Apám

Nehezen vettem rá magamat erre a bejegyzésre, pedig napok óta tudom, hogy muszáj lesz megírnom. Nem tudnám megfogalmazni, miért, már amikor pénteken az apám kihűlőfélben lévő kezét fogtam, akkor éreztem, hogy nincs itt kérdés. Ez a Te blogod volt, Te elmentél, és én most megírom az utolsó bejegyzést.

Most meg itt ülök egyedül a gyerekkori lakásban, ahol mérhetetlenül boldogok voltunk évekig. Sokszor képzeltem el, milyen lesz nélküled. Ha majd nem mondod, hogy Cicafej, nem jajistenemezel, nem szörnyülködsz, hogy miért kell Szulejmánt nézni a tévében, és nem kérsz sört a hűtőből. Vagy vodkát. Vagy bort.

Egész más. Ahogy sok tanítványod és barátod írta, Lacibá’ nélkül szegényebb a világ. Egy másik meg gazdagabb. Én is így gondolom. Rengetegen szerettek, jaj, de még mennyire! Ha látnád! Én a legjobban. Különleges kapocs volt közöttünk. Cinkostárs voltál, szellemi társ. Mentor. Példakép. Igyekeztem vigyázni rád, nagy kincsem voltál. Most már vigyázzon rád más..!

Nyugodt szívvel engedlek el, Apa. Nem akartál így élni, másokra utalva. Nagyon fogsz hiányozni, de megértelek, és elfogadom. Sosem haragudtam rád egy percig sem. Nem is örülnél, ha szomorkodni látnál. Ahogy mondtad, az emberek egyik része leszáll a villamosról, mások meg felszállnak rá. Ilyen egyszerű.

Most már ülhetsz Esterházyval egy padban! Remélem, jókat rötyögtök a sok hülyén. Igazad volt, “a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk.” Te is közöttük voltál. Mily meglepő. És az Esterházynak írt búcsú

“Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…”

most aktuális csak igazán..

Elszívtam egy cigit az erkélyen, és ittam a borodból. És most jó. Mosolygósóhajtásos.. Azt írtad nekem egy levélben, “fájni fog, de a szép emlékek felszikráznak benned, s ott fogok vigyázni rád freskóként életed templomán.” Megértettem, és érzem is. És tudom, hogy van remény.

Nyugodj békében, drága Apci! Nem búcsúzhatok Tőled másképp, csak egy részlettel egy novellából, amit úgy szerettél, és annyira Te voltál.

16776288_1307348599303864_1165611096_o

Fekete István: Apám /részlet/

De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt!
A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet.

Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa -gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal.

A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük.

Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta:

– Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez?

Nagyon melegem lett egyszerre.

– Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám.

– Hívd be a Rozit – nézett rám.

Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát.

– Te hoztad? – és rám nézett.

Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem.

– Gyere be!

Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat.

Apám levette a pálcát.

– Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát?

– Senkinek, nem adtam senkinek.

– Hát akkor minek kellett?

Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam.

– Beszélj! – és felemelte a pálcát.

– A kicsik sírjára …mindenszentekkor … – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam.

És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.

 

 

Reklámok

Tigris a Bégmezőn

Túlságosan zajtalan magányomban (Bocsáss meg, Bohumil!) a régi fényképeimet nézegetem. Hja, ha az ember már semmi másra nem alkalmas! Asszonkám már lassan két hónapja kórházlakó, ezért egyedül fuldoklom. A hétvégén ugyan valószínűleg hazajön, kiokádja a kitűnő magyar egészségügy. Találtam négy képet a „hőskorból”. Igen, a hetvenes években az amatőr színjátszás virágzott, ifjonti hevülettel mi már akkor bomlasztottuk a rendszert, amikor mai dölyfös elöljáróink még piros nyakkendőben húzogatták a kislompost az úttörőtábor paplanja alatt. Hihetetlenül színvonalas előadások születtek. Fodor Tamás Studió K-ja, a Keleti István vezette Pinceszínház, a később profivá váló Paál Isti amatőrjei, és még sorolhatnám. Engem meg a ma már fröcskölve szídott KISZ Központi Művészegyüttesébe vitt a sors, ahol igyekeztem megváltani a világot. Na, nem sok eredménnyel, de rengeteget tanultam, és jól éreztem magam. Dévényi Róbert és Dr. Sződy Szilárd rendezőim nagyon szerették a színházat és minket. Próbák és előadások után a Hági nevű kisvendélőben megettünk egy babfőzeléket pörköltszafttal, leöblítettük némi sörrel, aztán a „művész urak” – mert a ravasz pincér így szólított minket – Shakespeare-ről, Dantéről, Brechtről vitatkoztak.

