„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Reklámok

Utóélet

Tisztázzunk valamit az elején: ez a bejegyzés (és az esetleges folytatása) a szokottnál is szubjektívebb, és semmiképpen nem tekinthető elemzésnek. Kavargó emlékek és egy magyar mozifilm ihlette gondolatok elegye.

Ifjúságunk meghatározó élménye volt a mozi. A hatvanas években tévénk sem volt, az olvasás, a sport és a kirándulás mellett szinte egyedül ez jelentette a szórakozást. A párkapcsolatok alakulásában is jelentős szerepet játszott. Utódaink nem is sejtik, milyen fülledt erotika lengte be például a nadrágszíj szélességű nézőtérrel rendelkező Balaton vagy Zrínyi filmszínház utolsó sorának négy székét. Ez volt a legdrágább hely, tíz forintot is elkértek érte, míg az első két sorba egy bélásért (2 Ft) be lehetett ülni. De az izzadt leánytenyér markolászása, horribile dictu egymás összenyálazása megérte. Izgalmasabb volt, mint a vászonra vetített NDK-gyártmányú indiános film a kitűnő karosszériájú horvát Gojko Miticcsel a főszerepben. A boldog hetvenes évek második felében a mozi tovább tágította a világomat. Ekkor már a Filmmúzeumba és egyetemi filmklubokba jártunk, hatalmas vitákat tartottunk egy csésze tea mellett a Bajkál nevezetű műintézményben vagy a Pilseni korsóhoz címzett kultúrnapköziben, persze itt inkább habos-buborékos ivadékot kortyolásztunk komolykodó mondataink leöblítésére. Beleszerettem az olasz neorealistákba, meg Wajdába, Bergmanba, Bunuelbe, Truffaut-ba. És ott volt nekünk a termékeny Jancsó, akinek filmjeit kezdetben a telt idomú női testek látványáért látogattuk, mert olyat akkor még nemigen láthattunk, legfeljebb a vetkőzős golyóstollon.

Vetkozos-toll-014

Később aztán kapizsgálni kezdtük Miki bácsi sajátos filmnyelvét, jelképrendszerét.

A művészfilmek mellett szívesen megnéztem a történelmi tárgyú mozikat valamint a színvonalasan megalkotott kosztümös és/vagy kalandfilmeket.

Aztán jött a házasság, a gyerek(ek), a munka, nem maradt idő a mozizásra. Bár nem így indult, az esküvőm napján az összesereglett és mulatni vágyó rokonok és barátok megrökönyödve vették tudomásul a vacsorán a bejelentésemet, miszerint érezzék továbbra is jól magukat, mi fél tízkor lelépünk, mert a kettes csatornán aznap vetítik Fellini Nyolc és fél című alkotását. Erről pedig nem maradhatunk le. Ja, hogy végül nem néztük? Tévedni emberi dolog. Fáradtak voltunk. 🙂

A televízió átvette az uralkodást a vizuális kultúrában. Utoljára épp tíz éve voltam filmszínházban, Mel Gibson Passióját néztük meg egy multiplexben. Felejthető élmény volt. Nem is a film, azaz az irtóztató és székhez szögező, a szörnyű botrányt élethűen felidézni kívánó látvány és hangosítás riasztott. Döbbenten figyeltem, ahogy vödrökkel a kezükben és a hónuk alatt érkeznek a nézőtérre az érdeklődők. Aztán elkezdődött az össznemzeti rágcsálás és szürcsölés körülöttem, amely elnyomta Jézus getszemáni magányát enyhítő tücsökciripelést, de még a felgerjesztett tömeg „feszítsd meg” őrjöngését is. A vásznon bugyog a (mű)vér, a nézőtéren meg popcornszag felhőzik, csámcsogással díszített primitív beszólások innen is, onnan is, borzalom! Ide sem jövök többet!

De most el kellett mennem. Már két éve írtam itt egykori tehetséges tanítványomról, Virágról: „…már negyedikes korában képes volt a fogalmazásaiban teremteni magának egy szürreális világot, amivel engem is elvarázsolt. Filmművész lett, az ágazat mostohasága ellenére rövidfilmjeivel több nemzetközi fesztivál díjazottja. Mellette ír is (Szomjas Oázis). Meg saját blogot is. Én addig nem is láttam blogot, azt sem tudtam, mi az. Csak hallottam, hogy van ilyen Gyurcsánynak. Megnéztem, végigolvastam, nagyon élveztem. (Nem Fletóét, nem!) Kicsit klikkelgettem a freeblogon, láttam, hogy itt őrült jó dolgok, nagyszerű fazonok (is) vannak. No, uccu neki! Írni elvégre csak tudok. Regisztráltam, sok csetlés-botlás után így vagyok én itt.”

Idén januárban tudtam meg, hogy igazi mozit rendez, akkori posztomban így emlékeztem vissza rá illetve 2011-es útkeresésemre: „Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.”

virág

Virág és a két főszereplő: Kristóf Márton és Gálffi László

Szeptemberben itthon is bemutatták végre az említett filmet, miután az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon – ahol Pálfi György Szabadesése nem mellesleg három díjat is nyert – zajos sikerrel fogadták. Egészen meglepő módon a többnyire fanyalgó kritikusok is jókat írtak az Utóéletről, olyik ünnepelve tapsolt. Megkértem Míra lányomat – aki meglehetősen elfoglalt, hiszen az egyetem mesterszakát végzi, és mellette gimis felvételi előkészítő foglalkozásokat vezet két csoportnak egykori ofője, a mai direktor felkérésére –, hogy kedvesével szervezzenek számunkra egy mozilátogatást. Addig is rengeteg a témába vágó kritikát és interjút elolvastam, szerencsére Virág édesanyja, a kőbányai Zrínyi Gimnázium közkedvelt német- és magyartanára ismerősöm a fb-on, ahol tálcán kínálta a különféle médiacsemegéket a leányzóról és filmjéről. Például ilyeneket: „A rendező, akinek a nevéhez több sikeres és díjnyertes rövidfilm (A macska szerepe a francia irodalomban, Nyomtávváltás, Valami kék, Dipendenza) fűződik, arról is szólt, hogy a film műfaját nehéz meghatározni, hiszen nem zsáner, leginkább abszurdba hajló drámának nevezné az alkotást.”

