Nem

,…ez még nem a folytatás, csak nem bírom tartani, kibuggyan belőlem. Jó lenne a dühnek is egy katéter, gyűjtőzacskóval a végén!

Szép ez a világ, hogy örül neki a magamfajta nyomoronc. Szerdán reggel például a legnagyobb forgalomban ököllel szájba verte egy szakadt csöves tetű Míra lányomat az egyetemre menet az Astoria aluljárójában, csak mert nem adott neki baksist.  A lököttkém persze csacsogott a mobilján, így esélye sem volt védekezni. Meg nem is számíthatott rá, eléggé kipárnáztuk az eddigi életét, nincs szokva a maflásokhoz. Hibáztam, ki kellett volna jobban oktatni. Szerintem a tökön rúgás technikáját is meg kell majd tanítanom. (És zárójelben mondom, ha a moslékot elkapom, nehezen veszik ki a kezeim közül. Egy dolog képes veszett vadkant csinálni belőlem, sejthetitek… Hehe, csak el ne fusson, mert akkor csak a verbális öklöseimet tudom utána küldeni!)

Tegnap este meg kit látok a királyi főadó politikai műsorában? A minap emlegetett, az oktatásért felelős államtitkár-nagyasszony büszkén odanyilatkozza, hogy az ő műve nem is volt pudvás kapcaként a sarokba vágva, meg kész az új koncepció, és mindjárt elfogadja a parlament. És azt rebegi a piciny szájával – még a főnyaló főlojális Gulyás Pistának is leesett az álla –, hogy az új törvényjavaslatnak örülnek a pedagógusok!

És ne vágjam bele a fapapucsomat a tévébe! Kicsoda örül? Nem is ismertették meg! Ami meg nyilvánosságra került, az nagyon vonzó. Államosítás a fejkvóta megvonásával, de az épületet tartsa fenn az önkormányzat! A világítás, fűtés az ő gondja. A fizetést majd adja az állam, persze 32 órára emelve a konkrét munkaidőt, amiben nincs benne a felkészülés. Mert milyen jól hangzik az egésznapos iskola! (Ami nem lenne hülyeség megfelelő anyagi háttérrel, de nem így.) Ez az életpálya-modell? A túlmunkáért túlóradíj az ablakban. Ki az a f@szkalap, aki ennek örül? Kérem, itt jelentkezzen! Az is szóljon, aki ismer olyan tanarat, aki most a seggét a földhöz veri féktelen boldogságában! Mert az én köreimben nincs ilyen. Az Orbán-függők sem! Meg hosszú ám a nyári szünet, unatkozik a gyerek! A sok okostojást meghívom óralátogatásra júniusban a fémvázas, csupaüveg iskolám második emeletére. Tudjátok, mit lehet elérni a gyerekekkel 35 fokban? A világon semmit, tudom, próbáltam, mert én rendelkezem kellő önfegyelemmel. Örülnek a pedagógusok…! Hogy nem sül le a vakolat az orcájáról!

Na, oldásként kimásoltam egy dialógust a facebookról, mert lehullok a székről a röhögéstől az ilyenek láttán. Remélem, ti is értékelitek!

N. N.: Oojaj://

A. K.: Miaz??

N. N.: semmi 😮

A. K.: Ahhaa >_<

Laci bá’ : Igazi fészbukos dialóg! Lopom! :-)))

