Kifelé a gödörből

(Elnézést kérek, a szokottnál is hosszabb lett, de ezt nem lehetett szétdarabolni!)

Bizony, jó időre bedugult a dumaláda ezen az oldalon. Jóbarátok és ismerősök aggódva érdeklődtek az okokról, igyekeztem szűkszavúan és nyögvenyelve válaszolgatni privát levélben, gondolom ezzel is ráncolva kedves homlokokat. Mert elég csúnya gödörbe kerültem, melyből alig láttam esélyt a kijutásra. Eltűnt az állandó belső mosolyom, zárlatot kapott a humor, az önirónia, talán életemben először tapasztaltam magamon valami szörnyű depresszió jeleit.

Már az év első két hónapjában gyanút foghattam volna, elnehezültem egy kissé, a megmaradt bokám olykor kézilabdává puffadt, egyre többször éreztem a szükségét némi snapsz kupicából való hörpintésének s annak söröcskével való leöblítésének a közérzetet javítandó. Mikor a hanyag autós motorgenerál helyett adalékanyagokkal akarja elérni, hogy a lerobbant ketyere tartsa az iramot. Előbb-utóbb aztán az elhanyagolt erőforrás furcsán kerregni kezd, aztán végleg elfüstöl.

A havária akkor következett be, mikor asszonkám április első napjaiban hazajött a kontroll CT-leletével, melyben az orvos leírta, hogy gyanús foltokat talált a hasfalon, ismét fel kell keresnie az onkológusát. A számítógép előtt ültem, potyogtak a könnyeim, hosszú percekig rázott a zokogás csendben befelé, amúgy férfiasan. Aztán szépen jött a jól ismert légszomj, hetekig nem tudtam enni, csak vaníliás karikát próbáltam majszolgatni a vércukorszint miatt, valamint ittam becsülettel, akár a katonatiszt.

Asszonkámról gyorsan elmondom, hogy a régi, jól bevált onkológusa megnyugtatta, hogy nem eszik olyan forrón a kását, majd júniusban megismétlik a vizsgálatokat, és akkor majd eldöntik a továbbiakat. Hála Istennek, jól van, dolgozik ezerrel, néha enyhe ízületi fájdalmai vannak a kor és a kevésbé sportos életmód következményeinek megfelelően.

Én azonban fokozatosan konyultam le, mint a kiszáradt kóró, pedig igyekeztem locsolgatni magam bőven belsőleg. Egyre fogyott az erőm, már a fejemet tartani is megerőltetőnek bizonyult, alig vártam, hogy este ágyba keveredjek. Szerencsére aludni egész jól tudtam, de nappal is többször lefeküdtem. Május elején a négynapos hétvégére terveztük a szokásos tavaszi autós kirándulásunkat, de én jóval előtte tudtam, hogy ez nekem kimarad idén, a fürdőszobába kitámolyogni is maratonfutásnak tűnt, minek legyek kolonc a szeretteim nyakán. Az utolsó áprilisi hétvégén eldöntöttem, hogy orvoshoz fordulok, akármi is lesz ennek a következménye. Naná, hogy azonnal kórházba utalt! Kérésemre nem az Istvánba, hanem a Gottsegen Kardiológiai Intézetbe írta meg a beutalót, ahol egyszer már csodát tettek velem. Ancsa lányom már vitt is, a nagy tömeg ellenére néhány óra alatt mellkasröntgent, szívultrahang-vizsgálatot, laboreredményt produkáltak, frissen beapplikált branülön keresztül három ampulla vízhajtót toltak belém. Aztán egy fiatal orvos közölte, hogy kórházi ellátásra van szükség, de az épületet éppen felújítják, fele ágyszámmal működnek, és egyetlen helyük sincs. De ő beszélt a szomszédos Szent István Kórház kardiológiai osztályának főorvosával, akik tárt karokkal várnak. Nos, én az Istvánból mindig betegebben illetve megcsonkítva távoztam, mint ahogy bementem, legszívesebben hazaindultam volna. De rápillantva szeretteim aggódó arcára megadtam magam. Egyenesen az intenzív coronaria őrzőbe vittek, ahol minden látszólag fölösleges holmimat hazavitették. A mellemre tappancsokat ragasztottak, hogy monitor mutassa az életfunkciókat, belém nyomtak újabb öt ampulla Furosemidet valamint élénk tiltakozásom ellenére egy hólyagkatétert, mondván, hogy ekkora lóadagtól az ajtóig sem jutok el, már az ágy szélén bevizelek. A megdugásomkor valamit elbarmolhatott a magabiztos nővér, nemcsak azért, mert a szemem jött ki a fájdalomtól, akár a csigának, de a baloldalamon fekve olyan vizelési ingert éreztem, mintha most rögtön kidurrannék. Egész éjjel forgolódtam, semmit nem aludtam. A klímaberendezés folyamatosan ment, néha meleget fújt, akkor leizzadtam, rögtön utána hideget, akkor meg vacogtam, mint a makk ász. Reggel olyan gyenge voltam, hogy a bögrémet nem tudtam a számhoz emelni. Tölteni sem, mert a kezem elképesztően remegett. És rám jött, amitől a legjobban féltem, egyszerre kakilni kellett. Asszonkám szerencsére korán bejött, elindultam kissé nagyképűen, hogy felkeresem a folyosón lévő egyetlen klotyót. Tíz ágyra egy, valamint egy mosdó! Már az ágy végén felborultam volna, ha asszonkám nem tart meg, egyszerűen összezavarodott bennem a horizont. Kapaszkodni sem tudtam, Petőfi laza átiratával egyik kezemben hugyos zacskó, másik kezemben bot. Társam hozta a szappant, szivacsot, törülközőt, s tartotta a dülöngélő kedvest. Félúton alám toltak egy négykerekű székecskét, amiről később derült ki, hogy egy vödörrel kiegészítve szobaklotyóként funkcionál. A további élvezeteket nem részletezném, méltán pályázna az életem legszörnyűbb pillanatainak egyike címre. Még két napig szenvedtem az intenzíven, közben különféle hallucinációk kínoztak, talán az alkoholelvonás tünetei. Szerdára alaposan megcsapoltak, valamivel jobban lettem, még enni is tudtam. Jött a négynapos ünnep, kellett másnak is az intenzív ágy, így átkerülhettem az osztályra, Szerencsére kinézett magának egy gyógyszerkísérletet vezető kedves főorvosnő, szelíden kapacitált, hogy legyek egyik alanya ennek, cserébe egy háromszemélyes fizetős kórterembe kerülök ingyen, nem egy tízfős hodályba. Abban az állapotban talán az ördögnek is igent mondtam volna némi nyugalomért. Áttoltak, itt a három ágyhoz tartozott egy toalett és egy komplett fürdőszoba. Ráadásul a két szobatársamat a négynapos hétvégére hazaengedték, így magamra maradtam. Ez jó volt, rühellem a nyavalyáikat soroló, egymásra licitáló betegek felszínes csevegéseit, inkább rádiót hallgatok és olvasok. Így nem untam magam, csak az életemet megmérgező és belőlem kilógó csövet, a végén a staniclit, melynek tartalma már ekkor piroskás volt a vértől. Fájt is. Hiába könyörögtem a vizitelő ügyeletes orvosnak, hogy távolítsák el. Az ügyeletes doki soha nem dönt, tán még az újraélesztést is megfontolná.

Vasárnap ráadásul eldugult a cső. A beadott vízhajtó ellenére csak levegő volt benne. Ijedten hívtam a nővért. Az ügyeletes doki nem szarozott sokat, utasította az ápolónőt, hogy mossa át a rendszert, hogy ne kelljen újat feldugni. Így aztán a tökömbe kaptam egy gyors infúziót, majd ezt megismételve beindult a csurgás újra. Közben, hogy ne unatkozzak, két napja ugatva köhögtem, valószínűleg a fent említett klíma utólagos hatásaként. Pont egy tüdőgyulladás hiányzott! Szerencsére csak a torkom adta be a kulcsot.

Szombaton meglátogatott a 86 éves plébános barátom, aki felszentelése óta járja a kórházakat. Először tanácsot kért, hogy a nagymarosi lelkigyakorlatának témájához, a szegénységhez milyen ötletekkel tudnék segíteni, és milyen irodalmi szemelvényekkel tudná színesíteni előadását. Jó volt kicsit újra hasznosnak érezni magamat, akadt sok használható ötletem, szorgalmasan jegyzetelt. Aztán megáldoztatott, és megkaptam a betegek szentségét. Eddig mindig elutasítottam tréfásan, hogy nem kérek még papot. Most az „utolsó kenetet” – remélem nem utoljára – kiszolgáltatta. Nem tiltakoztam. A gödör mélyén ezekben a napokban bizony olykor a göröngyök hullását kívántam. De jó, hogy ma már mosolygok ezen!