Vagy: „Zomborácz Virág egy igazán üde színfoltot hagyott a magyar film palettáján: kedves, abszurd, fekete humorral telített és érző filmet tett le az asztalra, amit könnyebb szeretni, mint kritizálni.” (CineStar)

És: “Akik látták a filmet, azt mondják, hogy az Utóélet nagyon olyan, amilyen én vagyok – vélekedett.”

virág2Forgatás közben az operatőrrel, Pohárnok Gergellyel

Magamban felidéztem a rendezőnőt tízéves korában. Halk szavú, mosolygós teremtés volt, inkább visszahúzódó, semmiféle magamutogató harsányság nem jellemezte. A társaival sem voltak konfliktusai, szájtátva bámultam, ahogy a korosztályára jellemző piszkoskodásokat kezelte, szemei ilyenkor kissé összeszűkültek, és egy-egy halkan kimondott szikrázóan kemény szóval félbeszakította a gonoszkodót, akiben a hang fennakadt… Nem értette. A fogalmazásaiban azután elszabadult a pokol: ragyogó stílusban, elképesztő szókinccsel, finom humorral, öniróniával, hibátlan helyesírással alkotta meg szövegeit. Különösen hálás volt, ha fikciót kellett írni. Ilyenkor igencsak meglódult a fantáziája, igazi élmény volt olvasni. Hej, ha meglenne az a régi füzet! Sajnos, a lerokkanásom után elkallódott, valószínűleg az utódomnak kellett a hely egykori szekrényemben.

Vasárnap délután aztán a Toldi moziban lehuppantam a kényelmes bársonyülésre, és peregni kezdett a legújabb fikció. Előrebocsátom: valószínűleg találnék a filmben jó pár olyan mozzanatot, amit én másképp valósítanék meg, de egyrészt ehhez a szakmához csak a műélvező szintjén értek, másrészt a visszavonult öreg mester (hadd legyek ennyire szerénytelen, mégha a tanítvány százszorosan is túlnőtt) inkább az elérzékenyült nagyapa szemével nézi a még kiforratlan művész próbálkozásait. Úgyhogy idéznem kell, Virág, egy rajongódat, aki a következőt írta internetes oldaladra: „Nincs ezen mit szépíteni, kurvajó filmet rendeztél!” Egyetértek. 🙂

(Folytatom hamarosan a filmről.)

Kütyük 4.

Magyarországon az elsők között voltam, aki gimnáziumi tantervbe illesztett számítástechnikát tanult. A hetvenes években köztudottan kötelezően az orosz nyelvet tanították mindenkinek, második idegen nyelvként a piaristáknál a latint, a franciát és a németet lehetett választani. Ahogy azt Latinos műveltség című korábbi jegyzetemben megírtam, én a latint választottam, de a Galambos tanár úrral történt súlyos affért követően kapva-kaptam azon a lehetőségen, hogy a harmadik évfolyamtól fel lehetett cserélni a nyelvet egy fakultatív tantárgyra. Legendás osztályfőnökömről, Kovács Mihály tanár úrról szintén megemlékeztem már, mikor a vitorlázásról és a „viszka” építéséről itt és itt beszámoltam, most szárnyai alatt egy csodálatos, nyüzsgő szellemi és technikai centrumba kerültem. Erről Miska bácsi halála után a Fizikai Szemle című szakfolyóiratban többek között így emlékeztek meg 2006-ban:

„Az Ő munkája nyomán lett országszerte híres és elismert fizikaszertára a budapesti Piarista Gimnáziumnak. Az első komolyabb fejlesztés 1953-ban történt, amikor 7000 Ft-ért oszcilloszkópot vett. Ez akkoriban nagy összegnek számított – hiszen egy tanári fizetés csak 1500 Ft volt – és ráadásul túl is lépte az iskola teljes fejlesztési keretét. Az 1980-as évek elejéig a Caritas szervezet is támogatta a katolikus iskolák szertári megrendeléseit. Így vásároltak a fizikumnak Geiger-Müller számlálót, Wulf-féle elektroszkópot, folytonos ködkamrát stb. A diákok még olyan kísérleti eszközöket is terveztek, amelyeket később a Tanszergyár is gyártott: például rádiópad, elektronelhajlást bemutató készülék, G-M-cső stb.

Ma is megvan a tanár úr által szerzett és most is működő távcső. A csillagászat oktatásához – az egyik helyiségben – mini-planetáriumot épített diákjaival.

Rendszeres kiállítója volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Középiskolai Fizikatanári Ankétjainak. Az eszközkiállításokon bemutatott eszközeiért majdnem minden évben díjat és jutalmat kapott. 1963-ban felterjesztették a Fizikai Társulat középiskolai tanároknak adott legnagyobb szakmai kitüntetésére, a Mikola-díjra. Hiába szavazták meg – az akkori körülmények között nem -, csak két évtizeddel később, 1983-ban kaphatta meg.