N. N.: :DD

Ja, és ma piacra mentem, hogy holnap marhapörköltbe fojtsam minden bánatomat. Nyilván vettem két szép darab tokaszalonnát is, csendben bugyorog az abalében rengeteg fokhagyma közt a tűzhelyen, halál a diétára…

csécsi szalonna

Nektek is napfényes hétvégét…! 🙂

Reklámok

Borotválástól az altatásig

Nagy kedvem lenne bizonyos ámokfutásokról, ostoba kivagyiságból generált meggondolatlan és kapkodó, a politikai indíttatástól bűzlő rapidtörvénykezésről elmondani a véleményemet. Na persze a mindenkori másik oldal eleve köpködése sem kutya, lassan két évtizede akkor élvezkednek leginkább, amikor az ország nyakig van a córeszben, de talán az emésztőgödörben lábbéklyóban fickándozás képileg még megfelelőbb. (A helyesírási programom alá is húzta az elavulóban lévő jiddis szót, remélem ennek csak az alkotók nyelvi tudatlansága az oka, és nem valami látens antiszemitizmus. Mindenesetre a jelen gazdasági helyzetre egyre inkább alkalmazható. Mármint a córesz.)

okt. miniszterPersze az én morgolódásom elsősorban a kultúra és az oktatás területeit érinti, hisz ehhez talán értek valamelyest. Döbbenten figyelem, hogy az eredetileg a szakmából jövő főkáder tantó néni is államtitkárként mindent elfelejt a főhatalom hátuljának nyaldosása közben, a főnök meg úgy vágja félre az esetleges próbálkozásait, mint orosz katona a taknyát. Hja, kétharmados többséggel én is leszoknék a zsebkendőről…! A díszletként funkcionáló, eredetileg anatómus szegény főminiszter bácsi, aki egyszerre „felelős” olyan stratégiai pillérekért (nemzeti erőforrás, nem ám akármi a mai névkórságban), mint oktatás, kultúra, egészségügy, ifjúságpolitika meg a fene tudja, mi a lófara; szóval a tata reszkető kezében lévő papírjából silabizálva magyarázkodik, mert azt sem tudja, hol lakik a Jóisten… Elég is most ennyi, ha már az egyik kedvenc baráti blogban a dühre hajlamosoknak éppen én hirdettem meg a „mosoly országát”, és a régi barátok csatlakoztak is a zászlómhoz.

Mindezekről nem akartam írni, hanem ígéretemhez híven – ha nem is tempósan –  fejemet leszegve folytatom kórházi sorozatomat.

 

Két komoly felütést helyeztem el legutóbb az olvasóim orcáján: előbb az orvosi részletekkel, aztán az altatónak mormolt vers döbbenetes soraival. Jó is, hogy bőven hagytam időt az emésztésre, nehezen oldódott meg a kommentelők nyelve, de aztán beindultatok, és az olvasottsági statisztikám is boldoggá tett, érdemes folytatni.

borotvaintim borotva

A képek csak illusztrációk, a szerző olykori lelkiállapotát és egykori felsőtestét modellálják. Természetesen borotválatlan felszínnel! 🙂

A „barbély” még sötétben ébresztette a kórtermet a neonok felkapcsolásával. Kihámoztam magam a zöld lebernyegből – a sterilitás miatt egy szál pöcsben durmoltam –, és a derék mester nekiesett férfiúi ékességem megcsonkításának. Rossz, aki rosszra gondol, a mell- és lábszőrzetemről beszélek, amit egy eldobható borotvával nemes egyszerűséggel letolt a célfelületekről. Eszembe jutott, hogy mit összekínlódnak ezzel otthon a csajok, és a masinájuk hangjától  olykor én is sikítófrászt kapok. Meg felötlött lelki szemeim előtt János komám felsőteste, aki elöl-hátul olyan dúsan bundázott, mint egy hegyi gorilla, ő egyébként csak szolgálati bekecsnek hívja, azzal vajon hogyan boldogulna ez a magabiztos figaró?  Meglepetésemre a jobb oldali lágyékhajlatomnál is fazonigazított a fanszőrzetemen, mondván, hogy a sebész kérte erre, ha a hátsófali szűkület miatt esetleg egy katétert kell feltolni a combi artérián. Hát, ettől nem lettem lelkes, erről nem volt szó! Ilyen apró szenyózások hogy el tudják venni az ember kedvét a szívműtéttől! Végül a megcsupaszított bőrt végig bekente az ismert sötét folyadékkal, és azzal távozott, hogy hamarosan jön értem, addig pihenjek jól. Kösz! De csodák csodája, elszunyókáltam.

