Apám

Nehezen vettem rá magamat erre a bejegyzésre, pedig napok óta tudom, hogy muszáj lesz megírnom. Nem tudnám megfogalmazni, miért, már amikor pénteken az apám kihűlőfélben lévő kezét fogtam, akkor éreztem, hogy nincs itt kérdés. Ez a Te blogod volt, Te elmentél, és én most megírom az utolsó bejegyzést.

Most meg itt ülök egyedül a gyerekkori lakásban, ahol mérhetetlenül boldogok voltunk évekig. Sokszor képzeltem el, milyen lesz nélküled. Ha majd nem mondod, hogy Cicafej, nem jajistenemezel, nem szörnyülködsz, hogy miért kell Szulejmánt nézni a tévében, és nem kérsz sört a hűtőből. Vagy vodkát. Vagy bort.

Egész más. Ahogy sok tanítványod és barátod írta, Lacibá’ nélkül szegényebb a világ. Egy másik meg gazdagabb. Én is így gondolom. Rengetegen szerettek, jaj, de még mennyire! Ha látnád! Én a legjobban. Különleges kapocs volt közöttünk. Cinkostárs voltál, szellemi társ. Mentor. Példakép. Igyekeztem vigyázni rád, nagy kincsem voltál. Most már vigyázzon rád más..!

Nyugodt szívvel engedlek el, Apa. Nem akartál így élni, másokra utalva. Nagyon fogsz hiányozni, de megértelek, és elfogadom. Sosem haragudtam rád egy percig sem. Nem is örülnél, ha szomorkodni látnál. Ahogy mondtad, az emberek egyik része leszáll a villamosról, mások meg felszállnak rá. Ilyen egyszerű.

Most már ülhetsz Esterházyval egy padban! Remélem, jókat rötyögtök a sok hülyén. Igazad volt, “a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk.” Te is közöttük voltál. Mily meglepő. És az Esterházynak írt búcsú

“Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…”

most aktuális csak igazán..

Elszívtam egy cigit az erkélyen, és ittam a borodból. És most jó. Mosolygósóhajtásos.. Azt írtad nekem egy levélben, “fájni fog, de a szép emlékek felszikráznak benned, s ott fogok vigyázni rád freskóként életed templomán.” Megértettem, és érzem is. És tudom, hogy van remény.

Nyugodj békében, drága Apci! Nem búcsúzhatok Tőled másképp, csak egy részlettel egy novellából, amit úgy szerettél, és annyira Te voltál.

16776288_1307348599303864_1165611096_o

Fekete István: Apám /részlet/

De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt!
A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet.

Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa -gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal.

A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük.

Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta:

– Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez?

Nagyon melegem lett egyszerre.

– Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám.

– Hívd be a Rozit – nézett rám.

Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát.

– Te hoztad? – és rám nézett.

Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem.

– Gyere be!

Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat.

Apám levette a pálcát.

– Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát?

– Senkinek, nem adtam senkinek.

– Hát akkor minek kellett?

Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam.

– Beszélj! – és felemelte a pálcát.

– A kicsik sírjára …mindenszentekkor … – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam.

És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.

 

 

Reklámok

Tigris a Bégmezőn

Túlságosan zajtalan magányomban (Bocsáss meg, Bohumil!) a régi fényképeimet nézegetem. Hja, ha az ember már semmi másra nem alkalmas! Asszonkám már lassan két hónapja kórházlakó, ezért egyedül fuldoklom. A hétvégén ugyan valószínűleg hazajön, kiokádja a kitűnő magyar egészségügy. Találtam négy képet a „hőskorból”. Igen, a hetvenes években az amatőr színjátszás virágzott, ifjonti hevülettel mi már akkor bomlasztottuk a rendszert, amikor mai dölyfös elöljáróink még piros nyakkendőben húzogatták a kislompost az úttörőtábor paplanja alatt. Hihetetlenül színvonalas előadások születtek. Fodor Tamás Studió K-ja, a Keleti István vezette Pinceszínház, a később profivá váló Paál Isti amatőrjei, és még sorolhatnám. Engem meg a ma már fröcskölve szídott KISZ Központi Művészegyüttesébe vitt a sors, ahol igyekeztem megváltani a világot. Na, nem sok eredménnyel, de rengeteget tanultam, és jól éreztem magam. Dévényi Róbert és Dr. Sződy Szilárd rendezőim nagyon szerették a színházat és minket. Próbák és előadások után a Hági nevű kisvendélőben megettünk egy babfőzeléket pörköltszafttal, leöblítettük némi sörrel, aztán a „művész urak” – mert a ravasz pincér így szólított minket – Shakespeare-ről, Dantéről, Brechtről vitatkoztak.

