Kis húsvéti csokor, tojás helyett

Sziasztok, Drágáim! Rossz hír: nagyon csehül vagyok, ahogy az így tavasszal már lenni szokott, lassan “felindítom a tökéletes bánatot…”

A jó hír: asszonkám a fél évig tartó kezelés után ma először ment dolgozni. A fene gondolta, hogy így fog hiányozni! 🙂

Mivel most ideférek a géphez, összeraktam néhány sort, gondolatmorzsát Dsida Jenő korai húsvéti témájú verseiből/verseihez, mivel Miklós barátom már régen nyaggat, hogy írhatnék már végre valamit, hiszen közeleg a plébániai újságunk lapzártája. (A leginkább ismert Nagycsütörtökről már korábban írtam.) Magdi barátom és egykori tanítványom volt a másik múzsa, aki ma kitette a közösségi oldalára az Utolsó vacsora című fel-feljajduló zsengét. Akkor most rajta:

Hitélet és irodalom

A 21 éve létező Szent Kereszti Üzenetekben többször idéztük Dsida Jenő talán legnagyobb hatású húsvéti témájú versét, a Nagycsütörtököt. Írtam is róla rövid elmélkedést. Most a költő néhány hasonló témájú korai versével és pár gondolatmorzsával kiegészíteném, melyet Lisztóczki László Kocsárdtól az Olajfák hegyéig című tanulmányából idézek: (F. L.)

„Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez igazította életét. Tragikus messianizmusát – melyet vele született, gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött – sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható verseinek egyik nagy csoportja – közülük a Radnóti szerint is “igazi költő”-re valló Út a Kálváriára a legszebb – a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus nagycsütörtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.

Dsida Jenő: Út a Kálváriára      

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja – úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.
Az Üdvözítő gyötrő magánya és szenvedése a költő 1923-ban – tizenhat éves korában – keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című – a Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal közreadott – zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre megérző Mária újra és újra “ráfelel” a történésekre, átéli a tragédia utolsó stációit is:

Dsida Jenő: Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)


Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

Imádság című – 1924. április 10-én írt – verse a Getszemáni kertben gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés, hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:

Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye – osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját – a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan soraiban a szenvedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még hetykén szembenéző “korhely legény… tanítványai” is “alszanak”:

…mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették).

Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:

Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.

Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra készülődésének helyszínét:

Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.

1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Júdás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen, elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Egyes szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet, szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni kertben…”

 

Könyv-e az e-könyv?

e-könyv

Nem, ezzel nem tudok megbarátkozni! Pedig nem vagyok gépromboló habitusú dafke őstulok. Olyan, aki tudatlanságát ellensúlyozandó fellengzősen leszólja az áhított, de meghódítani nem tudott hölgyet technológiai újítást. Művégtag, műfütyi, műfogsor, műkönny, műkönyv, műkutyaszar? Hatból kettő. Mindent azért mégse! 🙂

Míra lányomnak a bölcsészkaron kiadósan adagolják az elolvasandókat. Az előző félévben főszakán, a francián eredeti nyelven Stendhal, Balzac, Victor Hugo, Vigny, Musset eleve kiadós falatok, köretként magyar nyelven James Joyce-tól az Ulysses (phü), Prousttól Az eltűnt idő nyomában (phű); aztán a magyar regények: Kosztolányitól, Füst Milántól, Móricztól, Krúdytól. Ez legalább egy folyóméternyi anyag. A grammatika-szakirodalomról nem is beszélek. Fénykoromban sem tudtam volna áthámozni magam ennyi oldalon, annak idején erősen szelektáltam, igaz, az alapjaim megvoltak. A legnagyobb tiszteletem tehát a lányomnak, mert ő nem válogatott, mindent befalt, igazolják is a megszerzett jelesek. Ebben viszont valóban sokat segített neki a címben említett kütyü, melyet ágyban fekve, kádban vagy klotyón ülve, metrón utazva is könnyű használni.

Nekem azonban mégis idegen. A könyvnek suhogjanak a papírlapjai, csukódjon be váratlanul, legyen illata, gyűrődjön meg, legyen szamárfüles, pecsétfoltos, horribile dictu szakadjon el! Legyen ízléses címlapja, fülszövege! Várjon visszatértemre a könyvespolcomon! Okádja a port nagytakarításkor!

könyv2

Fekete István vallomásával fejezem be:

