Egyébként, grrr!

Akárhogy küzdök, kitör belőlem a néptanító és a magyartanár. Nem tudom tétlenül szemlélni – ahogy a magas műveltségű nyelvészeknek illik – a gyönyörű magyar nyelv megcsúfolását a közéletben, közmédiában. Jó két éve indulatosan berzenkedtem, sőt, harci zászlót bontottam (elvégre, ne csak a nagyfőnök háborúzzon fantomjaival meg a migráncsokkal) az „igazából, igazándiból” értelmetlen töltelékszavak, partikulák ellen itt. Érdemes újraolvasni.

Szerintem volt értelme, valamelyest visszaszorulóban van az ellenség, de csapataink még harcban állnak.

Most új szópiréz kezdett terjedni pestisként honi nagyjaink becses ajkán. A kitűnő egykori debreceni polgármester, ma frakcióvezető K. Kétségtelenül Nagy Intelligenciájú és Kommunikációjú Lajos, aki felsőbb utasításra a kupakokról is képes szóbeli esszét kreálni, szinte minden mondatába elhelyezi az „egyébként” szószörnyet. Rendkívüli bájjal teszi ezt, mert a szóközi részleges hasonulást (hogy a zöngétlen k hatására p-nek ejtjük a b-t) zavarában így ejti: egyé’ként. Tájnyelvi elem, hiába, érettségije is van! Aki tud, az tud!

A gondolathiátus fertőzése hamar terjed, a következő fertőzött a volt belvárosi polgármester, az én tündéri keresztlányom egykori sógora, R. Antal lett, aki kitűnően alkalmazkodik a nagy elődhöz, még a lakása is tágul, mint a világűr. Hű, én ilyen sótlan embert még nem láttam, az ominózus esküvőn csaknem hányt a sok primitív „zemberektől”!

A héten meg Kálmán Olga meginterjúvolta a boltzár visszavont törvénye ügyében a különben jóarcú ifjú KDNP-s megmondó embert – van-e, aki e nevet nem ismeri, én gyorsan elfelejtettem. Na, ő egy mondatában három egyébként-tölteléket használt, huszonnyolcig számoltam. De a botomért akkor indultam el – tudniillik, hogy belevágjam a készülékbe – amikor a tisztelt riporter asszony száját is elhagyta a szó. Tyű, mordizomadta! Új frontot nyitok, lesz, ami lesz! A tévét aztán asszonkám kérésére nem bántottam, bár hamarosan kileheli a lelkét a kütyü is.

És akkor némi magyarázat következzen! A Magyar értelmező kéziszótár szerint az egyébként egy határozószó (a Magyar grammatika szerint kötőszószerű határozószó), amely szinonimája lehet a máskéntnek, továbbá jelentheti azt, hogy egyéb tekintetben, más esetekben (pl. abban tévedett, de egyébként igaza volt). Használandó az előzményt összefoglaló vagy tartalmát megerősítő mondat bevezetésére (általában, különben is), pl.: Tetszett neki is, nekem is, egyébként mindenkinek. Továbbá más tárgyra való áttérés áthidalására (különben) pl.: Egyébként búcsúzom, mert holnap elutazom.

A WikiSzótár.hu további jelentésekkel és példamondatokkal szolgál. Először a határozószóként taglalja az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Másféle nézőpontot vezet be; ’más vonatkozásában, a többi szempontból’. Pl.: A ruhám kicsit elnyűtt, egyébként csinos.
  • Új témát vezet be; ’az előbbi témától eltérve’. Pl.: Egyébként hogy van a nagyi?

Ezt követően kötőszóként veszi végig az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Egy másik esetre vonatkozó közlést vezet be; ’más alkalmakkor; más időkben; általában’. Pl.: Ma hibázott, egyébként viszont mindig ügyesen dolgozik.
  • Részletezés folytatását vezeti be; ’az előbbieken túl’. Pl.: Szép volt a vidék és az egész hotel, egyébként pedig minden szempontból kifogástalan kiszolgálást kaptunk.

A máskülönben és az egyébként kifejezések nem szinonimák, mivel bár van a jelentésükben átfedés (’másként, más tekintetben’), a máskülönben kötőszóként a mert szinonimája. Pl.: Légy jó, máskülönben megharagszom.

Ismétlésként „különben” néhány ajánlott helyettesítő töltelékszó: máskülönben, mellesleg, amúgy,  egyébiránt.

Bocsánat a „nyelvelkedésért” igyekszem visszafogni magam! Ja, és nem a politikai hovatartozás miatt idéztem három kormánypártit, a balosok is fertőződnek.

