Búcsú

búcsú a holnapért

(Kun Éva illusztrációja)

Bódai-Soós Judit: Búcsú a holnapért

A parton állok

hajóra várva,

búcsúznom kéne, de nem tudok.

Túl szép a tenger

e partról nézve,

és máshonnan még sötét titok.

Négy napom maradt, hogy a tervezetten hosszú eltávozásom előtt rendbe tegyem a dolgaimat. Először talán az apró elbizonytalanodástól szorongó lelkemet. Hogyne jutna eszébe az első komoly műtétjére készülőnek pesszimista gondolat? Voltak már apró ambulanter beavatkozások a szájüregemben, fog resecálása, bölcsességfogak kivésése (Thia, ne figyelj ide, az egyik 110 percig tartott), de ezek a pillanatnyi fájdalom után legfeljebb a szememig feldagadt hörcsögös pofazacskót eredményeztek, bár az is igaz, hogy a fogaim különféle generálozása során legalább négyszer újra meg kellett tanulnom beszélni, mert a vers- és prózamondással hivatalból is foglalkozónál a tiszta beszéd nélkülözhetetlen. De most a szívemet célozza a szike! Azt nem lehet kihúzni, nem lehet koronákat, hidakat, protézist alkalmazni a működés helyreállítására. Lehet, hogy az első mondatomban említett távollét esetleg végleges lehet? Hogy utoljára látom az erkély alatt zöldellő bokrokat, a rajta reggelente versenyt csettegő és ezzel a családtagjaimat dührohamba kergető szemtelen szarkákat, az éjjel búvóhelyéről szuszogva előrongyoló süldő sünikét, amely már elfogadja a felkínált gépsonkamorzsákat. Utoljára csapom le magamon a szúnyogháló résén bepofátlankodó vérszomjas szúnyogasszonyságot együttérző mosollyal odadörmögve neki: sorry, kicsilány, ilyen rövid tud lenni az élet! Utoljára dagonyázom egy nagyot abban a kádban, amit nem is oly régen a szintén pedagógus barátommal építettünk be a fürdőszobába a saját kezűleg való felújítás során. Lesz-e még valaha kőműveskanál vagy spakli a kezemben? És utoljára fekszem le abba az ágyba, melynek jobb térfele lassan és diszkréten őrzi már a lenyomatomat.

Éjjel óvatosan megcirógatom asszonkámat, de jó, hogy édesen alszik, talán a sötétben is megcsillanna a szemem sarkából előszivárgó könnycsepp, és ijedten hozzám bújna oltalmat keresve, mint annyiszor az évek során.  Sajnos mostanában már nem teszi, hisz miattam riadt, és az állandó légszomjom is minden testi közelségtől fokozódik. Kicsi lányom most gyanúsan közel enged magához, pedig az ölelésekkel és puszikkal nagyon csínján bánik. Nemcsak a bagószagom riasztja, már apró gyermekkorában irtózott a nyalakodós szeretgetéstől, a csibész már akkor másnak tartogatta azt.

A múltkori beszélgetésünk után bízik bennem, de tudja, hogy a küzdelemnek más esélyese is van. Hasonlóan érez a Pécelre szakadt nagyobbik is, aki saját terveinek megvalósítását késlelteti most az apjáért való szorítás miatt. Nincs tovább nyavalygás, az a harcos, akinek a meccsén a lelátóról ilyen csajok küldik a segítő szeretethullámokat, nem fekhet a padlón a megváltó kiszámolásra várva, megsokszorozódott erővel feláll, és rendíthetetlen önbizalommal a falat is feldönti, ha kell. És csak másfél-két hónapra búcsúzik el az otthontól, bármilyen kibírhatatlannak tűnik is ez az idő.

Mivel augusztus 31-ére szólt a behívóm, és másnap kezdődött az iskola, tudomásul kellett vennem, hogy az első félév nélkülem zajlik majd. (Akkor még azt hittem, hogy csak az első.) Leültem hát, és öt levelet írtam az általam is tanított osztályoknak és a tantestületnek külön-külön, hogy tudják, miért mulasztok. Bevittem a suliba, a drága Ági kolleginámra bíztam, hogy felolvassa a címzetteknek. Már aznap este üzent a különben nem kifejezetten érzékenykedő Ági néni, hogy bizony igen megríkattam, mikor elolvasta soraimat. Ha látta volna, amint az ölem nedvesedik, amikor írtam!

A nyár utolsó reggelén aztán Béla barátom ismét előállt, hogy betegszállító tevékenységét teljesítse. Feltűnően csendes volt, egy muslicára panaszkodott, ami folyton a szemébe szállt…


