Ó, a Balaton…, a viszka születése

Kisgyermekként mindig csodálkozva figyeltem, mikor drága anyám a leszaladt szemű harisnyáját először a kezére húzta, hogy szemrevételezze a restaurálandó hiátus hosszát, majd üvegpohárra gyömöszkölte, és a pohár szájánál kifeszítette. Ekkor lekapta a csodaszerszáma, egy szemfelszedő tű kupakját, majd ördöngös mozdulatokkal rángatva azt visszaterelte a defektes harisnya szálait a helyére. Igazi varázslat volt. Bezzeg a húszéves lányom ilyet sosem látott, gazdagék ma már nem stoppolnak lábbelit, a múltkor megcsodálta a varródobozban talált fagombát is, melyre anno a lyukas fuszeklit húzták anyáink. Azt a régi combharisnyát sem ismerheti, melyet a bugyi fölött viselt idétlen harisnyatartóból kilógó gumicsíkok végén fityegő becsíptethető bimbócskák óvtak a lecsúszástól. Borzasztó látvány volt, szerencsére tevékeny legénykoromban már nem találkoztam vele, a harisnyanadrág lehámozása a kedves popójáról meg egyszerű matinéműsornak tűnt.
Mielőtt további intimitásokba bonyolódnék, ez a varázstű jutott eszembe, ahogy megpróbálom a 2010-es esztendőm történetének szálait újra és újra felkapni. Utoljára a március 14-i bejegyzésemben idéztem föl – útban a füredi szívkórház felé, történet a történetben – balatoni kötődéseimet. Ezt 1975-tel hagytam félbe. Még azon az őszön levizsgáztam a vízi KRESZ-ből, megszereztem a vitorlás kishajó vezetésére jogosító engedélyt. Akkoriban ez a svertes (leengedhető és felhúzható uszonyos) kishajókra vonatkozott, B kategóriájú jogsinak hívták, a tőkesúlyos nagyobb hajók vezetéséhez (A kategória) csak három évvel később kaptam papírt. Ma már nincs ilyen szétválasztás, a lépcsőfokok hiánya miatt sok is a képzetlen kapitány, akik jó szélben inkább motort pöccentenek, biztos, ami biztos… De pénz beszél…
Nekem a kalóz vezetéséhez elég volt a B-jogsi, ahogy írtam, én voltam a következő nyáron a Vándordiák kapitánya. De történt valami már télen is. Kovács tanár úr karácsony előtt a mindig izgalmas fizikaszakkörét rendszeresen látogató pár diák elé lobogtatott néhány nyugati képeslapot, és megkérdezte, van-e kedvünk egy nagyot dolgozni és ezzel valami újat létrehozni. A képeken egy vízen lebegő deszkaszerűségen egyensúlyozott egy izmos ifjonc, a lábainál egy rúd meredt az égnek, rajta egy színes háromszög alakú lebernyeg, melyet a pofa a kezében lévő keresztrúddal tart meg. Magyarországon akkor még senki nem látott hasonlót. A tanár úr végül kiteregette az előadói nagyasztalon a tervrajzait is.
Ha valaki pár héttel korábban azt mondja, hogy én a téli szünetet az iskolában töltöm, azt én csúfolódva körberöhögöm. Pedig ez történt. Akkor már erősen bimbózó szerelmünk mai asszonkámmal is háttérbe szorult, meg is nyúlt a kedves szája, hogy csak esti félórákat töltöttünk együtt. A következő 37 évben aztán (höhöhö) bőségesen kárpótoltam! 🙂
Három társammal láttunk neki a munkának, Miska bácsi irányított, saját zsebből fizetve az anyagköltségeket. Tudvalevő, a szegénységi fogadalmat tett piarista szerzetes köteles minden jövedelmét befizetni a rend pénztárába, így tulajdonképpen a kegyes iskola finanszírozta a vállalkozást a tanár úr forintjaiból. Jól működött ez, soha senki nem kiálthatott tolvajt, mint manapság az országos tranzakcióknál lehet.
Az a két hét megtanított kreatívan és felelősen fizikai munkát végezni, motivált érdeklődéssel figyelhettem meg a különféle anyagok megmunkálásának módjait. A hajótest sablonjának keretét méretre fűrészelt szegletvasakból kellett összeeszkábálni. Órákig könyörögtünk a mai Ötpacsirta utca egyik alagsori műhelyében kisipart folytató öreg lakatos mesternek, aki nem akart a két ünnep között dolgozni, hogy vállalja el a hegesztést. Nem volt könnyű meccs, némi mórikálás meg felár (két üveg Lánchíd brandy) segített, diadalittasan vittük a vaslétrát a suliba. A fából kifaragott sablon elkészítésekor voltak holtpontjaim, a finom fűrészportól gyakran prüszkölve és illetlen szavakat mormolva rohantam a szabadba, ahol megfogadtam, a favágástól mostantól tartózkodom. Talán itt dőlt el, hogy korábbi terveimmel ellentétben mégsem leszek erdész.

