Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Reklámok

Járgányok 3.

Az előző posztom végén a csodás Bivalyról, a 424-es gőzmozdonyról tettem említést. A derék járgány és néhány későbbi legendás utódja megérdemel még néhány szót, a technika egykori csodái iránt érdeklődő ifjak valamint a korombeli nosztalgiázó öregek középkorúak meg talán örülnek némi illusztrációként feltett kép- és hanganyagnak.

Csemetéink ma már furcsán és elmeállapotunk épségéért aggódva néznek ránk, mikor a kedvelt Activity mutogatós vagy más asszociációs játékban a mozdonyt és/vagy vonatot így idézzük fel: csihuhuhu. Nézzünk, hallgassunk bele az alábbi anyagba, hogy miért! (A helyesírással ezúttal ne törődjetek! 🙂 )

Mozgófilmen is megnézhető, ezen látni a mozdonyfordító szerkezet működését is: Meséltem a pöfékelő vasparipa vontatta utasok testnyílásaiba behatoló koromról. Nézzétek, mit okád a Bivaly, ha a fűtő a szítóvassal belenyúl a kazánba!

Kedves emlékem, mikor Eta barátosnémmal – tudjátok, Rákoscsaba bőbeszédű vörös démona, akitől a medve is világgá megy – illetve osztályainkkal évről-évre erdei iskolába vonultunk májusban Kőbánya balatonlellei úttörő- majd később ifjúsági táborába, és az egész hetes gazdag program végén a tábortűznél hangulatos műsort adtak a gyermekek, ezután összekapaszkodtunk, és diákjaink boldogan önfeledt ordítása mellett nagy vargabetűkkel indultunk a szállásunkra:

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára,

Kanizsai, kanizsai állomásra,

Elöl ül az Eta néni,

Hátul meg a krumplifejű Laci bácsi.

Huncutul hátralestek a gengszterkéim, én meg jól összeráncoltam a homlokomat, fenyegetően forgattam a szemeimet, és élveztem, hogy mennyire szeretnek.

Cseh Tamás illetve Bereményi Géza is megénekli a Bivalyt nem kevés áthallással üzenve:

„Előre, sohase hátra…

Nem minden vonat jár széles vágányon,

El ne feledjétek, azt, hogy vannak köztünk,

El ne feledjétek, vannak e világon keskeny vágányú vasutasok is!”

A Balaton északi partjának vasútvonalát még ma sem villamosították, ezért a gőzösök eltűnése után a dízelmozdonyok vontatták a szerelvényeket. Három ilyenre emlékszem. Először a Fradi-színekre festett magyar gyártmányú M-40-esre, ez eléggé gyengécske volt, gyakran kettőt kapcsoltak a vonat elé, így aztán száguldott, mint a szél. Tudtommal ma már nincs forgalomban.

 járgány32

Legendásnak mondható a Szergej becenévre hallgató M-62-es, még ma is használják néhol tehervontatásra. A szovjet erőgépben a korabeli pletykák szerint két T-52-es tank motorja visított és dübörgött. Mikor először vittem leendő első feleségemet azaz mai asszonkámat Szepezdre, a kempingben csak a vasúttöltés alatt kaptunk sátorhelyet. Nagy volt a szerelem, különösen akkor, mikor eldübörgött néhány méterre a sátrunk mellett a piros erőgép, a sátorcövekek kilazultak a lokális földrengéstől, a kedvesem meg úgy bújt hozzám ijedtében nyakamra fonódó karokkal, ahogy azóta is kevésszer. Utólag is köszönöm, Szergej! 🙂

járgány31

Ebben a kategóriában a legnagyobb kedvencem az egész Európában kedvelt svéd gyártmányú Nohab mozdony (M-61) volt, nem is értem, hogy ötven éve hogy a csudában juthatott hozzá a MÁV húsz darab ilyen nyugat-európai minőségű vasparipához. A szépség, gyorsaság, erő, takarékosság megtestesítője ráadásul jóval csendesebben duruzsolt, mint falánk szovjet kollégája. Kár, hogy ma már csak a nosztalgiavonatokat vontatja néhány felújított példánya.

járgány30járgány33

Kandó Kálmántól és találmányaitól itt kérek elnézést, a különben kiváló magyar villanymozdonyokat érthetően nem csodáltam anno olyan lelkesedéssel, hiszen alkalmatlanok voltak a tapolcai személyvonat élére. Vessenek magukra!