Nyolc óra után néhány perccel tolta be a kórterembe a kocsit. Éppen azután, hogy visszaérkeztem a klotyóról, ahová már nem lett volna szabad kimennem. Én azért kiosontam, hogy egy (jó ideig) utolsót brunyáljak. Egyik legnagyobb félelmem ugyanis a beígért hólyagkatéter volt, ami – mint utóbb kiderült – a világ egyik legjobb találmánya. Egy hétig nem éreztem kínzó szükségét a kiszaladásnak, egy férfias sörözés fennforgásakor például rendkívül hasznos lenne, hogy az ember ne zökkenjen ki rendszeresen a társalgás menetéből, pláne az ilyen ötvenes – ahogy korábban fogalmaztam a horgászbejegyzésben – megfontoltan pisálók. Jó, persze, a zacskó cipelése meg ürítése egy kicsit macerás, de legalább tervezhető. Hozzá kell tenni, hogy a közérzetemen nagyot javított a tudat, hogy a megdugásom (felhelyezés) az altatást követően lesz, mert keserű tapasztalataim már voltak az urológusok altesti behatolását illetően.

Frissen kiürülve, borotválva és festve dobtam egy hátast a kerekeságyra ( mi a baja a helyesírásnak, ha kerekesszék van, …), és megállapítottam, hogy kényelmesebb, mint a Szent Mihály lova, van minimális rugózása. A lábaim közé dobták az előre elkészített csomagocskát, aminek a tartalmára az intenzív osztályon lehet szükség. Ebben törülköző, tusfürdő, dezodor, kanál, fogkefe, (fogsor – hehehe), szemüveg lehetett. Kés, olló meg villa szigorúan nem. Ezek szabadító szerszámok, meg öngyilokra alkalmasak. Röhej, ha meg akarok halni, minek szarakodom itt? Én persze beletettem a fülhallgatós zsebrádiómat meg egy könyvet is, ha jól emlékszem Fekete István már agyonolvasott Lutráját. De jól tettem, még egy olvasólámpa kellett volna! Utólag könnyű okosnak lenni.

Érdekes a perspektíva az ilyen járművön, ahogy szaladnak fölötted a különféle neonfények, eszedbe jut a Kháron ladikjáról, azaz a klinikai halálból visszatértek meséje. Harsonát szerencsére nem hallottam. A liftekben függőleges testhelyzetben is enyhe bezártsági fóbiám van , ezért is élveztem úgy a kórházi páternosztert, de így fekve ez különösen erős volt, szerencsére csak a nyolcadikra mentünk, ahol a műtők és a tíz intenzív ágy található. Egy viszonylag kis félhomályos teremben állapodtunk meg, én valahogy nagyobbnak gondoltam előtte, elvégre egy nagy műtétet mégse végezhetnek holmi sufniban. Nem nagyon néztem körül, a zöldruhások sürgését érzékeltem, és elégedetten hallgattam, hogy a rádió szól, benne a Bumeráng című reggeli műsor, amit a kocsiban szoktam vigyorogva, néha homlokráncolva hallgatni. Voga kolléga (ő az igazi fazon) mesélt valamit éppen, amin a többiek kötelességtudóan nagyokat röhögtek. Jól van, a következő két órában így legalább én sem fogok unatkozni.

Átlódítottak a lámparengeteg alatti asztalra. Egy rém rondának tűnő elmaszkírozott fej hajolt fölém (később, az intenzíven ismertem meg az altatóorvosomat, W. Dórát, aki csodaszép nő, többször meglátogatott, mert elégedetlen volt a szívecském rakoncátlankodásával), és elbűvölő hangon közölte, hogy egy kis szúrást fogok érezni a karomon. A családomról kérdezett, hány évesek a gyerekeim, és mivel foglalkoznak. Az injekciót észre sem vettem, jól esett a melegségtől teli emberi hang. Jó, hogy csak két csemetém van, Míra életkorát még azt hiszem, elmondtam, aztán teljes filmszakadás… De még egy álomfoszlány sem.