„Szerettem a könyvek, a papír, a betűk különös, nehéz szagát, ami a legújabb könyveknél sem érzett újnak, bár ezeknek illata meg sem közelítette egy-egy öreg kalendárium vagy biblia kimondhatatlanul titkos, időktől és gondolatoktól terhes aromáját.
Szeretem a könyvet. Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem regény volt, a földrajz útleírás, az olvasókönyv pedig muzsika.
Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégsem merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.
Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.
Szeretem a könyvet, és tanácsait követem. Csak egy könyv volt életemben, amelynek nem hittem, s amelytől féltem – a legpontosabb, legcsalhatatlanabb könyv: a matematika.
Ebben nem hittem, mert száraz volt, mert ritmustalan volt, mert félreérthetetlen volt, világos, igaz, és fantáziám undorral reppent át a számok kemény oszlopa felett, és szétporlódott, mint a víz, amikor sziklának ütközik.
Annál jobban hittem a vadászati könyvek minden fajtájában, a tengeri kígyóban, a hétfejű sárkányban, a borzfuvarban, a bárányt vezető farkasban és mindenben, ami életteljes, misztikus, elérhetetlen, megmagyarázhatatlan – fantázia és álom volt.
Kerestem az öreg könyveket, a vajákos tudást, a meggyőződést a homályban, és igazolni akartam mámoros, öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben.
Hittem a bagolyban, aki halált kiált, a szélkiáltóban, aki nélkül nincs szél, a levelibékában, aki jobban tudja az időt, mint a kalendáriumcsináló (pedig az is nagyon tudja!); Matula mesterben, tanítómban és vadőrünkben, aki fűből, fából, náthából és tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból és rókaugatásból, mindent megjósolt, és ezek a jóslatok vagy beváltak, vagy nem. Harmadik eshetőség nem volt.
Hittem… hittem!
És sohasem bántam meg. Néha – majdnem mindig – nem azt találtam, ami a könyvekben meg volt írva, hanem annál sokkal többet. Békességet, magányt, halat, vadat, madarat, de mindig találtam valamit, és a végén, nem mondom, hogy nagy érték, de megtaláltam: magamat.”

könyv1

Angéla barátosném a fb-megosztásomon egy ide illő karikatúrát posztolt, ki is teszem utólag:

e-könyv2

Csütörtökön megírom az elmúlt fél évszázad technikai fejlődését az én olvasatomban. Már csak kettőt kell aludni… 🙂

Mint pőre szirt (Néhány újabb Weöres-morzsa)

Minden versszerető embert megérint a költő zsenialitása, de jó néhányan nem tudnak mit kezdeni Weöres Sándor lírájával, részben azért, mert elutasította az alanyi költészet szemléletmódját, amely a költői én belső világát, vágyait és gondolatait állítja a megnyilatkozások középpontjába. E középpontba ugyanis olyan szerepeket és nézőpontokat helyezett, amelyek az ősköltészet, a vallások, a mítoszok, a történelmi elbeszélések, a magyar és a világirodalom  motívumaiból és szimbólumaiból építkeznek, és e sokszínű témakincset sajátos távlatban rendezte el. Költői hitvallásának ezt az aspektusát egy beszélgetés során a következőképpen fogalmazta meg: „A legtöbb költőnél azt tapasztalom, hogy a tulajdonképpeni törekvése önmagának a kibontása, megmutatása, az érvényesülés, a karrier. Önmagát átadja az embereknek, hogy ezért sikert, dicsőséget, anyagi javakat kapjon. Magam részéről ezt a törekvést kevésnek, sőt szánalmasnak érzem. Az én törekvésem más. A modern, XX. századi lelket túlságosan görcsösnek, túlságosan a saját énjébe merevedettnek, individuálisnak érzem. Az a célom, hogy amennyire tőlem telik, nyitott lelkületet formáljak, aki a saját individuumától, a saját énjétől el tud távolodni, fel tud oldódni. Egyetemes, kozmikus áramokat bocsátani a bezárult, elkülönült, szétszigetelődött modern életre, modern lélekre, az én törekvésem ez.”

Ez a szemléletmód merőben eltért az Európa művészetére fókuszáló magyar költészet fősodrától. Weöres élete végéig tudatában volt annak, hogy mennyire mást képviselt. Egy tévéinterjúban mondta például, hogy “Adyt, Babitsot, Kosztolányit föltétlenül költőnek érzem, magamat inkább kísérletezőnek. Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem egészen költészetnek azt, amit én csinálok. Sokkal inkább: kutatás, kísérlet.”

Kísérletező kedvét, pajkos játékosságát jól jellemzi a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent legolvasottabb alkotása, a Psyché című versgyűjteménye. Virtuóz stílusa, szerepjátszó képessége, korrajza elhitette olvasóival, hogy egy Lónyai Erzsébet nevű, százötven évvel korábban élt költőnő verseit és élettörténetét olvassák. Sokan lexikonokban kutakodtak utána. Az akkori olvasóközönség főként egy bizarr szerelmi történetet látott a sorokban. Egyesek szerint Dukai Takách Judit költőnő lelki útját ábrázolta a lélek mélyét megjárva. Maguk a kortársköltők sem tudtak határozottan állást foglalni, mint azt a következő idézetben olvashatjuk: „A Psyché egyszerre tekinthető úgy, mint egy tizennyolcadik századi arisztokrata család klasszicista – preromantikus affektációja, de úgy is, mint az antik mitológia szerinti szerelem női (sőt szűzi) principiumának képe, ezen túl azonban a legáltalánosabban elfogadott emberi lényeg, a lélek jele is.” – mutatta be Somlyó György, a költőtárs a mű titokzatosságának és megfejthetőségének variációit. A műből 1980-ban emlékezetes filmet készített a fiatalon elhunyt Bódy Gábor rendező Nárcisz és Psyché címmel.

Kutatás, kísérlet – én kiegészíteném a keresés főnévvel. Weöresre is kimondható – miként az elmúlt század három legfénylőbb zsenijére, Adyra, József Attilára és Pilinszkyre – a dosztojevszkiji állandó jelző: az istenkereső pokoljáró. Ars poetica című versében nagyon szerény, alázatos:

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

A fent említett kortárs, Pilinszky János érdekesen vall erről: „Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem. Nagyon is szegénynek és kicsinek látom őt. Híres remekléseit hosszas és keserves zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését. Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben, s egyedüli zarándokútjának hiteles térképét forgatom. Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata, és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.”