Az 1958-59-es tanévben húsz negyedikes tanulóval indította el az első kibernetikai szakkört. A következő években készültek el a sokak által megcsodált kibernetikus gépek:

1960 LOGI kártyázógép (zsírozni tudott)
1961 Csodamalom (3×3-as mezőn malmozott)
1962 Halom (három halomból lehetett elvenni, az nyert aki az utolsót vette el)
1963 Műegér (labirintusban megkereste a sajtot, és odament az egér)
1964 8-as Kombinett (11 számot rakott sorrendbe, átrendezéssel)
1965 Hídverés (két part között vert hidat a gép és egy játékos előre adott pillérekre)
1965 Didaktomat (népszerű nevén a feleltető gép)
1966 Mikromat (4 bites jelfogós számítógép)

A Didaktomatot és a Mikromatot szabadalmaztatták, a Tanszergyár gyártotta őket, és a Mikromatból 3000 darabot el is adtak. A témáról több cikke jelent meg a Középiskolai Matematikai Lapokban, az Élet és Tudományban, a Fizika Tanításában és a Rádiótechnikában. (A korra jellemző, hogy a Piarista Gimnázium saját nevén nem szerepelhetett, így lett belőle “Mikszáth Kálmán téri gimnázium”.)

kütyü72

1968-ban megjelent a Kibernetikai játékok és modellek című könyve, amely a szakkörök anyagát tartalmazta. Ezt mindkét akkori német államban, valamint Svájcban is kiadták. A logikai gépek leírását és kapcsolási rajzait tartalmazó kiadvány pedig Néhány kibernetikai játékgép címmel 1971-ben látott napvilágot.
A magyar iskolák közül elsőnek a budapesti Piarista Gimnáziumban volt számítógép, már 1964-ben (Minivac 601). A külföldről beszerzett számítógépeket a fizikai kísérleteknél is felhasználták. A diákok szimulációs programokat írtak, amelyekkel a fizikai modelleket igyekeztek szemléletessé tenni (rezgések, hullámok összetétele stb.). Elkészültek a fénykapuk, sőt a fényinterferencia mérésére és bemutatására is készült számítógépes eszköz. A német Fischertechnik által forgalmazott készlet lehetőséget adott arra is, hogy különböző gépek és feladatok számítógéppel történő vezérlését (négy szabadsági fokkal rendelkező daru, vezérelt lift, vezérelt robotokkal végzett kémiai kísérletek) kidolgozzák és publikálják. ”

Itt aztán volt kütyü rendesen. Tágra nyílt szemmel bámultam a technika csodáit, az égképpel azonos sebességgel forgó csillagászati távcső kukkolójára rágyógyulva vagy a „fizikum” fölé leereszthető félgömb alakú fehér lepedőre vetített csillagképet csodálva a humán beállítottságú, verseket olvasó, álmodozó suhanc világképe is kozmikusan tágulni kezdett. Itt tanultam meg észrevenni a hétköznapi csodákat. Hogy az anyag és a törvényszerűségei mögött egy teremtő rend rejtőzik, ki-ki nevezze, ahogy tetszik neki.

Az sem zavart, hogy a tanár úr angol nyelvleckéket adott az órák után, mert ő is így tudott tájékozódni a tudomány világában. Meg Fortran és Basic programozási nyelvet oktatott, itt már azért csökkenő önbizalommal csatlakoztam, mert a logikai algoritmusok megalkotásához szükséges figyelem és fegyelem bizony nem tartozott az erényeim közé, sokkal inkább a meg-meglóduló képzelet. Az akkortájt beszerzett sztárkütyü, egy Hewlett-Packard asztali kalkulátor volt, amin még nem volt alfabetikus billentyűzet, a számokon kívül a programnyelv ikonjait tartalmazó, a műveleti és továbbítási utasításokat adó gombok sorakoztak rajta. A gép alkalmazásához előre be kellett jelentkezni a naplóba, én inkább csak messziről csodáltam a kiemelkedő matekos társaim mohó örömét, mikor leülhettek az akkor 5000 dollárt érő masina elé.

kütyü78

Bőven elég volt nekem az akkoriban beszerzett első zsebszámológépem. Állami boltban ilyet még nem lehetett kapni, az eredetileg Bécsben lakó osztálytársam, Alexander hozott néha egyet-egyet hazalátogatásakor, ezzel biztosítva egyben zsebpénzét. Nekem 800 forintért adta, anyám akkori havi keresete 1100 forint volt, a kenyér-tej közismerten 3,60, a benzin 3. Olyasféle ár ez, mint manapság egy automata mosógépé. Csak a négy alapműveletet és a százalékszámítást tudta, a folyadékkristályos kijelző még nem létezett, pirosan világító diódákkal írta ki a számokat. Ez is a kilenc voltos kislapossal működött, akár a Sokol rádió. Képet sajnos nem találtam hasonlóról, ezeknek már az emléke is meghalt.

Mikor tanítani kezdtem 1980-ban, már nálunk is meg lehetett vásárolni, sőt, megjelent a tudományos kalkulátor is, mely fölöslegessé tette az addig nélkülözhetetlen logarlécet és függvénytáblázatot. Nekem erre már nem volt szükségem, annál inkább a lányaimnak jóval később a középiskolában. A régi ketyerémet egyébként akkori alsó tagozatos tanítványaim amortizálták, a legjobb matekdogát beadó a következő teljesítménymérés során megkapta használatra, míg aztán egyszer kilehelte a lelkét. Az évtized végén az iskolánk kapott néhány abban az időben nagyon népszerű Commodore 16-ost és a kicsit korszerűbb +4-est. Ezt a nyári szünetben aztán teljes felelősségvállalással hazavihettük önművelési céllal, kaptunk hozzá egy fekete-fehér Tünde televíziót monitor gyanánt.

kütyü70kütyü81

Kezelni persze nem tudtuk, a magnókazettákra töltött játékprogramokat lehetett futtatni rajta, Ancsa lányom és asszonkám egymás kezéből kapkodták, hogy minél magasabb szintre jussanak az idétlenül ugráló Mario-figurával. Én csak annyit kötöttem ki, hogy a szörnyű pittyegést némítsák el, ha otthon vagyok. Elég nekem napközben a tanítványaim csicsergése. Emlékeim szerint valami teniszjátékba én is be-beszálltam, de lehet, hogy ez már másféle kütyü volt, mert valami tekergetős bizbaszra emlékszem, amivel az ütőt mozgatni lehetett.