Reklámok

Éles a kés

A világhálón terjed egy program, melynek pihent agyú fejlesztőit az az országos fejcsóválás ihlette valószínűleg, ami államelnökünk helyesírási és nyelvhelyességi ámokfutásának a következménye. A blogomon való kipróbálása után harsány kacajom csak nehezen csillapodott, aztán győzött bennem a pedagógus, aki az osztály által kiröhögött hm…”hülyegyereket” sietve igyekszik védelmébe venni. Szegény S. P., ki fogja ezek után a következő öt évben komolyan venni? Lehet, hogy a leendő Apáczai-díjam átvételekor például a kézfogás után bepucsítok majd a fojtott nevetéstől. Nem, legendás önfegyelmem no meg az empátiám csak győzedelmeskedni fog. Már-már szégyellem eddigi csúfolódásaimat: a Nemzet Golyóstollát meg a zembere kelnökét is. A sameszainak meg változatlanul ingyen állok a rendelkezésükre, ha előzetesen korrigálni kell valamely megnyilvánulását, bár egy tehetséges fiatal kollégám már gyűjtést indított az elnök úr nyelvi korrepetálása tárgyában. Érdekes azonban, hogy a kitűnő közjogi méltóságot cseppet sem zavarják az elkövetett malőrök és a kipellengérezések, most is éppen nyelvújításra adta a fejét, az innováció helyett az „újítmányozást” javasolja. A címet idelinkelem, szerintem ezzel kormánypárti barátaimat nem sértem meg, az alkotmányozásban úgyis járatlan vagyok, így ahhoz egy szavam sincs. A gyurcsányi „öregecskedő, elkúrtuk, nem kicsit, nagyon” kiszólásokon meg már minek csámcsogjak? Hogy az úgynevezett jobboldalnak is tegyek egy vélt nyelvcsapást? Basszus, hogy az ember már mérlegelni kénytelen!  Egyszóval az alábbi „helyesírási” programot a blogtulajdonosok mondjuk április 1-jén kipróbálhatják: http://www.schmittify.com/

Az írást vizsgálva eszembe jutott a lassan két éve elballagott utolsó osztályom, na ők tudtak szöveget hasonló színvonalon papírra vetni, ott is tisztelet a kivételnek. Megpróbálok egy ballagási fényképet feltölteni rólunk, legalább én lássam őket! A drága „ütődöttjeim” nem is tudják, mennyire hiányoznak!

ballag

Még a Bajcsyban voltam, amikor „felindultak testvéri tankok” a mielőbbi megkaszabolásom érdekében. A vejem egészen véletlenül a Corvinus Egyetemet végzi, ahol a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet főigazgató főorvosa is kénytelen a csoda tudja, milyen tudományos fokozatait kiegészítendő fűrészpor szárazságú államigazgatást tanulni. Mert ugye az itt szerzett papír nélkül nem lehet vezető, holott már régen az. Korunk egyik legnagyobb baromsága a „holtig való tanulás” jelszó zászlóra hímzése és fennen lobogtatása. Persze, hogy igaza van a közmondásnak, miszerint jó pap is holtig… (Bár, ahogy egy-két papunkat elnézem, több emberöltő sem ártana!) De ez nem azt jelenti, hogy újra és újra iskolapadba kényszerüljünk a hétköznapi munka mellett, ahol sokszor középszerű szakmai tudású, de jól helyezkedő tanfolyamvezetőknek  kollokváljunk arról, amiről több évtizedes tapasztalatunk egyértelműen bizonyítja, hogy önmagában csak a divat által diktált baromság. Mert nem az egyetemen vagy a főiskolán tanulja meg az ember a szakmát, ott csak némi elméleti alapot, hanem a mélyvízbe dobva nagy egyéniségektől ellesi, saját tapasztalataival kiegészíti. A szakirodalmat meg igényesen válogatva elolvassa, netán publikál is benne. Ez a tanulás, nem a hét évente 120 óra f@szverés a köbön! Vagy azt képzeli valaki, hogy a húsz éve látványosan alkalmatlan, a gyermekekben maradandó lelki torzulást okozó Boriska néni (de akár Laci bácsi) majd az újabb és újabb kötelezően ráterhelt tanfolyástól egyszerre a nemzet reflektorává válik? A lónak azt a jól kieresztett farkincáját!

Bocsánatot kérek a kacskaringós magyarságomért! Én tulajdonképpen csak azt akartam veletek közölni, hogy a főigazgató úr megígérte a vejemnek, azonnal szól a szívsebész főorvosnak: van itt egy szívműtétre ítélt nagyon értékes koros fiatalember, akinek mielőbbi generálozása nagy ajándék lenne az egész emberiségnek. Legalábbis így képzelem.

Másnap csöngött a telefonom. Az én Böbém saját mobilján hivatalos, kimért hangon – szinte magam előtt láttam szigorúan összeráncolt homlokát – közölte velem, hogy nagy szerencse ért, ő nem is érti ezt: Székely főorvos úr most üzent, hogy kedden reggel be kell vonulnom a Haller utcai épület hetedik emeletére. De ne szedjem ám az Aszpirint vasárnaptól, mert akkor a műtét elmarad, irgum-burgum! Megköszöntem neki szépen, és gyönyörű kis kacsóit virtuális csókommal leheltem meg.

Aztán leültem, töltöttem magamnak egy deci konyakot, mellé egy jó hideg sört, és néhány korty után szelíden így szóltam magamhoz: Na öreg, éles a kés!

A dezertálás

Jó volt egy kicsit kiruccanni otthonról, újra utazni. A Balaton újra az én nagy szerelmem, gyönyörű arcát mutatta, a kollégákkal való találkozás is feldobott, a pálinka is nagyon jó volt. Nem voltunk sokan, elkeserítő, hogy néhányan anyagi nehézségek miatt nem jöttek. Igen, az én utolsó teljes fizetésem egyszáztizennégyezer forint volt nettóban, persze túlóra nélkül. A túlóradíj sem érte el a nettó kétezret. Azóta ez nem emelkedett, s úgy hallom, az új adók sem ennek kedveznek. Elég, nem panaszkodni jöttem!

