A trafikmutyi visszanyal

Előző két bejegyzésem zsörtölődései után ideje hangot váltanom egy csöppet, mielőtt egy véletlenül erre tévedő új olvasó a blogtulajt gyomorbajos mizantrópnak találva a hátát mutatja, s eliszkol innen. Nem, kérem, a saját nemzeti mosolybolt továbbra is nyitva van, csak bizonyos környülállások okán takaréklángon üzemel, néha diszkréten homályos tejüveg mögé húzódik. De most vigyorogva kitüremkedik onnan, miként Juhász Feri bácsi az elvesztett Latinovitsot átkozódva sirató burjánzó képsorában a „csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből hagymásan kitolul”.

trafik

Eleddig fásult szkepszissel figyeltem a média rajzását a trafikügy körül, enyhén émelyegtem az újabb nyilvánvaló nemzeti átveréstől, ahogy az ellenőrizhetetlen pályáztatás során balkáni „egyszerűséggel” csokorszámra utat találtak a meghirdetett koncessziók, hogy is mondjam, érdekes kötődésű új tulajdonosaikhoz. Tessék-lássék sajnálkoztam a megélhetésük elvesztését nehezményező régi trafikosok sorsán, és megkeseredett a szám az osztás után azonnal törvényileg megemelt árrés hallatán. De kit érdekel ez a hisztéria?

trafikok

Ahogy korábban megírtam Füstbement… és Cigi és Facebook című posztjaimban, én 37 év kemény bagózás után három éve letettem a bűzrudacskát végleg. Jó, kellett hozzá némi nyitott szívműtét meg az azt körítő mizériák.

Azonban most megvilágosodtam. Nem a felelősséget elkendőző porhintés volt az illetékes elvtársak bizonyítványukat mentő magyarázkodása. Pedig azt hittem, én balga lélek! De nem! Ők ezt előre tudták! Meglepődve értesülök róla, hogy egyre több értelmiségi barátomat kínozzák az elvonási tünetek. Letették a cigit! Nemcsak józan előrelátásból, takarékoskodásból, hanem dühből. A harag néha jó tanácsadó! Szívből szurkolok nekik, én még ma is majd megvadulok egy szippantásért. De nem gyújtok rá, talán csak az utolsó kenetet követően, ha eszembe jut, és a lelki atyánál lesz cigaretta. Esélytelen. 🙂

Az országban az elmúlt két hónapban a dohánykereskedelem 38 %-kal esett vissza. Ez igen! Minden harmadik ember. Tudom persze, hogy sokan kínjukban csempészett ukrán cigit szívnak, de előbb-utóbb meg fogják unni a törvénytelen és szárított tevetrágya minőségű árut, és leteszik végre. Előre üdvözlöm őket a klubban!

A nagy dérrel-durral uniformisba öltöztetett árudák meg zárnak be sorban. A szív megszakad!

cigi

Úgy harminc éve két nagyszerű barátommal, Etával és Péterrel arról beszélgettünk egy pohárka ital mellett nagyban pöfékelve, hogy ki mikor kezdte a bagózást, meg milyen szörnyűségeket szívott azóta. Eta büszkén mesélte, hogy a csongrádi trafikban darabszámra árulták a füstszűrő nélküli Symphoniát, az volt a legolcsóbb, azzal kezdte. Felemlegettük, hogy milyen hegyeseket és leveseket tudtunk köpni tőle, ha a dohánymorzsa a szánkba került. Mezítlábas szimfinek hívtuk, metaforával jelezve a filter hiányát. A mindig visszafogott, de a nyelvi humorra és az abszurdra szintén vevő Péter ártatlan arccal megkérdezte harsányan csevegő barátnőnket:

–         Eta, szívtál-e már mezítlábas tuareget?