Egy emlékezetes szerepemről készültek az alábbi képek, Gosztonyi János Tigris a Bégmezőn című darabjában, melyet Szilárd rendezett. A kispolgári család nagyzási hóbortjában külföldön taníttatja leányát, aki egyszer hazaállít egy fekete férfivel. Na, őt játszottam én. Komoly sminket kaptam: Bagarollal (cipőpasztával) kevert testápolóval kentek be, az Ecseri piacon vett kopott bőrdzseki és farmer volt a jelmezem. Remélem, jót mosolyogtok majd, most nekem is több a levegőm, hogy ezt leírtam! 🙂

img_0001

Állítólag vérben forgó szemekkel léptem be a színpadra, a társaim elfordultak, hogy ne látszódjon az elfojtott röhögésük.

img_0002

img_0003

img_0004

A tapsrend

Búcsú Kocsis Zoltántól

Ismét egy csodálatos zseni költözött el. A Jóisten kincsestára bővül, nekünk meg marad az emlékezés. Mestere és barátja, Pilinszky János megdöbbentő novellájával búcsúzom.

kocsis-pilinszky

Szabadesés

Még a pillanatra is pontosan emlékszem. 1959. november elején, amikor az iskolából kijövet a többi kislánnyal rágyújtottam egy cigarettára, életem első cigarettájára, amit rögtön el is nyomtam a következő házfalon, hirtelen mintha viharba kerültem volna, mindenem elnémult és megállt. A homlokom, a hajam, a ruhám. Azóta vagyok szép. Minden megállt és elnémult rajtam.

Ahogy ez a férfi is áll valahol, vagy inkább, igen, inkább valamikor. Az apám? Nem, ez a férfi sose volt az apám. Utánoz, másol, ismétel valamit, de nem megy neki! Közben unszolják, utasítják és nézik őt. Végre! Többé senki se figyel rá, akár el is mehetne. Tette, akár egy kéz, elrendezi és kisimítja homlokából a haját.

Amikor elnyomtam a falon a cigarettát, megégettem az ujjamat. Másként a többiek biztosan észrevették volna, hogy nem megyek utánuk.

Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés. Még az ujjam is hiába perzseltem meg, igyekezve megszabadulni parazsától. A csapás nem az ujjamra tapadt rá, hanem mindenemre, mint valami mértéktelen vaskorona, minden irányból érkező szorítás, messziről, roppant messziről, de nem a mindenség súlytalanságával, hanem épp ellenkezőleg, az égitestek tonnáival és tonnáival.

Éjszaka elfogott a remény. A fürdőszobában tövig nyirbáltam a hajamat, és édesapám borotvájával két hosszú vágást húztam az arcomra. Rövid időre rá éreztem, hogy két meleg csík siklik a cipőmbe. A fürdőszoba leszállt a pince alá, én meg a vaskorona súlyától belezuhantam a tükörbe.

Megkönnyebbülés volt levetnem ruhámat és fölöltenem azt a másikat, amit azóta se cseréltem le. Egy nagy épületben lakom tökéletesen egyedül. Nem alszom és nem eszem. Nagyon ritkán hánykolódom ugyan, képek bombáznak, de különben csendes vagyok, kisimult és nyugodt, mint a vidék hófúvás után.

Gyönyörűek a mozdulatlan képek! Ők valóban olyanok, mint a gyerekkori hóesés. Olyan hideget árasztanak, aminél a kályha mellől csak a hulló hó látványa melengetőbb.

Hogy ez a kép? Igen… Három keresztre vert ember. Egy, kettő, három. A középső Jézus. Alant kiáltozás: „Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” A lármában a három férfi egyként hallgat. Aztán a bal lator nekitámad a középsőnek. A jobb szélső viszont: „Ne szidd őt. Hiszen semmi különbség sincs közöttünk.” Mire a középső: „Bizony, bizony mondom neked, még ma együtt leszel velem a Paradicsomban.”