Az első igazi asztali számítógépet, egy a századfordulónál már elavult 486-ost Ancsa lányom vette meg használtan – úgy rémlik, ő is fizette ki –, mert nélkülözhetetlen volt a tanulmányaihoz. Ezen és később a Sulinet-program keretében ingyen kapott Pentium 4-esen tanultam meg a szövegszerkesztés alapjait nem is olyan régen, alig másfél évtizede, majd később az internet használatát. No, van még mit tanulni, a lányaim kattintásait és géppuskatűz sebességű billentéseit nem hogy utánozni, szemmel követni sem tudom. Pedig Kovács tanár úr a fent említett számítástechnika órákon a tízujjas vakírást is tanította egy öreg Erika írógépen, mondván, hogy ez egy leendő kibernetikusnak nélkülözhetetlen kellék. A tizedét, ha tudom: csak a jobb mutatóujjam játszik a klaviatúrán. Az se vakon. Bár elégedetten mondhatom, mióta blogolok, gyorsult a picike az utóbbi három évben. De a tanár úr ezért még nem lenne nagyon büszke rám. Esetleg másért… 🙂

kovács

1977-ben az érettségi előtt kérte utoljára az ellenőrzőmet. Soha nem kaptam tőle intőt, legfeljebb egy “Madár vagy, fiam!” letolást, így hát kivittem. Mindkettőnkön látszik, ez a beírás sem okoz gondfelhőket.

A Jóisten áldja meg a feledhetetlen Miska bácsit, az igazi tanáreszményt ezerszer!

(Már csak a járművek maradtak, legközelebb velük jövök.)

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”!

Most ázott komondorként megrázom magam, hogy a hallgatásomat okozó, a karácsonyt váró hangulatomat a csüggedt szomorúság sarába húzó közéleti hírkoloncok messzire fröccsenjenek tőlem. Mert hiába igyekszem, nem tudok leválni a média kínálta csapról, mely újra és újra ontja bőven az elkeserítő tényeket vagy hazugságokat, ki-ki választhat hite és elkötelezettsége szerint. Tökéletlen struccként a legtöbb politikai csörte elől sikerül a homokba dugnom a fejemet, a gazdasághoz és egyebekhez: földhöz, trafikhoz, államosításhoz, adócsaláshoz sokakkal ellentétben nem értek, a kisstílű szervilizmustól öklendezem.

De az oktatás az én ügyem, és bőven akad tapasztalatom! Megdöbbenve figyelem a szándékosan elszabadított hajóágyú, H. Rózsa államtitkár asszonyság meg-megújuló kartácstüzét, mellyel szisztematikusan szőnyegbombázza az egyéni bánásmódra építő nevelés és oktatás még létező értékeit. Most épp az évről-évre 16 milliárdot hozó tankönyvpiac „egyszerűsödik”. Választhatsz két könyv közül, majd mi azt megmondjuk. Aztán a hangos felháborodás hallatán – egy közíró szófordulatát kölcsönvéve: ökölbe szorított arccal – kiáll a nyilvánosság elé, sikertörténetről hablatyol, szemét forgatva csodálkozik, hát ez nem is két könyv. Nem bizony, van 12 évfolyam, 6-10 tantárgy, lehet jó esetben akár 240 kiadvány is. Köszike, már meg is nyugodtam. Az egyedül hozzáértő egykori kiváló tanárember, Pokorni Zoltán bizottsági elnök tiltakozását pedig lesöprik: nem köhög, kussol a bolha. Árulkodó a kép.

pokorni

Sajnos eszembe jut a 85 évesen ma is aktív amerikai nyelvész, filozófus Noah Chomsky, a generatív grammatika atyja, aki jó negyed százada tízparancsolatba foglalta a mindenkori politikai hatalom nyerő stratégiáit. Igen, olvasták ezt nálunk is sokan, s jó diákként meg is fogadják. A neten megtalálható, én csak kettőt teszek ide:

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. 

 

Innen üzenem a rombolóknak, nem sikerülhet a tervük. A gyermek ugyanis nem törtszám, nem egyszerűsíthető. A jó pedagógus, az „őrző” végképp nem! Tankönyv nélkül is tanítható bármi, különösen ma, amikor a gyerekek otthonosan keresgélnek kütyüikkel a világhálón.

Én már béna obsitosként csak itthonról buzdítom fiatal barátaimat, kollégáimat Ady Endre soraival:

„Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el…”

…és Latinovits varázslatos hangjával:

Még ma írok valami vidámabbat! 🙂

Géza malacra

weöres

A nyár folyamán sokszor bukkant föl különféle sajtótermékekben Weöres Sándor költészete. A centenáriumi év lassan lecseng, óvatos feltételezésem szerint azonban a hétköznapi olvasó emberek zömének a költőről alkotott képe alig változott a média zajongása ellenére. A legtöbben csak az óvodáskorban megtanult bravúros ritmusú versikék alkotóját látják benne, néhányan még a Majomország pajkosan csúfolódó illetve a Psyché pajzán szerzőjét. Színházkedvelők ismerhetik talán az eredendő líra drámába oltását Holdbeli csónakos címmel, tíz éve a Nemzeti Színház mutatta be. Az életmű további fejezeteit mintha tejüveg takarná. Ebben sajnos jelentős felelősséggel bírnak azok a magyartanárok, akik az irodalomtörténet oktatása során „sokatakaraszarkaként” örülnek, ha az érettségi előtt eljutnak Radnótiig, a 20. század második felére és a kortárs szerzőkre pedig nem jut idő. Hiba. Egyben megemelem a kalapomat az óvónők (óvodapedagógusok) és tanító(nő)k előtt, akik bőségesen vetik a weöresi zsenialitás magvait a tündérkéiknek.

Úgy gondolom, hogy meddő politikai zsörtölődések helyett nekem is érdemes inkább apró gondolatmorzsákat pötyögtetni, melyek oszlathatják a homályt. Vegyük szemügyre rögtön a legismertebb verset, az 1955-ben megjelent Bóbita című kötet címadó darabját!