E megtalált hang illusztrálására egy alig ismert versciklusból, a száz rövid, nagyrészt négysoros versből álló Orbis pictus címűből választottam egy csokrot. Címe és mottója a cseh Jan Komensky (humanista nevén Johannes Amos Comenius) azonos című könyvére utal, amelyet a szerző latinul írt. Ez volt az első képes gyermekkönyv, egy gyermekenciklopédia, amely képillusztrációk és szöveg kombinációjaként jött létre, nyomtatásban 1658-ban jelent meg először. Comenius Magyarországon írta meg a kéziratot, amikor Lorántffy Zsuzsanna meghívására a sárospataki református kollégium tanára volt 1650 és 1654 között.

orbis pictus

Az eredeti cím Orbis sensualium Pictus volt (’a látható világ képekben’), amely a 150 képes leckéből álló tartalomra vonatkozik, s ezzel a felépítéssel és szerkezettel Comenius a világ teljességét igyekezett láttatni, a teljesség struktúráját. A képek vizuálisan leltárba veszik a létezőket, és belesűrítik a szöveg tartalmát egy szimbólumrendszerbe. A tankönyv egyik alapvetően új pedagógiai célja a szemléletesség, a gondolkodásra nevelés és a sokoldalú műveltségigény kialakítása volt; a tanítás, az érzelmi és a spirituális fejlődés összekapcsolása, a bölcsesség és a természetesség megjelenítése, ez pedig megegyezik Weöres Sándor ars poeticájával is.

Mivel Weöres az Orbis Pictus ciklusba eredetileg 150–160 verset készített, lehetséges, hogy eredetileg követni szerette volna Comenius könyvének szerkezetét a 150 rész mintájára, de talán a számok szimbolikus jelentése miatt döntött a száz rész mellett.

A földi életünket szimbolizáló mottóban a költő a korszakalkotó pedagógust idézi:

„A föld fölött vadnak magas hegyek, mély

 völgyek, fölemelkedett halmok, üres (hézag)

barlangok (üregek), egyenes (lapály) mezők,

sötétes (árnyékos) erdők.”

Isten kezében

Az égig érő bércek között járok,

Egymásba olvad hegy-völgy és határ,

Ugyanaz fenn és lenn; csak annyit látok,

 mint csarnok ívén mászkáló bogár.

A költő

Éltemben nyúlként bújdosom a pusztán,

vadállat-éhség, puskatűz terel.

Művemben élek, szárnyas rőt oroszlán,

megvívok érted, sose hagylak el.

 

Prae-existentia

Isten gondol öröktől fogva téged,

elméjében léted mint szikla áll.

Mi ehhez mérve habfodornyi élted?

és mit változtat rajtad a halál?

 

Existentia

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.

Elalszom: holnap megint más leszek.

De élve, holtan, utcán, kriptaboltban

én emlékezem és én feledek.

 

Post-existentia

Nem nyughatsz addig, se halva, se élve,

míg át nem szőtted árnyad és szined

a szerelem végtelen szőttesébe,

a béke aztán lesz csak a tied.

 

Búcsúzó

1

Mit adhatok? Majdnem semmit: tanácsot.

Ezernyi sors közül nem léphetek

sorsodba, míg rád örvény torka tátog,

hogy magad ellen is megvédjelek.

2

Mit vágyad kér: lopd és rabold magadnak;

mit lényed kér: bőven terítve van.

Csupán a káprázatok szomjuhoznak,

a valóság nem eped szomjasan.

3

Bármennyi gonoszságod, balgaságod

nem is súrolja tiszta mélyedet.

Ha szövevényed és kérged lehámlott,

kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.

E kis csokorból egyértelműen kitűnik a költő önnönmagához, a világhoz és a Teremtőhöz való viszonyulása. A „mikrokozmosz” tisztában van evilági létének korlátaival, gyávaságával. A költészet szféráiba emelkedve azonban már oroszlánként küzd, tovább emelkedve Isten teremtő tervében egyenesen kőszikla a habfodornyi létünk. S Búcsúzójában a beszélő én – A teljesség felé című prózakötethez hasonlóan – tanító hangon szólítja meg a te személyét, és megismétli a vágyak és a vágytalanság, az árnyak (káprázat) és az ideák (valóság) ellentétét, majd a szeretet fogalmában éri el a kötet a tetőpontját, amelyet a prózakötetből Az alapréteg című részlet világít meg pontosabban: „Aki leszáll saját alaprétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé »én« és »nem-én«, hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényen túli ragyogás, tett nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben minden változó is benne rejlik, akár az ébrenlétben az alvás lehetősége.”

