Két adalék

kívánkozik a múlt heti beszámolómhoz, ezzel is enyhítendő az elmúlt napok gyomorforgató hírkavalkádja okozta csömör. Alámerülök az én-blogomba, és kibekkelem! (Átvéve részben az ízig-vérig tudósból lett politikus Antall Józseftől.) Majd csak közelítenek egymáshoz az értelmezési tartományok legalább a Két hexameter kínálta megoldási kulcsok közötti egyértelmű választásban! Az „újszülöttek” kedvéért ideírom, könnyű megtanulni. Csak vigyázat, ne cseréljük föl a sorokat!

JÓZSEF ATTILA: KÉT HEXAMETER
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

A kiállításról egy videoösszeállítás került föl a népszerű portálra, ha valaki kíváncsi a vénülő fejem látványa után a hangomra is, nosza, szörnyülködjön! 🙂
http://www.10kerkult.hu/kulturamuveszet/kiallitas/952-letezes-ket-uticel-kozott.html

Dr. Nagy Mária Magdolna: Füvek tánca a szélben ( Fűszáltánc című képhez)

A halál egy szürke álom?
Csak egy derengő feledés?
Hogy vége a télnek és új élet sarjad.
De van-e igaz élet a halál előtt!?
A füvek kecses tánca varázslat-e,
avagy egy apró remegés
belefeledkezve a létbe?
Mely elhiteti veled: öröklét a részed.
Aztán hidegzuhanyként ér
az egyre újabb és fájóbb felébredés!

A másik utózönge mosolyogtató. Említettem, hogy Míra lányom – ott ül párjával a kép alatt, amelynél a pszichiáter-írónő versét mondom – kihagyta az egyetemi görögóráit, hogy eljöhessen megnézni a megnyitót. Tegnap aztán a kedvenc görögtanára, Nakosz számon kérte a mulasztást. A lány ártatlan arccal közölte, hogy egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján volt, ahol az apukája verseket mondott.
– És milyen minőségben mondott verset az apukád? – jött a kérdés. Honnan tudhatta volna a kiváló görög, ami Mírának természetes volt: a majd negyven éves pódiumi múltamat, az irodalom, a versek iránt érzett forró érzelmeimet, az előadóestjeimet, a magyaróráim versinterpretációit, melyeket annyi régi diákom visszasír… Hogy…
„Ha magam voltam versekkel egymagamban, vagy ha valaki átélten elmondta, hirtelen rőzselánggal felsisteregve kiemeltek depresszióimból, védelmezőn kedvesek és hősök voltak, puha falsarkokat emeltek körém az elviselhetetlen tolongásban; vonaton, télen, mikor a jégvirágos ablak elzárja a távoli, messze vidéket;
voltak, amelyek külhonból hazavarázsoltak, valóságuk rímein hazaröpülhettem a Balaton partjára nyári este;
voltak, amelyek szomorú albérleteim falát szétfeszítették, beutazhattam általuk a világot, múltakat, tengert és égboltot;
voltak kócosak, piszkosak, lányosan csendesek, betegesek, szomorúak, voltak derűsek, anyásak, izgató szeretők, lázítva boldogítók, szerelmesek;
voltak diadalmasan lobogók, szárnyaikon felemeltek kórházi betegágyamból, valamely hősi múltba röpítettek, vagy Anyámhoz vittek haza, testvéreimhez, szerelmemhez;
voltak igazságomban erősítők, hogy mégis érdemes, ‘mert az nem lehet’, voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez, valakikhez, tartozom valakiknek valamivel, kitaszítottak magányomból, egy nagyobb közösségbe lökdöstek, minden emberek közé, kilöktek a világba, és az agórán erős voltam és bátor és győztes, mint ritka álmokban;
voltak kegyesek, megbocsátók, alázatosak és szerények, voltak titkosan gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, felemeltek, ha elestem, és néha, néha, mikor rajtam volt a Fény, repülni is tudtam általuk.”
/Latinovits Zoltán: Ködszurkáló/

Mivel az én tündérem nem értette a kérdést, rövid töprengés után rávágta:
–    Hát… jó minőségben!
Azóta is röhögnek. 🙂

