“Olajfák éjszakája”

Férfiúi öntudatomat remekül újraacélozta, hogy alanti (alantas?) posztom olvasása nem egy finom rezdületű csodálatos hölgyolvasómnak okozott pillanatnyi elgyöngülést. Na ja, ezt régen nem a brutál naturalizmussal, hanem érzéki romantikával értem el. No de, változik a világ!

Közben az iskolában beadtam a felmondásomat, pontosabban kérvényeztem a munkaviszonyom közös megegyezéssel történő megszüntetését, hadd dolgozzon nyugodtan a státuszomban eddig csak szerződéssel tanító kollegina. Munkanélküli még úgysem voltam. A nihilben lebegés most még le is papírozva, b@szoma…!  Lehet, ezt is meg lehet szokni, pláne, ha megjelenik a távolban a hófehér rokkantnyugdíj. Még nincs a láthatáron…

De a kardiomókus fődokim azt mondta az EKG-görbémre, hogy a rosseb nem mondaná meg ebből, hogy min mentem keresztül. Hurrá! Teljes szívemből szerethetek!

 

Kanyar tehát vissza az előző év szeptemberéhez. In medias res némi ismeretterjesztésként leírtam magát az aktust, Bezus barátném még szemléltető anyagot is mellékelt a kommentjében a véres képemet kicsit ellensúlyozandó. (Jót mosolyogtam, mikor valaki megkérdezte, hogy a kép engem ábrázol-e. Mondtam, nem ért akkor rá az udvari szóvivőm és fényképészem. De tényleg hasonlít. 🙂 

Most tehát nézzük a körítést, mindenekelőtt az előjátékot! A műtétet megelőző este a nővér megjelent az ágyamnál az ágyneműs zsúrkocsijával. Lecibálta a fehér színű huzatot, és ronda fűzöld steril terítékre cserélte. Az egészet letakarta egy újabb lepedővel, és felhívta a figyelmemet, hogy a jelenlegi bacilustenyészetet hordozó testemmel csak a felületére tehénkedhetek, bele csak a sterilfürdő után. Ehhez hagyott nálam egy kis szivacsot, egy hatalmas fecskendőben betadinos folyékony szappant (fáradt olajnak tűnt) és két újabb zöld lepedőt, egyet törülközni, egyet kilépő gyanánt.

De addig még sok dolgom volt. Két helyszín között ingáztam rendületlenül: az épület előtti bagósplaccon igyekeztem minél több emléknyomot összegyűjteni magamnak az elhatározott leendő nikotin-absztinencia idejére. Közben erősen köhögtem és vacogtam, amire a kübli fölött a falon lévő nagy hőmérő adott magyarázatot: olyan 6 fok lehetett. Aztán szorgalmasan látogattam a reterátot, és koncentrált igyekezettel próbáltam minél több bennem lévő matériától megszabadulni, előre sejtve a műtétet követő anyagcsere körülményességét. (Sejtésem pogánysága beigazolódott…) Látjátok, drága Barátaim, hogy mennyire működött bennem a remény! A műtét utáni nehézségek izgattak. A cigihiány meg az ágytálba szarás. 🙂

Este fél tíz felé aztán elnyomtam az utolsó élvezetes, érszűkítő koporsószögemet, és elindultam a fürdőbe az előírt kegytárgyakkal, hogy megejtsem a fertőtlenítő fürdőzést. Már korábban megírtam a fröccsökről és a fürdésről szóló bejegyzésemben, hogy a talpi nyitott ujjfekélyem miatt a tisztálkodás nem volt egyszerű. Most nem sokat törődtem vele. A nyúlós és büdös szappannal tetőtől talpig bekentem magam, aztán csak folyattam magamra a forró vizet, mint régen, fárasztó edzések és meccsek után az öltöző melletti tusolóban. Kicsit tűnődtem, hogy fogom megszárítani a sérómat, aztán jól kiröhögtem magam: ne már, hogy a műtét előtt megfázzanak a hajhagymáim, aztán jól kihulljon a hajam! Igazi fradistaként zöld lepedővel szárazoltam magam, és erősen billegve de állva láttam el fedőkötéssel a különc öregujjamat. A fürdő kulcsát (a csaptelepek rendszeres eltulajdonítása miatt éjjel-nappal zárni kell) leadtam a nővérszobában, visszaosonkodtam a kórterembe, ahol a társak már húzták a lóbőrt. Nem az alliteráció miatt, de fáztam és féltem. A borzongás hamar elmúlt, fűtöttek. De igen, most a kórházi félhomályban magányos voltam, és féltem a másnaptól. Aztán bevettem a kapott lórúgásnak ígért altatókapszulát, az én Uram nagycsütörtök éjjeli virrasztását idézgettem magam elé Rónay György gyönyörű oratóriumának szövegével, és a Miatyánkra már nem is volt időm.