Előtte sokat fantáziáltam erről, hogy egy ilyen mélyalvás után hogyan érkezik vissza az ember. Hogyan és hová? Mert valahová meg kell érkeznem, ezt biztosan tudtam. És nekem most még itt, ebben a cudar világban van dolgom. Hát, ide jövök! A hogyanról majd legközelebb… 🙂

“Olajfák éjszakája”

Férfiúi öntudatomat remekül újraacélozta, hogy alanti (alantas?) posztom olvasása nem egy finom rezdületű csodálatos hölgyolvasómnak okozott pillanatnyi elgyöngülést. Na ja, ezt régen nem a brutál naturalizmussal, hanem érzéki romantikával értem el. No de, változik a világ!

Közben az iskolában beadtam a felmondásomat, pontosabban kérvényeztem a munkaviszonyom közös megegyezéssel történő megszüntetését, hadd dolgozzon nyugodtan a státuszomban eddig csak szerződéssel tanító kollegina. Munkanélküli még úgysem voltam. A nihilben lebegés most még le is papírozva, b@szoma…!  Lehet, ezt is meg lehet szokni, pláne, ha megjelenik a távolban a hófehér rokkantnyugdíj. Még nincs a láthatáron…

De a kardiomókus fődokim azt mondta az EKG-görbémre, hogy a rosseb nem mondaná meg ebből, hogy min mentem keresztül. Hurrá! Teljes szívemből szerethetek!

 

Kanyar tehát vissza az előző év szeptemberéhez. In medias res némi ismeretterjesztésként leírtam magát az aktust, Bezus barátném még szemléltető anyagot is mellékelt a kommentjében a véres képemet kicsit ellensúlyozandó. (Jót mosolyogtam, mikor valaki megkérdezte, hogy a kép engem ábrázol-e. Mondtam, nem ért akkor rá az udvari szóvivőm és fényképészem. De tényleg hasonlít. 🙂 

Most tehát nézzük a körítést, mindenekelőtt az előjátékot! A műtétet megelőző este a nővér megjelent az ágyamnál az ágyneműs zsúrkocsijával. Lecibálta a fehér színű huzatot, és ronda fűzöld steril terítékre cserélte. Az egészet letakarta egy újabb lepedővel, és felhívta a figyelmemet, hogy a jelenlegi bacilustenyészetet hordozó testemmel csak a felületére tehénkedhetek, bele csak a sterilfürdő után. Ehhez hagyott nálam egy kis szivacsot, egy hatalmas fecskendőben betadinos folyékony szappant (fáradt olajnak tűnt) és két újabb zöld lepedőt, egyet törülközni, egyet kilépő gyanánt.

De addig még sok dolgom volt. Két helyszín között ingáztam rendületlenül: az épület előtti bagósplaccon igyekeztem minél több emléknyomot összegyűjteni magamnak az elhatározott leendő nikotin-absztinencia idejére. Közben erősen köhögtem és vacogtam, amire a kübli fölött a falon lévő nagy hőmérő adott magyarázatot: olyan 6 fok lehetett. Aztán szorgalmasan látogattam a reterátot, és koncentrált igyekezettel próbáltam minél több bennem lévő matériától megszabadulni, előre sejtve a műtétet követő anyagcsere körülményességét. (Sejtésem pogánysága beigazolódott…) Látjátok, drága Barátaim, hogy mennyire működött bennem a remény! A műtét utáni nehézségek izgattak. A cigihiány meg az ágytálba szarás. 🙂