Ettől a perctől mindenki egyedül kettejüket figyelte. Jézus mind feketébb lett; meggörbítette a tetanusz. A jobbik lator viszont már ragyogott, már üdvözült; már csak azért van itt, hogy megvárja a haláltusában pattanásig megfeszült szomszédját.

De mi történt baloldalt, ahová senki se figyelt, még János, még Mária, még a farizeusok és pribékek se? Jézus keresztje elnehezült, a szögek fölnagyultak, a szálkák alagútjai pedig megnyúltak és kiszélesedtek. De – ismétlem – mi történt baloldalt? A bal szélső kereszt átlényegült, átfinomult, a szögekből tű lett, és a férfi mezítelensége vakítóbb, semlegesebb és pillanatnyibb minden pornográfiánál. Szögek, tűk, semmi. A bal lator lehuppant a földre, beteljesítve a csodát, amit a hányaveti katonák és a szálfaegyenes erény kiáltozott Jézus felé. A bal lator leszállt a keresztről. Nem halt meg, nem támadt fel, egyszerűen eliszkolt és megbújt egy bokorban. Csupasz volt és guggolva épp vizelt, amikor a kiáltásra – „Elvégeztetett!” – visszakapta jelentéktelen fejét. Minderre még vissza kellene térnem, le kellene valahogy lassítanom magamban: a varrótűvé finomult szegeket, a bal oldalon bekövetkezett csodát, a hosszú parazsat az ujjamban és a kiáltást, igen, a kiáltást, mely egyszerre jött mindenfelől és középről, mindenki torkából és főként arról az egyetlen helyről, annak az egyetlen pontnak a mélyéről, ami körül évek óta változatlan szépségben forgok.

Az épület zajtalan, akár a lábamra húzott nemezpapucs. Sehol senki. Se tisztálkodnom, se innom, se ennem, se aludnom nem kell. A labirintusban eltévedni se lehet már.

Látogatónak elegendőek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Máskor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba őket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más?

Akad itt számtalan egy- és sokágyas szoba, aztán emeletek, folyosók. Sose tudom, melyik ágyra dőlök le. Legtöbbször csak a földre, hisz minden melegen bélelt, az örökös fény is, mintha finom filcből volna; minden puha, szürke és egyenletes. Lehet, hogy nincs is papucsom, hogy meztelen és mezítlábas vagyok.

Minden egyszerű, melengetően egyszerű. És irtóztató és iszonyatos! Ha még egyszer fölüvölthetnék! Csak még az egyszer!

Pedig kevesebb már nem is történhetne velem! Hátam mögött ovális tükör, melyben – két elülső lábát a pipereasztal üveglapjának szegezve – egy mozdulatlan antilop nézi, nézi magát, ki tudja, mióta? Körülötte szépítőszerek és udvarhölgyek koszorúja. Elég lenne megfordulnom, egyetlen feléjük vetett pillantás. De nem, inkább tartom magamat, mint aki hazaérkezett, s már csak kopogtatnia kellene. De nem kopogok. Hogy miért nem? Állok az ajtó előtt, és elképzelem, hogy havazik. Hull a hó az ágyakra, a lépcsőkre, a fejemre. Igaz, tüstént el is olvad, mégis gyönyörű, és hagyni kell, hagyni, úgy mint régen. Micsoda mély öröm hagyni hullani a hóesést!

És ez a kép! Istenem, milyen szép is ez a kép! Óvatosan belelépek sugarába, s arcomat a sarkához tapasztom. Egy üvegveranda és egy régi fotel. A fotel lába az arcomon. Lehunyt szemmel ágaskodva igyekszem egészen beletartani magamat mintáiba. Ez volna a befejezés?

És csakugyan, ekkor ragyogott fel az a csendélet, amiről idáig sose akartam tudni. Hogy mi is volt ez a csendélet? Előszörre talán egy rakás szerszámra hasonlított. De nem.