Atyavilág, több mint két hete lehorgonyoztam az egészségiparban felderítő expedíciót teljesítő virtuális csónakomat a Bajcsy Kórház szennyezett öblében! Azóta bebizonyosodott, a dzsuvás víz szerencsére és Böbe doktornő lélekpezsdítő jóslata ellenére nem a Sztüx folyó nedve volt. A frusztrált amazonnal abban egyeztünk meg, hogy megvárom a szívsebésszel való egyeztetést.

A meglékelt csuklóartériámon lévő nyomókötést a nővérke félóránként lazította, kezdtem egyre jobban érezni magam. Lehet, hogy a kotrás a koszorúereken csőgörényként valóban egy kicsit utat takarított a keringésnek. Undoromat legyűrve teljesítettem kötelességemet a korábban érzékletesen megrajzolt reteráton, majd szisztematikus tisztálkodásba kezdtem. Mivel a jobbomon kötés volt, csak a balkezemmel tudtam beszappanozni a célba vett testfelületeket. Ez nem könnyű ám a hozzám hasonló jobbkezeseknek. Próbálja ki bárki, hogy mondjuk az ügyetlenebb kezével végzi el a papírral való előtakarítást a kábelfektetés után! Bizony a háromba hajtott „segszpír” is könnyen defektet kap. A zuhannyal való lecsapatás sem jöhetett szóba, mert a fekélyes lábujjammal nem állhattam be a szemmel láthatóan baktériumkeltető medenceként funkcionáló zuhanytálcába az általam elnevezett zuhanykóró alá. Mire a sebemet is tisztába tettem és fertőtlenítettem, alaposan megszomjaztam.

De mit igyon a kórházban egy magát értelmiséginek gondoló középkorú férfiember? Az ásványvizet csak limitált mennyiségben tudom ízesítés nélkül fogyasztani. Ki kéne menni valami krimóba, de ilyen nincs a közelben. A kőbányai kocsmákat jól ismerem, elég sok értekezletet tartottunk valamennyiben szigorúan szakmai alapon. Meg hülyén is nézne ki, hogy a korsót emelgető kezem narancsszínűre van mázolva, mint egy holland szurkolónak. Pedig mekkora tréfa lenne egy ilyen hír: A kőbányai tanár a kórház kardiológiájáról kisétált a közeli ivóba, ahol szomjának jelentős enyhítése után szívrohamban elhunyt! A portás fegyelmi büntetést kapott. Áh, nem jó, sok körülöttem a szeretet, mégse fricskázhatok így!

Közben aggódó hozzátartozóimat hamar hazaküldtem, minek tébláboljanak fölöslegesen körülöttem, segíteni úgyse tudnak. Hány olyan szánalmas helyzetet láttam, hogy a hűséges mamóka szinte az egész napját látványosan a férje ágyánál töltötte, hozott sok újságot, amit felváltva olvastak mindketten. Közben lopva az órájukat lesték, hogy mikor jár le a maguk által szabott látogatási idő, mert annyira unták az egészet.

A problémamegoldó gondolkodás a humán beállítottságom ellenére mindig az erősségem volt, most is hamar a homlokomra csaptam. Korunk nagy vívmányával, a mobiltelefonnal riasztottam Péti barátomat és kollégámat, aki a közelben lakik, hogy ha Istent ismer (ateista, de anonim keresztény, erről majd még süketelek egyszer), hozzon már nekem egy műanyag flakonban három deci száraz fehér bort. Péti jött is azonnal, de egy kicsit elmérte, fél litert hozott. Csodás idő volt, a kellemesen parkosított udvaron leültünk, és hatalmasat beszélgettünk, én közben szopogattam az „icetea-t”. Mire elfogyott, Ábrahám ölében éreztem magam, ha Böbe arra jött volna minimum ölbe kapom, hogy két cuppanósat nyomjak az akaratos orcájára. Hiába, igaz emberből a kórházi sínylődés során is előtör a krisztusi szeretet!

Nem is tudom mitől, de most aludtam valamelyest. Bár E.T. kétszer is horkolásos hangbemutatót tartott „A pettingtől az ejakulációig” címmel. Komolyan mondom, egy modern Kurtág-mű elbujdoshatna mellette. Közben voltak benne majd perces légzéskimaradások, hogy már-már a nővérhívó csengőért nyúltam, de rájöttem, ez csak a hatásfokozó csendeffekt. Akár a szexben a késleltetéses technika. A beteljesedés után mindkétszer kicsoszogott a klotyóra borzasztó ajtónyikorgások közepette.

Másnap reggel meglátogatott Móni, a kisfőnököm, aki régi harcostárs és barát egyben. Hozott egy dobozos sört, emberek, figyeltek, kinek van ilyen felettese? Aggódva hallgatta, hogy most egy darabig nem számíthatnak rám, de megnyugtatott, hogy megoldják. Na, ez is beszúrt a magát pótolhatatlannak hívő ostoba tanár szívébe, de ma már látom, mennyire igaza volt. A gyerek bárkinél fejlődik, ha szeretik és elfogadva irányítják. (De József Attilát akkor sem… Nem adom…!)

Aztán epedve vártam az én jóságos tündéremet, aki kérdésemre hűvösen kioktatott megint, hogy mit képzelek magamról, nagy ember ám a Székely főorvos ahhoz, hogy az én incifinci műtétem miatt azonnal vigyázzba pattanjon. Majd jön pénteken konzíliumot tartani. Ó, mondtam, akkor jó, majd pénteken visszajövök vagy betelefonálok. Erre nagyon bepöccent mondván, hogy neki kötelessége engem ott tartani. Gúnyos vigyoromat kevesen szeretik, ritkán és csak indokolt esetben alkalmazom, most spontán ült ki az arcomra. Megkérdeztem, hogy megírja-e a zárójelentést, amiben aláírom a saját felelősségű lelécelést, vagy anélkül elhúzok haza. Mondta, nem ér most rá, majd délután talán, hátha addig befut a katéterező adjunktus is, és akkor majd ő lenyugtat. Kiábrándítottam, hogy nincs az az ember, aki engem itt tud tartani.