Este fél tíz felé aztán elnyomtam az utolsó élvezetes, érszűkítő koporsószögemet, és elindultam a fürdőbe az előírt kegytárgyakkal, hogy megejtsem a fertőtlenítő fürdőzést. Már korábban megírtam a fröccsökről és a fürdésről szóló bejegyzésemben, hogy a talpi nyitott ujjfekélyem miatt a tisztálkodás nem volt egyszerű. Most nem sokat törődtem vele. A nyúlós és büdös szappannal tetőtől talpig bekentem magam, aztán csak folyattam magamra a forró vizet, mint régen, fárasztó edzések és meccsek után az öltöző melletti tusolóban. Kicsit tűnődtem, hogy fogom megszárítani a sérómat, aztán jól kiröhögtem magam: ne már, hogy a műtét előtt megfázzanak a hajhagymáim, aztán jól kihulljon a hajam! Igazi fradistaként zöld lepedővel szárazoltam magam, és erősen billegve de állva láttam el fedőkötéssel a különc öregujjamat. A fürdő kulcsát (a csaptelepek rendszeres eltulajdonítása miatt éjjel-nappal zárni kell) leadtam a nővérszobában, visszaosonkodtam a kórterembe, ahol a társak már húzták a lóbőrt. Nem az alliteráció miatt, de fáztam és féltem. A borzongás hamar elmúlt, fűtöttek. De igen, most a kórházi félhomályban magányos voltam, és féltem a másnaptól. Aztán bevettem a kapott lórúgásnak ígért altatókapszulát, az én Uram nagycsütörtök éjjeli virrasztását idézgettem magam elé Rónay György gyönyörű oratóriumának szövegével, és a Miatyánkra már nem is volt időm.

Hajnalban a borbély ébresztett…

 

(Igazán nem illik ez szeptemberben ide, de hátha kíváncsi valaki a fenti altatómra. Többször előadtuk szavalókórusra „hangszerelve”, legutóbb nagy sikerrel egy Széchenyi Gálán az egyik kedvenc osztályommal, akik idén érettségiztek. Az egyes részek között a Szupersztár akkordjai csendültek föl.)

Rónay György: Olajfák éjszakája
1

Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.

2

Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.
Fejét leszegve surran,
vállát behúzva lépked –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Nem én nyúltam a tálba,
nem kezem volt kezével,
nincs is kezem, levágták:
hiánya vár a pénzre;
nem én alkudtam érte,
vérdíjat életére:
nem én vagyok, nem én!
Akik a házban ülnek,
nem is látják osonni,
fal mellett elsuhanni,
árnyékát rejtegetni,
amint kilép az ajtón,
kilép az éjszakába –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Résén az irgalomnak,
zárán a szeretetnek,
kilép az éjszakába
a Szíve hasadékán.
A tőr ütötte résen,
kés vágta hasadékon
kilép az éjszakába,
utána vér szivárog.
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána fény szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fák mögé bú a fénytől –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fától fáig lopakszik –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána vér szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!

3

Akik a házban ülnek,
lakoma melegében,
a lámpa fénye mellett,
azok nem veszik észre,
mikor hull le a harmat,
mikor száll le az éj.
Árulás éjszakája –
(Júdás) Nem én voltam, nem én!
Hűtlenség éjszakája –
(Péter) Nem én voltam, nem én!
Azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó –
Fekete éj homálylik
az ajtó négyszögében –
Mennek az éjszakában,
olajfalomb-ezüstben –
Fájdalom éjszakája!
Irgalom éjszakája!
Csak egynek nem adatik irgalom!
Csak egytől nem múlik el a pohár!
Arccal a kőre rogyva,
olajfalomb-ezüstben,
homlokával a sziklán,
halálos szomorúan –
Világtalan magányban,
kegyetlen kőtenyéren,
világ fölé emelve,
olajfalomb-ezüstben –
Míg lent aludt a három –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle –
Nem én voltam, nem én!
Horkolt a fűbe dőlve,
hanyatt a puha fűben
Péter, János, Jakab –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle,
olajfalomb alatt!