–         Azt ugyan nem, milyen az? – érdeklődött elkerekedett szemekkel az áldozat. Egy darabig egymás szavába vágva áradoztunk az orális élvezetről, amit az említett szakrális tárgy szájba vétele és leslukkolása okoz, Eta gyanútlan irigységgel hallgatta, majd kitört belőlünk a röhögés.

tuareg

A kedves tanító néniről tudni kell, hogy a testi fenyítés esküdt ellensége, tanítványait még szavakkal sem bántaná. Ellentétben a legjobb barátaival, jó pár hátast kaptunk, míg kiszedte belőlünk a tuareg szó jelentését. Azóta tudja, de minket emiatt megsorozott újra. A közismert székely közmondásban ki is cseréltem a medvét: A sör nem alkohol, az asszony nem ember, Eta nem játék. 😀

Reklámok

Pedagóguskar

ökör

Ó, én címeres ökör, az ivartalanított marhák között is a mazochista kisebbséghez tartozó kérődző barom! Ahelyett, hogy a klaviatúra elé ülve szép nyugodtan bepötyögném a már régóta aktuális bejegyzésemet az élet reményteljes szépségéről, miközben a poharamban gyöngyöző hűvös söröcskémet ízlelgetem. Nem, én előbb szórakozottan végigszörfözöm a net híreit. Naná, hogy olyanon akad meg a szemem, amelytől úgy összefancsarog a lelkem levese, hogy szinte bőrzik. (Bocs Karinthy/Móricz) „Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
– Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije – , bé tökkel vágtál csülökbe.”

Azzal biza, telibe! Mert nem izgat föl különösebben a zuglói patkányozás, a mutyizások sora, a buzizó, zsidózó, orbánozó, gyurcsányozó, nácizó, bajnaizó, liberálbolsizó/hungarobolsizó nyálfreccsenések véget nem érő zuhataga. A kultúra földbe döngölését látva már rángani kezd a bajuszkám, diszkréten öklendeztem a Nemzeti Színházban művelt igazgatóválasztási cirkuszt figyelve, a Vígszínház jövőjét meghatározó mai sunyi és szakmaiatlan döntéstől félve már tegnap megfogalmaztam aggódásomat a közösségi oldalon, amikor az aspiráló idős úr késve beadott ömlengésében a blogcímemet olvastam („Tudnia kell a közönségnek: van remény. A Vígszínház minden derűs magyar polgár színháza kell hogy legyen, valamint a derűs íróké és a derűs színészeké is. Brecht elkopik, Molnár Ferenc színháza ragyog. Brecht színháza ugyanis kívülről, objektíven, absztrakt módon szemlélte az életet, így egyvalami kimaradt műveiből: a szeretet.”) A cukormázas, mézeskalácsszíves (höhöhö, a színház tükröt tart) teátrum víziójától összeborzadva írtam a kommentemben, hogy meg-megbotlik bennem a remény. Kopik, mint a jó Bertolt. Állítsátok már meg Arturo Uit! Molnárral persze nincs bajom, de minden estén Molnár-darab? Kell oda még A sárga csikó meg a Piros bugyelláris is! Szeressük egymást, gyerekek, a szív a legszebb kincs…! (Ebben a pillanatban olvasom: „Érvénytelenné nyilvánította a Vígszínház igazgatói posztjára kiírt pályázatot csütörtökön a fideszes többségű Fővárosi Közgyűlés.” Tán szorul a zabszem, uraim? Áttetsző a koncepció? A teremburáját! Itt jegyzem meg csendben, sokáig zavart a fiatal Eszenyi Enikő színpadi modorossága, de rendezései és különösen közösségépítő tevékenysége okán a szívembe zártam. Igazi nagyasszony, Várkonyi-Horvai-Marton méltó utódja. A közönséget kényezteti, nem a gazda alfelét…)

Ma meg olvasom az Emmi (emmeg mi?) közleményét, és menten eldurran bennem a vaddisznó. Az Emberi Erőforrások Minisztérium köznevelési államtitkársága szerint a pedagógustársadalom többségének régi kívánsága teljesül a kamara szerepét betöltő Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásával. Többségének! Hol az az egy? Régi kívánsága! Alig vártuk, a farkunk beletörik a heves csóválásba!