Reklámok

A város peremén

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj…”

A cím és a mottóként idézett néhány verssor bizony nyomasztó indítása egy reményt hirdető blog nyár eleji bejegyzésének. Pedig tulajdonképpen jól vagyok, némi visszaesés után fizikailag összekapartam magam, még étvágyam is akad. Nem okozott különösebben meglepetést az sem, hogy a közéleti acsarkodások a választások után sem szűnnek, a fortélyos félelem igazgat tovább. Tudomásul vettem, hogy én már nem érem meg e fátum megszűnését, de a gyerekeinkért nagyon aggódom. Eddig mindig bejött az ifjakba vetett bizalmam, mert tehetségesek és jobbra hivatottak. Előbb-utóbb megtalálják a kiutat! Remélhetőleg nem máshol és nem egy kataklizma következményeként. Soha nem voltak Ady sorai érvényesebbek, mint ma:

„…Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifju testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni:
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Asszonkám megismételt CT-je nem mutatott semmilyen romlást az állapotában, de a vérvizsgálat bizonyos értékei miatt az onkológusa úgy határozott, hogy három újabb kezelésen kell átesnie. Nem vagyunk boldogok. Ráadásul a múlt héten begyulladt a vállízülete, szegénykém csak fájdalomcsillapítókkal működött. Ilyen izomletapadásos ízületi gyulladásom nekem is volt vagy húsz éve, akkor még rendszeresen fociztam. A szemem ugrott ki a fájdalomtól, ha megemeltem a karomat, éjjel meg csak vigyázzállásban, azaz combhoz szorított kézzel tudtam aludni. Hosszan kaptam fizikotherápiás kezelést, és gyógytornára jártam, pedig akkor még nem is gondoltam, hogy valaha mozgássérült leszek.

Szerencsére már jobban van!

A helyzetjelentés után visszatérek a fenti fejcsóválós borongáshoz. Már írtam, hogy intézményesített lopáshoz, trafikhoz, földhöz, bankadóhoz, reklámadóhoz nem értek, szót sem vesztegetek ezekre. A szilánkokká szétvert oktatásügyön már keseregtem eleget, ha nem lenne annyi hivatástudattal megvert megáldott kollégám, akik sokszor tankönyv nélkül, a gyomorba kúszó egzisztenciális félelmet legyűrve mostoha körülmények között is erőn felül helytállnak, már régen kiborult volna a bili. Így azonban más a fontos.

Hasonlóan intenzív ágyon fekszik a haldokló egészségügy is, volt szerencsém beleszagolni a fekélyeibe, dolgozóinak csodálatos lelkesedése lélegezteti jobbára. Pedig ez igazán közügy, többnyire nem az egészségbe halunk bele. Lehet, hogy a döntéshozóinkat mindez nem érdekli? Aki beteg, az annyit is ér? Pusztuljon a férgese! Éljen a foci!

Jutott eszembe mindez, mikor asszonkámat elfuvaroztam az orvoshoz a közeli Gyáli útra. Fenét! Kerületünk focicsapatának, a népszerű FTC-nek az igazgatását a korábbi választási győzelem után átvette a középfokú végzettsége ellenére nagy tehetséget bizonyító Kubatov úr, a kormánypárt egyik főkomisszárja. Hamar eszébe jutott, hogy kellene neki egy új játék stadion, mert megérdemli. Nosza, kapott is pénzt rá bőven, a harmincegynéhány éves Albert Stadiont üstöllést lebombázták, a nemrég elhalálozott aranylabdás Flórit azzal kárpótolták, hogy a szomszédos utcát az ő nevére keresztelték át. Az új stadionnak sok milliárdért más lesz a neve, most olvastam, hogy egy biztosító társaság idegen nevét fogja viselni. (Gr!)

Ott álltam tehát az Albert Flórián úton, baloldalt lapult egy rozzant és rozsdás kerítés mögött a László Kórház onkológiai ambulanciájának lepukkant földszintes épülete, ahová naponta százak járnak a gyógyulás egyetlen reményével, kiböjtölve azt, hogy az összesen kilenc ágyon hosszú-hosszú várakozás után előbb-utóbb rájuk kerüljön a sor, és szétáramoljon testükben a remélhetőleg kóros sejtburjánzásokat is elpusztító szörnyű méreg, mely nincs tekintettel az ép szövetekre sem.

Jobbomon pedig az égre magasodva pózolt a grandiózus új acélépítmény, akár egy óriási nyitott szardíniás doboz, szinte a szagát is éreztem.

albert-stadion

Hirdette a nyers erőt, pedig kintről nem is láthattam a birodalmi sasra hajazó új acélszobrot. Borzalom!

fradisas

Nem, nem akarom a stadionépítések ellenzőinek sorát gyarapítani. De ott jobbra és balra pillantva megfogalmazódott bennem egy elköteleződés. Pokolra a stadionokkal, amíg nyomor van és éhezés, amíg nincs pénz kezelésekre és gyógyszerekre!

Pedig én igazán szeretem a focit! Akkor is, ha az agyonmenedzselt válogatottunk Albánia (!) ellen szánalmas teljesítményt nyújtva egy vitatható büntetővel képes csak győzni.

zöld sas

Én ezt a Fradi-sast szeretem. Emberléptékű.

Kifelé a gödörből

(Elnézést kérek, a szokottnál is hosszabb lett, de ezt nem lehetett szétdarabolni!)

Bizony, jó időre bedugult a dumaláda ezen az oldalon. Jóbarátok és ismerősök aggódva érdeklődtek az okokról, igyekeztem szűkszavúan és nyögvenyelve válaszolgatni privát levélben, gondolom ezzel is ráncolva kedves homlokokat. Mert elég csúnya gödörbe kerültem, melyből alig láttam esélyt a kijutásra. Eltűnt az állandó belső mosolyom, zárlatot kapott a humor, az önirónia, talán életemben először tapasztaltam magamon valami szörnyű depresszió jeleit.