Hajnalban a borbély ébresztett…

 

(Igazán nem illik ez szeptemberben ide, de hátha kíváncsi valaki a fenti altatómra. Többször előadtuk szavalókórusra „hangszerelve”, legutóbb nagy sikerrel egy Széchenyi Gálán az egyik kedvenc osztályommal, akik idén érettségiztek. Az egyes részek között a Szupersztár akkordjai csendültek föl.)

Rónay György: Olajfák éjszakája
1

Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.

2

Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.
Fejét leszegve surran,
vállát behúzva lépked –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Nem én nyúltam a tálba,
nem kezem volt kezével,
nincs is kezem, levágták:
hiánya vár a pénzre;
nem én alkudtam érte,
vérdíjat életére:
nem én vagyok, nem én!
Akik a házban ülnek,
nem is látják osonni,
fal mellett elsuhanni,
árnyékát rejtegetni,
amint kilép az ajtón,
kilép az éjszakába –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Résén az irgalomnak,
zárán a szeretetnek,
kilép az éjszakába
a Szíve hasadékán.
A tőr ütötte résen,
kés vágta hasadékon
kilép az éjszakába,
utána vér szivárog.
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána fény szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fák mögé bú a fénytől –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fától fáig lopakszik –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána vér szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!

3

Akik a házban ülnek,
lakoma melegében,
a lámpa fénye mellett,
azok nem veszik észre,
mikor hull le a harmat,
mikor száll le az éj.
Árulás éjszakája –
(Júdás) Nem én voltam, nem én!
Hűtlenség éjszakája –
(Péter) Nem én voltam, nem én!
Azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó –
Fekete éj homálylik
az ajtó négyszögében –
Mennek az éjszakában,
olajfalomb-ezüstben –
Fájdalom éjszakája!
Irgalom éjszakája!
Csak egynek nem adatik irgalom!
Csak egytől nem múlik el a pohár!
Arccal a kőre rogyva,
olajfalomb-ezüstben,
homlokával a sziklán,
halálos szomorúan –
Világtalan magányban,
kegyetlen kőtenyéren,
világ fölé emelve,
olajfalomb-ezüstben –
Míg lent aludt a három –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle –
Nem én voltam, nem én!
Horkolt a fűbe dőlve,
hanyatt a puha fűben
Péter, János, Jakab –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle,
olajfalomb alatt!

4

Hanyatt a puha fűben
aludtak, álmodtak.
Nem bírtak fönn maradni.
egy kurta óra hosszat –
Míg arccal kőre rogyva,
kegyetlen kőtenyéren
olajfalomb-ezüstben
ázott az Úr a vérben.
Világ fölé emelve
kegyetlen kőtenyéren
keresztfa nőtt előtte
kopáran és keményen.
Olajágon tövis nőtt
keserves koronának
vesszőt hajtott a cserje
testét megostorozni.
Tenyerek kérgesedtek
és öklök ólmosodtak –
Nem bírtak fönn maradni
egy kurta óra hosszat.
Mert ez volt az az óra,
mikor eláll a világ szívverése.
Ez az az óra,
mikor az őrség elalszik a strázsán.
Ez az az óra,
mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
És mi vagyunk azok az ácsok,
akik keresztet ácsolunk magunkból,
hogy legyen mire fölfeszítsék
az Istent.
Mi vagyunk azok a hősök,
akik a szolga fülét levágják,
de kakasszóra a főpap udvarában
megtagadják az Istent.
Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
Mi vagyunk azok az ácsok!
Mi vagyunk azok a hősök!
Mi vagyunk azok az őrök!
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

5

Aki a fűben alszik,
nem látja lenn a völgyet,
ahol a kardok égnek,
a fáklyák hömpölyögnek –
poroszlók pora felhőz,
csatlósok szíja csattan,
álnok csókok csobbannak
a vérívó patakban –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Karddal jönnek, doronggal,
mint egy gonosztevőre –
még egyszer térdre roskad,
arccal borul a kőre –
vérverejtékben ázik

azon a kőtenyéren –
világtalan magányban
lépkedni kezd az éjben –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

Nem bírtunk fönn maradni
egy kurta óra hosszat:
bírjunk veled maradni,
ha szíjak záporoznak.
legyen halotti ágyad
a szívünk sziklasírja,
s támadj föl harmadnapra,
ahogyan meg van írva.

