ez nagyívben le van…
Hol magamat, hol a drágát expediálom az amúgy is haldokló, nyáron végképp agóniát élő egészségügy redvás bugyraiban. Nem tudom, melyik a jobb.
Szerencsére eddig semmilyen áttétet nem találtak, egy nőgyógyászati műtéttel és némi protokoll kemóval legyőzhető a kór. Van remény, van hit! Kicsit levegőt kapkodva, de van erő is.
Nem tudom, mikor jövök. Minden barátomnak felhőtlen nyaralást kívánok.

Nem kéne

…megint provokálni a drága olvasóimat, hogy szakmányban gratuláljanak valamihez, de az ősz obsitos csak nem állja meg, hogy dicsekedjen a talán érdemtelen megbecsülésével. Talán igen, talán nem, a múltkor mindenesetre  már nagyképűsködtem, hogy aktív éveimben is bőven kaptam elismerést. Ezeknek nagy része pusztán verbális volt, bár a nyolcvanas évek közepén a miniszteri dicséretemhez némi pénzmag is társult. Az akkori plecsnit érdekes módon az a Köpeczi elvtárs, művelődési miniszter írta alá, akinek nem sokkal későbbi bukásával megindult itthon a pedagógia megújítása.
Ennek van szeptembertől vége, a kollégák ma az igazi tanszabadság utolsó ballagására hívtak. Mit ad Isten, az ünnepélyen nyugállományba vonulásom alkalmával ismét minisztériumi kitüntetést kaptam. Nagy nevetség, hogy a Pedagógus Szolgálati Emlékérem igazoló okiratát az általam többször bábnak nevezett Dr. Réthelyi Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (brrrr, ekkora fellengzős baromságot…) azóta lemondott prímása írta alá. Mondjuk inkább őt választom, mint a szervilizmusában teljesen arcát vesztett Hoffmann Rózsát! Ő legalább nem ért hozzá.

süllő 001 süllő 002

Természetesen nagy örömet okoztak vele, még akkor is, ha ez nyilván a kiszuperálásomnak köszönhető, ha már mögötte van 35 év közszolgálat. Az igazi boldogságot mégis az jelentette, hogy az átvételkor a ballagók és ballagtatók is hangosan éljeneztek! Ez az igazi KITÜNTETÉS!

A most elballagó barátaimat meg várom továbbra is. Tudjátok:

 

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.


A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.


Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.


Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.