Már az év első két hónapjában gyanút foghattam volna, elnehezültem egy kissé, a megmaradt bokám olykor kézilabdává puffadt, egyre többször éreztem a szükségét némi snapsz kupicából való hörpintésének s annak söröcskével való leöblítésének a közérzetet javítandó. Mikor a hanyag autós motorgenerál helyett adalékanyagokkal akarja elérni, hogy a lerobbant ketyere tartsa az iramot. Előbb-utóbb aztán az elhanyagolt erőforrás furcsán kerregni kezd, aztán végleg elfüstöl.

A havária akkor következett be, mikor asszonkám április első napjaiban hazajött a kontroll CT-leletével, melyben az orvos leírta, hogy gyanús foltokat talált a hasfalon, ismét fel kell keresnie az onkológusát. A számítógép előtt ültem, potyogtak a könnyeim, hosszú percekig rázott a zokogás csendben befelé, amúgy férfiasan. Aztán szépen jött a jól ismert légszomj, hetekig nem tudtam enni, csak vaníliás karikát próbáltam majszolgatni a vércukorszint miatt, valamint ittam becsülettel, akár a katonatiszt.

Asszonkámról gyorsan elmondom, hogy a régi, jól bevált onkológusa megnyugtatta, hogy nem eszik olyan forrón a kását, majd júniusban megismétlik a vizsgálatokat, és akkor majd eldöntik a továbbiakat. Hála Istennek, jól van, dolgozik ezerrel, néha enyhe ízületi fájdalmai vannak a kor és a kevésbé sportos életmód következményeinek megfelelően.

Én azonban fokozatosan konyultam le, mint a kiszáradt kóró, pedig igyekeztem locsolgatni magam bőven belsőleg. Egyre fogyott az erőm, már a fejemet tartani is megerőltetőnek bizonyult, alig vártam, hogy este ágyba keveredjek. Szerencsére aludni egész jól tudtam, de nappal is többször lefeküdtem. Május elején a négynapos hétvégére terveztük a szokásos tavaszi autós kirándulásunkat, de én jóval előtte tudtam, hogy ez nekem kimarad idén, a fürdőszobába kitámolyogni is maratonfutásnak tűnt, minek legyek kolonc a szeretteim nyakán. Az utolsó áprilisi hétvégén eldöntöttem, hogy orvoshoz fordulok, akármi is lesz ennek a következménye. Naná, hogy azonnal kórházba utalt! Kérésemre nem az Istvánba, hanem a Gottsegen Kardiológiai Intézetbe írta meg a beutalót, ahol egyszer már csodát tettek velem. Ancsa lányom már vitt is, a nagy tömeg ellenére néhány óra alatt mellkasröntgent, szívultrahang-vizsgálatot, laboreredményt produkáltak, frissen beapplikált branülön keresztül három ampulla vízhajtót toltak belém. Aztán egy fiatal orvos közölte, hogy kórházi ellátásra van szükség, de az épületet éppen felújítják, fele ágyszámmal működnek, és egyetlen helyük sincs. De ő beszélt a szomszédos Szent István Kórház kardiológiai osztályának főorvosával, akik tárt karokkal várnak. Nos, én az Istvánból mindig betegebben illetve megcsonkítva távoztam, mint ahogy bementem, legszívesebben hazaindultam volna. De rápillantva szeretteim aggódó arcára megadtam magam. Egyenesen az intenzív coronaria őrzőbe vittek, ahol minden látszólag fölösleges holmimat hazavitették. A mellemre tappancsokat ragasztottak, hogy monitor mutassa az életfunkciókat, belém nyomtak újabb öt ampulla Furosemidet valamint élénk tiltakozásom ellenére egy hólyagkatétert, mondván, hogy ekkora lóadagtól az ajtóig sem jutok el, már az ágy szélén bevizelek. A megdugásomkor valamit elbarmolhatott a magabiztos nővér, nemcsak azért, mert a szemem jött ki a fájdalomtól, akár a csigának, de a baloldalamon fekve olyan vizelési ingert éreztem, mintha most rögtön kidurrannék. Egész éjjel forgolódtam, semmit nem aludtam. A klímaberendezés folyamatosan ment, néha meleget fújt, akkor leizzadtam, rögtön utána hideget, akkor meg vacogtam, mint a makk ász. Reggel olyan gyenge voltam, hogy a bögrémet nem tudtam a számhoz emelni. Tölteni sem, mert a kezem elképesztően remegett. És rám jött, amitől a legjobban féltem, egyszerre kakilni kellett. Asszonkám szerencsére korán bejött, elindultam kissé nagyképűen, hogy felkeresem a folyosón lévő egyetlen klotyót. Tíz ágyra egy, valamint egy mosdó! Már az ágy végén felborultam volna, ha asszonkám nem tart meg, egyszerűen összezavarodott bennem a horizont. Kapaszkodni sem tudtam, Petőfi laza átiratával egyik kezemben hugyos zacskó, másik kezemben bot. Társam hozta a szappant, szivacsot, törülközőt, s tartotta a dülöngélő kedvest. Félúton alám toltak egy négykerekű székecskét, amiről később derült ki, hogy egy vödörrel kiegészítve szobaklotyóként funkcionál. A további élvezeteket nem részletezném, méltán pályázna az életem legszörnyűbb pillanatainak egyike címre. Még két napig szenvedtem az intenzíven, közben különféle hallucinációk kínoztak, talán az alkoholelvonás tünetei. Szerdára alaposan megcsapoltak, valamivel jobban lettem, még enni is tudtam. Jött a négynapos ünnep, kellett másnak is az intenzív ágy, így átkerülhettem az osztályra, Szerencsére kinézett magának egy gyógyszerkísérletet vezető kedves főorvosnő, szelíden kapacitált, hogy legyek egyik alanya ennek, cserébe egy háromszemélyes fizetős kórterembe kerülök ingyen, nem egy tízfős hodályba. Abban az állapotban talán az ördögnek is igent mondtam volna némi nyugalomért. Áttoltak, itt a három ágyhoz tartozott egy toalett és egy komplett fürdőszoba. Ráadásul a két szobatársamat a négynapos hétvégére hazaengedték, így magamra maradtam. Ez jó volt, rühellem a nyavalyáikat soroló, egymásra licitáló betegek felszínes csevegéseit, inkább rádiót hallgatok és olvasok. Így nem untam magam, csak az életemet megmérgező és belőlem kilógó csövet, a végén a staniclit, melynek tartalma már ekkor piroskás volt a vértől. Fájt is. Hiába könyörögtem a vizitelő ügyeletes orvosnak, hogy távolítsák el. Az ügyeletes doki soha nem dönt, tán még az újraélesztést is megfontolná.