Egy emlékezetes szerepemről készültek az alábbi képek, Gosztonyi János Tigris a Bégmezőn című darabjában, melyet Szilárd rendezett. A kispolgári család nagyzási hóbortjában külföldön taníttatja leányát, aki egyszer hazaállít egy fekete férfivel. Na, őt játszottam én. Komoly sminket kaptam: Bagarollal (cipőpasztával) kevert testápolóval kentek be, az Ecseri piacon vett kopott bőrdzseki és farmer volt a jelmezem. Remélem, jót mosolyogtok majd, most nekem is több a levegőm, hogy ezt leírtam! 🙂

img_0001

Állítólag vérben forgó szemekkel léptem be a színpadra, a társaim elfordultak, hogy ne látszódjon az elfojtott röhögésük.

img_0002

img_0003

img_0004

A tapsrend

Várlak

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Tegnap tettem ki a közösségi oldalamra, és csak órák múlva tudtam meg, hogy asszonkám 23 napos kórházi beavatkozás, kezelés után ma hazajön. Életmentő hasi műtéten esett át. Erről többet nem, finoman szólva lábadozni próbál. Azóta gyakorlatilag egyedül vagyok, bizonytalan és törődött állapotom miatt nem tudok kimozdulni. Szerencsére tündéri lányaim, Ancsa és Míra lehetőségeik szerint anyjuk mellett engem is pátyolgatnak. Csodálatos barátaim vannak: Eta kiglancolta a kérót, Béla és Taki rendszeresen bevásárol, kielégíti a magányomat enyhítő mérhetetlen szomjamat… 🙂 És rengetegen felajánlották segítségüket, csak szólnom kell.

Most a versről néhány szót. Nyilván kevesen ismerik, hiszen 1922-ben egy 17 éves ifjú szívéből szakadt ki a makói gimnáziumi évei alatt. Még annyira sincs a szerelmének tárgya, mint a világirodalom legszebb szerelmes versét, az Ódát ihlető lillafüredi szép hölgy, akivel a költő gyakorlatilag nem is beszélt. József Attilából itt a szerelemvágy, a magány sikolt föl. Az érzéki valamint érzelmi vágy a különösen szenzibilis, szenvedélyes zseniben nem véletlenül sűrűsödik. Az eszmélése kezdetén eltűnt apa, akinek hiányáért a Mama óhatatlanul Attilát okolja, mert az öt kilósan született csecsemő világra jötténél olyan súlyosan sérül, hogy nem képes a nemi életre. A munkájába temetkezik, hogy eltartsa gyermekeit. Hamar bele is hal. Előtte azonban a kisfiú az anyagi nehézségek miatt nevelőszülőkhöz kerül, ismerjük az ott ért megpróbáltatásait. Később albérletről albérletbe járnak a Ferencvárosban. Erről is ír a Curriculum vitae-ben. Arról azonban nem, hogy a kicsi szobákban spórolási céllal ágybérlőket fogadnak. Az érzékeny kiskamasz éjjelente hallgatja különféle felnőttek szerelmi életét. Hajnalban meg a takarója alól lesi, amint a már majdnem felnőtt Jolán nővére a falikút melletti lavórban tisztálkodik meztelenül. Belegondolni is rossz, hogy milyen élmények alakították az érzelmi életét. Nem is lett később sem igazi kapcsolata, pedig mérhetetlenül szeretett. Tessék elolvasni a szerelmes verseit!

A vers végén aztán felsejlik a tragikus jövő: a kamaszkori öngyilkossági próbálkozások nem sikerültek, felnőttként azonban igen… A „végtelenségbe beleolvadva” talán boldog!

A zacskót is zacskóba!