Hétfő reggel újra nőni kezdett a fű, benépesült a kihalt kórház. Először a nagyfőnök főorvos látogatott meg, kissé értetlenkedett, hogy miért van még mindig bennem a cső. A pipától elborult az arcom, ezt kérdeztem mindenkitől napok óta. Most kivették hamar, szegény, megviselt lomposlajosom nagy megkönnyebbülésére. Nagyot tisztálkodtam ízibe! És akkor még simán tudtam pisilni. A főorvosnő is jött, határozott nemet mondtam a kísérleti nyúl felkínált szerepére, és még határozottabban közöltem, hogy én most hazamennék. Nagyon kedvesen fogadta a nemet, és megígérte, hogy kedd reggel elenged, de emelni kell néhány gyógyszerem adagján.

Nehezen telt az utolsó nap odabent, de aztán Taki barátom és asszonkám hazavittek. Itt lett volna egy kínálkozó boldog befejezés, de szerdán szédelegni kezdtem, rám jött a szapora. Naja, az Istvánból mindig hozok haza valami maradandót, a kibaltázott életbe! Ráadásul bedugult a pisilőművem. Egy kis csurgás, aztán semmi, az inger marad. És minden próbálkozásnál fosás. Így még urológushoz sem mehetek. Az étvágyam ismét nulla. Egyre gyengébb vagyok. Mély letargia vett erőt rajtam. Elkezdtem szedni vadul a Kliont, amely korábban kirántott a bajból. Nem szűnt. Aztán jó egy héttel később működni kezdett a szerszám, megfontoltan bár, de meg tudtam könnyebbülni. S tizenkét nap elteltével megszűnt a hasmarsom is. Újra tudok enni, vasárnap már voltam misén, tegnap már bevásároltam. Mondjuk kurvanyáztam erősen, mivel a kórházi lét időtartamára kivettem a bankkártyámat a brifkómból, ezért nem tudtam fizetni. Haza kellett jönnöm érte, hogy el tudjam hozni a cuccot. Szegény asszonkámat jól leszidtam telefonon, pedig nem is ő volt a hibás. Mondjuk, figyelmeztethetett volna, az itthoni dolgokban ő az ész embere. Itt kérek tőle bocsánatot! 🙂

Bocsánatot kérek azoktól a barátaimtól is, akiknek aggódó érdeklődését megborult elmével sopánkodásnak véltem, s sprőden és türelmetlenül elküldtem őket a pék farkincájára. Esetleg válaszra sem méltattam valakit. Kint vagyok a gödörből, írni is van kedvem hosszú hetek óta. Itt a nyár, vár Balatonszepezd. Van remény! Mindig!

🙂

November

Mint a vészhelyzet-üzemmódba tekeredett sün, magamba gubódzva várom, sodródjon el mellettem mielőbb a november. Szorongásomat most nem elsősorban a felerősödő közéleti hisztériák okozzák: háborúba szólító békemenetek, összefogást sürgető idióta perpatvarok, barbár szoborállítások és –döntések, könyvégetés, nőnevelés ököllel és sárba tipró szavakkal, választási csalás és köré sorjázó rágalmazásözön etcetera. Azok is. Elkeseredésemben megtanulok némán, könnybe lábadt szemmel legyinteni. Mit tehetne mást egy rokkant!

Na jó, lázít és lelkesít egy picit, ha értelmes arcot lát, mert azért akad ilyen is bőven. És örül, hogy lyuk van a seggén, ha már lába nincs. Ajándék minden nap. Van remény a holnapra is. Minden tekintetben.

Valójában azért nyomasztó az idei novemberem, mert a tavalyi eltűnt valami fájdalmas, rettegést hozó ködben. Október végén kerültem kórházba a hirtelen keletkező ijesztő lábsebemmel, amit aztán éppen ma egy éve el is távolított az ügyeletes kirurgus a bal hátsó futóművel együtt térd alatt. Nagyon féltem. Nem a haláltól, hanem az életben maradástól. A valódi megrokkanástól. Pedig már volt rutinom, a kálváriám három éve kezdődött. A blogban már nagyrészt megírtam, itt csak felsorolom: szívkoszorúér bypass, aztán jobb láb öregujj amputáció, leszázalékolás, orvostól orvosig járkálás.

De most nem tudtam fölkelni és kimenni. Kilátástalannak tűnt. Be-bevillantak hétköznapi hősök, Mosolyka és Nick Vujicsics meg az Örkény-egyperces, a Gondolatok a pincében. Meg a kevésbé ismert Somlyó György-vers:

Somlyó György: Mese

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Miért-miért? Hogy ki tudjon menni. Nincs gyűlöletesebb tárgy számomra az ágytálnál és a kórházi kacsánál. A szörnyűség pedig nőtt, mert a rengeteg beszedett antibiotikum tarvágást hajtott végre a bélflórámban, és a kórházi higiénének is köszönhetően megfertőztek egy alig gyógyítható divatos nyavalyával, melyet clostridium difficile előkelő néven emlegetnek, valójában egy nem múló szapora fosás. Ezzel aztán az államalapító átpasszolt a lovagkirálynak. (Ez olyan orbitális baromság, hogy így hagyom. Tudálékos és nyelvi rejtvényekre fürkész barátotok azt akarta mondani, hogy a Szent István Kórház sebészetéről frissen csonkolva átvitték a fertőző betegekre éhes Szent Lászlóba.) Itt legalább három lépésre volt a reterát, és a járókerettel meg tudtam támadni szükség esetén. Valamivel emberebbül éreztem magam, mintha olykor a nap is besütött volna. Azért itt is meghalt mellettem a baloldali ágyszomszédom, miként az Istvánban. Ezúton üzenem, ha kórházba kerülve jobb felől megláttok magatok mellett, saját felelősségre irány haza! Az a biztos.

December 7-én gurítottak haza, már megvolt a kerekesszékem és a saját járókeretem. Nem részletezem a segédeszközökkel való közlekedés szépségeit. Mindenesetre megfontoltam minden helyváltoztatást. Az nagyon bosszantott, hogy főzés közben a tragacsban ülve nem láttam bele a lábosba, vakon kevertem a rántást. Februárban végre megszűnt a többször visszatérő fosás, és elkészült az ideiglenes protézisem. Nehéz volt újra megtanulni járni, de sikerült. Persze ma is félek egy eséstől, kétségbeesetten kapálóznék segítségért, mint a felborított büdösbogár. A tavaszi kirándulásunkon már vezettem az autómat kézi kuplunggal, és jórészt állva mondtam a verseket a Petőfi-estemen.

 viharsarok2

A nyár végén elkészült a végleges protézis, ennek felöltése nehézkes, otthon a régiben szambázom, mert könnyen beleugrom, mint egy kalocsniba.

Szép ez a november, felkelek és járok. Bevásárolok, ha hívnak, kocsmába megyek. Vajon meddig? Féltem a jobb lábamat. Az volt a rosszabb.

Taki barátommal előszeretettel ugratjuk egymást jóindulatú gonoszkodásokkal. A fent említett kiránduláson például váratlanul így szóltam hozzá:

Takikám, neked csőlátásod van.

Mi van? – kérdezte. Erre felhúztam a nadrágszáramat, mely alól kivillant a műláb tokját és lábfejét összekötő nikkelezett cső. A fejét fogta. 🙂

 protézis

A napokban visszavágott. Köztudomású, hogy jó három évtizedet fociztunk heti rendszerességgel együtt. Szerettem vele, mert látott a pályán, és oda tudta rúgni a bőrt, ahova kellett. Erre azt mondja a pici szájával:

 – Mindig tudtam, hogy kétballábas vagy!

 – Mert?

 – Te mondtad, hogy váltogatod a protéziseidet. 🙂

 vihars3

Told, ki tudja, meddig tolhatod…

Takit az elmúlt héten köszöntöttük 66. szülinapján. Előző posztjaimra készülgetve találtam egy tündéri Weöres-kéziratot, a fotóját küldtem el neki szeretettel. Nagyon érvényes magamra nézve is! Itt is kiteszem, köszöntve vele minden 47-es barátomat.

w-vers

Katt rá!

Örökkön háborog a tenger

Vártam a bejegyzéssel elég sokáig, hátha egy napon végre valami felvillanyozó örömhírre virradunk. De az új évben csak a sötét, nyirkos, olykor hóförgeteges téli napok sorjáztak keservesen egymás után, s a meg-megújuló testi nyavalyáink lelkünket is nehezen olvadó, csatakos hóval borították be. A 86 éves Zsófi néném szavai jutnak az eszembe: „Mindig jön, aminek nem kéne…” Na meg a József Attila-töredék:

„Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.”

