„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Reklámok

Utóélet 2.

A késésem oka szerencsére most nem a rongyolódó egészségem, még az önkormányzati választások körüli őrült mocskolódások okozta rezignáltság sem vette el a kedvemet az írástól. Bár a felelős/tlen érdektelenséget meg az általam ideálisnak gondolt demokrácia újabb csúfos vereségét látva homlokom gyakran és ütemesen kívánta érinteni íróasztalom kemény fedlapját. Jó erősen, a klaviatúrára azért vigyázva! De kultúrlény ugye ilyet nem tesz, fáj úgyis a busa fejem odabent. Minek csapassam még a felszínt is?

Történt pedig, hogy asszonkámnak igencsak sürgőssé vált az általam csak az azóta levitézlett és ezáltal amnéziába pottyant Rózsi kollegina őrületének nevezett portfólió kiegészítésének szükséglete. Ez a szakma által elismert és a szülők és diákok szeretetét és tiszteletét bíró pedagógusoknak csak púp a hátukon, a kevésbé alkalmasoknak azonban az egyetlen lehetőség, hogy hosszú-hosszú oldalakon fényezzék önmagukat, hátha a több évtizedes mellőzöttség mocsarából ki tudnak törni. Majd ezt eldönti egy politikai farvizeken előnyt nyalakodó frissen fölkent hivatalnok. Asszonkám is sürög ezerrel, immár két teljes hétvégét eltöltött zömmel szintén nagymamakorban lévő buzgó pályatársaival egyetemben a teljesen értelmetlen továbbképzésen. Közben a munkanapjain éjszakába nyúlóan házi feladatokat „kontrolcé-kontrolvézik”, hadd lássák odafönt, hogy a kiválasztottak milyen kreatív faszagyerekek. De hiába lázítom, hogy minden oldal közepére szúrja be, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, annak fényes nappal a Fő téren kinyalom a se…, sejhaját. Nem ő, én Laci bá’, bő nyállal. Ki én! Úgyis divat most a nyalafintáskodás. Pfuj!

Most meg a kibővített portfólió, mert attól lesz majd mesterpedagógus! Mit megtesz az ember a nyugdíj előtt azért a pluszban beígért havi száz rugóért! Amiből – szerintem – úgysem lesz semmi. Miből lenne? EU-s pénzből? Ugyan!

Én meg nem férek oda a géphez. Tudniillik megfázott a gyöngyöm, kapóra jött neki a múlt héten egy kis betegállomány. Megbolydult hát a hétközi béke szigete itthon, csak apró időmorzsákat tölthettem az asztali gép mellett. A noteszgépet meg nem szeretem, egy csomó dolgomat át kellene telepíteni, végre megszoktam a W-7-et, nem megyek vissza az XP-re. Persze asszonkám hasonlóan konzervatív. De ő hozza a lóvét, nincs helye okoskodásnak.

Már megint meglódult a közölhetnékem, más tisztességes blogger három posztban ír le ennyit, én meg csak most térek rá arra, amiért tulajdonképpen leültem.

utóélet 4

Azzal fejeztem be előző bejegyzésemet, hogy Virág nagyszerű filmjéről néhány szedett-vedett gondolatot, esetleg saját emlékfoszlányt monitorra vetek. A mozihoz ugyan kevéssé értek, legfeljebb a műélvező szintjén, bár meg kell mondjam, hogy a betegségem kezdete óta rengeteg filmtablettát bevettem. (Elismerem, kicsit erőltetett a humor, de megkockáztattam, mert sokáig fogalmam sem volt, hogy mi köze a gyógyszernek a filmhez. Segített a Wikipédia.)

Ha a nyájas olvasó ismerős megfogalmazást talál, ne vádoljon feltétlenül azzal, hogy Schmitt Pál-i magaslatokra török, szinte minden kritikát többször olvastam, néhány mondat nagyon megragadt bennem.

utóélet5

Például ez a kedvcsiholónak szánt, de tudóskodó kérdés: „Ki hitte volna, hogy egy transzcendentális coming of age mozi éleszti újra a magyar filmekbe vetett hitünket?” Mert a magyarok tényleg nem szeretik a magyar filmeket. A magyar film a rendszerváltás óta felejthetővé vált, hiszen javarészt ugyanazt kapta tőlük az ember. Vagy a kevésbé jó ízlésű, klisés nyugati komédiák primitív dramaturgiáját másolták saját munkáikba, megfűszerezve egy kis bunkó otrombasággal, nehogy elfelejtsük, hogy magyar filmet nézünk, vagy az öncélú művészkedés jellemezte, ahol az alkotókat nem érdekelte, a néző érti vagy élvezi-e, amit órák óta bámul. Az egyéni hangú Üvegtigris és a Valahol Amerika lett az etalon a maguk olykor szórakoztatóan bárgyú humorával.

