Szabadulás

2010. szeptember 16-án, tíz nappal a beavatkozás után immár csövektől mentesen visszagurítottak az osztályra. Az azóta behívott friss betegek – sokan több hónapot várnak erre – általában mindig irigységgel vegyes tisztelettel tekintenek a „frontot megjárt túlélőkre”, én is így voltam vele pár napja, az ismeretlentől való félelem miatt nem mertem faggatózni sem a rám váró szörnyűségekről.
Továbbra is nagy fájdalmakat okozott a visszafojthatatlanul elő-előtörő köhögésem, ilyenkor a szoros szuszpenzor ellenére is recsegett-ropogott a mellkakasom. Az étvágyam azonban visszatért, asszonkám pótolta a téliszalámit és kockasajtot, amelyet bélpoklos betegtársaim kizabáltak a közös hűtőből. A nevemmel jelölt nejlonzacsit persze tisztességesen visszatették egy fél pritamin paprikával. Váljék jó egészségükre! Igen megkívántam a cigaretta füstjét is. Többször lepáternosztereztem a földszintre, kisétáltam az épület előtti bagózó placcra, és büszkeség töltött el, mert tudtam, hogy végleg sikerült letenni az addig olyannyira meghatározó bűzrudat. Persze elismerem, a szenvedélytelenítő terápia eléggé drasztikus volt.
A jó Jákics doki aztán sok időt nem adott a gondtalan sétálgatásokra, a látogatókkal való örömködésre, egy utolsó szívultrahang-vizsgálatot követően közölte, hogy sürgősen rendeljek meg otthonról mindent, amire három hétig szükségem lehet, mert másnap reggel indulok Balatonfüredre.
A nyitott szívműtétek (bypass, billentyűkorrekció illetve -pótlás) protokolljához tartozik, hogy a kórházi tartózkodást követően három hét utókezelés szükséges egy erre szakosodott intézményben. A legnépszerűbb ilyen hely Sopron, ahol kitűnő körülmények várják a beteget, valamint Füred, amely csodás klímájával és szépségével segíti a gyógyulást. Magam kicsit gondolkodtam, hogy a kőbányai Bajcsy Kórházat választom, ahol nap mint nap meglátogathatnak a lányok, de egy percig nem volt kétséges, hogy ős balatonimádóként hová kérem magam. Halványan maradtak ugyan bennem kesernyés emlékek, mikor a szívszanatóriumi fogságában édesanyámat gyermekként többször is látogattam. Vitorlázóként Füred nyári zsúfoltsága ellenére a szívem csücske, sokszor kötöttem itt ki, tavaly (2009) pedig itt béreltem hajókat, hogy Taki barátommal és Míra lányom bevállalós gimnáziumi osztálytársaival egy ötnapos vitorlástúrát bonyolítsunk le. Mennyire más indulás volt ez tizenöt hónapja…!

vitorlástúra


A családi teherelosztásban mindig asszonkám szerepe volt az aggódás, most azonban ficergett bennem is csöppnyi. Az előző héten két utókezeltet is rohammentő szállított vissza Pestre, egyikük Sopronban szétköhögte a szegycsontját tartó fémkapcsokat, újra kellett nyitni. A másik a már korábban említett politizáló hajlamú János betegtársam volt, akit rajtam kívül mindenki csak hentesként emlegetett, és aki azóta különös tisztelettel kényeztetett a figyelmével, mióta kioktattam, hogy a haraggal teli szív nehezen gyógyul. Őt Füredről repítették vissza szirénázva, mert a szívburokban kórosan sok volt a víz. (Később majdnem így jártam én is.) Szerencsére a szteroidos kezelés használt, így péntek reggel együtt kászálódtunk be a Merci mikrobuszba. Vegyes érzelmekkel néztem vissza a „pokoli tornyomra”. Kijutottam! Saját lábon…!
Csúnya, esős őszi délelőtt volt, magamban elmormoltam az Elégia kezdősorait:

„Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.”