A tiszta mélyben minden eróziónak ellenáll a pőre szirt…!

weöres szobor

Ő pedig ül ércbe öntve szülővárosában, Szombathelyen, a Perint-parti parkban, mellette a padon szeretett cicája, ahogy azt Veres Gábor szobrász 2007 tavaszán megálmodta. Itt is szeretik nagyon, hol virág borítja a padját, hol hozzá hasonlóan pajkos ifjak ülnek mellé illő tisztelettel. Az  utóbbi képet Aninak küldöm szeretettel. 🙂

Weores_Sandor_Szombathely_Flat_Eric_Adi

(A kép forrása: http://atom.blog.hu/2008/04/24/flat_eric_weores_sandornal_jart)

Géza malacra

weöres

A nyár folyamán sokszor bukkant föl különféle sajtótermékekben Weöres Sándor költészete. A centenáriumi év lassan lecseng, óvatos feltételezésem szerint azonban a hétköznapi olvasó emberek zömének a költőről alkotott képe alig változott a média zajongása ellenére. A legtöbben csak az óvodáskorban megtanult bravúros ritmusú versikék alkotóját látják benne, néhányan még a Majomország pajkosan csúfolódó illetve a Psyché pajzán szerzőjét. Színházkedvelők ismerhetik talán az eredendő líra drámába oltását Holdbeli csónakos címmel, tíz éve a Nemzeti Színház mutatta be. Az életmű további fejezeteit mintha tejüveg takarná. Ebben sajnos jelentős felelősséggel bírnak azok a magyartanárok, akik az irodalomtörténet oktatása során „sokatakaraszarkaként” örülnek, ha az érettségi előtt eljutnak Radnótiig, a 20. század második felére és a kortárs szerzőkre pedig nem jut idő. Hiba. Egyben megemelem a kalapomat az óvónők (óvodapedagógusok) és tanító(nő)k előtt, akik bőségesen vetik a weöresi zsenialitás magvait a tündérkéiknek.

Úgy gondolom, hogy meddő politikai zsörtölődések helyett nekem is érdemes inkább apró gondolatmorzsákat pötyögtetni, melyek oszlathatják a homályt. Vegyük szemügyre rögtön a legismertebb verset, az 1955-ben megjelent Bóbita című kötet címadó darabját!

A TÜNDÉR

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Bölcsészpalánta Míra leányom, aki egykor bölcsődésként fújta a művet, érdeklődött a minap a mostani témámról, mikor látta a verseskötetet a kezemben. Elmeséltem neki a régi anekdotát, melyben egy kisfiú azzal nyaggatja az óvó nénit, hogy énekeljék el a Géza malacot. Az értetlen felnőtt csak a dallamról jön rá, hogy melyik versről van szó. A gyerek a maga módján érti, szereti az egész verset, de a második szakaszban megzavarja a váratlanul döccenő ütemhangsúly, a ritka igevonzattal nehezített szöveg, a felnőtt fejjel erotikusnak nevezhető kép. Egy kis fantáziával azonban megalkotja Bóbita játszótársait, Szárnyati és Röpteti tündéreket, az előbbit rögtön rá is ülteti prozódiai leleményére, Géza malacra. A másik huncut pedig csókot ígér és kiröhög. Szegény jó Géza malac!

bóbita3bobita2

Míra elkerekedett szemmel vallotta meg, hogy anno hasonló képzetek peregtek le benne a vers hallgatása közben. A gyermek mindent meg akar érteni, ha másképp nem, az eredeti szöveg kreatív átértelmezésével. Lásd Minta mókus, Zenga zének.

A népdalok ismertségével vetekedő, a közköltészet szintjén trónt foglaló költemények gyerekversek-e vagy sem? Ez is régi dilemma. Weöres már igen korán, 1946-ban kötetbe rendezte gyermekverseit Gyümölcskosár címmel, s ezt később újabb gyűjtemények követték, 1955-ben a Bóbita, 1958-ban a Tarka forgó, 1965-ben a Gyermekjátékok, 1969-ben a Zimzizim, 1973-ban a Ha a világ rigó lenne. A legnépszerűbb kötet éppen a Bóbita, a mai napig 13 kiadása jelent meg.

Az imént felsorolt kötetek ékesen bizonyítják, hogy maga a költő rendezte darabjait gyermekeknek szánt gyűjteményekbe. Ám az is köztudott, hogy a kötetek darabjai közül sok nem gyermekversnek íródott. A költő „felnőtt-verset” írt, majd úgy döntött, hogy a tökéletes ritmikájú, kedves, bájos tartalmú darab nyugodtan bekerülhet egy óvodásoknak szánt, képekkel illusztrált kötetbe is.

Weöres egész életműve a játék jegyében született. A költő különböző szerepeket öltve kereste lírai énjének új és új lehetőségét. (Nem véletlenül lett egyik legsikeresebb műve a Psyché.) Mindennel játszott: a mesével, a valósággal, a szavakkal, a zenével. Élete végéig gyermek maradt, számára értelmezhetetlen lehetett a gyermekvers-felnőttvers dilemma.

A vers ritmusa, zeneisége alapvetően fontos. Időmértékes lejtésű, minden sora azonos ritmikai képletre épül, két daktilust egy spondeus követ:

– ∪∪| – ∪∪| – –

A kettős rövid szótagok fülbemászó versdallamot eredményeznek, a szöveget könnyű megzenésíteni, s ilyenkor a zenei ritmus pontosan követi az időmértékes ritmust. Ez a ritmusképlet az, ami mindannyiunk fülében ott zsong, ha Weöres költeményét felidézzük. A zenei hatású időmértékes ritmus azonban sokarcú. Nem kell hozzá sok ravaszság, hogy észrevegyük, két ilyen sort egymáshoz illesztve hibátlan hexametert kapunk:

– ∪∪| – ∪∪| – – | – ∪∪| –∪∪| – –

Ha úgy tetszik, tekinthetjük A tündért hexameterekben írott versnek. Ez azonban nem pontos így, hiszen a hexameterhez az a szabadság is hozzátartozik, hogy az első négy versláb szabadon lehet két- vagy háromszótagos. Ez a szöveg szigorúbb rendhez igazodik, felvillantja a hexameter jellemzőit is, annál azonban kötöttebb. Nyolc szótagos sorai erős metszetet hoznának létre a hexameter közepén. Magyar fül inkább arra hajlik, hogy a daktilikus időmérték mellett hangsúlyos lüktetést is érzékeljen.