Visszatérve az idézett felvetés állító részéhez: az Utóélet valóban szokatlan felnőtté válási történetet, melyben a szorongásokkal küszködő, huszonéves Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. A pszichiátriáról szabaduló fiút az apa hazafuvarozza az elzárt vidéki otthon hamis idilljébe. Bár a kezelőorvos meghagyta a férfinak, hogy próbáljon megértően viselkedni fia gondjaival szemben, az apa ugyanúgy képtelen megszabadulni autokrata valójától, mint Mózes a szorongásaitól. Kettejük kétségbeesett és egyre komikusabbá váló kapcsolatteremtését ráadásul váratlanul félbeszakítja a lelkész halála. Bár elsőre úgy tűnik, Mózes válláról eltűnik az apai szigor keltette nyomás – kettejük közös útja a síron túl is folytatódik, ugyanis a férfi félszeg kísértetként követni kezdi fiút. A legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg.

A fiú kétségbeesetten próbál megszabadulni a kísértettől, és ebben segítségére lesz egy spiritiszta autószerelő, valamint a lelkész narkós asszisztense. Próbálja megtalálni az okát, amiért a halott még nem távozott a túlvilágra, nekilát felkutatni és bevégezni apja elvégzetlenül hagyott feladatait, azonban idővel ráeszmél, az ok, amiért még nem távozott apja szelleme, az ő maga. A film tétje az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.

utoelet2

Végső soron ez egymás elfogadásának története is, hiszen amikor a film szereplői rá akarják erőltetni saját akaratukat a másikra, az csak még több konfliktust eredményez. Az apa lelkét jelképező fehér galamb csak akkor emelkedik a magasba, amikor Mózes minden szorongását legyőzve határozottan dönt, és képes ezt derűsen vállalni. A gyermek iránti bizalom ugyan későn és bonyolult körülmények között születik meg, de megszületik.

Több évezredes kettős dilemma fogalmazódik meg bennünk: el kell tudnunk engedni halottainkat, bármily kilátástalannak is tűnik szeretteink nélkül az élet folytatása. Nem könnyű, hisz ebben a küzdelemben jórészt magunkra vagyunk utalva, a távozó aligha segít látványosan, ahogy itt a filmben. A másik jóval profánabb: el kell engednünk időben (lehetőleg még életünkben, höhöhö) szárnypróbálgató gyermekeink kezét, hagyni őket, hogy megtalálják saját magukat. Akkor is, ha látjuk esetleges hibáikat, tévedéseiket, és mi igazán tudni véljük, mi lenne számukra az igazi jövő. Óvnánk minden nehézségtől, egyengetnénk az útját a magunk feje szerint. Nem lehet! Majd szól időben, ha tanácsot kér, ha segítségre van szüksége. Ez sem könnyű. Hány de hány barátomat győzködtem, hogy higgyen szétszórt, lázadozó, léhának tűnő, felelőtlenül cselekvő csemetéjében. Ne gyötörje elvárásaival, ne kényszerítse rá saját meg nem valósult vágyainak megvalósítását, ne követelőddzön, ne szidalmazzon, ne káráljon! Higgyen benne! A bizalom és a saját belátása meghozza a termést. Eddig mindig nekem lett igazam. Persze én könnyen beszélek, mindkét leányom mosolygós ötöst érdemel. Talán a töretlen bizalom miatt is…

DSC_4387

Az Utóélet egy sokrétegű, viszont cseppet sem szájbarágós film. Erőssége a hangulat, amely a tehetséges operatőr, Pohárnok Gergely képeinek egyedi látványvilágával áthatja a filmet, a nyers kelet-európai valóság sajátos atmoszféráját teremti meg, s amely olykor a vitriolos humorú cseh filmek vagy a román újhullám nyerseségére emlékeztet.

Az egész alkotást bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd, sőt feketébe hajló) humor jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek finoman stilizált vidéki világa szinte szürreális. Kiválóan meg vannak írva a groteszk szituációk, és a történések is logikusan következnek egymásból. Főleg a képi humorban jeleskedik, hiszen a leginkább vicces és drámai pillanatok is a látvány miatt fejtik ki olyan jól hatásukat a sok abszurd szituációból eredő helyzetkomikummal.