Ülök a foszladozó fotelben és félig magam alá húzom a lábamat. Hát igen, megjött az utolsó látogatóm. Bőven van időnk, hogy a fehér-fekete pontocskák elrendeződjenek. Valamikor az iskola folyosóján függött, több régi fénykép társaságában, amiket kivétel nélkül Klösz György készített a századfordulón. Az enyémen a Várkioszk alapzata látható, egy kalapos férfival a járdaszélen. Télikabátot visel és csőnadrágot, mégis mintha csizma volna a lábán.

A neve kettős keresztnév. Apját korán elvesztette; jellegzetesen anyja fia. Zoltán Péter…? Nem. Zoltán Károly… Simon Áron? Igen, Simon Áronnak hívják. Ez a neve.

A lányok sokáig nem érdekelték, és ő se a lányokat. Lenőtt füle kissé elállt, s talán ezért, hogy amikor az első hosszú nadrágját kapta, kelttészta vonásai mintha keretbe kerültek volna. Tizennégy éves volt ekkor. Karácsonyra nagyapja megajándékozta egy biciklivel. Nevetségesen sokáig nem mert ráülni, annál szorgalmasabban tolta maga mellett; még éjszakára se vált meg tőle. Az ágy lábának támasztotta, s le nem vette róla a szemét.

Az iskola sehogy se ment neki. Zokszó nélkül tűrte, hogy édesanyja inasnak adja egy öreg, ismerős órásmesterhez. Nyitásra a boltba mindig hajszálpontosan, reggel nyolckor érkezett, gyalog, sose kerékpáron.

Igazában az órák se érdekelték. Közönyösen és lassan dolgozott, akár egy rövidlátó.

Az első óra, amit először kellett teljes egészében szétszednie, egy ormótlan vasóra volt. Mestere fölkelt helyéről és mögéje állt.

Simon Áron előbb megtisztogatta szerszámait, majd a lupát szemgödrébe illesztette. Olyasfélét érzett, amit még a rossz tanulók is, amikor kinyitnak, kisimítanak és megkezdenek egy új irkát. Az első csavar józanul ellenállt, majd éppoly becsületesen engedett. A férfias fölszínt – ha lehetséges – fogaskerekek még szolgálatkészebb rendszere követte. A fiatalember kezében megállt a csipesz. Ezen a napon töltötte be tizennyolcadik életévét. Az öreg zsebóra közepébe ért, valamiféle arany melegségbe. Ezért, hogy amit összerakott, mindenképp más volt, mint amit szétszedett.

Délután hatkor lehúzta és belakatolta a redőnyt, majd nekivágott a városnak. Színaranyban gázolt. Még az emelkedők is finoman lejtettek a lába alatt. Szokatlanul későn ért haza, éhesen és boldogan.

Pár esztendő múlva, hogy anyja meghalt, szinte észre se vette. Az órák közepe és a végeérhetetlen séták kívül-belül egybemosták.

Gyakorta megállt a Várkioszk oldalában, várva és leskelődve. Ezért nem is hallhatta az ismeretlen férfi kérését: „Jöjjön kissé közelebbre a lámpától, s ha lehet, maradjon továbbra is mozdulatlanul!” Majd egy idő után: „Köszönöm türelmét. Ha megengedi, átadom névjegyemet, s bármikor kaphat egy példányt a fényképből.” Simon Áron még csak nem is érezte a zsebébe gyűrt névjegykártyát.

Meddig kell még zuhannom! Anya meghalt, és rettenetesen késő van. Csörtetek az éjféli bozótban, kifulladok és továbbcsörtetek. Hova is tettem a fényképész névjegyét? Nekiesem a szekrénynek, tépek, mosakodom, török-zúzok, mosakodom és szaggatok. Aztán dörömbölök, csöngetek és rúgom az ajtót. A fényképész hálóingben álmosan előkotoz egy üveglapot, és fürdetővizet tölt egy tálkába. Ragyog, amikor a kész fényképet kezembe adja. Zsebre vágom, majd fogom az üveglapot, és teljes súlyommal rátaposok.

Otthon erős szegekkel a falba verem a fényképet, és leülök elébe. A szögek elfinomulnak, és a fénykép lehuppan a földre.

Kisvártatva benyitok a szomszédos szobába. Alszom. Biciklim az ágy lábánál.

– Simon!

– Áron! Édes, édes Áron!

– Hát mégse hagytál el, Simon, én egyetlenem!