Reklámok

Kiállítás a tébolydában

Nem akartam beszámolót kerekíteni a tegnapi eseményről, nehogy úgy tűnjön, hogy az öreg exhibicionista mostantól még a titkos légyottjait kocsmalátogatásait is a sétálóutca kirakatába erőszakolja, hadd szörnyülködjön az arra járó, aki csak a kínált topánkák meg bundák árcédulájától akart álinfarktust kapni.
Erről jut eszembe, a folyószámlánkat kezelő bank egy új konstrukciót ajánlott a minap, melyben ingyenes ATM-pénzfelvételt és a tranzakciókról tudósító üzenetet kínált fel. Eddig csak egy közös kártyánk volt, amivel én nem vásárolhattam, lévén asszonkám neve szerepelt rajta, értesítéseket is csak ő kapott. De nem is hordta magával, csak szükség esetén, így aztán a pénzügyi összhangunk rendkívül harmonikus volt. Persze engem sosem érdekeltek igazán a mocskos anyagiak, szerencsémre társamban igazán precíz és szigorú pénzügyminiszterre leltem, valahogy mindig megéltünk. Hozzá kell tennem, jó húsz évig rengeteg tavaszi és nyári szünetemet valamint hétvégémet dolgoztam végig festést, mázolást, burkolást, parkettázást vállalva, mert nem volt elég a két tanári fizetés a megélhetésre. Péter barátommal együtt a létra tetején a pemzlivel hadonászva a házinéni legnagyobb szörnyülködésére harsányan énekeltük a Repül a bálna című Republic-sláger sorait: „Kicsi vagyok, kicsi vagyok, ha megnövök, beléd rúgok, mégmégmégmégmég, ennyi nem elég… Megtanultam, tudom a választ, kicsi az ország, nagy a bánat…” Élveztem, mert erős voltam és sugárzóan jókedvű!


Most aztán mindkettőnknek saját plasztikkártyája van, amit természetesen magunknál tartunk, és értesítés is külön-külön érkezik a mobiljainkra. Gondfelhős a helyzet. Ma például megláttam, hogy a sarki L.-ben a kedvenc sörömet jelentős akcióval kínálják. Régen ilyenkor rögvest a farzsebemhez kaptam – pénztárcám sosem volt –, hogy az este gondosan kiporciózott ellátmányomból mire futja. Most meg gondolkodás nélkül a vásárolt élelmiszerek mellé emeltem két teli tálca seritalt, díszítésül egy üveg vodkát, és a pénztárnál már nyújtottam is a zsugát. Naná, hogy ötszámjegyű lett az összeg! Egy nagyböjt pénteki kisvásárlásnál! Ilyenkor egyből visszaesik az ingyen vásárlás illúziója által okozott eufóriám, mert hamarosan cseng a telefonom a következő kérdéssel: Ellopták tán a kártyádat?
Jaj! Ennél is szörnyűbb a tegnapelőtti esetem. Mivel asszonkám szerda délutánja kivételesen szabad, az órám után rohantam haza, hogy frissen sült rántott hússal fogadjam. Mivel nem jött, falatoztam egyedül, majd szigorúan olvasási célzattal ágynak dőltem. Ennek rendszerint egy negyvenperces szunyókálás a következménye, természetesen egészségügyi okokból. Na, mire ébredek? Az SMS jelzőhangjára. Ki üzen ilyenkor, sziesztaidőben? Olvasom: kártyás vásárlás x összegben y ruhaboltban… Hát ne üssön meg a guta? Nőm még fokozta is a hajam égnek meredését, mikor hazaérve közölte, hogy tulajdonképpen egy munkahelyi elszontyolodást gondolt ilyetén módon, hirtelen felindulásból elkövetett vásárlással kezelni. És még hozta is megmutatni a cuki szoknyát meg egyéb frásznyavalyát!