Számomra különösen érdekes még a motívumok játéka a filmben. A történetet végigkíséri a halál jelensége. Ez főleg a kísértő halott apa újabb és újabb megjelenésében érhető tetten vezérmotívumként, ahogy szellemként visszatérve segít fiának áthaladni a felnőtté válás rögös útján. Egy mellékszálon is megrázó: Mózes örökbefogadott kishúga, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi megkérdőjelezni, hogy valóban a családhoz tartozik-e biológiailag, miközben minderről senki nem vesz tudomást.  Nemcsak szembesül az elmúlással és annak elkerülhetetlenségével, hanem tevékeny részesévé is válik egy groteszk jelenetben, amikor a lelkész utódjának elgázolt pitbullja a mosogatóban agonizál, és félelmében egy puskával agyonlövi. Ez a naturalista mozzanat meglehetősen lehangoló része a történetnek, szívesen beszélgetnék róla értelmes középiskolásokkal. Kíváncsi vagyok, tudnának-e kezdeni vele valamit.

Végigvonul a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.

Említettem már a másik, valamivel elcsépeltebb metaforát is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galambot, amelyet temetési szertartást végző ügybuzgó lelkész megpróbál az „égbe” rugdosni. Nem megy, ahogy a lélek sem hajlandó a mennybe menni, miként az illendő lenne, nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia nyakában.

Alig találni olyan jelenetet, melynek ne lenne valamilyen másodlagos jelentése is. Ilyen motívum a fiú vegetáriánussága, amit senki nem hajlandó komolyan venni. Minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a macsós viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.

Nem véletlenül a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a giccses, de monumentális Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.

Itt elgondolkodtató lehet, milyen a rendező viszonya a valláshoz. Egy interjúban meg is kérdezték tőle:

„A nézők joggal érezhetik azt, hogy a vallás szálka a szemedben?
Van egy jelenet a templomban, ahol egy kisfiú leköp egy imakönyvet. Ez egy érzékeny dolog, és mivel egy templomból már kitiltottak minket, a forgatáson sumákoltunk, nehogy a lelkész megtudja, mire készülünk, aztán megint kitiltsanak. Az egyik kellékes viszont elszólta magát, mert nem érezte milyen vékony jégen járunk, de kiderült, hogy a lelkész végig tudta, mire készülünk, és egyáltalán nem zavarta. Megértette, hogy ez egy film, és ez a jelenet nem arról szól, hogy leköpnek egy imakönyvet, hanem arról, hogy zaklatnak egy kislányt, és ezt egyáltalán nem veszi észre a környezete. A film egyik főszereplője egy lelkész, de az Utóélet nem általában a lelkészekről mesél, hanem erről a fiktív szereplőről.”

Igen. De mesél még a két lelkész alakja a könyörtelen etatizmusról, az álszent hipokritákról, a képmutatásról, az elfojtott kéjsóvárságról, a balogzoltánok seggnyalásáról. És ez nem az Istenről rántja le a leplet, sőt, a hitről sem.

Végezetül és a teljesség igénye nélkül ejtek néhány szót a színészekről is. Csákányi Eszter örök plátói szerelmem, akármilyen szeretetre vágyó ocsmányságot játszik. Ennél többet kár mondanom. Az örökbe fogadott kishúgot alakító gyermek, Hang Lili Rozina profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni összes fájdalmát. Mint jó néhány színjátszó kör egykori vezetője mondhatom: csiszolatlan gyémánt. A Mózest alakító amatőr színészre, Kristóf Mártonra ezt kevésbé mondhatom el, néhol lehetett volna hitelesebb, de ezt tudjuk be szerepbeli betegségének. Tetszett még a lelkész utódját játszó Gyabronka József (hej, a jó II. Móka Miki, akkor mennyivel ártatlanabb volt) és a spiritiszta autószerelő szerepében Anger Zsolt.

Fontos bekezdést érdemel tőlem a lelkész-apa (illetve a röghöz kötött szellem) szerepét játszó Gálffi László. Nemcsak druszám, lényegében kortársam is, egykori színészi szárnypróbálgatásaim idején nagyon figyeltem rá, ahogy Cserhalmi Tyutyura is. Kicsit vetélytársnak is tekintettem. Az 1975-ben forgatott népszerű Kenguru című filmben tűnt fel egy vézna, pelyhedző bajszú ifjú, Kánya (Varjú István), aki fiatal felnőttként a szabadságot keresve rohangált a csajok között, valamint Budapest és Paks között egy Zil teherautóval, hogy építőanyagot vigyen az épülő atomerőműhöz. Imponálóan alakította a meglehetősen tétova, olykor mégis határozottan cselekvő főhőst. Ideteszek egy képet, a stáblistát és egy linket, hátha valaki nem látta a hetvenes évekbeli száguldásainkat:

kenguru másolata

Rendező Zsombolyai János
Forgatókönyvíró Zsombolyai János, Bertha Bulcsu
Főszerepben Gálffi László
Vándor Éva
Koltai Róbert
Pásztor Erzsi
Tarján Györgyi
Zene Benkő László, Delhusa Gjon, Frenreisz Károly, Koncz Tibor, Latzin Norbert, Markó András, Szörényi Levente, Tardos Péter, Tolcsvay László, Somló Tamás
Operatőr Zsombolyai János

http://youtu.be/Ng0cnQ4vm6I

Egy másik emlékezetes élményem 1980-ból Peter Shaffer Equus című darabjának első magyarországi bemutatója a Pesti Színházban. Darvas Ivánnal lenyűgöző alakítást nyújtottak.