Vasárnap ráadásul eldugult a cső. A beadott vízhajtó ellenére csak levegő volt benne. Ijedten hívtam a nővért. Az ügyeletes doki nem szarozott sokat, utasította az ápolónőt, hogy mossa át a rendszert, hogy ne kelljen újat feldugni. Így aztán a tökömbe kaptam egy gyors infúziót, majd ezt megismételve beindult a csurgás újra. Közben, hogy ne unatkozzak, két napja ugatva köhögtem, valószínűleg a fent említett klíma utólagos hatásaként. Pont egy tüdőgyulladás hiányzott! Szerencsére csak a torkom adta be a kulcsot.

Szombaton meglátogatott a 86 éves plébános barátom, aki felszentelése óta járja a kórházakat. Először tanácsot kért, hogy a nagymarosi lelkigyakorlatának témájához, a szegénységhez milyen ötletekkel tudnék segíteni, és milyen irodalmi szemelvényekkel tudná színesíteni előadását. Jó volt kicsit újra hasznosnak érezni magamat, akadt sok használható ötletem, szorgalmasan jegyzetelt. Aztán megáldoztatott, és megkaptam a betegek szentségét. Eddig mindig elutasítottam tréfásan, hogy nem kérek még papot. Most az „utolsó kenetet” – remélem nem utoljára – kiszolgáltatta. Nem tiltakoztam. A gödör mélyén ezekben a napokban bizony olykor a göröngyök hullását kívántam. De jó, hogy ma már mosolygok ezen!

Hétfő reggel újra nőni kezdett a fű, benépesült a kihalt kórház. Először a nagyfőnök főorvos látogatott meg, kissé értetlenkedett, hogy miért van még mindig bennem a cső. A pipától elborult az arcom, ezt kérdeztem mindenkitől napok óta. Most kivették hamar, szegény, megviselt lomposlajosom nagy megkönnyebbülésére. Nagyot tisztálkodtam ízibe! És akkor még simán tudtam pisilni. A főorvosnő is jött, határozott nemet mondtam a kísérleti nyúl felkínált szerepére, és még határozottabban közöltem, hogy én most hazamennék. Nagyon kedvesen fogadta a nemet, és megígérte, hogy kedd reggel elenged, de emelni kell néhány gyógyszerem adagján.

Nehezen telt az utolsó nap odabent, de aztán Taki barátom és asszonkám hazavittek. Itt lett volna egy kínálkozó boldog befejezés, de szerdán szédelegni kezdtem, rám jött a szapora. Naja, az Istvánból mindig hozok haza valami maradandót, a kibaltázott életbe! Ráadásul bedugult a pisilőművem. Egy kis csurgás, aztán semmi, az inger marad. És minden próbálkozásnál fosás. Így még urológushoz sem mehetek. Az étvágyam ismét nulla. Egyre gyengébb vagyok. Mély letargia vett erőt rajtam. Elkezdtem szedni vadul a Kliont, amely korábban kirántott a bajból. Nem szűnt. Aztán jó egy héttel később működni kezdett a szerszám, megfontoltan bár, de meg tudtam könnyebbülni. S tizenkét nap elteltével megszűnt a hasmarsom is. Újra tudok enni, vasárnap már voltam misén, tegnap már bevásároltam. Mondjuk kurvanyáztam erősen, mivel a kórházi lét időtartamára kivettem a bankkártyámat a brifkómból, ezért nem tudtam fizetni. Haza kellett jönnöm érte, hogy el tudjam hozni a cuccot. Szegény asszonkámat jól leszidtam telefonon, pedig nem is ő volt a hibás. Mondjuk, figyelmeztethetett volna, az itthoni dolgokban ő az ész embere. Itt kérek tőle bocsánatot! 🙂

