Kütyük 1.

Nemrég rossz szokásomhoz híven régi kalandjaimról anekdotáztam ifjú barátaim társaságában, és az egyik „véres” történetem kellős közepén megsürgetett egy türelmetlen „fiatal hímfarkas” az alábbi kérdéssel:

–   Miért nem telefonáltál…?

–  Ember! Telefon a hetvenes években? Ráadásul a Balaton közepén? Esetleg az utca végén az ótvaros fülkéből. Persze, ha volt tantuszod.

Arról sem volt gőze, hogy mi az a tantusz, most itt megszemlélheti:

kütyü26kütyü27

Akela bácsi pedig most saját élményei felelevenítésével betekintést enged röviden a fiatal ordasoknak olvasóknak az elmúlt félszáz év szédületes technikai fejlődésébe. A korombeliek meg nosztalgiázzanak velem! Kezdjük a háztartási gépekkel!

1963 tavaszán lebontották a budai Lajos utcában a bérviskókat, akkor költöztem négyévesen özvegy édesanyámmal a frissen épült József Attila-lakótelepi lakásba, mely ma is az otthonom. Csak bútorok jöttek velünk, nem volt semmi másunk, a röntgenasszisztensi fizetésből nem telt másra. Hazudok, volt egy özönvíz előtti elektromos vasalónk – nehéz, mint a dög – meg egy néprádiónk, de erről később.

kütyü28

A portalanítás partvissal történt, meg a partvisra aggatott szöszös mackógatyával vagy törlőronggyal. Mosás a kádban és lavórban, de legalább mindig volt meleg víz, a szárítás pedig nyáron jó szocreál módra az erkélyen, télen pedig a fregolin. A matuzsálem ma is működik, a múlt héten cseréltük a kötélzetét Taki barátommal. Hja, a lepukkant házigazda mindig kap segítséget a barátoktól, de jó, hogy vannak!

Hűtő illetve jégszekrény sem volt, ez utóbbiba a naponta érkező teherautóból lehetett tömbjeget vásárolni. Ma már hihetetlen mindez! Készétel, tej és felvágott nem maradhatott, legfeljebb téliszalámi és szárazkolbász. A vajat egy nagy bögre vízben védtük az olvadástól.

Anyám nagyon nyakas asszony volt, mindig megtalálta az aktuális „hét krajcárt”, így szép lassan gyarapodni kezdtek a különféle hasznos kütyük, ahogy a kedvelt „Gazdálkodj okosan!” játékban annyiszor játszottuk.

A kerekeken guruló Rakéta márkájú szovjet porszívót sokat tologattam, mint egy nagyobbacska játékot, olykor, ha nem látták, meg is lovagoltam.

kütyü10

A ruszki szippantógép működött jó harminc évig, elfüstölése után asszonkám a következő húsz évben kinyúvasztott jó pár korszerűbbet. Nagy hajcsár a drága! A legtovább talán Eta szívott. 🙂

kütyü33

Édesanyám nagy kávés volt. Akkor még a vákuumcsomagolás nem létezett, minden főzés előtt frissen kellett őrölni a kedvenc Omniát. De sokat hajtottam a doboz tekerőjét! Aztán jött az elektromos daráló, ma is működik, de csak mákhoz használjuk.

kütyü8kütyü9

Órákig tudtam figyelni a keverőtárcsa által keltett őrületes vihart a mosógépben, beleképzeltem magam, ahogy kis lélekvesztőmben ott küzdök a tajtékos habok között az életemért. Alig vártam az engedélyt, hogy egy kattintással megzabolázhassam a tombolást, akár egy modern megváltó. A víz leengedése is az én feladatom volt, azt is szerettem, a fene tudja, miért. A mosott ruhák kicsavargatása még nehezen ment volna, sajnos szívbeteg szülémet is meggyötörte, így aztán hamarosan lett centrifugánk. Az volt még jó játék! A felgyorsuló dobban a színes rongyok kaleidoszkópszerűen más és más formákat rajzoltak, a csőr alá tartott kisvödörben gyűlt a víz, de a legizgalmasabb feladat a kikapcsoláskor adódott: a fékpedállal megállítani.