Megint cirkáló üzemmódba váltott a billentyűzetem, vissza a megnyitóhoz!
Szóval csak azért említem, mert a körülmények egy kicsit pikánssá tették. A házigazda, a kórház pszichiátriai osztályának főorvosa, a művészet-terápia híve, Dr. Kassai-Farkas Ákos így kezdte a műsort: Szeretettel köszöntök minden kedves vendéget a tébolydában!
Tébolyda! Sok kis előadást tudnék komponálni arról, hogyan vált nagy művészek ideiglenes, de akár végső otthonává.
A műsorról nem írok, tetszettek volna eljönni, aki bújt, aki nem… 🙂
Hanem közben odaszivárogtak a betegek is, ki köpenyben, ki csak úgy pizsamában. Sipos Endre briliáns szakmai értékelőjét pedig a szomszéd helyiségből egyszer csak velőtrázó, idegborzoló visítás festette alá. A minket eddig figyelő behemót ápolók már futottak is, de a horrorisztikus hang jó ideig meg-megújult. Nyomasztó volt. A végén Dr. Nagy Mária Magdolna, szintén pszichiáter orvos, de egyben író, költő (nyilván ő is művészet-terápiás) egy-egy képhez írt  néhány sorát olvastam el. Az utolsó egy mese volt, melynek végén egy tenyeres-talpas hölgyápolt (mennyire mást jelent az ápolt hölgy) odalépett hozzám, a pizsamanadrágja majdnem állig volt felhúzva, és a képembe hajolva sugárzó szemmel újságolta, hogy ismer egy hasonló történetet, elmondja, ha akarom. A leheletének elmondhatatlan illata volt, de őszintén tudtam visszamosolyogni. Hja, ha az ember eltöltött némi időt kórházi osztályokon! Szerencsére a záródal felcsendült elvonva mindkettőnk figyelmét, majd a drága a festőművész, Krausz Gitta emléklapjáért rohant, amit  ő osztani kezdett.
Én is megkaptam tőle az ilyenkor szokásos gázsimat: egy festményt meg egy sötét folyadékkal teli nyeles üveggömböt. Nem kellett volna. Dehogynem! Egészségetekre…!

(Itt most külön írásbeli /nem osztályfőnöki/ dicséret Thiának, mert Házibéla és Hédike kíséretében eljöttek a megnyitóra. Míra lányomnak is atyai hála, aki hosszas tipródás után sutba vágva az egyetemi görögóráit – egyedül ezeket élvezi – Eddi barátjával együtt megnézte az öregét. Ahogy kivettem a szavaiból, van még svungja a hangomnak. Hehe, fellépést vállalok, keressétek a titkáromat! Jövő kedden is várnak a „hosszú sorok éjszakájára”, amiről már tavaly is írtam. Harminckét kommentem volt utána.) 🙂

Pótolom a képet:

gitta

Krausz Margit, Laci bá’, Sipos Endre, Dr. Kassai-Farkas Ákos

 

Meghívó

Höhöhö, megint kórházba megyek. :-)))

De Krausz Gitta képeiért érdemes! Ha esetleg valaki akkoriban arra fekszik… 🙂

Krausz Margit kiállítása – Meghívó

Tisztelettel meghívjuk Önt és barátait a Nyírő Galériába 2012. március 22-én 18 órára Krausz Margit Úközben c. kiállításának megnyitójára.
Cím: Nyírő Gyula Kórház (1135 Budapest, Lehel út 59.) Pszichiátriai Pavilon, I. emelet Nyírő GalériaA kiállítást megnyitja: Sipos Endre, festőművész, író
A megnyitón közreműködnek:
Burns Katalin énekel
Kiss Gergely gitár kíséretével
Fűzik László verseket mond.

A kiállítás megtekinthető: 2012. március 22-től április 26-ig, munkanapokon 9-18 óráig.

Ó, a Balaton…

Drága Olvasó, ha sietsz, lépj tovább, de ne felejts visszatérni…! 🙂

A betegszállító verda ablaktörlő lapátja monoton zúgással törli az alacsonyan torlódó felhőkből ömlő valamint a szörnyú útviszonyok ellenére vakmerően előző gépjárművek kerekeiről felfreccsenő vízcseppeket. Fáradt vagyok, a függőleges helyzetben való maradás is nehéz, a feltoluló emlékek okozta vékony könnyfüggönyt le-lecsukódó szemhéjam törli. Kettős ablaktakarítás, bár nincs nagy szükségem rá, belső vetítővásznamon kristálytiszta képek jelennek meg a múltból.