A TÜNDÉR

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Bölcsészpalánta Míra leányom, aki egykor bölcsődésként fújta a művet, érdeklődött a minap a mostani témámról, mikor látta a verseskötetet a kezemben. Elmeséltem neki a régi anekdotát, melyben egy kisfiú azzal nyaggatja az óvó nénit, hogy énekeljék el a Géza malacot. Az értetlen felnőtt csak a dallamról jön rá, hogy melyik versről van szó. A gyerek a maga módján érti, szereti az egész verset, de a második szakaszban megzavarja a váratlanul döccenő ütemhangsúly, a ritka igevonzattal nehezített szöveg, a felnőtt fejjel erotikusnak nevezhető kép. Egy kis fantáziával azonban megalkotja Bóbita játszótársait, Szárnyati és Röpteti tündéreket, az előbbit rögtön rá is ülteti prozódiai leleményére, Géza malacra. A másik huncut pedig csókot ígér és kiröhög. Szegény jó Géza malac!

bóbita3bobita2

Míra elkerekedett szemmel vallotta meg, hogy anno hasonló képzetek peregtek le benne a vers hallgatása közben. A gyermek mindent meg akar érteni, ha másképp nem, az eredeti szöveg kreatív átértelmezésével. Lásd Minta mókus, Zenga zének.

A népdalok ismertségével vetekedő, a közköltészet szintjén trónt foglaló költemények gyerekversek-e vagy sem? Ez is régi dilemma. Weöres már igen korán, 1946-ban kötetbe rendezte gyermekverseit Gyümölcskosár címmel, s ezt később újabb gyűjtemények követték, 1955-ben a Bóbita, 1958-ban a Tarka forgó, 1965-ben a Gyermekjátékok, 1969-ben a Zimzizim, 1973-ban a Ha a világ rigó lenne. A legnépszerűbb kötet éppen a Bóbita, a mai napig 13 kiadása jelent meg.

Az imént felsorolt kötetek ékesen bizonyítják, hogy maga a költő rendezte darabjait gyermekeknek szánt gyűjteményekbe. Ám az is köztudott, hogy a kötetek darabjai közül sok nem gyermekversnek íródott. A költő „felnőtt-verset” írt, majd úgy döntött, hogy a tökéletes ritmikájú, kedves, bájos tartalmú darab nyugodtan bekerülhet egy óvodásoknak szánt, képekkel illusztrált kötetbe is.

Weöres egész életműve a játék jegyében született. A költő különböző szerepeket öltve kereste lírai énjének új és új lehetőségét. (Nem véletlenül lett egyik legsikeresebb műve a Psyché.) Mindennel játszott: a mesével, a valósággal, a szavakkal, a zenével. Élete végéig gyermek maradt, számára értelmezhetetlen lehetett a gyermekvers-felnőttvers dilemma.

A vers ritmusa, zeneisége alapvetően fontos. Időmértékes lejtésű, minden sora azonos ritmikai képletre épül, két daktilust egy spondeus követ:

– ∪∪| – ∪∪| – –

A kettős rövid szótagok fülbemászó versdallamot eredményeznek, a szöveget könnyű megzenésíteni, s ilyenkor a zenei ritmus pontosan követi az időmértékes ritmust. Ez a ritmusképlet az, ami mindannyiunk fülében ott zsong, ha Weöres költeményét felidézzük. A zenei hatású időmértékes ritmus azonban sokarcú. Nem kell hozzá sok ravaszság, hogy észrevegyük, két ilyen sort egymáshoz illesztve hibátlan hexametert kapunk:

– ∪∪| – ∪∪| – – | – ∪∪| –∪∪| – –

Ha úgy tetszik, tekinthetjük A tündért hexameterekben írott versnek. Ez azonban nem pontos így, hiszen a hexameterhez az a szabadság is hozzátartozik, hogy az első négy versláb szabadon lehet két- vagy háromszótagos. Ez a szöveg szigorúbb rendhez igazodik, felvillantja a hexameter jellemzőit is, annál azonban kötöttebb. Nyolc szótagos sorai erős metszetet hoznának létre a hexameter közepén. Magyar fül inkább arra hajlik, hogy a daktilikus időmérték mellett hangsúlyos lüktetést is érzékeljen.

Minden strófa azonos módon kezdődik.

Ez következetesen egy háromütemű nyolcas (3|3|2) ritmusát teremti meg a versszakok elején. Az első strófa 3. és 4. sora mutatja a másik ritmizálási lehetőséget:

Béka-hadak |fuvoláznak,    (4|4)

Sáska-hadak |hegedülnek.   (4|4)

Ez a két ütemváltozat alakítja a költemény hangsúlyos ritmusát. Nem szigorú szabály szerint váltakoznak, tehát nem beszélhetünk szimultán versről, de az ütemek jelenléte mindenképpen modulálja az időmértékes ritmus szigorúságát.

Nézzük meg most azt, hogy miféle tartalom épül fel erre a formára! Minden strófa azonos módon kezdődik. Bóbita Bóbita. A megismételt név ritmikai szerepéről már ejtettünk szót, most azt kérdezzük, hogy ki ez a Bóbita? Egy óvodás azt válaszolná rá (és tartok tőle, hogy a felnőttek is így válaszolnának), hogy Bóbita pitypang-tündér. Ez a válasz azért ilyen egyértelmű, mert a Bóbita című kötet címlapján valóban pitypangtündérként van lerajzolva egy bájos mesefigura. A kötetet 1955-ös megjelenése óta Hincz Gyula illusztrációival együtt vesszük kézbe, s ezek a rajzok ugyanolyan szorosan hozzátartoznak a kötet verseihez, mint A. A. Milne Micimackójához E. Shepard rajzai.

bóbita

Egy másik elterjedt vélekedés szerint Bóbita gyermek, kicsi lány. Az ő játszadozása, mesékhez szokott fantáziája tölti ki a verset. Előbb angyali tisztaságú táncot lejt a réten, majd kacagva játszik. A törpék báljába képzeli magát, végül elfárad, s álmában olyan pici lesz, hogy egy őszi falevélen is elfér. A rokonszenves magyarázat elfogadható, sőt általában használható megoldás Weöres gyermekverseihez. A kisgyermek fantáziája, mesékhez szokott képzelete a csodás elemeket is hétköznapi természetességgel fogadja el.