equus

Gálffi László (Alan Strang)és Darvas Iván (Martin Dysart)

Peter Shaffer: Equus
Rendezte: Kapás Dezső
Bemutató: Pesti Színház, 1980. január 24.
MTI fotó

Eszembe jutott most, hogy a hat lovat megvakító ideggyenge fiút oly nagy átéléssel alakító egykori Gálffi hogyan játszaná most Virág filmjében Mózest. Költői a kérdés… Aztán következett még rengeteg emlékezetes szerep a Vígszínházban, azután az Örkényben.

Egy másik párhuzam is érdekes: a színész legutolsó szerepe az Örkény István Színházban Hamlet apjának szelleme. Kijutott neki a szellemekből. Sajnos ezt még nem láttam. Lehet, hogy megnézem, bár a Hamlettel óvatos vagyok. Több rossz rendezést láttam, mint jót.

Az Utóéletben is nagyot alakít Gálffi, kedvenc marad, de a mai hódolatom – a korábbi jegyzetemben leírtakból érthetően – a sikeres elsőfilmes Zomborácz Virágé. Adja meg mindkettőnknek a Jóisten, hogy még sokszor dicsérhessem újabb és újabb remekjeit! 🙂

Utóélet

Tisztázzunk valamit az elején: ez a bejegyzés (és az esetleges folytatása) a szokottnál is szubjektívebb, és semmiképpen nem tekinthető elemzésnek. Kavargó emlékek és egy magyar mozifilm ihlette gondolatok elegye.

Ifjúságunk meghatározó élménye volt a mozi. A hatvanas években tévénk sem volt, az olvasás, a sport és a kirándulás mellett szinte egyedül ez jelentette a szórakozást. A párkapcsolatok alakulásában is jelentős szerepet játszott. Utódaink nem is sejtik, milyen fülledt erotika lengte be például a nadrágszíj szélességű nézőtérrel rendelkező Balaton vagy Zrínyi filmszínház utolsó sorának négy székét. Ez volt a legdrágább hely, tíz forintot is elkértek érte, míg az első két sorba egy bélásért (2 Ft) be lehetett ülni. De az izzadt leánytenyér markolászása, horribile dictu egymás összenyálazása megérte. Izgalmasabb volt, mint a vászonra vetített NDK-gyártmányú indiános film a kitűnő karosszériájú horvát Gojko Miticcsel a főszerepben. A boldog hetvenes évek második felében a mozi tovább tágította a világomat. Ekkor már a Filmmúzeumba és egyetemi filmklubokba jártunk, hatalmas vitákat tartottunk egy csésze tea mellett a Bajkál nevezetű műintézményben vagy a Pilseni korsóhoz címzett kultúrnapköziben, persze itt inkább habos-buborékos ivadékot kortyolásztunk komolykodó mondataink leöblítésére. Beleszerettem az olasz neorealistákba, meg Wajdába, Bergmanba, Bunuelbe, Truffaut-ba. És ott volt nekünk a termékeny Jancsó, akinek filmjeit kezdetben a telt idomú női testek látványáért látogattuk, mert olyat akkor még nemigen láthattunk, legfeljebb a vetkőzős golyóstollon.

Vetkozos-toll-014

Később aztán kapizsgálni kezdtük Miki bácsi sajátos filmnyelvét, jelképrendszerét.

A művészfilmek mellett szívesen megnéztem a történelmi tárgyú mozikat valamint a színvonalasan megalkotott kosztümös és/vagy kalandfilmeket.