Saját kézzel vezérelt közúti kacskaringóimat az én kis „Pegazus szárnyas csikómnál”, az MZ motorkerékpárnál hagytam abba. Mivel azonban novembertől márciusig a pincénkben pihent, ráadásul esőben a fenének sem volt kedve ráülni a vizes nyeregre, erősen szemeztem a fedett és fűthető négykerekűekkel. Ez azt jelentette, hogy kijártam az autópiacra, amelyet akkor még a Nemzetközi Vásár helyszíne előtti parkolóban szerveztek vasárnaponként. Pénzem ugyan nem volt, de belőttem magamnak, hogy minimális bevétellel mit célozhatnék meg eséllyel. Édesanyám ekkor már beteg volt, hónapokig rehabilitációs kezelésen vett részt Budakeszin. Egyszer aztán minden tartózkodó szerénységemet feledve odaálltam Zsófi néném elé, és kértem kölcsön tőle huszonötezer forintot. Azt ma sem tudom, hogy a havi kétezremből hogyan terveztem megadni a lóvét, de a nagy elhatározás megvolt bennem. A pénzt természetesen megkaptam, így a hétvégén hazaállítottam egy kivénhedt és lestrapált Trabanttal. Úgy emlékszem, 64-es évjáratú volt, nálam öt évvel fiatalabb, a rendszámának elején CU virított, akkor még két betűvel kezdődött, amit négy szám követett. A jobb oldali ajtó zárja még aznap csütörtököt mondott, egy spárgával kötöztem az üléshez, hogy menet közben ne csapódjon ki. A motorja hidegen még szépen pöfögött, de annyira beteg volt, hogy az üzemhőmérsékletet elérve ki-kihagyott a gyújtás, rángatott, mint a részeg kecske, ezért hatvan kilométeres sebességnél nem lehetett többel menni vele. A következő hétvégén azért a boldog és ostoba új tulajdonos szepezdi utat tervezett vele. Hajnalban mentem a kedvesemért, amikor a rendőrök még alusznak, tudniillik nem volt autóra szóló vezetői engedélyem, csak motorra. Az M-7-esen aztán kimutatta az új szerzemény a foga fehérét. Az érdi emelkedőn úgy füstölt, mint a fenti mozdony, a motor rángatásától majd a nyelvünket haraptuk el. Székesfehérvárnál bevittem egy szervizbe, ahol közölték, hogy nincs sok hátra az erőforrásnak, főtengelyt kell cserélni, és teljes motorgenerált végrehajtani. De miből? Lógó orral hazaindultunk. Mentségére mondom, köhögve-krákogva hazahozott a rusnya dög. A következő néhány héten még furikáztam vele a városban, betolakodtam a Tudományos Akadémia – e jeles intézmény könyvtárában dolgoztam három évig – előtt nagyképűsködő Volgák közé, de hamarosan eladtam tízezer forintért. Csak tizenötöt buktam rajta, de az új tulaj legalább nem zsákbamacskát vett, elmondtam, hogy mire számíthat.

trabant60121

1980-ban megszületett Ancsa lányom, vérző szívvel megváltam a motoromtól, és ismét egy finoman szólva kamaszkorú Trabival parkoltam le az ablakunk alatti lámpaoszlop mellé. Az Orsinak nevezett verdát (papírjaguár Porsche, ha nekimegy egy fának, nem marad belőle por se) egy féllábú egyetemi tanártól vettem – akkor még ki gondolta, hogy sorstárstól –, ahogy korábban megírtam mozgássérülteknek való Hycomat típusú csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg pap barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni.

Több mint százezer kilométert hajtottam bele országszerte, elgurultunk Krk-szigetre, az Adriára. Az ott nyaraló nyugati turisták, akik Trabit nem láttak még, ámulva csodálták, néhányan letérdelve alánéztek, hogy miféle erőmű lehet ebben az ütött-kopott szappantartóban. Akkor még nem épült sztráda, tizenöt órát utaztunk, Fiume előtt a szerpentin végén félreálltam, le akartam állítani a motort, de az annyira túlmelegedett, hogy gyújtás nélkül pöfögött tovább.

Még a meghibásodásai is kedves emlékek: egy barátom pincéjében kapott nagygenerált a motorja; egyszer a főiskola parkolójában cseréltem hengerfejtömítést egy unalmas pedagógiaóra helyett; az elrohadt alvázán a hossztartókat, küszöböt, motortartó hattyúnyakat ismerős lakatos hegesztette. De soha nem hagyott az út szélén, hogy a mai kormánypárt önmagát hirdető szlogenjével éljek. Ha jól emlékszem utolsó kilométerein Péter barátom használta végkimerülésig, egy akcióban éves BKV-bérletet kapott érte a forgalomból kivonása és a bontóba adása fejében.

Mert én ekkor tudtam megvenni a még csecsemő – alig egyéves – harmadik Trabantomat, az utolsó kétütemű szériából valót, ezzel újabb 11 évig rodeóztam.

A századfordulót követően aztán egy valószínűleg felelőtlen választási ígéretét betartó kormánynak köszönhetően mindkettőnk fizetése nőtt 50%-kal, ezért életemben először banki hitellel vásároltam, megvettem a ma is csodásan ketyegő Suzuki Swiftemet. A keletnémet kétüteműek után minőségi ugrást jelentett a sokak által ma is lenézett, „guruló szarnak” is nevezett fapados tündérke. Míra lányom hátulgombolós korszakának akcentusában: „eszt nadon szeletem”, nem cserélem le sohasem. Esetleg akkor, ha egy automata váltós Toyota Aurisszal kínáltok meg, az momentán nagyon tetszik. Mert az én metálszürke kicsikém kézi kuplunggal van ellátva, amit megírtam a nem sokkal feljebb linkelt Törvényen kívüli című tavalyi bejegyzésemben.

suzuki

Sorozatomat egy olyan járgány képével zárom, melyet „Ilyet kérek” címmel mentettem nem is oly régen. Mert idén júliusban ismét megyünk Szepezdre egy hétre. A part menti házat leelőlegeztük, csak tartson ki az egészségünk. Sétálni meg jó, ha tud az ember járni. Gurulni sem rossz, az ifjak meg úgyis imádnak fogyókúrázni. Akkor csapjunk a lovak közé! 🙂

ilyet kérek

Járgányok 2.