Ez volt az a pillanat, amikor az antilop hátravetve fejét, irtóztató hangot adott, és Klösz Györgynek sikerült a szétrugdalt negatívot összeragasztania.

A csukott redőnyű boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélőórák.

Én meg fedetlen és kőkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.

A költő felolvasásában: https://youtu.be/jMELD1eAUiA

Várlak

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Tegnap tettem ki a közösségi oldalamra, és csak órák múlva tudtam meg, hogy asszonkám 23 napos kórházi beavatkozás, kezelés után ma hazajön. Életmentő hasi műtéten esett át. Erről többet nem, finoman szólva lábadozni próbál. Azóta gyakorlatilag egyedül vagyok, bizonytalan és törődött állapotom miatt nem tudok kimozdulni. Szerencsére tündéri lányaim, Ancsa és Míra lehetőségeik szerint anyjuk mellett engem is pátyolgatnak. Csodálatos barátaim vannak: Eta kiglancolta a kérót, Béla és Taki rendszeresen bevásárol, kielégíti a magányomat enyhítő mérhetetlen szomjamat… 🙂 És rengetegen felajánlották segítségüket, csak szólnom kell.

Most a versről néhány szót. Nyilván kevesen ismerik, hiszen 1922-ben egy 17 éves ifjú szívéből szakadt ki a makói gimnáziumi évei alatt. Még annyira sincs a szerelmének tárgya, mint a világirodalom legszebb szerelmes versét, az Ódát ihlető lillafüredi szép hölgy, akivel a költő gyakorlatilag nem is beszélt. József Attilából itt a szerelemvágy, a magány sikolt föl. Az érzéki valamint érzelmi vágy a különösen szenzibilis, szenvedélyes zseniben nem véletlenül sűrűsödik. Az eszmélése kezdetén eltűnt apa, akinek hiányáért a Mama óhatatlanul Attilát okolja, mert az öt kilósan született csecsemő világra jötténél olyan súlyosan sérül, hogy nem képes a nemi életre. A munkájába temetkezik, hogy eltartsa gyermekeit. Hamar bele is hal. Előtte azonban a kisfiú az anyagi nehézségek miatt nevelőszülőkhöz kerül, ismerjük az ott ért megpróbáltatásait. Később albérletről albérletbe járnak a Ferencvárosban. Erről is ír a Curriculum vitae-ben. Arról azonban nem, hogy a kicsi szobákban spórolási céllal ágybérlőket fogadnak. Az érzékeny kiskamasz éjjelente hallgatja különféle felnőttek szerelmi életét. Hajnalban meg a takarója alól lesi, amint a már majdnem felnőtt Jolán nővére a falikút melletti lavórban tisztálkodik meztelenül. Belegondolni is rossz, hogy milyen élmények alakították az érzelmi életét. Nem is lett később sem igazi kapcsolata, pedig mérhetetlenül szeretett. Tessék elolvasni a szerelmes verseit!

A vers végén aztán felsejlik a tragikus jövő: a kamaszkori öngyilkossági próbálkozások nem sikerültek, felnőttként azonban igen… A „végtelenségbe beleolvadva” talán boldog!

A zacskót is zacskóba!

Nemzetünk és egyben Európa rettenthetetlen megmentője újabb paranoid ötlettel állt elő, még időben a lassan röhejbe forduló népszavazás előtt. Hogy tudniillik épít még egy kerítést, mert egy kerítés nem kerítés. Igazi zárt osztályt a zemberenek!

orbán zárt osztálya

Nyugi, nem politizálni akarok, csak eszembe jutott a drága Zsófi néném és a még drágább asszonkám mindennapi buzgalma. Előbbi minden kiürült nejlonzacskót kiráz, kitöröl, élire összehajtogatja: jó lesz az még valamire. Nekem közben tikkelni kezd a szemem a zörgéstől. Életem párja meg biztosra megy. A minap zarándokútra Rómába repült Míra lányommal. De jó, hogy összejött, régi vágya volt! Én meg oda régen sem mentem volna, mindig rühelltem a tömeget, ma már a kedvenc Prágámat is elkerülném, ha tudnék kerülni.