Késő délutánig türelmesen vártam, mikor az asszonkám készülődött hazamenni, Böbének volt még egy minősíthetetlenül otromba kísérlete. Magához kérette a nejemet, és árulkodni kezdett, mint egy bakfislány, akinek megemelték a szoknyáját. Hogy tudja-e, mit kockáztat a férje, mert bármelyik percben meghalhat. Kedves, mi? Asszony óriási volt, blazírt pofával közölte, hogy igen, tudja, mert pontosan elmondtam neki. Böbe baba talán még most is azon gondolkodik, hogy a szerinte jól megkonstruált szigorúsága miért mondott csődöt. Mert engem akkor Miklós barátom, aki a minap itt piszkoskodott velem a kommentjében, szépen hazafuvarozott.

Akkor még elutasítottam a közösségi portálokat, de asszonkám iwiw oldalán megtaláltam Böbét, ma is ott van. A magamról rovatban a következő olvasható: „Szíveket gyógyítok. Kicsi, ronda, kövér és buta vagyok.” Kommentáljam?

És még egy adalék: az általam Pepin sógorhoz hasonlított szószátyár de békés Henrik barátomat sikerült a három héttel későbbi műtétjéig a Bajcsyban tartani, igaz, a rehabilitációs részlegre áthelyezték. Ezalatt Henrik gyomorvérzést kapott, életunt, megtört emberként hozták át a szívsebészetre, ahol én már akkor az intenzíven voltam. Szerencsére sikerült a műtétje, visszanyerte a kedélyét. De erről, a következő állomásról majd később…

Néhány szilánk a múltból

Csupa mosoly az arcom, a drága bloggerina értetlenséget mímelt, s a betegség által szobafogságra és tétlenségre késztetett Lacibá’ vére felbuzog, hogy egy kicsit újra oszthatja az észt. Hála érte! Megjegyzem, szörnyű, hogy az interneten mindent megtalál az érdeklődő ember, a jó öreg polihisztorok meg mehetnek a fiók mélyére, hisz kinek van már szüksége rájuk! Erre is mondhatnánk, hogy megvalósul az ész trónfosztása.

Rövid állapotjelentést adok, mielőtt ijedten elkattintotok innen a várható mondatözöntől való félelmetekben: a gyulladást lehúzta a bivalyadag gyógyszer. A múlt héten kétnaponta mentem, most egy hétig nem kell, de a kúrát ismételjük. Az eddig alig gyógyuló sebem gyönyörűen záródik, de a középső ujjam ramaty, a doki is mondta, valószínűleg csak időt nyertünk, szüretelés lesz a vége. De tudtam, mikor az odázást elemeztem! Sebaj, karom erős, szívem vidám…! Csak akkor döföm tökön magam, ha nyáron kell befeküdni, mert már most is egyre nehezebben bírom a bezártságot ebben a gyönyörű tavaszban. Holnap ki is ruccanok, a tündéri kisfőnököm kitalálta, hogy a tagozati értekezletet Balatonalmádiban tartja meg egy csapaterősítő hétvégén. Nagyon hívtak, s mivel hoznak-visznek, el kell mennem velük. A sebemet ott is tudom kezelni, kötözni. Félek, hogy sok időt már úgysem töltök velük… Még nem láttam idén a Balatont sem, bár tavaly októberben eléggé utáltam, ez azonban már a múlté. Hétfőn remélhetőleg itt leszek, mert már nagyon sürget a tavalyi saram.

Szittyazoli barátom huszármetaforájában említi a kartácsolást valamely testrészbe, amit én eléggé el nem ítélhető módon még továbbragoztam. De honnan is tudhatná ennek értelmét egy mai fiatal, kifinomult lelkű női személy, hacsak nem történész az istenadta? Majd most azt én jól megmondom!

kartácsA kartácstüzet a régi ágyúkkal és elöltöltős puskákkal hajtották végre. Ezekbe először puskaport töltöttek, erre került a fojtás és a golyó. A robbanást követően a golyó kirepült, és egy ponton célba csapott. Ha összeállt csapatban támadott az ellen, az ilyen lövésektől csak egy-egy delikvens dobott hátast, a többi jött, mint a hajderménykű. Az újratöltés meg elég macerás volt, meglehet, csak a túlvilágon sikerült befejezni. Ilyenkor használta a ravasz katona a kartácsot. A golyó helyett például fémreszeléket töltött a puskába, s a kúpszerűen kirobbanó repeszdarabok szinte utcát vágtak a tömörülő ellenségben. Ennek utóda ma a szárnyas- és apróvadvadászat tölténye a sörét, aminek pici ólomgolyócskáival leginkább az ínyenc vadevők szoktak találkozni a tányéron, nem kis sikert aratva ezzel utána a fogorvosuknál. A Wikipédia pedig ezt írja.