(Folyt. köv.)

Reklámok

Fröccs a pohárban és a tusolóban

Aki fontos dolgokat keres, az most hagyja abba e bejegyzés olvasását! Nincs benne ilyen! 🙂

Miután Taki barátom szívet-lelket melengető ajándékát oly hálátlanul visszautasítottam, hamar magamra hagytak a bejáratnál lévő bagózópadon. Ragyogóan sütött a kora szeptemberi nap, alaposan megszomjaztam, és untam a bezártságot. A kórházban is utcai viseletben jártam-keltem, azaz rövidgatyóban és pólóban illetve melegítőben. Amíg mozdulni tudok, hámozom ki magam azonnal a pizsamából, amit otthon nem is vagyok hajlandó felvenni, mert megőrülök a különféle elképesztően ocsmány színű pacuha hálóruhában vagy az arra fölvett fürdőköpenyben kóricáló sorstársak látványától. Főleg, ha alóla sejtelmes zacskók himbálóznak elő.

A lábamon is szandál volt, elindultam hát sétálni a Nagyvárad tér irányában. A távozásom nem tűnt föl senkinek, és bennem újra kuncogni kezdett a kisördög, mint korábban a Bajcsyban. Ott még nem engedtem a csábításának egyáltalán, csak mondjuk végleg dezertáltam. Itt megint azt súgta, milyen férfias tett lenne a kórtermi darvadozás helyett egy hangulatosan füstös krimóban meginni valami jóféle fröccsöt még az infarktus vagy jobb esetben a műtét előtt.

fröccsÚgy is lett, régi híres tájékozottságom ismét bebizonyosodott: hamarosan az előbb említett térnél emelkedő díszes épület alagsorában lévő Lépcsősnek emlegetett műintézményben találtam magam. Rövid töprengés után a rizlingből löttyintett házmester társasága mellett döntöttem, ő régi kedves cimborám. A múltkor valakinél láttam egy tudományos táblázatot a különféle fröccsök keverési arányairól, bevallom, néhányat én sem ismertem, pedig azt hittem, ezügyben több kandidátusi fokozattal is rendelkezem. Nos, a házmester 3 deci bor és 2 deci szódavíz egyvelege. Oltja a szomjat, mert nem kupicányi, de nem üt nagyot, mert az már nem kulturált. Üt viszont már a nyolcvanas években divatba jött tömbházmester, ami a nagyokos táblázatban sem szerepel. Hja, ha az ember nagyon tud! Ez nem más, mint három régi házmester összevonva.

Megjegyzem, a kétnapos hospitalizálódásom után ettől az egytől is fütyörészve és folyamatosan füstölve szambáztam vissza a túlélési projektem báziskikötőjébe. Ott már értetlenül várt a komám és régi-régi barátom, János. A kapcsolatunkat egyszer majd megírom egy hosszabb lélegzetű gondolatmenetben, megérné a munkát. Tanulságos, ahogy a politika és az általa túlzottan determinált nő(k) agresszív baktériumként hogyan tudnak odvat vásni egy 30 éves, őszinte és mély férfibarátság gyökerében. Egy jó beszélgetés kellene talán…, mikor a gyertyák csonkig égnek. De ez valamelyőnknek nyilván a földi vég, várunk tehát…

Janó mindenesetre a pillepalackban jó fél liter somlai furmintot prezentált öreg harcostársának, amit ijedten süllyesztettem az ótvaros éjjeliszekrény mélyére, mondván, jóból is megárt a sok, valamint lesznek még szűkös napok, hogy az elcsépelt kolbász-metaforát mellőzzem.