Na, hogy én mit hallgattam csomagolás közben? A céltárgyat jól bezacskózta, rásimogatta a szörnyűséget, aztán a biztonság kedvéért beletette egy másik nejlonba. Az így összegyűlt zacskókat aztán besüllyesztette egy nagyobba. Én meg csikorgattam a fogaimat, hogy én is élvezzek valamit.Talán a sok magamba fojtott indulatszavamnak köszönhető, hogy azóta az egész testemen elterjedt valamiféle csalánkiütés. Nejlonzacsizörgés-allergia. Kiteszem a drágáim római képét előzetes engedély nélkül. Legfeljebb jól fejbe vernek az üssed-üssed botocskámmal, mely a pillanatnyi egyensúlyzavaraimat hivatott korrigálni. A kép utólag törölhető, a fejem meg kemény, sokat kibír.

róma1

A migráncsőrületre apelláló hajcihőről még egy dolog jutott eszembe: a jó Lázár Ervin klasszikusa, miszerint „jönnek a pomogácsok…”. Én már láttam egyet. P. Béla bácsit. Igaz, ő nem is olyan szörnyű, és ts-sel írja a nevét. Adjon neki a Jóisten még sok évet!

Íme az örület, kábé itt tartunk: https://youtu.be/qrutvWp_tT8

Javíthatatlan kiadás, avagy ülünk mi még egy padban, Péter!

esterhazy-peter1

A kaszás az utóbbi időben hatalmas étvággyal mazsoláz a Nagy Generáció legjobbjai között. De fogalmazzak finomabban: a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk. Még a pápát is le akarják váltani, mert mást mond, mint a szétnyalt seggű, kedves vezető. Borzalom!

Jaj, Péter, de sokat köszönhetünk Neked! Olyan eleganciával senki nem tudott lófaszozni, nyasgemezni, mint Te. Mindezt az álszent, döglődő korábbi rendszer, és most, a fent említett urizáló tolvajok idején, akik még inkább elölnék a műveltséget. Minek az? Megenni, megvenni, bankba tenni nem lehet! Elegáns szalonok falát sem díszíti. A dolgozó közhangya meg ne lopja az időt holmi olvasgatással!

Nem morgok tovább, Neked meg nyilván már valódi a „harmonia caelestis” (mennyei harmónia). És nincs javított kiadás. Nincs!

Néhány személyes megjegyzést még pöttyintek. Mindketten a piaristákhoz jártunk, én némi késéssel. A nyolcvanas években – hogy a cím is érthetőbb legyen – rendre összefutottunk közös mesterünk, Jelenits István bibliamagyarázó előadásain. A Bakáts téri templomban este nyolc órakor kezdődött. Az esti mise ünnepi fényeit már lekapcsolták, a tanár úr egy combos gyertyát hozott, hóna alatt volt az új fordítású Nagybiblia, és egy-egy fejezetről beszélt jó egy órát. Nálam csak a régi kis Újszövetség volt, mégsem járhat az ember egy élet kioltását is lehetővé tevő kötettel. Ma is benne vannak akkori ceruzával firkantott jegyzeteim. Te rendre lehuppantál mellém vagy a közelemben, és az előadó fanyar humorát dicsérendő gyakran összecikkant a szemünk, a gyertyaláng fényét így duplán láttam: a szemedből és az apró szemüvegedből. És a felejthetetlen mosoly…

jelko A mesterünk

esterházy jelenits

A tanár úr és Péter

Írtam én erről már az Albert Flóriánt búcsúztató bejegyzésemben itt. Hogy ne kelljen odalapozni, ideteszem a részletet: „Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!”

Most végigolvastam a Hasnyálmirigynaplót. Sokszor összefolytak a betűk, újabban könnyen könnyezem. De sokat göcögtem is a morbid humorodon, én is megpróbálok vidáman szenvedni. A legnehezebb – azért is nem írok rendszeresen – asszonkám hasonló küzdelmét látni.

Ma temetnek el a családi sírboltba. Lélekben ott… Hajnal óta a Thomas Mann üdvözlése jár a fejemben. És nem csak miattad:

„…Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…

Egyébként, grrr!

Akárhogy küzdök, kitör belőlem a néptanító és a magyartanár. Nem tudom tétlenül szemlélni – ahogy a magas műveltségű nyelvészeknek illik – a gyönyörű magyar nyelv megcsúfolását a közéletben, közmédiában. Jó két éve indulatosan berzenkedtem, sőt, harci zászlót bontottam (elvégre, ne csak a nagyfőnök háborúzzon fantomjaival meg a migráncsokkal) az „igazából, igazándiból” értelmetlen töltelékszavak, partikulák ellen itt. Érdemes újraolvasni.

