Járgányok 3.

Az előző posztom végén a csodás Bivalyról, a 424-es gőzmozdonyról tettem említést. A derék járgány és néhány későbbi legendás utódja megérdemel még néhány szót, a technika egykori csodái iránt érdeklődő ifjak valamint a korombeli nosztalgiázó öregek középkorúak meg talán örülnek némi illusztrációként feltett kép- és hanganyagnak.

Csemetéink ma már furcsán és elmeállapotunk épségéért aggódva néznek ránk, mikor a kedvelt Activity mutogatós vagy más asszociációs játékban a mozdonyt és/vagy vonatot így idézzük fel: csihuhuhu. Nézzünk, hallgassunk bele az alábbi anyagba, hogy miért! (A helyesírással ezúttal ne törődjetek! 🙂 )

Mozgófilmen is megnézhető, ezen látni a mozdonyfordító szerkezet működését is: Meséltem a pöfékelő vasparipa vontatta utasok testnyílásaiba behatoló koromról. Nézzétek, mit okád a Bivaly, ha a fűtő a szítóvassal belenyúl a kazánba!

Kedves emlékem, mikor Eta barátosnémmal – tudjátok, Rákoscsaba bőbeszédű vörös démona, akitől a medve is világgá megy – illetve osztályainkkal évről-évre erdei iskolába vonultunk májusban Kőbánya balatonlellei úttörő- majd később ifjúsági táborába, és az egész hetes gazdag program végén a tábortűznél hangulatos műsort adtak a gyermekek, ezután összekapaszkodtunk, és diákjaink boldogan önfeledt ordítása mellett nagy vargabetűkkel indultunk a szállásunkra:

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára,

Kanizsai, kanizsai állomásra,

Elöl ül az Eta néni,

Hátul meg a krumplifejű Laci bácsi.

Huncutul hátralestek a gengszterkéim, én meg jól összeráncoltam a homlokomat, fenyegetően forgattam a szemeimet, és élveztem, hogy mennyire szeretnek.

Cseh Tamás illetve Bereményi Géza is megénekli a Bivalyt nem kevés áthallással üzenve:

„Előre, sohase hátra…

Nem minden vonat jár széles vágányon,

El ne feledjétek, azt, hogy vannak köztünk,

El ne feledjétek, vannak e világon keskeny vágányú vasutasok is!”

A Balaton északi partjának vasútvonalát még ma sem villamosították, ezért a gőzösök eltűnése után a dízelmozdonyok vontatták a szerelvényeket. Három ilyenre emlékszem. Először a Fradi-színekre festett magyar gyártmányú M-40-esre, ez eléggé gyengécske volt, gyakran kettőt kapcsoltak a vonat elé, így aztán száguldott, mint a szél. Tudtommal ma már nincs forgalomban.

 járgány32

Legendásnak mondható a Szergej becenévre hallgató M-62-es, még ma is használják néhol tehervontatásra. A szovjet erőgépben a korabeli pletykák szerint két T-52-es tank motorja visított és dübörgött. Mikor először vittem leendő első feleségemet azaz mai asszonkámat Szepezdre, a kempingben csak a vasúttöltés alatt kaptunk sátorhelyet. Nagy volt a szerelem, különösen akkor, mikor eldübörgött néhány méterre a sátrunk mellett a piros erőgép, a sátorcövekek kilazultak a lokális földrengéstől, a kedvesem meg úgy bújt hozzám ijedtében nyakamra fonódó karokkal, ahogy azóta is kevésszer. Utólag is köszönöm, Szergej! 🙂

járgány31

Ebben a kategóriában a legnagyobb kedvencem az egész Európában kedvelt svéd gyártmányú Nohab mozdony (M-61) volt, nem is értem, hogy ötven éve hogy a csudában juthatott hozzá a MÁV húsz darab ilyen nyugat-európai minőségű vasparipához. A szépség, gyorsaság, erő, takarékosság megtestesítője ráadásul jóval csendesebben duruzsolt, mint falánk szovjet kollégája. Kár, hogy ma már csak a nosztalgiavonatokat vontatja néhány felújított példánya.

járgány30járgány33

Kandó Kálmántól és találmányaitól itt kérek elnézést, a különben kiváló magyar villanymozdonyokat érthetően nem csodáltam anno olyan lelkesedéssel, hiszen alkalmatlanok voltak a tapolcai személyvonat élére. Vessenek magukra!