4

Hanyatt a puha fűben
aludtak, álmodtak.
Nem bírtak fönn maradni.
egy kurta óra hosszat –
Míg arccal kőre rogyva,
kegyetlen kőtenyéren
olajfalomb-ezüstben
ázott az Úr a vérben.
Világ fölé emelve
kegyetlen kőtenyéren
keresztfa nőtt előtte
kopáran és keményen.
Olajágon tövis nőtt
keserves koronának
vesszőt hajtott a cserje
testét megostorozni.
Tenyerek kérgesedtek
és öklök ólmosodtak –
Nem bírtak fönn maradni
egy kurta óra hosszat.
Mert ez volt az az óra,
mikor eláll a világ szívverése.
Ez az az óra,
mikor az őrség elalszik a strázsán.
Ez az az óra,
mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
És mi vagyunk azok az ácsok,
akik keresztet ácsolunk magunkból,
hogy legyen mire fölfeszítsék
az Istent.
Mi vagyunk azok a hősök,
akik a szolga fülét levágják,
de kakasszóra a főpap udvarában
megtagadják az Istent.
Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
Mi vagyunk azok az ácsok!
Mi vagyunk azok a hősök!
Mi vagyunk azok az őrök!
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

5

Aki a fűben alszik,
nem látja lenn a völgyet,
ahol a kardok égnek,
a fáklyák hömpölyögnek –
poroszlók pora felhőz,
csatlósok szíja csattan,
álnok csókok csobbannak
a vérívó patakban –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Karddal jönnek, doronggal,
mint egy gonosztevőre –
még egyszer térdre roskad,
arccal borul a kőre –
vérverejtékben ázik

azon a kőtenyéren –
világtalan magányban
lépkedni kezd az éjben –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

Nem bírtunk fönn maradni
egy kurta óra hosszat:
bírjunk veled maradni,
ha szíjak záporoznak.
legyen halotti ágyad
a szívünk sziklasírja,
s támadj föl harmadnapra,
ahogyan meg van írva.

Coronaria bypass

Na, végre összegereblyéztem a lelkiállapotomat annyira, hogy nem hozok szégyent a blogom főcímére. Tulajdonképpen csak az olykor csikorgó humorérzékem  zökkenőmentes működését kellett biztosítanom némi olajozással meg a nap mint nap kapott ajándékórák tudatosításával. A fosásnak az emlékét is elfújta a szél. Mekkora öröm! A lábseb újra zárt, a fájdalom alig jelentkezik. Az ödémás duzzanat és a kis hatótávolságú, megfontolt sántikálás mennyivel csodálatosabb a féllábas mankózásnál vagy a kerekesszékben való dodzsemolásnál! A hivatástól való elszakadás már félig megemésztve. (A pótolhatatlanság tévhite lassan elmúlóban.) Ez is öröm! Hol a söröm? Mert még mindig meleg van. 🙂

Akkor ígéretem szerint folytatom a májusban félbehagyott profán passiómat:

Idő: 2010. szeptember 5., vasárnap

Helyszín: Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet, Szívsebészeti Osztály, Ferencváros, Haller utca

Szereplő(k): az élet mulandóságától berezelt én (meg az értem aggódó családtagok, a mostoha sorsú egészségügy hétköznapi hősei és kerékkötői)

Hosszú volt a hétvége, amit a szívsebész főorvos, Szabó J. Zoltán tanácsára az osztályon töltöttem. A hétfő reggeli műtétet biztosra ígérték, mert a ritka véremből (AB rh-neg.) nem kaptak elég utánpótlást, így a beavatkozáshoz beállították az egyetlen visszaforgató berendezést, a fene se tudja a nevét.