„A kar megteremti a lehetőségét annak, hogy a jövőben a hivatásukat érintő, munkájukat szabályozó törvénytervezeteket, jogszabályokat a legilletékesebbek, maguk a pedagógusok, s nem felhatalmazásuk nélkül a nevükben eljáró, változó legitimitású szervezetek véleményezhetik. Az oktatást irányító miniszter szakmai partnereként a kar jogszabályok készítését, módosítását maga is kezdeményezheti.” Hű, de jó! Ezzel beismerik, hogy az elmúlt hónapok pusztító ámokfutása kézi vezérléssel zajlott, minden szakmaiságot nélkülözve. De mostantól véleményezhetik. Hiszen kötelezően beléptek. A karba! (A szókezdő mássalhangzó cserére szorul.) Beleléptünk a … Ma már idéztem Karinthyt, barátját, Kosztolányit csúfolva most is segít:

“A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI”
CÍMŰ CIKLUSBÓL[3]

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe… s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

A közleményben írtak arról is, hogy a kormány az idén 32,5, jövőre 150 milliárd forinttal több pénzt fordít a pedagógusok bérére, kifejezve nagyrabecsülését pedagógusok iránt, és elismerve a nevelési-oktatási munka fontosságát. A pedagógusok fizetése szeptembertől átlagosan 34 százalékkal, 2017-ig pedig minden tanév kezdetén a jogszabályba foglalt mértékkel növekszik.

Az elvett cafeteria kb. 8 %, az elvett pótlékok és az eddig fizetett túlóra kitesznek 10-10 %-ot. Hogy is van a nagy fizetésemelés? Bruttó 6 %! Nem mondom, jól jön. Biztos forrásból tudom, hogy Kőbányán a pedagógusok összes havi bértömege 178 millió forint volt eddig, mostantól 185 millió. Ezek szerint jól számoltam.

Mint hangsúlyozták, a kormány véget vet annak a megalázó gyakorlatnak, hogy a tisztességgel és becsülettel dolgozó pedagógusok munkájukért eltérő díjazást kapjanak. Éljen a kontraszelekció! A képességbeli és tudásbeli különbségek, a munkamorál és az eredményesség nem számít. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek…”

Biztonságos életutat garantál, és megteremti annak feltételeit, hogy a pedagógusok a gondjaikra bízott gyerekekre összpontosíthassák figyelmüket – jelezte az államtitkárság, hozzátéve, hogy a pedagógusok új munkarendje nevesíti a korábban is munkakörük ellátásához tartozó feladatokat, ugyanakkor egyetlen új feladatot, elvárást sem tartalmaz.

A magasabb bérezéssel, a túlórák korlátozásával a kormány megszünteti még a lehetőségét is annak, hogy a tanárok aránytalan, a minőség rovására menő túlmunkát végezzenek – áll a közleményben.

A garantáltan biztonságos életutat nem jellemezném tovább. Rózsát, Arankát, Emmit, a három gráciát sem, minősítse őket az aranyszavú Illés államtitkár úr! Kapnak ők eleget így is, mint most hallom, miniszteri biztost a nyakukra. Véleményezném helyette a mindenhez értő bölcs vezető agyában fogant, hegyek vajúdásából világra pattanó, mindenkit benyelő kisgömböcöt, a leendő Nemzeti Pedagógus Kart. Egy mozdulatsorral: a pedagógusököl záródik, a pedagóguskar derékszögben megemelkedik és beleng, hogy ne nyíljon a középső ujj. Könnyű nekem, én már nem félek. Csak féltek.

ököl

Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökölnek. 🙂

Oldásul egy Babits-vers, hátha valaki nem ismeri:

Ha nem vagy ellenállás…

     

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha 
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

(1936. ápr. közepe előtt)

Makacs csontod a virág alatt…

Igazándiból, brrrrr!

A minap sebzett kanként hördültem fel, mikor egy hétköznapi beszélgetés során automatikusan kinyekergett a számon a címbeli szószörny. Homlokomon árokká mélyültek a párhuzamos ráncocskák, megbicsaklott rögtön az egyébként jól átgondolt gondolatfüzér. Hová süllyedtem, atyavilág!