Egy kirándulás képei

A szombat érdekesen indult, de ehhez el kell mesélnem egy korábbi történetet.
A nyolcvanas évek végén Eta barátnőmmel úttörők voltunk egy azóta közismertté vált pedagógiai innováció, az ún. erdei iskola hazai meghonosításában. Ennek lényege az, hogy egy hétre elutazik az osztály egy vidéki objektumba, és a padban tanult verbális ismereteket a természeti környezetben empirikusan megtapasztalják a csemeték. Közben kézműveskednek, a kirándulásokon önállóan tájékozódnak, a történelmi és képzőművészeti ismereteik bővülnek, az esti „mesékbe”, beszélgetésekbe nyűg nélkül csempészhető az irodalom és az indirekt közösségalakítás. Gyakorlatilag minden évben részese voltam egy ilyen eseménynek elsősorban vezetőként, de – mivel jónéhány kolléga átvette a pályadíjnyertes koncepciónkat – olykor „sameszként” (kísérőként) is. 2006-ban merészet gondoltunk Ildivel, egy másik kollegina-barátosnémmel: az azóta már érettségizett kedvenc osztályommal hetedikes korukban egyhetes csillagtúrát teszünk a Balaton-felvidéken. A bringák a gyerekekkel vonaton jöttek Zánkáig, onnan kerekeztek Szentbékkállára, a szállásra. Én gyerekkoromban nagyon szerettem bicajozni, de csak annyit, amennyi éppen jól esett. A hosszú kerékpártúrákról hamar leszoktam, valahogy jobban suhant a motorom, és a déli féltekémet sem törte föl az idióta, körte alakú kemény nyereg. Így aztán nem alakult az ősmagyarok nyereg alatt puhított lóhúsának inverze: a nyereg fölött keményített lászlóhús. (Na, ezt olvasva megint szörnyülködve marháznak le az én drágáim! Némi joggal.) Megvalósult viszont a kitűnő Sándor Gyuri szállóigévé vált, ma is aktuális társadalombírálata: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én kerékpárral megyek.” Azzal a különbséggel, hogy itt Ildi hajtott elöl, hátul egy régi barátja, aki nagy kirándulóként vállalta a konvojzáró kerekes hálátlan szerepét, én a Suzukimmal „kerekeztem” a mezőny mögött, ahogy azt a Tour de France-on szokták a nagyok. A csomagtartóban lapultak a hátizsákok, esőkabátok, üdítők, energiapótló édességek; a tetőcsomagtartóra pedig két drótszamár is felfért esetleges meghibásodás, sérülés, betegség esetén.
Egyik nap Nagyvázsony volt az úticél, ehhez a Káli-medencéből át kell kelni a hegygerincen az Eger-patak völgyébe (a kapolcsiak Sédnek nevezik, újabban Művészetek Völgye). Ezt közúton csak hatalmas kerülővel lehet megtenni, spórolva a kilométereket kerestünk hát a turistatérképen egy erdei utat.  Gyanútlanul döcögtem a pajtikák mögött, északnak elhagyva Balatonhenyét a rengeteg erdő sűrűjében találtam magam. Gyorsan lassultam, a csapás egyre szűkebb lett, a gödrök egyre nagyobbak. Mivel előző napokban nagy esők hulltak, a pocsolyák mélységét nem is láthattam. Elég az hozzá, hogy az erdő kellős közepén a szegény, szerencsétlen Laci bá’ annak rendje és módja szerint beragadt a sárba. Se té, se tova! A barátaim a dedekkel már kanabokán jártak. Talán ma is ott élnék bakonyi remeteként bogyón és gyökereken tengetve életemet, ha nincs a technika vívmánya, a mobiltelefon. Egenám, de ippeg nem volt térerőm. Gyalog indultam egy magaslat felé, ahol végre működött a mobil, sikerült szólnom a már Kapolcs közelében tartó társaimnak. A hímneműek hősiesen visszakrosszbicikliztek, és önfeláldozó munkával kitolták a dagonyából az egyéltű járgányomat. Aztán nagyot röhögtünk, mert a kipörgő kerekek által (is) felkapott sártól mindenkinek egyszínű lett a nadrágja kötésig, némelyek a szemüket is törölgették, én a hála vidám könnyeit. Aztán elváltunk, nagy kerülővel csatlakoztam hozzájuk a Kinizsi-várnál.
Az autóstérképek ma sem mutatnak átjárást a hegyen, de a tervezésnél a google-os útvonaltervező váltig utat jelzett Mindszentkálla és Hegyesd között. Korábbi kudarcomat feledve arra vezettem hát a hat autóból álló konvojt. A falut elhagyva oszladozni kezdett a magabiztosságom, többször háromfelé ágazott a földút, a térképeken ennek semmi nyoma. Zoli – akinek az Audijában GPS navigál – utólag mondta, hogy a kütyüje néhol nem is jelzett utat. Azért jött mindenki szép lassan, bár egyre nagyobb lett a sár. Béla Astrája egyszer beragadt, a mögötte jövők kitolták. Már nagyon féltem, hogy durva anyázásoknak válok céltáblájává, mikor végre aszfalthoz értünk. A hegyesdi kétlyukú míves kőhídnál álltunk meg, egy rossz szót sem kaptam, és a bűnbánatomban beígért kocsimosatás költségeit sem kérték el.

Kép 027

Alul eszmecsere a kőhídon Nepomuki Szent János szobránál, magyarázhat a tanár úr, van ennél érdekesebb is… 🙂

a hídnál

Taliándörögdön megnéztük a Szent András templomromot, aztán Ajka előtt nyugatnak fordulva szomorúan láttuk, hogy az út széle csupa vörös az ülepített vörösiszap szél által hordott porától. Kolontár előtt nyomasztó volt az iszaptározó több tízméteres gátfala mellett elgurulni. A falut és a szomszédos kisvárost, Devecsert viszonylag szépen helyrepofozták, csak néhány mementóként meghagyott házfal idézi föl a másfél évvel korábbi pusztítást. Egyébként itt minden a tragédiáról szól, az Esterházy-kastélyban üzemelő könyvtár munkatársa sem az épületről beszél, hanem arról, hogy mi van ma is a helyiek lelkében. A kocsmában is hasonló interjúkat készítettem, ahová a testi állagomat feljavítandó egy feles Unicumra betértem.

A ledózerolt házak helyén kialakított park tiszta tóval

Aztán indultunk a Marcal-medencébe, a Somló oldalában lévő Szent Margit-kápolnához, ahonnan a csapat felkutyagolt a hegy csúcsán lévő kereszthez és kilátóhoz.

somlyó

Somló vára a kereszttől

Én addig szunyáltam egy egészségügyit a hanyatt döntött anyósülésen. Jó óra múlva a legfrissebbek már hozták is az egyik pincében vásárolt juhfarkot egy pillepalackban. Iható volt, bár kissé savas, az előző nap kissé túlterhelt gyomrocskám inkább a seritalt kívánta.
Iszkázon álltunk meg ezután, ahová a csapatot régóta szándékoztam elvinni. Nagy László szülőházánál egy rendezvénybe futottunk bele, a Nagy László-emléktúra részvevői üldögéltek a kertben. Ennek ellenére szívesen fogadtak minket, az emlékház megtekintése után az én fáradtnak tűnő csapatom gyermeteg lelkesedéssel vetette rá magát a kert aljában kikészített ijakra, és a költő fiának, Nagy Andrásnak útmutatása alapján élesztgették eddig megbúvó szittya ösztöneiket. Alig tudtam indulásra bírni az önfeledt ötveneseket, hatvanasokat. Na meg az ifjakat…