Azért a megfelelő folyadékpótlásért mindent megtettem magam is. Mindkét délután elsétáltam a Nagyvárad téri Lépcsősnek nevezett műintézménybe, és intragigálisan betöltöttem a szervezetembe három deci jófajta kadarkát. („…Szűd teljék meg az öröm borával,…”)A jóleső beöntést követően minden világosabbnak tűnt, és fütyörészve és cigarettázva sétáltam vissza a kórházba. Vasárnap estefelé csúnya viharral érkezett egy hidegfront. (Döbbenet, hogy egy évre rá meg fuldoklunk a melegtől!) Miután a bejáratnál vacogva elnyomtam azóta is utolsó elszívott cigarettámat, a kórterembe érve azt tapasztaltam, hogy melegek a fűtőtestek. Kellett is, mert következett a műtéthez elengedhetetlenül megkövetelt ceremónia…

De mielőtt ezt elmesélem, kötelező egy kis ismeretterjesztés a beavatkozásról. Érzékenyebb idegrendszerűek most gördítsenek a végére a kommentdobozba való kattintáshoz!

Anatómiai atlaszokban már sokszor gyönyörködtem az „élet-motor”, az igazi perpetuum mobile szépségében. Ahogy a ki-bevezető csőrengeteg alatti csepp alakú szervet kívül körülfutja a leágazásokkal csipkézett három koszorúér! Innen a metaforikus neve. Tetszik! Érdek nélkül, höhöhö!

Ez a három verőér látja el az elképesztő munkabírású kétszeresen harántcsíkolt szívizmot oxigénnel és naftával. Ha ez elzáródik, a dugó alatti rész működése megáll, előbb-utóbb el is hal. Ez történt nálam is, 30%-kal működő kamrateljesítmény következménnyel. A dugulás szerencsés esetben katéterezésnél tágítható, esetleg nyitható fémhálóval (sztent) korrigálható. Súlyos esetben jöhet a bypass, aminek egy nagyon egyszerű ötlet az alapja. A szó áthidalást, kerülő utat jelent.

Már jó ideje rutinműtét, de ma is nagy, kockázatokat rejtő beavatkozás. A természet által létrehozott mellkasi csontkalitkát meg kell nyitni a szegycsont kettévágásával és a bordák kiterpesztésével, hogy kézbe kerüljön a ketyegő. Közben egy másik orvosi team hosszában felnyitja a lábat (ritkábban a kart), hogy a pótláshoz alkalmas vénát preparáljon ki. Nálam a három szűkület miatt szép nagyot fejtettek ki bokától combközépig metszéssel. A szívet fel sem nyitják. Az érdarabot az elzáródás alatti szakaszhoz hozzávarrják, majd a főverőérbe (aorta) szájaztatják. Így a haldokló szívizomszakasz is a kerülő úton friss vérhez jut. Briliáns így elmesélve! Tíz éve még csak megállított szíven tudták megcsinálni, miközben szív-tüdő motor tartotta fönn a keringést. Jó fél évtizede terjedt el a nálam is alkalmazott ún. off-pump technika, amikor a keringést fenntartó dobogó szív apró kis szakaszát lassítják meg a stoppolás idejére. Hátborzongató!

szívműtét

Aztán bezárják a csontkosarat, erős drótokkal fixálják a bordákat és a szétbarmolt szegycsontot (erről még később…), ragasztják és varrják a szétválasztott kötő- és hámszövetet. Két gyönyörű fémcső marad a mellkasüregben a keletkező belső váladék elvezetésére.

Most szerintem elég ennyi…🙂

Egy éve…

A címet még nem magyarázom, csak bejelentkezem ismét, mert az erőszakos olvasóifjúság türelmetlenül dörömböl a „vitorlámon”. Pedig, ha tudnák, hogy az öreg kormányos a hallgatása közben változatos küzdelmet folytat a dögnek újabb és újabb rovásai ellen. A hadonászó hedonista, hihi.