Emlékeim szerint mindig vonzottak a négy- vagy többkerekű járgányok. A legutóbbi posztomban már kibukott belőlem a korántsem sivár gyermekkorom egyik nagy bánata: a pedálos és kormányozható álomhintómoszkvics soha nem lett az enyém. Mondjuk az akkori tologatható játéktütük minőségén is elcsodálkozhatnak a mai dedek, nekem a kedvencem a lemezből sajtolt szocreál törpeautó volt. Minden korai agressziót ki lehetett élni vele, az embergyerek kajakra rátenyerelt a kackiás bajszú manus fejére, ettől a kütyü jó messzire gurult.

járgány1járgány2

A képen látható közszolgálati célokat szolgáló lendkerekes járműparkom valósághűsége is hagyott kívánnivalót maga után, de a felpörgetett lendkerék éktelen visítása némileg felidézte a sietést segítő megkülönböztető jel, a sziréna szörnyű hangját. Ma is tűnődöm, mit keres a sorban a mentő és a tűzoltó között az a barnamackó, talán az ötvenes évek lefüggönyözött Pobedájára hajaz, mellyel a hírhedt államvédelmi hatóság a nem kellően lelkes állampolgárt az Andrássy út 60. szám alatti műintézménybe fuvarozta népnevelési célzattal.

Boldog órákat töltöttem egy másik korabeli szörnyszülött, a közkedvelt közlekedési játék lemeztáblája előtt. A játék egy fémtáblából, 2 darab felhúzható rugós lemezautóból és 1 darab buszból, valamint műanyag KRESZ-táblákból áll, amiket a táblán megjelölt helyekre kell állítani. A felhúzott autók és a busz – a táblára helyezve – beakadnak a lukakba, ahonnan a színes nyelvek lenyomásával indíthatóak el. A tábla oldalán található, különböző színű fémbillentyűkkel a kereszteződések forgalmát irányíthatjuk, ill. a járművek haladási irányát ( sárga ) változtathatjuk meg. Höhöhö, most már tudjátok, honnan a rendkívül fejlett logikai és rendszerszemléletű gondolkodásom, a finommotorikus mozgásom és a szem-kéz koordinációm, továbbá a sorrendiség (szerialitás), a téri tájékozódás valamint a helyes időzítés képessége, a ritmusérzék. 🙂

járgány12járgány11

Hogy hazánk a vas és az acél országa volt akkoriban, bizonyítja még két ízléses játékom. Az egyik egy igazi ultramodern távirányítással működő kisautó, melynek hátulját egy vastag kábel kötötte össze a gazdi kezében lévő irányító szerkezettel, amelyben két góliátelem biztosította az elektromotor energiáját. A doboz oldalából kinyúló kis karral lehetett a kormányt működtető bowdenhuzalt mozgatni. Ez persze a tizenharmadik manővernél végleg elszakadt, ettől kezdve a verda körbe-körbe járt, legalább nem kellett rohangálni utána. Az előre-hátra üzemmódot egy piros és egy fehér gombbal lehetett szabályozni. Mondanom sem kell, a kontaktus ebben is egyre gyakrabban akadozott, míg egyszer mérgemben véglegesen kiheréltem az egész szerkezetet, eltávolítottam a köldökzsinórt és egyebeket, mondván, hogy inkább tologatom, minthogy állandóan szervizeljem. A motorból meg barkácsoltam egy takaros ventilátort, sokáig hűsített hűségesen, pedig akkor még nem is voltam érzékeny a hőségre.

járgány9

A másik legendás lemezförmedvényt, az elemes holdjárművet kifejezetten rühelltem, pedig a körbeforduló tengelyének köszönhetően teljesen önjáró szerkezetet szabadon lehetett ereszteni, ha nekiment valaminek, rögtön új utat keresett. Ilyenkor kísérteties fényekkel villogott is. A rusnyasága mellett talán ez volt a fő bajom vele, egy gép ne gondolkodjon helyettem, hanem szolgáljon zokszó nélkül, akkor villogjon, ha én akarom. Itt nincs demokrácia, azt a mindenit! Asszonkám sem kérte a múltkori vásárlásunk során felajánlott önműködően kolbászoló porszívót, majd azt ő tudja, hová szippantson be a ketyeréje. Pedig lehet, hogy jobban viselném a körülöttem ődöngő robotot, mint a leszegett fejjel órákig port vadászó életem párját. Ilyenkor menekülőre fogom…

A hatvanas évek végén édesanyám kolléganőjének Amerikába szakadt leánya küldte nekem az első nyugati csodámat, egy valódi angol Matchbox gyármányú kisautót, by Lesney felirattal és egy komplett katalógussal. Olthatatlan szerelem kezdődött, a katalógust ronggyá olvastam, ráadásul nem sokkal később a Deák téren akkor nyíló Hobbi boltban már árusítani kezdték a miniatűr négykerekűket. Alig vártam a jeles napokat, mikor valamelyik jóakarómat megfejhetem, hogy egy-egy aktuálisan kiszemelt példánnyal járműparkomat bővíthessem. Ma is megvannak, ha ütött-kopottak is, a gyermekeimet is kiszolgálták. Most döbbentem meg, miközben fényképeket kerestem, hogy a neten komoly pénzeket, akár tízezreket kínálnak némelyikért. Meg is gazdagodhatnék, de nem válok meg tőlük, ásó, kapa és a nagyharang…!

járgány4járgány3

Miközben a fenti bizbaszokat komoly elmélyüléssel tologattam a parkettán, elkerekedett szemmel figyeltem a valódi járgányokat, kitágult orrlyukakkal szimatoltam a benzingőzt és a kipufogógáz sajátos illatát. A szívemben megkülönböztetett helyet kaptak a szocialista járműipar legócskább termékei: a régi Moszkvics és Volga, valamint a lengyel csúcstermék, a Warszawa (ejtsd: varsava). Ha anyám nagy ritkán véletlenül taxival akart menni valahova, addig kellett állnunk a drosztnál, amíg a moszkvai műremek pöfögött az élre, akkor beszálltunk, és a jellegzetes olaj- és műanyagillattól mámorosan figyeltem a suhanó tájat.

kütyü23kütyü24

A Varsóról elnevezett lengyel anyahajóban – melynek régi, púpos változatát a fent említett szovjet Pobedáról koppintották – biztonságban éreztem magam, olyan hosszú orra volt, alig láttam előre. Mondjuk oldalt meg hátra sem sokat, kepeszteni kellett a mély ülésekből, hogy élvezni lehessen a „száguldást”.