Igazi liberális nevelést kaptam, büszkén vállalom, még ha bizonyos politikailag elfogult körökben ez ma szitokszó is. Azt gondolják szegény tudatlanok, hogy a liberalizmus egyenlő a felelőtlen szabadossággal, és nem más, mint a nyugatról beszivárgó fertő. Kellene klasszikusokat is olvasni…
Jóanyám betegsége miatt hamar kerültem döntéshelyzetekbe, de egyébként is bölcsen hagyott választási lehetőségeket. És milyen boldog volt, mikor tapasztalta, hogy ezt felelősséggel teszem. Jó volt, hogy nem kellett az erőmet otthoni lázadásokra fecsérelni! Persze az ifjú titán néha el-eltévelygett holmi vakvágányokra, de mindig visszataláltam a főcsapásra. Jó tanuló, jó sportoló, tisztelettudó kiskrapeknek számítottam.
Egyszer döntött súlyos kérdésben a megkérdezésem nélkül, ezerszer hála érte. Talán ezért is csak tessék-lássék tiltakoztam. Az általános iskola elvégzése után beíratott a Piarista Gimnáziumba. Két okból éreztem tévedésnek anyám makacsságát: nem érdekelt különösebben a hit, bár az édes kedvéért hetedikes koromban elsőáldozó lettem. Itt meg papok fognak tanítani mindenféle tömjénszagú blablablát… A másik ok: csak fiúk járnak oda. Ekkoriban már erőteljesen csorgott a nyálam a szebbik nem bizonyos kondíciókkal rendelkező képviselői iránt. Anyám csak mosolygott: hagyd el, fiam, a medve akkor is teleeheti magát málnával, ha a saját kertjében nem terem. A papokat meg győzd meg az igazadról!
A maci aztán málnázgatott: korábbi osztálytársaim meghívtak a Leövey Klára Gimnázium szombati bulijaira, akkor kezdték diszkónak hívni. Ide rengeteg lány járt, 2-3 fiú jutott csak egy-egy osztályba. Demis Roussos, Gilbert O’Sullivan meg a Bee Gees számaira lassúztunk megrészegülve a szerelemvágytól meg az Amo szappan illatától. Ma már anekdotázva szoktam mesélni, hogy kinéztem egy ilyen társaságot, ahol a legtöbb jó csajt véltem, és alfabetikus sorrendben nekiálltam levadászni őket. A névsorelső A. Györgyivel kezdtem, akivel korábban a kerületi irodalmi versenyen ádáz harcot vívtunk a döntőben. A románc egy-két séta után véget ért, következett a sorban A. Anikó.  Nos, ma ő a feleségem, gyermekeim anyja, itt csak asszonkámként szoktam emlegetni… Ha tudnátok, micsoda bombázó volt S. Gertrúd! Így jártam… 🙂
A piaristákkal meg fordítva történt. A hetvenes években még a testnevelés kivételével csak szerzetesek tanítottak, a 48-ban szétzavart régiek és néhány később felszentelt utódjuk. A sors különös kegye – a Jóisten kegyelme –, hogy a kommunisták négy szerzetesrend nyolc iskoláját hagyták működni 1950-től, persze minden támogatás nélkül. Ma, amikor már jutna támogatás, sajnos teljesen másként van, világi emberek világi gondokkal húzzák az ekét. Egyszerre minden nem stimmelhet.
Csodálatosan nyitott embereket ismertem meg, odaadó és hihetetlenül művelt tanárokat. A kevés kivétel itt is erősíti a szabályt. Hétvégeken gyalogtúrákra vittek, nyaranta kerékpár- és kajak- illetve kenutúrák részvevői lehettünk. Örökre emlékezetes kalandok voltak: végig a Tiszán, Hortobágy-Berettyón, Körösön; a Dunán, de még a lengyelországi Mazuri-tavak csatornarendszerén is, önellátással, nomád sátrazással. A fizikai megpróbáltatások izom- és jellemfejlesztő hatása mellett a világlátásunk is alakult a tábortüzek hangulatos beszélgetései, éneklései, versmondásai során. A női hisztit meg hírből sem ismertük, bár egyszer állítólag ordítva szidtam a kitűnő Fórián-Szabó tanár úr felmenőit, mert a negyvenfokos kánikulában nyolc órán keresztül étlen-szomjan eveztünk a Hortobágyon, és csak nem közeledett a Kilenclyukú híd, nekem meg délibábként harmattól gyöngyöző korsó sörök táncoltak a szemem előtt.