Bocsánatot kérek azoktól a barátaimtól is, akiknek aggódó érdeklődését megborult elmével sopánkodásnak véltem, s sprőden és türelmetlenül elküldtem őket a pék farkincájára. Esetleg válaszra sem méltattam valakit. Kint vagyok a gödörből, írni is van kedvem hosszú hetek óta. Itt a nyár, vár Balatonszepezd. Van remény! Mindig!

🙂

Laci bá’ fantomja

Azon kaptam magam, hogy ellentétes érzelmek püfölte teniszlabda vagyok. Egyfelől minden viszonylagos egészségben eltöltött napom ajándék, rebegem is a rövid hálaimát ébredéskor meg lefekvéskor, ha olykor bele is alszom, hiába igyekszem zanzásítani. A Jóisten nem igényli a bő lére eresztett szövegelést, meghagyom azt nektek itt a blogban, höhöhö. Másfelől alázatos belenyugvás helyett hálátlanul nyűgös vagyok olyan körülmények miatt, melyeket nem tudok befolyásolni. Nem, most nem a politikára meg a környékén sorjázó emberi ostobaságra gondoltam, hanem például az időjárásra. Gyermekkoromban gyakran mosolyogtam értetlenül idősödő rokonok panaszát hallva, akik szidták a légköri frontokat, és érzékletesen sorolták, hogy mely testrészüket hogyan hasogatja a reuma. Ki lehet ez a csúnya nevű manó? Már tudom, milyen az.

Az utóbbi évek forró nyaraitól például látványosan kipurcantam mentálisan, az agyműködésemben akadtak ideiglenes zavarok, pedig deréktájt gazdagodott meg rajtam leginkább a kötőszöveti állomány, mintha vastag takaróba tekertek volna. Elvégre a nemes bükk is törzsre vastagszik az évgyűrűk szaporodásával arányban. Ő is keveset mozog. 🙂

De ez a mostani taknyos-langyos lét tél sem kíméli a porhüvelyemet. Hetek óta kóválygok, mint a cefréből szabadult muslica (némelyek muslincának mondják, úgy is elfogadott, én a borlégy elnevezést szeretem), a legkisebb erőfeszítésre is elfogy a levegőm, akár a májra gyúratott gúnárnak.

Muslica

Autós (ráadásul féllábú) emberként nem kérek jeget és havat, mert az börtönbe zárna. Az sem baj, hogy a fűtőtest alig langyos, az égiek is csökkentik a rezsit. De a tél legyen tél! Odakint fázva tudom értékelni a szoba melegét. Erre mi történik? Január végén éjszaka is 8 fok van, cinkék kiabálnak és szerelmeskednek, virágok nyílnak, gólyacsapat téblábol a faluszéli réten. Mi ez? A kullancsok és egyéb károkozó férgek pedig bőszen fenik ártó fegyvereiket.

De most jön végre a zimankó! Kutyára dér! Hó és hideg! Néztem az időjárás-jelentést. De nem is kellett. Tegnap békésen olvasgattam a nagyszobában, mikor hirtelen feljajdultam. Míra lányom ijedten szólt át a másik szobából, hogy mi történt.

Semmi, semmi, csak mintha egy kést döftek volna a bal lábamba az Achilles-ínnál. Reflexszerűen odakaptam, aztán a levegőt markolva rájöttem, ki a tettes. A fantom. Nem az operaházé, az enyém. Hidegfront közeledtén kísért. 🙂

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”!

Most ázott komondorként megrázom magam, hogy a hallgatásomat okozó, a karácsonyt váró hangulatomat a csüggedt szomorúság sarába húzó közéleti hírkoloncok messzire fröccsenjenek tőlem. Mert hiába igyekszem, nem tudok leválni a média kínálta csapról, mely újra és újra ontja bőven az elkeserítő tényeket vagy hazugságokat, ki-ki választhat hite és elkötelezettsége szerint. Tökéletlen struccként a legtöbb politikai csörte elől sikerül a homokba dugnom a fejemet, a gazdasághoz és egyebekhez: földhöz, trafikhoz, államosításhoz, adócsaláshoz sokakkal ellentétben nem értek, a kisstílű szervilizmustól öklendezem.