Minden strófa azonos módon kezdődik.

Ez következetesen egy háromütemű nyolcas (3|3|2) ritmusát teremti meg a versszakok elején. Az első strófa 3. és 4. sora mutatja a másik ritmizálási lehetőséget:

Béka-hadak |fuvoláznak,    (4|4)

Sáska-hadak |hegedülnek.   (4|4)

Ez a két ütemváltozat alakítja a költemény hangsúlyos ritmusát. Nem szigorú szabály szerint váltakoznak, tehát nem beszélhetünk szimultán versről, de az ütemek jelenléte mindenképpen modulálja az időmértékes ritmus szigorúságát.

Nézzük meg most azt, hogy miféle tartalom épül fel erre a formára! Minden strófa azonos módon kezdődik. Bóbita Bóbita. A megismételt név ritmikai szerepéről már ejtettünk szót, most azt kérdezzük, hogy ki ez a Bóbita? Egy óvodás azt válaszolná rá (és tartok tőle, hogy a felnőttek is így válaszolnának), hogy Bóbita pitypang-tündér. Ez a válasz azért ilyen egyértelmű, mert a Bóbita című kötet címlapján valóban pitypangtündérként van lerajzolva egy bájos mesefigura. A kötetet 1955-ös megjelenése óta Hincz Gyula illusztrációival együtt vesszük kézbe, s ezek a rajzok ugyanolyan szorosan hozzátartoznak a kötet verseihez, mint A. A. Milne Micimackójához E. Shepard rajzai.

bóbita

Egy másik elterjedt vélekedés szerint Bóbita gyermek, kicsi lány. Az ő játszadozása, mesékhez szokott fantáziája tölti ki a verset. Előbb angyali tisztaságú táncot lejt a réten, majd kacagva játszik. A törpék báljába képzeli magát, végül elfárad, s álmában olyan pici lesz, hogy egy őszi falevélen is elfér. A rokonszenves magyarázat elfogadható, sőt általában használható megoldás Weöres gyermekverseihez. A kisgyermek fantáziája, mesékhez szokott képzelete a csodás elemeket is hétköznapi természetességgel fogadja el.

Megkísérelhetjük még, hogy a vers képei mögött mélyebb összefüggést, megrajzolható hátteret keresünk, miután a szöveget nem csupán játékos ritmusgyakorlatnak, nem „csupán” gyermekversnek gondoljuk, komolyan kell vennünk, hogy a költő (tudatosan vagy tudat alatt) okkal fogalmaz úgy, ahogyan teszi. Vegyük sorra, mit tudunk! Bóbita a versszakokban táncol, játszik és épít. Általános cselekvések. A tánc a művészethez köthető, harmóniát, szépséget fejez ki. A játék, a kacagás a gyermekkorhoz kapcsolódik. Az építés már komolyabb, a felnövekvést, komolyabb célok elérését juttathatja eszünkbe. Végül Bóbita elálmosodik és elszunnyad. Habár nem rajzolódott ki cselekvéssor az igékből, nem tudunk felfűzni a versszakok rendjére történetet, a negyedik versszaknál mégis érezhető, hogy lezárul a mű, véget ér a gondolatsor. Az elalvás a versben a nap végét jelenti, Bóbita elfáradt a táncban, játékban, építésben. A vers szimbolikus tartalmát kutatva itt nyilván az élet végére, a nyugodt, csendes halálra is gondolhatunk. Hogy a halál-metafora milyen természetesen illeszthető a költemény végére, azt egy bájos nyomdahiba is jelzi, melyről Vadai István tanulmányában olvastam: „Weöres Sándor Egybegyűjtött írásainak ötödik, 1986-os kiadásába pontatlanul került bele A tündér szövege. A vers utolsó strófája ott így fest:

Bóbita Bóbita álmos,

elpihen őszi levélen,

két csiga őrzi az álmát,

szunnyad az ég sürüjében.

Szinte észrevehetetlen a hiba. A félreütés értelmes szót másik értelmes szóra változtatott. Az eredetiben az őszi levelek még a fán vannak, s a természet egy darabja, az ág szerepel a versben. A hibás másolatban ég áll, de ez is illik a szövegkörnyezetbe. A vers angyalok körében kezdődik, s a halál után, a mennyekben, az égben végződik. Ha Weöres megélte volna a kötet megjelenését, s tudomására jutott volna a hiba, talán nem is javítja ki.”

Folyt . köv.

Utóirat

A tegnapi születésnapi köszöntőmbe végül Tandori-verset nem is tettem, így is elég hosszúra sikeredett. Most pótolom a mulasztást. De, mivel szóba hoztam az eszmélésem hajnalát, egy olyan ember tanulmányával körítem, akinek ebben döntő szerepet tulajdonítok.

az ének varázsa

Elsősorban az irodalmat kedvelő és  értő egykori és mai tanítványaimnak ajánlom az én Mesterem, Jelenits István piarista tanár, teológus, filozófus, író gondolatait. Először az Új Ember katolikus hetilapban jelent meg 1978-ban, de szerepel a szerző Az ének varázsa című kötetében is. Mivel a neten nem található, kezdem a pötyögő hiánypótlást. Remélem, sokak örömére!