Hasonlót érzek most is, hogy a billentyűzetbe pötyögtem ellenszenvem tárgyát. Pedig a szó él, sőt, egyre népszerűbb, a gondolatmentes kommunikáció szinte nélkülözhetetlen paneljévé vált, s bizony olykor értékesnek vélt felületeken is bogáncsként megragad, lásd a szerző mívesnek gondolt szókincse.

Így jár az, aki forró nyári délelőttökön értelmes elfoglaltság híján a királyi tévé beszélgetős-mórikálós műsorát bámulja a képernyő előtt! Na jó, nem bámulja, esetleg hallgatja a háttérben. Az élő közvetítést Révfülöpről sugározzák, a szomszéd Szepezd miatt is méltó a figyelmemre. Az ott nyilatkozók nem feltétlenül a beszédművelés apostolai, hemzsegnek az elmakogott mondatokban a töltelékszavak: a hát, a tényleg, a mindenképpen, a tulajdonképpen, az igazából… A nagyobb baj, hogy a műsorvezetők nyelvi szintje alig különbözik a vendégekétől. Hol vannak a riportkészítés nagybivalyai? Sehol, elhajtotta őket a mai médiapolitika. Naná, még véleményt mondanának! Aztán odaültetnek két ifjú meteorológust, akiknek lövésük nincs a riportkészítés szakmai fogásairól. Itt aztán kiderült, hogy a palóc tájszólásban bájosan időt jósló ifjú mennyire sötét. A fene sem gondolta! „Igazándibul!” A másik meg hiénát idézően nevet a saját sületlen tréfáin, ha jelen lennék, egy lábbal beneveznék azonnal a tóátúszásba. Az Haction című szappanopera macsója meg egyetlen értelmes mondatot sem tud kinyögni. Néha még a papírról sem! A hölgyeket hagyjuk, legalább szépek! Az egész nyári adásmenetben csak Jakupcsek Gabi és Szujó Zoli nyújtott elfogadható teljesítményt. Kár, hogy nem együtt.

A magas tudományt képviselő nyelvész persze nem minősít és értékel, érdeklődéssel tudomásul veszi a nyelvfejlődés jelenségeit, vizsgálja és körülírja azokat. De én természetesen e kitűnő de néha dölyfös és unalmas kollégák szemében ún. laikus vagy naiv nyelvművelő vagyok („nyelvelkedő”), jogot formálok az ítélkezésre. A tanárembernek kötelessége szóvá tenni az ízléstelenséget, stílszerűen nyelvet nyújtani neki, természetesen kellő indokokkal valamint megfelelő alternatívát kínálva helyette.

Jöjjön eszerint az ítélet: A tekintetes Laci bá’ bíró a fent nevezett „igazándiból” kifejezést szűkebb pereputtyával együtt (értsük ezalatt a nagybácsi „igazából” és a vidéki rokon „igazándibul” szavakat) kitiltja az irodalmi és/vagy köznyelvből, és életfogytiglani kukára ítéli. Az elítéltek szabadlábra feltételesen sem bocsáthatóak.  

Az ítélet indoklása:

A ma abszolút tőnek számító ’igaz’ (13. sz. közepe) is származékszó az Etimológiai szótár szerint, alapszava feltehetőleg a jog főnév egy régi nyelvi változata lehet. Végződése a –z névszóképző. Gazdag szócsalád alapja lett: igazság, igazít, igazul, igazgat, igazgató, igazodik, igaztalan, igazol, igazságtalan, igazi, IGAZÁNDI (1791), igazolvány.

Az elsőrendű vádlott relatív töve (igazándi) eszerint nem a régen (1372 u.) megszilárdult ragos alakulatból (igazán) képződött, amely tökéletesen alkalmazható helyette, hanem az abszolút tő játszi szóalkotással (szókarikírozással) keletkezett származéka, annak –ndi kicsinyítő képzős alakja. Vö. oktondi, pökhendi.

Érdekes adalék mentené a szót Arany János elbeszélő költeményének, a Buda halálának 9. énekében:

„»Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi* harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

*Ami komolyan, serio megy, nem játékból, Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja, miért. A. J.”

