Járgányok 1.

Azért is szegődtem tanárnak, mert nem bírom a monotóniát, ezért lecseréltem a bejegyzés címét, de valójában az előző négy opusz múltidéző és nosztalgiázó hangulatában folytatom a mai fiataloknak tartott ismeretterjesztő sorozatomat.

Először azonban vissza kell utalnom a legutolsó posztom rendkívül sikeres marketingjére, ugyanis azzal a szöveggel osztottam meg a közösségi portálon, hogy „a képen bizony én vagyok”. Nosza, lassan négy számjegyűre duzzadó ismerősi köröm jó része csak megkattintotta a képet, melyen egy iskolaköpenyes jóvágású ifjú látszik egy apró termetű, idősödő tanárember mellett. Ja, és az a tanár nem én vagyok, ellenkezőleg! Nos, régen arattam ekkora sikert, az olvasottságom némi túlzással Oravecz Nóra-i méreteket öltött, pedig én nem egyes szám második személyben osztom az észt, szigorúan ragaszkodom az E/1.-hez. Mostantól az elmefuttatásaimat különféle kockahasú badibilderek, vagy Justin Bieber-es (fújb@zmeg) álompasikák képeivel illusztrálom majd. Lófarát, én sem szeretek hányni! Van még egy csomó régi fotóm, még erotikus jellegű is, ahol a pöttyös labdát hason fekve meztelenül simogatom, még a pattanás is látszik a popómon. Majd jól beszkennelem, oszt lesz itt rajongótábor, mordizomadta! 🙂

De térjünk a tárgyakra! A kései korok szülötte innen emeli meg a kalapját a kerék valaha élt ismeretlen feltalálója előtt, csodálatos találmánya nélkül az elmúlt 55 évben valószínűleg jóval kevesebbet csalinkáztam volna a nem kis túlzással nagyvilágnak nevezett mikrokörnyezetemben. Az első furfangos egyszerű gépem – mert a régi kiskerekű, mély babakocsimra nem emlékszem, bár van egy kép róla – egy falécekből ácsolt, egytengelyes kulikocsi volt, hosszú és keresztlécben végződő vontatórúddal, mellyel az édes a bölcsibe illetve onnan hazafurikázott időmegtakarítási célzattal. Ugyanis gyalogice nem volt könnyű a kicsi fiúval a közlekedés, minden kutyagumit komoly érdeklődéssel bámult meg az utcán, ráadásul kérdezett is. Az idő meg ugye rendkívül értékes volt már akkor is. Belevágott hát a kocsiba, amelyet egy pléddel bélelt, mivel látta átöltöztetésnél, hogy a lécek közei piros hurkákat rajzoltak az ülőgumómra és környékére, aztán száguldottunk. Bámészkodni így is tudtam, legalább nem kellett a lábam alá nézni. Az úttesten átkelés zökkenői meg kifejezetten szórakoztattak. A hatvanas években télen a havat még nem mérte olyan szűkmarkúan a Teremtő, ilyenkor nagy élvezettel ültem át az apró karfás szánkóba, melyben évtizedekkel később a leányaimat már én húztam-vontam, mint a hűséges igásló.

kütyü 88

És most tekintsétek meg vágyaim netovábbját! Sárgultam az irigységtől, mikor megláttam valamelyik újgazdag kortársamat ebben a szovjet csodában pöffeszkedni. Soha nem lett az enyém. Talán jobb is, valahol itt vetkőztem le végleg a fenti elszíneződéssel jellemzett vétket, nekem a „se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad” parancs így később sem okozott feldolgozási problémát. Pláne nem a feleségre vonatkozó. 🙂

kütyü22

Jaj, a kormányozható pedálos álommoszkvics felkapcsolható lámpával!

Érdekes, hogy háromkerekű biciklim, azaz triciklim sem volt, pedig ez a lányaimnak később nagy örömöt okozott. Talán ötéves lehettem, mikor a karácsonyfa alatt megláttam az első komoly saját járművemet, egy rollert. Szegény anyám megbánhatta a beruházást, mert felügyelet nélkül a szabadban még nem használhattam, ezért naphosszat a lakásban keringtem vele, esetenként bizony törve-zúzva mindent. Pedig a lábtartó végén fékpedál is volt, de én fékezhetetlen voltam. Aztán hamarosan félretettem, mert a születésnapomra Zsófi nénémtől kaptam egy apró biciklit, amelynek a hátsó tengelyéhez két pótkereket szereltek, így nem kellett egyensúlyozni, csak tekerni az örökhajtós pedálokat. Ettől kezdve gyakrabban követeltem a „sétát”, mint egy felfázott kutyuska. Később szégyellni kezdtem a pótkerekeket, de mikor leszerelték, akkorákat estem, mint az ólajtó, inkább dühöngve visszaálltam a rollerra. Nem sokkal később áldott emlékű édesanyám feláldozta a partvisa nyelét, a bringa vázába rögzítette valahogy, és szívbetegségével mit sem törődve rohant mögöttem az egyensúlyomat biztosító farudat tartva. Egyszer észrevettem, hogy jócskán lemaradt, naná, hogy pereceltem egy jókorát. Nem hittem neki, hogy odáig egyedül tekertem, hisztizve követeltem a hazamenést. Otthon lecsillapodva megkérdeztem, hogy tényleg egyedül mentem-e. Akkor kértem, hogy menjünk ki még egy körre. És valóban elindultam minden segítség nélkül, faltam a métereket. A harmadik villanyoszlopnál meg akartam fordulni, ott felfordultam, mint a büdösbogár, de felpattanva ordítottam holtra vált ősömnek, hogy nincs baj, csak a vezérlőrendszerben vannak még apró zavarok, jövök rögtön.