A „nyitott mű”…

1973-ban jelent meg Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című kötete. Abban olvasható – több hasonló költemény között – a következő négysoros vers:

Horror

akkor inkább

el

gat-getek

Rémületemben

Nem, nincs szó nyomdahibáról: a kötetben ugyanezek a szavak  s ugyanebben a sorrendben szerepelnek. Vers ez? – kérdezik sokan. Mások meg azt mondják: Velem ne tréfáljanak! Polgárpukkasztás? A kialakult szokványok fölrobbantása, hetyke elutasítása? Vagyis antiköltészet? Talán több annál!

Nemrégiben Umberto Eco írt érdekes tanulmányokat „a nyitott mű” esztétikájáról (Budapest, 1976). Ő hívta föl a figyelmet arra, hogy zenében, képzőművészetben és irodalomban egyaránt jelentkezik egy olyan alkotómódszer, amely nem kész műveket ad a közönség elé, hanem fölszólítja a műélvezőt, hogy vegyen részt az alkotás folyamatában: fejezze be a művet.

Tandori versének a szövegét is ki kell egészíteni. Elsősorban egy igével, amelynek adott az igekötője (az el-), s a gyakorító képzős, egyes szám első személyű végződése (gat-getek). Például így: „elolvasgatok, elhegedülgetek”. Vegyük csak szemügyre így a verset! Egyszeriben hallatlanul pontosnak, kifejezőnek fogjuk találni, s utat is lelünk további kiegészítéséhez. Az el- igekötőnek egyik közismert jelentésmódosító funkciója, hogy érzékeltetni tudja az igével kifejezett cselekvés céltalanságát, azt, hogy a cselekvés elsősorban időtöltésre, sőt az idő agyonütésére való („majd eljátszik a gyerek; addig is elbeszélgetünk stb.”) Ezt a jelentéstartalmat erősíti a gyakorító képző is: aki olvasgat, hegedülget, az tétován, félszívvel cselekszik.

A négysorosunk címe: Horror, vagyis „rémület, megdöbbenés”. Írásjelek nincsenek a szövegben, de a negyedik sor nagybetűvel kezdődik, az első viszont kicsivel. Gyaníthatóan azért, mert az az első sor nem mondatkezdet, hanem folytatása egy ki nem mondott szakasznak, amely a rémületről számolna be. „Moziba indultam, de a kapuban ott ült a hétfejű sárkány. Visszafordultam hát: akkor inkább…”, s az utolsó sor visszajátssza a címben fölvillantott megdöbbenést: „Rémületemben”.

Tovább költjük, a magunk módján befejezzük azt, amit a költő megírt? De miért bízza ránk a hiányzó szavak behelyettesítését? (Hiszen a megírt, s nem a kihagyott sorok száma szerint fizetik!) Mert azt akarja, hogy saját életünk tapasztalatait helyettesítsük a versébe, hogy míg rejtjelezett üzenetén eltűnődünk, magunkra eszméljünk, saját rémületünkre, pótcselekvéseinkre, amelyekkel agyonütjük a drága időt, ahelyett, hogy erőt vennénk a horroron.

Nyitott mű? Minden igazi műalkotás az! Azzal az igénnyel lép elénk, hogy ne csak olvassuk, élvezzük, tudomásul vegyük, hanem „szívjuk mellre”, vonatkoztassuk magunkra. A Biblia egészen különösen nyitott mű, Jézus példabeszédei egyenesen rólunk szólnak, csak meg kell keresnünk bennük azt a szereplőt, akiben magunkra ismerhetünk. S ha némely mai költő ilyen gorombán akar rávenni arra, hogy védettségünkből kilépjünk, s legalább önmagunk előtt, „félhangosan” kimondjunk valamit abból, ami a szívünkben rejtőzik, bizonyára azért teszi, mert eluralkodott bennünk, olvasókban valami fogyasztói gőg és tunyaság. Az pedig a legnagyobb bűn, amit az olvasó ember elkövethet, s hagyományos eszközökkel szinte orvosolhatatlan.

To be, or not to be

Elismerem, egy hangyapicit fellengzős a cím, a szerző fitogtatja vele fantasztikus műveltségét, és további empátiára készteti hűséges olvasóit. De az vesse rá az első követ, aki életében soha nem nagyzolt kicsinyég! 🙂

 

A következő három nap egy kicsit összemosódott az emlékezetemben. Nappal olvasgattam a Lutrát, ha fáradt voltam, már nyomtam is a fülembe a rádió fülesét, ettől elszunyókáltam tíz percekre. Éjjel megint nem aludtam, a köhögés fojtogatott, emelgettem a tomporom felső részét, mely úgy tiltakozott a számára szokatlan hanyattfekvés ellen, hogy szabályos felfekvési tüneteket produkált. Gyalázatos helyzet: elöl-hátul, alul-fölül seb, én meg szorongva ott középen!