Megkísérelhetjük még, hogy a vers képei mögött mélyebb összefüggést, megrajzolható hátteret keresünk, miután a szöveget nem csupán játékos ritmusgyakorlatnak, nem „csupán” gyermekversnek gondoljuk, komolyan kell vennünk, hogy a költő (tudatosan vagy tudat alatt) okkal fogalmaz úgy, ahogyan teszi. Vegyük sorra, mit tudunk! Bóbita a versszakokban táncol, játszik és épít. Általános cselekvések. A tánc a művészethez köthető, harmóniát, szépséget fejez ki. A játék, a kacagás a gyermekkorhoz kapcsolódik. Az építés már komolyabb, a felnövekvést, komolyabb célok elérését juttathatja eszünkbe. Végül Bóbita elálmosodik és elszunnyad. Habár nem rajzolódott ki cselekvéssor az igékből, nem tudunk felfűzni a versszakok rendjére történetet, a negyedik versszaknál mégis érezhető, hogy lezárul a mű, véget ér a gondolatsor. Az elalvás a versben a nap végét jelenti, Bóbita elfáradt a táncban, játékban, építésben. A vers szimbolikus tartalmát kutatva itt nyilván az élet végére, a nyugodt, csendes halálra is gondolhatunk. Hogy a halál-metafora milyen természetesen illeszthető a költemény végére, azt egy bájos nyomdahiba is jelzi, melyről Vadai István tanulmányában olvastam: „Weöres Sándor Egybegyűjtött írásainak ötödik, 1986-os kiadásába pontatlanul került bele A tündér szövege. A vers utolsó strófája ott így fest:

Bóbita Bóbita álmos,

elpihen őszi levélen,

két csiga őrzi az álmát,

szunnyad az ég sürüjében.

Szinte észrevehetetlen a hiba. A félreütés értelmes szót másik értelmes szóra változtatott. Az eredetiben az őszi levelek még a fán vannak, s a természet egy darabja, az ág szerepel a versben. A hibás másolatban ég áll, de ez is illik a szövegkörnyezetbe. A vers angyalok körében kezdődik, s a halál után, a mennyekben, az égben végződik. Ha Weöres megélte volna a kötet megjelenését, s tudomására jutott volna a hiba, talán nem is javítja ki.”

Folyt . köv.

Bukott szamár

A kutyaugatás nem hallatszik az égig frázisával kezdem a következő szösszenetemet mentegetőzésképpen, mert a kiindulópont ismét közéleti felszisszenéseim közül való. Lehet, hogy az emberélet útjának második felén egyre több a nyilallás a kebelben is, nemcsak az egyre rozogább testtájakon? Így lehet valahogy, még ha ifjú titánként nem is hittem el öreg barátom figyelmeztetését: meglásd, Lacikám, ha elmúltál negyven éves, és reggel felkelve nem sajog valamid, akkor nagy valószínűséggel meghaltál. Hát most sajog jócskán, jelezve ezzel, hogy nincs okom siránkozni, elvégre vidáman élek.

A kiindulópontomra visszakanyarodva „köhög a bolha” a következő soraimban is, de jelentéktelenségem tudatában is csökönyösen hajtogatom a magamét, legalább az a néhány hűséges tanítvány és barát fontolhassa meg az öreg rozmár véleményét, akik erre járnak.

Itt az idő visszafognom a meglóduló szövegládámat, a fenti kusza nekirugaszkodásomban négy állat neve rejtőzött el. Nem az állatkertről értekezek itt kérem! Azaz…

Kedvenc állatomra, a szamárra a kultúratörténet során többféle téves sztereotípia ragadt. Aiszóposz több mint két és fél évszázada írt állatmeséiben még hol ravasz, hol buta jószág.

A szamár és a farkas

A szamár a réten legelt, és meglátta, hogy egy farkas rá akar támadni. Erre sántítást színlelt. A farkas odajött hozzá, és kérdezte, miért sántít. A szamár azt felelte, hogy “mikor a sövényen átugrottam, tüskébe léptem”, és kérte őt, húzza ki a tövist – nehogy evés közben megszúrja -, és utána akár fel is falhatja. A farkas rá is állt, felemelte a szamár lábát, s teljes figyelmét a patájára fordította. Ekkor azonban a szamár szájba rúgta, és kiverte a fogait. A pórul járt farkas így szólt: “Megérdemelten szenvedtem el ezt; ha apám mészárosnak tanított, miért kellett nekem az orvosi mesterséggel próbálkoznom?”

Ugyanígy méltán járnak rosszul azok az emberek, akik a nem nekik való dolgokkal kísérleteznek.

A szamarak Zeusznál

A szamarak egyszer az állandó teherhordás és robot miatt méltatlankodva követeket küldtek Zeuszhoz, hogy szabadítsa meg őket szenvedéseiktől, ő pedig be akarta bizonyítani nekik, hogy ez lehetetlen, és azt felelte, hogy akkor szabadulnak meg a rossz sorstól, ha vizeletükből folyót tudnak fakasztani. Azok azt hitték, komolyan beszél, és azóta máig is, ahol egymás vizeletét látják, ott a többiek is köréje állva vizelnek.

A mese bizonyítja, hogy kinek-kinek a kijelölt sorsán nem lehet változtatni.

Jellemzően az ostobaság, csökönyösség szimbólumaként maradt meg. A természeti népek persze tudják, hogy ez teljesen téves nézet, sokak szerint a kutyánál és a lónál is intelligensebb. Az iskolában mégis szamárpadba ültetik a bukott szamarat, aki buta, mint a csacsi.