koxiÉs – hogy a kalandozás visszatérjen alaptörténetünkhöz – vitorlázás a Balatonon. Ennek kiötlője és megvalósítója áldott emlékű osztályfőnököm, Kovács Mihály matamatika-fizika szakos tanár volt, aki kilencvenéves korában, hat éve hagyott itt minket. Még életében kitüntették a Rácz Tanár Úr Életműdíjjal. A legtisztább, legnagyszerűbb ember, akit valaha ismertem a bölcsész Jelenits Istvánnal együtt, aki mellesleg már a tanítványa volt. A tanár úrról – ma már Miska bácsiról – sokat mesélhetnék, mindig valami újításon törte a fejét, nyugati publikációinak bevételét az általa megvalósított „fizikumra” költötte, kibernetikát, programozást tanultunk Hewlett-Packard asztali kalkulátoron, amikor még zsebszámológép sem nagyon volt itthon. Az arénaszerűen lejtős előadó padjai fölött lepedőből varrt félgömbre valódi világítós éggömb vetítette az aktuális csillagképet és bolygóállást, pedig az országnak még fogalma sem volt arról, mi az a planetárium, és sorolhatnám.
kalózok
A  hatvanas években nekiállt néhány lelkes tanítványával vitorlás hajót építeni. Először két kalóz típusú akkoriban közkedvelt sport- és tanulókishajót, melyek a Vándordiák és Jóbarát nevet kapták a keresztségben, majd megépítették a kabinos beluga típusú, a svertes túrajollékhez hasonló Fiastyúkot.

 hajóépítés

A Fiastyúk építése az Ezermester című szaklap címlapján

Ez a három hajó (76-ban Jelenits tanár úr jóvoltából még egy versenykalózzal bővült, a Szél-hámossal, ment, mint a golyó) alkotta a piarista flottát, melyen nyaranta 8-10 héten át váltásban 10-12 diák tehetett tókerülő vitorlástúrát. Két turnus a kecskeméti gimié, a többi a pestieké volt. Csak a második osztályt végzettek vehettek részt, az úszástudást igazolni kellett.  Új csoda nyílt meg előttem. Naná, hogy irány a Balaton!

fiastyúk

A vezérhajón mozi van. 🙂

Földvárról indultunk, a fecskefészkes ház előtt volt a báziskikötő. Akkoriban nem volt még cölöp, macskára (horgony) és bikára kötöttünk. Állatvédők, nyugi! A hajókon aludtunk a tatot fedő vászonsátor alatt gumimatracon. A kishajókon a vízijártasságit megszerző idősebb diákok kapitánykodtak a két mancsafttal (legénység), az admirálisi hajón a túrát vezető tanár úr (hárman váltották egymást) öt-hat fővel. Itt volt a konyha, két kemping gázrezsón főtt az ebéd, jó idő esetén a vízen. A vasútállomásokon végeztük a dolgunkat, a kikötői vízcsapnál mostunk fogat, a part közelében horgonyozva tisztálkodtunk.
Sírig tartó szerelembe estem. A parton nyaralók („szárazföldi patkányok”) nem tudják, milyen a Balaton középről. A pöfögő dízelhajókon töltött félórák nem adják vissza az élményt. A csendet, a halkan beinduló szélben a finom csobogást, az erős északi döngőben a hullámverést, a vitorlák fülsiketítő laffogását szélbe állva, a vantnik (drótkötelek) fütyülését, a felhúzó sottok (vitorlakötelek) árbochoz verődő fémvereteinek csilingelését… A kiszolgáltatottságot, hogy amerre mennél, mindig onnan fúj a szél. Ha fúj, mert ha nem, akkor állsz a „lavórban”, és fohászkodsz. Akkor még nem volt segédmotor. A tó közepén fürödni lobogó fütykössel, és úszni, úszni…!
A hét végén az admirális szabályos elméleti és gyakorlati vizsgát tartott. Aki ezen megfelelt, annak a jogosítványa egy Duna-parti vízi KRESZ-vizsga abszolválása után néhány hónap múlva megérkezett, mert Miska bácsi öreg barátja volt a siófoki állami vizsgabiztos, aki hivatalossá tette mesterünk ítéletét.
Persze, hogy a következő nyáron már én voltam az egyik kalóz kapitánya…

(Az miért van, hogy az összes márciusi posztom mellett nulla az olvasottsági statisztika? Pedig jönnek a kommentek. Na, búsuljon a ló…! Ezt meg majd folytatom. 🙂  )

Irány a Balaton!