Éppen aktuális dajkám le nem vette rólam a szemét, finom kézzel kenegette a rászoruló porcikáimat. Néha nagyon fáztam, közben izzadtam. Szudi főorvos, az intenzív osztály aneszteziológus ofője naponta tolta az ágyamhoz a Fülöpkének becézett szívultrahang-készüléket. Ilyenkor a képernyőre meredve gondterhelt arccal csak annyit közölt, hogy a szívizom nagy része csak nem akar mozdulni, hiába kap most már friss vért. A szívcsúcs teljesen áll. Felhőt burványozó ijedt pillantásom láttán sietve nyugtatni próbált: ez akár három nap alatt javulhat, persze beletelhet fél évbe is. Szép vigasz! Csak tudnék jóízűen röhögni!

De a levegő is kevés volt. Először oxigénmaszkot kaptam, amit néhány perc után letéptem, valószínűleg pszichésen kezdtem fuldokolni tőle. Ekkor a fali csatlakozóból kivezetett zöld műanyagvezetéket a fülemre hurkolták, hogy a vége éppen az orrlyukakhoz ért. Ezt jól viseltem, bár hosszú percekig próbáltam magamban felidézni a majd harminc éve olvasott Robin Cook-orvoskrimik szörnyűségeit. Aztán legyintettem, a magyar egészségügynek nincsen pénze különlegességekre, jó, ha oxigénre telik.

A nyamvadt tüdőmmel nem is lehettem elégedett, talán negyedgázzal üzemelt. Mondták, hogy ez az összeesés természetes ilyenkor, de naponta jött az ágyamhoz a mozgó röntgengép is, a hátam alá illesztették a táblaszerű kazettát, és elölről spricceltek meg némi sugárzással. Mikor a röntgenes csajszi elrikkantotta magát, hogy felvétel, a környéken sürgő emberek villámszerűen tűntek el. Csak én maradtam ott szemben a gép fejével tárt mellel, mint Görbe János a Húsz óra című film katartikus jelenetében: „Ide lőjetek! Ide lőjetek!”

görbe jános

A műtét napját követő keddnek a sok apró, ma már jelentéktelennek tűnő kínlódás mellett négy emlékezetes pillanata volt. Három jó és egy kevésbé. Melyikkel kezdjem? Nem bánom, az optimisták igazi gourmandként a jó falattal kezdik, hátha a nyögvenyelőst meg lehet úszni. Nem úgy, mint János komám az iskolai menzán, ahol a „tanári adag” fölpúpozott rizshez vagy csigatésztához nagy löttyintésnyi szaftot és három-négy cafatnyi pörkölthúst mellékelnek. Kitűnő barátom megfesti a köretet a barnás lével, akkurátus emberként belapátolja az egészet, a tányérján csak a hús marad. Ekkor földöntúli mosollyal villára szúrja és egymás után küldi a finom falatokat, a lényeget, és elégedetten megy a dolgára.

A reggeli vizitnél az ágyamnál maradt az altatóorvosom. Milyen ronda volt a műtét előtt tetőtől talpig zöldbe maszkírozva! Most az egyszerű fehér köpenyében szép volt, sudár és illatos, megfogta a kezemet, és elmagyarázta, hogy miért az aggódó sürgés körülöttem. Hihetetlen, hogy ilyen szottyadt állapotban is milyen motiváló tud lenni egy csodaszép nő dióbarna szeméből és sugárzó mosolyából feléd áradó figyelem. És hiszem, hogy mindez nem a jattért történt. Hiába, az urnában is pasik maradunk! És tudom: a nők meg nők!

Aznapi műtétje után megállt az ágyamnál az operátorom, Szabó főorvos is, és az anyagaimat vizsgálva a hogylétemről érdeklődött. Rajta is érzékeltem elégedetlenséget, de a higgadtsága valahogy hatással volt rám is, egészen megnyugodtam. Hízó könnyburokkal a szemgolyómon csak annyit kérdeztem igaz lelkére, hogy szerinte sikerült-e a műtét. Habozás nélkül jött az igen válasz. Mondta, hogy ír egy receptet, amivel a gyógyászati segédeszközök boltjában kiváltható egy mellkast összeszorító rugalmas szuszpenzor, ami enyhíti a köhögés kiváltotta feszülést.

Asszonkám kora délelőtt érdeklődött telefonon az állapotomról. A vezeték nélküli készüléket a nővér odahozta, így legalább tudtunk szót váltani. Engem az érdekelt, hogy mi van otthon, őt meg nyilván én. Kora délután aztán megállt az ágyamnál, ha jól emlékszem várnia kellett, hogy kinyissam a szememet. Teljesen zöldbe öltöztették, alig ismertem meg. Talán azt a poént is elsütöttem, hogy a hétvégi Fradi-meccsre kilátogathatna, nagy lenne a sikere így öltözve. A kórház ablakából én is odalátnék. Érdekes, elég sokáig ott volt, de nem emlékszem a kommunikációnkra. Egyszerűen jó volt!

Közben megkaptam a receptet, így átsietett a Szent István Kórház udvarán lévő boltba a fent említett „haskötőért”. A nővér rám tekerte, szorított, de ez a szorítás valóban biztonságot jelentett a köhintéseknél. Mikor asszonkám hazaindult, már egyre erősödő magabiztossággal néztem utána. Holnap is jön! Holnap is lesz egy nap.