A nyelvtudós költő gyakran alkalmaz lábjegyzetet, itt mintha hallani vélnék némi iróniát. Megvetette, hát nincs. A valódi jobban is hangzik.

A Nyelvművelő kéziszótár (Grétsy–Kemény szerk. Tinta, Budapest 2005) a következőt írja az ‘igazándiból’ alakról: „E korábban inkább csak a népies beszédben előforduló határozószószerű ragos melléknév újabban a művelt köznyelvben és a sajtóban is terjed. Mint stílust színező elemet nem helytelenítjük, de rendszeres használata modoros benyomást kelt, mert finomkodó és terjengős. Helyette általában jobb az ‘igazában’, ‘valójában’. Van ‘igazándibul’ változata is; ez tájnyelvi ízű, a köznyelvben nem fordul elő.”

A legújabb grammatikák szerint azonban az igazándiból jelentés- és funkcióváltáson ment keresztül, ugyanúgy partikulának minősül, ahogy a helyette javasolt szinonim alakok. A Magyar nemzeti szövegtár adatai alapján egyre terjed, sajtóban és szépirodalmi szövegekben egyaránt használják.

Ne tegyék! Nincs valódi jelentéstartalma. Puffasztó töltelék. Óvoda-idéző stíluselem, modoros, finomkodó és terjengős. Antonimája (ellentétes jelentésű szó) sincs. Játszásiból? Netán játékból? Ha én közölni akarok valamit, azt nem játékból teszem. Akkor meg minek? Hogy eltakarja a hiátust, az űrt?

Nyelvelkedésem végén kötelességem idetenni egy rövid adalékot, mert én az iskolában még nem tanultam semmit a módosítószók kategóriájába sorolt partikulákról, a beszélő szubjektivitását kifejező nyelvi elemekről. Radikális elhatárolásukra először csak 1995-ben került sor, Keszler Borbála által. Példáiban az akár, alkalmasint, aztán, ám, bezzeg, csak, csakhogy, de, de hiszen, egyáltalán, elvégre, inkább, is, hiszen, legalább, legfeljebb, már, tulajdonképpen, ugyan szavak fordulnak elő:

„A partikulák csekély jelentéstartalommal rendelkeznek, egyesek szerint csak a szituációból adódik a jelentésük, pragmatikai-kommunikatív indikátorok, általában egy szóra vonatkoznak, mondatrész szerepét nem töltheti be, elhagyhatók a mondatból anélkül, hogy a mondatban szerkezeti hiány keletkezne, semmiféle kérdésre nem válaszolnak, hordozhatnak azonban emocionális tartalmat […]. Árnyaló partikulák: Főként a beszélt nyelvben, és különösen a dialógusokban fordulnak elő. Speciális jelentésük nincsen. Általában egyéb szófaji kategóriákba is beletartoznak, partikulaként való használatuk csak másodlagos. Pragmatikai funkciójuk van. Többletinformációt nyújtanak a mondottakhoz viszonyítva. Árnyalják a mondanivalót, illetve pontosan kijelölik annak pragmatikai funkcióját” (Keszler 1995: 304).

Találtam egy édes képet, talán megerősíti az üzenetemet. A szépséges Seherezádé gyakran megszólalt, ez sokat rontott a megítélésén.  🙂

igazándiból

Ez pedig egy kemény rockos szinonimatár. Meg kell hallgatni! Végeredményképpen…:

Rendhagyó tanévnyitó (Nemzeti!)

Befellegzett végre az áldott meleg nyárnak, ideje visszaköltöznöm a szellemi tespedtség hűvös iglujából a rögös nemzeti valóság kusza ösvényeire. Kevésbé döccenős-cikornyásan, de ilyesféle gondolatokkal figyelmeztetett néhány barátom, hogy felhagyhatnék végre a kussolással. Kerekedett is írnivalóm tüstént – ahogy azt egy kommentemben jeleztem –, de azokban a napokban a cudar indulat csókolgatta a homlokomat múzsaként. Viszonylagos jólneveltségem aztán spongya alá rendelte a felböffentett sorokat, tisztelem én annyira a ritka és drága (ritka drága) olvasót, hogy holmi basszomázásokkal nem borzolom a türelmét. Fodrozódik az nélkülem is.