Saját kézzel vezérelt közúti kacskaringóimat az én kis „Pegazus szárnyas csikómnál”, az MZ motorkerékpárnál hagytam abba. Mivel azonban novembertől márciusig a pincénkben pihent, ráadásul esőben a fenének sem volt kedve ráülni a vizes nyeregre, erősen szemeztem a fedett és fűthető négykerekűekkel. Ez azt jelentette, hogy kijártam az autópiacra, amelyet akkor még a Nemzetközi Vásár helyszíne előtti parkolóban szerveztek vasárnaponként. Pénzem ugyan nem volt, de belőttem magamnak, hogy minimális bevétellel mit célozhatnék meg eséllyel. Édesanyám ekkor már beteg volt, hónapokig rehabilitációs kezelésen vett részt Budakeszin. Egyszer aztán minden tartózkodó szerénységemet feledve odaálltam Zsófi néném elé, és kértem kölcsön tőle huszonötezer forintot. Azt ma sem tudom, hogy a havi kétezremből hogyan terveztem megadni a lóvét, de a nagy elhatározás megvolt bennem. A pénzt természetesen megkaptam, így a hétvégén hazaállítottam egy kivénhedt és lestrapált Trabanttal. Úgy emlékszem, 64-es évjáratú volt, nálam öt évvel fiatalabb, a rendszámának elején CU virított, akkor még két betűvel kezdődött, amit négy szám követett. A jobb oldali ajtó zárja még aznap csütörtököt mondott, egy spárgával kötöztem az üléshez, hogy menet közben ne csapódjon ki. A motorja hidegen még szépen pöfögött, de annyira beteg volt, hogy az üzemhőmérsékletet elérve ki-kihagyott a gyújtás, rángatott, mint a részeg kecske, ezért hatvan kilométeres sebességnél nem lehetett többel menni vele. A következő hétvégén azért a boldog és ostoba új tulajdonos szepezdi utat tervezett vele. Hajnalban mentem a kedvesemért, amikor a rendőrök még alusznak, tudniillik nem volt autóra szóló vezetői engedélyem, csak motorra. Az M-7-esen aztán kimutatta az új szerzemény a foga fehérét. Az érdi emelkedőn úgy füstölt, mint a fenti mozdony, a motor rángatásától majd a nyelvünket haraptuk el. Székesfehérvárnál bevittem egy szervizbe, ahol közölték, hogy nincs sok hátra az erőforrásnak, főtengelyt kell cserélni, és teljes motorgenerált végrehajtani. De miből? Lógó orral hazaindultunk. Mentségére mondom, köhögve-krákogva hazahozott a rusnya dög. A következő néhány héten még furikáztam vele a városban, betolakodtam a Tudományos Akadémia – e jeles intézmény könyvtárában dolgoztam három évig – előtt nagyképűsködő Volgák közé, de hamarosan eladtam tízezer forintért. Csak tizenötöt buktam rajta, de az új tulaj legalább nem zsákbamacskát vett, elmondtam, hogy mire számíthat.

trabant60121

1980-ban megszületett Ancsa lányom, vérző szívvel megváltam a motoromtól, és ismét egy finoman szólva kamaszkorú Trabival parkoltam le az ablakunk alatti lámpaoszlop mellé. Az Orsinak nevezett verdát (papírjaguár Porsche, ha nekimegy egy fának, nem marad belőle por se) egy féllábú egyetemi tanártól vettem – akkor még ki gondolta, hogy sorstárstól –, ahogy korábban megírtam mozgássérülteknek való Hycomat típusú csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg pap barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni.

Több mint százezer kilométert hajtottam bele országszerte, elgurultunk Krk-szigetre, az Adriára. Az ott nyaraló nyugati turisták, akik Trabit nem láttak még, ámulva csodálták, néhányan letérdelve alánéztek, hogy miféle erőmű lehet ebben az ütött-kopott szappantartóban. Akkor még nem épült sztráda, tizenöt órát utaztunk, Fiume előtt a szerpentin végén félreálltam, le akartam állítani a motort, de az annyira túlmelegedett, hogy gyújtás nélkül pöfögött tovább.

