Kisgyermekként mindig csodálkozva figyeltem, mikor drága anyám a leszaladt szemű harisnyáját először a kezére húzta, hogy szemrevételezze a restaurálandó hiátus hosszát, majd üvegpohárra gyömöszkölte, és a pohár szájánál kifeszítette. Ekkor lekapta a csodaszerszáma, egy szemfelszedő tű kupakját, majd ördöngös mozdulatokkal rángatva azt visszaterelte a defektes harisnya szálait a helyére. Igazi varázslat volt. Bezzeg a húszéves lányom ilyet sosem látott, gazdagék ma már nem stoppolnak lábbelit, a múltkor megcsodálta a varródobozban talált fagombát is, melyre anno a lyukas fuszeklit húzták anyáink. Azt a régi combharisnyát sem ismerheti, melyet a bugyi fölött viselt idétlen harisnyatartóból kilógó gumicsíkok végén fityegő becsíptethető bimbócskák óvtak a lecsúszástól. Borzasztó látvány volt, szerencsére tevékeny legénykoromban már nem találkoztam vele, a harisnyanadrág lehámozása a kedves popójáról meg egyszerű matinéműsornak tűnt.
Mielőtt további intimitásokba bonyolódnék, ez a varázstű jutott eszembe, ahogy megpróbálom a 2010-es esztendőm történetének szálait újra és újra felkapni. Utoljára a március 14-i bejegyzésemben idéztem föl – útban a füredi szívkórház felé, történet a történetben – balatoni kötődéseimet. Ezt 1975-tel hagytam félbe. Még azon az őszön levizsgáztam a vízi KRESZ-ből, megszereztem a vitorlás kishajó vezetésére jogosító engedélyt. Akkoriban ez a svertes (leengedhető és felhúzható uszonyos) kishajókra vonatkozott, B kategóriájú jogsinak hívták, a tőkesúlyos nagyobb hajók vezetéséhez (A kategória) csak három évvel később kaptam papírt. Ma már nincs ilyen szétválasztás, a lépcsőfokok hiánya miatt sok is a képzetlen kapitány, akik jó szélben inkább motort pöccentenek, biztos, ami biztos… De pénz beszél…
Nekem a kalóz vezetéséhez elég volt a B-jogsi, ahogy írtam, én voltam a következő nyáron a Vándordiák kapitánya. De történt valami már télen is. Kovács tanár úr karácsony előtt a mindig izgalmas fizikaszakkörét rendszeresen látogató pár diák elé lobogtatott néhány nyugati képeslapot, és megkérdezte, van-e kedvünk egy nagyot dolgozni és ezzel valami újat létrehozni. A képeken egy vízen lebegő deszkaszerűségen egyensúlyozott egy izmos ifjonc, a lábainál egy rúd meredt az égnek, rajta egy színes háromszög alakú lebernyeg, melyet a pofa a kezében lévő keresztrúddal tart meg. Magyarországon akkor még senki nem látott hasonlót. A tanár úr végül kiteregette az előadói nagyasztalon a tervrajzait is.
Ha valaki pár héttel korábban azt mondja, hogy én a téli szünetet az iskolában töltöm, azt én csúfolódva körberöhögöm. Pedig ez történt. Akkor már erősen bimbózó szerelmünk mai asszonkámmal is háttérbe szorult, meg is nyúlt a kedves szája, hogy csak esti félórákat töltöttünk együtt. A következő 37 évben aztán (höhöhö) bőségesen kárpótoltam! 🙂
Három társammal láttunk neki a munkának, Miska bácsi irányított, saját zsebből fizetve az anyagköltségeket. Tudvalevő, a szegénységi fogadalmat tett piarista szerzetes köteles minden jövedelmét befizetni a rend pénztárába, így tulajdonképpen a kegyes iskola finanszírozta a vállalkozást a tanár úr forintjaiból. Jól működött ez, soha senki nem kiálthatott tolvajt, mint manapság az országos tranzakcióknál lehet.