Aztán jött a házasság, a gyerek(ek), a munka, nem maradt idő a mozizásra. Bár nem így indult, az esküvőm napján az összesereglett és mulatni vágyó rokonok és barátok megrökönyödve vették tudomásul a vacsorán a bejelentésemet, miszerint érezzék továbbra is jól magukat, mi fél tízkor lelépünk, mert a kettes csatornán aznap vetítik Fellini Nyolc és fél című alkotását. Erről pedig nem maradhatunk le. Ja, hogy végül nem néztük? Tévedni emberi dolog. Fáradtak voltunk. 🙂

A televízió átvette az uralkodást a vizuális kultúrában. Utoljára épp tíz éve voltam filmszínházban, Mel Gibson Passióját néztük meg egy multiplexben. Felejthető élmény volt. Nem is a film, azaz az irtóztató és székhez szögező, a szörnyű botrányt élethűen felidézni kívánó látvány és hangosítás riasztott. Döbbenten figyeltem, ahogy vödrökkel a kezükben és a hónuk alatt érkeznek a nézőtérre az érdeklődők. Aztán elkezdődött az össznemzeti rágcsálás és szürcsölés körülöttem, amely elnyomta Jézus getszemáni magányát enyhítő tücsökciripelést, de még a felgerjesztett tömeg „feszítsd meg” őrjöngését is. A vásznon bugyog a (mű)vér, a nézőtéren meg popcornszag felhőzik, csámcsogással díszített primitív beszólások innen is, onnan is, borzalom! Ide sem jövök többet!

De most el kellett mennem. Már két éve írtam itt egykori tehetséges tanítványomról, Virágról: „…már negyedikes korában képes volt a fogalmazásaiban teremteni magának egy szürreális világot, amivel engem is elvarázsolt. Filmművész lett, az ágazat mostohasága ellenére rövidfilmjeivel több nemzetközi fesztivál díjazottja. Mellette ír is (Szomjas Oázis). Meg saját blogot is. Én addig nem is láttam blogot, azt sem tudtam, mi az. Csak hallottam, hogy van ilyen Gyurcsánynak. Megnéztem, végigolvastam, nagyon élveztem. (Nem Fletóét, nem!) Kicsit klikkelgettem a freeblogon, láttam, hogy itt őrült jó dolgok, nagyszerű fazonok (is) vannak. No, uccu neki! Írni elvégre csak tudok. Regisztráltam, sok csetlés-botlás után így vagyok én itt.”

Idén januárban tudtam meg, hogy igazi mozit rendez, akkori posztomban így emlékeztem vissza rá illetve 2011-es útkeresésemre: „Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.”

virág

Virág és a két főszereplő: Kristóf Márton és Gálffi László

Szeptemberben itthon is bemutatták végre az említett filmet, miután az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon – ahol Pálfi György Szabadesése nem mellesleg három díjat is nyert – zajos sikerrel fogadták. Egészen meglepő módon a többnyire fanyalgó kritikusok is jókat írtak az Utóéletről, olyik ünnepelve tapsolt. Megkértem Míra lányomat – aki meglehetősen elfoglalt, hiszen az egyetem mesterszakát végzi, és mellette gimis felvételi előkészítő foglalkozásokat vezet két csoportnak egykori ofője, a mai direktor felkérésére –, hogy kedvesével szervezzenek számunkra egy mozilátogatást. Addig is rengeteg a témába vágó kritikát és interjút elolvastam, szerencsére Virág édesanyja, a kőbányai Zrínyi Gimnázium közkedvelt német- és magyartanára ismerősöm a fb-on, ahol tálcán kínálta a különféle médiacsemegéket a leányzóról és filmjéről. Például ilyeneket: „A rendező, akinek a nevéhez több sikeres és díjnyertes rövidfilm (A macska szerepe a francia irodalomban, Nyomtávváltás, Valami kék, Dipendenza) fűződik, arról is szólt, hogy a film műfaját nehéz meghatározni, hiszen nem zsáner, leginkább abszurdba hajló drámának nevezné az alkotást.”

Vagy: „Zomborácz Virág egy igazán üde színfoltot hagyott a magyar film palettáján: kedves, abszurd, fekete humorral telített és érző filmet tett le az asztalra, amit könnyebb szeretni, mint kritizálni.” (CineStar)

És: “Akik látták a filmet, azt mondják, hogy az Utóélet nagyon olyan, amilyen én vagyok – vélekedett.”

virág2Forgatás közben az operatőrrel, Pohárnok Gergellyel

Magamban felidéztem a rendezőnőt tízéves korában. Halk szavú, mosolygós teremtés volt, inkább visszahúzódó, semmiféle magamutogató harsányság nem jellemezte. A társaival sem voltak konfliktusai, szájtátva bámultam, ahogy a korosztályára jellemző piszkoskodásokat kezelte, szemei ilyenkor kissé összeszűkültek, és egy-egy halkan kimondott szikrázóan kemény szóval félbeszakította a gonoszkodót, akiben a hang fennakadt… Nem értette. A fogalmazásaiban azután elszabadult a pokol: ragyogó stílusban, elképesztő szókinccsel, finom humorral, öniróniával, hibátlan helyesírással alkotta meg szövegeit. Különösen hálás volt, ha fikciót kellett írni. Ilyenkor igencsak meglódult a fantáziája, igazi élmény volt olvasni. Hej, ha meglenne az a régi füzet! Sajnos, a lerokkanásom után elkallódott, valószínűleg az utódomnak kellett a hely egykori szekrényemben.