kütyü21kütyük81

Felsős koromig hajtottam a tömörgumis jószágot, ötödikes kamaszként egy használt, de megkímélt állapotú Úttörő márkájú kerékpár boldog tulajdonosának tekinthettem magamat. Ez már majdnem felnőtt méretű (24-es) csinos jószág volt.

kütyü19

Félnapokat tekertem a lakótelepen és a szomszédos Wekerle-telepen a haverokkal. Még a hetekig tartó balatonszepezdi nyaralásokra is elvihettem, édesanyám feladta a vonatra személypoggyászként, mert Béla bácsi akkoriban jó messzire, Zánkán is túlra telepítette a horgászállását, melynek napi kétszeri megközelítéséhez szükséges volt a drótszamár. Az éjszakai hazakerekezéshez szükséges világítást már valódi dinamós lámpa biztosította rajta, nem ám holmi kormányra szigszalagozott zsebpilács.

Erről jut eszembe egy olyan kütyü, melyet aligha ismerhet mindenki. Általában kákával vagy náddal körülvett öblökben horgásztunk olykor éjszakába nyúlóan. Itt leggyakrabban úszós szereléket használnak, de az úszó (szepezdi nyelvjárásban póta) éjjel nem látszik. Elemes lámpával nehéz befókuszálni, ráadásul hamar lemerül a drága zsebtelep. (Ne szólj közbe, horgászzseni Taki barátom, akkor még nem volt úszóra húzható világító patron!) Az én Matula Béla bácsim ezért egy régi bányászlámpával világította be az egész öblöt. Ez az ún. karbidlámpa engem mindig csodálattal töltött el. Hasonlít kicsit az ismert Autopress kávéfőzőhöz, csak itt a csőr nem lefelé, hanem fölfelé áll, mert ez az égőfej. A fölső tartályba vizet töltenek, amely egy szabályozható csap nyitásával átcsöpög az alsó részbe, ahol a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetilén gázt fejleszt, ami egy parabolatükörrel ékesített égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. Varázslatos!

CaC2 + H2O = CaO + C2H2

kalcium-karbid + víz = égetett mész + acetilén

2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O

acetilén + oxigén = szén-dioxid + víz

Az én akkori olvasatomban: lepisálok egy kődarabot, és világítok vele. Szabadalmaztatni! 🙂

kütyü82

Gimnazistaként aztán megértettem már a csodalámpa működését, imádtam a kémiát Fórián-Szabó Zoltán tanár úrnak hála, jelesen is érettségiztem belőle. Hanem a biciklit kinőttem, nagyobb kellett. A menőknek ekkor már váltós bringájuk volt, nagyon szemeztem ilyenekkel, de az akkori büdzsébe nem fért bele, anyám szerint minden jövedelmét kajára és a ruházkodásomra költötte, ettem, mint a vett malac, és nagy tehetséggel szaggattam ronggyá a holmijaimat. Így lett rövidebb egy betűvel a márka: SR-26 helyett R-26-os férfikerékpár. Korrekt gép volt, mindenhova odaértem vele, ahová a koskormányú versenycangás fennhéjázó haverok. Esetleg kis késéssel.

kütyü20

Most látom, hogy megfújták a pedálját a bicajnak.

Tizennégy évesen kezdtem többfelé kacsingatni. Ezzel nemcsak a szebbik nem iránti egyre erőteljesebb érdeklődésre gondolok, hanem a saját erőfeszítést megspóroló géperejű járművek iránt megnövekedő vágyakozásra. Szepezden a sufniban állt egy lepusztult öreg, kézi sebváltós, kardántengelyes BMW motorkerékpár két külön nyereggel (ma egy gyűjtő milliókat adna érte) valamint egy szintén rokkant Berva moped. Béla bácsi fia mindkettőt amortizálta már, de én két horgászat között ragyogó órákat töltöttem a nyergükben ülve és hangosan pöfögve a számmal. Aztán felvetettem az öregnek, hogy adja nekem a mopedet, majd én újjávarázsolom. Könnyen belement, egy ismerős elhozta a Zsuk kisteherautójával Pestre. Ez volt az első gépjárművem. Soha az életben nem indult be. Végül egy szakember elmondta az egyetlen lehetséges megoldást: gyalogosan tolva irány az ócskavasak felvevőhelye, kapunk érte pártíz forintot. Nem voltam boldog.

kütyü17

A magyar gyártmányú (Egri Finomszerelvénygyár, micsoda nagyképű elnevezés, még hogy finom) ócskavas, ahogy a korabeli szlogen leírja: Berva moped drága kincs, jó, ha van, de jobb, ha nincs.