Nemzetünk és egyben Európa rettenthetetlen megmentője újabb paranoid ötlettel állt elő, még időben a lassan röhejbe forduló népszavazás előtt. Hogy tudniillik épít még egy kerítést, mert egy kerítés nem kerítés. Igazi zárt osztályt a zemberenek!

orbán zárt osztálya

Nyugi, nem politizálni akarok, csak eszembe jutott a drága Zsófi néném és a még drágább asszonkám mindennapi buzgalma. Előbbi minden kiürült nejlonzacskót kiráz, kitöröl, élire összehajtogatja: jó lesz az még valamire. Nekem közben tikkelni kezd a szemem a zörgéstől. Életem párja meg biztosra megy. A minap zarándokútra Rómába repült Míra lányommal. De jó, hogy összejött, régi vágya volt! Én meg oda régen sem mentem volna, mindig rühelltem a tömeget, ma már a kedvenc Prágámat is elkerülném, ha tudnék kerülni.

Na, hogy én mit hallgattam csomagolás közben? A céltárgyat jól bezacskózta, rásimogatta a szörnyűséget, aztán a biztonság kedvéért beletette egy másik nejlonba. Az így összegyűlt zacskókat aztán besüllyesztette egy nagyobba. Én meg csikorgattam a fogaimat, hogy én is élvezzek valamit.Talán a sok magamba fojtott indulatszavamnak köszönhető, hogy azóta az egész testemen elterjedt valamiféle csalánkiütés. Nejlonzacsizörgés-allergia. Kiteszem a drágáim római képét előzetes engedély nélkül. Legfeljebb jól fejbe vernek az üssed-üssed botocskámmal, mely a pillanatnyi egyensúlyzavaraimat hivatott korrigálni. A kép utólag törölhető, a fejem meg kemény, sokat kibír.

róma1

A migráncsőrületre apelláló hajcihőről még egy dolog jutott eszembe: a jó Lázár Ervin klasszikusa, miszerint „jönnek a pomogácsok…”. Én már láttam egyet. P. Béla bácsit. Igaz, ő nem is olyan szörnyű, és ts-sel írja a nevét. Adjon neki a Jóisten még sok évet!

Íme az örület, kábé itt tartunk: https://youtu.be/qrutvWp_tT8

Javíthatatlan kiadás, avagy ülünk mi még egy padban, Péter!

esterhazy-peter1

A kaszás az utóbbi időben hatalmas étvággyal mazsoláz a Nagy Generáció legjobbjai között. De fogalmazzak finomabban: a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk. Még a pápát is le akarják váltani, mert mást mond, mint a szétnyalt seggű, kedves vezető. Borzalom!

Jaj, Péter, de sokat köszönhetünk Neked! Olyan eleganciával senki nem tudott lófaszozni, nyasgemezni, mint Te. Mindezt az álszent, döglődő korábbi rendszer, és most, a fent említett urizáló tolvajok idején, akik még inkább elölnék a műveltséget. Minek az? Megenni, megvenni, bankba tenni nem lehet! Elegáns szalonok falát sem díszíti. A dolgozó közhangya meg ne lopja az időt holmi olvasgatással!

Nem morgok tovább, Neked meg nyilván már valódi a „harmonia caelestis” (mennyei harmónia). És nincs javított kiadás. Nincs!

Néhány személyes megjegyzést még pöttyintek. Mindketten a piaristákhoz jártunk, én némi késéssel. A nyolcvanas években – hogy a cím is érthetőbb legyen – rendre összefutottunk közös mesterünk, Jelenits István bibliamagyarázó előadásain. A Bakáts téri templomban este nyolc órakor kezdődött. Az esti mise ünnepi fényeit már lekapcsolták, a tanár úr egy combos gyertyát hozott, hóna alatt volt az új fordítású Nagybiblia, és egy-egy fejezetről beszélt jó egy órát. Nálam csak a régi kis Újszövetség volt, mégsem járhat az ember egy élet kioltását is lehetővé tevő kötettel. Ma is benne vannak akkori ceruzával firkantott jegyzeteim. Te rendre lehuppantál mellém vagy a közelemben, és az előadó fanyar humorát dicsérendő gyakran összecikkant a szemünk, a gyertyaláng fényét így duplán láttam: a szemedből és az apró szemüvegedből. És a felejthetetlen mosoly…

jelko A mesterünk

esterházy jelenits

A tanár úr és Péter

Írtam én erről már az Albert Flóriánt búcsúztató bejegyzésemben itt. Hogy ne kelljen odalapozni, ideteszem a részletet: „Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!”