Vasárnap délután aztán a Toldi moziban lehuppantam a kényelmes bársonyülésre, és peregni kezdett a legújabb fikció. Előrebocsátom: valószínűleg találnék a filmben jó pár olyan mozzanatot, amit én másképp valósítanék meg, de egyrészt ehhez a szakmához csak a műélvező szintjén értek, másrészt a visszavonult öreg mester (hadd legyek ennyire szerénytelen, mégha a tanítvány százszorosan is túlnőtt) inkább az elérzékenyült nagyapa szemével nézi a még kiforratlan művész próbálkozásait. Úgyhogy idéznem kell, Virág, egy rajongódat, aki a következőt írta internetes oldaladra: „Nincs ezen mit szépíteni, kurvajó filmet rendeztél!” Egyetértek. 🙂

(Folytatom hamarosan a filmről.)

Halottak napján avagy “Felmegyek a magasságos egekbe”

halottak n.

Szomorúan figyelem a temetőkapuknál feltorlódott autók volánja mögött ülők gyűlölettől eltorzult arcát, ők sietnének letudni a kipipálandó feladatot, ehhez jelen kell lenniük. Nincs mese, félre az udvariassággal, türelemmel! De hová is sietünk? Csipkepitty mai bejegyzésében sokkal jobban megírta. (Katt rá!)

Elnéző mosollyal szemlélem ugyanakkor az ifjak Halloween-ökörködését. Tököt faragnak, szellemkednek, zombiskodnak. Jól nyelvet nyújtanak a kaszásnak. A nyugati kultúra eme terméke nagyon távol áll tőlem, a frász tör rám a véres maszkok láttán, de a jókedv az én kenyeres pajtásom. Csak tudjunk majd mindannyian meghalni is mosolyogva!

Cincinnati - Spring Grove Cemetery & Arboretum 2

Minapi Weöres-centenáriumi posztom anyagát gyűjtve jutottak eszembe ilyesféle gondolatok. Egy verset idézek elébb, amely Sanyi bácsi előadásában élmény.

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Aztán egy rövid anekdota a sok közül a tündéri Weöres Sándor-Károlyi Amy-házaspár életéből. Sanyi bácsi életének utolsó négy évében egészségi állapota egyre gyengült, bár alkotóképessége végig megmaradt. Károlyi Amy Enigma című írásában (Élet és Irodalom, 1989. ápr. 14.) így emlékszik vissza:

“Utolsó szavaink egymáshoz.
Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
– Mi fáj, Sándor?
– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” 😦

weöres- károlyi

„Ott az ég mindig kékre van színezve…”?

Sistereg a nyár. (A verssort Pipulkától „schmitteltem”, nagyon tetszik.) Legfőbb ideje, hogy még ebben a hónapban megörökítsem itt is néhány képpel és szóval a ragyogóan sikerült, de sajnos hamar elröppenő, családkohéziót erősítő balatonszepezdi nyaralásunkat. Ahogy említettem, Ancsa lányom fejéből pattant ki az ötlet, hogy frissen megrokkant, és újra járni tanuló „apácijának” akadálymentes vízparti dőzsölést biztosítson. Az anyagi áldozat ténye sem riasztotta vissza, nem is tudom, hogy a csajok kitől örökölték a nyakasságukat. Mindenesetre hálás gyermekek hálás apjának lenni jó! Írásbeli dicsérettel köszönöm, kérem az indexeket! Mind a négynek, mert a lányok hozták a választottjaikat is. Meg asszonkámnak nagyon-nagyon…! Ő sem volt magabiztos a jövőt illetően egy éve a baljósan bizonytalan műtétje előtt. Csak én álltam két lábbal a földön. Akkor még, höhöhö! 🙂 Ja, akkor én is nagyon féltem.

De mindig lásd fenn, a blogcím…

ház a stégről

A ház a stégről

A vízparti házikó Balatonszepezd Viriusztelep nevezetű északkeleti végén, az általam csak művészsornak nevezett Halász utcában áll. Az emeleti ablakból elénk táruló látványból a fenti borítóképem nyújt ízelítőt.  Innen Zánkáig egy ősnádas húzódik. Madárfütty, békaszó, no meg olykor a Tapolca–Budapest, Déli pu. között ingázó vasparipa dízelmozdonya töri meg a csendet. Valamiért ez a morgás, kattogás nem tájidegen, hajdanán az ismert vicinális hangja jelezte hajnali horgászat közben, hogy most épp a félhetes kapások következnek, leszegett simléderrel érdemes figyelni a fodros ezüsthídon billegő úszót.