A legizgalmasabb a műanyagozás volt. Üvegszálakból szőtt szövetet simítottunk a sablonra (Hű, ha bement a köröm alá a mikronnyi szálacska, de csúnyán begyulladt!), és azt két komponensből összekutyult folyékony poliésztergyantába mártott ecsettel betöcsköltük. Büdös volt, mint a pokol kénköve, jobb híján a sálunkat kötöttük maszknak az orrunk elé. Másnapra az anyag betonkeménységűre szilárdult, smirglivel lecsiszoltuk, jöhetett az újabb réteg. A végén érdesítettük a felső felületet, hogy mezítláb ne lehessen megcsúszni rajta, kapott néhány réteg fehér fedőfestéket. Közben külföldről megérkezett a korábban megrendelt gömbcsukló, mely az árbocot a testhez rögzíti, egy vitorlaműhelyben megvarrták a „rongyot”, az árbocrudat és a baum rudat (bumot) fütyörészve szabtuk méretre.
De büszkék voltunk, minden fizikaóra előtt megsimogattam a szertárban a művünket. De hol volt még a nyár…? Drága emlékű osztályfőnökömtől a tanévzáró ünnepélyen kaptam egy jutalomkönyvet, belső oldalán ezzel a beragasztott, géppel írt szöveggel:

F. László
III. B o. t.
A VISZKA építéséért.
1976. junius 12.

Így nevezte el a matematika-fizika szakos polihisztor aranyember a szörföt, nyilván a vitorlás deszka szavak összevonásával. Milyen kár, hogy nem terjedt el! Windsurf(ing) vagy ma már vindszörf(ing)! Tetszik valakinek?

El ne felejtsem, az ajándékba kapott regény a huszadik század egyik legizgalmasabb műve: Szerb Antal Utas és holdvilága! Micsoda szellemi élmény volt elolvasni, most éppen Míra teszi ezt!

Naná, hogy az első turnusba jelentkeztem, és a Fórián-Szabó tanár úr által vezetett Almádi felé zötyögő fehér Gaz típusú terepjáróban – amellyel évközben az iskola beszerzéseit intézték – ott feszítettem a Viszka mellett. Miután vízre tettük a hajókat, az új járművön való egyensúlyozást próbálgattuk a sekély vízben.  Ketten álltunk meg viszonylagos biztonsággal rajta: a tanár úr és én. Mivel csendes északi szél fújt, el is indult a flotta Füredre, a főnök a deszkán, a Fiastyúkot egy öregdiák vezette. Másnap reggelig halálra izgultam magam, mert este parancsba kaptam, hogy Földvárig én állok a szeren. Óriási mázlim volt, kettes hátszélben dagadó vitorlával és kebellel állva csobogtam be a kikötőbe. Útközben alig győztem lassítani, hogy a többi hajó tartsa a lépést, próbálgattam a fordulást, ami baromi nehéz volt, hisz nincs rajta kormány, az irányt a vitorla állításával kell változtatni illetve tartani. Nagy iskola „széltudatból”!
A földvári fecskeház előtti placcon öreg tengeri medvék is csodájára jártak a „bocinknak”, egyikük váltig állította, hogy már három is van a Balatonon.
Így csússzak le mindig a dobogóról! 🙂

Egy rossz hírem van: a vitorlázásom még egy bejegyzést megér. Lehet, hogy kép is lesz…

Dugócsere szisszenéssel

Eldugulásom oka nemcsak a szokatlan érdektelenség, mely húsvéti bejegyzéseimet övezte, sokkal inkább az elmúlt hónapok történései, melyek a legkitűnőbben homokba vájt struccfejemet is a napvilágra rántották, egyben égnek meresztve mesterien fésült ezüstös hajtincseimet. De a politikáról való hallgatás dugóját, amelyet egy november végi, pusztán aggódó bejegyzésem egyetlen szava (gyűlölet) következtében történt baráti megtámadás és kioktatás után erőltettem magamra, nem mozdította meg. Csak költők szavaival sóhajtoztam, „Húsvét előtt” például a háború és az uszítás ellen zaklatott szavakkal tiltakozó Babitscsal így:

„…Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!”