A múltkor emlegetett Józsi bácsi, anyám bátyja, aki hivatásos sofőr volt, ebben az időben leginkább a korszak elitautóját, a Volgát hajtotta. Vállalatvezetőknek meg pártfunkciknak járt ez az orrát fennhordó, harcsaszájú benzinzabáló gépezet, melynek torkán lecsúszott akár harminc liter nafta száz kilométerenként. Igaz, kövér gázadással elérte a százas csúcssebességet. De akkor még nem volt rezsiharc meg spórolás, így engem is megkocsikáztatott az öreg rendszeresen. Ezek mindig ünnepnek számítottak.

járgány15

A hétköznapokon pedig a tömegközlekedési eszközök segítségével éltem ki utazási szenvedélyemet. Mivel édesanyám váltott műszakban dolgozott, kiváltotta nekem a tanulóbérletet, hogy bármikor bemehessek angyalföldi munkahelyére, ne kelljen esténként egyedül ülnöm otthon. A Népligetig a ma már csak múzeumban látható villamossal mentem. A nyitott peronú, az utasokat a kieséstől lecsapódó ráccsal védő 51-es ilyesféle volt:

járgány19

A legnagyobb élményt a pótkocsis 75-ös trolibusz nyújtotta, a kalauz nélküli utánfutó első ülésén minden úton átéltem a vezetés élményét, még kormánymozdulatokat is tettem, persze szigorúan vigyázva, hogy a feltűnést kerüljem.

járgány7

Hétvégenként pedig rendszeresen felültem a lakótelepről induló 39-es autóbuszra, amely tátott szájával keresztülfalta magát a városon egészen a budai János Kórháznál lévő végállomásig. A mai buszsofőrök elhűlnének látva elődeik teljesítményét: már felmászni sem volt egyszerű az elkülönített fülkébe, a hatalmas kormány tekergetését nem könnyítette szervo, meg kellett küzdeni a böhöm váltókarral és a 30 kg ellenállású kuplunggal minden sebességváltásnál.

járgány6

A nagyapámhoz Zsámbokra a gödöllői hévvel mentünk, Gödöllőn várt már ránk sokunk kedvenc járgánya, a drapp festésű, farmotoros Ikarusz. Az első ülésen ritkán volt hely, hogy kedvemre pótsofőrködhessek, ilyenkor hátra kellett mennünk az utolsó sorba, hogy a fenekemmel érezhessem az alattam dübörgő erőt. Elbűvölt a dízelmotor hullámzó dorombolása, a műbőrből varrt ülések sajátos illata. Ma sem értem, hogy a százegynéhány lóerős, tehát egy mai középkategóriás autó teljesítményével rendelkező erőforrás hogy a csudába juttatott el annyi embert viszonylag gyorsan az úti céljához.

járgány5

Másik távoli célállomásunkra, Balatonszepezdre vonattal mentünk, melyet a hatvanas években bizony még gőzmozdony húzott, méghozzá a legendás 424-es, olyiknak piros csillag virított az orrán. Ma gyűlöletes látvány, höhöhö, én akkor szerettem. A Déli pályaudvart elhagyó szerelvényen az ablakokat fel kellett húzni, mert a hosszú alagútban a betóduló füst igen kellemetlen volt. Utána azonban végig a nyitott ablaknál bámultam a tájat, a fölénk bodorodó füstöt, hallgattam a gőzmasina más hanggal összetéveszthetetlen dudálását, sistergését, a vonatkerekek zakatolását. Szemem-szám megtelt korommal, de ki bánta ezt? Mentünk a Balatonhoz!

járgány20

A folytatásban a saját tulajdonú négykerekűekről mesélek még. Ha jöttök… 🙂

Járgányok 1.

Azért is szegődtem tanárnak, mert nem bírom a monotóniát, ezért lecseréltem a bejegyzés címét, de valójában az előző négy opusz múltidéző és nosztalgiázó hangulatában folytatom a mai fiataloknak tartott ismeretterjesztő sorozatomat.

