„Az Én Pedagógusom”


Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Reklámok

14 thoughts on “„Az Én Pedagógusom”

  1. (Nem) csak mi tudjuk igazán, hogy mennyire megérdemelted, és hogy mennyire igaz minden szó az emléklapon! Talán most azt a büszkeséget érezem, mint Te egy-egy tanítványodnál. 🙂 Teljes szívemből gratulálok! 😀

  2. De jó volt olvasni! Csak azt tudnám, miért folyik a könnyem. 😀
    Gratulálok Laci bá´! Sok, sok, sok ilyen pedagógus kellene, mint Te!

  3. Én is köszönöm, hogy részese lehettem néhány évnek a szárnyai alatt Tanár Úr! 2001-2003 régen volt már időben de emlékekben sokkal közelebb van.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s