De az oktatás az én ügyem, és bőven akad tapasztalatom! Megdöbbenve figyelem a szándékosan elszabadított hajóágyú, H. Rózsa államtitkár asszonyság meg-megújuló kartácstüzét, mellyel szisztematikusan szőnyegbombázza az egyéni bánásmódra építő nevelés és oktatás még létező értékeit. Most épp az évről-évre 16 milliárdot hozó tankönyvpiac „egyszerűsödik”. Választhatsz két könyv közül, majd mi azt megmondjuk. Aztán a hangos felháborodás hallatán – egy közíró szófordulatát kölcsönvéve: ökölbe szorított arccal – kiáll a nyilvánosság elé, sikertörténetről hablatyol, szemét forgatva csodálkozik, hát ez nem is két könyv. Nem bizony, van 12 évfolyam, 6-10 tantárgy, lehet jó esetben akár 240 kiadvány is. Köszike, már meg is nyugodtam. Az egyedül hozzáértő egykori kiváló tanárember, Pokorni Zoltán bizottsági elnök tiltakozását pedig lesöprik: nem köhög, kussol a bolha. Árulkodó a kép.

pokorni

Sajnos eszembe jut a 85 évesen ma is aktív amerikai nyelvész, filozófus Noah Chomsky, a generatív grammatika atyja, aki jó negyed százada tízparancsolatba foglalta a mindenkori politikai hatalom nyerő stratégiáit. Igen, olvasták ezt nálunk is sokan, s jó diákként meg is fogadják. A neten megtalálható, én csak kettőt teszek ide:

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. 

 

Innen üzenem a rombolóknak, nem sikerülhet a tervük. A gyermek ugyanis nem törtszám, nem egyszerűsíthető. A jó pedagógus, az „őrző” végképp nem! Tankönyv nélkül is tanítható bármi, különösen ma, amikor a gyerekek otthonosan keresgélnek kütyüikkel a világhálón.

Én már béna obsitosként csak itthonról buzdítom fiatal barátaimat, kollégáimat Ady Endre soraival:

„Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el…”

…és Latinovits varázslatos hangjával:

Még ma írok valami vidámabbat! 🙂

November

Mint a vészhelyzet-üzemmódba tekeredett sün, magamba gubódzva várom, sodródjon el mellettem mielőbb a november. Szorongásomat most nem elsősorban a felerősödő közéleti hisztériák okozzák: háborúba szólító békemenetek, összefogást sürgető idióta perpatvarok, barbár szoborállítások és –döntések, könyvégetés, nőnevelés ököllel és sárba tipró szavakkal, választási csalás és köré sorjázó rágalmazásözön etcetera. Azok is. Elkeseredésemben megtanulok némán, könnybe lábadt szemmel legyinteni. Mit tehetne mást egy rokkant!

Na jó, lázít és lelkesít egy picit, ha értelmes arcot lát, mert azért akad ilyen is bőven. És örül, hogy lyuk van a seggén, ha már lába nincs. Ajándék minden nap. Van remény a holnapra is. Minden tekintetben.

Valójában azért nyomasztó az idei novemberem, mert a tavalyi eltűnt valami fájdalmas, rettegést hozó ködben. Október végén kerültem kórházba a hirtelen keletkező ijesztő lábsebemmel, amit aztán éppen ma egy éve el is távolított az ügyeletes kirurgus a bal hátsó futóművel együtt térd alatt. Nagyon féltem. Nem a haláltól, hanem az életben maradástól. A valódi megrokkanástól. Pedig már volt rutinom, a kálváriám három éve kezdődött. A blogban már nagyrészt megírtam, itt csak felsorolom: szívkoszorúér bypass, aztán jobb láb öregujj amputáció, leszázalékolás, orvostól orvosig járkálás.

De most nem tudtam fölkelni és kimenni. Kilátástalannak tűnt. Be-bevillantak hétköznapi hősök, Mosolyka és Nick Vujicsics meg az Örkény-egyperces, a Gondolatok a pincében. Meg a kevésbé ismert Somlyó György-vers:

Somlyó György: Mese

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Miért-miért? Hogy ki tudjon menni. Nincs gyűlöletesebb tárgy számomra az ágytálnál és a kórházi kacsánál. A szörnyűség pedig nőtt, mert a rengeteg beszedett antibiotikum tarvágást hajtott végre a bélflórámban, és a kórházi higiénének is köszönhetően megfertőztek egy alig gyógyítható divatos nyavalyával, melyet clostridium difficile előkelő néven emlegetnek, valójában egy nem múló szapora fosás. Ezzel aztán az államalapító átpasszolt a lovagkirálynak. (Ez olyan orbitális baromság, hogy így hagyom. Tudálékos és nyelvi rejtvényekre fürkész barátotok azt akarta mondani, hogy a Szent István Kórház sebészetéről frissen csonkolva átvitték a fertőző betegekre éhes Szent Lászlóba.) Itt legalább három lépésre volt a reterát, és a járókerettel meg tudtam támadni szükség esetén. Valamivel emberebbül éreztem magam, mintha olykor a nap is besütött volna. Azért itt is meghalt mellettem a baloldali ágyszomszédom, miként az Istvánban. Ezúton üzenem, ha kórházba kerülve jobb felől megláttok magatok mellett, saját felelősségre irány haza! Az a biztos.