Először azonban vissza kell utalnom a legutolsó posztom rendkívül sikeres marketingjére, ugyanis azzal a szöveggel osztottam meg a közösségi portálon, hogy „a képen bizony én vagyok”. Nosza, lassan négy számjegyűre duzzadó ismerősi köröm jó része csak megkattintotta a képet, melyen egy iskolaköpenyes jóvágású ifjú látszik egy apró termetű, idősödő tanárember mellett. Ja, és az a tanár nem én vagyok, ellenkezőleg! Nos, régen arattam ekkora sikert, az olvasottságom némi túlzással Oravecz Nóra-i méreteket öltött, pedig én nem egyes szám második személyben osztom az észt, szigorúan ragaszkodom az E/1.-hez. Mostantól az elmefuttatásaimat különféle kockahasú badibilderek, vagy Justin Bieber-es (fújb@zmeg) álompasikák képeivel illusztrálom majd. Lófarát, én sem szeretek hányni! Van még egy csomó régi fotóm, még erotikus jellegű is, ahol a pöttyös labdát hason fekve meztelenül simogatom, még a pattanás is látszik a popómon. Majd jól beszkennelem, oszt lesz itt rajongótábor, mordizomadta! 🙂

De térjünk a tárgyakra! A kései korok szülötte innen emeli meg a kalapját a kerék valaha élt ismeretlen feltalálója előtt, csodálatos találmánya nélkül az elmúlt 55 évben valószínűleg jóval kevesebbet csalinkáztam volna a nem kis túlzással nagyvilágnak nevezett mikrokörnyezetemben. Az első furfangos egyszerű gépem – mert a régi kiskerekű, mély babakocsimra nem emlékszem, bár van egy kép róla – egy falécekből ácsolt, egytengelyes kulikocsi volt, hosszú és keresztlécben végződő vontatórúddal, mellyel az édes a bölcsibe illetve onnan hazafurikázott időmegtakarítási célzattal. Ugyanis gyalogice nem volt könnyű a kicsi fiúval a közlekedés, minden kutyagumit komoly érdeklődéssel bámult meg az utcán, ráadásul kérdezett is. Az idő meg ugye rendkívül értékes volt már akkor is. Belevágott hát a kocsiba, amelyet egy pléddel bélelt, mivel látta átöltöztetésnél, hogy a lécek közei piros hurkákat rajzoltak az ülőgumómra és környékére, aztán száguldottunk. Bámészkodni így is tudtam, legalább nem kellett a lábam alá nézni. Az úttesten átkelés zökkenői meg kifejezetten szórakoztattak. A hatvanas években télen a havat még nem mérte olyan szűkmarkúan a Teremtő, ilyenkor nagy élvezettel ültem át az apró karfás szánkóba, melyben évtizedekkel később a leányaimat már én húztam-vontam, mint a hűséges igásló.

kütyü 88

És most tekintsétek meg vágyaim netovábbját! Sárgultam az irigységtől, mikor megláttam valamelyik újgazdag kortársamat ebben a szovjet csodában pöffeszkedni. Soha nem lett az enyém. Talán jobb is, valahol itt vetkőztem le végleg a fenti elszíneződéssel jellemzett vétket, nekem a „se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad” parancs így később sem okozott feldolgozási problémát. Pláne nem a feleségre vonatkozó. 🙂

kütyü22

Jaj, a kormányozható pedálos álommoszkvics felkapcsolható lámpával!

Érdekes, hogy háromkerekű biciklim, azaz triciklim sem volt, pedig ez a lányaimnak később nagy örömöt okozott. Talán ötéves lehettem, mikor a karácsonyfa alatt megláttam az első komoly saját járművemet, egy rollert. Szegény anyám megbánhatta a beruházást, mert felügyelet nélkül a szabadban még nem használhattam, ezért naphosszat a lakásban keringtem vele, esetenként bizony törve-zúzva mindent. Pedig a lábtartó végén fékpedál is volt, de én fékezhetetlen voltam. Aztán hamarosan félretettem, mert a születésnapomra Zsófi nénémtől kaptam egy apró biciklit, amelynek a hátsó tengelyéhez két pótkereket szereltek, így nem kellett egyensúlyozni, csak tekerni az örökhajtós pedálokat. Ettől kezdve gyakrabban követeltem a „sétát”, mint egy felfázott kutyuska. Később szégyellni kezdtem a pótkerekeket, de mikor leszerelték, akkorákat estem, mint az ólajtó, inkább dühöngve visszaálltam a rollerra. Nem sokkal később áldott emlékű édesanyám feláldozta a partvisa nyelét, a bringa vázába rögzítette valahogy, és szívbetegségével mit sem törődve rohant mögöttem az egyensúlyomat biztosító farudat tartva. Egyszer észrevettem, hogy jócskán lemaradt, naná, hogy pereceltem egy jókorát. Nem hittem neki, hogy odáig egyedül tekertem, hisztizve követeltem a hazamenést. Otthon lecsillapodva megkérdeztem, hogy tényleg egyedül mentem-e. Akkor kértem, hogy menjünk ki még egy körre. És valóban elindultam minden segítség nélkül, faltam a métereket. A harmadik villanyoszlopnál meg akartam fordulni, ott felfordultam, mint a büdösbogár, de felpattanva ordítottam holtra vált ősömnek, hogy nincs baj, csak a vezérlőrendszerben vannak még apró zavarok, jövök rögtön.

kütyü21kütyük81

Felsős koromig hajtottam a tömörgumis jószágot, ötödikes kamaszként egy használt, de megkímélt állapotú Úttörő márkájú kerékpár boldog tulajdonosának tekinthettem magamat. Ez már majdnem felnőtt méretű (24-es) csinos jószág volt.

kütyü19

Félnapokat tekertem a lakótelepen és a szomszédos Wekerle-telepen a haverokkal. Még a hetekig tartó balatonszepezdi nyaralásokra is elvihettem, édesanyám feladta a vonatra személypoggyászként, mert Béla bácsi akkoriban jó messzire, Zánkán is túlra telepítette a horgászállását, melynek napi kétszeri megközelítéséhez szükséges volt a drótszamár. Az éjszakai hazakerekezéshez szükséges világítást már valódi dinamós lámpa biztosította rajta, nem ám holmi kormányra szigszalagozott zsebpilács.