Pedig volt egy „dugóhúzó”, amely majdnem sikerrel dolgozott. A Schmitt-affér – amely számomra cseppet sem politikai, inkább erkölcsi kérdés volt – végefelé az „égbekiáltó igazságtalanságok” miatt megszólaló Osztie atya, a KÉSZ elnökének szavai…! Hogy tudniillik politikai indíttatású anarchista csoport irányítja a SOTE doktorok szenátusa és az egyetem rektora viselkedését, döntéseit! Én jól ismerem Tulassay doktort. Őt irányítani? Majd megmondtam, hogy kit lehetett!
Kész voltam, egy pezsgősüvegben nincs akkora nyomás. A jólelkű atya pedig humorérzék híján ne dopemanezzen, szervezze inkább végre a tantervben kötelezően előírt hit- és/vagy erkölcstant! Amivel egyébként nincs bajom. De ki fogja azt oktatni? A mai tehetségtelen és szervilis papok? (Nagy-nagy tisztelet a kivételnek!) Nálunk az alsó tagozatosok megették őket!

Netán szabadelvű tanárok? Bekamerázva?

Maradt a kuss, csak egy barátnak írt kommentben horkantam egyet.
Aztán elhűlve nézem egy parlamenti tudósításban, hogy a nagyhéten az ország házában egy icuri-picurit náci alapvetés hangzik fel egy képviselő ajakán. Jó, nem új, csak egy 130 éve cáfolt uszító vérvád! Bennem „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik…”.
És de jó, hogy folytathatom! Ezért tudok újra szólni: van remény!
„Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.” A kormány nevében Fónagy János államtitkár nagyon határozottan visszautasítja ezt a hangot. A miniszterelnököm pedig – igaz, némi késéssel – biztosítja a zsidóságot a védelméről. Keresztény értelmiségiként köszönöm!
És igazán az tesz reménykedővé, amit a minapi Élet Menetén – melyet a holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapja alkalmából rendeztek – a számomra igazi közjogi méltóságok mondtak. A politikai szónoklatok nem érdekelnek, bár Kövér ideiglenes államfő és Lezsák parlementi alelnök jelenlétének örültem. Nagyszerűen beszélt Bogárdi Szabó István, a Dunántúli Egyházkerület református püspöke.
Erdő Péter bíboros, prímás, az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye érseke, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nagykancellárja a katolikus egyház legfőbb hazai vezetőjeként a következő, igen megfontolandó beszédet mondta:

“Kedves Barátaim!

Lelkiismereti kötelességemnek érzem, hogy elmondjak itt most három gondolatot.
A kereszténység nem fér össze az antiszemitizmussal! Nem fér össze a gyűlöletkeltéssel és az indulatok szításával semmilyen vallási közösség, semmilyen népcsoport ellen. Mesterünk, a Názáreti Jézus főparancsként tanította azt, ami ott áll már a héber Biblia lapjain is: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ez pedig minket, keresztényeket minden ember szeretetére kötelez. Ez a menet ma a Salkaházi Sára rakpartról indult el. Arról a helyről, ahol a katolikus szerzetesnőt, Boldog Salkaházi Sárát azokkal a zsidó asszonyokkal és gyerekekkel együtt lőtték a Dunába, akiket a rendházban rejtegetett. Példája ma is kötelez minket.
Az antiszemitizmus nem fér össze az emberséggel! A Biblia szerint minden ember Isten teremtménye. Mindnyájan egymás testvérei vagyunk.
Van remény, ha mindnyájan összefogunk, és akarjuk! A gyűlölködés, az antiszemita, a rasszista beszéd és cselekvés mindig mérgező. Mindegy, hogy ki teszi vagy mondja ezt, és mindegy, hogy miért, milyen okból vagy milyen célból – mindig elfogadhatatlan. Ha ebben egyetértünk, ha ezt elismerjük – és nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is –, akkor van esélyünk. Akkor megtaláljuk azokat a közös erkölcsi alapokat, amelyekre életünket, országunkat és jövőnket építhetjük.
Köszönöm, hogy meghallgattak!”