A nehéz nap után most a betűk is fárasztottak, hamar ágyba bújva csatlakoztam a horkoló kamarazenekarhoz. Korábban a napi alapos fürdést mindig az estére időzítettem, a kórházi heteim során azonban ez jelentősen módosult. Úgyis hajnalban keltem, még az éjszakás nővér korai és kötelességszerű zaklatása előtt, amikor még aludt mindenki. Ilyenkor a klotyó előtt sem zsörtölődött még senki, és a fürdőben is tisztaság és béke honolt. A kulcsot elkértem, és két szatyorral vonultam ki. Milyen egyszerű és hamar a zsigerekben kódolt algoritmust jelent az egészséges ember tisztálkodása szinte percek alatt! Most röviden leírom ennek a rokkantra szabott koreográfiáját. Először is a jobb lábam öregujjának talpi részén levő, és a folyamatos terheléstől keletkező bőrkeményedés miatt begyógyulni nem tudó fekélyt fedő kötés miatt erre a lábamra húztam egy nejlonzacskót, amit befőttes gumival rögzítettem a térd alatt. Ezután a szabadon maradt felületeket a szokásos üzemmód fázisai szerint takarítottam (lecsapatás – szappanozás – lecsapatás a hajlatokra és rejtett zugokra különösen ügyelve), de lehetőség szerint egy lábon állva, mert a másikat kilógattam a függönyön kívülre, nehogy a szennyezett víz utat találjon.

Az egyik törülközővel végrehajtott szárazolás után a patyolat alsóneműbe bújtam, és egy kempingszéket tettem a zuhanykabin elé jól körülbástyázva a kellékekkel. Ráülve ollóval levágtam a turbánt a bibis ujjamról, nagy nyögésekkel elérve a csapot letusoltam a hibás futóművet. A másik, minden nap frissen mosott törülközővel megtöröltem, fertőtlenítettem, bekötöztem a kívánt metodika szerint. Mindez így elmondva egyszerű, de végrehajtása ott a kórházi körülmények között időigényes és kényelmetlen volt. De meg tudtam oldani!

Most utólag megint mosolygok az akkori bazinagy megpróbáltatásomon. Akkor még nem volt meg a hosszanti metszés meg a két lyuk a mellkasomon, a lábamat sem ékesítette a  vénakivételi vágás a bokától combközépig, amihez jött még az ujjamputáció elég nagy sebe.

Oké, értettem, most hagyjam abba! Óhajotokkal egyetértek, de ismét leszögezem: minden megoldható, ne feledjétek!

Azért alig várom, hogy a nyolc hónapja dédelgetett álmom teljesüljön: belecsobbanhassak tetőtől-talpig egy kád meleg vízbe minden skrupulus nélkül! Tiszta…? 🙂

kád

A kommentekkel meg ne kíméljetek, szedte-vette,teremtette…! 🙂

Jön a múlt…

De nehéz visszatalálni az ünnep mégiscsak felemelő hangulatából az ilyenkor lehangolónak tűnő hétköznapi algoritmusokba! Teljesen egyetértek Nezsikével, aki tegnap esti bejegyzésének utószavában orális közösülésre szólítja fel a suhanva sorjázó hónapokat. Ő rejtélyes okokból kivételt tesz a nyakunkon lévő májussal, de én bizony itt a kollektív büntetés elvét alkalmazom: nincs kivétel, minden eltelt hónap durván négy héttel rövidíti meg az amúgy is nyúlfarknyi életünket.

hrabal sörrel

Az én  drága Hrabalom meg egy másik kedvenc

Felhorkanó optimista barátaim, nyugi, én is közétek tartozom, de ennyi lekonyulás nekem is jár! Ismerem a vizespohár lófarát, söröskorsó előtt feltett kérdés kétféle árnyalatát, mely alig különbözik, s mégis szakadéknyi távolságban van egymástól. Hogy tudniillik ez most félig üres avagy félig tele van? Vagy, ahogy Krúdy Privát ura mondja az Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellájában: gazdag ember lehet a kocsmáros, ha ilyen bőven méri a habot! (A jelenet a Szindbád című Huszárik-film csodás kocsmajeleneteként maradt még emlékezetes a felejthetetlen Latinovitscsal. Ifjaim, ha még nincs meg, pótoljátok! Egy kis Krúdy-hangulat akár trendi lehet a mai facebookos kapkodásotokban, höhöhö.)