Reménytelennek látszott, hogy csatlakozzam néhány motorizált barátomhoz, akiknek a lába között Riga meg Komár hörgött és/vagy duruzsolt, és hétvégente a Velencei-tóhoz jártak le fürdeni. A lelkemben képződött sötét alagútban egy szívszorítóan szomorú esemény kínált némi fényt, bár ne tette volna! Meghalt a zsámboki nagyapám, és a házának árán megosztozott édesanyám és a bátyja. Ahhoz kevés volt, hogy ingatlanba fektessük, de hamar kitaláltam, hogy egy megbízható motorkerékpár sokat javítana a közérzetemen és a mozgékonyságomon. Tizenhat évesen elindítottam a nagymotorra szóló jogosítvány korengedményének intézését, elintéztem az egészségügyi és pályaalkalmassági vizsgálatokat, hiba nélkül letettem a KRESZ-vizsgát. Látva elszántságomat szülém megadta magát, egy József körúti kerékpárboltban kifizette a vadonatúj MZ-150-es motorkerékpár árát, 12.500 forintot. 1975-ben ez nem kis pénz volt, ahogy a múltkor érzékeltettem. A csillogó-villogó csodakecskét gyalog toltam át anyám bátyjához, Józsi bácsihoz a Rádai utcába. A tündéri öreg ereiben is benzin folyt, világéletében járműveket vezetett, gyakorlatilag mindenhez volt jogosítványa. A keleti alapossággal összehányt járgányt átnézte, beállította, kicsit járatta, aztán elhozta. Neki ekkoriban egy kisebb Simson Starja volt, felhívta a figyelmemet, hogy az MZ nagyon könnyen megbokrosodik, a gázkarral csínján kell bánni, mert hamar egy kerékre áll és hanyatt vágja a motorost. Az új szerelmemmel tettem le sikeresen a forgalmi vizsgát, jelzem, asszonkám már bőven megvolt, csak ő még nem volt lepapírozva. Nem volt féltékeny, szívesen felült mögém a „tyúkrázdára”. Kinyílt a világ, nagy csavargásokba kezdtem. Szepezdre leértem vele két óra alatt, oda-vissza megivott 7-8 liter benzint, ez harminegynéhány forintot jelentett, egy kiló hús többe került. Hátul felszereltem egy csomagtartót, nyaranta erre pakoltuk fel a sátrat, hálózsákokat, melyek alátámasztották menet közben a kedvesemre rögzített, személyes cuccainkat tartalmazó hátizsákot.

kütyü16

Ma is megdobban a szívem, a szerelem nem múlik el!

Két nagy haváriám volt vele, amikor akár a fűbe is haraphattam volna – az apró eséseket, kicsúszásokat nem tartom említésre méltónak –, egyszer egy baráti társaságból lovagiasan hazafuvaroztam egy számomra érdektelen hölgyeményt, mikor a STOP-tábla ellenére elém hajtott egy taxi a keresztező útról. Ha nekimegyek, akkor ütközünk és repülünk, ezért inkább kicsúsztattam a motort oldalra, és a kerekektől pár centire fekve sikerült megállnunk. A büdös banyának semmi baja nem lett, a természet pazarul kipárnázta, ráadásul maga alá gyűrt; a motoron apró karcolások keletkeztek; nekem a dzsekim, farmergatyám elszakadt, a bőr a lábamon jelentősen megfogyatkozott. Azért folytattuk az utunkat, hazaérve meglepve láttam, hogy a cipőmben áll a vér. Asszonkám meg első ijedelmét feledve jól megmorgott, hogy minek cipelek más nagyságákat, irgum-burgum.

A másik nagy esés egy terjedelmes olajfolt jóvoltából történt, egy S-kanyarban hirtelen kiugrott alólam a hűséges jószág, s én kóválygó gólyafosként csak repültem, repültem. Volt időm bőven, szépen lepergett előttem mindaz, ami addigi életemben történt, mintha még bele is lassított volna az adásrendező. Végül egy sövénybokor tövében landoltam, kicsit gondolkodtam, hogy hirtelen felindítsam-e magamban a tökéletes bánatot, mely állítólag a vétkeseknek a haláluk előtt feltétlenül szükséges az üdvözüléshez, vagy kaparjam össze magam inkább a további evilági tortúrákhoz. Az utóbbi mellett döntöttem, csak a járgányomat nem találtam. Jó harminc méterrel távolabb fekve várta a drága, hogy vele is törődjek. 🙂

(Ördög és pokol, megint nem fért bele a sok hablatyom egy tisztességes méretű bejegyzésbe! Nincs mese, folyt. köv.)

Reklámok

Kütyük 4.

Magyarországon az elsők között voltam, aki gimnáziumi tantervbe illesztett számítástechnikát tanult. A hetvenes években köztudottan kötelezően az orosz nyelvet tanították mindenkinek, második idegen nyelvként a piaristáknál a latint, a franciát és a németet lehetett választani. Ahogy azt Latinos műveltség című korábbi jegyzetemben megírtam, én a latint választottam, de a Galambos tanár úrral történt súlyos affért követően kapva-kaptam azon a lehetőségen, hogy a harmadik évfolyamtól fel lehetett cserélni a nyelvet egy fakultatív tantárgyra. Legendás osztályfőnökömről, Kovács Mihály tanár úrról szintén megemlékeztem már, mikor a vitorlázásról és a „viszka” építéséről itt és itt beszámoltam, most szárnyai alatt egy csodálatos, nyüzsgő szellemi és technikai centrumba kerültem. Erről Miska bácsi halála után a Fizikai Szemle című szakfolyóiratban többek között így emlékeztek meg 2006-ban:

„Az Ő munkája nyomán lett országszerte híres és elismert fizikaszertára a budapesti Piarista Gimnáziumnak. Az első komolyabb fejlesztés 1953-ban történt, amikor 7000 Ft-ért oszcilloszkópot vett. Ez akkoriban nagy összegnek számított – hiszen egy tanári fizetés csak 1500 Ft volt – és ráadásul túl is lépte az iskola teljes fejlesztési keretét. Az 1980-as évek elejéig a Caritas szervezet is támogatta a katolikus iskolák szertári megrendeléseit. Így vásároltak a fizikumnak Geiger-Müller számlálót, Wulf-féle elektroszkópot, folytonos ködkamrát stb. A diákok még olyan kísérleti eszközöket is terveztek, amelyeket később a Tanszergyár is gyártott: például rádiópad, elektronelhajlást bemutató készülék, G-M-cső stb.

Ma is megvan a tanár úr által szerzett és most is működő távcső. A csillagászat oktatásához – az egyik helyiségben – mini-planetáriumot épített diákjaival.