December 7-én gurítottak haza, már megvolt a kerekesszékem és a saját járókeretem. Nem részletezem a segédeszközökkel való közlekedés szépségeit. Mindenesetre megfontoltam minden helyváltoztatást. Az nagyon bosszantott, hogy főzés közben a tragacsban ülve nem láttam bele a lábosba, vakon kevertem a rántást. Februárban végre megszűnt a többször visszatérő fosás, és elkészült az ideiglenes protézisem. Nehéz volt újra megtanulni járni, de sikerült. Persze ma is félek egy eséstől, kétségbeesetten kapálóznék segítségért, mint a felborított büdösbogár. A tavaszi kirándulásunkon már vezettem az autómat kézi kuplunggal, és jórészt állva mondtam a verseket a Petőfi-estemen.

 viharsarok2

A nyár végén elkészült a végleges protézis, ennek felöltése nehézkes, otthon a régiben szambázom, mert könnyen beleugrom, mint egy kalocsniba.

Szép ez a november, felkelek és járok. Bevásárolok, ha hívnak, kocsmába megyek. Vajon meddig? Féltem a jobb lábamat. Az volt a rosszabb.

Taki barátommal előszeretettel ugratjuk egymást jóindulatú gonoszkodásokkal. A fent említett kiránduláson például váratlanul így szóltam hozzá:

Takikám, neked csőlátásod van.

Mi van? – kérdezte. Erre felhúztam a nadrágszáramat, mely alól kivillant a műláb tokját és lábfejét összekötő nikkelezett cső. A fejét fogta. 🙂

 protézis

A napokban visszavágott. Köztudomású, hogy jó három évtizedet fociztunk heti rendszerességgel együtt. Szerettem vele, mert látott a pályán, és oda tudta rúgni a bőrt, ahova kellett. Erre azt mondja a pici szájával:

 – Mindig tudtam, hogy kétballábas vagy!

 – Mert?

 – Te mondtad, hogy váltogatod a protéziseidet. 🙂

 vihars3

Told, ki tudja, meddig tolhatod…

Takit az elmúlt héten köszöntöttük 66. szülinapján. Előző posztjaimra készülgetve találtam egy tündéri Weöres-kéziratot, a fotóját küldtem el neki szeretettel. Nagyon érvényes magamra nézve is! Itt is kiteszem, köszöntve vele minden 47-es barátomat.

w-vers

Katt rá!

Bukott szamár

A kutyaugatás nem hallatszik az égig frázisával kezdem a következő szösszenetemet mentegetőzésképpen, mert a kiindulópont ismét közéleti felszisszenéseim közül való. Lehet, hogy az emberélet útjának második felén egyre több a nyilallás a kebelben is, nemcsak az egyre rozogább testtájakon? Így lehet valahogy, még ha ifjú titánként nem is hittem el öreg barátom figyelmeztetését: meglásd, Lacikám, ha elmúltál negyven éves, és reggel felkelve nem sajog valamid, akkor nagy valószínűséggel meghaltál. Hát most sajog jócskán, jelezve ezzel, hogy nincs okom siránkozni, elvégre vidáman élek.

A kiindulópontomra visszakanyarodva „köhög a bolha” a következő soraimban is, de jelentéktelenségem tudatában is csökönyösen hajtogatom a magamét, legalább az a néhány hűséges tanítvány és barát fontolhassa meg az öreg rozmár véleményét, akik erre járnak.

Itt az idő visszafognom a meglóduló szövegládámat, a fenti kusza nekirugaszkodásomban négy állat neve rejtőzött el. Nem az állatkertről értekezek itt kérem! Azaz…

Kedvenc állatomra, a szamárra a kultúratörténet során többféle téves sztereotípia ragadt. Aiszóposz több mint két és fél évszázada írt állatmeséiben még hol ravasz, hol buta jószág.

A szamár és a farkas

A szamár a réten legelt, és meglátta, hogy egy farkas rá akar támadni. Erre sántítást színlelt. A farkas odajött hozzá, és kérdezte, miért sántít. A szamár azt felelte, hogy “mikor a sövényen átugrottam, tüskébe léptem”, és kérte őt, húzza ki a tövist – nehogy evés közben megszúrja -, és utána akár fel is falhatja. A farkas rá is állt, felemelte a szamár lábát, s teljes figyelmét a patájára fordította. Ekkor azonban a szamár szájba rúgta, és kiverte a fogait. A pórul járt farkas így szólt: “Megérdemelten szenvedtem el ezt; ha apám mészárosnak tanított, miért kellett nekem az orvosi mesterséggel próbálkoznom?”

Ugyanígy méltán járnak rosszul azok az emberek, akik a nem nekik való dolgokkal kísérleteznek.

A szamarak Zeusznál

A szamarak egyszer az állandó teherhordás és robot miatt méltatlankodva követeket küldtek Zeuszhoz, hogy szabadítsa meg őket szenvedéseiktől, ő pedig be akarta bizonyítani nekik, hogy ez lehetetlen, és azt felelte, hogy akkor szabadulnak meg a rossz sorstól, ha vizeletükből folyót tudnak fakasztani. Azok azt hitték, komolyan beszél, és azóta máig is, ahol egymás vizeletét látják, ott a többiek is köréje állva vizelnek.

A mese bizonyítja, hogy kinek-kinek a kijelölt sorsán nem lehet változtatni.