Szerintem volt értelme, valamelyest visszaszorulóban van az ellenség, de csapataink még harcban állnak.

Most új szópiréz kezdett terjedni pestisként honi nagyjaink becses ajkán. A kitűnő egykori debreceni polgármester, ma frakcióvezető K. Kétségtelenül Nagy Intelligenciájú és Kommunikációjú Lajos, aki felsőbb utasításra a kupakokról is képes szóbeli esszét kreálni, szinte minden mondatába elhelyezi az „egyébként” szószörnyet. Rendkívüli bájjal teszi ezt, mert a szóközi részleges hasonulást (hogy a zöngétlen k hatására p-nek ejtjük a b-t) zavarában így ejti: egyé’ként. Tájnyelvi elem, hiába, érettségije is van! Aki tud, az tud!

A gondolathiátus fertőzése hamar terjed, a következő fertőzött a volt belvárosi polgármester, az én tündéri keresztlányom egykori sógora, R. Antal lett, aki kitűnően alkalmazkodik a nagy elődhöz, még a lakása is tágul, mint a világűr. Hű, én ilyen sótlan embert még nem láttam, az ominózus esküvőn csaknem hányt a sok primitív „zemberektől”!

A héten meg Kálmán Olga meginterjúvolta a boltzár visszavont törvénye ügyében a különben jóarcú ifjú KDNP-s megmondó embert – van-e, aki e nevet nem ismeri, én gyorsan elfelejtettem. Na, ő egy mondatában három egyébként-tölteléket használt, huszonnyolcig számoltam. De a botomért akkor indultam el – tudniillik, hogy belevágjam a készülékbe – amikor a tisztelt riporter asszony száját is elhagyta a szó. Tyű, mordizomadta! Új frontot nyitok, lesz, ami lesz! A tévét aztán asszonkám kérésére nem bántottam, bár hamarosan kileheli a lelkét a kütyü is.

És akkor némi magyarázat következzen! A Magyar értelmező kéziszótár szerint az egyébként egy határozószó (a Magyar grammatika szerint kötőszószerű határozószó), amely szinonimája lehet a máskéntnek, továbbá jelentheti azt, hogy egyéb tekintetben, más esetekben (pl. abban tévedett, de egyébként igaza volt). Használandó az előzményt összefoglaló vagy tartalmát megerősítő mondat bevezetésére (általában, különben is), pl.: Tetszett neki is, nekem is, egyébként mindenkinek. Továbbá más tárgyra való áttérés áthidalására (különben) pl.: Egyébként búcsúzom, mert holnap elutazom.

A WikiSzótár.hu további jelentésekkel és példamondatokkal szolgál. Először a határozószóként taglalja az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Másféle nézőpontot vezet be; ’más vonatkozásában, a többi szempontból’. Pl.: A ruhám kicsit elnyűtt, egyébként csinos.
  • Új témát vezet be; ’az előbbi témától eltérve’. Pl.: Egyébként hogy van a nagyi?

Ezt követően kötőszóként veszi végig az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Egy másik esetre vonatkozó közlést vezet be; ’más alkalmakkor; más időkben; általában’. Pl.: Ma hibázott, egyébként viszont mindig ügyesen dolgozik.
  • Részletezés folytatását vezeti be; ’az előbbieken túl’. Pl.: Szép volt a vidék és az egész hotel, egyébként pedig minden szempontból kifogástalan kiszolgálást kaptunk.

A máskülönben és az egyébként kifejezések nem szinonimák, mivel bár van a jelentésükben átfedés (’másként, más tekintetben’), a máskülönben kötőszóként a mert szinonimája. Pl.: Légy jó, máskülönben megharagszom.

Ismétlésként „különben” néhány ajánlott helyettesítő töltelékszó: máskülönben, mellesleg, amúgy,  egyébiránt.

Bocsánat a „nyelvelkedésért” igyekszem visszafogni magam! Ja, és nem a politikai hovatartozás miatt idéztem három kormánypártit, a balosok is fertőződnek.