Reklámok

Fröccs a pohárban és a tusolóban

Aki fontos dolgokat keres, az most hagyja abba e bejegyzés olvasását! Nincs benne ilyen! 🙂

Miután Taki barátom szívet-lelket melengető ajándékát oly hálátlanul visszautasítottam, hamar magamra hagytak a bejáratnál lévő bagózópadon. Ragyogóan sütött a kora szeptemberi nap, alaposan megszomjaztam, és untam a bezártságot. A kórházban is utcai viseletben jártam-keltem, azaz rövidgatyóban és pólóban illetve melegítőben. Amíg mozdulni tudok, hámozom ki magam azonnal a pizsamából, amit otthon nem is vagyok hajlandó felvenni, mert megőrülök a különféle elképesztően ocsmány színű pacuha hálóruhában vagy az arra fölvett fürdőköpenyben kóricáló sorstársak látványától. Főleg, ha alóla sejtelmes zacskók himbálóznak elő.

A lábamon is szandál volt, elindultam hát sétálni a Nagyvárad tér irányában. A távozásom nem tűnt föl senkinek, és bennem újra kuncogni kezdett a kisördög, mint korábban a Bajcsyban. Ott még nem engedtem a csábításának egyáltalán, csak mondjuk végleg dezertáltam. Itt megint azt súgta, milyen férfias tett lenne a kórtermi darvadozás helyett egy hangulatosan füstös krimóban meginni valami jóféle fröccsöt még az infarktus vagy jobb esetben a műtét előtt.

Úgy is lett, régi híres tájékozottságom ismét bebizonyosodott: hamarosan az előbb említett térnél emelkedő díszes épület alagsorában lévő Lépcsősnek emlegetett műintézményben találtam magam. Rövid töprengés után a rizlingből löttyintett házmester társasága mellett döntöttem, ő régi kedves cimborám. A múltkor valakinél láttam egy tudományos táblázatot a különféle fröccsök keverési arányairól, bevallom, néhányat én sem ismertem, pedig azt hittem, ezügyben több kandidátusi fokozattal is rendelkezem. Nos, a házmester 3 deci bor és 2 deci szódavíz egyvelege. Oltja a szomjat, mert nem kupicányi, de nem üt nagyot, mert az már nem kulturált. Üt viszont már a nyolcvanas években divatba jött tömbházmester, ami a nagyokos táblázatban sem szerepel. Hja, ha az ember nagyon tud! Ez nem más, mint három régi házmester összevonva.

Megjegyzem, a kétnapos hospitalizálódásom után ettől az egytől is fütyörészve és folyamatosan füstölve szambáztam vissza a túlélési projektem báziskikötőjébe. Ott már értetlenül várt a komám és régi-régi barátom, János. A kapcsolatunkat egyszer majd megírom egy hosszabb lélegzetű gondolatmenetben, megérné a munkát. Tanulságos, ahogy a politika és az általa túlzottan determinált nő(k) agresszív baktériumként hogyan tudnak odvat vásni egy 30 éves, őszinte és mély férfibarátság gyökerében. Egy jó beszélgetés kellene talán…, mikor a gyertyák csonkig égnek. De ez valamelyőnknek nyilván a földi vég, várunk tehát…

Janó mindenesetre a pillepalackban jó fél liter somlai furmintot prezentált öreg harcostársának, amit ijedten süllyesztettem az ótvaros éjjeliszekrény mélyére, mondván, jóból is megárt a sok, valamint lesznek még szűkös napok, hogy az elcsépelt kolbász-metaforát mellőzzem.

A nehéz nap után most a betűk is fárasztottak, hamar ágyba bújva csatlakoztam a horkoló kamarazenekarhoz. Korábban a napi alapos fürdést mindig az estére időzítettem, a kórházi heteim során azonban ez jelentősen módosult. Úgyis hajnalban keltem, még az éjszakás nővér korai és kötelességszerű zaklatása előtt, amikor még aludt mindenki. Ilyenkor a klotyó előtt sem zsörtölődött még senki, és a fürdőben is tisztaság és béke honolt. A kulcsot elkértem, és két szatyorral vonultam ki. Milyen egyszerű és hamar a zsigerekben kódolt algoritmust jelent az egészséges ember tisztálkodása szinte percek alatt! Most röviden leírom ennek a rokkantra szabott koreográfiáját. Először is a jobb lábam öregujjának talpi részén levő, és a folyamatos terheléstől keletkező bőrkeményedés miatt begyógyulni nem tudó fekélyt fedő kötés miatt erre a lábamra húztam egy nejlonzacskót, amit befőttes gumival rögzítettem a térd alatt. Ezután a szabadon maradt felületeket a szokásos üzemmód fázisai szerint takarítottam (lecsapatás – szappanozás – lecsapatás a hajlatokra és rejtett zugokra különösen ügyelve), de lehetőség szerint egy lábon állva, mert a másikat kilógattam a függönyön kívülre, nehogy a szennyezett víz utat találjon.