Erről jut eszembe egy olyan kütyü, melyet aligha ismerhet mindenki. Általában kákával vagy náddal körülvett öblökben horgásztunk olykor éjszakába nyúlóan. Itt leggyakrabban úszós szereléket használnak, de az úszó (szepezdi nyelvjárásban póta) éjjel nem látszik. Elemes lámpával nehéz befókuszálni, ráadásul hamar lemerül a drága zsebtelep. (Ne szólj közbe, horgászzseni Taki barátom, akkor még nem volt úszóra húzható világító patron!) Az én Matula Béla bácsim ezért egy régi bányászlámpával világította be az egész öblöt. Ez az ún. karbidlámpa engem mindig csodálattal töltött el. Hasonlít kicsit az ismert Autopress kávéfőzőhöz, csak itt a csőr nem lefelé, hanem fölfelé áll, mert ez az égőfej. A fölső tartályba vizet töltenek, amely egy szabályozható csap nyitásával átcsöpög az alsó részbe, ahol a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetilén gázt fejleszt, ami egy parabolatükörrel ékesített égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. Varázslatos!

CaC2 + H2O = CaO + C2H2

kalcium-karbid + víz = égetett mész + acetilén

2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O

acetilén + oxigén = szén-dioxid + víz

Az én akkori olvasatomban: lepisálok egy kődarabot, és világítok vele. Szabadalmaztatni! 🙂

kütyü82

Gimnazistaként aztán megértettem már a csodalámpa működését, imádtam a kémiát Fórián-Szabó Zoltán tanár úrnak hála, jelesen is érettségiztem belőle. Hanem a biciklit kinőttem, nagyobb kellett. A menőknek ekkor már váltós bringájuk volt, nagyon szemeztem ilyenekkel, de az akkori büdzsébe nem fért bele, anyám szerint minden jövedelmét kajára és a ruházkodásomra költötte, ettem, mint a vett malac, és nagy tehetséggel szaggattam ronggyá a holmijaimat. Így lett rövidebb egy betűvel a márka: SR-26 helyett R-26-os férfikerékpár. Korrekt gép volt, mindenhova odaértem vele, ahová a koskormányú versenycangás fennhéjázó haverok. Esetleg kis késéssel.

kütyü20

Most látom, hogy megfújták a pedálját a bicajnak.

Tizennégy évesen kezdtem többfelé kacsingatni. Ezzel nemcsak a szebbik nem iránti egyre erőteljesebb érdeklődésre gondolok, hanem a saját erőfeszítést megspóroló géperejű járművek iránt megnövekedő vágyakozásra. Szepezden a sufniban állt egy lepusztult öreg, kézi sebváltós, kardántengelyes BMW motorkerékpár két külön nyereggel (ma egy gyűjtő milliókat adna érte) valamint egy szintén rokkant Berva moped. Béla bácsi fia mindkettőt amortizálta már, de én két horgászat között ragyogó órákat töltöttem a nyergükben ülve és hangosan pöfögve a számmal. Aztán felvetettem az öregnek, hogy adja nekem a mopedet, majd én újjávarázsolom. Könnyen belement, egy ismerős elhozta a Zsuk kisteherautójával Pestre. Ez volt az első gépjárművem. Soha az életben nem indult be. Végül egy szakember elmondta az egyetlen lehetséges megoldást: gyalogosan tolva irány az ócskavasak felvevőhelye, kapunk érte pártíz forintot. Nem voltam boldog.

kütyü17

A magyar gyártmányú (Egri Finomszerelvénygyár, micsoda nagyképű elnevezés, még hogy finom) ócskavas, ahogy a korabeli szlogen leírja: Berva moped drága kincs, jó, ha van, de jobb, ha nincs.

Reménytelennek látszott, hogy csatlakozzam néhány motorizált barátomhoz, akiknek a lába között Riga meg Komár hörgött és/vagy duruzsolt, és hétvégente a Velencei-tóhoz jártak le fürdeni. A lelkemben képződött sötét alagútban egy szívszorítóan szomorú esemény kínált némi fényt, bár ne tette volna! Meghalt a zsámboki nagyapám, és a házának árán megosztozott édesanyám és a bátyja. Ahhoz kevés volt, hogy ingatlanba fektessük, de hamar kitaláltam, hogy egy megbízható motorkerékpár sokat javítana a közérzetemen és a mozgékonyságomon. Tizenhat évesen elindítottam a nagymotorra szóló jogosítvány korengedményének intézését, elintéztem az egészségügyi és pályaalkalmassági vizsgálatokat, hiba nélkül letettem a KRESZ-vizsgát. Látva elszántságomat szülém megadta magát, egy József körúti kerékpárboltban kifizette a vadonatúj MZ-150-es motorkerékpár árát, 12.500 forintot. 1975-ben ez nem kis pénz volt, ahogy a múltkor érzékeltettem. A csillogó-villogó csodakecskét gyalog toltam át anyám bátyjához, Józsi bácsihoz a Rádai utcába. A tündéri öreg ereiben is benzin folyt, világéletében járműveket vezetett, gyakorlatilag mindenhez volt jogosítványa. A keleti alapossággal összehányt járgányt átnézte, beállította, kicsit járatta, aztán elhozta. Neki ekkoriban egy kisebb Simson Starja volt, felhívta a figyelmemet, hogy az MZ nagyon könnyen megbokrosodik, a gázkarral csínján kell bánni, mert hamar egy kerékre áll és hanyatt vágja a motorost. Az új szerelmemmel tettem le sikeresen a forgalmi vizsgát, jelzem, asszonkám már bőven megvolt, csak ő még nem volt lepapírozva. Nem volt féltékeny, szívesen felült mögém a „tyúkrázdára”. Kinyílt a világ, nagy csavargásokba kezdtem. Szepezdre leértem vele két óra alatt, oda-vissza megivott 7-8 liter benzint, ez harminegynéhány forintot jelentett, egy kiló hús többe került. Hátul felszereltem egy csomagtartót, nyaranta erre pakoltuk fel a sátrat, hálózsákokat, melyek alátámasztották menet közben a kedvesemre rögzített, személyes cuccainkat tartalmazó hátizsákot.

kütyü16

Ma is megdobban a szívem, a szerelem nem múlik el!