Rendszeres kiállítója volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Középiskolai Fizikatanári Ankétjainak. Az eszközkiállításokon bemutatott eszközeiért majdnem minden évben díjat és jutalmat kapott. 1963-ban felterjesztették a Fizikai Társulat középiskolai tanároknak adott legnagyobb szakmai kitüntetésére, a Mikola-díjra. Hiába szavazták meg – az akkori körülmények között nem -, csak két évtizeddel később, 1983-ban kaphatta meg.

Az 1958-59-es tanévben húsz negyedikes tanulóval indította el az első kibernetikai szakkört. A következő években készültek el a sokak által megcsodált kibernetikus gépek:

1960 LOGI kártyázógép (zsírozni tudott)
1961 Csodamalom (3×3-as mezőn malmozott)
1962 Halom (három halomból lehetett elvenni, az nyert aki az utolsót vette el)
1963 Műegér (labirintusban megkereste a sajtot, és odament az egér)
1964 8-as Kombinett (11 számot rakott sorrendbe, átrendezéssel)
1965 Hídverés (két part között vert hidat a gép és egy játékos előre adott pillérekre)
1965 Didaktomat (népszerű nevén a feleltető gép)
1966 Mikromat (4 bites jelfogós számítógép)

A Didaktomatot és a Mikromatot szabadalmaztatták, a Tanszergyár gyártotta őket, és a Mikromatból 3000 darabot el is adtak. A témáról több cikke jelent meg a Középiskolai Matematikai Lapokban, az Élet és Tudományban, a Fizika Tanításában és a Rádiótechnikában. (A korra jellemző, hogy a Piarista Gimnázium saját nevén nem szerepelhetett, így lett belőle “Mikszáth Kálmán téri gimnázium”.)

kütyü72

1968-ban megjelent a Kibernetikai játékok és modellek című könyve, amely a szakkörök anyagát tartalmazta. Ezt mindkét akkori német államban, valamint Svájcban is kiadták. A logikai gépek leírását és kapcsolási rajzait tartalmazó kiadvány pedig Néhány kibernetikai játékgép címmel 1971-ben látott napvilágot.
A magyar iskolák közül elsőnek a budapesti Piarista Gimnáziumban volt számítógép, már 1964-ben (Minivac 601). A külföldről beszerzett számítógépeket a fizikai kísérleteknél is felhasználták. A diákok szimulációs programokat írtak, amelyekkel a fizikai modelleket igyekeztek szemléletessé tenni (rezgések, hullámok összetétele stb.). Elkészültek a fénykapuk, sőt a fényinterferencia mérésére és bemutatására is készült számítógépes eszköz. A német Fischertechnik által forgalmazott készlet lehetőséget adott arra is, hogy különböző gépek és feladatok számítógéppel történő vezérlését (négy szabadsági fokkal rendelkező daru, vezérelt lift, vezérelt robotokkal végzett kémiai kísérletek) kidolgozzák és publikálják. ”

Itt aztán volt kütyü rendesen. Tágra nyílt szemmel bámultam a technika csodáit, az égképpel azonos sebességgel forgó csillagászati távcső kukkolójára rágyógyulva vagy a „fizikum” fölé leereszthető félgömb alakú fehér lepedőre vetített csillagképet csodálva a humán beállítottságú, verseket olvasó, álmodozó suhanc világképe is kozmikusan tágulni kezdett. Itt tanultam meg észrevenni a hétköznapi csodákat. Hogy az anyag és a törvényszerűségei mögött egy teremtő rend rejtőzik, ki-ki nevezze, ahogy tetszik neki.

Az sem zavart, hogy a tanár úr angol nyelvleckéket adott az órák után, mert ő is így tudott tájékozódni a tudomány világában. Meg Fortran és Basic programozási nyelvet oktatott, itt már azért csökkenő önbizalommal csatlakoztam, mert a logikai algoritmusok megalkotásához szükséges figyelem és fegyelem bizony nem tartozott az erényeim közé, sokkal inkább a meg-meglóduló képzelet. Az akkortájt beszerzett sztárkütyü, egy Hewlett-Packard asztali kalkulátor volt, amin még nem volt alfabetikus billentyűzet, a számokon kívül a programnyelv ikonjait tartalmazó, a műveleti és továbbítási utasításokat adó gombok sorakoztak rajta. A gép alkalmazásához előre be kellett jelentkezni a naplóba, én inkább csak messziről csodáltam a kiemelkedő matekos társaim mohó örömét, mikor leülhettek az akkor 5000 dollárt érő masina elé.

kütyü78

Bőven elég volt nekem az akkoriban beszerzett első zsebszámológépem. Állami boltban ilyet még nem lehetett kapni, az eredetileg Bécsben lakó osztálytársam, Alexander hozott néha egyet-egyet hazalátogatásakor, ezzel biztosítva egyben zsebpénzét. Nekem 800 forintért adta, anyám akkori havi keresete 1100 forint volt, a kenyér-tej közismerten 3,60, a benzin 3. Olyasféle ár ez, mint manapság egy automata mosógépé. Csak a négy alapműveletet és a százalékszámítást tudta, a folyadékkristályos kijelző még nem létezett, pirosan világító diódákkal írta ki a számokat. Ez is a kilenc voltos kislapossal működött, akár a Sokol rádió. Képet sajnos nem találtam hasonlóról, ezeknek már az emléke is meghalt.