Szindbad_1

Ilyenkor, ha beindul az „agyfolyondár” nálam, kedvem lenne az egészet kijelölni és dilitelni, mert eltévedek a magam építette labirintusban, s hovatovább azt sem tudom, hogy hova tovább.

Megvan: majd egy hónap hanyagolás után ismét a múltba, konkrétan a tavalyi évem cunamis tengerébe akartam egy mutatós seggessel visszaugrani gusztusos körgyűrűket keltve magam körül. (Most már tényleg kipróbálom azt az áthúzós technikát, aminek a titkát Anyuss nemrég megosztotta velem! Mert az előző mondat elég röhejes lett, majdnem tetszik.)

Jaj, mielőtt nekirugaszkodom, egy kicsit még a jelenről. Ne rezzenj össze, kedves olvasó, nem az ünnep illúziójába belerókázó politika és/vagy közélet gyöngyöspatai és egyéb szörnyűségeivel akarlak terhelni! Például a pedagógusok ellehetetlenítését jelentő remélem rémhírrel, az óraszámemelés őrült és meggondolatlan koncepciójával, nem. Nem is az én kis mostani „se veled, se nélküled” romantikus kapcsolatommal a jóbarát által virtuálisan-orálisan meglehelt lábujjacskámmal. Bár tegnap az orvosorvosovicsom azt mondta, hogy mintha behegedt volna, de én már nehezen hiszek neki, csak szűzlánykodik, hiteget, s mire nekibuzdulnék, juszt se lesz az enyém. A nagylukam már lassan tényleg begyógyult, mint a lehiggadt… A fantáziám…!

Szóval tegnap égnek állt a hajam, mert kétszer csengettek, és ez nálunk a 83 éves Zsófi nénémet jelenti, nem a postást. A már egyszer emlegetett, „nejlonzacskó-hajtogató” eposzi jelzőre rászolgáló nagynénikém ugyanis kizárólag szombaton kora délután jelenik meg nálunk, mert ő kiszámolta, hogy akkor a legvalószínűbb, hogy otthon talál valakit. Az sem zavarja, hogy nyolc hónapja gyakorlatilag mindig otthon vagyok, meg hogy a szombati ebéd után belehalok, ha nem dőlhetek hanyatt egy másfél órára. Más időpontban csak akkor jön, ha baj van. A baj hálistennek csak az lehet, ha a mobilján üzenetet kap. Mivel nem tudja elolvasni, biztos megfenyegették, hogy nem fizetett rendesen, és most jaj, mi lesz! Nyakába kapja a lábát, és rohan hozzánk segítségért. A mobilt néhány éve egy megfontolatlan pillanatomban én adtam neki az életkorára való tekintettel, mondván, tudjon értesíteni baj esetén, vagy tudjunk érdeklődni hogyléte felől. Egy százhúsz órás tanfolyamnyi időintervallum sem volt elég, hogy a kütyü kezelésének tudományát elsajátítsa a drága. Pedig nem a manapság menő okostelefonról van szó, hanem a legegyszerűbbről. Hívni nem lehet, mert be se kapcsolja. Minek? Sokat fogyaszt. Hiába ugatom ezredszer, hogy ha én hívom, az neki nem kerül semmibe. Ő meg nem telefonál, mert takarékoskodik. Esténként bizonytalan időben bekapcsolja pár percre, ha akarok valamit, keressem akkor. Ha meg ilyenkor becsúszik egy sms a szolgáltatótól, ijedten kikapcsolja, és száguld a megmentőihez. Egyem a szívét, most is így volt, egy akciós kínálat borzolta az idegrendszerét, no meg az enyémet.

Felhomályosítottam, megnyugodott, de mielőtt elment, még aggódó arccal a következő kérdést intézte bölcsnek feltételezett kedvenckéjéhez, hozzám:

És most az új alkotmánnyal jobb lesz nekünk?