Szintén Szittyazoli említette a minap a Trapper farmert, amitől megint beindult a mesélhetnékem, majd ő remélem kiegészíti, ha már lenyúltam a témáját.

  trapper  trfar

Ha a maiak tudnák, hogy milyen csodadolgokat viseltünk gyerekként a hatvanas-hetvenes években. Jellegzetes ruhadarabként a csehszlovák bolyhos mackónadrág és mackófölső jut eszembe, ami legalább kényelmes volt és meleg, bírta a strapát. Aztán volt a kordbársony pantalló, szépen élire vasalva, ez már majdnem ünneplőnek számított. Ennek az volt a hátránya, hogy némi használat és mosás után az ülőgumónál és a térdnél szolgálatot tevő néhány négyzetdeciméter anyag egyszerűen elhullatta száltartalmát, s az ember gyermekét joggal csúfolták ezután kopaszseggű páviánmajomnak, pedig ő váltig állította, hogy az ominózus leopárdeledelé harsánypiros. A nagyon vonalas családok a fiúgyermeket állandóan szintén élre vasalt szövetnadrágban járatták, ami nagy büntetés volt, hiszen a fiúcsínyek során ez menthetetlenül totálkárosra sikeredett, aminek pofonok, de legalábbis büntetés lettek a következményei.

A baj akkor kerekedett, mikor a kis ütött-kopott térdű, pipaszárlábú, virágos mintájú nyári ruhás kiskamaszlány érdeklődési körébe (meg még a máshovájába) szerettünk volna kerülni. Nem elég, hogy az ember ronda, de meg milyen ruhában jár! Az eszembe sem jutott, hogy a kiscsaj is milyen szakadt. Ekkor kezdődött a farmerőrület. Nyugatra csak a kiváltságosok juthattak el, eredeti blue jeansük az esterházykockás trapézgatyónál is menőbb volt. Mi, egyszerű szegénygyerekek sóhajtozva zarándokoltunk el a Tangóra, a Pestlőrinc határánál fungáló használtcikk piacra, ahol egyedüli beszerzési forrása volt a hőn áhított Levi’s, Lee, Wrangler és később Super Rifle márkájú eredeti gatyakölteményeknek. Persze akkori mércével horribilis áron. Az is számított például a Levi’ Strauss farmernál, hogy milyen színű címke van rajta: a piros az amerikai, a narancssárga az jugoszláv csempészárut jelentett. És tízszer végigmentünk az ócskások között, a bátrabbak kihozatták a hátul lévő rejtekhelyről, és felpróbálták a csodát, jövendő életünk boldogságának tárgyát. Talán tizennégy éves lehettem, mikor kikunyeráltam az édesanyámtól azt a párszáz forintot, amivel megvehettem az elsőt. Semmi másban nem voltam hajlandó járni, igaz nem is nagyon volt más. Istenem, a minap nyűgösködött a lányom, hogy nincs egy rohadt farmerja. Akkor kiszórtam neki a szekrényéből vagy harmincat, volt köztük kopott, vadonatúj, előrelyukasztott meg a farkincám tudja, milyen. És mikor elmesélem, hogy a megismerkedésünkkor az édesanyjának milyen ruhatára volt, nem hiszi el. Hogy napról-napra a fűtőtesten szárította az egyedüli normális nadrágját, mert tiszta is akart lenni meg csinos is.

És valamikor a hetvenes évek végén hazánk akkori ragyogó reflexű bölcsei rájöttek, hogy itt a dollármilliós üzletből egyedül a feketepiac részesedik, de ahelyett, hogy importáltak volna, megvalósították a magyar farmert. Ez volt a Trapper. A szó ismerős volt indiánregényeken cseperedő lényünknek, prémvadászt jelent. De a nadrág olyan hitvány volt, mint a magyar narancs Bacsó Tanújában. Nem vagyok kompetens részletezni a minőségét, mert én már akkor nem voltam hajlandó fölvenni sem. A „kistesók” majd elmondják, ők még boldogan hordták. A nyolcvanas években aztán megjelent az állami áruházakban is a valódi farmer, de ekkor már kezdődött a butikok virágzása is.

tiszaMivel állandóan sportoltunk, hasonlóan alakult a nyugati márkás sportcuccokhoz való viszonyunk is. Álmaink netovábbja volt az elérhetetlen Adidas, mellette ott kullogott a kicsit mostohán kezelt kistestvér, a Puma. Megszületett azonban a Martfűi Cipőgyárban a magyar utánzat, a Tisza cipő. Ezt – jobb híján – szerettük. Mekkora gólokat rúgtam én ezzel, édes Istenem!

alföldiVolt még egy meghatározó kultikus darabja az ifjúkorunknak, ami most újra kezd divatba jönni: az Alföldi cipő és papucs. Emlékszem, csak az Astoria melletti kis cipőboltban lehetett kapni, rendszeresen sorba álltak ott jóarcú fiatalok. Alföldit elsősorban a szellemi értékekre is fogékony fiatalok viseltek. Nyers bőrből készült, és a hordás során elképesztő színeváltozásokon ment át. Osztályfőnöki figyelmeztetést is kaptam miatta, mert az ünnepélyre sem voltam hajlandó felvenni mást. Hány elkopott a lábamon!

Trapper – Tisza cipő – Alföldi! Basszus, de szép volt! Ha tudnátok, de szép…

Make love, not war!

Tyű, tudtam, hogy jó helyen járok! Hagyjuk most még tavalyi porhüvelyemet az ispotálynak nevezett intézményben hibernálódni, ugorjunk neki a frissen tálalt szellemi rágcsának! Gondolkodó emberekkel vitába elegyedni, kívánhat-e magának különbet a magamfajta obsitos pupák?