Az a két hét megtanított kreatívan és felelősen fizikai munkát végezni, motivált érdeklődéssel figyelhettem meg a különféle anyagok megmunkálásának módjait. A hajótest sablonjának keretét méretre fűrészelt szegletvasakból kellett összeeszkábálni. Órákig könyörögtünk a mai Ötpacsirta utca egyik alagsori műhelyében kisipart folytató öreg lakatos mesternek, aki nem akart a két ünnep között dolgozni, hogy vállalja el a hegesztést. Nem volt könnyű meccs, némi mórikálás meg felár (két üveg Lánchíd brandy) segített, diadalittasan vittük a vaslétrát a suliba. A fából kifaragott sablon elkészítésekor voltak holtpontjaim, a finom fűrészportól gyakran prüszkölve és illetlen szavakat mormolva rohantam a szabadba, ahol megfogadtam, a favágástól mostantól tartózkodom. Talán itt dőlt el, hogy korábbi terveimmel ellentétben mégsem leszek erdész.
A legizgalmasabb a műanyagozás volt. Üvegszálakból szőtt szövetet simítottunk a sablonra (Hű, ha bement a köröm alá a mikronnyi szálacska, de csúnyán begyulladt!), és azt két komponensből összekutyult folyékony poliésztergyantába mártott ecsettel betöcsköltük. Büdös volt, mint a pokol kénköve, jobb híján a sálunkat kötöttük maszknak az orrunk elé. Másnapra az anyag betonkeménységűre szilárdult, smirglivel lecsiszoltuk, jöhetett az újabb réteg. A végén érdesítettük a felső felületet, hogy mezítláb ne lehessen megcsúszni rajta, kapott néhány réteg fehér fedőfestéket. Közben külföldről megérkezett a korábban megrendelt gömbcsukló, mely az árbocot a testhez rögzíti, egy vitorlaműhelyben megvarrták a „rongyot”, az árbocrudat és a baum rudat (bumot) fütyörészve szabtuk méretre.
De büszkék voltunk, minden fizikaóra előtt megsimogattam a szertárban a művünket. De hol volt még a nyár…? Drága emlékű osztályfőnökömtől a tanévzáró ünnepélyen kaptam egy jutalomkönyvet, belső oldalán ezzel a beragasztott, géppel írt szöveggel:
F. László
III. B o. t.
A VISZKA építéséért.
1976. junius 12.
Így nevezte el a matematika-fizika szakos polihisztor aranyember a szörföt, nyilván a vitorlás deszka szavak összevonásával. Milyen kár, hogy nem terjedt el! Windsurf(ing) vagy ma már vindszörf(ing)! Tetszik valakinek?
El ne felejtsem, az ajándékba kapott regény a huszadik század egyik legizgalmasabb műve: Szerb Antal Utas és holdvilága! Micsoda szellemi élmény volt elolvasni, most éppen Míra teszi ezt!
Naná, hogy az első turnusba jelentkeztem, és a Fórián-Szabó tanár úr által vezetett Almádi felé zötyögő fehér Gaz típusú terepjáróban – amellyel évközben az iskola beszerzéseit intézték – ott feszítettem a Viszka mellett. Miután vízre tettük a hajókat, az új járművön való egyensúlyozást próbálgattuk a sekély vízben. Ketten álltunk meg viszonylagos biztonsággal rajta: a tanár úr és én. Mivel csendes északi szél fújt, el is indult a flotta Füredre, a főnök a deszkán, a Fiastyúkot egy öregdiák vezette. Másnap reggelig halálra izgultam magam, mert este parancsba kaptam, hogy Földvárig én állok a szeren. Óriási mázlim volt, kettes hátszélben dagadó vitorlával és kebellel állva csobogtam be a kikötőbe. Útközben alig győztem lassítani, hogy a többi hajó tartsa a lépést, próbálgattam a fordulást, ami baromi nehéz volt, hisz nincs rajta kormány, az irányt a vitorla állításával kell változtatni illetve tartani. Nagy iskola „széltudatból”!
A földvári fecskeház előtti placcon öreg tengeri medvék is csodájára jártak a „bocinknak”, egyikük váltig állította, hogy már három is van a Balatonon.
Így csússzak le mindig a dobogóról! 🙂
Egy rossz hírem van: a vitorlázásom még egy bejegyzést megér. Lehet, hogy kép is lesz…