örökkön háborog

Asszonkám az utolsó kezelését követő hónap múltán is meglehetősen fáradékony és gyenge. 14 csillagos vérképleletet produkált, de most határozottan kijelentette, hogy a jövő héten visszamegy a munkába, ott mégis több esélye lesz a regenerálódásra, mint rabiátus-rokkant férjecskéje cselédjeként itthon. Höhöhö, mit tesz egy kis összezártság, szabadalmaztatni kellene a receptjét! Ma már valami konferenciára ment, hadd szokja a miliőt. Így aztán nekem is van némi szabadságérzetem, hát mit tehetnék, írok kicsinyég.
Az oktatásügyben mellesleg komoly bajok vannak, végre valamiből időben szálltam ki, de a lelkem együtt reszket a szekeret toló maradókkal. A hoffmanni „sikertörténet” elképesztő káoszt rejt, jelentősen csökkentek a fizetések, mindenkit a „fortélyos félelem igazgat”, az eddigi igazgató hivatali bábbá silányult. A gyógypedagógusok jövője például igencsak kétséges, az életpálya-modell náluk szakadékba vezet. A jó öreg Taigetosz-legenda újraéledni látszik, de a fogyatékos gyermekkel együtt kiteszik a szirtre a vele foglalkozó szakembert is. Miért?
Vissza a saját bibircsókjaimhoz: a bélgyulladásom most pihenni méltóztatik, lassan négy hete abbahagytam a Klion szedését, és nem tért vissza a szapora, de az önfeledt szellentés megkönnyebbülést okozó érzését bizony már elfelejtettem, azt csak a porcelántrón biztonságában gyakorolhatom. Oda meg ki kell bicebócázni. 🙂
Az amputációs sebem begyógyult, elkészült a protézis is, ami rögtön feltörte a csonkot. Újra kellett alkotni a tokot, s várni a gyógyulást. Az új tok már nem törte, de a varrás helyén vérhólyag keletkezett, most az gyógyulgat. Ja, a rehabilitációs intézményből meg elhajtottak, hogy most már tanulgassak járni otthon önerőből. Ennek speciel örültem, semmi kedvem újabb napokat tölteni a magyar egészségügy bármelyik bugyrában. Brrrr! Majd házhoz jön Ági, az utazó gyógytornász! Szigorú ám.
A végére hagytam a legszörnyűbbet. Le sem merem írni, regényhősökre sem záporozik ilyesféle csapás. Két hete Míra lányom szájából kivéstek két ki nem bújt, tolakodó bölcsességfogat. A szájsebész a komplikációk megelőzésére lóadagnyi antibiotikumot rendelt. A lány hősiesen nyelte, s mire elfogyott, nála is beindult a görcsökkel járó szapora fosás. A háziorvos csak legyintett, biztos vírus okozta, de én már rettegtem, hogy az én nyavalyámat kapta meg. A László Kórház vizsgálata sajnos engem igazolt, nála is a CDI nevű alattomos betegséget okozó baktériumot izolálták. Szerencsére a fiatal szervezet könnyebben legyűrte a bajt, öt nap után saját felelősségére hazaengedték. Sajnos a kórház dugig van hasonló esetekkel, attól tartok, sokat fogunk még hallani erről a kórról. Minden antibiotikumos kezelés megfontolandó!
Március 26-ra berendeltek felülvizsgálatra a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalba, én lennék a legboldogabb, ha javulást diagnosztizálnának. Bár csúnya rémhíreket hallani, a rokkantsági ellátást rengeteg embernél elvették vagy csökkentették. Addig meg kéne tanulnom járni a protkóval. Majd igyekszem…
Ide is…

 

Bejelentkezés (helyett)

Legfőbb ideje, hogy egy-két mondat erejéig bejelentkezzek. Továbbra is szégyenszemre lopom a napot, de nem töltöttem ám tétlenül az elmúlt két hetet. A pünkösdi hosszú hétvégén baráti társaságunk ismét abszolválta a hagyományos országjáró kirándulását, most is volt bőven dolgom az előkészítéssel, tervezéssel, az internetről elég sok infót schmitteltem (gyurcsányoltam) a programtervbe.
Már 2009-ben végigjártuk a Balaton-felvidék és a Káli-medence legfőbb nevezetességeit, de maradt még jócskán csodálnivaló. Az akkori szállásunk Szentbékkállán minden igényt kielégített, ezért Ancsa lányom időben lefoglalta. A falu fölötti dombon épült a vendégház, előtte egy háborítatlan hatalmas kert, melybe hajnalonként nyulak és őzek járnak legelni.

Burjánzó flóra

Míra lóg a szeren

A ház

A kései indulást követően – Eddi még vizsgázott egy jóízűt – a szokott helyen, Taki barátjának a pécselyi domboldalon épült pincéjénél kezdtük a napot, ahol elővezettem a legendás kövesztett szalonnámat rozskenyérrel.

DSC_9424

A szerző diszkrét takarásban

„Riadó tetszéssel fogadtatott”, gurult is az arra érdemesek nyeldeklőjén a jó olaszrizling utána. A Suzukimat innen a fent említett ifjú vezette, naná, hogy megvártuk az indulással! Régóta hirdetem: nem az az úr, akinek kocsija van, hanem akinek sofőrje is… Azért egy tízliteres marmont megtöltöttek a háziak a volánművészeknek is.
Az ép lábúak a koleszteringazdag evést levezeklendő egy kiadós sétát tettek a közeli Zádor-várhoz, ahonnan a túlparti völgyhíd is kiválóan látható, én a lugas árnyékában hallgattam a csend, a kakukkszó és a faluból felhallatszó stílfűrész sikításának sajátos kakofóniáját. De ott valahogy a géphang is derűs békét keltett a zajszennyhez szokott városlakóban.

DSC_9451

A „gépjárműre” vezényszó elhangzása után hamar megálltunk a felső- (XI. sz.) és alsódörgicsei (XIII. sz.) templomromoknál. Különösen a második tetszett a monumentális fal körüli nyílt területen elénk táruló kilátás miatt.

Kép 017

Felül a rom, alul a táj a flottával (Laci bá’ magánya a fa mellett)

Kép 020

A nyelvtörténethez konyító ember erre járva újra és újra gyönyörrel ízlelgeti a nyelvével a környékbeli földrajzi neveket: Pécsely, Vászoly, Dörgicse, Zánka, Mencshely, Óbudavár, Köveskál, Monoszló, Balatoncsicsó, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Hegyesd, Monostorapáti, Kapolcs, Pula, Taliándörögd, Öcs… Szeretem őket! Mindnek külön története van. (A buta helyesírási program a tizenhétből tizenhármat aláhúz.)
Este Józsi, poroszlai vendéglátónk – Taki a legtöbb hétvégét nála tölti halakra és békére vadászva, néha engem is visz – egy Tisza-tavon fogott hatkilós harcsából készült lecsós paprikást kínált föl a köznek túrós csuszával. Diszkrét csámcsogást kevésbé diszkrét borozgatás (a túraterv szerint dezinficiálás) követett, lévén döglött halnak halála a víz.
(Az előző bekezdésről eszembe jutott egy találós kérdés, ahogy jön a nyár, rendre megszállják az agyam ilyen nyelvi bogarak: Mi a különbség Taki és a gólya között? A gólya halra és békára vadászik…)

E szörnyűséget leírva látom, mi lett az egy-két mondatból. De Ti ezt tudtátok! Félek, holnap ugyanígy folytatom! 🙂

 

Ó, a Balaton …(3.)

 harisnya/Paloma Negra kommentje elgondolkodtatott. Megnéztem néhány árjegyzéket a mai harisnyatartókról, elismerem, lehet valami libidót erősítő hatásuk az arra fogékony felebarátaimra. Ez itt például tetszik! Utólag megkövetem őket, amennyiben az ízlésüket előző bejegyzésemben megszóltam. De a tangát sem csípem! 🙂 /

Néhány fiatal olvasóm jelezte, hogy szívesen böngészi az ifjúkoromat felidéző nosztalgiázásaimat, hiszen számukra ez igencsak történelem. Én is szívesen hallgattam anyai nagyapám visszaemlékezéseit, aki a két háború között a Pejacsevich grófok udvari sofőrjeként, mint a Magyar Királyi Automobil Klub egyik alapítója lelkesen száguldozott úttalan utakon úgy ötven kilométeres csúcssebességgel. Repesztett az építőkocka alakú nyitott Merdzsóval a technika modern lovagjaként keresztül a falun, néhány elgázolt jércét és jobb életre vágyakozó menyecskék sóhaját hagyva maga mögött a porfelhőben. De kár, hogy a kisöreg nem írta meg!

merdzsó

Hát, én megírogatom, bár alám a fénysebességgel fejlődő számítástechnika adott lovat. Ne járjak úgy, mint a kántor-tanító másik nagyapám, aki meséivel nem tudta megvárni a kései egyetlen unokát, így csak annak génjeiben hagyott nyomot. Igaz, ott alaposat!