Az egyik törülközővel végrehajtott szárazolás után a patyolat alsóneműbe bújtam, és egy kempingszéket tettem a zuhanykabin elé jól körülbástyázva a kellékekkel. Ráülve ollóval levágtam a turbánt a bibis ujjamról, nagy nyögésekkel elérve a csapot letusoltam a hibás futóművet. A másik, minden nap frissen mosott törülközővel megtöröltem, fertőtlenítettem, bekötöztem a kívánt metodika szerint. Mindez így elmondva egyszerű, de végrehajtása ott a kórházi körülmények között időigényes és kényelmetlen volt. De meg tudtam oldani!

Most utólag megint mosolygok az akkori bazinagy megpróbáltatásomon. Akkor még nem volt meg a hosszanti metszés meg a két lyuk a mellkasomon, a lábamat sem ékesítette a  vénakivételi vágás a bokától combközépig, amihez jött még az ujjamputáció elég nagy sebe.

Oké, értettem, most hagyjam abba! Óhajotokkal egyetértek, de ismét leszögezem: minden megoldható, ne feledjétek!

Azért alig várom, hogy a nyolc hónapja dédelgetett álmom teljesüljön: belecsobbanhassak tetőtől-talpig egy kád meleg vízbe minden skrupulus nélkül! Tiszta…? 🙂

A kommentekkel meg ne kíméljetek, szedte-vette,teremtette…! 🙂

A dezertálás

Jó volt egy kicsit kiruccanni otthonról, újra utazni. A Balaton újra az én nagy szerelmem, gyönyörű arcát mutatta, a kollégákkal való találkozás is feldobott, a pálinka is nagyon jó volt. Nem voltunk sokan, elkeserítő, hogy néhányan anyagi nehézségek miatt nem jöttek. Igen, az én utolsó teljes fizetésem egyszáztizennégyezer forint volt nettóban, persze túlóra nélkül. A túlóradíj sem érte el a nettó kétezret. Azóta ez nem emelkedett, s úgy hallom, az új adók sem ennek kedveznek. Elég, nem panaszkodni jöttem!

Atyavilág, több mint két hete lehorgonyoztam az egészségiparban felderítő expedíciót teljesítő virtuális csónakomat a Bajcsy Kórház szennyezett öblében! Azóta bebizonyosodott, a dzsuvás víz szerencsére és Böbe doktornő lélekpezsdítő jóslata ellenére nem a Sztüx folyó nedve volt. A frusztrált amazonnal abban egyeztünk meg, hogy megvárom a szívsebésszel való egyeztetést.

A meglékelt csuklóartériámon lévő nyomókötést a nővérke félóránként lazította, kezdtem egyre jobban érezni magam. Lehet, hogy a kotrás a koszorúereken csőgörényként valóban egy kicsit utat takarított a keringésnek. Undoromat legyűrve teljesítettem kötelességemet a korábban érzékletesen megrajzolt reteráton, majd szisztematikus tisztálkodásba kezdtem. Mivel a jobbomon kötés volt, csak a balkezemmel tudtam beszappanozni a célba vett testfelületeket. Ez nem könnyű ám a hozzám hasonló jobbkezeseknek. Próbálja ki bárki, hogy mondjuk az ügyetlenebb kezével végzi el a papírral való előtakarítást a kábelfektetés után! Bizony a háromba hajtott „segszpír” is könnyen defektet kap. A zuhannyal való lecsapatás sem jöhetett szóba, mert a fekélyes lábujjammal nem állhattam be a szemmel láthatóan baktériumkeltető medenceként funkcionáló zuhanytálcába az általam elnevezett zuhanykóró alá. Mire a sebemet is tisztába tettem és fertőtlenítettem, alaposan megszomjaztam.

De mit igyon a kórházban egy magát értelmiséginek gondoló középkorú férfiember? Az ásványvizet csak limitált mennyiségben tudom ízesítés nélkül fogyasztani. Ki kéne menni valami krimóba, de ilyen nincs a közelben. A kőbányai kocsmákat jól ismerem, elég sok értekezletet tartottunk valamennyiben szigorúan szakmai alapon. Meg hülyén is nézne ki, hogy a korsót emelgető kezem narancsszínűre van mázolva, mint egy holland szurkolónak. Pedig mekkora tréfa lenne egy ilyen hír: A kőbányai tanár a kórház kardiológiájáról kisétált a közeli ivóba, ahol szomjának jelentős enyhítése után szívrohamban elhunyt! A portás fegyelmi büntetést kapott. Áh, nem jó, sok körülöttem a szeretet, mégse fricskázhatok így!

