Istenarcok

Az elmúlt hétvégén, Krisztus király vasárnapján Ferenc pápa lezárta a XVI. Benedek által tavaly októberben a II. Vatikáni Zsinat ötvenedik évfordulójára megnyitott egyházi évet, a hit évét.

Ahogy múlt heti bejegyzésemben említettem, mozgalmasan telt számomra ez az esztendő. Noha az új evangelizációhoz nemigen járultam hozzá, legfeljebb a blogom címével, de némi – egyesek szerint tengernyi – önbizalommal magamra vonatkoztathatom Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2. Tim. 4.7) Egyelőre! A jó apostol ugyanis sok-sok Isten szolgálatában eltelt év után a kivégzésére várva egy római börtönben írja ezeket a sorokat. Ebben az élethelyzetben sem a sebeit nyalogatja, levelet ír, mely által arra akarja megtanítani Timóteust, s vele együtt minden embert, aki olvassa levelét, hogy miképpen kell ilyen magabiztosan szembenézni a halállal, hogy másként is lehet várni a halált, s a Krisztussal való találkozást, mint rettegéssel és félelemmel. Példamutató emberi teljesítmény. Megszégyenítő helytállás. Én bizony hajlamos vagyok az említett nyalogatásra. A szenvedésre és elmúlásra gondolva pedig rettegni kezdek. Milyen jó, hogy nem fenyeget sürgős kivégzés, még házi őrizet sem! 🙂

Sőt, kórházban sem vagyok, itthon blogolgatok. Nemrég találtam egy kitűnő blogot a szolgáltatómnál Heidl György blogja címmel. (http://heidlgyorgy.wordpress.com/ Azért tettem ide így, mert a hiperhivatkozással megjelölt link esetén a Wp csúnyán belerondít a blogtárs kommentdobozába, ahogy a múltkor Csipkepittynél is tette.) A szerző tegnapi bejegyzésében Krisztus képe címmel szokásához hűen tudományos igénnyel, mégis közérthetően fejti ki a Krisztus-ábrázolásokról ismert különféle nézeteket. Laikusként is érdeklődéssel olvastam, megállapítva magamban újfent, hogy az ikonok aranyfüstös világa távol áll tőlem. A költészet szerelmeseként eszembe villant azonnal három vers is, mely a témát illusztrálhatja. Ideteszem őket, csemegézzen belőle ki-ki kedvére:

Reményik Sándor
Istenarc

 

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Dsida Jenő

Krisztus

Krisztusom,

én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

 

Radnóti Miklós

Arckép

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

 

Szépen egymásra épülnek. A Reményik-versben kihűlt csillagok hamvai alól próbálja a költő előkaparni a világ-szenny által eltakart istenarcot, a benne eltemetett jót.

Dsida radikálisan elveti a hagyományos Krisztus-képet, a költészetében oly nagy ihlető szerepet játszó vallásos hit és a társadalmi élmények szembesítése, a kettő összhangjának keresése az előbbinek a korrekciójára, a valóságidegen hitbeli konvenciókkal folytatott vitára készteti a költőt. „…én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.” A zárókép paradoxona döbbenetes: a megtöretett ember parázsló szeméből a borzas szakállára hulló Isten-könny.

Radnóti tovább megy, ötsoros versének tárgya a lírai én, saját ifjúkori képmásában felismerni véli a hasonló korú Krisztus arcvonásait, s e párhuzamot még egy pajkos mozzanattal meg is toldja. Ezért kapott aztán szegény feje alaposan: vallásgyalázás miatt nyolcnapi fogházbüntetésre ítélték. Fellebbezett az ítélet ellen, a piarista paptanár, Sík Sándor megvédte tanítványát a vallásgyalázás vétsége ellen, közbenjárására a fellebbviteli tárgyalás során az ítélőtábla ugyan helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, a büntetés végrehajtását azonban egy év próbaidőre felfüggesztette.

simon andrás 1

Zárásul és hogy ne menjetek el rossz szájízzel innen, felidézek egy versszakot a legnagyobb kedvencem Bukj föl az árból című verséből:

„Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!”

simon andrás 2

(Simon András grafikái)

Reklámok

November

Mint a vészhelyzet-üzemmódba tekeredett sün, magamba gubódzva várom, sodródjon el mellettem mielőbb a november. Szorongásomat most nem elsősorban a felerősödő közéleti hisztériák okozzák: háborúba szólító békemenetek, összefogást sürgető idióta perpatvarok, barbár szoborállítások és –döntések, könyvégetés, nőnevelés ököllel és sárba tipró szavakkal, választási csalás és köré sorjázó rágalmazásözön etcetera. Azok is. Elkeseredésemben megtanulok némán, könnybe lábadt szemmel legyinteni. Mit tehetne mást egy rokkant!

Na jó, lázít és lelkesít egy picit, ha értelmes arcot lát, mert azért akad ilyen is bőven. És örül, hogy lyuk van a seggén, ha már lába nincs. Ajándék minden nap. Van remény a holnapra is. Minden tekintetben.

Valójában azért nyomasztó az idei novemberem, mert a tavalyi eltűnt valami fájdalmas, rettegést hozó ködben. Október végén kerültem kórházba a hirtelen keletkező ijesztő lábsebemmel, amit aztán éppen ma egy éve el is távolított az ügyeletes kirurgus a bal hátsó futóművel együtt térd alatt. Nagyon féltem. Nem a haláltól, hanem az életben maradástól. A valódi megrokkanástól. Pedig már volt rutinom, a kálváriám három éve kezdődött. A blogban már nagyrészt megírtam, itt csak felsorolom: szívkoszorúér bypass, aztán jobb láb öregujj amputáció, leszázalékolás, orvostól orvosig járkálás.