Két nagy haváriám volt vele, amikor akár a fűbe is haraphattam volna – az apró eséseket, kicsúszásokat nem tartom említésre méltónak –, egyszer egy baráti társaságból lovagiasan hazafuvaroztam egy számomra érdektelen hölgyeményt, mikor a STOP-tábla ellenére elém hajtott egy taxi a keresztező útról. Ha nekimegyek, akkor ütközünk és repülünk, ezért inkább kicsúsztattam a motort oldalra, és a kerekektől pár centire fekve sikerült megállnunk. A büdös banyának semmi baja nem lett, a természet pazarul kipárnázta, ráadásul maga alá gyűrt; a motoron apró karcolások keletkeztek; nekem a dzsekim, farmergatyám elszakadt, a bőr a lábamon jelentősen megfogyatkozott. Azért folytattuk az utunkat, hazaérve meglepve láttam, hogy a cipőmben áll a vér. Asszonkám meg első ijedelmét feledve jól megmorgott, hogy minek cipelek más nagyságákat, irgum-burgum.

A másik nagy esés egy terjedelmes olajfolt jóvoltából történt, egy S-kanyarban hirtelen kiugrott alólam a hűséges jószág, s én kóválygó gólyafosként csak repültem, repültem. Volt időm bőven, szépen lepergett előttem mindaz, ami addigi életemben történt, mintha még bele is lassított volna az adásrendező. Végül egy sövénybokor tövében landoltam, kicsit gondolkodtam, hogy hirtelen felindítsam-e magamban a tökéletes bánatot, mely állítólag a vétkeseknek a haláluk előtt feltétlenül szükséges az üdvözüléshez, vagy kaparjam össze magam inkább a további evilági tortúrákhoz. Az utóbbi mellett döntöttem, csak a járgányomat nem találtam. Jó harminc méterrel távolabb fekve várta a drága, hogy vele is törődjek. 🙂

(Ördög és pokol, megint nem fért bele a sok hablatyom egy tisztességes méretű bejegyzésbe! Nincs mese, folyt. köv.)

Balatonszepezd – a világ közepe

Az én kedves kis falum lelkes patriótái ezzel a címmel hoztak létre egy oldalt illetve nyílt csoportot a legnépszerűbb közösségi portálon. Ancsa lányom fedezte fel, bekopogtatott hozzájuk a blogom szepezdi emlékmorzsáival, aztán mi is sorban. Itt köszönöm meg nekik a szeretetteljes fogadtatásunkat. Németh Ferenc, a község krónikása azonnal érdekes dokumentumokkal kedveskedett nagyapámról, a megbecsült igazgató-kántortanítóról és családjáról.

Hazatérve a csodásan sikerült szepezdi „családegyesítésből” az oldal régi fényképeit nézegetve rágni kezdtem asszonkám fülét, ugyan keresse már meg a rossebb tudja, hová süllyesztett régi fényképeket, mert én csak azt találom meg, amit én tettem el. Vagy azt se, mi lenne velem a drágám nélkül!

Ime a nagyapámról kapott anyag egy képpel illusztrálva:

IMG(katt és nagyít)

“FÜZIK JÁNOS igazgató – kántortanító

Nemes pusztaócsai és cifferi Füzik János rk. iskolaigazgató, Balatonszepezd. 1884-ben szül. Keszthelyen ősi nemesi családból 1954-ben Szepezden hal meg. A gimnáziumot Keszthelyen és Nagykanizsán, a képzőt Csurgón végezte 1906-ban. Niklán kezdte el a pedagógiai működését, majd Tótszentpálon tanított, azután visszatért Niklára, ahol 1916-ban igazgatóvá nevezték ki. 1918-ban került Balatonszepezdre. Egy éven át katonai szolgálatot teljesített a világháborúban, azután felmentést kapott. A Tapolca—Balatonfüredi Rk. Tanítóegyesület elnöke, községi képviselő A Hangyának nyolc éven át ügyv. igazgatója volt. Neje: Rivnyák Irén, gyermekei: Imre tüzérzászlós és Irénke.

1937-ben igazgató tanítónak nevezik ki 32 éves tanítói elismerése végett. A helyi temetőben lett eltemetve 1954-ben.”

A sírját minden évben meglátogatjuk, a felirat már alig olvasható, de egy-két szál virágot állandóan borzol rajta a domboldalon a tóra lefutó szél.

SAM_0255

Egy kép Imre apámról, az említett tüzérzászlósról, aki századosként esett szovjet hadifogságba valahol a Donnál, és 1948-ban, szabadulása után szinte azonnal meccset játszott a helyiek által dédelgetett focicsapatban. (Bal alsó ülő játékos, barna, akár a brazilok.)

IMG

És két kép a később szintén tanító-tanárrá vált utódról, az egyiken gyermekként horgászom, a másikon kócos ifjúként pózolok a zsákmánnyal. Mindkét képen látható az én szeretett Matula Mikolacsek Béla bácsim.