Közben aggódó hozzátartozóimat hamar hazaküldtem, minek tébláboljanak fölöslegesen körülöttem, segíteni úgyse tudnak. Hány olyan szánalmas helyzetet láttam, hogy a hűséges mamóka szinte az egész napját látványosan a férje ágyánál töltötte, hozott sok újságot, amit felváltva olvastak mindketten. Közben lopva az órájukat lesték, hogy mikor jár le a maguk által szabott látogatási idő, mert annyira unták az egészet.

A problémamegoldó gondolkodás a humán beállítottságom ellenére mindig az erősségem volt, most is hamar a homlokomra csaptam. Korunk nagy vívmányával, a mobiltelefonnal riasztottam Péti barátomat és kollégámat, aki a közelben lakik, hogy ha Istent ismer (ateista, de anonim keresztény, erről majd még süketelek egyszer), hozzon már nekem egy műanyag flakonban három deci száraz fehér bort. Péti jött is azonnal, de egy kicsit elmérte, fél litert hozott. Csodás idő volt, a kellemesen parkosított udvaron leültünk, és hatalmasat beszélgettünk, én közben szopogattam az „icetea-t”. Mire elfogyott, Ábrahám ölében éreztem magam, ha Böbe arra jött volna minimum ölbe kapom, hogy két cuppanósat nyomjak az akaratos orcájára. Hiába, igaz emberből a kórházi sínylődés során is előtör a krisztusi szeretet!

Nem is tudom mitől, de most aludtam valamelyest. Bár E.T. kétszer is horkolásos hangbemutatót tartott „A pettingtől az ejakulációig” címmel. Komolyan mondom, egy modern Kurtág-mű elbujdoshatna mellette. Közben voltak benne majd perces légzéskimaradások, hogy már-már a nővérhívó csengőért nyúltam, de rájöttem, ez csak a hatásfokozó csendeffekt. Akár a szexben a késleltetéses technika. A beteljesedés után mindkétszer kicsoszogott a klotyóra borzasztó ajtónyikorgások közepette.

Másnap reggel meglátogatott Móni, a kisfőnököm, aki régi harcostárs és barát egyben. Hozott egy dobozos sört, emberek, figyeltek, kinek van ilyen felettese? Aggódva hallgatta, hogy most egy darabig nem számíthatnak rám, de megnyugtatott, hogy megoldják. Na, ez is beszúrt a magát pótolhatatlannak hívő ostoba tanár szívébe, de ma már látom, mennyire igaza volt. A gyerek bárkinél fejlődik, ha szeretik és elfogadva irányítják. (De József Attilát akkor sem… Nem adom…!)

Aztán epedve vártam az én jóságos tündéremet, aki kérdésemre hűvösen kioktatott megint, hogy mit képzelek magamról, nagy ember ám a Székely főorvos ahhoz, hogy az én incifinci műtétem miatt azonnal vigyázzba pattanjon. Majd jön pénteken konzíliumot tartani. Ó, mondtam, akkor jó, majd pénteken visszajövök vagy betelefonálok. Erre nagyon bepöccent mondván, hogy neki kötelessége engem ott tartani. Gúnyos vigyoromat kevesen szeretik, ritkán és csak indokolt esetben alkalmazom, most spontán ült ki az arcomra. Megkérdeztem, hogy megírja-e a zárójelentést, amiben aláírom a saját felelősségű lelécelést, vagy anélkül elhúzok haza. Mondta, nem ér most rá, majd délután talán, hátha addig befut a katéterező adjunktus is, és akkor majd ő lenyugtat. Kiábrándítottam, hogy nincs az az ember, aki engem itt tud tartani.

Késő délutánig türelmesen vártam, mikor az asszonkám készülődött hazamenni, Böbének volt még egy minősíthetetlenül otromba kísérlete. Magához kérette a nejemet, és árulkodni kezdett, mint egy bakfislány, akinek megemelték a szoknyáját. Hogy tudja-e, mit kockáztat a férje, mert bármelyik percben meghalhat. Kedves, mi? Asszony óriási volt, blazírt pofával közölte, hogy igen, tudja, mert pontosan elmondtam neki. Böbe baba talán még most is azon gondolkodik, hogy a szerinte jól megkonstruált szigorúsága miért mondott csődöt. Mert engem akkor Miklós barátom, aki a minap itt piszkoskodott velem a kommentjében, szépen hazafuvarozott.

