Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Reklámok

„Ott az ég mindig kékre van színezve…”?

Sistereg a nyár. (A verssort Pipulkától „schmitteltem”, nagyon tetszik.) Legfőbb ideje, hogy még ebben a hónapban megörökítsem itt is néhány képpel és szóval a ragyogóan sikerült, de sajnos hamar elröppenő, családkohéziót erősítő balatonszepezdi nyaralásunkat. Ahogy említettem, Ancsa lányom fejéből pattant ki az ötlet, hogy frissen megrokkant, és újra járni tanuló „apácijának” akadálymentes vízparti dőzsölést biztosítson. Az anyagi áldozat ténye sem riasztotta vissza, nem is tudom, hogy a csajok kitől örökölték a nyakasságukat. Mindenesetre hálás gyermekek hálás apjának lenni jó! Írásbeli dicsérettel köszönöm, kérem az indexeket! Mind a négynek, mert a lányok hozták a választottjaikat is. Meg asszonkámnak nagyon-nagyon…! Ő sem volt magabiztos a jövőt illetően egy éve a baljósan bizonytalan műtétje előtt. Csak én álltam két lábbal a földön. Akkor még, höhöhö! 🙂 Ja, akkor én is nagyon féltem.

De mindig lásd fenn, a blogcím…

ház a stégről

A ház a stégről

A vízparti házikó Balatonszepezd Viriusztelep nevezetű északkeleti végén, az általam csak művészsornak nevezett Halász utcában áll. Az emeleti ablakból elénk táruló látványból a fenti borítóképem nyújt ízelítőt.  Innen Zánkáig egy ősnádas húzódik. Madárfütty, békaszó, no meg olykor a Tapolca–Budapest, Déli pu. között ingázó vasparipa dízelmozdonya töri meg a csendet. Valamiért ez a morgás, kattogás nem tájidegen, hajdanán az ismert vicinális hangja jelezte hajnali horgászat közben, hogy most épp a félhetes kapások következnek, leszegett simléderrel érdemes figyelni a fodros ezüsthídon billegő úszót.

Szepezd vízparti jellegzetessége a nádas és a nyílt víz között húzódó kákamező, mely remek élőhelye a keszegféléknek. A helyiek csuhinak nevezik, a lexikon szerint csuhu. Sokszor körbejártam a tavat, de hasonlót csak a györöki kiszögelésnél találtam, lapátnyi vörösszárnyú keszegekkel készítettem ott interjút. A káka (katt) csöves levelű sásféle, garantáltan nincs rajta csomó, kedveseim, legfeljebb a víz alatt. 🙂

káka

Jegenye, szomorúfűz, nád, káka – gyönyörűek, és mind nekem susogott!

szep csoport

A kiváló csapat tagja Panka, a halászkutya-vérvizsla.

horgászkutya vérvizsla

stégenstégen2

Horgászbotot nem vittem, néha kidodzsemeztem a stégre, és elrévedeztem…

„…Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.” (JA: Nagy városokról beszélt a messzi vándor)

sorstársSorstárs

Ragyogó időnk volt, esténként nagyokat sétáltunk. Szepezd domboldalra épült, Eddi bizony megdolgozott a vacsoráért. 🙂

séta1

Vérre menő Scrabble-, Activity- és Inquizitor-csatákon mértük össze a tudást és leleményt. Otthon erre nincs idő.

scrabble csendélet

A kincseim (majdnem) mindig győznek. 🙂

kincsek

Négy fényképezőgép dolgozott, nem könnyű válogatni a termésből. Hazatérve a fb-on közzétettem egy válogatást Színek a Balatonon címmel. Egykori diákjaimnak szántam elsősorban, akik az „erdei iskolában” oly nagy lelkesedéssel próbálták a lellei strand lépcsőjén ülve vízfestékkel papírra rögzíteni a színek és fények játékát.