Egy a mai viszonyok között cseperedő állnak tulajdonképpen le kell esnie, hogy milyen komoly költségbe verte a szülőket a vitorlástúra. Hetven jó magyar forintjába fájt jóanyámnak a teljes heti ellátás. Azaz napi tízesből étkeztünk. Pedig volt étvágyunk. Ugye leesett? Mármint az állatok. Döbbenetes ma olvasni akkor is, ha a tej és a kenyér egységesen 3 forint 60 fillért kóstált is csak.
A beszerzést a tanári ukáz alapján felváltva intéztük. Reggel teát ittunk, felvágottat és kenyeret ettünk, délben vagy este főtt valami egytálétel az admirálisi gázégőn (krumplipaprikás fradikolbásszal, mákosguba, gulyásleves, lecsó szintén a kettőnyolcvanas kolbásszal, öhöm vagy slambuc, ki melyik elnevezést szereti); a harmadik étkezésre szintén valami hideg ételt fogyasztottunk. Mekkora zabálásokra emlékszem az alumínium csajkából az alumínium kanállal! Hűtőnk nem lévén mindent el kellett fogyasztani. A legnagyobb élményt a lefekvés előtti pótvacsora nyújtotta, addigra a tökéletesen működő kamaszgyomor már újra becsületesen korgott. Ilyenkor a’la carte lehetett választani: az emberesen vastag kenyérszeletekre vagy egy kanál zsírt kentünk, vagy „hitlerszalonnát” szeleteltünk.

marmeládIsmeri valaki? Nem más ez, mint az olcsó, akkoriban kétkilós kiszerelésben faládában árult, zsírpapírba csomagolt szilárd vegyes gyümölcsíz, idegen szóval marmelád. Mivel egyes pletykák szerint zömmel félig rothadt görögdinnyéből főzték, töklekvárnak is neveztük. Jó időben a ponyvasátrat föl sem feszítettük a bumrúdra, a gumimatracot sem fújtuk föl, az intenzív emésztés okozta agyvérszegénységünkben nagy röfögve csak bebújtunk a hálózsákba, aztán horpasztás a fenékdeszkán reggelig. Én kapitányként a háromszemélyes kalózban a svertkaszni egyik oldalán viszonylag kényelmesen forgolódhattam, a másik oldalon a kéttagú legénység lába a rövid kokpit miatt elöl és hátul a deck alá szorult, így minden fordulatnál ki kellett húzni az alsó végtagot, majd újra visszadugni az új állásban. Panaszkodtak, hogy macerás, de legalább takarékosan mocorogtak.
Ha már a tápcsatorna indulási oldaláról (input) ennyi szó esett, nem felejtkezhetem el a kicsekkolás (output) oldaláról sem. A hetvenes években a kikötők környékén elég mostoha körülmények fogadták a túravitorlázókat az egyéb biológiai szükségletek kielégítését illetően. Fürdési lehetőség egyáltalán nem volt, tökéletesen elég volt a bőrünket cserző szél, a simogatóan selymes víz. Az intim testtájakat még rossz idő esetén is felfrissíthettük a hajóvödörben felhúzott vízben. Dezodor nélkül sem voltunk büdösek, asszonkámmal összebújós későbbi túráimon is egyetértettünk, mennyire vonzó a napfény illata a bőrön. Természetesen nem az azonos neműekén!
Egészséges férfiembernek a kisdolog nem nagy ügy. A parton elég egy fa vagy bokor, melynek tövében a természetet tanulmányozva szinte észrevétlen távoznak a folyékony salakanyagok. A vízen a parttól jól eltávolodva kiáll az ember gyermeke a hajóorrba, hogy az időjárás változékonyságán morfondírozzon, és csak halk csobogás tájékoztatja a többieket, hogy a külső vízszint elméletileg emelkedik. Természetesen erős szélben ez roppant összpontosítást igényel, egyik kézzel a megdőlő és hullámokon bukdácsoló hajó árbocfeszítő drótkötelébe kapaszkodva, a másikkal koncentráltan célozva a bőrfecskendővel sem sikerül olykor elkerülni a fedélzet, rossz esetben a láb levizelését. Mondjuk könnyű korrigálni a hajóvödörrel, de ha cipő van az emberen… Nem elfeledhető szempont a szélirány sem, mert a szembeszél is művelhet csodákat, ahogy a népi bölcsesség is kifejti. No, de a jó szélben hamar partot ér a szükségét végezni kívánó hajós. 🙂
A nagydolog már nevéhez mérten fajsúlyosabb kérdés. A kikötők mellékhelyiségei és a közeli nyilvános reterátok 8 órakor nyitnak, a jó vitorlázó ilyenkor már vízen van, hogy kihasználja a reggel mindig élénk szelet. A vasútállomások éjjel is nyitva levő helyiségei maradtak, igaz, azokhoz jó gyomor kellett, az érzékenyebbek inkább kifordultak belőle, halasztgatva a halaszthatatlant.

kakaóBalesetek azonban mindig történhetnek. Egyszer Balatonmáriáról indultunk. Reggel időben ettünk, ittunk (fél liter zacskós kakaót!), …tunk becsülettel, a szél Györök felől fújt, egyetlen lehetőségként cikcakkban próbáltam kicirkálni az irgalmatlanul hosszú és egymáshoz közel épített mólók közül. Menet közben valami megmozdult bennem. Na, nem gondolat, legfeljebb rettenetes gyanú. A bal oldali kikötőszár végét buján benőtte a nád, azon az oldalon nemigen sétálgatnak a nyaralók. A hajót a kövekhez kormányoztam, és hadarva utasítottam a legénységet, hagy tartsák erősen, mert én kiszállok, nincs időm a vitorlákra… Kis idő múlva földöntúli mosollyal hagytam ott az azóta szépen gyarapodó mininádast. De többé soha nem haraptam ki a tejes kakaó nejlonzacskójának sarkát.
Olyan is van, hogy a tó közepén szélcsendben támad föl az ihlet. Nincs mese, bele kell ereszkedni a habokba, aztán adj neki. Érdekes érzés a perembe kapaszkodva és taposva szemet dülleszteni. 🙂
Nyugi, kedves Olvasóm, ma már minden hajón van motor, ami kiröpít egy kikötőbe, ahol mindig nyitva áll a mellékhelyiség. (Tegyük hozzá, a kikötés több ezer forint lehet!) És a legtöbb vitorláson van legalább bio-wc a sürgős esetekre. Erről is van egy jó sztorim, legközelebb talán elmesélem…

(Megint nem sikerült! A koedukált túrákról még szólnom kell.)

Mosoly és fohász

Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának reggelén – ahogy azt minden tisztességtudó és hagyományőrző vérmaci teszi – kislattyogtam a balkonra, hogy szemrevételezzem az időjárást. Mondjuk enyhén fáztam, ahogy mondani szokták, akár a makk ász, de nem tudtam eldönteni a Weöres-versben is föltett kérdést: „…kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!” Mert verőfény van, igencsak látom az árnyékomat, jó hosszú, de fogvacogtató a zimankó, ilyenkor a jegesmedve is csak szívatóval indul be. Erről jut eszembe: az elmúlt napokban rohangáltam erre-arra, ugye a hivatalnak packázásai meg a különféle gyógyászati meghívók, hja, népszerű az ember; szóval kedden reggel már másodszor mondott csütörtököt géperejű járművem áramforrása, nyilván nem nézte a naptárat. Szerencsére az első eset után beszereztem a bikázó kábelt (remélem a hölgyolvasóim szeme némileg felcsillant), és a második arra járó autós hajlandó volt elektromos köldökzsinórra venni, így aztán időben eljutottam a Szent Imre Kórházba. A reggeli dohogásomat nem feledve hazafelé aztán megcéloztam egy autósboltot, és a jogsimban rejtőző zsebpénzemet előkapirgálva (nyugi, asszonkám nagyon is tud róla) újra cseréltettem az impotenciára hajlamos akkumulátort. Hehe, csak három éves volt, én pedig… 🙂
Egyébként a rozzant ketyerével ellentétben nekem rendkívül jót tesz ez a tartósan hideg száraz idő, teljesen megszűnt a reggeli fuldákolásom, egy hőlégballont meg tudnék tölteni, annyi a vitálkapacitásom. Legfőbb ideje tehát, hogy írjak már ide valamit! Ja, hogy már fertályórája azt teszem?