Szepezd vízparti jellegzetessége a nádas és a nyílt víz között húzódó kákamező, mely remek élőhelye a keszegféléknek. A helyiek csuhinak nevezik, a lexikon szerint csuhu. Sokszor körbejártam a tavat, de hasonlót csak a györöki kiszögelésnél találtam, lapátnyi vörösszárnyú keszegekkel készítettem ott interjút. A káka (katt) csöves levelű sásféle, garantáltan nincs rajta csomó, kedveseim, legfeljebb a víz alatt. 🙂

káka

Jegenye, szomorúfűz, nád, káka – gyönyörűek, és mind nekem susogott!

szep csoport

A kiváló csapat tagja Panka, a halászkutya-vérvizsla.

horgászkutya vérvizsla

stégenstégen2

Horgászbotot nem vittem, néha kidodzsemeztem a stégre, és elrévedeztem…

„…Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.” (JA: Nagy városokról beszélt a messzi vándor)

sorstársSorstárs

Ragyogó időnk volt, esténként nagyokat sétáltunk. Szepezd domboldalra épült, Eddi bizony megdolgozott a vacsoráért. 🙂

séta1

Vérre menő Scrabble-, Activity- és Inquizitor-csatákon mértük össze a tudást és leleményt. Otthon erre nincs idő.

scrabble csendélet

A kincseim (majdnem) mindig győznek. 🙂

kincsek

Négy fényképezőgép dolgozott, nem könnyű válogatni a termésből. Hazatérve a fb-on közzétettem egy válogatást Színek a Balatonon címmel. Egykori diákjaimnak szántam elsősorban, akik az „erdei iskolában” oly nagy lelkesedéssel próbálták a lellei strand lépcsőjén ülve vízfestékkel papírra rögzíteni a színek és fények játékát.

Mennyire más a túlpartról ez! Katici minapi képeinél (katt) meg is jegyeztem. Most ide is kiteszem, hátha nem láttátok. A második képen seregélyraj szürkíti a Tihanyi-félszigetre lejtő szivárványt. (Katt és nagyít.)

színek 2 színek1színek 6 színek 3 színek 4 színek 5zsínek 7színek 11 színek 8 színek 9 színek 10DSC_2376

Zenés szepezdi anziksz

szepezdi címerBalatonszepezd címere

A múltat felidéző tegnapi bejegyzésemhez adalékként ajánlom megtekinteni az alábbi beágyazást, amelyet a napokban töltött föl a fentebb lent említett fb-oldalra a készítője, Serföző Rita Márta. A klip a Pál Utcai Fiúk (PUF) alternatív rockegyüttes “Balatonszepezd” című zenéje alapján készült, melyet a szerző a szepezdiek himnuszának tekint. Az elején ott a település címere, majd régi és új balatonszepezdi képek láthatóak benne. Az ismerős épületek mellett feltűnik néhány – a helyiek számára – emlékezetes személy is, például Belák bácsi, a postás (2:53-nál), aki időtlen idők óta hordta a leveleket, és összetéveszthetetlen hangján terjesztette egyben a híreket. Vagy a kortalan pici Zsuzsi (3:09-nél), aki teljesen analfabéta volt, és jó egy fejjel alacsonyabb a kezében tartott seprűnél, de az önzetlen szeretet egyetemén bátran lehetett volna rektor. (Sajnos a privát videót törölték, ezért kicseréltem az alábbira.)

Én ezt biztosan tudom, mert születésem után nem sokkal a pici Zsuzsit Pestre hívta apám hosszú hónapokra, mert a szüleimnek dolgozniuk kellett, és egyetlen fiát nem akarta korán bölcsődébe adni. Zsuzsi dajkám ebben az időben minden szeretetét rám pazarolta. Felejthetetlen EMBER! Neki nem tudtam komolyan meghálálni soha, talán a tanítványaim kaptak belőle…

 IMG_0001

A pici Zsuzsi kezében a pici Lacika

„Hadd menjek el, hadd menjek el Balatonszepezdre! Ott az ég mindig kékre van színezve…”  🙂

Les Misérables

A 17. századi spanyol szerző, Lope de Vega szerint a színházhoz nem kell más, mint „három deszka, két színész és egy közös szenvedély”. A mennyiségjelzőkön lehetne vitatkozni, a jelzett szavakon fölösleges. A deszka adott: a budapesti Ének-zenei és Testnevelési Általános Iskola Deszka színpada az iskolában tanító Gőghné Hoffmann Zsuzsanna vezetésével illetve az előadások helyét biztosító Angyalföldi József Attila Művelődési Központ; a színészek az iskola egykori és mai tanulói kiegészülve néhány lelkes egyetemistával, megszállott felnőtt segítővel. A közös szenvedély pedig a manapság oly népszerű zenés színház, a musical.