Most végigolvastam a Hasnyálmirigynaplót. Sokszor összefolytak a betűk, újabban könnyen könnyezem. De sokat göcögtem is a morbid humorodon, én is megpróbálok vidáman szenvedni. A legnehezebb – azért is nem írok rendszeresen – asszonkám hasonló küzdelmét látni.

Ma temetnek el a családi sírboltba. Lélekben ott… Hajnal óta a Thomas Mann üdvözlése jár a fejemben. És nem csak miattad:

„…Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…

Kis húsvéti csokor, tojás helyett

Sziasztok, Drágáim! Rossz hír: nagyon csehül vagyok, ahogy az így tavasszal már lenni szokott, lassan “felindítom a tökéletes bánatot…”

A jó hír: asszonkám a fél évig tartó kezelés után ma először ment dolgozni. A fene gondolta, hogy így fog hiányozni! 🙂

Mivel most ideférek a géphez, összeraktam néhány sort, gondolatmorzsát Dsida Jenő korai húsvéti témájú verseiből/verseihez, mivel Miklós barátom már régen nyaggat, hogy írhatnék már végre valamit, hiszen közeleg a plébániai újságunk lapzártája. (A leginkább ismert Nagycsütörtökről már korábban írtam.) Magdi barátom és egykori tanítványom volt a másik múzsa, aki ma kitette a közösségi oldalára az Utolsó vacsora című fel-feljajduló zsengét. Akkor most rajta:

Hitélet és irodalom

A 21 éve létező Szent Kereszti Üzenetekben többször idéztük Dsida Jenő talán legnagyobb hatású húsvéti témájú versét, a Nagycsütörtököt. Írtam is róla rövid elmélkedést. Most a költő néhány hasonló témájú korai versével és pár gondolatmorzsával kiegészíteném, melyet Lisztóczki László Kocsárdtól az Olajfák hegyéig című tanulmányából idézek: (F. L.)

„Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez igazította életét. Tragikus messianizmusát – melyet vele született, gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött – sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható verseinek egyik nagy csoportja – közülük a Radnóti szerint is “igazi költő”-re valló Út a Kálváriára a legszebb – a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus nagycsütörtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.

Dsida Jenő: Út a Kálváriára      

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja – úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.
Az Üdvözítő gyötrő magánya és szenvedése a költő 1923-ban – tizenhat éves korában – keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című – a Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal közreadott – zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre megérző Mária újra és újra “ráfelel” a történésekre, átéli a tragédia utolsó stációit is:

Dsida Jenő: Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)


Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

Imádság című – 1924. április 10-én írt – verse a Getszemáni kertben gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés, hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:

Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye – osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját – a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan soraiban a szenvedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még hetykén szembenéző “korhely legény… tanítványai” is “alszanak”:

…mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették).

Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:

Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.

Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra készülődésének helyszínét:

Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.

1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Júdás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen, elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Egyes szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet, szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni kertben…”

 

Odázó hálaadás

Ígértem egy friss posztot. Egyelőre halasztva, Laci bá’ idei egyetlen bejegyzése átcsúszik a jövő évbe. Egyrészt, mert megtehetem, másrészt az új bejegyzések technikája olyannyira megváltozott, hogy a bögyörőm sem szarozik most vele. Magyarán szólva: igen kontár lettem a kihagyott hónapok alatt.

Most csak annyit, hogy még vagyok, és ezt prolongálni szeretném némi ideig. Ez volt a hálaadás.

Azután poharat a kezembe, és óskót whiskey-vel koccintva kívánok minden kedves és kedvetlen barátomnak boldog új évet – még ha a neten terjengő jókívánságözöntől ki is ver a ragya!

Ne feledjétek: mindig van remény! Kicsi, savanyú, de a miénk. Ölelés… 🙂