Előző két bejegyzésemben indulatosan forrongó közéletünk olyan mozzanatairól tettem említést, melyek bennem, a nagypolitikát ijedten kerülő kisemberben okoztak konfliktust. Olyanokat említettem, amelyekhez nemcsak választóként, hanem tanáremberként is valóban közöm lehet: a szerintem álságos verstorzó az ünnepen; a fölösleges műtaps, mikor van igazi; az újabb hétfejű sárkány közhírré tétele; az indokolatlan és védhetetlenül ostobának tűnő köztéri illetve intézményi átnevezések. Jó, közben gonoszkodtam is, s valóban, a mosolygó iróniát gyakran übereltem sprődebb malíciával, szarkazmussal. De a köztársasági elnök úrnál sem érdekel, hogy a Paprika csárdában (így, kisbetűvel, ahogy a repülőtér) hibásan ír-e, de az újévi köszöntője ne legyen már olyan botrányos! Az sem érdekel, hogy az életrajzából kimaradt évet mivel töltötte…!

És olvassátok el újra, mielőtt pirosra váltva a súlyos félelmemről kezdtem beszélni, pontosan jellemeztem a nyitott emberekre zúduló médiagennyet: …a szisztematikusan szétválasztott politikai táborokhoz törleszkedő különféle sajtóorgánumok hamisításokat és hazugságokat sem szégyellve izzítják tovább az amúgy is egyre harapódzó gyűlöletet. Most például kétségbeesetten próbálom magamtól elhessegetni a kételyt, ami felmerült bennem egy hír igazságtartalmával kapcsolatban.

És a hír hallatán valóban kötelező egy magára valamit adó embernek farkast kiáltania, mert szűkebb és tágabb környezetemben (és nem a médiából!) egyre többször hallom, hogy aki az uralkodó hanggal szembemegy, azt habozás nélkül „kinyírják”. És erre nem lehet érv, hogy az elődök ugyanezt csinálták, mert éppen azt ígérték, hogy ez majd másképpen lesz.

És ezért vetettem fel az írástudók felelősségét és egyben az igaz szóra való igényemet a Sütő-idézettel. Valamint párhuzamosan mellétettem félelmemet: a szellem halálát jelképező Pilinszky-verset. És egyetlen szó sem esett hitről, hitelről, hitelességről, csak a kommenteknél, ahol Anyussal vitatkoztam egy jóízűt (párhuzamosan két poszt alatt is), aki hősiesen próbálta ledörgölni a szutykot a szerecsenről. Miután a vita végét elhumorizáltuk a „kerülőutak” miatt, azzal zártam le a témát, hogy ebben nem tudok együtt hinni vele. És feltételezem, hogy ez ihlette esti bejegyzését a hitelről (és nem a hüvelygombáról). És a bejegyzéséhez maximálisan gratulálok, pont azt fogalmazta meg, amit én is gondolok a témáról. Én a hit szót inkább az Istenhez való viszony jellemzésére használom. Nemrég említettem, hogy ez is inkább kereső, megküzdött hit, semmint diadalmas világnézet. Emberekkel szemben jobban szeretem a bizalom szót használni. És ez a bizalom nemcsak a negatív súgásokkal fülünkbe tett bogártól csökkenhet, hanem magától is megszűnhet az esetleges köpönyegváltások miatt. De az emlékezet is szubjektív (szelektív), tudjuk.

Jutalom: A hit majd nyolcszáz éves származékszó, alapja a hisz ige hi- tőváltozata, végződése a –t nomenképző, vö. eszik>ét, tesz>tét. Gazdag szócsalád alapja, rengeteg képző kapcsolódott hozzá (hites, hitetlen, hívő, hiteget…), csak azt említem, ami nekünk fontos: az alaptőhöz a –tel nomenképző, vö. eszik>étel, vesz>vétel. A nyelvújítók ruházták fel a kölcsön másodlagos jelentéssel.  XVI. századi a melléknévképzős hiteles, és az újabb főnévképzővel a hitelesség szó. Egy újabb –i melléknévképzővel már öt képzővel bővül az alaptő. Gyönyörű! Nem? De!

Anyusnak még annyit (remélem nem baj, hogy én nem használom az arisztokratikus „ss”-t),  bennem az öt százalékára bizton számíthat, de én is elvárom ám!

Egy másik baráti oldalon is született egy bejegyzés Hitelességről és korrektségről… címmel. Ezt többször elolvasva sem nagyon értettem, gondoltam magamban, ezt jól összecsapta a szerző, irgum-burgum, hová siet: huszár meg sarkantyúszopás meg lósegge meg seggbekartács meg politika szemellenző, köretként egy kis „dakota történet”, szervírozva Hobo-Viszockij-tálon. Kit akar (ugye, Motymoty?) ez a jóember ezzel a gezemicével valagba lőni?

Aztán lassan rémleni kezdett, lehet, hogy ez nekem szól? Hogy az én egyik mentorom figyelmetlenül olvasott vagy félreértett, és most sietve, óvva próbál megakadályozni, hogy a politikai hisztéria részesévé váljak. Ha így van, nagyon megköszönöm! De nem értek egyet.

Drága Szittyazoli, Barátom! A kürtszóra újra masírozó öreg huszárló metaforát magam is használom magamra, de számomra a csákó meg a kard nem perspektíva. A huszár nálam csak a sakktáblán játszhat. Hiába sugallják ma és bármikor a hatalmon lévők az ellenkezőjét, az élet és benne a politika NEM HÁBORÚ. Éppen az a lényeg, hogy a politika az okos kompromisszumok művészete, nem pedig harcocskák sorozata. És ezt tényleg magas lóról hirdetem, a magyar irodalom legnagyobbjainak fedezetében. Nekem ők a hitelesek! Az én huszárjaim például Ady katonái, bár nálam csak kölcsönben vannak.