Még a meghibásodásai is kedves emlékek: egy barátom pincéjében kapott nagygenerált a motorja; egyszer a főiskola parkolójában cseréltem hengerfejtömítést egy unalmas pedagógiaóra helyett; az elrohadt alvázán a hossztartókat, küszöböt, motortartó hattyúnyakat ismerős lakatos hegesztette. De soha nem hagyott az út szélén, hogy a mai kormánypárt önmagát hirdető szlogenjével éljek. Ha jól emlékszem utolsó kilométerein Péter barátom használta végkimerülésig, egy akcióban éves BKV-bérletet kapott érte a forgalomból kivonása és a bontóba adása fejében.

Mert én ekkor tudtam megvenni a még csecsemő – alig egyéves – harmadik Trabantomat, az utolsó kétütemű szériából valót, ezzel újabb 11 évig rodeóztam.

A századfordulót követően aztán egy valószínűleg felelőtlen választási ígéretét betartó kormánynak köszönhetően mindkettőnk fizetése nőtt 50%-kal, ezért életemben először banki hitellel vásároltam, megvettem a ma is csodásan ketyegő Suzuki Swiftemet. A keletnémet kétüteműek után minőségi ugrást jelentett a sokak által ma is lenézett, „guruló szarnak” is nevezett fapados tündérke. Míra lányom hátulgombolós korszakának akcentusában: „eszt nadon szeletem”, nem cserélem le sohasem. Esetleg akkor, ha egy automata váltós Toyota Aurisszal kínáltok meg, az momentán nagyon tetszik. Mert az én metálszürke kicsikém kézi kuplunggal van ellátva, amit megírtam a nem sokkal feljebb linkelt Törvényen kívüli című tavalyi bejegyzésemben.

suzuki

Sorozatomat egy olyan járgány képével zárom, melyet „Ilyet kérek” címmel mentettem nem is oly régen. Mert idén júliusban ismét megyünk Szepezdre egy hétre. A part menti házat leelőlegeztük, csak tartson ki az egészségünk. Sétálni meg jó, ha tud az ember járni. Gurulni sem rossz, az ifjak meg úgyis imádnak fogyókúrázni. Akkor csapjunk a lovak közé! 🙂

ilyet kérek

Reklámok

Járgányok 2.

Emlékeim szerint mindig vonzottak a négy- vagy többkerekű járgányok. A legutóbbi posztomban már kibukott belőlem a korántsem sivár gyermekkorom egyik nagy bánata: a pedálos és kormányozható álomhintómoszkvics soha nem lett az enyém. Mondjuk az akkori tologatható játéktütük minőségén is elcsodálkozhatnak a mai dedek, nekem a kedvencem a lemezből sajtolt szocreál törpeautó volt. Minden korai agressziót ki lehetett élni vele, az embergyerek kajakra rátenyerelt a kackiás bajszú manus fejére, ettől a kütyü jó messzire gurult.

járgány1járgány2

A képen látható közszolgálati célokat szolgáló lendkerekes járműparkom valósághűsége is hagyott kívánnivalót maga után, de a felpörgetett lendkerék éktelen visítása némileg felidézte a sietést segítő megkülönböztető jel, a sziréna szörnyű hangját. Ma is tűnődöm, mit keres a sorban a mentő és a tűzoltó között az a barnamackó, talán az ötvenes évek lefüggönyözött Pobedájára hajaz, mellyel a hírhedt államvédelmi hatóság a nem kellően lelkes állampolgárt az Andrássy út 60. szám alatti műintézménybe fuvarozta népnevelési célzattal.