Ez jutott eszembe a minap, mikor sokadszorra hallottam a „bukott baloldal” rémes jelzős szószerkezetet. A közbeszédben parlagfűként elharapódzott, akár az „igazándiból, úgymond, tényleg” időhúzó szóparaziták. Hogy születik az ilyen, valamely aktuálisan harcba küldött szóvivő saját kreativitását bizonyítani kívánandó kulturált szitokszóként felböffenti, a lelkes kórus meg visszhangozza? Azt mégse mondhatják, hogy g.ci baloldal, meg kib@szott sz@roldal. És nehogy azt gondold nyájas olvasó (a nyájast itt lehet negatív jelzőnek érteni, bár én a kedvesre gondoltam), hogy a nyafka libsi-bolsi lelkem rendül meg az ilyen nyelvi lelemény hallatán, nem. Mert mit hallok a hétvégi bírósági döntés után, amely megsemmisíti a bajai választás eredményét a nyilvánvalóan megvalósult törvénysértés (Nem csalás!!! Nem én voltam, blee!) miatt. Azt, hogy ez a bukott baloldal ármánykodása, blablabla. És akkor mit hallok az ellenoldal macskajancsijától, he? A bukott kormány így akar nyerni a jövő évi választásokon! Bukott kormány! Okos fiúka, gyorsan tanul!

szamefánt

Na akkor, édes pajtikáim, most leülünk itt a fogadószobában, és addig nem állunk föl, míg az elejétől a végéig megbeszéljük hármasban a fűzfánfütyülés módszertanát! Előrebocsátom, alábbi véleményemmel nagyon sok kollégám finoman szólva vitatkozna. Az iskolában én soha nem buktam meg, és soha nem buktattam. Pedagógiai céllal, ösztönző szándékkal írtam néhányszor elégtelent félévi értesítőkbe, egy kezemen megszámolható, hogy az egész évet értékelő bizonyítványba is. A javítóvizsgán soha, mindig vittem tovább a nebulót, hisz rám volt bízva. Korán meggyűlöltem a világvége-hangulatot hordozó szót is. A közoktatásban a bukás elsősorban a tanár kudarca, meg kell találni a módját, hogy a diákot elfogadható teljesítményre sarkalljuk. Nem kitűzött csúcsokat, százalékokat kell hajszolni, hanem a képességeket fejleszteni. Következetes munkával, szeretettel nevelve mindenkiből kisajtolható bizonyos fejlődés, a tanulási problémákkal küzdőkből is. Igen, nagyon nehéz ez, lemondani a gyerekről, átpasszolni a problémát sokkal könnyebb. Nincs tehát bukott diák. És főleg nincs csúfolódás, mert az a gyűlölet előszobája. Értitek! (A felsőoktatás kicsit más, ott inkább elfogadható az elutasítás nyilvánvaló alkalmatlanság esetén.)

Ki bukik el/meg? Miért, ki nem? Bukik a csecsemő, mikor a még fejletlen emésztőrendszeréből a lenyelt levegővel együtt felböffent némi anyatejet is. Aztán hányszor bukik, míg biztosan megáll a lábán. Esik, hullik a kerékpárral. Fejre áll a focipályán becsúszó szerelésnél. Földbe döngölik rossz pedagógusok a bölcsődétől sajnos az egyetemig. Kudarcok érik a tiniszerelemben, később a párválasztásnál. Nem nyer a csapata, nem nyer választást a pártja. Kihasználja a főnöke, kirúgják az állásából, elhagyja a párja, csalódik a barátjában, meghal a hozzátartozója. Így aztán mindenki bukott. Jézus csak háromszor esik el a Golgotán, én számtalanszor. Bukott vagyok, de amíg élek, felállok újra. Így csúfolódjatok, Drágáim!

Most, hogy így meghallgattatok, jutalmul mondok két rövid meserészletet a szamárról. A két szöveg nem függ össze, ha majd ilyen idősek lesztek, mint én, ti is jókat fogtok mosolyogni évezredes ismétlődéseken. Az első egy mai sikeres színházi előadás kritikájának részlete, a másik egy régi keleti népmeséből való. Ítéljétek meg, melyik csúfolódáson lehet jóízűen mosolyogni!

„…Péter ragaszkodik a szamarához, és ennek kapcsán elviselhetetlenül dagályos szónoklatokat szaval el az erős hit és a szamár kapcsolatáról, meg arról, hogy a magyar az ilyen, nem adja meg magát legyőzve sem, nem lesz gyarmat, hanem keres egy szamarat és rábízza magát.”

szamár

Történt pedig egyszer, ó igazhitűek és gyaurok… Naszreddin Hodzsa útra kelt, hogy meneküljön a szegénység meg a hitelezők elől, de addig sarkantyúzta a szamarát, amíg az megbokrosodott. Vakon rohant az úton, a többi vándor utánakiabált: „Hova vágtatsz, Naszreddin?” „Ne engem kérdezzetek, hanem a szamarat”…

szam

Pedagóguskar

ökör

Ó, én címeres ökör, az ivartalanított marhák között is a mazochista kisebbséghez tartozó kérődző barom! Ahelyett, hogy a klaviatúra elé ülve szép nyugodtan bepötyögném a már régóta aktuális bejegyzésemet az élet reményteljes szépségéről, miközben a poharamban gyöngyöző hűvös söröcskémet ízlelgetem. Nem, én előbb szórakozottan végigszörfözöm a net híreit. Naná, hogy olyanon akad meg a szemem, amelytől úgy összefancsarog a lelkem levese, hogy szinte bőrzik. (Bocs Karinthy/Móricz) „Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
– Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije – , bé tökkel vágtál csülökbe.”