Mennyire más a túlpartról ez! Katici minapi képeinél (katt) meg is jegyeztem. Most ide is kiteszem, hátha nem láttátok. A második képen seregélyraj szürkíti a Tihanyi-félszigetre lejtő szivárványt. (Katt és nagyít.)

színek 2 színek1színek 6 színek 3 színek 4 színek 5zsínek 7színek 11 színek 8 színek 9 színek 10DSC_2376

Klímahalál

Mi jöhet még? Jobb bele sem gondolni! Kedden csütörtököt mondott a klímaberendezésem. Asszonkám elégedett, mert ő nem bírja a légkondit, én meg:

hőség3

Az ötvenhez közeledve egyre nehezebben bírtam a kánikulai hőséget. Lassan hat éve, mikor megkaptam a közszolgálatban töltött harminc év után járó jubileumi jutalmat (háromhavi bért), az agyzsibbasztó kánikula elleni honvédő háborúba fektettem egy részét. Egy volt tanítványom édesapjához fordultam, aki légkondicionáló berendezéseket forgalmaz. Ő lelkesen rábeszélt a világszínvonalú kínai ipar termékére, mondván, hogy ezt a modern inverteres ketyerét szerelik a pekingi olimpia összes objektumába is. De azt nem mondta az úr – az én csökött lírai agyam meg nem vészcsengetett –, hogy a jeles sportesemény csak néhány hétig tart! Aztán már nem kell hűteni semmit.

Az olimpia éve nem volt túl meleg, alig kapcsoltam be az új családtagot, különösen azért, mert asszonkám rendre választás elé állított: ő vagy a klíma. Persze nőm hideg ellenszenve olykor kevés volt a hőfrász ellen, kellett a készülék általi rásegítés. A következő nyáron azonban bemondta az unalmast, az inverter panelt nem tudták pótolni, a régi ismeretségre való tekintettel kicserélték az egész kültéri egységet ingyenesen. A tavalyi szörnyű nyarat végigszolgálta hűségesen, de én akkor is rettegtem, hogy mikor vágja hanyatt magát újra. Ősszel még kitisztítottam (két lábon állva a létrán) a légszűrőjét, két hete pedig kihívtam a szerelőt, mert asszonkám fülébe beleültette valaki a legionella baktériumot, akarom mondani, a legionellismustól való félelmet. A mester kijött, nyolc ropiért spriccelte a fertőtlenítőt, megmérte a nyomást, kipróbálta a gép funkcióit. Hűtött, mint az állat…

Most meg így nézek ki:

hőség4

Macskás nők 🙂 kedvéért esetleg így:

hőség2

Kapcsolatom a dögletes időjárással a korábbiakhoz képest két mozzanattal módosult: a kerekesszékbe szörnyű dolog beleizzadni, az ülepem, a hátam valamint a műszálas ülés nehezen viselik egymást. A másik egy érdekes felfedezés, az a lábam büdösödik, amelyik nincs is. Környezetem szerencséjére sosem voltam hajlamos erre a sokak életét megnehezítő testi bajra, egyesek fürdés után néhány órával bátran vállalhatnának biológiai féregírtást a lábszagukkal. De a csonkom alakformázásához és a protézisem felcsatolásához használt különféle harisnyák és szuszpenzorok alatt beizzad a „pici”, és néhány órás viselés után a futómű leszerelésével gyanakodva néznek rám a drágáim. Immár a hónaljak mellett ide is spriccentek a desodoros flakonból.

Szóval kedden nem bírtam tovább, beüzemeltem a Haier-cég termékét. Csak éppen fityiszt nem mutatott, gonosz konoksággal keringette a meleg levegőt. A guta majd megütött, kétségbeesetten hívtam a mestert. Tegnap ki is jött, szarakodott egy jó órát, mindent rendben talált, csak az inverter panel lehet a hibás, szombaton hoz egyet harmincezer forintért plusz ÁFA. Illetlen szavak hagyták el kicserepesedett ajkamat arról, hogy hová is tegye a kitűnő alkatrészt, hozzon inkább egy garantáltan megbízható másik készüléket, kerül, amibe kerül! Ami nem hagy cserben 30 fok felett sem! A mordizomadta kirelejzumát!