IMG_0002IMG_0001

A nyaralásunkról majd legközelebb, az elődök után az utódok is érdemelnek néhány jó szót. 😀

Adásszünet

Remekül működik az új klímaberendezésem, szinte bosszant, hogy az elmúlt napokban bezörgetett a zimankó, nincs értelme járatni. Szeretem a hűvös nyári napokat, olyan jó betakarózni éjszaka. Ma feloldottam a konyhai tűzhely sütőjére kiszabott nyári embargómat, a tepsiben mosolyog egy rakás göngyölt sertéskaraj, kizárt a fogyókúra.

Most eltűnök néhány napra, Ancsa lányom a fejébe vette, hogy megbalatonoztatja a béna öreget. Hátha nem utoljára!

Irány Szepezd (katt rá), a gyökerek; közvetlen a vízparton bérelt egy házat egy hétre. Nem olcsó, de megspóroljuk a strandbelépőt. Visszük a mobilnetet, de én úgy vagyok vele, mint a mobilklotyóval: csak végszükség esetén… Könyvet fogok olvasgatni, néha megpihentetem a szemem a vízen, a déli part dombjain, hajnalban a szomorúfűz lombjában nekem dalol az aranymálinkó. Napközben meg kényeztetnek a nekem legdrágábbak. Szép az élet!

szepezd2 szepezd 3

Majd mesélek. 🙂

Viharsarki kattintások

Megint visszarévedésre késztet a már két hete is emlegetett „rohanó idő”, most a hetvenes évek elejének népszerű szovjet tévésorozata, A tavasz tizenhét pillanata című jutott eszembe. Kiskamaszként szájtátva vártam a fekete-fehér készülék előtt a hetente csöpögtetett újabb epizódot a szuperkém Stirlitzről és a rászedett, bamba fasisztákról. (Hol voltak akkor még a szörnyűséges latin-amerikai szappanoperák? Talán az Isaura, akinek a rabszolgaságból való kiváltásáért derék magyar emberek halál komolyan gyűjtést kezdeményeztek.)

Némi nosztalgiázás valamint a mai csemeték okulása végett ideteszem a film főcímdalát, hadd lássák, min nőttek föl eleik. 🙂

Éppen egy hónapja indultunk el a hagyományos pünkösdi országjáró kirándulásunkra. Tavaly a Balaton-felvidéken voltunk, annak a beszámolóját asszonkám váratlan betegsége megszakította, most már torzó marad. Idén igyekszem letudni egy posztban, bár nem vagyok babonás, azért az ördög nem alszik…

Sok év alatt szinte az egész országot bekujtorogtuk, a Viharsaroknak nevezett dél-keleti országrész valami miatt mindig kimaradt. A Békés megye nagyobb részét és Csongrád megye keleti fertályát magába foglaló régiót Féja Géza azonos című könyvében nevezte el a parasztlázadások, aratósztrájkok, az 1891. május 1-jei hírhedtté vált csendőrsortűz miatt a múlt század ’30-as éveiben Viharsaroknak. Ez talán a legfiatalabb magyarországi tájnév.  

Most sorra került, a barátaim Orosháza Gyopárosfürdő nevezetű elővárosában foglalták le a szállást.

A túratervet Zoli barátom előzetes gyűjtését felhasználva az utolsó pillanatban én állítottam össze. Óvatos voltam, aggódtam ugyanis, hogy a „mozgásállapot-változásom” (hahh, a fizikához is értenék tán?) lelassítja a társaságot. Vittük a járókeretet, ezt csak a szálláson használtam, de a kerekesszék mindenhová jött Ancsáék Ford Focus Kombijában. Bár a protézis egész nap rajtam volt, ahol lehetett, gurigáztak velem a társak. A zuhanykabinban való tisztálkodás okozta a legnagyobb fejtörést, de előrelátóan vittük a kis műanyag stokinkat, így nagy nehezen be tudtam ülni a kalitkába.

A kirándulás nagyon jól sikerült. Beszéljenek helyettem a képek!

vihars8

Ancsa Gyopárosfürdőn tókerülés közben

vihars4

A Szarvasi Arborétum (Pepi-kert) lépcsőin

vihars6

Két kapitány az arborétum kishajóján, a vállamnál Tofi, a legifjabb csapattag

vihars10

Jár a jutalomfalat a várakozás közben.

vihars13

Panka és a gazdi (Mosolyalbum 1)

vihars5

Az arborétumban büfé is van! (Mosolyalbum 2)

vihars3

Taki unja már az ördögszekér tologatását. (Mosolyalbum 3)

viharsarok1

A csapat Hódmezővásárhelyen

vihars9

Míra a makói szökőkútnál (Mosolyalbum 4)

vihars12

Az előző héten adták át a makói lombkorona-sétányt.vihars7

Húsz éve fordítva volt! 🙂 (Ópusztaszeren hazafelé)

vihars15

A főnök elégedett!  (Mosolyalbum 5)

viharsarok2

Stílszerűen másfél órás Petőfi-est a szálláson, itt éppen egy bordal közben:

Petőfi Sándor: Ivás közben

Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.

Sehogy sem t’om kifejezni
Magamat
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona
Mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöld hajtókás, sárga pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.

Tyű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál,
Azt cselekszem, ami tetszik… tudja Pál,
Mit kaszál.

… Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt amint Falstaff szólana
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam?… tudj’ a gólya…
Úgy igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását… jó’jszakát!