Akkor még elutasítottam a közösségi portálokat, de asszonkám iwiw oldalán megtaláltam Böbét, ma is ott van. A magamról rovatban a következő olvasható: „Szíveket gyógyítok. Kicsi, ronda, kövér és buta vagyok.” Kommentáljam?

És még egy adalék: az általam Pepin sógorhoz hasonlított szószátyár de békés Henrik barátomat sikerült a három héttel későbbi műtétjéig a Bajcsyban tartani, igaz, a rehabilitációs részlegre áthelyezték. Ezalatt Henrik gyomorvérzést kapott, életunt, megtört emberként hozták át a szívsebészetre, ahol én már akkor az intenzíven voltam. Szerencsére sikerült a műtétje, visszanyerte a kedélyét. De erről, a következő állomásról majd később…

Böbe doktornő

A közös megpróbáltatáson való sikeres túljutás közösséggé kovácsolt bennünket. Estére én is helyrefésültem a cukromat és a bolydult idegrendszeremet, és kiadós kvaterkázás kezdődött köztünk, amire a lemenő nap még mindig perzselő sugarai is belátogattak a kórterembe. A már emlegetett Henrik ragadta magához a moderátor szerepkörét, erőteljes nekifutásra volt szüksége annak, aki mellette szóhoz akart jutni. Kicsit a Pepin sógorra emlékeztetett, tudjátok, a Sörgyári capriccióból, aki folyamatosan és fennhangon locsog őrületbe kergetve minden környezetében lévőt. Eta barátnőm ilyen nőben, ha mesél – mindig mesél –, négy emelettel lejjebb is vattáért vagy méhviaszért kuncsorognak az érzékeny fülűek. Szoktam is Pepinkovának nevezni. Sok-sok erdei iskolai éjszakát töltöttünk kollégaként egy szobában. Mikor minden lényeges esti teendőn túl voltunk, a dedek már betakargatva békésen aludtak, mi is ágyba rogytunk. Etám is helyére rendezte a nagy mesélésben összekuszált tagjait, ugyanis ő úgy nem tud aludni, ha összeér bármelyik két ujja. Mikor már a lábujjai is szétálltak, mint egy távol-keleti legyező, belefogott a nap utolsó történetébe. Ennek persze soha nem tudtuk meg a végét, mert valamelyik mondat közepén hirtelen az egészen artikulált, érces beszédhang diszkrét női hortyogásba ment át egyik pillanatról a másikra. Ilyenkor aztán gyorsan mi is ellazíthattuk izmainkat, és átadtuk magunkat az alvásnak.

Henrikünk tehát az ágyak közé beállt, kényelmes szónoki pózban hosszasan ecsetelte a vele és különféle ismerőseivel megtörtént kórházi rémtörténeteket, elégedett képpel nyugtázva egy-egy összeborzadásunkat. Pedig a vizsgálat nála is a nagyműtét szükségességét mutatta ki. De úgy láttam, ez még boldogabbá teszi, hisz így repertoárja komoly minőségi bővülésnek néz elébe. (A XXI. század embere nem lehet meg minőségbiztosítás, élethosszig való tanulás, kompetencia, kooperativitás nélkül! Hogy zápulna meg a sok okostojás, aki ezeket értelem nélkül, divatmajmolásból állandóan felböfögi!)

A másik szomszédomon, a szintén hatvanon túli Pistán a katéterezés során interventio is történt, a szűkületét egy stent behelyezésével tágították. Ezáltal rögtön jelentősen javult az állapota, megszűntek anginás panaszai. Rendkívül feldobott volt. Ugyanis hamar nyilvánvalóvá lett előttem, hogy Pistát a világon csak két dolog érdekli. Mindkettő p-vel kezdődik. Érezte, hogy újra tud majd dolgozni, s csak dől újra az egyik. S a várhatóan javuló fizikai aktivitás a másik p-ben is teljesítménynövekedést eredményezhet. Arany barátom, bottal csoszogott ki a mellékre, de közben baknyulas hevületében csak azon járt az esze, hogy mikor és milyen pozitúrában szaporázhatná meg kedveskéjét.

Éjjel gyakorlatilag nem aludtam semmit. A kukkolófülkébe bevette magát egy fiatal nővérke, az ott lévő számítógépen játszogatott, csetelgetett, talán még filmet is nézett. A monitor meg egy kis lámpa megvilágította, így aztán én kukkoltam őt. Kicsit keserűen arra gondoltam, mi lenne, ha nem lennék ilyen hűséges. Ja, meg harminccal fiatalabb lehetnék, meg lenne elég levegőm… Mellettem meg két gőzfűrész teljes gázzal ordított. Csoda-e, hogy elszontyolodtam?