Mikor tanítani kezdtem 1980-ban, már nálunk is meg lehetett vásárolni, sőt, megjelent a tudományos kalkulátor is, mely fölöslegessé tette az addig nélkülözhetetlen logarlécet és függvénytáblázatot. Nekem erre már nem volt szükségem, annál inkább a lányaimnak jóval később a középiskolában. A régi ketyerémet egyébként akkori alsó tagozatos tanítványaim amortizálták, a legjobb matekdogát beadó a következő teljesítménymérés során megkapta használatra, míg aztán egyszer kilehelte a lelkét. Az évtized végén az iskolánk kapott néhány abban az időben nagyon népszerű Commodore 16-ost és a kicsit korszerűbb +4-est. Ezt a nyári szünetben aztán teljes felelősségvállalással hazavihettük önművelési céllal, kaptunk hozzá egy fekete-fehér Tünde televíziót monitor gyanánt.

kütyü70kütyü81

Kezelni persze nem tudtuk, a magnókazettákra töltött játékprogramokat lehetett futtatni rajta, Ancsa lányom és asszonkám egymás kezéből kapkodták, hogy minél magasabb szintre jussanak az idétlenül ugráló Mario-figurával. Én csak annyit kötöttem ki, hogy a szörnyű pittyegést némítsák el, ha otthon vagyok. Elég nekem napközben a tanítványaim csicsergése. Emlékeim szerint valami teniszjátékba én is be-beszálltam, de lehet, hogy ez már másféle kütyü volt, mert valami tekergetős bizbaszra emlékszem, amivel az ütőt mozgatni lehetett.

Az első igazi asztali számítógépet, egy a századfordulónál már elavult 486-ost Ancsa lányom vette meg használtan – úgy rémlik, ő is fizette ki –, mert nélkülözhetetlen volt a tanulmányaihoz. Ezen és később a Sulinet-program keretében ingyen kapott Pentium 4-esen tanultam meg a szövegszerkesztés alapjait nem is olyan régen, alig másfél évtizede, majd később az internet használatát. No, van még mit tanulni, a lányaim kattintásait és géppuskatűz sebességű billentéseit nem hogy utánozni, szemmel követni sem tudom. Pedig Kovács tanár úr a fent említett számítástechnika órákon a tízujjas vakírást is tanította egy öreg Erika írógépen, mondván, hogy ez egy leendő kibernetikusnak nélkülözhetetlen kellék. A tizedét, ha tudom: csak a jobb mutatóujjam játszik a klaviatúrán. Az se vakon. Bár elégedetten mondhatom, mióta blogolok, gyorsult a picike az utóbbi három évben. De a tanár úr ezért még nem lenne nagyon büszke rám. Esetleg másért… 🙂

kovács

1977-ben az érettségi előtt kérte utoljára az ellenőrzőmet. Soha nem kaptam tőle intőt, legfeljebb egy “Madár vagy, fiam!” letolást, így hát kivittem. Mindkettőnkön látszik, ez a beírás sem okoz gondfelhőket.

A Jóisten áldja meg a feledhetetlen Miska bácsit, az igazi tanáreszményt ezerszer!

(Már csak a járművek maradtak, legközelebb velük jövök.)

Kütyük 3.

Magam is megdöbbentem az előző bejegyzésemben, hogy mennyi televíziót nyűttünk el az elmúlt negyvenegynéhány évben. De hálátlanság lenne megfeledkezni egy másik csodakütyüről, melynek rengeteg hangulatos estét köszönhetünk. Mert a mai gyermeknek elképzelhetetlen, hogy annak idején csak egy tévécsatornát lehetett fogni, a Tavaszon nem is volt csatornaváltó, ráadásul hétfőn szünnap volt, semmilyen adás nem jött be. Ilyenkor került elő a diavetítő. Gyermekként is lenyűgözött a kis fekete pléhdobozból előtörő fényözön, mely a falra feszített lenvászonra meseszöveggel ellátott színes képkockákat varázsolt. Egyedül nem használhattam, ilyenkor a dianéző kukkolójára rágyógyulva élveztem a mozit.

kütyü53kütyü55

A diafilmek kezdetben henger alakú, zöld mintás papírdobozban, később színes műanyagtégelyben várták a bevetést. Az ősi ketyere elég sok filmet elégetett, Ancsa lányom születésekor már egy biztonságosabbat szereztünk be, hamarosan aztán egy keretes diafilmekhez használatos még újabbat, ma is ezt használjuk, bár az áramforrással való kapcsolatát egy ősrégi vasalózsinórral lehet csak biztosítani.

 kütyü50kütyü52

 Egyébként éppen most olvastam, hogy hatvan éves a magyar Diafilmgyár, akit érdekel, kattintson ide.

A szokásos esti vetítések varázslatosan zárultak. Mikor kifutott a film a gépből, a fehér sugárnyaláb segítségével a kezemet formálva árnyképeket hoztam létre a vásznon. Ancsikám nagyokat kacagott, ám egyszer egy jól sikerült békafejjel önfeledt beszélgetésbe kezdett. Mesélt neki önmagáról, a bölcsődéről, a barátairól, a félelmeiről. Énbéka meghallgatta, kérdezett, tanácsot adott, együtt örült vagy szomorkodott a göndörke tündérrel. Ettől kezdve alig vártuk, hogy a béka bejelentkezzen az esti szeánsz végén. Mondanom sem kell, nekem talán nagyobb volt az élmény, mivel a többi ilyesféle kommunikációs teendők – meseolvasás, mondókák, altató dalok, csajos csicsergések fürdetés közben a saját kárán tanuló kiselefántról, esti ima – leginkább asszonkámra maradtak. A tizenkét évvel később született Mírával jó néhány dolog megismétlődött, de őt már a testvére is kényeztette.