      ADY ENDRE:  AZ ELBOCSÁJTOTT LÉGIÓ
 

Katonáimat elbocsájtom,
Fegyvereiket isten ójja.
Idegen zsoldban is azok legyenek,
Kik nálam egykor voltanak:
Álmoknak légiója.


Versek, álmoknak légiója,
Harcoljatok ezután másnál.
Elfáradt, szegény, bús, vén vezéretek
Most egy kicsit elbujdosik
S megáll az elmulásnál.


Hajrá, én vitéz katonáim,
Olyan mindegy az, ki a gazda.
Harcoljatok avval, ki harcot akar
S hagyjátok el a harctalant,
Föl, föl, föl a magasba.

 
 

Hogy aztán így én hiteles vagyok-e? Nem tudom. A korrektség hiányát még nem vágták a szemembe soha. De, Taki, mikor egyszer megittam a sörét. Meg Zoli atya, a káplánunk, mikor sokadik durva szabálytalankodása után karikára rúgtam a templomkerti fociban. Harc legyen, Szittyazoli? Íme a fegyver! 🙂

szeretkezz ne háborúzz

Vén kujonként is ifjúkorunk egykori bálványával, John Lennonnal értek egyet: Make love, not war! Szeretkezz, ne háborúzz!


A hír hazug! Remélem!

Szombaton akkorát morogtam, hogy még a második hófordulóról is elfeledkeztem. Pedig van mit ünnepelnem, két hónap alatt száz körüli lett az olvasottságom, és ennek szerintem csak alig a felét teszi ki az egykori tanítvány vagy régi barát. A Jóisten kényeztessen minden erre kóborlót, hadd fizessek egyszer én is „vatikáni valutával”! És, höhöhö, „mindenki hozzon magával még egy embert”!

Viccen kívül elgondolkodtató ma is ebben az információdömpingben az írástudók felelőssége. És itt nem elsősorban a Nemzet Golyóstollának helyesírására gondolok, bár ettől ritkult meg az elmúlt három hónapban fent-középen a hajam az erőteljes önkézzel végrehajtott szakításpróba okozataként. Hanem arra, amikor a szisztematikusan szétválasztott politikai táborokhoz törleszkedő különféle sajtóorgánumok hamisításokat és hazugságokat sem szégyellve izzítják tovább az amúgy is egyre harapódzó gyűlöletet. Most például kétségbeesetten próbálom magamtól elhessegetni a kételyt, ami felmerült bennem egy hír igazságtartalmával kapcsolatban. Mert jó, dörmögő üzemmódban ugyan, de mégis humorral próbáltam tálalni legutóbb a dölyfös hatalomdemonstráció szörnyszülöttjét: a „lisztferihegyi repteret”, de amit most olvasok…! Nem, az nem lehet!

Mert, ha igen, akkor nagyon nagy a baj!

Azt olvasom, hogy a földrajzi nevekről döntő bizottság több tagját kirúgták munkahelyéről, mert úgy vélték, a kormány által javasolt Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér név bonyolult, és nem menne át a köztudatba. Szakmai véleményükért egyeseknek nem is a bizottsági helyükkel kellett fizetniük, hanem a bizottsági tevékenységüktől független munkahelyükről rúgták ki őket. A kormányzat támadását nem politikai, hanem szakmai kérdés váltotta ki. A földrajzi nevek, helységnevek, földrajzi megjelölések ügyében illetékes bizottság 20:1 arányban szavazva úgy határozott: a Ferihegyi reptér új neve ne a kormány által javasolt Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér legyen. A bizottság a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest–Ferihegy elnevezést támogatta.

Azért kíváncsi lennék, „ki az az egy nem osztozó”? (Ady: Dalok a labdatérről) Aki a végső nyertesre egyedül voksolt. Szerintem egyébként a második is baromság, ráadásul a magyar helyesírási szabályzatnak sem felel meg, lassan ezt már kezdjük szokni. (A repülőtér, pályaudvar, fürdő, mozi stb. a többszavas intézménynévben is kisbetűvel írandó.) De ez most lényegtelen.

Kérlek Benneteket, nyugtassatok meg, hogy ez az egész szemenszedett hazugság!

Hogy csak a liberálbolsi vagy (nemrég alkotott szavammal) hungarobolsevik fajzatok uszító hazugsága a polgári kormány lejáratására! A veszett düh fröcskölése a kétharmad miatt. Akkor megnyugszom, újra elillan belőlem a „fortélyos félelem”, és tényleg csak az írástudók felelősségéről fogok értekezni a csúnya, rossz fiúknak. Mondjuk az egyik legszebben és legigazabbul beszélő magyar, Sütő András szavaival, melyekkel az Anyám könnyű álmot ígér című regényét elkezdi:

„Egy napon így szól anyám:

– Írhatnál rólunk is valami könyvet.

– Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?

– Igaz legyen – mondta.

Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem – a kézmozdulatáról is ítélve – a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő: szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát mégegyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vígasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.

– Ez nekem is gondom – adtam meg magam.

– Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!”