Bíboros atya, én köszönöm!

Végül idebiggyesztem a kevesek által ismert, zseniális Orbán Ottó szintén megfontolandó holokauszt-versét:

Orbán Ottó: Kezelési útmutató a ciánkapszulához

Az ördög hagymája… A közép-európai Matrjoska-baba…
A bűn-a-bűnben egy újabb bűnben rejtőzködik
s az egészet egy újabb bűn köpenye födi be…
A zsidókérdés magyarkérdés, ha a részeg magyarul zsidózik –
a lényeg nem a bosszús vagy kegyes Isten talányos mítosza,
de az, hogy magyarozzunk-e a gyerekek előtt, ha románok vagyunk,
és arabozzunk-e, ha történetesen zsidók?
Mindenki kisebbség valamilyen többséghez viszonyítva,
és Auschwitz után lehet ugyan verset írni,
de úgy, mint azelőtt, még lélegezni sem,
mert minden szó után felköhögünk egy kis fekete füstöt…
Hordjunk-e hát mérgezett szót a szánkban, mint Himmler a ciánkapszulát?
Dühünkben ráharapunk, és szétömlik a világon
apáink hagyatéka, a rögeszméiktől halálos keserűmandulaszag.

Hm! És most, hogy az új parafa jól bele van csapva az üvegnyakba, csak anekdotázni akarok! 🙂

Et resurrexit…

A húsvéti ünnepkörre válogatott verscsokrom zárótétele egy nagyon ismert Pilinszky-költemény. A második sorral utal a költő, hogy a mű közvetlen folytatása a feljebb lejjebb idézett Ravensbrücki passiónak. Ahogy a szenvedéstörténet hitem szerinti egyértelmű folytatása Krisztus feltámadása, aminek fényét még a gyökerek is érzik. Fölzúgnak az egek, föld alá is lehatol a fény, profetikus jövendölésként jelenik meg az érzékletes látomás. Az első négy mondat szokatlan módon kötőszóval indul, a rövid mondatok izgatott, gyors váltásai ünnepélyes, biblikus pátoszt kölcsönöznek az előadásnak. A második strófa végén kétszer is felhangzik a hívő hallelujája: a latin nyelvű utolsó sor („És feltámadott a harmadik napon”) a bibliai kinyilatkoztatás erejével, a klasszikus szöveg archaikus hangzásának szépségével erősíti meg az előző kijelentés kétségbevonhatatlan tényét, igazságát. A költemény nem tesz említést arról, hogy kit öltek meg, és ki győzte le a halált. Nyilvánvaló – természetesen –, hogy Jézus Krisztusról van szó, de épp ennek elhallgatása, ki nem mondása kapcsolhatja össze tudatunkban a lágerek áldozatait a világ Megváltójával, az Üdvözítővel. A vers szuggesztív erővel sugallja az elszenvedett emberi és isteni mártírium ellenében az ígéret, a remény transzcendens vigaszát. Van remény!

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Amikor még sötét volt

Következzen hát az ígért oratorikus költemény. Azért is emlékezetes számomra, mert úgy másfél évtizede szavalókórusra alkalmaztam, és amatőr szereplőkkel előadtuk  templomunkban a nagycsütörtöki virrasztáson. Döbbenetes hatással volt a hallgatóságra. Ma is megborzongok, mikor a videón meglévő felvételen Ancsa lányom ajkain felzeng a végén a magdalai Mária feltámadást sugalló élethimnusza. Profik sem lettek volna hitelesebbek. Bár szívesen megrendezném velük is.

 

Rónay György – A hét első napján, amikor még sötét volt

I.

Ó, a Halál!
Amint hollóhaját szétzilálja.
Amint fekete fátylai égen–földön szétterülnek,
s a világ éjbe borul, három egész órára,a hatodiktól a kilencedikig —

ó, a Halál!

Jár néma lépteivel, hangtalan zokogással,
keres valamit, de hiába,
elbotlik lepleiben, a földre borul,
nincs könnye, de sír,
nincs hangja, de jajgat —
fátylain átdereng egy kifolyt vörös szem az égen.