Úgyhogy szombaton jön az új készülék. Életben kell maradnom! Addig meg undok leszek, csak a szobai ventilátort engedem közel magamhoz, esetleg rengeteg hideg sört,  nézem a tavalyi meg azelőtti (katt rá) vészsikoltásaimat. Meg irigykedve ezt a gyönyörűséget:  🙂

meleg

(A képeket az internetről lopikáltam.)

Egy kirándulás képei

Rövid helyzetjelentés: A tegnapi szívultrahang-vizsgálat (utoljára októberben volt Füreden) minimális javulást mutatott. Csökkent a kamrai tágulat, a burokban nincs víz (naná, csak sört iszom), de a kardiomókus fődoki egyértelműen jelezte, hogy a ketyere leharcolt, gyári új nem jöhet szóba, ennek ellenére óvatosan pörgetni kell, el ne lustuljon, már csak az elhatalmasodott derékbőségem miatt is. Csak még fáj a séta…

A szintén tegnapi teljes holdfogyatkozás meg felemelő volt, két kupica vodkával együtt fogyasztva jelentősen emelte az egómat, hisz hogy fordulhatna elő máskor, hogy az árnyékom ilyen sokáig beterít egy ekkora sárgolyót! Lehet, tényleg fogynom kell!

De most csapjunk a betűk közé, elevenítsünk föl mozzanatokat a pünkösdi négynapos autós kirándulásunkból! Péntek reggel szakadó esőben indult öt gépjármú 17 emberrel a fővárosból délnyugat felé, hogy az általam kifundált útvonalon tovább ismerkedjen a hazai táj újabb csodáival. A hatodik autóban Ancsa lányomék az új családtaggal, a 11 hónapos Panka kutyával előre jelzetten különcként válogatva csatlakozgattak a közös programhoz, most is igyekeztek a szállásra. A hetedik kocsit estére vártuk, lévén Juditot aktív középiskolai tanárként munkanapon nem nélkülözhette a kenyéradó gazdája. Igen, a sokak által a nyári szabadságért irigyelt pedagógus a szorgalmi időben egyetlen napot sem vehet ki, legfeljebb szerencsés esetben műszakcserével ügyeskedhet, amit nem szeret, mert azt gondolja, a katedrán pótolhatatlan. Mindezt persze a magam nevében írom, s rögtön eszembe is jutnak az elmúlt tanévem fájdalmas elvonási tünetei. A gyászév lassan letelik…

Persze olyan is akad, aki az orvosnál borítékkal intéz némi szabadidőt. Hadd ne minősítsem, mert a „másságom” elfogulttá tesz! Ahogy a szeretteinkkel kapcsolatban is történik: akkor tudjuk meg, mennyire fontos, amikor már elveszítettük.

Balatonfüreden álltunk meg először, ahol e sorok írója tavaly felejthetetlen hónapot töltött, aminek a megírásával még tartozom. Hehe, a modern regény alkotója játszik az idővel! A modern olvasó meg csak bámul…!

Az eső már elállt, közkívánatra megálltunk, hogy sétáljunk egyet. Én ugyan csak át akartam gurulni a helységen, ahol a szívkórház előtti U-alakú utcán a nyelvemet jó mélyen kinyújtva a torkomból feltörő „bleeeee” elnyújtott hangcsokor kíséretében a jobb kezem középső ujját erekciós helyzetbe kényszerítve meglendíthetem a karomat a kitűnő objektum felé. Oh, a háládatlan gyermek! Buta, ezért leköpi az iskolát, ahol segítenének a baján!

Nos, a Tagore sétányon töltött félórás Balaton-imádatot követően nevetséges tervemet meg is valósítottam, és jó volt. Ismét rajongok Füredért!