Végül – bár tudnám felejteni – az én élő kínzóeszközömről is ejtsünk szót, nehogy magára ismerjen, nevezzük egyszerűen Katica bácsinak! Délceg, úgy százhatvanas termetű harmincéves, majdnem kopasz fiatalember volt. Láttán először Bruce Willis ugrott be, de hiányzott róla a sármos borosta.

bruce willis or vásáry andré

Jelentős magasságát pedig az ágyban fekve először nem érzékeltem. Mikor megszólalt, kis túlzással eunuchoid hangja végképp törte az első benyomást, ekkor már inkább a csengő orgánumú és csöppet sem férfias Vásáry Andréra asszociáltam. Vigyázat: nem vagyok homofób, kitűnő meleg barátaim (is) vannak!

Katica bácsi vezető gyógytornászként címkézte rögtön önmagát. Nos, nekem a vezető pedagógus titulustól is már többször kinyílt a bicska a zsebemben, különösen, ha a kitüntetett korántsem a szakmai és emberi minőségével érdemelte ki a címet, hanem a nyelve szorgalmatos működésével. Az ilyen vezessen inkább villamost, mert ott kell a vezető! Netán áramot…

Miután első empirikus tapasztalatommal így beleszerettem, Katica felszólított, hogy „bördözzünk”, és a pofámba nyomott egy gépben végződő maszkot. Hogy azon vegyek levegőt, és jó keményen fújjam ki. Mit mondjak, nem volt egy orgazmus! A levegő se ki, se be, mielőtt illedelmesen megfulladtam volna, egy magamnak is meglepő határozott mozdulattal félrependerítettem a meglepett kismókust a szerszámával együtt, mondván, hogy ezt most talán halasszuk későbbre. Fel volt háborodva. Mert ilyen mentalitással nem lehet meggyógyulni. Okés, mondtam, próbálkozzon talán holnap újra! És az ókulárét meg az oxigéncsövet az orromra tolva már nyitottam is Fekete Istvánt. Mennyivel inkább való nekem most a vadász, Miklós és a molnárlány, Eszti szerelme, mint a fulladásos halál!

A pasi elpucolt… De másnap sem szeretett… Hozott nekem egy felfújható tehéntőgyet. Erről majd legközelebb… 🙂

Állatnap a Zselicben # 4

Ha már a kihagyott ibafai pipamúzeum említésével fejeztem be a legutolsó bejegyzésemet, ahol így elmaradt a biztos győzelmemet hozó nyelvtörőverseny, most felsorolom, mi mindent kellett volna még meglátogatnunk zselici kirándulásunkon:

Töröcske – Fekete harkály tanösvény (Jó 5 km-es, három órás séta.)

Patca – Katica tanya (Főleg kisgyermekeseknek nagy élmény.)

Kaposszerdahaly – Tókaji parkerdő

Deseda-tó és arborétum

Almamellék – kisvasút

Bánya – pihenőfalu ( A fiúk a bányában…) és még millió apró szépség, érdemes figyelni a helyi blogbarát, Gittabry Zselic-bejegyzéseit!

Érdemes lenne visszatérni…!

„Mike és a lábodi útelágazó között félúton hamarosan feltűnik az útszélen a Vidraparkot jelző tábla. Az erdei úton – amely személyautóval is viszonylag jól járható – 10 perces kellemes zötykölődés után elénk tárul a Patikus-tó; megérkeztünk Petesmalomba.

A nagyzsilip túloldalán kialakított, a természetes vidrakotorék minden részletét hűen utánzó kifutóban található Luca és Aladár, a két mentett vidra. Mindkettőnek anyját  autó ütötte el… Körös-körül a tórendszeren számos fajtársuk él…” Ezeket a mondatokat az igényesen szerkesztett honlap bemutatkozójából csentem (néhány apró helyesírási korrigálással). Az erdei út tényleg jól járható, az erdővel körülvett tórendszer minden természetimádónak nagy élményt nyújthat.

vidrapark

Míg a nagyszakállú tógazdánál kifizették a többiek a beugrót, én a fáradtságomra hivatkozva csak bámészkodtam a zsilip hídján, mondván, hogy a túrára úgysem tudok elmenni. Ekkor megláttam kedvenc ragadozómat (Fekete István: Lutra), amint párjával előbb kergetőzött, majd az egyre sokasodó bámész pillantásokkal mit sem törődve kimásztak egy kőre, és pitiző állásba egyenesedtek. Tudták, hogy itt most leakad nekik valami csemege.

Kép 051

Hamarosan meg is jelent a petesmalmi Rumcájsz egy vödörrel, mely teli volt apróhallal, és megkezdődött a látványos táplálás.

vidra hallal

Ez nekem teatralitásból kicsit sok volt, de ha végiggondoljuk, olykor egy vadászélet is kevés, hogy ezt az óvatos éjjeli állatot természetes élőhelyén megpillanthassuk.

A cirkusz végeztével a csapat az oda-vissza négy kilométeres sétaúton megközelíthető kilátót kereste fel, míg én a kocsiban a nyitott ajtó résébe támasztott égnek nyúló lábbal horpasztottam egy csodálatosat, miután magamba engedtem egy sörkonzervet. Ez is jó volt, csak így a csapatképről lemaradtam.

míra a kilátón

Míra a kilátón

Jó későn értünk a szállásra, némi itatás és beszélgetés után hamar ágynak dőltünk. A vasárnapot már lazábbra terveztem…

(A jövő hétfőn induló balinkai táboromba – bár van két új jelentkező tündérem – a régieket hiába várom. Nagyon szomorú vagyok, nem is tudom, van-e így értelme! Taki sem jön…😦 (Talán ma este…!)