Ha mégis igaz a hír…

Akkor menekülök! Például Pilinszkyhez…

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tiszta szívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

Hobóval hőbörgök

Fogjatok le, nem, nem akarok politizálni! Nem is fogok. Elég nekem a Böbe doktornők hatalmi arroganciája. Meg hogy is politizálnék? Közel s távol van-e olyan alakulat, van-e olyan ember, akiről feltételezhetném, hogy érdemes lenne diszkréten a táborába állni?

Mivel azonban a héten a hatalmi téboly néhány ostoba megnyilvánulása kicsapta nálam a biztosítékot, most ferencvárosi lámaként köpködni kívántatok. (A láma dalai címmel – bocsánat őszentségétől!)

Mert sokat lenyel a magyar beteg. Csökkent táppénz, jó. Ne dőzsölj, ne fogyassz, majd meggyógyulsz, ha nem fáj! Régi kollégám jut eszembe, mikor siettetni kellett a gyerekek étkezését, így ordított: Ne rágjad, fiam, nyeljed! Az új kormányszlogennek javaslom a Jókai-regény utánérzéseként: Fordulj, nyeljed! Lenyúlt nyugdíj? Bagatell. Majd csak lesz sehogy! Törvény a dohányosok ellen? Hip-hip, leszoktam! Erre most ELODÁZZÁK a messzi jövőbe, kell a suska. Gyermekszavazatok? Höhö, beszartak, mert a cigány tezsvír mindig a vörösökre szavaz a tál levesért. Azt képzeld, tíz romának lesz vagy száz szava! Megkurtított és felügyelet alá vont sajtószabadság? Na és, én is csonkulok, azt a komisszáromnál újabban kétnaponta jelenésem van. Látjátok, a kiegyensúlyozott lelkű honpolgár békéjét nem borítja fel semmi.

De most igen! Először az ünnepen a kiherélt Petőfi-vers. Művészi koncepció! Ja, kihagyni a kényes sajtószabadságot, ahogy a tiszta lelkű poéta álmodta, meg az ostobán működő parlamentet szapuló sorokat. A néptáncból meg ki kell hagyni a ballal megtett lépéseket! Meg ötszáz tapsoló pesti bárdot fogadni per ezerötszáz? Nincs annyi jóarcú szimpatizáló gimnazistánk? Vagy nem bízunk bennük? És akkor az új sötét démon: a Habsburg meg a muszka után a magyarpusztító Brüsszel! Yes para! Noia!

Aztán a Tarlós főbíró uram meg a tekintetes parlament a hatalmi dölyfüktől vezérelt átnevezésekkel végleg kihúzta a békés tanárembernél a gyufát. A drága emlékezetű Elvis teret kap kies fővárosunkban, nem gúnyosan mondom, végül is énekelt egy dalt vérző hazánkért, bár fogalma sem volt, hogy hol van. Súgták neki. A súgó is kaphatna legalább egy apró zsákutcát. De a nem egészen hősi halált halt jeles dalnokról elnevezett tér nem lehet az, amit a többség megszavazott, mert csak. Rájöttem ám! Mit olvasunk ma a metróban a leendő Elvis Presley térnél? Ferenc körút! És hogy hívják a repülőteret? Ferihegy! Ezek még mindig a Gyurcsány Fletótól kapnak agyfrászt! Kurzusváltáskor majd reszkess Orbánhegyi út és Wikipédia! Majd lesz neked szép új neved! Azért felhívom a sikerélménytől dagadó keblű illetékes elvpolgártársakat, hogy a reptér névadója, a kitűnő magyar származású zeneművész nevében is ott a Ferenc, ha ő ezt így nem is használta soha. Nehogy aztán erre rájöjjön valaki, aztán újra gondolkodhatnak sokat. Mert olyat, akinek annyi köze lenne a repüléshez, mint Lisztnek, valóban nem könnyű találni.

Na, ezek miatt zavarosodott meg bennem a tiszta harmónia. Rögtön eszembe jutott József Attila egyik legrejtélyesebb szonettje, melyben a világ zűrzavara által felborított rendet, az oly vágyott szabadság szülte rendet utasítja el a költő. A Légy ostoba Hobo egyik előadóestjének címadó darabja. Ezzel egyben gratulálni szeretnék a friss Kossuth-díjasnak.

József Attila: Légy ostoba

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

Bezus tegnapi kommentjében kaptam egy Hobo Blues Band-számot, amit idén februárban is eljátszottak a búcsúkoncerten. Igaz, a szöveget a rafkós Hobo finomította egy cseppet (Igyunk az új istenekre), elvégre mégis leendő Kossuth-díjas. Én idézem az eredetit. Kitűnő zene, Tátrai sem kopott meg!

Leírás

Várok egy pohár italra,
Várom, hogy messze vigyen,
Várok egy friss, tiszta hangra,
Várom, hogy megsegítsen!

Igyunk a vén, lila Hölgyre,
Nem adja fel a reményt,
Nem jut el soha a völgybe,
Mit papja neki ígért!

Igyunk a sápadt árvára,
Bűnéről, ő nem tehet,
Igyunk a hűtlen anyára,
Ölére, mit úgy szeret.

Oly sokáig voltunk lenn,
Hogy nem is tudjuk, milyen fenn.

Igyunk az új istenekre,
Mosolyuk egyre nagyobb,
Nem tettem ellenünk semmit,
Azt hiszik, nem is vagyok.
Gondolj egy összetört arcra,
Gondold el, mitől ilyen,
Gondolj a holnapi napra,
Ne legyen ugyanilyen!

Tudom, azt hiszed rólam,
Ismerem jól a világot,
De nem tudok mondani semmit,
Magam is csak várok, várok.