Mindez engem hidegen hagyna, esetleg egy beszélgetés folyamán távolságtartó kalapemelésre késztetne, mivel ez a műfaj – ellentétben az operával és a prózai színházzal – nem nagyon dobogtatja meg a szívemet, időt és pénzt bizony aligha szánnék rá.

Hanem a tehetségekkel, érzékenységgel és ennek negatív vonzataival is bőségesen megáldott kisebbik csemetém néhány éve a kitűnő hangú Eddi barátját követve bekapcsolódott a közösség munkájába, amitől megváltozott rögtön a leányzó fekvése az affinitásom.

Elsőszülöttem, Ancsa is tökéletes hallást és gyönyörű énekhangot örökölt, de emellett inkább az anyja szerény attitűdjét, a pódiumra állás szüksége nem piszkálgatta a lelkét. Míra azonban bőven részelt az apja exhibicionizmusából, már óvodásként feltűnt előadói tehetsége, az iskolában meg sorra nyerte a mese-, vers- és prózamondó versenyeket. Hosszú évekig tanult hegedülni, aztán a kamaszkori bezárkózás idején hirtelen váltott, énektanárhoz kezdett járni. Ezeket a döntéseket mindig maga hozta meg, a szülő önmegvalósítása gyermeke kézi vezérlésében egyikünknek sem kenyere. Otthon én nem is hallottam, énekhangja két éve a balinkai táborom utolsó estéjén csalt könnyeket a szemembe, mikor Eddivel lepókhálózták duettjükkel a kis bakonyi templomot és az én öreg szívemet. Tavaly aztán megnézhettem a deszkások Mamma Mia előadásában, ott még meglehetősen fojtogatta a megfelelni vágyás. Szeptemberben aztán nekirugaszkodtak az egyik legismertebb musical, a Nyomorultak színpadra állításának. A dalok adottak voltak, a forgatókönyvet maguk írták meg. A szereposztást hosszú hetekig tartó beszélgetések, próbák előzték meg.

Mivel Míra játszotta Cosette, Eddi pedig Jean Valjean szerepét, az élő zenével kísért előadást elfogulatlanul nem tudom elemezni. Néhány mondatot idézek az egyik estét megtekintő színházimádó (és ahhoz értő) ifjú barátom, Nezsike blogjából:

„Frissítő élmény volt látni, hogy vannak fiatalok, akik csak és kizárólag a “szakma” szeretete miatt csinálnak színházat. Egy éven át dolgoznak nagyon keményen azért, hogy aztán két-három előadás után örökre fiókba tegyék a szövegkönyvet. A csapatmunka sugárzott a színpadról, és egy-két rendezői, illetve színészi mozzanatot képzett szakemberek is megirigyeltek volna. A maga kategóriájában kimagasló előadás, ha tudsz bármiféle fesztiválról, ahova elvihetnék a darabot, ne habozz kommentelni!”

Igen, én is pazarlásnak tartom a befektetett energiát két-három előadás kedvéért. De milyen önfeledten dübörögtem én is a hetvenes-nyolcvanas években a KISZ Központi Művészegyüttes amatőr színpadának előadásain. Bár virágzott a mozgalom, volt rá igény, nekünk is kevés előadás jutott. Már az átkosban is akadozott a pénzcsap a kultúrára. Igaz, minket legalább kirendeltek a nyári építőtáborok lakóinak szórakoztatására.

Később tanárként tudatosan használtam a színpadi különleges nevelési helyzet személyiségformáló erejét. Ahogy – már a próbákon is – minden idegszálunkkal odafigyelünk a másikra, ahogy összekapaszkodunk a közös cél eléréséért, ahogy egymásra kacsintunk a jól végzett munka mámorában, és meghajolva hallgatjuk a tapsot. És akkor még nem említettem az irodalmi mű hatását a lélek mélyrétegeire.

nyomorultak 4

A csapat egy része

Jó volt beleszippantani a légkörbe, boldog-irigyen látni együtt ennyi tehetséges, jó hangú, tiszta arcú fiút és leányt! Köszönöm nekik! 🙂

nyomi

Cosette és Jean Valjean

nyomi2

A zárdában

nyomorultak 1

Marius és Cosette

nyomorultak 2

Epilógus