Atyavilág, ippeg kerek két hónapja írtam le a kórházi kálváriám utolsó bejegyzését, leleményes megfosatásom történetét. Most megpróbálom a “szokottnál” is tömörebben folytatni, hogy aztán a napi aktualitásoknak is helyet adhassak. (Ezt a nagyképű vakert! Miután két hete nem írt semmit!)

Másnap Jákics doki a reggeli viziten odaszólt a nővérnek, hogy alkalomadtán húzza már ki belőlem a gumicsövet, mielőtt végleg elfelejtek pisilni. Féltem az aktustól, de minden teketória nélkül simán kitépte az unott arcú védangyal. Féltem a sikertelenségtől is, a nyolc nap alatt tényleg leszoktam az inger érzékelésétől is. Ahogy korábban írtam is, egy kiadós, férfias sörözés során kifejezetten előnyös lehet a hólyagkatéter, rengeteg üresjáratú idő megspórolható vele. Azért nem kívánom senkinek sem!

kacsaAggódva kértem a kacsa nevezetű műtárgyat. (Ideteszem a képét, mert ifjú tanítványaimnak halovány fogalmuk sincs az eszköz mibenlétéről. A vizualitáson kívül ne is legyen!) A nővérke hozta is, de jó időbe telt, hogy meg tudjam könnyeztetni az óriáskígyót, ahogy azt a hasonlóan nagyarcú férfiemberek mondani szokták. Kíváncsi emberként próbáltam fekve is, mit meg nem tesz az ember a tudásért meg a kényelemért, de ezirányú igyekezetem csődöt mondott, valami rejtélyes pillangószelep ebben a helyzetben teljesen lezárta a csapot. Fekvőbetegséget tehát a hátralévő időmben nem vállalok!
Szerda reggel aztán nővéri felügyelettel kibotorkálhattam a mellékre a hónom alatt cipelve a heparint a vénába adagoló utolsó pumpakoloncomat. Tudjátok, mekkora élmény végre magányosan valódi fajanszba pakolni? Ülve a deszkán és fütyörészve! Így még a szapora fosás is hiphiphurrá! A nedves kendős alvázmosást követően kissé szédibabázva találtam vissza az ágyikóra egy kiadós kirándulás fáradtságával a tagjaimban.

Talán legmegrázóbb lelki élményem aznap ért. Azért nevezhetem így, mert pusztán a szemlélője voltam. Nem részletezem túlzottan, mert a felidézésével ma is elszorul a torkom. Már alváshoz készülődtünk, mikor az ablak melletti ágyhoz toltak az intenzívről egy előző nap műtött beteget. Derék, nagydarab ember volt, őszülő halántéka miatt korombelinek saccoltam. Míg a nővér meg az ügyeletes doki sertepertélt körülötte, elrendezgették a műszereit, csöveit, folyamatosan karattyolt, kérdezett. Először mérgesen ráncoltam a homlokomat, olyan baromságokat mondott. Kérdezte, hogy mikor mehet ki pisilni. Elmagyarázták, hogy nem kell kimennie, sőt nem is szabad, szépen összegyűlik az a zacskóban. De mi lesz, ha neki majd pisilni kell?
Nem értettem, de ekkor már sejtettem, hogy a srácnál nem kerek valami. Éjszaka aztán háromszor nyomtam a csengőt miatta, mindannyiszor leesett az ágyról amortizálva egyben a csövei egy részét is. Emlékszem, először csokit keresett a szekrénykéje fiókjában, aztán sétálni indult kétszer, mire az ápoló jól bealtatózta, így nyugi volt másnap délig. Ébredésére váró édesanyja a vizit alatt mesélte el asszonkámnak a történetét: a 48 éves Imrének első házasságából van egy gyönyörű felnőtt lánya, válása után három éve nősült újra, az ebből a frigyből született kisfiú másfél éves. A pici születése után néhány hónappal Imrét agyvérzés érte, ami mentálisan egy hatéves gyerek szintjére vetette vissza. Ezután jött az infarktus, ami miatt a koszorúérműtétet el kellett végezni. Pont. Nem tudom folytatni…
Nem vagyok napszámban imádkozós, megőrülök a rózsafüzértől meg a hasonló imamalmoktól, de most megyek… Egy néma fohászt sóhajtok Imréért és szeretteiért, akiknek az arcát nem feledem… Ez magam miatt egyben hála
ima!

Piros karikás

Az időszalagon sebesen visszarükvercelek vagy 14 hónapot. A posztintenzív osztályon sem lehet a betegnél semmilyen szúró- vagy vágóeszköz, a rántott húst is kanállal kell enni. Így aztán az esetleg elborult beteg nem tehet kárt magában. Egy másik szabály szerint egyszerre csak egy látogató lehet az ágynál, ő is csak az undorzöld köpenyben meg sapkában, a többieknek kint kell várni a stafétabot illetve köpeny átadását. A várakozók aztán jól kipletykálják a hozzátartozóikat, tehát előbb-utóbb mindenki tud valamit a másikról.

Szombat délután eléggé kutyául éreztem magam. Éppen Ancsa lányommal beszélgettem, asszonkám kint kvaterkázott a folyosón, mikor éreztem, hogy a motor vad rohanásba kezd. A fölöttem lévő monitor is besípolt, jó 150-es frekvenciájú tachikardiát jelzett. Már jól ismertem az érzést, ilyenkor a néha túlzottan terebélyes magabiztosság látványosan visszaesik az emberben, s a helyét átveszi egyfajta kíváncsi halálfélelem. Nehezen megszokható!

Az oxigéncső és a centrális vénába spriccelt medicina segítségével csillapodott a rosszullét, de olyan fáradtság tört rám, mintha egész nap vagont lapátoltam volna. Hamar el is búcsúztam a drágáimtól, asszonkámat kértem, hogy a műtét előtt szabályosan nejlonzsákba csomagolt és a többi cuccommal szekrénybe zárt, de mégis rejtélyes módon kámforrá vált melegítőnadrágom helyett sietősen vegyen másikat. Ebből is látszik, valaki szkeptikus volt a felgyógyulásomat illetően – ne menjen már kárba az a jó kis gatyó –, én azonban bíztam. Van remény!

Az esti műszakátadásnál aztán meglepetéssel láttam, hogy a nappalos nővér egy fehér vászonegyüttesbe tuszkolt, jó másfél mázsás, negyven körüli kigyúrt cigányembernek sorolja a tudnivalókat. Tudjátok, akinek hurkák sorakoznak a tarra nyírt tarkóján. Jozsó kicsit hangosan és rendkívül magabiztosan látott munkához. Először Sándor barátunk fiókjából kaparta elő a be nem vett gyógyszereit, egy pohárban vizet hozott, és lapáttenyerében feléje nyújtotta a korábban kiköpött bogyókat. Sándor ijedt pislogással mekegte, hogy a pirulák túl nagyok, nem képes őket lenyelni.

Nem? – kérdezte vérfagyasztó szelídséggel a kitűnő smasszer. – Segítsek?

És emberünk nyelt. Szakszerűen. Kacsa úgy nem nyel nokedlit.

Jozsó aztán melegvizet engedett egy műanyag tálba, és megkérdezte, ki szeretne először fürödni. Én jelentkeztem, gondoltam, essünk túl rajta. Majd jól fejbenyomom a katéteres zacskómmal, ha velem is agresszív. Meglepetésemre szelíd volt, figyelmes és rendkívül szakszerű. Udvariasan elkérte a tusfürdőmet és a szivacsomat, és tetőtől talpig végigmosdatott, megtörölt. Aztán ugyanígy a többieket is. Sándor sem szólt egy kukkot sem, pedig még az orvos által elrendelt fertőtlenítős lábáztatástól is a hideg verte ki. A másik kórteremben folytatta. Fizikailag sem volt ez kis teljesítmény.

Érdekes, a hétköznapokon éjszakás, Tomi nővér másképp csinálta. Jött a lavórral, megkérdezte, hogy ki szeretne fürödni. Mivel lelkesedést nem tapasztalt, már fordult is ki. Védelmére szól, hogy bármilyen kérést készséggel próbált teljesíteni.

Jozsónak köszönhetem az egyik legdermesztőbb kórházi élményemet. Kérem, csak erős idegzetűek olvassák innen a bejegyzésemet, különösen a finom érzületű hölgyolvasóimat óvnám.