Mindezek után azért erősen hígítva szivárogtatok a monitorotokra egy keveset a bennem felgyűlt toxinokból. Igen, az utóbbi két év oktatáspolitikája okozta jelenlegi káosz sütötte ki bennem az olvadóbiztosítékot. És könyörgöm, most a tündéri kormánypárti barátaim és ismerőseim ne vádoljanak meg holmi ellenzéki fröcskölődéssel! Olyan mindegy nekem, hogy ki a gazda! Persze az országban.

De az iskolával más a helyzet. A nagy államosítási nekibuzdulásban azoknak a véleménye veszik el, akikről szólnia kell az oktatásnak. Kit érdekel a gyerek véleménye? Meg a szülőké? Tényleg, kié a gyerek? Pedig a gyerek a legfontosabb! Ady szavaival: “A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”(Petőfi nem alkuszik)

Kit érdekel a pedagógus véleménye? Legyenek janicsárok! A kívülállók meg vannak győződve, hogy boldogok a hatalmas fizetésemelés miatt. A bloglistámon két középiskolai tanár minapi bejegyzését érdemes elolvasni. (Gofri, Izabella Jones) Borzasztó, a legjobbak el fognak menekülni! A pénzre pedig térjünk vissza úgy két hónap múlva, nagyon fogtok csodálkozni. Asszonkám például az emelés dacára öt számjegyű összeggel kevesebbet kap majd, hiszen elvették a pótlékait, a cafetériát, nem számít a szakvizsga, a három diploma, egy kalapba esik vissza mindenki, aztán jelentkezhet minősítésre, készíthet portfóliót, 37 éves szakmai gyakorlattal vizsgázhat huszonéves dilettánsok előtt. A másodállását (félállásban egy másik kerületben gyermekek beszédszintjét vizsgálja, és a terápiára tesz javaslatot) pedig nem folytathatja a 32 órás kötelező készültségi jelenlét miatt. Az eddig minden közmunkából kimaradó, túlélniamainapot-pedagógus persze jól jár, egy szintre kerül a szekeret húzókkal. Kontraszelekció a javából, drakulálok!

Kit érdekel az eddig minden szempontból egy személyben felelős igazgató (pardon, intézményvezető) véleménye? Már nem munkáltató, diszpécserré degradálták. Ahogy Kósa úr fogalmazott a neki rendelt másik debreceni tanévnyitón: igenist kell mondania minden parancsra. Janicsáraga. A debreceni elöljáró azon tételét, miszerint a jó diák verés hatására teljesít jól, most hagyjuk!

Kit érdekel az eddigi fenntartó, a helyi önkormányzat véleménye? Az csak az épületet gondozza, fizesse a közműveket!

A helyiérdekű döntéseket is a legfőbb mindentudó hozza, a nagytiszteletű miniszter meg az öntudatos államtitkár asszony (egy kollégám szerint púdernagyi), aki képtelen hibázni, felajánlása szerint baki esetén meg is vesszőzhetnénk. A két főbáb kezéből pedig egy fantomhálózat ágazik szét szerte a tankerületekre bontott országban, mindegyik élén egy politikai döntéssel odaemelt, de az ott tanítók számára ismeretlen vezető. Fogalma nincs a helyi értékekről, eredményekről, gondokról, hagyományokról. Csinos, mi?