Ó, a Halál!
gyolcsába tekerve a Test,
gyászába merülve az Asszony,
s az imbolygó kísértetek:
János,
József, Nikodémus,
lebontott szőke hajjal Mária Magdalából.
Mindent beborít, minden befed. Éj van.
Nem lesz soha nappal. Nem lesz soha fény.
Csillagtalan éj.
Tökéletes sötétség.

Csak a Templom falánk tigrisszeme villog.

II.

Az egyik katona azt mondja a sírnál: — Fázom.
Nem mintha hidegebb volna az éj, mint tegnap, tegnapelőtt.
Nem is a bőröm fázik, nem a bőrömön érzem a fázást.
A csontomban. Azon is túl.
Az, aki túl van a csonton. Mit tudom én,
nem vagyok filozófus. Csak annyit tudok, hogy fázom.

Mire jó ez: őrizni egy halottat?
Meghalt annak rendje–módja szerint. Sose láttam jobban
meghalni még valakit, pedig már láttam életemben
egynéhány keresztrefeszítést,
nyakaztatást, fölnégyelést.
Nem való ez: római katonának
strázsálni a zsidók halottját.
Ráadásul ilyen hidegben.

Bár voltaképp nincs is hideg.
Néha még meg is izzadok a köpenyemben.
És mégis didergek belül.
Sose hittem: belül is vannak fogaink?
Az ember végül megbolondul itt,
ebben az elátkozott Júdeában.

Ismeritek a hegybevájt vagy földbevájt sírboltokat és rajtuk a kis ablakot?
Bár ablaknak nevezni túlzás egy ilyen szelelőlyukat.
Néha megpróbál az ember benézni rajta,
forró nyáron, Egyiptomban vagy Judeában, ahol nem égetik a holtakat;
mert nagy a Birodalom, minden földre és szokásra kiterjed
(bár magunk közt legyen, szívesebben ülnék otthon a tűzhelyemnél).
Egyszóval nyár van, megpróbálsz az ablakon benézni,
s arcodba csap a föld alatti doh, az a nyirkos, áporodott hideg.
Mintha arcodba fújna a Halál.
Hát így vagyok: csupa nyirkosság csontjaim közt, doh árad számon, orromon.
Sírbolt vagyok, holtan fekszem magamban, magamba nézek,
s arcon lehellem magamat saját halálom nyirkos hidegével.

No, adjatok egy kortyot innom, mielőtt megfagyok.

Hallottátok? Mi ez a zúgás?
Mintha madarak húznának fönt a magasban.
Vagy lent a föld alatt? Nem vagyok benne biztos.
Mert egy kicsit összekeveredett. Nekem legalább úgy tűnik föl.
Mármint a magasság s a mélység.
S ez a szárnysuhogás: szavamra, azt hinném, kísértetek,
ha hinnék a kísértetekben.

Négy évvel ezelőtt
az Ister mellett álltam őrt egy téli éj szakán. Hullott a hó, fütyült a szél.
Szavamra mondom, ott se volt ilyen
vacogtató hideg.
Cudar egy ország ez a Júdea.

Adjátok azt a kulcsot.

III.

Ezen az éjszakán nem aludt se Annás, se Pilátus, se Kaifás.
Se Simon, a cirenei, ez egyre föltört vállát borogatta.
Nem aludt Barrabás se. Ő a kopár utcákon kóborolt.
A kutyák nem mertek ugatni. Minden kaput bezártak.
Feszítsetek meg! — nyögte Barrabás. Bezörgetett a kapukon.
Kaifás kapuján és Annás kapuján, és átkozódott, hogy becsapták.
Pilátus udvarán az őrök ostort fogtak, elzavarták.
Az éj sötét volt, néma volt, egyetlen hangja volt, ez a sakálüvöltés.

Heródes fölneszelt, azt hitte, Barrabást kiált a nép s feszítsd meg! -et kiált.
De néma csönd volt,
a városban sehol sem támadt zendülés,
Pilátus katonái sem rendeztek pogromot sehol, teljes volt a rend és a nyugalom.
Csak a fekélyei kezdtek viszketni kínosan. Meg kellett ráznia a csengőt.
Már jöttek is a szolgák, futottak a finom kenetekkel.
Sebeibe olajat öntögettek,
mások meg füstölőket hoztak és illatszeres ládikákat,
hogy elfojtsák a rothadó
negyedes fejedelem bűzét.