Jellemzően az ostobaság, csökönyösség szimbólumaként maradt meg. A természeti népek persze tudják, hogy ez teljesen téves nézet, sokak szerint a kutyánál és a lónál is intelligensebb. Az iskolában mégis szamárpadba ültetik a bukott szamarat, aki buta, mint a csacsi.

Ez jutott eszembe a minap, mikor sokadszorra hallottam a „bukott baloldal” rémes jelzős szószerkezetet. A közbeszédben parlagfűként elharapódzott, akár az „igazándiból, úgymond, tényleg” időhúzó szóparaziták. Hogy születik az ilyen, valamely aktuálisan harcba küldött szóvivő saját kreativitását bizonyítani kívánandó kulturált szitokszóként felböffenti, a lelkes kórus meg visszhangozza? Azt mégse mondhatják, hogy g.ci baloldal, meg kib@szott sz@roldal. És nehogy azt gondold nyájas olvasó (a nyájast itt lehet negatív jelzőnek érteni, bár én a kedvesre gondoltam), hogy a nyafka libsi-bolsi lelkem rendül meg az ilyen nyelvi lelemény hallatán, nem. Mert mit hallok a hétvégi bírósági döntés után, amely megsemmisíti a bajai választás eredményét a nyilvánvalóan megvalósult törvénysértés (Nem csalás!!! Nem én voltam, blee!) miatt. Azt, hogy ez a bukott baloldal ármánykodása, blablabla. És akkor mit hallok az ellenoldal macskajancsijától, he? A bukott kormány így akar nyerni a jövő évi választásokon! Bukott kormány! Okos fiúka, gyorsan tanul!

szamefánt

Na akkor, édes pajtikáim, most leülünk itt a fogadószobában, és addig nem állunk föl, míg az elejétől a végéig megbeszéljük hármasban a fűzfánfütyülés módszertanát! Előrebocsátom, alábbi véleményemmel nagyon sok kollégám finoman szólva vitatkozna. Az iskolában én soha nem buktam meg, és soha nem buktattam. Pedagógiai céllal, ösztönző szándékkal írtam néhányszor elégtelent félévi értesítőkbe, egy kezemen megszámolható, hogy az egész évet értékelő bizonyítványba is. A javítóvizsgán soha, mindig vittem tovább a nebulót, hisz rám volt bízva. Korán meggyűlöltem a világvége-hangulatot hordozó szót is. A közoktatásban a bukás elsősorban a tanár kudarca, meg kell találni a módját, hogy a diákot elfogadható teljesítményre sarkalljuk. Nem kitűzött csúcsokat, százalékokat kell hajszolni, hanem a képességeket fejleszteni. Következetes munkával, szeretettel nevelve mindenkiből kisajtolható bizonyos fejlődés, a tanulási problémákkal küzdőkből is. Igen, nagyon nehéz ez, lemondani a gyerekről, átpasszolni a problémát sokkal könnyebb. Nincs tehát bukott diák. És főleg nincs csúfolódás, mert az a gyűlölet előszobája. Értitek! (A felsőoktatás kicsit más, ott inkább elfogadható az elutasítás nyilvánvaló alkalmatlanság esetén.)

Ki bukik el/meg? Miért, ki nem? Bukik a csecsemő, mikor a még fejletlen emésztőrendszeréből a lenyelt levegővel együtt felböffent némi anyatejet is. Aztán hányszor bukik, míg biztosan megáll a lábán. Esik, hullik a kerékpárral. Fejre áll a focipályán becsúszó szerelésnél. Földbe döngölik rossz pedagógusok a bölcsődétől sajnos az egyetemig. Kudarcok érik a tiniszerelemben, később a párválasztásnál. Nem nyer a csapata, nem nyer választást a pártja. Kihasználja a főnöke, kirúgják az állásából, elhagyja a párja, csalódik a barátjában, meghal a hozzátartozója. Így aztán mindenki bukott. Jézus csak háromszor esik el a Golgotán, én számtalanszor. Bukott vagyok, de amíg élek, felállok újra. Így csúfolódjatok, Drágáim!

Most, hogy így meghallgattatok, jutalmul mondok két rövid meserészletet a szamárról. A két szöveg nem függ össze, ha majd ilyen idősek lesztek, mint én, ti is jókat fogtok mosolyogni évezredes ismétlődéseken. Az első egy mai sikeres színházi előadás kritikájának részlete, a másik egy régi keleti népmeséből való. Ítéljétek meg, melyik csúfolódáson lehet jóízűen mosolyogni!

„…Péter ragaszkodik a szamarához, és ennek kapcsán elviselhetetlenül dagályos szónoklatokat szaval el az erős hit és a szamár kapcsolatáról, meg arról, hogy a magyar az ilyen, nem adja meg magát legyőzve sem, nem lesz gyarmat, hanem keres egy szamarat és rábízza magát.”

szamár

Történt pedig egyszer, ó igazhitűek és gyaurok… Naszreddin Hodzsa útra kelt, hogy meneküljön a szegénység meg a hitelezők elől, de addig sarkantyúzta a szamarát, amíg az megbokrosodott. Vakon rohant az úton, a többi vándor utánakiabált: „Hova vágtatsz, Naszreddin?” „Ne engem kérdezzetek, hanem a szamarat”…

szam