Azzal biza, telibe! Mert nem izgat föl különösebben a zuglói patkányozás, a mutyizások sora, a buzizó, zsidózó, orbánozó, gyurcsányozó, nácizó, bajnaizó, liberálbolsizó/hungarobolsizó nyálfreccsenések véget nem érő zuhataga. A kultúra földbe döngölését látva már rángani kezd a bajuszkám, diszkréten öklendeztem a Nemzeti Színházban művelt igazgatóválasztási cirkuszt figyelve, a Vígszínház jövőjét meghatározó mai sunyi és szakmaiatlan döntéstől félve már tegnap megfogalmaztam aggódásomat a közösségi oldalon, amikor az aspiráló idős úr késve beadott ömlengésében a blogcímemet olvastam („Tudnia kell a közönségnek: van remény. A Vígszínház minden derűs magyar polgár színháza kell hogy legyen, valamint a derűs íróké és a derűs színészeké is. Brecht elkopik, Molnár Ferenc színháza ragyog. Brecht színháza ugyanis kívülről, objektíven, absztrakt módon szemlélte az életet, így egyvalami kimaradt műveiből: a szeretet.”) A cukormázas, mézeskalácsszíves (höhöhö, a színház tükröt tart) teátrum víziójától összeborzadva írtam a kommentemben, hogy meg-megbotlik bennem a remény. Kopik, mint a jó Bertolt. Állítsátok már meg Arturo Uit! Molnárral persze nincs bajom, de minden estén Molnár-darab? Kell oda még A sárga csikó meg a Piros bugyelláris is! Szeressük egymást, gyerekek, a szív a legszebb kincs…! (Ebben a pillanatban olvasom: „Érvénytelenné nyilvánította a Vígszínház igazgatói posztjára kiírt pályázatot csütörtökön a fideszes többségű Fővárosi Közgyűlés.” Tán szorul a zabszem, uraim? Áttetsző a koncepció? A teremburáját! Itt jegyzem meg csendben, sokáig zavart a fiatal Eszenyi Enikő színpadi modorossága, de rendezései és különösen közösségépítő tevékenysége okán a szívembe zártam. Igazi nagyasszony, Várkonyi-Horvai-Marton méltó utódja. A közönséget kényezteti, nem a gazda alfelét…)

Ma meg olvasom az Emmi (emmeg mi?) közleményét, és menten eldurran bennem a vaddisznó. Az Emberi Erőforrások Minisztérium köznevelési államtitkársága szerint a pedagógustársadalom többségének régi kívánsága teljesül a kamara szerepét betöltő Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásával. Többségének! Hol az az egy? Régi kívánsága! Alig vártuk, a farkunk beletörik a heves csóválásba!

„A kar megteremti a lehetőségét annak, hogy a jövőben a hivatásukat érintő, munkájukat szabályozó törvénytervezeteket, jogszabályokat a legilletékesebbek, maguk a pedagógusok, s nem felhatalmazásuk nélkül a nevükben eljáró, változó legitimitású szervezetek véleményezhetik. Az oktatást irányító miniszter szakmai partnereként a kar jogszabályok készítését, módosítását maga is kezdeményezheti.” Hű, de jó! Ezzel beismerik, hogy az elmúlt hónapok pusztító ámokfutása kézi vezérléssel zajlott, minden szakmaiságot nélkülözve. De mostantól véleményezhetik. Hiszen kötelezően beléptek. A karba! (A szókezdő mássalhangzó cserére szorul.) Beleléptünk a … Ma már idéztem Karinthyt, barátját, Kosztolányit csúfolva most is segít:

“A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI”
CÍMŰ CIKLUSBÓL[3]

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe… s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

A közleményben írtak arról is, hogy a kormány az idén 32,5, jövőre 150 milliárd forinttal több pénzt fordít a pedagógusok bérére, kifejezve nagyrabecsülését pedagógusok iránt, és elismerve a nevelési-oktatási munka fontosságát. A pedagógusok fizetése szeptembertől átlagosan 34 százalékkal, 2017-ig pedig minden tanév kezdetén a jogszabályba foglalt mértékkel növekszik.

Az elvett cafeteria kb. 8 %, az elvett pótlékok és az eddig fizetett túlóra kitesznek 10-10 %-ot. Hogy is van a nagy fizetésemelés? Bruttó 6 %! Nem mondom, jól jön. Biztos forrásból tudom, hogy Kőbányán a pedagógusok összes havi bértömege 178 millió forint volt eddig, mostantól 185 millió. Ezek szerint jól számoltam.

Mint hangsúlyozták, a kormány véget vet annak a megalázó gyakorlatnak, hogy a tisztességgel és becsülettel dolgozó pedagógusok munkájukért eltérő díjazást kapjanak. Éljen a kontraszelekció! A képességbeli és tudásbeli különbségek, a munkamorál és az eredményesség nem számít. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek…”

Biztonságos életutat garantál, és megteremti annak feltételeit, hogy a pedagógusok a gondjaikra bízott gyerekekre összpontosíthassák figyelmüket – jelezte az államtitkárság, hozzátéve, hogy a pedagógusok új munkarendje nevesíti a korábban is munkakörük ellátásához tartozó feladatokat, ugyanakkor egyetlen új feladatot, elvárást sem tartalmaz.

A magasabb bérezéssel, a túlórák korlátozásával a kormány megszünteti még a lehetőségét is annak, hogy a tanárok aránytalan, a minőség rovására menő túlmunkát végezzenek – áll a közleményben.

A garantáltan biztonságos életutat nem jellemezném tovább. Rózsát, Arankát, Emmit, a három gráciát sem, minősítse őket az aranyszavú Illés államtitkár úr! Kapnak ők eleget így is, mint most hallom, miniszteri biztost a nyakukra. Véleményezném helyette a mindenhez értő bölcs vezető agyában fogant, hegyek vajúdásából világra pattanó, mindenkit benyelő kisgömböcöt, a leendő Nemzeti Pedagógus Kart. Egy mozdulatsorral: a pedagógusököl záródik, a pedagóguskar derékszögben megemelkedik és beleng, hogy ne nyíljon a középső ujj. Könnyű nekem, én már nem félek. Csak féltek.

ököl

Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökölnek. 🙂

Oldásul egy Babits-vers, hátha valaki nem ismeri:

Ha nem vagy ellenállás…

     

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha 
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

(1936. ápr. közepe előtt)

Makacs csontod a virág alatt…