A reggeli ébresztést az éjszakás nővér a következő kedves kérdéssel próbálta elviselhetővé tenni: Hogy aludtak? Erre Pistám: Mint a róka. A lábam közé csaptam a farkamat, így aztán jó társaságban volt. Mindezt halál komolyan. A nővér bambán pislogott, mi meg betojtunk a röhögéstől. Mikor szóvá tettem a horkolást, Pista dicsekedni kezdett, hogy okleveles favágó. Mondtam, tudom, egyik kezén két ujj hiányzik. Igen – válaszolta –, a kocsmában elég föltenni a kezemet, bárki látja hogy két felest meg egy sört kérek…

És ebben a kellemes hangulatban érkezett meg Böbe. Nevezzük csak így, ne csapjak negatív reklámot a két kórteremért felelős fiatal doktornőnek, aki előző napi plusz szabadnapja után fehér köpenye minden tekintélyét bevetve rosszkedvűen lépett be pici birodalmába, és amit látott…! Nagyon nem tetszett neki. Jókedvű betegek? Ilyet nem tanított az egyetem egyik jegyzete sem. Csodás érzékem van arra, hogy messziről felismerem a saját korlátaitól frusztrált, s ezáltal a világgal is hadilábon álló embereket, legyenek akár kollégák vagy miniszterelnökök. Nem rossz emberek ők, csak állandó rettegésüktől mindenkiben ellenséget szimatolnak, és kényszeresen rendet akarnak csinálni ott is, ahol nem kéne. Megőrülök az olyan pedagógustól, aki az osztályterem előtt szigorúra állítja a fizimiskáját, és összevont szemöldökkel lép a gyerekek közé. Az ilyenekről senki idegen meg nem tudhatja, hogy érzelmeik is vannak, mert ezt a gyengeséget rögtön ki fogja használni. Szörnyen szánalmasak!

Böbénk mellesleg (ha tudná magáról!) megszólalásáig egész kellemes benyomást keltett csinos, ápolt külsejével, Péti barátom szófordulatát kölcsönözve megközelítette a „nyami-nyami” szintet. De megszólalt a drága lélek, és minden éledező libidót a pokolra küldött ezzel. A harmincöttel idősebb Henriket például összeráncolt homlokkal és emelt hanggal rendreutasította, mert a nyugalomra vágyó kórterem közepén szambázva anekdotázott, ahelyett, hogy ágyban, párnák közt haldoklott volna. Engem az ágyam végében lévő sportszatyor elhelyezésének szerinte való helytelenségéről kezdett kioktatni, amivel a kicsike bizony alaposan megcibálta a bennem mélyen alvó oroszlánnak az ő farkincáját. Pedig én a normális orvosegyedekkel olyan alázatos vagyok, hogy a legjámborabb Dosztojevszkij-hős is csak inas lehetne mellettem. Ha kell, fölkötöm a ciliciumot, és szöges korbáccsal verem magamon a Boci, boci tarka ritmusát. De valahogy az ilyen mitugrász cezarina hepciáskodásától elbődül bennem a szittya (bocs, Zoli) indulat, és sokak szerint irigylésre méltó kommunikációs képességem minden hatásos fordulatát hadba küldve interjút kezdeményezek a mit sem sejtő leendő áldozatommal, aki ekkor még abban a tévhitben van, hogy ő a ragadozó. Rövid társalgásunkat követően az ajtót jól bebézve dühösen távozott. Pedig én csak további szerencsét kívántam a pasijának, akivel a jelek szerint a hosszú hétvégén így megbicsaklott a szexuális életük, valamint rövid szituációs játékban felidéztem, amikor az egykori embergyűlölő, frigid tanárnője úgy beszélt vele az osztálybulin elkövetett szekrényben végrehajtott smárolása miatt, mintha a seggéből éppen akkor vette volna elő… Itt már felhorkant, talán valami sértőt is mondott, a kéjtől nem hallottam, majd elviharzott.

Kedvünk jócskán javult, vártuk a zárójelentést, mert 24 órával a beavatkozás után elvileg minden normális alany hazamehet. Pistát este el is engedték, de a mi háborúnk még folytatódott…

(Látod, Nezsike, semmi vér…)

Hogy kerültem ide? #8

Az első éjszaka jelentős tanulságokkal szolgált. Aludni a megemelt ágytámla ellenére sem tudtam. Így ugyan nem szörcsögött a tüdőm, de világéletemben csak oldalt fekve vagy hason tudtam szunyálni. Mármost hogyan vágjam hasra magam a 60 fokos szögben felemelt fekhelyen? Sokszor felkeltem, az említett többszörös adag Furosemid hatására tisztességesen csobogott a porcelán arra jártamkor. Némi önteltséggel Schwajda A rátóti legényanya című groteszkje doktorának képzeltem magam, aki bő esőben kiállt a terasz szélére könnyíteni magán, és a nyitott ablakon kinéző asszisztense a doki csípőben kissé előremutató pózából valamint a mellette lefutó esőcsatorna előzubogó vízének látványából következtetve önfeledten így sóhajtott fel: Micsoda férfi! Hallgatóztam, itt nem jött a nővér.