A diafilmmel való barátságom már korábban sokat mélyült a Piarista Gimnáziumban. Itt láttam először automata diavetítőt 1973-ban, mely gombnyomásra cserélte a tárolójába halmozott képkereteket. A piaristák semmilyen állami támogatást nem kaptak, a szülők anyagi lehetősége szerinti minimális tandíjból gazdálkodva minden osztályba rendszeresítettek egy ilyet. Mivel én ültem alatta, a legtöbb tanár rám bízta a tárazást és a képtovábbítást. Mosolyt érdemel, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor tanítani kezdtem, az állami iskolában hírét sem hallották hasonló készüléknek, talán a kilencvenes években kaptunk egyet-egyet. A kollégáim zöme azonban félt tőle, tekergette inkább a régi lemeztojás műanyag bizergáját. Sokáig ez volt az egyetlen szemléltető eszköz a jó öreg írásvetítő mellett. Ez utóbbihoz hány de hány befőző celofánt meg alkoholos filcet használtam el, atyaég! A maiak nem tudhatják, hogy a szendvicsfóliába nem a tízórait csomagoltuk, hanem a tanultakat tettük szemléletesebbé vele. Ma meg a számítógép, internet, projektor, intelligens tábla a menő! Olykor kevésbé intelligens az őskövületté merevedett kolléga, a tanítványok előbb készítenek el egy prezentációt PowerPointban.

A piaristáknál láttam először epidiaszkópot is, mely a falra vetítette a beléhelyezett képet vagy könyvlapot. Én nem szerettem, inkább körbeadtam a dolgot, a kézről-kézre adásnak is van varázsa.

Ha már a diáról beszéltünk, essen néhány szó a fényképezéshez fűződő vonzalmamról is! Édesanyám rám merte bízni az ősrégi lenyitható optikás (harmonikás) Zeiss márkájú fényképezőgépet. Ebbe úgynevezett 6×9-es filmet kellett fűzni, és 12 darab 6×6-os felvételt lehetett exponálni vele. Bonyolult volt a kezelése, de az alapokat (exponálási idő, blende, mélységélesség viszonyai) megtanultam. Mivel később nem tudtam használni, egész jó pénzért adtam el a bizományiban valamelyik hó végi szűkölködésünk alkalmával. A nyolcvanas-kilencvenes években bizony akadt néhány szűk esztendőnk.

kütyü13

Az első fizetéseim egyikéből beruháztam egy tükörreflexes szovjet masinára, bizonyára nem ismeretlen számotokra a Zenit márkanév. A hasonló mutatókkal rendelkező, de finomabb megmunkálású keletnémet Praktica túl drága lett volna. Ezzel aztán diaképeket kezdtem gyártani, ehhez csak magát a filmet meg az olcsó üveg nélküli keretet kellett megvenni. Az előhívás benne volt a film árában.

Cserélhető optikával bírt, beépített fénymérő és hozzá tartozó beállító rendszer segítette a kezdő fotóriportert, mégis nehezen barátkoztunk össze. Hej, de sok filmet elszaggatott e lánctalpas jószág, mire megtanultuk egymást! A filmet visszacsévélő kar ugyanis betolt állapotban megszorult, és pár kocka elsütése után a továbbító fogaskerék bájos egyszerűséggel ledarálta a film szélén lévő perforációt. Előfordult, hogy legalább száz képet exponáltam egyetlen kockára. Kivételkor az is elégett, mert a kazettába sem lehetett visszatekerni. Mikor rájöttem a hiba megoldhatóságára – tudniillik, hogy ki kell pattintani az említett kart – csodálatos képeket készítettem, egy teljes szekrénypolcon sorakoznak a vitorlástúráimról és más eseményekről tudósító diasorozatok. Már gondolkodtam rajta, hogyan lehetne digitalizálni őket, de a tettig még nem jutottam el. Az alábbi felvétel önkioldóval készült, a fürge fotós akkor még nem gondolta, hogy egyszer megpotrohosodik.

DSC_1421kütyü14

A digitális fényképezőgépek megjelenése aztán végleg a fiók mélyére száműzte a negyed századot végigkattogó öreg harcost. Az ezredforduló táján vásároltam az első ilyet – egy Canon márkájút – elég komoly összegért. Na, ez aztán igazi habzsidőzsit jelentett, lehetett kattogtatni megszorítások nélkül. Legfeljebb sűrűn dilitelt (törölt) az ember. Mikor először eljutottunk az Adriára 2006-ban a Krka Nemzeti Parkban például ilyen felvételeket készített:

2006 nyár 188

Kattints rá!

Csoda, hogy a felvétel a számítógépguru Péter vejem utólagos gépészkedésének köszönhetően megmaradt, mert az akkor 14 éves Míra lányom sikeresen és végleg amortizálta az apparátust. Szállásunk fürdőszobájának tükrében ugyanis állandóan magát fotózta a drága kiskamasz, és amikor a kilazult tükör elindult szerencsét próbálni, ragyogó reflexszel elkapta a lány, egyben a masinát természetesen a földhöz vágta. Szállásadónknak így nem okoztunk kárt, de a ketyere innentől se té, se tova. Azóta mindig eszembe jut, mikor a fb-on tükör előtt majomkodó lánykák fotóját látom. Csak nehogy a gépnek baja legyen! Igaz, ma már telefonnal teszik, de az is halandó. 🙂

Hamar pótoltam a hiányt, Mírának gondosan választottam egy olcsó szappantartószerűt is, ezt azóta a saját bevételeiből már lecserélte. Ja, a tükör előtti pózolásról is leszokott. Előbb-utóbb mindannyian így teszünk.