De most nem tudtam fölkelni és kimenni. Kilátástalannak tűnt. Be-bevillantak hétköznapi hősök, Mosolyka és Nick Vujicsics meg az Örkény-egyperces, a Gondolatok a pincében. Meg a kevésbé ismert Somlyó György-vers:

Somlyó György: Mese

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Miért-miért? Hogy ki tudjon menni. Nincs gyűlöletesebb tárgy számomra az ágytálnál és a kórházi kacsánál. A szörnyűség pedig nőtt, mert a rengeteg beszedett antibiotikum tarvágást hajtott végre a bélflórámban, és a kórházi higiénének is köszönhetően megfertőztek egy alig gyógyítható divatos nyavalyával, melyet clostridium difficile előkelő néven emlegetnek, valójában egy nem múló szapora fosás. Ezzel aztán az államalapító átpasszolt a lovagkirálynak. (Ez olyan orbitális baromság, hogy így hagyom. Tudálékos és nyelvi rejtvényekre fürkész barátotok azt akarta mondani, hogy a Szent István Kórház sebészetéről frissen csonkolva átvitték a fertőző betegekre éhes Szent Lászlóba.) Itt legalább három lépésre volt a reterát, és a járókerettel meg tudtam támadni szükség esetén. Valamivel emberebbül éreztem magam, mintha olykor a nap is besütött volna. Azért itt is meghalt mellettem a baloldali ágyszomszédom, miként az Istvánban. Ezúton üzenem, ha kórházba kerülve jobb felől megláttok magatok mellett, saját felelősségre irány haza! Az a biztos.

December 7-én gurítottak haza, már megvolt a kerekesszékem és a saját járókeretem. Nem részletezem a segédeszközökkel való közlekedés szépségeit. Mindenesetre megfontoltam minden helyváltoztatást. Az nagyon bosszantott, hogy főzés közben a tragacsban ülve nem láttam bele a lábosba, vakon kevertem a rántást. Februárban végre megszűnt a többször visszatérő fosás, és elkészült az ideiglenes protézisem. Nehéz volt újra megtanulni járni, de sikerült. Persze ma is félek egy eséstől, kétségbeesetten kapálóznék segítségért, mint a felborított büdösbogár. A tavaszi kirándulásunkon már vezettem az autómat kézi kuplunggal, és jórészt állva mondtam a verseket a Petőfi-estemen.

 viharsarok2

A nyár végén elkészült a végleges protézis, ennek felöltése nehézkes, otthon a régiben szambázom, mert könnyen beleugrom, mint egy kalocsniba.

Szép ez a november, felkelek és járok. Bevásárolok, ha hívnak, kocsmába megyek. Vajon meddig? Féltem a jobb lábamat. Az volt a rosszabb.

Taki barátommal előszeretettel ugratjuk egymást jóindulatú gonoszkodásokkal. A fent említett kiránduláson például váratlanul így szóltam hozzá:

Takikám, neked csőlátásod van.

Mi van? – kérdezte. Erre felhúztam a nadrágszáramat, mely alól kivillant a műláb tokját és lábfejét összekötő nikkelezett cső. A fejét fogta. 🙂

 protézis

A napokban visszavágott. Köztudomású, hogy jó három évtizedet fociztunk heti rendszerességgel együtt. Szerettem vele, mert látott a pályán, és oda tudta rúgni a bőrt, ahova kellett. Erre azt mondja a pici szájával:

 – Mindig tudtam, hogy kétballábas vagy!

 – Mert?

 – Te mondtad, hogy váltogatod a protéziseidet. 🙂

 vihars3

Told, ki tudja, meddig tolhatod…

Takit az elmúlt héten köszöntöttük 66. szülinapján. Előző posztjaimra készülgetve találtam egy tündéri Weöres-kéziratot, a fotóját küldtem el neki szeretettel. Nagyon érvényes magamra nézve is! Itt is kiteszem, köszöntve vele minden 47-es barátomat.

w-vers

Katt rá!

Halottak napján avagy “Felmegyek a magasságos egekbe”

halottak n.

Szomorúan figyelem a temetőkapuknál feltorlódott autók volánja mögött ülők gyűlölettől eltorzult arcát, ők sietnének letudni a kipipálandó feladatot, ehhez jelen kell lenniük. Nincs mese, félre az udvariassággal, türelemmel! De hová is sietünk? Csipkepitty mai bejegyzésében sokkal jobban megírta. (Katt rá!)

Elnéző mosollyal szemlélem ugyanakkor az ifjak Halloween-ökörködését. Tököt faragnak, szellemkednek, zombiskodnak. Jól nyelvet nyújtanak a kaszásnak. A nyugati kultúra eme terméke nagyon távol áll tőlem, a frász tör rám a véres maszkok láttán, de a jókedv az én kenyeres pajtásom. Csak tudjunk majd mindannyian meghalni is mosolyogva!

Cincinnati - Spring Grove Cemetery & Arboretum 2

Minapi Weöres-centenáriumi posztom anyagát gyűjtve jutottak eszembe ilyesféle gondolatok. Egy verset idézek elébb, amely Sanyi bácsi előadásában élmény.

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Aztán egy rövid anekdota a sok közül a tündéri Weöres Sándor-Károlyi Amy-házaspár életéből. Sanyi bácsi életének utolsó négy évében egészségi állapota egyre gyengült, bár alkotóképessége végig megmaradt. Károlyi Amy Enigma című írásában (Élet és Irodalom, 1989. ápr. 14.) így emlékszik vissza:

“Utolsó szavaink egymáshoz.
Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
– Mi fáj, Sándor?
– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” 😦

weöres- károlyi