 nagy andrás

Vendéglátónk Nagy András, a költő fia

Este a szálláson közkívánatra megtartottam a már szintén hagyományos irodalmi estemet. Gyakran a tájhoz kötődő szerzőtől szoktam előadni, de mivel tavaly Nagy Lászlót kipipáltuk, most úgy döntöttem, egy tősgyökeres pesti szerzőt húzok elő a kalapból, elvégre Pestre alig-alig kirándulunk. Karinthy Frigyes néhány humoreszkjét mondtam el – a Halandzsával most nyert fővárosi ötödik helyezést egy tanítványom – valamint az Így írtok ti kötetből néhány irodalmi paródiát. Az arcokból ítélve nagy sikerem volt, idősek és fiatalok is lelkendeztek, hogy mennyivel nagyobb élmény ezeket élőben hallgatni, mint olvasni.
Határozottan sikeres nap volt!

 

Bejelentkezés (helyett)

Legfőbb ideje, hogy egy-két mondat erejéig bejelentkezzek. Továbbra is szégyenszemre lopom a napot, de nem töltöttem ám tétlenül az elmúlt két hetet. A pünkösdi hosszú hétvégén baráti társaságunk ismét abszolválta a hagyományos országjáró kirándulását, most is volt bőven dolgom az előkészítéssel, tervezéssel, az internetről elég sok infót schmitteltem (gyurcsányoltam) a programtervbe.
Már 2009-ben végigjártuk a Balaton-felvidék és a Káli-medence legfőbb nevezetességeit, de maradt még jócskán csodálnivaló. Az akkori szállásunk Szentbékkállán minden igényt kielégített, ezért Ancsa lányom időben lefoglalta. A falu fölötti dombon épült a vendégház, előtte egy háborítatlan hatalmas kert, melybe hajnalonként nyulak és őzek járnak legelni.

Burjánzó flóra

Míra lóg a szeren

A ház

A kései indulást követően – Eddi még vizsgázott egy jóízűt – a szokott helyen, Taki barátjának a pécselyi domboldalon épült pincéjénél kezdtük a napot, ahol elővezettem a legendás kövesztett szalonnámat rozskenyérrel.

DSC_9424

A szerző diszkrét takarásban

„Riadó tetszéssel fogadtatott”, gurult is az arra érdemesek nyeldeklőjén a jó olaszrizling utána. A Suzukimat innen a fent említett ifjú vezette, naná, hogy megvártuk az indulással! Régóta hirdetem: nem az az úr, akinek kocsija van, hanem akinek sofőrje is… Azért egy tízliteres marmont megtöltöttek a háziak a volánművészeknek is.
Az ép lábúak a koleszteringazdag evést levezeklendő egy kiadós sétát tettek a közeli Zádor-várhoz, ahonnan a túlparti völgyhíd is kiválóan látható, én a lugas árnyékában hallgattam a csend, a kakukkszó és a faluból felhallatszó stílfűrész sikításának sajátos kakofóniáját. De ott valahogy a géphang is derűs békét keltett a zajszennyhez szokott városlakóban.

DSC_9451

A „gépjárműre” vezényszó elhangzása után hamar megálltunk a felső- (XI. sz.) és alsódörgicsei (XIII. sz.) templomromoknál. Különösen a második tetszett a monumentális fal körüli nyílt területen elénk táruló kilátás miatt.

Kép 017

Felül a rom, alul a táj a flottával (Laci bá’ magánya a fa mellett)

Kép 020

A nyelvtörténethez konyító ember erre járva újra és újra gyönyörrel ízlelgeti a nyelvével a környékbeli földrajzi neveket: Pécsely, Vászoly, Dörgicse, Zánka, Mencshely, Óbudavár, Köveskál, Monoszló, Balatoncsicsó, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Hegyesd, Monostorapáti, Kapolcs, Pula, Taliándörögd, Öcs… Szeretem őket! Mindnek külön története van. (A buta helyesírási program a tizenhétből tizenhármat aláhúz.)
Este Józsi, poroszlai vendéglátónk – Taki a legtöbb hétvégét nála tölti halakra és békére vadászva, néha engem is visz – egy Tisza-tavon fogott hatkilós harcsából készült lecsós paprikást kínált föl a köznek túrós csuszával. Diszkrét csámcsogást kevésbé diszkrét borozgatás (a túraterv szerint dezinficiálás) követett, lévén döglött halnak halála a víz.
(Az előző bekezdésről eszembe jutott egy találós kérdés, ahogy jön a nyár, rendre megszállják az agyam ilyen nyelvi bogarak: Mi a különbség Taki és a gólya között? A gólya halra és békára vadászik…)

E szörnyűséget leírva látom, mi lett az egy-két mondatból. De Ti ezt tudtátok! Félek, holnap ugyanígy folytatom! 🙂