Édesanyám nagy kudarcként élte meg, hogy élete végéig nem tudott telefont szerezni. Hiába igényelte újra és újra, indokolta megromlott egészségi állapotával, a környék állítólagos túlterheltsége miatt nem kaptunk vonalat. Többször mentőt kellett hívnom hozzá, ilyenkor kirontottam az utcai telefonfülkébe, és onnan intézkedtem. Akkor tulajdonképpen természetesnek látszott ez, ma már elképesztő. Soha nem tudhatom meg, hogy végzetes agyvérzése során lett volna-e esély a megmentésére, ha el tud érni valakit egy készülékkel.

Halála után hamar lett telefonunk. Megházasodtam, s asszonkám szülei a Magyar Posta fennhatósága alá tartozó Távbeszélő Igazgatóság dolgozói voltak, működött a „szocialista összeköttetés”, s csöröghetett a vágyott piros dumaláda.

piros telefon

Mondanom sem kell, nem én csicseregtem vele a legtöbbet, asszonkámnak nagyobb volt a rutinja. Aztán korszerűsödtünk, szintén apósoméknak köszönhettünk egy életmentő mellékállást: a nyolcvanas évek legvégén a Posta felvásárolta az akkori NSZK-ban kiselejtezett Siemens irodai készülékeket. Ezeket kellett szétszedni, megtisztítani, beépíteni egy mellékállást kapcsoló gombot. Százszámra hordtam haza az itthon még korszerűnek látszó, nyomógombos készülékeket, a nejem a kád fölött görnyedve tisztította a kávát és a zsinórokat, én meg a pákával buheráltam a nyomtatott áramkört, a csavarhúzóval meg szereltem össze. Néhány selejt is akadt, ezekből összeraktam magunknak és néhány barátunknak egy-egy használható darabot. Sokáig működött nagyszerűen. A mellékjövedelmünkből nem mellékesen vehettem egy egyéves Trabant gépkocsit nyolcvanezerért 1991-ben, de erről majd később.

zöld telo

Az első mobiltelefonom az ezredforduló után lett meg, Ancsa lányom levedlett féltéglányi Panasonicját adta nekem. Korábban az erdei iskolák és különféle táborok szervezéséhez használtam ugyan az iskola tulajdonában lévő mobilt, de ezt mindig le kellett adni. A megörökölt jószággal csak telefonálni és üzenetet küldeni lehetett, esetleg jól fejbe nyomni egy útonállót, de másra nem is volt szükségem. Ma sem kell okostelefon! Még kiderül, hogy okosabb a gazdájánál! 🙂

kütyü66

Gazdagéknak Oldsmobile, csóró tanárnak oldmobil 😀

(Súgom, a mostani Samsungomon van kamera. De nem nekem, tőlem akár be is gyógyulhat!)

A számítástechnika és a járművek kategória maradt még, hamarosan folyt. köv.

Kütyük 2.

Sejthető volt, hogy ifjú barátaimat nem tölti el végtelen csodálat az előző bejegyzésemben felsorakoztatott technikai zsenialitások láttán, nem is szóltak hozzá az íráshoz. Annál inkább a megfontolt korosztály gyermekei, akik saját zsenge koruk játékaira ismertek rá, amit lelkesen közöltek. Köszönöm a reagálásokat, nagy szükség van az érdeklődés ilyetén jelzésére is az olykor bizonytalankodó szerző megnyugtatása végett.

A híradástechnikai eszközökkel folytatom múltidézésemet. Említettem már az anyai nagyapámtól örökölt Orion márkájú néprádiót. A bonyolult műszert a konyhában tartottuk, életre lehelését és elhallgatását egy házilag buherált kapcsoló biztosította az oldalán, elöl pedig három gomb pöffeszkedett rajta. Az egyiken a hullámsávot váltottuk (rövid-, közép-, hosszúhullám), a másikkal a keresett állomást hangoltuk, a harmadikkal a hangerőt szabályoztuk. Kellett is, nehogy illetéktelenek véletlenül meghallják az alábbi bejelentkezést és a kísérő szignált: “Itt a Szabad Európa Rádió a 16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámhosszon…”

Édesanyám a híreket hallgatta bőszen, meg a Forgó színpadot, én később a Teeneger Partyt, Cseke Lászlóval. Középhullámon csak két adó jött be, a Kossuth és a Petőfi. Hosszúhullámon recsegés.

Kíváncsi fiúgyermekként imádtam beleskelődni a ketyere hátlapjának szellőzőnyílásain. Hogy a csudában kelnek életre a hangok néhány dróttal összekötött szolidan izzó lámpa (elektroncső) közreműködésével?

kütyü1kütyü38

Aztán a szobába is vettünk rádiót, ez már egészen pofásan nézett ki. Szepesi Gyuri bácsi lenyűgöző meccsközvetítéseit hallgattam rajta, Komjáthy György könnyűzenei műsorait, no meg a Luxemburg rádión keresztül szívtam egy kis nyugati ájert. Ahogy Fenyő Miki bácsi mondja: „Igazi jampinak éreztük magunkat”.