Taki barátom javaslatára ezután Pécsely felé vettük az irányt, ahol az egyik haverjának a dombok között szép háza, nagy szőlője van gyönyörű pincével.

kiránd a pinyóhoz

“Kirándulás” a pincébe

 

Taki minden évben végez némi segédmunkát a szüretnél, így kis társaságunkat már másodszor fogadták jó szívvel a házigazdák. Barátom egy kis kirándulást is tervezett a közeli Zádor-várba, de a pincelátogatáson a kiváló rizling, a házilag abált fokhagymás és paprikás, szájban olvadó tokaszalonna, a házikolbász és a rozskenyér összhangja révén az időnk vészesen eltelt, a talpalást borítékoltuk más alkalmakra.

a pinyó

A pince

Ezen a kiránduláson itt rontott nekem az első – nem echte hamleti – létkérdés: Inni vagy nem inni? Akkor nemesb-e a lélek…?

Tudniillik a korábbi évek kirándulásain nekem nem kellett vezetnem, mindig volt helyünk valamelyik kocsiban. Igazi úrnak nemcsak kocsija, sofőrje is van! Ez anyagilag sem volt rossz, mert a főcsóróktól nemigen fogadtak el a barátok üzemanyag-hozzájárulást. Most azonban Ancsáék fél Fordját a nagyságos kutyatinédzser igényelte meg, így a flotta admirálisi hajója az én öreg szürkém, a Red Bull-i képességekkel rendelkező Suzuki Swift lett. Benne mi asszonkámmal, majdnem érett Míra lányom és az ő szívét már bitorló, gyanúm szerint a jövőben a kezére is pályázó (a pályázat még nincs kiírva) ifjú férfiember, nevezzük Eddinek. Ez három jogosítvány, asszonkámét ugye nem lehet komolyan venni, maradtunk ketten. Eddig én vezettem. A labilis egészségi állapotom és a söröcske-borocska iránti sírig tartó szerelmem okán azonban jó, hogy itt van az ifjú titán, hogy átvegye a volánt. És nagyon megkívántam egy-két rizlingből spriccentett nagyfröccsöt. De győzött az ész: nem ittam! Taps! A hátralévő 150 kilométeres kanyargós út a „saffety car” soförjétől szinte kívánta a 36 éves rutint. Basszus, már a jogsim is öregebb, mint amilyen én kívánok lenni!

Kisdörgicsén még megnéztünk egy kora-középkori templomromot, aztán végigzúdultunk a Balaton-felvidék és egyben az ország egyik legszebb útján.

Keszthelyen meg kellett állnunk, mert Taki a bevásárlást elmulasztotta otthon, és a svábbogarairól meg egereiről elhíresült hipermarketben látott lehetőséget a hiba kiköszörülésére. Naná, hogy a felcsillanó szemű nőneműek vezetésével az egész csapat betódult a „tecsóba”, hogy aztán felváltva tűnjenek fel a parkolóban, ahol engem hagytak őrszemként. A végén már rendesen basszomáztam!

Mire végre egybegyűltünk, még egy szerelőt is kellett cserkésznünk, mert az egyik drága csodaautónak beesett az ablaka, se le, se fel. (Hogy egyesek milyen ócskavassal indulnak neki! Olyan négymillással! Bezzeg az én kurblis ablakemelőm nem szarik be!) Jó óra szopás után meg alig találtunk ki Keszthelyről nyugat felé, elképesztően kevés az útbaigazító információ. Teljesen forgalommentes úton gyönyörű erdőkön és rendezetten vonzó falvakon át érkeztünk a korábban látott és említett szállásunkra, mely a völgyben húzódó Borsfa nevű szalagfalu fölötti domb tetejére épült.

szasz haver

Na figyelj, kiscsaj! Mögöttem a völgyben a falu.

Dehogy ötted mög! 🙂

Kicsit bő voltam, mint a gatyám, a folytatás következik… 🙂