A szívet melengető aktualitások után folytatom a 2010-es évem szívet egyáltalán nem melengető, de az enyémet nagyon is megbizergáló történetét.

beteszállítóAz expedíció járművébe ketten szálltunk be némi nehézséggel, ettől a mozgástól elszoktunk: rajtam kívül János, a „hentes”, aki egy hetet már töltött Füreden, csak egyik éjszaka rohammentővel mandinerezték vissza a sebészetre. Kérdeztem, milyen utazás volt, mondta, hogy próbált aludni, de sem a folyton megszólaló sziréna, sem a hasonló periódusokban rátörő, a mellkas újranyitásától való páni félelem nem engedte. Sikerült normalizálni az állapotát, ez jól is jött nekem, el tudta mesélni, hogy mi vár rám. Sőt a szokott nagyhangú magabiztosságával fogadkozott, hogy maga mellett intéz ágyat nekem. Hittem is (örültem is), meg nem is.
A mikrobusz pilótája, egy csinos, szőke, negyvenes korú hölgy – többször láttam a sokszor megjelenő vérszállító furgon volánjánál is, egyszer el is sütöttem a régi sztereotípiát: van vér a pucájában – figyelmeztetett, eszünkbe ne jusson begombolni a biztonsági övet. Tudniillik egy erős fékezésnél csudákat művelhet velünk, és nincs nála sebészcérna, hogy az út szélén stoppolgasson minket. A hangulat megvolt, még egy snapsz jól esett volna. Még annyit: az egész becsekkolás legszörnyűbb mozzanata nem a fizikai fájdalom volt, hanem az érzés, amit a lepusztult férfi érzett, hogy nem nyúlhat a nehéz bőröndjéhez, és még az elemózsiás nejlonstaniclijét is a törékeny hölgy helyezi el a csomagtérben, majd föltolja a vén csontot a fedélzetre. Borzalom!
Végre elindultunk! Az esős, szürke, nyúlós időben is jólesően megborzongtam: Irány a Balaton! Hányszor indultam ezzel az örömmel! Persze általában verőfényes nyarakon. És nem olyan fizikai állapotban, hogy az első tíz kilométer megtétele után a rám törő ólmos fáradtságtól nem bírtam nyitva tartani a szememet. De jó, hogy nem én vezetek!

Balatoni kötődésem ecseteléséhez egy nagyobbat kell visszatekernem az emlékezetem orsóján. Apai nagyapám a Somogy megyei Niklán, a remeteköltő, Berzsenyi Dániel egykori elefántcsonttornyában volt legendás kántor-tanító, apám ott született 1914-ben. Az ősi birtok is Somogyban volt, de ezt sikeresen elhazardírozta egyik nagytermészetű ükapám. Jól tette! Mit kezdenék most holmi kárpótlási jegyekkel? Elkártyáznám, hihi…
Aztán a család átköltözött az északi parti Balatonszepezdre, ahol apámék a gyermekkorukat töltötték. Itt, illetve a tapolcai kórházban halt meg a húszéves Laci nagybátyám cukorbajban, később nagyanyám is. Nem volt még inzulin.

szepezdi templomNagyapót, a példaképemet itt temették el 1955-ben a világ leghangulatosabb temetőjében, mely a katolikus templom mögött – amelyben negyven évig orgonált és énekelt –, közvetlenül a ma is beépítetlen part fölötti meredek dombon létesült csodás rálátással a tóra. A parttól elválasztó vasút és közút nem látszik. A temető is csak a fölső útról közelíthető meg. (Érdemes egyszer megnézni.) Hihetetlen, hogy most is mindig friss virágot borzol a nagy öreg vöröskőből épített sírján a tóra lebukó északi szél! Pedig családtag már nem él ott.
Aztán a Ludovika Pestre, a háború a frontra, a hadifogság a National Geographic képein egyébként gyönyörű és vadregényes Szibériába szipkázta el apámat. Betegen tért haza, Pesten maradt, megnősült, fia született. Amikor tehette, rohant a vonathoz, hogy meglátogassa a Szepezden maradt Irén húgát. Meg a halakat. Így aludhattam én már 1959 áprilisában édes álmot kéthónaposan, egy mózeskosárba fektetve a tapolcai füstösön. Irány a Balaton!
Az öreg büszkén végigjárta velem minden ismerősét, még a partra is levitt, hogy megmutasson a pontyoknak. Reszkessetek, hamarosan együtt jövünk! Nem mentünk, 61-ben a mennybe rántotta az infarktus.
Halála után – ezt akkor még nem fogtam föl – mikor a folyamatos fülgyulladás miatt kivették a Bókay Klinikán a mandulámat, a bőrönddel értem érkező édesanyámat sipító hanggal így fogadtam: Medünk Szepezdle?

