(Kun Éva illusztrációja)
Bódai-Soós Judit: Búcsú a holnapért
A parton állok
hajóra várva,
búcsúznom kéne, de nem tudok.
Túl szép a tenger
e partról nézve,
és máshonnan még sötét titok.
Négy napom maradt, hogy a tervezetten hosszú eltávozásom előtt rendbe tegyem a dolgaimat. Először talán az apró elbizonytalanodástól szorongó lelkemet. Hogyne jutna eszébe az első komoly műtétjére készülőnek pesszimista gondolat? Voltak már apró ambulanter beavatkozások a szájüregemben, fog resecálása, bölcsességfogak kivésése (Thia, ne figyelj ide, az egyik 110 percig tartott), de ezek a pillanatnyi fájdalom után legfeljebb a szememig feldagadt hörcsögös pofazacskót eredményeztek, bár az is igaz, hogy a fogaim különféle generálozása során legalább négyszer újra meg kellett tanulnom beszélni, mert a vers- és prózamondással hivatalból is foglalkozónál a tiszta beszéd nélkülözhetetlen. De most a szívemet célozza a szike! Azt nem lehet kihúzni, nem lehet koronákat, hidakat, protézist alkalmazni a működés helyreállítására. Lehet, hogy az első mondatomban említett távollét esetleg végleges lehet? Hogy utoljára látom az erkély alatt zöldellő bokrokat, a rajta reggelente versenyt csettegő és ezzel a családtagjaimat dührohamba kergető szemtelen szarkákat, az éjjel búvóhelyéről szuszogva előrongyoló süldő sünikét, amely már elfogadja a felkínált gépsonkamorzsákat. Utoljára csapom le magamon a szúnyogháló résén bepofátlankodó vérszomjas szúnyogasszonyságot együttérző mosollyal odadörmögve neki: sorry, kicsilány, ilyen rövid tud lenni az élet! Utoljára dagonyázom egy nagyot abban a kádban, amit nem is oly régen a szintén pedagógus barátommal építettünk be a fürdőszobába a saját kezűleg való felújítás során. Lesz-e még valaha kőműveskanál vagy spakli a kezemben? És utoljára fekszem le abba az ágyba, melynek jobb térfele lassan és diszkréten őrzi már a lenyomatomat.
Éjjel óvatosan megcirógatom asszonkámat, de jó, hogy édesen alszik, talán a sötétben is megcsillanna a szemem sarkából előszivárgó könnycsepp, és ijedten hozzám bújna oltalmat keresve, mint annyiszor az évek során. Sajnos mostanában már nem teszi, hisz miattam riadt, és az állandó légszomjom is minden testi közelségtől fokozódik. Kicsi lányom most gyanúsan közel enged magához, pedig az ölelésekkel és puszikkal nagyon csínján bánik. Nemcsak a bagószagom riasztja, már apró gyermekkorában irtózott a nyalakodós szeretgetéstől, a csibész már akkor másnak tartogatta azt.
A múltkori beszélgetésünk után bízik bennem, de tudja, hogy a küzdelemnek más esélyese is van. Hasonlóan érez a Pécelre szakadt nagyobbik is, aki saját terveinek megvalósítását késlelteti most az apjáért való szorítás miatt. Nincs tovább nyavalygás, az a harcos, akinek a meccsén a lelátóról ilyen csajok küldik a segítő szeretethullámokat, nem fekhet a padlón a megváltó kiszámolásra várva, megsokszorozódott erővel feláll, és rendíthetetlen önbizalommal a falat is feldönti, ha kell. És csak másfél-két hónapra búcsúzik el az otthontól, bármilyen kibírhatatlannak tűnik is ez az idő.
Mivel augusztus 31-ére szólt a behívóm, és másnap kezdődött az iskola, tudomásul kellett vennem, hogy az első félév nélkülem zajlik majd. (Akkor még azt hittem, hogy csak az első.) Leültem hát, és öt levelet írtam az általam is tanított osztályoknak és a tantestületnek külön-külön, hogy tudják, miért mulasztok. Bevittem a suliba, a drága Ági kolleginámra bíztam, hogy felolvassa a címzetteknek. Már aznap este üzent a különben nem kifejezetten érzékenykedő Ági néni, hogy bizony igen megríkattam, mikor elolvasta soraimat. Ha látta volna, amint az ölem nedvesedik, amikor írtam!
A nyár utolsó reggelén aztán Béla barátom ismét előállt, hogy betegszállító tevékenységét teljesítse. Feltűnően csendes volt, egy muslicára panaszkodott, ami folyton a szemébe szállt…