Először felborultam a röhögéstől, majd ijedt arcát látva sietve megnyugtattam: ennél nem lesz rosszabb, sőt, csak jobb lehet…

Ennek a reményében búcsúzom mára Tőletek is. Ne feledjétek, következik a múlt!

Hosszú sorok éjszakája

Jelentem, asszonkám már jól van, olyannyira, hogy órák óta itt molyol körülöttem. Ha valami nejlonzacskóban van, azt szisztematikusan előveszi majd visszaapplikálja, ami meg csak úgy szabadon leledzik, azt hamar elcsomagolja. Közben félóránként elejt egy-egy vállfát, s a felszisszenésemre aggódva érdeklődik az egészségi állapotom felől. Aztán kioktat, hogy neki nem a füle közepével van a baj, hanem a belsőfüle mondta be az unalmast.

belső fülMintha nem tudnám, hogy az itt elhelyezkedő csontos labirintus egy előcsarnokból és az abból kiinduló csontos csigából – hallószerv –, valamint három félkörös ívjáratból, a tömlőcskéből és zsákocskából – egyensúlyozó szerv – áll. A csontos labirintust folyadék tölti ki, mely az agyvízzel áll kapcsolatban. (Mert ugye a rossznyelvek szerint a nők agyában túlteng ez a víz. De ez természetesen tévedés lehet. Csak az érzékeink csalfa játéka!) A csontos csigát középen egy háromszög alakú tér, a hártyás csiga teljes hosszában két csatornára osztja. Az alsó és felső folyadéktér a csiga csúcsában egymással közlekedik. (A közlekedőedényekről majd máskor mesélek, ennyi most elég.) A képen is látszik egyébként, a Teremtő műalkotást hozott létre. És bár én nem szédülök, de ez a bonyolult rendszer mind bezizeg a drágám pusztulat nejlonzacskóitól.

Közben a kedvenc blogjaim között szörföznék, de a tartalmas és főleg bő lére eresztett posztoknak most csekély esélyük van a figyelmem lekötésére.

Hopp, az én édes zajforrásom elment intézni valamit, csapjunk a lovak közé, írjunk egy jóízűet! De mit is? Kamaszfiúk pánikja tört ekkor rám, akik sok-sok éjszakán képzelegnek buja álmaikban, a megvalósult vártán meg izzad a tenyér és lóg a kanóc. Hehe, az ihlet nem akkor érkezik, amikor üres a kégli. Sebaj, némi szellemi petting…