Azért a halak nem dőlhettek hátra kényelmesen szivarozgatva a karosszékükben. Irén nagynénémnek saját ingatlanja nem volt, szívességből lakott-kosztolt a régi barát házában. De ez őt is zavarta, a kényeztetett „úrilány” beadta a derekát  egy helybeli, kétszer is megözvegyült írástudatlan kőfejtő napszámos unszolására. Csodajó ember volt, ő lett az én Matula bácsim. A nyarak nagy részét náluk töltöttem, hajnalban ébresztett, mentünk horgászni, kora este szintúgy. Sokat beszélgettünk, bírta türelemmel a városi kamaszgyerek keszekuszaságát. A tapintható természetről, a csend csodálatos koncertjéről tőle tanultam a legtöbbet. Azt mondjuk nem hitte el, hogy ember járt a Holdon, hogy a rossebbe férne el rajta, ahhoz kicsi. Hiába győzködtem, tudta, amit tudott. Egy idő múlva a vonat vitte a kerékpáromat, tizenévesen bebarangoltam a környéket. Később a 150-es MZ motorommal már a vonat sem kötött, az akkori benzinárakon 30 forinttal abszolváltam az oda-vissza utat. Két óra alatt lespricceltem.

szepezdi házFogtam egy pontyot, eladtam valakinek a művészsoron, a víriusztelepi part mentén, meg is volt az útiköltség. Zenthe Feri bácsival, Both Bélával, Sík Igorral, Jancsek Antal festőművésszel bratyizni és üzletelni nagy tisztesség volt a nyiladozó ifjúnak. Nem egynek a kerítésalapját és/vagy garázsát mi építettük Béla bácsival vagy a helybéli kőművessel, akinél négyórás műszakot vállaltam. Nem volt segédmunkása, ezért így is kellettem neki, 20 forintot fizetett óránként. Nagy pénz volt ám ez, majdnem öt liter benzin!
„Ó, a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk…!”
Hamarosan az is jön, de most nem élek vissza a türelmetekkel. 🙂

Mosolyt kínáló blog

mosolyblog

Sokféle fordítást láttam, én ezt a tárgyi bővítménnyel ellátott jelzős szerkezetet gondolom a legalkalmasabb címnek. Paloma Negrától kaptam, elismerő szavaival együtt („Lacibának, aki nagyszerű gondolatait a szél szárnyán repíti,
míg mi vitorlások megpróbáljuk befogni azokat.”) szívből köszönöm neki a cirill betűs képecskét, melyen a popsiját felém villantó kismedvegy szemez a hatalmas szmájlinapocskával! A használati utasítás így szól:
A díjjal a következő teendők járnak:
– megköszönjük,
– kirakjuk,
– írunk magunkról 3 dolgot,
– továbbadjuk 4 bloggernek.