Most kell említenem a kórházi lét már-már professzoraként laikus testvéreimnek a másik neuralgikus pontot, a nagydolgot. Ennek kulturált megvalósítása ugyanis komoly stratégiát és alkalmazkodóképességet igényel. Az otthon megszokott több évtizedes algoritmus ( felkel, teát főz, rágyújt, korty tea egy mély slukkal, action…, majd alapos és mélyreható tisztálkodással kezdetét veszi a vidám nap) felejtős, akadozott is a gépezet. Mondjuk úgy, hazavittem az elsőt. Pedig itt szállodai kényelem volt: két ágyhoz egy budi. Más helyeken a sorban lévő ürítő-alkalmatosságokat csak egy-egy alul-fölül nyitott, festett deszka választja el auditív betekintést nyújtva a szomszédban szülő pillanatnyi állapotába. És akkor még nem is gondoltam a „minden lukadban van egy cső, csak ott nem” állapot gyönyörűségeiről az ágyhoz szögezve. Lesz róla édesbús történetem.

Férfikórtermek utolérhetetlen bája az éjszakai horkolás. Már a villanyoltás után szivárognak apró ágroppanáshoz hasonló zajszennyeződések a takaró alól, szerencsés esetben a fülhalláson kívül más érzékletet nem irritálnak. Van, aki e neszeket apró köhintéssel igyekszik álcázni, a rosszabb az, mikor a mélyről fölszabaduló, légszomjjal társuló, őszinte köhögés rázza meg a delikvens testét, s a belső légnyomásváltozásoknak nem tud gátat szabni az altájon lévő  záróizomzat sem. Ilyenkor beszélünk sztereohatásról. A legszebb, legfelejthetetlenebb élmény mégis a horkolás. Karcsi bácsi, a szomszédom ebben kifejezetten tehetségesnek bizonyult, bonyolult dallamait csak néha szakította meg ötven év alatt agyonbagózott tüdejének segélykiáltása. Jó duó lehettünk, bár én horkoláson még soha nem kaptam magam, hitelt érdemlő személyek (főleg asszonkám) eskü alatt vallják, hogy igenis szoktam. Hallani viszont nem szoktam. Máshoz vagyok én szokva. Tegnapelőtt például hajnali két órakor arra eszméltem, hogy valaki irtózatosan szájon vágott. Ijedten fölültem, és kétségbeesetten kezdtem kutatni lassan világosodó tudatomban, hogy mi rossz fát és kinek tettem a tűzre? Jó, volt némi pengecsörgés köztünk, meg is írtam. De azért az ilyen éjszakai agresszivitás mégsem  helyén való! A nyugodt szuszogás hallatán aztán megkönnyebbülve elmosolyodtam, a kis virgonc forgolódó álmában is büntet. Pedig mostanában dicsért meg, hogy a nagy műtétem óta nem horkolok.

Horkolásban garantáltan válogatott szintű teljesítményre Taki barátom képes. Többször is bizonyította ezt, ahol álomra hajtja a fejét, ott először is az apró gerinctelenek menthetetlenül elpusztulnak, de az ilyen méretes emlősök sem ébrednek kipihenten, mint jómagam. Azt irigylem mérhetetlenül, amit egy vitorlástúránkon figyeltem meg, ahol egy hajóban aludt a két kapitány és a legénység közül a fiúk, hogy a ránk bízott gimnazisták szüleinél ne érje szó a ház elejét. Szóval az én barátom feltette lábát az ágy végébe, majd felsőteste is kezdett vízszintbe ereszkedni. Megfigyeltem: 45 azaz negyvenöt fokos szögben volt, mikor már ordított. Mikor egyenesbe került, szerintem már túl volt az első álmon.

Takival a Kő-tengernél

Hagyjuk most egy kicsit hősünket tovább ismerkedni a gyógyintézmény légkörével, járjon vizsgálatokra, derüljön ki, hogy epeköve is van, a látása sem jó, de a cigi újra kezd ízleni. Majd szólni fogunk az élelmezésről is. Holnap azonban egy kis irodalmi jegyzet lesz itt.