Boldog órákat töltöttem egy másik korabeli szörnyszülött, a közkedvelt közlekedési játék lemeztáblája előtt. A játék egy fémtáblából, 2 darab felhúzható rugós lemezautóból és 1 darab buszból, valamint műanyag KRESZ-táblákból áll, amiket a táblán megjelölt helyekre kell állítani. A felhúzott autók és a busz – a táblára helyezve – beakadnak a lukakba, ahonnan a színes nyelvek lenyomásával indíthatóak el. A tábla oldalán található, különböző színű fémbillentyűkkel a kereszteződések forgalmát irányíthatjuk, ill. a járművek haladási irányát ( sárga ) változtathatjuk meg. Höhöhö, most már tudjátok, honnan a rendkívül fejlett logikai és rendszerszemléletű gondolkodásom, a finommotorikus mozgásom és a szem-kéz koordinációm, továbbá a sorrendiség (szerialitás), a téri tájékozódás valamint a helyes időzítés képessége, a ritmusérzék. 🙂

járgány12járgány11

Hogy hazánk a vas és az acél országa volt akkoriban, bizonyítja még két ízléses játékom. Az egyik egy igazi ultramodern távirányítással működő kisautó, melynek hátulját egy vastag kábel kötötte össze a gazdi kezében lévő irányító szerkezettel, amelyben két góliátelem biztosította az elektromotor energiáját. A doboz oldalából kinyúló kis karral lehetett a kormányt működtető bowdenhuzalt mozgatni. Ez persze a tizenharmadik manővernél végleg elszakadt, ettől kezdve a verda körbe-körbe járt, legalább nem kellett rohangálni utána. Az előre-hátra üzemmódot egy piros és egy fehér gombbal lehetett szabályozni. Mondanom sem kell, a kontaktus ebben is egyre gyakrabban akadozott, míg egyszer mérgemben véglegesen kiheréltem az egész szerkezetet, eltávolítottam a köldökzsinórt és egyebeket, mondván, hogy inkább tologatom, minthogy állandóan szervizeljem. A motorból meg barkácsoltam egy takaros ventilátort, sokáig hűsített hűségesen, pedig akkor még nem is voltam érzékeny a hőségre.

járgány9

A másik legendás lemezförmedvényt, az elemes holdjárművet kifejezetten rühelltem, pedig a körbeforduló tengelyének köszönhetően teljesen önjáró szerkezetet szabadon lehetett ereszteni, ha nekiment valaminek, rögtön új utat keresett. Ilyenkor kísérteties fényekkel villogott is. A rusnyasága mellett talán ez volt a fő bajom vele, egy gép ne gondolkodjon helyettem, hanem szolgáljon zokszó nélkül, akkor villogjon, ha én akarom. Itt nincs demokrácia, azt a mindenit! Asszonkám sem kérte a múltkori vásárlásunk során felajánlott önműködően kolbászoló porszívót, majd azt ő tudja, hová szippantson be a ketyeréje. Pedig lehet, hogy jobban viselném a körülöttem ődöngő robotot, mint a leszegett fejjel órákig port vadászó életem párját. Ilyenkor menekülőre fogom…

A hatvanas évek végén édesanyám kolléganőjének Amerikába szakadt leánya küldte nekem az első nyugati csodámat, egy valódi angol Matchbox gyármányú kisautót, by Lesney felirattal és egy komplett katalógussal. Olthatatlan szerelem kezdődött, a katalógust ronggyá olvastam, ráadásul nem sokkal később a Deák téren akkor nyíló Hobbi boltban már árusítani kezdték a miniatűr négykerekűket. Alig vártam a jeles napokat, mikor valamelyik jóakarómat megfejhetem, hogy egy-egy aktuálisan kiszemelt példánnyal járműparkomat bővíthessem. Ma is megvannak, ha ütött-kopottak is, a gyermekeimet is kiszolgálták. Most döbbentem meg, miközben fényképeket kerestem, hogy a neten komoly pénzeket, akár tízezreket kínálnak némelyikért. Meg is gazdagodhatnék, de nem válok meg tőlük, ásó, kapa és a nagyharang…!

járgány4járgány3

Miközben a fenti bizbaszokat komoly elmélyüléssel tologattam a parkettán, elkerekedett szemmel figyeltem a valódi járgányokat, kitágult orrlyukakkal szimatoltam a benzingőzt és a kipufogógáz sajátos illatát. A szívemben megkülönböztetett helyet kaptak a szocialista járműipar legócskább termékei: a régi Moszkvics és Volga, valamint a lengyel csúcstermék, a Warszawa (ejtsd: varsava). Ha anyám nagy ritkán véletlenül taxival akart menni valahova, addig kellett állnunk a drosztnál, amíg a moszkvai műremek pöfögött az élre, akkor beszálltunk, és a jellegzetes olaj- és műanyagillattól mámorosan figyeltem a suhanó tájat.

kütyü23kütyü24

A Varsóról elnevezett lengyel anyahajóban – melynek régi, púpos változatát a fent említett szovjet Pobedáról koppintották – biztonságban éreztem magam, olyan hosszú orra volt, alig láttam előre. Mondjuk oldalt meg hátra sem sokat, kepeszteni kellett a mély ülésekből, hogy élvezni lehessen a „száguldást”.