kütyü5kütyü6

A fenti kombináció rövid ideig édesanyám halála után is működött. A mai gyerekek nem is sejtik, milyen nagy macera volt a mosás, mert az öblítések között meg a centribe való átrakásnál meg kellett emelni és enyhén kicsavarni a cuccot. Ancsa lányom születésekor még nem voltak olyan hipiszupi, divatos vízáteresztő és –szívó, öntapadós, méretre szabott gumibugyikák. Textilpelenka, meg nejlon ágyékkötő, esetleg Ágnesről elnevezett nedvszívó betét, más nem. Ancsikám pedig termelt bőséggel mosnivalót. Nosza, én is kiforgattam az összes sublótfiókot krajcárokat gyűjtve, végül eladtam a régóta gyűjtött és féltve őrzött értékesebb bélyegeimet, és 8500 forintért megvettem az első automata mosógépemet. Ez 1980-ban négyhavi fizetésemet tette ki. Nagy segítséget jelentett, nem volt félnapos meló a mosás. Tíz évvel később lecseréltem egy kisebb Minimatra, nagy táncművész volt a picike, de mosott, mint a mosómedve, minden nap ugrabugrált, mert már Mírára is dolgozott. Ő pedig nem kímélt senkit…

kütyü34kütyü35

Ma a negyedik automata (egy Samsung) ketyeg a fürdőszobában, de ezek már a csemetéinknek is megszokottak. Én néha meglepődöm mikor villanygyújtás nélkül belépek,  egy csomó ledlámpa világít rajta, olyan, akár egy karácsonyfa. Ja, és lazán megtagadja a melót, ha asszonkám túltömi. Merném csak én… 😀

 Folyt köv.

Reklámok

Könyv-e az e-könyv?

e-könyv

Nem, ezzel nem tudok megbarátkozni! Pedig nem vagyok gépromboló habitusú dafke őstulok. Olyan, aki tudatlanságát ellensúlyozandó fellengzősen leszólja az áhított, de meghódítani nem tudott hölgyet technológiai újítást. Művégtag, műfütyi, műfogsor, műkönny, műkönyv, műkutyaszar? Hatból kettő. Mindent azért mégse! 🙂

Míra lányomnak a bölcsészkaron kiadósan adagolják az elolvasandókat. Az előző félévben főszakán, a francián eredeti nyelven Stendhal, Balzac, Victor Hugo, Vigny, Musset eleve kiadós falatok, köretként magyar nyelven James Joyce-tól az Ulysses (phü), Prousttól Az eltűnt idő nyomában (phű); aztán a magyar regények: Kosztolányitól, Füst Milántól, Móricztól, Krúdytól. Ez legalább egy folyóméternyi anyag. A grammatika-szakirodalomról nem is beszélek. Fénykoromban sem tudtam volna áthámozni magam ennyi oldalon, annak idején erősen szelektáltam, igaz, az alapjaim megvoltak. A legnagyobb tiszteletem tehát a lányomnak, mert ő nem válogatott, mindent befalt, igazolják is a megszerzett jelesek. Ebben viszont valóban sokat segített neki a címben említett kütyü, melyet ágyban fekve, kádban vagy klotyón ülve, metrón utazva is könnyű használni.

Nekem azonban mégis idegen. A könyvnek suhogjanak a papírlapjai, csukódjon be váratlanul, legyen illata, gyűrődjön meg, legyen szamárfüles, pecsétfoltos, horribile dictu szakadjon el! Legyen ízléses címlapja, fülszövege! Várjon visszatértemre a könyvespolcomon! Okádja a port nagytakarításkor!

könyv2

Fekete István vallomásával fejezem be:

„Szerettem a könyvek, a papír, a betűk különös, nehéz szagát, ami a legújabb könyveknél sem érzett újnak, bár ezeknek illata meg sem közelítette egy-egy öreg kalendárium vagy biblia kimondhatatlanul titkos, időktől és gondolatoktól terhes aromáját.
Szeretem a könyvet. Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem regény volt, a földrajz útleírás, az olvasókönyv pedig muzsika.
Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégsem merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.
Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.
Szeretem a könyvet, és tanácsait követem. Csak egy könyv volt életemben, amelynek nem hittem, s amelytől féltem – a legpontosabb, legcsalhatatlanabb könyv: a matematika.
Ebben nem hittem, mert száraz volt, mert ritmustalan volt, mert félreérthetetlen volt, világos, igaz, és fantáziám undorral reppent át a számok kemény oszlopa felett, és szétporlódott, mint a víz, amikor sziklának ütközik.
Annál jobban hittem a vadászati könyvek minden fajtájában, a tengeri kígyóban, a hétfejű sárkányban, a borzfuvarban, a bárányt vezető farkasban és mindenben, ami életteljes, misztikus, elérhetetlen, megmagyarázhatatlan – fantázia és álom volt.
Kerestem az öreg könyveket, a vajákos tudást, a meggyőződést a homályban, és igazolni akartam mámoros, öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben.
Hittem a bagolyban, aki halált kiált, a szélkiáltóban, aki nélkül nincs szél, a levelibékában, aki jobban tudja az időt, mint a kalendáriumcsináló (pedig az is nagyon tudja!); Matula mesterben, tanítómban és vadőrünkben, aki fűből, fából, náthából és tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból és rókaugatásból, mindent megjósolt, és ezek a jóslatok vagy beváltak, vagy nem. Harmadik eshetőség nem volt.
Hittem… hittem!
És sohasem bántam meg. Néha – majdnem mindig – nem azt találtam, ami a könyvekben meg volt írva, hanem annál sokkal többet. Békességet, magányt, halat, vadat, madarat, de mindig találtam valamit, és a végén, nem mondom, hogy nagy érték, de megtaláltam: magamat.”

könyv1

Angéla barátosném a fb-megosztásomon egy ide illő karikatúrát posztolt, ki is teszem utólag:

e-könyv2

Csütörtökön megírom az elmúlt fél évszázad technikai fejlődését az én olvasatomban. Már csak kettőt kell aludni… 🙂

Laci bá’ fantomja

Azon kaptam magam, hogy ellentétes érzelmek püfölte teniszlabda vagyok. Egyfelől minden viszonylagos egészségben eltöltött napom ajándék, rebegem is a rövid hálaimát ébredéskor meg lefekvéskor, ha olykor bele is alszom, hiába igyekszem zanzásítani. A Jóisten nem igényli a bő lére eresztett szövegelést, meghagyom azt nektek itt a blogban, höhöhö. Másfelől alázatos belenyugvás helyett hálátlanul nyűgös vagyok olyan körülmények miatt, melyeket nem tudok befolyásolni. Nem, most nem a politikára meg a környékén sorjázó emberi ostobaságra gondoltam, hanem például az időjárásra. Gyermekkoromban gyakran mosolyogtam értetlenül idősödő rokonok panaszát hallva, akik szidták a légköri frontokat, és érzékletesen sorolták, hogy mely testrészüket hogyan hasogatja a reuma. Ki lehet ez a csúnya nevű manó? Már tudom, milyen az.

Az utóbbi évek forró nyaraitól például látványosan kipurcantam mentálisan, az agyműködésemben akadtak ideiglenes zavarok, pedig deréktájt gazdagodott meg rajtam leginkább a kötőszöveti állomány, mintha vastag takaróba tekertek volna. Elvégre a nemes bükk is törzsre vastagszik az évgyűrűk szaporodásával arányban. Ő is keveset mozog. 🙂

De ez a mostani taknyos-langyos lét tél sem kíméli a porhüvelyemet. Hetek óta kóválygok, mint a cefréből szabadult muslica (némelyek muslincának mondják, úgy is elfogadott, én a borlégy elnevezést szeretem), a legkisebb erőfeszítésre is elfogy a levegőm, akár a májra gyúratott gúnárnak.