Kortárs kedvencem, Parti Nagy Lajos sokkal jobban megírta, nem állom meg, hogy ideemeljem:

„Azt mondja Debrecenben Hoffmann Rózsa az 1018. magyar nemzeti tanévnyitón – mert számszerint ennyi volt eddig, se több, se kevesebb -, hogy „az igazgatók kinevezésének miniszteri szintre emelése a tanártársadalom egészének korábbinál sokkal nagyobb megbecsülését szimbolizálja, akárcsak a felálló Nemzeti Pedagógus Kar”. Így becsül meg az Orbán-rezsim, kedves tanártársadalom, nem kell a saját közügyeiddel fáradnod, honnan is tudnád odalent, ki legyen a te igazgatód? Elég, ha mi tudjuk helyetted. Azzal is megbecsülünk, hogy a megkérdezésed nélkül beléptetünk a magyar Nemzeti Pedagógus Karba, magyar szoknyád, magyar pórázod hosszát egy kézből szabályozzuk, melyet a szeretet és a bizalom vezérel. Cserébe annyi a dolgod, hogy leadd, amit előírunk, s ne engedd beszivárogni az iskolákba az ellenállást. Se a magadét, se a diákét, se a tuggyukkikét. Annyira megbecsülünk, hogy megemeltük a fizetésed, ha szerencséd van, nem fogsz kevesebbet keresni több munkával. Annyira megbecsülünk, hogy készen kapod a magyar tananyagot, a magyar tankönyvet, a magyar iskolarendőrt, beosztjuk helyetted a magyar napodat, a magyar széked megfújnánk, ha volna szék elég. Mi ez, ha nem szimbólum, nem is egy, de egy föltétlenül: azt csinálunk veled, amit akarunk, veled is, a szülő-alattvalókkal is, akiknek jogaik immár nincsenek, csak felelősségük, hiszen, ahogy Balog miniszter fogalmaz, „a család nem megrendelőként van jelen ebben a folyamatban”. Naná, megrendelő egy van, az orbánállam, aki rádklikkel újra és újra. Hogy magadra csukod a tanterem ajtaját? Csukjad csak, abból látjuk, hogy titkolnivalód van. Úgyhogy szépen szigeteld el az elenyésző kisebbségedet, ne az esetleges apró hibákat nézd, hanem a jó oldalt, ha már ott állsz, azért, ha még nem, azért.”

 

Hej, Rózsa néni, Rózsa néni! Hogyan pattant ki az öntudatos fejecskédből, hogy megnyisd az 1018. tanévnyitót? De ha 1118.-at akartál mondani a honfoglalás egykor tanult évszámából kikalkulálva, akkor is eszeveszett baromság!

Hogy a bejegyzésemet mégis vidám reménnyel fejezem be, „a jó oldalt nézem”, nemcsak parancsra, azt is Rózsa nénihez kötöm, illetve egy párhuzamhoz kettőnk között. A főnéninek ugyanis tegnap kellett volna celebrálnia egy tanévnyitón az ország valamely kijelölt csücskében, a rosseb tudja, hol. A nagysasszony azonban tegnap nem ért rá egyéb teendői miatt, ezért az ünnepélyt mára halasztották, akárcsak én e bejegyzés megírását. Jól tettük! Ha tegnap írom, keserű a vége is.

Történt, hogy hétfőn kellett átvennem az új lábamat. Ne vágjak föl, végtagprotézisemet. A Szent László Gimnázium előtt, parkoltam, előttem üldögéltek a fal kőpárkányán a kirajzó gimnazisták, élvezték a kora szeptemberi napsütést, és persze vígan pöfékelték a cigarettáikat, jelezvén a világnak hogy már majdnem felnőttek. Értelem és jókedv sugárzott belőlük, a szívem egyszeriben átmelegedett.

Hamar végeztem, így felvettem asszonkámat a munkahelyén, hogy elvigyem a fogorvosához, ne kelljen végigbumliznia a fővároson. Hja, asszonkámnak nem jó egy mezei fogorvos, neki a Budagyöngyénél magánpraxist folytató doki kell, gazdagék tudnak élni. Szép is a mosolya! 🙂

A városon oda-vissza végigaraszolva lestem a járókelőket, mindenfelé diákok kolbászoltak, ragyogott a fehér ingük és az életvidám mosolyuk. Jól van! Nem lesz belőlük droid, akármi szellők fújnak. És ott vannak mellettük a jó tanárok, kedves kollégáim aggódó szeretettel, életpéldával, humorral, őszinteséggel. Olykor hibákkal. Sokan vannak! Most fújnak ugyan, sajnos félnek, de teszik a dolgukat. Van remény!