Érdekes, hogy a Symphonia de Luxe valahogy nem fogta a Szabad Európát. Állítólag zavarták az adást.

kütyü2

Ki ne emlékezne a szovjet ipar zseniális miniatürizált termékére, a Sokol kisrádióra? Nekünk is hamar megvolt. Egy hibája akadt, az eléggé drága 9 voltos kis elemmel működött. De magyar ember mindent megbuherál egy kis rezsicsökkentésért: anyám édesbátyja, Józsi bácsi (később még fogom emlegetni) átszerelte hamar, két zseblámpába való 4,5 voltos laposelemet sorbakötött, ezt hozzágumizta a sípládához, így aztán szólt ítéletnapig. Még a Balatonba beejtést is kibírta, azért kellett kidobni, mert gyakorlatig elkopott a kikapcsoló potmétere.

kütyü11

Milyen büszke voltam az első igazi zsebrádiómra, melyet tizenhárom évesen az első diákmunkám keresményéből vettem. A vagánylegény így aztán a lakótelepen sétálgatva a csuklójáról láncon fityegő reccsládikából hallgatta a tánczeneműsort. Íme a tranzisztoros szovjet csoda, két tölthető gombelemmel működött, melyek aztán hamar csütörtököt mondtak, ezt is a „laposelemérrel” kellett feltunningolni, amitől hirtelen kétszeresére hízott.

 kütyü12

Televíziónk nagyon sokáig nem volt. Ma már hihetetlennek tűnik, de nem is nagyon hiányzott. Szabadidőmet kitöltötte a foci és az olvasás. Néha átmentünk anyám szomszéd házban lakó barátnőjéhez, akinél a Táncdalfesztivál típusú össztársadalmat lefoglaló műsorokat megnézhettük. Aztán ők nagyobb készüléket vettek, és ezer forintért felajánlották nekünk a régi Tavasz márkájú készüléket. Így kezdtünk otthon mozizni 1970-ben.

kütyü4

Elég sokáig kiszolgált minket, bár a házunkban lakó tévészerelő kisiparost gyaníthatóan mi tartottuk el néhány márkatárssal együtt, állandóan kiment a sorkimenő csöve, ha jól emlékszem PCL-85-ös. Anyám megunta ezt, és vett egy nagyobbat, újat. Ezen már szerettem a meccset is nézni, sőt a hoki korongját is láttam.

kütyü41

Az első színes tévét csak a kilencvenes évek első harmadában tudtam megvenni, Precision 2000 márkanéven. Jó kis masina volt, a távirányítója krepált be először. Elbrummogott vagy tíz évet hibátlanul.

kütyü42

Míra lányom születésekor erősen bagózó önmagamat száműztem a konyhába, oda is kellett televízió. Egy használt Junoszty fekete-fehér, majd egy kínai színes szolgált hűségesen.

kütyü45kütyü47

Atyavilág, egész bazár gyűlt itt össze!

Az általános iskola hetedik osztályát végeztem, amikor születésnapomra megkaptam az első hangkonzerváló készülékemet, egy orsós magnetofont. Beindult a zenék vadászata, alig győzte jó anyám a szalagokat megvásárolni. Eleinte keveredett a Beatles az operaslágerekkel meg a kabarétréfával, később szépen tematikusan külön szalagra kerültek. Aztán megjelentek hamar a hordozható kazettás magnók, melyekkel csajozni lehetett a téren, naná, hogy beindultam rá, szegény mamikám meg dehogy tudott ellenállni a tehetségesnek tűnő egyetlen kamaszfiának. Így aztán lett sétálómagnóm is, nem ám a gagyi magyar MK 21-es, hanem igazi japán, egy Universum márkájú. (Erről nem találtam képet. Az MK-21-ről igen.)

kütyü118kütyü49

Azért nem dőltek tőle a csajok úgy, ahogy korábban képzeltem, a fene gondolta volna, hogy másra buknak. 🙂

Mai fesztiválomat az első lemezjátszóm megszerzésének kalandos történetével zárom. Felső tagozatos koromban aktív látogatója voltam a szomszédos művelődési ház bélyeggyűjtő körének, melyet a MABEOSZ (bélyeggyűjtő szövetség) egyik főpotentátja vezetett. Sokat tanultam tőle, ő meg hamar felfedezte bennem az érdeklődéshez társuló tehetséget. Benevezett filatelista versenyekre, ahol rendre elhoztuk a legjobb helyezéseket. Nyolcadikos voltam, amikor magyar küldöttként kiutazhattam a lengyelországi Rzeszówba (ejtsd: zsesov) egy nemzetközi ifjúsági filatelista találkozóra. Már a vonat hálókocsijában utazás is nagy élmény volt, hát még a vendéglátók túláradó szeretete. A lengyel fiatalok esténként egy hordozható lemezjátszóval szolgáltatták a talpalávalót, természetesen a saját stílusukat tükröző zeneszámok korongjairól. Tetszett a dolog, különösen az, hogy máléságomat legyőzve jókat lassúztam a tűzrőlpattant Jadwigával. A másnapi városnézés során – érdekes, ott a boltok kongtak az ürességtől a hetvenes évek elején – egy műszaki bolt meglehetősen szegényes kínálatú kirakatában megláttam egy hasonló, hordozható lemezjátszót. Az árára már nem emlékszem, de éppen annyi zlotyba került, amennyi volt nálam. Ha nem költök ettől kezdve semmire, akkor megvehetem. A csapatvezető Misi bá’ próbált lebeszélni az üzletről, mert hogyan viszem haza, meg elveszik a határon. De hasztalan tette, ha én szügyömbe vágom a fejem s nekiiramodom, nehezen állít meg földi halandó. Megvettem. Beletettem a bőröndömbe, körülbelül a kétharmadát kitöltötte. A kimaradó ruháim két nagy papírszatyorba kerültek. A határátlépésnél aztán nem történt semmi gond, kótyagosan átadtam a piros útlevelemet, a vámosnak fel sem tűnt a lábam alatt lévő bőrönd, nem a kamaszgyerektől féltették a szocializmust. Sem itt, sem ott. A ketyere ma is működne, ha egy idő után nem lettem volna egyre kényesebb a hangminőséget illetően. A bakelitlemezeimet azonban ma is leporolom néha, bár a korszerűnek vásárolt hifi tornyom is nyugdíjasnak számít immár. A sistergése visszahozza az ifjúkort, nagyon szeretem! 😀

kütyü31

Folyt. köv.