Ezen az éjszakán nem aludt Mária, az anyja sem, s a másik Mária sem Magdalából.
És Lázár sem aludt Betániában, ő azon tűnődött, hogy vajon merre járhat
barátja, a Halálon Diadalmas.
Időnként az ajtó felé tekintett, mint aki várja, hogy belépjenek.
Később kiment a ház elé, föltámadt szemét összehúzta,
de semmit sem látott a vaksötétben. Egy szentjánosbogárnyi fényt se.

Péter a cenákulum küszöbén ült és harmadnapja zokogott.
János Mária kezét simogatta.
A többiek hallgattak komoran.
Csak Mária, a magdalai készítette gyolcsait s a balzsamot, és egy
kis amforát a gyolcs közé dugott, hogy legyen mivel meglocsolja lábait,
ha netán mégis szembejön az úton.

Jakab egyszerre fölfigyelt: mintha lépteket hallott volna odakint
S most mindannyian hallották a lépteket.
Ahogy elindulnak és valahonnét
a léten túlról lassan közelednek.

IV.

A kocsmában, a katonák hozattak még egy fordulót.
De únták már a nagy duhajkodást, s mentek is volna már,
ha nem a kietlen kaszárnya várja őket.
Öklükkel ütötték az asztalt, doboltak a padlón a lándzsanyéllel.
Hozta a lány a bort. Rá-rácsaptak a tomporára, de inkább csak szokásból.

Töltöttek, ittak. Savanyú volt a bor,
savanyú is meg keserü is,
ecet- és epeízű.
Bóbiskoltak. Tűnődtek. Szitkozódtak.

Akkor meghallották a lépteket.
Nehézkesen rohanó lépteket. No mi az, riadó?
Fogták a kardot, lándzsát, megzörrentek a sisakok

Kivágódott az ajtó.
Négy rémült arc, nyolc reszkető láb,
négy tátott száj, s nem jön ki rajta hang.
S mögöttük, a tárt ajtóban a Hajnal.

V.

Mária Magdalából énekelt. Ó, élet, élet,
halál méhéből született, halál gubójából kikelt!
Másodszor lett első napunk, új teremtés legelső napja, lángolj!
hajnali fény, örömünk fénye, világolj!
hajnali harmat, kegyelem harmata, csillogj!
énekeljetek madarak! lombosodjatok lombok! füvelljetek füvek! fuvalljatok fuvalmak! megjött az én Jegyesem, megjött akire vártam,
jön koszorúsan a réten, hóharmatnál is
fehérebb a napsugárban!
nyomában édesség terjeng, körülötte ragyogás!

Rab vagyok, válts ki hamar, mert elemészt a vágyakozás!

Kedves Olvasóim! Áldott, átélt ünnepet kívánok mindenkinek a feltámadás reményében.

 

Igen, a lomb

„Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve mi, emberek.” / Simone Weil/

Tőlem szokatlan szűkszavúsággal folytatom barangolásomat a szent és profán metszésvonalán nagypénteken. Az alábbi verset Vattay Elemér fotográfus egy képe ihlette, melyen egy faágak simogatta útszéli korpusz látható. (Illusztrációm nem az, forrása: http://kokablogja.freeblog.hu/tags/keresztek/ ) Olvasása közben ismét felvetődik a keresztáldozat időfölöttisége. Az évről-évre látszólag elpusztuló majd megújuló növényzettel egységet alkotva – dacolva idővel, korral – áll a kereszt, figyelmeztetve bennünket, hogy a Megfeszített végtelen szeretetében vállalta a halandó esendőségét, a megaláztatást, a kínhalált.

Pilinszky János: Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

Egy interjúrészlettel folytatom, ami egy kicsit megágyaz az azt követő versnek: „A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát. Az írás nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció.”

Pilinszky: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

A Pilinszky-napot egy másik passióval zárom, mely elé Szegő János bevezetője kívánkozik.

„Lehet-e sok Pilinszkyből? Lehet-e túl sokat hallgatni a Máté-passiót? Puszta ésszel felfogni a Félelem és reszketés elemi paradoxonát? Nyugodt szívvel megérteni Dosztojevszkijt?

Pilinszky a sötét folyosón égve hagyott villany.