Áh, megvan: a hosszú sorok éjszakájáról ígértem előzetest. (A hosszú késekről majd a töriszakos Szittya kolléga, a hosszú sörök éjszakáiról alkalomadtán majd én mesélek.) Ez viszonylag friss, de nagyon sikeres hagyomány az iskolánkban. Az összevonás után a tantestületbe érkező fiatal pedagógusok sorra távoztak dicstelenül idő előtt. Néhányan önszántukból, átértékelték meglévőnek hitt kompetenciáikat… Hogy én hogy utálom ezt a szót, tehát képességeiket, melyekről azt hitték, elég lehet több zsák agresszív bolha lekötéséhez és megfékezéséhez. A kudarc felismerését követően vagy megfutamodtak, vagy struccként elvegetálva megvárták az udvarias eltanácsolást. Egy izmos harmincas férfiember három megtartott óra után összecsomagolt, és kijelentette, hogy inkább elmegy vagont rakni. A másik harmincast, szintén „férfit” a 165 centis kolléganője mentette ki, mert három pajkos nyolcadikos nem engedte le a lépcsőn, egy órán pedig… Hagyjuk, a felhozatal szánalmas volt, gályáztunk tovább helyettük is mi, ha a generációm ledöglik, lesznek még nehézségek az oktatásügyben. Két-három éve aztán – ha kevesen is – jöttek végre lelkes tehetségek, akik a nehézségeket legyűrve nem csak beilleszkedtek, de új ötletekkel színesíteni tudták a meglévő didaktikai palettát. Egyikük fejéből pattant ki a fent említett tanításon kívüli program. Lényege az, hogy a negyedikesektől fölfelé a megfelelő önfegyelemmel bíró ambiciózus tanulók péntek este könyvvel, hálózsákkal, esetleg polifoam matraccal fölszerelkezve bevonulnak az iskolába, hogy ott töltsék az éjszakát. Hatalmas arzenálban érkeznek az alvóállatok is. Ott meghallgatnak egy-két irodalmi összeállítást, interaktív meseolvasáson vesznek részt, majd elköltik az általuk készített zsíros deszka lilahagymával vacsorát. Ezután ki-ki az osztályába vonul, megágyaz, és a kislámpája fényénél akár az egész éjszakát végigolvashatja. Aki elfárad, szunyál egy nagyot. Semmi nem kötelező, de a többieket zavarni nem szabad. A felügyeletre vállalkozó tanár szintén ott alszik a földön a rábízottak között.  A gyerekek imádják, hónapokkal előtte készülnek rá, és a magatartásukra fokozottan figyelnek, nehogy lemaradjanak a buliról. Igen, jól olvastátok: buli az olvasás! Nyilván a közösségélmény miatt. A hosszú sorok tehát a könyvben vannak. Meg talán az én blogomban is.

Hát a gyönyörű és okos Anikó kollegina a múltkori kiruccanáson arról biztosította az egészsége miatt taccsvonalon kívülre került szerénységemet, hogy számít rám, nagy meglepetés lehet a hosszú ideig hiányolt előadói tehetségem ismételt megjelenése. A férje hoz-visz kocsival.

Hogyne mennék egy ilyen felkérést hallva, amíg mozdulni tudok! A közelgő költészet napjára készülvén egy József Attila-verset mondok el, majd ugyanezt meghallgatjuk többféle előadásban és megzenésítve Ágnes Vanilla előadásában. A további hangulatot megalapozandó én kértem fél órát, ahol a plénum előtt egy kicsit népszerűsíthetem Karinthy Frigyest, akit a tanítási órán nincs idő igazán megismerni. Verset mondok tőle, talán az Előszót, és néhány humoreszkjét adom elő.

Kicsit aggódom, mert a mellkasom szeptemberi kettészelése óta az érces és sokak által kedvelt mélybaritonom nem a régi. Sajnos szétköhögtem a szétfűrészelt szegycsontot összetartó fémdrótokat, ma is kotyog kissé, így nem az igazi az orgánumot biztosító rezonanciaszekrény. Hja, ha egy Stradivari megsérül! De majd csak elnyiszorgok valahogy! Csak a lábujjam is akarja!

Délelőtt meg Béla barátom elfuvaroz a Fiumei útra, ahol az Országos Orvosszakértői Intézet illetékesénél el kell indítani a leszázalékolási procedúrát, hogy ne haljak éhen augusztusban, mert lejár az egy év táppénz. Jaj, barátaim, hányan várják a nyugdíjat! Teljesen egészségesen. Nem is tudják, milyen szerencsések!

Még idelinkelem az említett verset, hátha valaki nem ismeri ezt a feldolgozást. Gyönyörű hétvégét kívánok minden kedves olvasómnak, pár napra én is „Talán eltűnök hirtelen…” 🙂