ágytál

Már említettem korábban, hogy addigi életem több mint félszáz évében sikerült elkerülnöm az ágytállal való fizikai találkozást. Féltem is tőle alaposan, jobban, mint a késtől. Jozsó pedig kiszúrta a kórlapomon, hogy a műtét óta nem produkáltam. Jó, alig ettem valamit. De a vasárnapi ebéd már kifejezetten jólesett, örültem is neki. Ha van étvágy, az már fél gyógyulás! Az én roma barátom aztán jött este, hogy van egy kitűnő kanalas orvossága, ami egy kicsit megsegíti a renyhe bélmozgást. Egy sziruptól ragacsos üvegből öntött a poharamba valami sötét folyadékot. Befogott orral megittam, ritka undorító íze volt.

Mindig utáltam az édes folyadékokat, egy tokaji aszúval ki lehetne kergetni a világból, hiába a borok királya és a királyok bora. Egyedüli ilyen barátom, a nyeles üveggömbben forgalmazott keserédes a legendárium szerint szintén köthető királyhoz, II. József mondta róla, mikor udvari orvosa, Dr. Zwack ezzel kínálta: „Das ist ein Unicum!”

unicum

Reggelig aztán nem történt semmi, apró alhasi kutymorgásoktól eltekintve. A reggeli vérvételnél Jozsó csalódottan csóválta a fejét, és hamarosan két tablettával meg a förmedvényes üvegével tért vissza. Egy egész pohárral kitöltött, megvárta, míg begyűröm mindet. Ugyanezt megtette az ablaknál fekvő és hasonló nehézségekkel küzdő hetvenéves Józsi bácsival. Aztán „olyan embert nem szült anya, akit Jozsó ne tudna megszaratni” felkiáltással átadta a szolgálatot és hazament. Azóta nem is láttam.

Hej, Jozsó, Jozsó! A fűzfánfütyülős rézangyalát a tudományodnak! Ha az akkori átkom fogott volna! Már régen vágnod kéne a körmöt a pöcsödön! Vagy a kezembe kaplak! Megráztam volna a nadrágodat.

Az én csengőm sikoltott először a nővérért. Már csak két csövem volt, a monitor vezetékét ki tudtam húzni, így fel tudtam állni. A Kosztolányi által megénekelt („Itt az ágytál, melyre vágytál!”) műszert a szakadt műbőrhuzatú stokira fektettem, ráültem, és rohadtul éreztem magam. Pedig a társak igyekeztek lopva arra pillantani. Oh, régi, szellős, legyekkel ellepett, korhadt fabudi! Hogy kívántalak!

fabudi

Asszonkámnak hála, volt nálam bőven nedves törlőkendő is, hogy némi illúzióját érezzem az alapos tisztálkodásnak. Aztán Józsi bácsi következett, majd újra én. Aznap magamnál tizenegy menetre emlékszem. Ilyenkor a látogatók ki lettek tessékelve. Nem sokat voltak bent a kórteremben.

Míra lányomat sajnáltam, a drága már régen látott, nagyon szeretett volna bejönni, nagy kegyesen megadtam az engedélyt. Hát mikor nyit be a becsukott ajtón? Épp, mikor görnyedek a stoki fölött. Ráröffentem, szegénykém húzott ki ijedten. Aztán persze de jó volt találkozni…!

Még másnap délelőtt is szaporáztam. Ahogy most a szót…

Jozsó barátomat azóta is hiába keresem különféle ferencvárosi kocsmahivatalokban, hogy én is meghívjam valamire. Ha valaki látja, szívből üdvözlöm. De ne fogadjatok el tőle semmit! 🙂

 

Cunami után

Gyönyörű a mai dátum: három tizenegyes! Ezzel már meccset lehet nyerni.

 

Na, nem vitt el sem az ördög, sem más! Nagyon hálás vagyok a temérdek egyetértő és egyben aggódó kommentért! Tegnap viszont elvitte a freeblogot, egy rejtélyes cunami során eltűnt majdnem három hónap anyaga. A bejegyzéseket a gugli tároltjából visszamentettem, de így is 208 kommentem veszett oda. Jó ennek egy részét én írtam, de attól még lehet értékes. Őrületesen fáj, lehet hogy ezeket is mentenem kellett volna a Wordben, mint a bejegyzéseimet. Ha valaki errefelé bóklászik, és eszébe jutnak korábbi szavai, esetleg kopogja ide újra! De ez természetesen nem elvárás… (Azóta megmentettem őket, az utolsó két poszté elveszett. Megköszönöm, ha pótoljátok!) (Már az is megvan! 🙂  )

Anyussal például nagyot meccseltünk (ezért is hála), miután a freeblog kipurcant, már csak nála. (Ez még rímelt is!) De megviselnek már az ilyen menetek, olyan rövid az élet, és mi ostobaságokon tudunk civakodni. Temetni és temetni akarok! Ne ijedjetek meg! Az árkot, amit még ma is folyton ásnak(unk). Nincs két oldal, nincs! Mert érdek a léte. Mocskos és önző érdek. Az én érdekem meg a béke és a szeretet. A szép! Ne feledjük az esztétikai kategória klasszikus definícióját: ami érdek nélkül tetszik! És József Attila Két hexametere mellett Pilinszky szavait zengem: „A nagy drámák mélyén, dübörögve vagy csendben, ott gurul, mint egy vasgolyó, hogy minden látszat ellenére, és minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk.” Menthetetlenül egyek…!

Ma is beleborzongok, ha eszembe jut, milyen nyomasztó érzés napokig egy ágy fogságában sínylődni. Csak hanyatt fekve, a természetes és mesterségesen vágott különféle testnyílásokban egy-egy ki- és bevezető csővel. Felülni kétféleképpen tudsz: vagy a lábtámlához erősített összesodort gézmadzaggal „karizmatikus” erőlködéssel fölhúzod magad, miközben „szemed kinő koponyád szemüregéből” a fájdalomtól (Juhász Ferenctől és Latinovitstól bocs); vagy a megkaparintott ágymozgató bizbasszal fölemeled a háttámlát, ettől jól lecsúszol, mint pedagógus a társadalmi ranglétrán, aztán kezdheted a hernyószerű visszaaraszolást, amitől ugyancsak sziszegsz, nem is beszélve a hátsó fertályon létrejött feldörzsölés okozta gyönyörtöbbletről.

Inni iszol, „mint állat”, szépen a helyére csorog a végeredmény, persze ehhez mindig zargatni kell valakit. Meg csobog a vénába is bőven. Enni alig: egyrészt nincs étvágyad, másrészt mindig eszedbe villan, mi lesz, ha ennek a következményét kell fekve abszolválni. Sikerült is elzárni a csapot, az öt nap alatt nem kellett felidéznem az egyik kedvenc Kosztolányi-kínrímemet: „Itt az ágytál, melyre vágytál.” Reggel egy kefir egy falat zsömlével, délben a korábban jellemzett leves a zöldségkockákkal, minden nap más tésztabetéttel. Ez úgy elég is, az esti kockasajtot már gyűrni kell.

Közben a dokik nyüzsögnek, a vérnyomásod néha a bányászbéka szintjére zuhan, ásítozol, mint a kéjnő hajnalban, néha megszalad a pulzusod kétszáz fölé, hidegen ver a verejték. Ha elviselhetőbbnek érzed a létet, el-elszunyókálsz, rögtön jön a gyógytornász, Katica bácsi, és erőszakoskodik a maga takarékosan férfias modorában. Rád szorítja a „börd” (T-Bird lélegeztető készülék, itthon néztem utána, mert a nagyokos nem tudta megmondani, miért nevezték el a madárról, pedig engem inkább ez érdekelt) maszkját egy kiadós fuldoklást okozva. Ezzel az erővel belenyomhatná a fejedet egy vödör vízbe, így aztán a hajmosást is pipálni lehetne. Bár a víz alatt a kilégzés könnyű, csak a belégzés a macera, neked viszont mindkettőt produkálni kell. A másik kínzóeszköz a már említett „tőgy”, egy orvosi gumikesztyű, amelynek a végére egy csövet applikálnak. Ezt kell naponta százszor felfújnod jó nagyra, mint egy lufit. Régen hogy élvezted, mikor a gyerekeknek fújtad a színes gumigömböket, aztán csillogtattad nekik finom technikai tudásodat akár száz dekázást vagy fejelést produkálva. Most meg fogdosod a kövér kesztyű erekcióba jött ujjait, mint skót a dudáját, totál röhej! Az egész postintenzív osztály röhejes, ahogy a már csövektől megszabadított műtöttek sétálnak a folyosón, miközben hatalmasra fújják a gumicsodájukat. Ahogy nagyokat röhögtél magadban egyszer régen, mikor csintalan tanítványaid vízzel töltötték föl a kesztyűket, és az emeleti erkélyekről bombázták vele a gyanútlan járókelőket. A csibészeket feddő osztályfőnök arca szigorú volt, hangja dörgött, de közben majd szétvetette belül a nevetés. Mert annak idején ő és két másik bandita ugyanezt vízzel töltött kotongumival adta elő. Tényleg, azt mennyivel könnyebb felfújni!

koton

Jólesett ebben az én-blogban egy kicsit második meg harmadik személyben beszélni, nem árt próbálni a technikákat, ha már így belefeledkezem az írásba.