Itt volt ugye a szokatlan augusztusi és szeptember eleji hőrák, mely komoly áttéteket okozva hatalmasodott el a szervezetemben, ismét bizonyítva lényem porhüvelyétől való szörnyű determináltságát. Hol ilyenkor az éteri gondolatiság? (Mellesleg még mindig melegem van, a falak éjjel még nem hűltek le, a balkonon 32 fokot mutat a hőmérő, csukom a nyílászárókat. Hiába, ma már a hidegfront sem ér szart se’…!)

A futóműveim nem működnek, a buci bokámat fáslizva sem tudok rendesen menni. Ráadásul fáj is. A neuropátia miatt tíz éve nem éreztem benne fájdalmat. Most meg hasogat, ahogy a nagymamák szokták mondani. Még a hiányzó öregujj is… Valamelyik dögletesen forró éjszakán álmomban egy felturbózott bölénybika dübörgött felém porfelhőt húzva maga után. Én meg vigyorogva arra gondoltam, hogy menekülés helyett inkább lefejelem a drágát, úgy mégis több az esélyem. Elvégre a fejem jó. Persze a találkozás előtt menetrendszerűen fölébredtem, és jókedvűen módosítottam az ismert közmondást: Szégyen a futás, de hágja meg a kecske azt, aki kerget! Csak a pihenés kedvéért ideillesztek egy míves szövegű KFT-számot, nemrég leltem valahol.


Előző posztomban hencegtem a tervezett balatonfüredi hételejéről. A projekt megvalósult apró módosításokkal. A borozóig hosszú volt a séta, többször meg kellett állni bámészkodni. Sánta öregkorára az ember jobban észreveszi a táj szépségeit. Hétfőn egy nagy Balaton-felvidéki autózás után – mint az urak – bevettük magunkat a szállóval átellenben lévő étterem teraszára. Nagy hiba volt. Madárétkű asszonkám első kérdése az volt, hogy lehet-e fél adagot kérni. Az utóbbi években rendre ketten laktunk jól egy adagból, méghozzá bőségesen. És nem a spórolás miatt, ennyi a fogyasztásunk. Én persze Unicummal és sörrel körítem. Most azonban a párom áfonyás, mandulás csirkemellre vágyott, én meg az ilyen ízturmixokat nem csípem. Az áfonyából legyen pálinka, esetleg vadpecsenyére szósz, a mandulát meg reszeljék tortára! Bevállaltam hát egy egész adagot. Elvégre: ha férfi vagy, légy férfi! Nem mondom meg, mit ettem, most is felfordulok a gondolatától. Pedig a felét nem is ettem meg. Szégyengyalázat, de eltoltam magamtól. Nem folytatom, egész délután büfiztem, mint a bajor tehén.

Este aztán lesétáltam a vízhez, hogy az ígért csobbanást megejtsem. A fáslit lehámoztam, és már küldtem is asszonkámat a kötszerért, mert a két hónapja bezáródott sebem ismét szivárgott. Ismételt újratervezés…

Azóta történt velem pozitív dolog is, lement rólam pár kiló. Enni ugyanis alig tudok, és szaporán látogatom a fürdőszobai fajanszülőhelyet. Hatodik napja! Tegnap már a háziorvos diszpécseremhez is leslattyogtam, mivel a szokottnál is „lepkefingabbnak” éreztem magam, és már a söröcske sem ízlett.

lepkefing

(Az illusztrációt a lepkefingra – a félreértések elkerülése végett – találtam.)

Rövid gondolkodás után felvetésemre a fosást megfogó kapszula alkalmazását javasolta. Meg saját ötletre fölírt egy sókból és glukózból álló port a kiszáradást és ezzel a keringés-összeomlást megelőzendő. Elolvastam a használati utasítást, cukorbeteg nem is használhatja. Hál’istennek, qrva rossz íze van! De csöppkét jobban vagyok.

És most a címről: májusban olvashattátok múlt évi „szenvedéstörténetem” utolsó epizódját. Most folytatni fogom, ígérem, szűkszavúan.

Mert ma egy éve hatolt szívembe a kés…

laciba59 :: 2011. szept. 6. 14:40 :: 10 komment