Muslica

Autós (ráadásul féllábú) emberként nem kérek jeget és havat, mert az börtönbe zárna. Az sem baj, hogy a fűtőtest alig langyos, az égiek is csökkentik a rezsit. De a tél legyen tél! Odakint fázva tudom értékelni a szoba melegét. Erre mi történik? Január végén éjszaka is 8 fok van, cinkék kiabálnak és szerelmeskednek, virágok nyílnak, gólyacsapat téblábol a faluszéli réten. Mi ez? A kullancsok és egyéb károkozó férgek pedig bőszen fenik ártó fegyvereiket.

De most jön végre a zimankó! Kutyára dér! Hó és hideg! Néztem az időjárás-jelentést. De nem is kellett. Tegnap békésen olvasgattam a nagyszobában, mikor hirtelen feljajdultam. Míra lányom ijedten szólt át a másik szobából, hogy mi történt.

Semmi, semmi, csak mintha egy kést döftek volna a bal lábamba az Achilles-ínnál. Reflexszerűen odakaptam, aztán a levegőt markolva rájöttem, ki a tettes. A fantom. Nem az operaházé, az enyém. Hidegfront közeledtén kísért. 🙂

Háromévesen

A súlyos, lábon kihordott infarktus után fél évvel végrehajtott „sürgős” szívműtét során 2010 szeptemberében a csontfűrész a szegycsontommal együtt a hivatásomat is kettévágta. Másfél hónap reménykedő rettegés következett a kórházakban, azután az otthoni hosszú lábadozás idején kezdtem  már hinni a visszatérésben, de a decemberi lábujj-amputáció világossá tette, hogy immár vége a normális életemnek, a hiábavalóság szögére akasztanak, akár egy elnyűtt focicsukát. Le is százalékoltak egy év múlva annak rendje és módja szerint. Keresni kellett valami hasznosnak tűnő elfoglaltságot. Már a második műtét előtt belekóstoltam a népszerű közösségi oldal alkalmazásába. Korábban erre nem lett volna időm, most viszont akadt bőven. Hatalmas örömet jelentett egykori tanítványaim jelentkezése, oldalaik böngészése. Itt találkoztam először blogokkal is, korábban fogalmam sem volt, mit jelent ez, csak a pózolásra hajlamos korábbi miniszterelnökről hallottam, hogy valami ilyet ír naprakészen.

Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. (Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.)

Nosza, én is regisztráltam a freeblogra. Ha már nem taníthatok, majd írogatok kedvemre, legfeljebb nem olvassa el a kutya sem. De hogyan kezdjem? Kapóra jött a tündérlelkületű Bayer Zsolt („a béke barátja”), aki odanyilatkozott a méltán népszerű Echo tévében a bloggerekről, akik névtelen rohadékok, ők döntik meg a keresztény Európát, és különben is az internet maga a „Bábel tornya”. Na, így született a kicsikém 2011. január 19-én: egy indulatos posztban visszaköptem.

Találtam jó néhány nagyszerű blogot, megtanultam kommentelni is, így engem is egyre többen olvasgattak. Hálásan köszönöm itt is a blogcimborák érdeklődését és támogatását, sok erőt kaptam tőletek!

harmadik szülinap

Kétszer gondolkodtam a „harakirin”, egyszer egy félreértésen alapuló és elmérgesedő vitába keveredtem Anyussal, akit azóta is megkülönböztetett szeretettel olvasok, de nem provokálom az elkötelezettségét a véleményemmel. Másodszor a freeblog haldoklása kezdetén, amikor asszonkám beteg lett, és hosszú kezelése idején elvesztettem a bal hátsó futóművemet. A szó szoros értelmében nehéz volt lábra állni. A csemetéimnek is köszönhetően együtt sikerült, asszonkám jól van, dolgozik. A maci meg a virág az övé, mert

ház évfhazassagi_evfordulora

tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem: ma 35 éve, 1979. január 20-án mondtuk ki a holtodiglan-holtomiglant. Húszévesen, erőtől duzzadó ifjúként mást jelentenek ezek a szavak, mint nyomorékként. Jó lenne még sokáig öregedni. A blogom csak most megy óvodába, elsimogatnám még a nagykorúságáig! 🙂