No, itt egy picit megtorpant bennem a kedves szavak okozta kéjes bizsergés. A jelölgetős, továbbküldős, láncot építő akciók felhívásai nálam mindig azonnal a kukában végezték, bízvást mondhatják tehát unatkozó kárálók, hogy el is került eddig a jószerencse. Ezzel persze vitatkoznék, bár valóban nem hullott az ölembe soha semmi materiális nyeremény. (Na jó, néhány tízezres a pókerben…) Annál több lelki…!
De ez itt egy jópofa projekt! Az imént jó három órán keresztül tekergettem az egérrollert az eddig teleírt 246 oldalas dokumentumomban. Megérdemli a blogom ezt a díjat? Lehet, hogy nagyképűnek tűnök, de a bejegyzéseim zömét büszkén végigvigyorogtam. Még a morgolódósokat is! Tulajdonképpen ugyanezt mondták sokan eddig is. Persze egy-egy posztnál gyűlt a könny is. De hisz ilyen az életünk! És attól lehet valaki boldog vagy boldogtalan, hogy milyen arányban tudja megélni a „bércre hág és völgybe száll” ambivalenciáját. Sok-sok barátommal mindig a mosolyt hirdettem. „Ha mosoly van, minden van.” Ars poeticát fogalmaztam: „Ridere necesse est!” Forradalmi jelszót hímeztem a zászlómra (lászlómra): „Nem hörögve, röhögve!”
A Jóisten a legkitűnőbb kabarészerző, ezzel persze bünteti a humortalan, lakájlelkű percemberkéket.
Nos, az első három követelmény megvolt, köszönet és kirakás pipálva. Folyamatosan magamról beszélek, már magamnak is sok vagyok néha. Nemcsak kilóra, csacsogva kibuggyanó érzelmekre gondolva is.
De mi legyen az utolsóval? Kinek küldjem? Néhány barátom már megkapta, nekik nyilván nem kell. A tekintélyes linklistám blogtulajdonosai közül senki sem búval aszott (nem félreérteni, Ómagyar Mária-siralom: „Sirolmol sepedik,
/Búol oszuk, epedek.”), nagyokat tudok nevetni az írásaikon. Van persze olyan, aki nem is olvas engem, plátói a szerelmünk. Akadhat, aki országos gondjai miatt nem szarakodik majd az orosz medvémmel. (Höhöhö, magyarítva szarik rám! – bocs) És aki kimarad? De rossz az!
Egy életem, egy halálom, főleg a vezérmotívum okán nekik küldöm:
–   Részeg Szamár rengeteg bölcs és filozofikus posztja közt rendre találni olyat, amelytől felborulok a röhögéstől: élethalálharca Ülő Bikával, a hosszú sétálóbottal, most épp a kerti törpéitől nyerítettem. Az is komolyan mosolyogtató, hogy egy évig Csacsinszkinek hittem…
–   Thia, a másik kezdeti „bloganyám”, aki mindig képes Karinthy Frigyes-i helyzetkomikumokba keveredni, és erről elsöprő temperamentummal közöl híradást…
–  Csipkepitty fanyar, önmarcangoló humora, szófűzése engem lehengerel…
–   Hosszu, akire itt kiteszem a macskakörmöt…

Jaj, kimaradt Jazoli, aki tettestársam a mosoly lételemmé emelésében; Junik, aki a mosoly mellett az ölelésnek is nagykövete; Jenever, aki csodás képeivel, és idézeteivel nap mint nap elkápráztat; Perenne a vidám életigenlésével; Gittabry, aki továbbra is odavarázsol a zselici lankák közé; Nezsike, a megtestesült szeretet; Taxina, az új szerzemény, akinél nagyon jól érzem magam; Aliz, Ani, Chanson, Bluemoon, Lenszirom, a kommentguru Bélla… Anyus, akit én továbbra is olvasok. Ugye nem sértettelek meg benneteket! 🙂

Egy szenvedély margójára

Fene ezt a takonykóros időszakot! Engem ugyan nem kapott el a nátha, két napja mégis rendre elhomályosodik előttem a világ az öröm okozta könnyfátyoltól. Jaj, már, furtonfurt dicsekszem, de csak elújságolom nektek is! Történt ugyanis, hogy januárban a suliban megkértek, hogy a heti drámaórám helyett készítsek fel néhány tehetséges csemetét a kerületi vers- és prózamondó versenyre. A két nyolcadikosom mellé kaptam egy hetedikes – két éve még tanítottam – valamint egy ötödikes fiút. Őt az alsós versenyekről ismertem, ahol rendre részt vettem a zsűri munkájában. Sok idő nem jutott, gyakorlatilag négy találkozással kellett a nulláról indulva létrehozni a produkciókat. A gyermekek igyekezete és tehetsége azonban – némi segédlettel – csodálatosan működött, mindnyájukat nyugodt szívvel engedtem el hétfőn. A keddi versenyen aztán a hetedikes M. Máté egy Fekete István-novellával harmadik, a nyolcadikos P. Márk első helyezést ért el. A továbbjutó Márkkal a fővárosi döntőre is Karinthy Frigyes Halandzsa című humoreszkjével készülünk, aztán… Majd meglátjuk!
Azért merek büszkélkedni, mert a kőbányai prolikörnyezetből, az újhegyi lakótelep betondzsungeléből érkező gyermekek kis odafigyeléssel képesek felvenni a versenyt a belvárosi középosztály agyonmenedzselt kispajtásaival. Ezt harminc év alatt sokszor bizonyítottuk együtt. És ezt a szenvedélyemet nem tudom abbahagyni! Jöhet a nyugdíj, az árvíz meg a Hoffmann Rózsa!
Ráadásként meg dől felém a hála és a szeretet! „…egy egész tenger zúgja…”! 🙂

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.