’de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.’ Ha valaki belepillant ennek az egyetlen sornak a végtelen mélységébe, könnyen elszédülhet a szakadék szélén egyensúlyozva. Abszurd hermeneutika. Ebben a radikálisan nyílt időszerkezetben él az, aki hisz, és tartok tőle az is, aki nem hisz, vagy máshogy hisz; hitetlenül hisz. Mennyi, de mennyi minden van, ami történt, ám nem tud valahogy azóta se végetérni.”

Pilinszky János: Passió

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

Ravensbrücki passió

Tavaly a nagycsütörtöki bejegyzésemben Dsida Jenőt idéztem. A halálra készülő Megváltó kozmikus magányát aztán egyszer kicsit nagyképűen felelevenítettem Rónay György Olajfák éjszakája című oratorikus költeményével, mikor a műtétem előtti lelkiállapotomat próbáltam érzékeltetni. Jaj, hol voltam én az önként vállalt áldozattól! A kereszttől! Bár kétségtelen, a saját keresztünkkel elfogultak vagyunk.
A Rónay-vers egyenes folytatása hamarosan olvasható lesz itt, most újabb gyöngyszemeket kínálok olvasóimnak, hátha valaki nem ismeri felkiáltással. Például az alábbi intelmet, amely megemeli a földhöz szegett fejünket, nézőpontváltásra kényszerítve „a mindennapi utcakép beinjekciózott mozdulat-sora” szürkeségéből. Hogy figyelni tudjunk „feljebb, az ég-darabokra, …a jelre és a jelölőre”.

Nemes Nagy Ágnes: Futóeső

Rónay Györgynek

Semmi dráma. Csak hőemelkedés.
Az ablakon kinézni, háztetők.
Ami fenyegető, balkonrácsok közé
kalitkázva, lent a mindennapi utcakép
beinjekciózott mozdulat-sora.

Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok.
Fordítsd másra figyelmedet.
Például a futóesőre.
Figyelj, ahogy tanultad tőle,
például a futóesőre,
amint ázik odaát a háztető,
fényes-szürke, mosdott féldrágakő,
melyből élénk rózsaszínben virít ki
néhány új pótcserép – ónixban
fel-feltűnő, pirosló pontok.

A fénylő pontokra figyelj,
ott feljebb, az ég-darabokra,
a kibukkanó szakadozottra,
fényfoltokkal esteledőre,
nézz, nézz, ahogy tanultad tőle.

Észrevétlen arcmozdulattal,
oda se nézve, szemhéjaid
vízszintes zárójelében,
ahogy tanultad tőle régen,
a részleges fényesedőre,
a jelre és a jelölőre,
a háztetőre, égtetőre

nézz fel, ahogy tanultad tőle.

Ahogy én a saját történetemmel tettem profán módon, Pilinszky János is ötvözi a krisztusi szenvedéstörténetet egy másik történelmi botránnyal: a haláltábor egy névtelen áldozatának kivégzését, „keresztre feszítését” a kereszténység szimbolikus jelentésvilágába emeli. A címen kívül erre egyébként nincs semmiféle utalás a szövegben. A kiszolgáltatott és elítélt rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe. A jelen idejű leírás kimerevített képe rendkívül szuggesztív, elsősorban az áldozat roppant magányát, végzetes kiszolgáltatottságát s a rémült csendet emeli ki. Nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.

Ravensbrücki passió

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

Ima – virágvasárnap alkonyán

Az idei nagyhéten vitába szállok a költőfejedelem forradalmi hevületű soraival.

„Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
De tűzszekér égig robogva.”
/Ady Endre: Az izgága Jézusok/

De, azaz nem! Nem kell tűzszekér és kardcsörtetés, harci paripák hörgő fújása! Csöndes szamárhát kell meg a pálmalengetés sóhajtást idéző zaja! Ezt csak az hallhatja, aki figyel a belső hangjaira. Én sem jártatom a lepénylesőmet sokat, igyekszem figyelni, verseket olvasok, klasszikus zenét hallgatok. Zelk Zoltán halálos betegen írt  haiku rövidségű háromsorosát vallom, bár még talán korainak tűnhet:

Mert így igaz
Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.

Találtam egy verset, érdekes megragadása az utolsó nagyböjti vasárnapnak, megmarkolta a szívemet, töprengenem kell rajta, tartsatok velem!

Jókai Anna: Ima – virágvasárnap alkonyán
Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után –
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
Vacsorál.
A Tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A „feszítsd meg” élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illúzióját
engedd elfelednem.