A múltkor emlegetett Józsi bácsi, anyám bátyja, aki hivatásos sofőr volt, ebben az időben leginkább a korszak elitautóját, a Volgát hajtotta. Vállalatvezetőknek meg pártfunkciknak járt ez az orrát fennhordó, harcsaszájú benzinzabáló gépezet, melynek torkán lecsúszott akár harminc liter nafta száz kilométerenként. Igaz, kövér gázadással elérte a százas csúcssebességet. De akkor még nem volt rezsiharc meg spórolás, így engem is megkocsikáztatott az öreg rendszeresen. Ezek mindig ünnepnek számítottak.

járgány15

A hétköznapokon pedig a tömegközlekedési eszközök segítségével éltem ki utazási szenvedélyemet. Mivel édesanyám váltott műszakban dolgozott, kiváltotta nekem a tanulóbérletet, hogy bármikor bemehessek angyalföldi munkahelyére, ne kelljen esténként egyedül ülnöm otthon. A Népligetig a ma már csak múzeumban látható villamossal mentem. A nyitott peronú, az utasokat a kieséstől lecsapódó ráccsal védő 51-es ilyesféle volt:

járgány19

A legnagyobb élményt a pótkocsis 75-ös trolibusz nyújtotta, a kalauz nélküli utánfutó első ülésén minden úton átéltem a vezetés élményét, még kormánymozdulatokat is tettem, persze szigorúan vigyázva, hogy a feltűnést kerüljem.

járgány7

Hétvégenként pedig rendszeresen felültem a lakótelepről induló 39-es autóbuszra, amely tátott szájával keresztülfalta magát a városon egészen a budai János Kórháznál lévő végállomásig. A mai buszsofőrök elhűlnének látva elődeik teljesítményét: már felmászni sem volt egyszerű az elkülönített fülkébe, a hatalmas kormány tekergetését nem könnyítette szervo, meg kellett küzdeni a böhöm váltókarral és a 30 kg ellenállású kuplunggal minden sebességváltásnál.

járgány6

A nagyapámhoz Zsámbokra a gödöllői hévvel mentünk, Gödöllőn várt már ránk sokunk kedvenc járgánya, a drapp festésű, farmotoros Ikarusz. Az első ülésen ritkán volt hely, hogy kedvemre pótsofőrködhessek, ilyenkor hátra kellett mennünk az utolsó sorba, hogy a fenekemmel érezhessem az alattam dübörgő erőt. Elbűvölt a dízelmotor hullámzó dorombolása, a műbőrből varrt ülések sajátos illata. Ma sem értem, hogy a százegynéhány lóerős, tehát egy mai középkategóriás autó teljesítményével rendelkező erőforrás hogy a csudába juttatott el annyi embert viszonylag gyorsan az úti céljához.

járgány5

Másik távoli célállomásunkra, Balatonszepezdre vonattal mentünk, melyet a hatvanas években bizony még gőzmozdony húzott, méghozzá a legendás 424-es, olyiknak piros csillag virított az orrán. Ma gyűlöletes látvány, höhöhö, én akkor szerettem. A Déli pályaudvart elhagyó szerelvényen az ablakokat fel kellett húzni, mert a hosszú alagútban a betóduló füst igen kellemetlen volt. Utána azonban végig a nyitott ablaknál bámultam a tájat, a fölénk bodorodó füstöt, hallgattam a gőzmasina más hanggal összetéveszthetetlen dudálását, sistergését, a vonatkerekek zakatolását. Szemem-szám megtelt korommal, de ki bánta ezt? Mentünk a Balatonhoz!

járgány20

A folytatásban a saját tulajdonú négykerekűekről mesélek még. Ha jöttök… 🙂