 

Már két éjszaka nem tudtam aludni. Mondhatnám stílusosan, hogy álmatlanul forgolódtam, de a tétova faremeléseket túlzás lenne forgolódásnak nevezni. Szerda reggel az éjszakás ápoló (nevezhetném férfivérnek, de olyan nincs), egy fiatal orvostanhallgató mosdatott. Nem sokat törődött a beteg lelkével, de rendkívül profin és finoman dolgozott. Amíg ráncigált, elködösödött előttem a világ, azt gondoltam a vércukrom esett le. Szóltam is neki, de a mondat felénél – ahogy utólag hallottam – egyszerűen elaludtam. Ahogy Pepin sógor a Sörgyári capriccióban. Meg ahogy Eta kollegina egy fárasztó erdei iskola éjszakai beszélgetése során szokta. A mondat közepén. Modern Csipkerózsika. Meg se kell bökni…

pepinPepinke

Déltájban ébredtem, mosolyogva nyugtattak meg, hogy egyszerű vészreakciót produkált a kimerült szervezetem, semmi különös nem történt. Azért…, nekem elég különös volt!

A műtétet követő harmadik napon, csütörtökön aztán az adjunktus asszony – aki folyton azzal dühített szenvedő fizimiskámat látva, hogy szívesen cserélne velem, mert ő olyan meggyötörten fáradt – két erőteljes rántással kihúzta a mellüregemből a dréncsöveket, az odapreparált sebészcérnát megkötötte. Jó volt, egy fokkal szabadabbnak éreztem magam, de még jócskán az Alcatraz falai közt. Közben megszaporodtunk, a komplikációk miatt alig engedtek valakit a postintenzívre, a műtő meg öntötte a friss műtötteket, így minden kutricába pótágy került. Én az összes arra járót türelmetlenül kapacitáltam, hogy már alkalmas vagyok a távozásra, engedjenek utamra. Kora este aztán a főorvos némi homlokráncolás után rábólintott…

Mondanom sem kell, két óra múlva újra az intenzíven voltam…

Erről megint legközelebb, nehogy a kiváló Bélla blogger megint Tolsztojként emlegessen! Nem a tehetség, a terjedelem miatt. 🙂

Rossz

a közérzetem. Nyilván fizikálisan gondolom elsősorban, hisz ezeken az oldalakon főleg a rajtam kézimunkázó egészségügyről meg a testi állapotaimról szoktam értekezni. Az ok most viszonylag könnyen magyarázható: pókerparti címmel „zúztunk” a péntek éjszakában a szokott baráti társaságommal. Közben az életet fenyegető kiszáradás ellen alaposan öblögettünk különféle hidroxilvégződéssel bíró és észterekkel bolondított folyadékokkal. Hajnali három felé – erősen nyerésben voltam – aztán a szervezetem jelzett: megállj, öreg hal már nem rakéta! Rosszul lettem, mint a kutya, sürgős ágyazást kértem. A társaság megszeppenve feloszlott, az egyetlen nőnemű, de ilyen alkalmakkor fiúsított barátosném, a nagyszívű és még nagyobb szájú Eta ijedten terített nekem ágyikót. Hamar kollabáltam, és kicsit megnyugodtam néhány óra alvás után, mert viszonylag jó kondícióban csoszogtam ki a mellékre, hogy az alkoholok lebontási fázisát némi anyagcserével megsegítsem.

Azóta egy kicsit többet lötyög a szívem, ez olyan, hogy érzed, hogy van, néha megszalad, aztán kushad kicsit, nem komfortérzés. Most, hogy Flóri meghalt, az itthoniak is kicsit jobban aggódnak az ilyen tünetek miatt, vasárnap éjjel arra ébredtem, hogy asszonkám matat a nyakamnál. Namia’ morgásomra szabadkozott, hogy olyan hidegnek érezte a karomat, amihez hozzáért az ágyban, hogy komolyan megijedt. Határozottan utasítottam, ha meghalok, se merjen ilyen hülyeségek miatt fölébreszteni. Egyébként tegnap Eta is bevallotta, hogy akkor éjjel lelopódzott hozzám, az emeletről, hogy ellenőrizze, lélegzem-e. A kutyafáját, régen de másért lopakodtak a csajok!

Hétvégi rekreációmat nem segítette a Császár nyilvános búcsúztatása sem. Az én ízlésemnek – és nagy valószínűséggel a főszereplőjének is – sok volt a csinnadratta. Rögtön végrendelkeztem is: ha már nem úszhatom meg, hogy unott pap temessen, legalább a hivatásos kántort ne engedjék a ravatalomhoz, mert menten felborítom a legnagyobb kandelábert. És az igazgató bácsim sem mondhat beszédet feledhetetlen drága halottunkról! (Kevesen tudják, de a keresztény temetéshez nem kell pap, mint például a szentségek kiszolgáltatásához.)

Na, eddig elvigyorogtam valahogy, de tegnap a lelkiállapotomat tépázta és tetőzte néhány újabb dolog. Nem, megint nem tudok kussolni, ha a téboly a torát üli! És keblemre valamint kérdőre vonom kormánypárti barátaimat. Mert én nem a kormány ellenzéke vagyok, hanem a dölyfös butaságé! Ti hogy látjátok? Elfogadom, hogy a vörös gróf szobra csípi néhányak szemét. De akkor settenkedve el kell orozni a mások által tiszteletből odatett koszorút? Meg eltakarítani a (jó) szobrot? És akkor persze a József Attiláét is. Miért? Mert kommunista volt? Meg öngyilkolt? Ezt nem gondolhatjuk komolyan. Meg azt sem, amit szombaton az Echo TV-ben a löttyös indulatú és nagybajuszú házelnök mondott: azért kell odébb rakni, mert jelenleg a látogatók csak az alkotás egy részét láthatják. Meg odanyilatkozta, magamra vettem, hogy hisztériát keltek, meg hecckampányt folytatok, meg nettó baromságokat beszélek nettó rosszindulattal. Igen, drága jó házelnök Urunk, eddig azért tisztelt Laci druszám! József Attiláért akár hisztériát is keltek! Sántán is ott a helyem! És hűen követem a magamra parancsolt jelszót: Nem hörögve! Csakis röhögve…

Például azon, hogy az Új Színház igazgatói kinevezését már az is súlyos baklövésnek tartja, aki elkövette. Most igen kényelmetlen lesz kihátrálni belőle.

Kényszeredetten röhögnöm kell azon, hogy a nagy nemzeti összevonósdi játéknak új áldozatai vannak. A Nemzeti Galéria vagy a Szépművészeti Múzeum marad jogfolytonos? Mi ez a kultúrpolitikai őrület? Kinek érdeke ez?

Az igazi, szívből jövő röhögés akkor kapott el, mikor megnéztem az Alaptörvény Asztalának intézményét már nagy sikerre vivő tébolyult kormánymegbízott galériáját. Ahogy a tanítványaim mondják: besírtam. Nem a húszmilliót sajnálom rá, az nem sok. Egyszerűen én szégyellem magam! A nagy zöld kaméleon az arkangyal oszlopán a Nagy Imre-temetésen, a halál ágaskodó lovasa police felirattal, amint torkon döfi az angyalt a 2006. októberi lovasrohamon… Demszky keze meg belógatja a plecsnit a sarokban… A fakazettás templommennyezetek stílusában! Nem sorolom, nem is teszem ki erre az oldalra, itt megnézhetitek a „műveket”. Mi lesz, ha a nagy rendező-koordinátornak valaki megsúgja, hogy a projektje gúnykacaj tárgya? Talán a festők szándéka is ez volt?