Na, tegnap

aztán kaptam a pofámra. Elsősorban az otthoni hölgyemények morogtak meg, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot a tegnapi képpel. Ennek egyrészt örültem, legalább van két naprakész olvasóm, másrészt elütöttem a kritika élét azzal a tréfával, miszerint persze, a nők irigykednek, a férfiak ellenben majd elégedetten csorgatják a nyálukat. Éreztem, hogy ez gyenge kifogás, hisz magam szoktam hirdetni az ilyen képek haszontalanságát, elvégre legalább négy érzékletemet kihagyja a vágy titokzatos tárgyának megismerési folyamatából. Csak a szemet kényezteti, kezem hiába érinti a síklap hidegét, „tapintatosan” húzom is vissza, az ízlelést meg sem próbálom, annyira senki nem hülye. És hol van a nő illata, az a különleges, nem az agyonparfümözött egyen-illatfelhő, amit húz magával agresszívan a szerencsétlen önbizalomhiányos plázacica jelezve ezzel messzire saját eladhatatlanságát; az a megfogalmazhatatlanul vonzó, diszkrét és egyedi illat, amit csak az érezhet, akit erre érdemesnek ítél a magával és társával szemben igényes nő. Olcsó poén lenne most azt részletezni, hogy a képen a hölgyike hallgat, bár a házasság bizonyos intervallumaiban ez bizony irigylésre méltó.

A zsörtölődésen túl én például kifejezetten érzékeny vagyok néhány hölgyek által keltett zajra. Megőrülök például a leszegett fejű, vad porszívózástól legalább heti háromszor, különösen akkor, ha este nyolc óra után történik mindez életünk párjának „rendkívüli” elfoglaltságai miatt. Amitől végképp világgá indulok, az a zacskócsörgés. Ebben 82 éves Zsófi néném a verhetetlen, minden nejlonzacskót megment, azokat gondosan összehajtogatja, a hajtogatási éleket alaposan megvasalja a kezével, és az így glédába állított zacskócsapatot elhelyezi egy nagyobb nejlonzacskóba. Ebben a pillanatban én már látványosan rángatózom. Sajnos asszonkám is legalább tanársegéd lehetne a zacskócsörgetés egyetemén. A nyaralásnak például mindig olyan mentális állapotban vágok neki, hogy a legkisebb szikra is elég lehet egy dührohamhoz. A bőrönd harmadát tudniillik a göngyöleg teszi ki, ami ugye egyszeri alkalmat számítva is legalább négyszer csörög: kétszer ki- és kétszer becsomagoláskor. (És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a cipelt dolgok kétharmada tisztán és hordatlanul kerül haza.) Pletykás természetemnek köszönhetően néhány agyafúrt tanítványom már próbálkozott némely dolgozatok elnapolásával zacskója csörgetése által. Mivel az ilyen elvetemült általában hímnemű, kilátásba szoktam helyezni az ő legféltettebb staniclijának általam való megcsörgetését.

Ma reggel egyébként egy nagy főzőcskézés lázas terveivel pattantam (höhöhö) ki az ágyból, és mikor a drágák felébredtek végre, bekukkantottam a levelezésembe. Régen látott Gyuri barátom és mellesleg volt tanítványom a legjobb tudomásom szerint nem messzebbről, mint Amerikából „szólt be” a következőképpen:

-Nahát, ez olyan Blikkes kedvcsináló kép… Nem szorulsz rá, anélkül is olvassuk! De azért 1x jó 🙂

Hát ez a briganti olyan messziről könnyen oktatja ki az igazságról egykori mesterét. De jó, hogy teszi! Honnan tudná, hogy én csak egy kis képre gondoltam a humor kedvéért, de az új jegyzet sablonban analfabéta vagyok, én lepődtem meg legjobban az így tényleg kapitális dudákon. Meg nem kukkolós bácsik csalijának szántam, „képrefarokverők” ne is olvassanak! Kicsit átgondolatlanul azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a kórház szürke atmoszférájában szerencsétlenkedő de fantáziadús jómagam hogyan próbálta elkerülni azt a lelki elsatnyulással járó állapotot, amit hospitalizálódásnak neveznek a lélekgyógyászok.

Köszi, Gyuri, ez nemcsak 1x jó, szólj máskor is! 🙂

Ma kép nincs, nagyszerűt főztem és kisszerűt magyarázkodtam, holnap dokihoz megyek, lehet, hogy lesz egy szabadnapotok!