Ismét töredelmesen kérek bocsánatot, ha a közéleti irgum-burgum hevületében bárkinek a meggyőződését ok nélkül megbántottam. Az általam használt jelzőket azonban bíróság előtt, sőt, barátaim előtt is vállalom. (Asszonkám szólt: maj’jól elvisznek…)

És most fölpattintok egy komlódzsúzkonzervet, és folytatom a tavalyi sztorimat. De talán csak csütörtökön teszem ki. Hacsak…

A jelszót meg nem feledni ám! 🙂

 

Borotválástól az altatásig

Nagy kedvem lenne bizonyos ámokfutásokról, ostoba kivagyiságból generált meggondolatlan és kapkodó, a politikai indíttatástól bűzlő rapidtörvénykezésről elmondani a véleményemet. Na persze a mindenkori másik oldal eleve köpködése sem kutya, lassan két évtizede akkor élvezkednek leginkább, amikor az ország nyakig van a córeszben, de talán az emésztőgödörben lábbéklyóban fickándozás képileg még megfelelőbb. (A helyesírási programom alá is húzta az elavulóban lévő jiddis szót, remélem ennek csak az alkotók nyelvi tudatlansága az oka, és nem valami látens antiszemitizmus. Mindenesetre a jelen gazdasági helyzetre egyre inkább alkalmazható. Mármint a córesz.)

okt. miniszterPersze az én morgolódásom elsősorban a kultúra és az oktatás területeit érinti, hisz ehhez talán értek valamelyest. Döbbenten figyelem, hogy az eredetileg a szakmából jövő főkáder tantó néni is államtitkárként mindent elfelejt a főhatalom hátuljának nyaldosása közben, a főnök meg úgy vágja félre az esetleges próbálkozásait, mint orosz katona a taknyát. Hja, kétharmados többséggel én is leszoknék a zsebkendőről…! A díszletként funkcionáló, eredetileg anatómus szegény főminiszter bácsi, aki egyszerre „felelős” olyan stratégiai pillérekért (nemzeti erőforrás, nem ám akármi a mai névkórságban), mint oktatás, kultúra, egészségügy, ifjúságpolitika meg a fene tudja, mi a lófara; szóval a tata reszkető kezében lévő papírjából silabizálva magyarázkodik, mert azt sem tudja, hol lakik a Jóisten… Elég is most ennyi, ha már az egyik kedvenc baráti blogban a dühre hajlamosoknak éppen én hirdettem meg a „mosoly országát”, és a régi barátok csatlakoztak is a zászlómhoz.

Mindezekről nem akartam írni, hanem ígéretemhez híven – ha nem is tempósan –  fejemet leszegve folytatom kórházi sorozatomat.

 

Két komoly felütést helyeztem el legutóbb az olvasóim orcáján: előbb az orvosi részletekkel, aztán az altatónak mormolt vers döbbenetes soraival. Jó is, hogy bőven hagytam időt az emésztésre, nehezen oldódott meg a kommentelők nyelve, de aztán beindultatok, és az olvasottsági statisztikám is boldoggá tett, érdemes folytatni.

borotvaintim borotva

A képek csak illusztrációk, a szerző olykori lelkiállapotát és egykori felsőtestét modellálják. Természetesen borotválatlan felszínnel! 🙂

A „barbély” még sötétben ébresztette a kórtermet a neonok felkapcsolásával. Kihámoztam magam a zöld lebernyegből – a sterilitás miatt egy szál pöcsben durmoltam –, és a derék mester nekiesett férfiúi ékességem megcsonkításának. Rossz, aki rosszra gondol, a mell- és lábszőrzetemről beszélek, amit egy eldobható borotvával nemes egyszerűséggel letolt a célfelületekről. Eszembe jutott, hogy mit összekínlódnak ezzel otthon a csajok, és a masinájuk hangjától  olykor én is sikítófrászt kapok. Meg felötlött lelki szemeim előtt János komám felsőteste, aki elöl-hátul olyan dúsan bundázott, mint egy hegyi gorilla, ő egyébként csak szolgálati bekecsnek hívja, azzal vajon hogyan boldogulna ez a magabiztos figaró?  Meglepetésemre a jobb oldali lágyékhajlatomnál is fazonigazított a fanszőrzetemen, mondván, hogy a sebész kérte erre, ha a hátsófali szűkület miatt esetleg egy katétert kell feltolni a combi artérián. Hát, ettől nem lettem lelkes, erről nem volt szó! Ilyen apró szenyózások hogy el tudják venni az ember kedvét a szívműtéttől! Végül a megcsupaszított bőrt végig bekente az ismert sötét folyadékkal, és azzal távozott, hogy hamarosan jön értem, addig pihenjek jól. Kösz! De csodák csodája, elszunyókáltam.

Nyolc óra után néhány perccel tolta be a kórterembe a kocsit. Éppen azután, hogy visszaérkeztem a klotyóról, ahová már nem lett volna szabad kimennem. Én azért kiosontam, hogy egy (jó ideig) utolsót brunyáljak. Egyik legnagyobb félelmem ugyanis a beígért hólyagkatéter volt, ami – mint utóbb kiderült – a világ egyik legjobb találmánya. Egy hétig nem éreztem kínzó szükségét a kiszaladásnak, egy férfias sörözés fennforgásakor például rendkívül hasznos lenne, hogy az ember ne zökkenjen ki rendszeresen a társalgás menetéből, pláne az ilyen ötvenes – ahogy korábban fogalmaztam a horgászbejegyzésben – megfontoltan pisálók. Jó, persze, a zacskó cipelése meg ürítése egy kicsit macerás, de legalább tervezhető. Hozzá kell tenni, hogy a közérzetemen nagyot javított a tudat, hogy a megdugásom (felhelyezés) az altatást követően lesz, mert keserű tapasztalataim már voltak az urológusok altesti behatolását illetően.

Frissen kiürülve, borotválva és festve dobtam egy hátast a kerekeságyra ( mi a baja a helyesírásnak, ha kerekesszék van, …), és megállapítottam, hogy kényelmesebb, mint a Szent Mihály lova, van minimális rugózása. A lábaim közé dobták az előre elkészített csomagocskát, aminek a tartalmára az intenzív osztályon lehet szükség. Ebben törülköző, tusfürdő, dezodor, kanál, fogkefe, (fogsor – hehehe), szemüveg lehetett. Kés, olló meg villa szigorúan nem. Ezek szabadító szerszámok, meg öngyilokra alkalmasak. Röhej, ha meg akarok halni, minek szarakodom itt? Én persze beletettem a fülhallgatós zsebrádiómat meg egy könyvet is, ha jól emlékszem Fekete István már agyonolvasott Lutráját. De jól tettem, még egy olvasólámpa kellett volna! Utólag könnyű okosnak lenni.

Érdekes a perspektíva az ilyen járművön, ahogy szaladnak fölötted a különféle neonfények, eszedbe jut a Kháron ladikjáról, azaz a klinikai halálból visszatértek meséje. Harsonát szerencsére nem hallottam. A liftekben függőleges testhelyzetben is enyhe bezártsági fóbiám van , ezért is élveztem úgy a kórházi páternosztert, de így fekve ez különösen erős volt, szerencsére csak a nyolcadikra mentünk, ahol a műtők és a tíz intenzív ágy található. Egy viszonylag kis félhomályos teremben állapodtunk meg, én valahogy nagyobbnak gondoltam előtte, elvégre egy nagy műtétet mégse végezhetnek holmi sufniban. Nem nagyon néztem körül, a zöldruhások sürgését érzékeltem, és elégedetten hallgattam, hogy a rádió szól, benne a Bumeráng című reggeli műsor, amit a kocsiban szoktam vigyorogva, néha homlokráncolva hallgatni. Voga kolléga (ő az igazi fazon) mesélt valamit éppen, amin a többiek kötelességtudóan nagyokat röhögtek. Jól van, a következő két órában így legalább én sem fogok unatkozni.

Átlódítottak a lámparengeteg alatti asztalra. Egy rém rondának tűnő elmaszkírozott fej hajolt fölém (később, az intenzíven ismertem meg az altatóorvosomat, W. Dórát, aki csodaszép nő, többször meglátogatott, mert elégedetlen volt a szívecském rakoncátlankodásával), és elbűvölő hangon közölte, hogy egy kis szúrást fogok érezni a karomon. A családomról kérdezett, hány évesek a gyerekeim, és mivel foglalkoznak. Az injekciót észre sem vettem, jól esett a melegségtől teli emberi hang. Jó, hogy csak két csemetém van, Míra életkorát még azt hiszem, elmondtam, aztán teljes filmszakadás… De még egy álomfoszlány sem.

Előtte sokat fantáziáltam erről, hogy egy ilyen mélyalvás után hogyan érkezik vissza az ember. Hogyan és hová? Mert valahová meg kell érkeznem, ezt biztosan tudtam. És nekem most még itt, ebben a cudar világban van dolgom. Hát, ide jövök! A hogyanról majd legközelebb… 🙂