Jeges víz helyett

 

Vége van lassan a nyárnak, gondoltam, ide is kiteszem, hátha valakinek kedves lesz:

Kaptam egy felkérést a fb-on egy régi diákomtól, aki ma már barátom és hűséges olvasóm, hogy tegyem ki a kedvenc versemet, és invitáljak meg tíz embert, hogy tegyék ők is ezt. Nemigen tudnám megmondani, hogy melyik a kedvenc versem. Sok van. Latinovits Zoltán, a múlt század szerintem legnagyobb versmondója és -értelmezője, a „Színészkirály” sorait idézem:

„Versről, a legkedvesebbekről kellene beszélnem, de lehet-e a csillagos égi mezőről a legkedvesebb csillagot kiválasztani, a tengerben a legszebb víz-cseppről, a legszebb hullámról beszélni. Lehet-e választani a megfoghatatlanból, amit csak érzékeinkkel érzünk, rá lehet-e tapintani belső érzéseink közt a legszebbre, a legkedvesebbre. Kosztolányi mondja, hogy a legszebb tíz magyar szó: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír. És íme, ebben a tíz szóban egész életünk, a bölcsőtől a koporsóig, egész életünk szépsége, fájdalma, harca, öröme, gyönyöre, gyásza. És minden szó körül mennyi legszemélyesebb rezgés járja át szívünket és agyunkat.

Ha térben és időben legbelsőbb húrrendszerünk rápendül egy-egy versre (mint zenekari próba alatt a sarokban felejtett hegedű húrja rezonál a hangzatokra, a „zengeményre”) – úgy mondjuk: szeretem ezt vagy azt a verset. De ha rákérdezünk, miért szeretjük, miért kedves: toporgunk, dadogunk, valamely fellengzős közhellyel, érzelgős terelőmondattal válaszolunk; hunyorgunk, mint a napbarévedő, pirulunk, mint a rajtakapott gyerek.

Ha magam voltam a versekkel egymagamban, vagy ha valaki átélten elmondta, hirtelen rőzselánggal felsisteregve kiemeltek depressziómból, védelmezőn kedvesek és hősök voltak, puha falsarkokat emeltek körém az elviselhetetlen tolongásban, vonaton, télen, mikor a jégvirágos ablak elzárja a távoli, messze vidéket;

voltak, amelyek külhonból hazavarázsoltak, valóságuk rímein hazaröpülhettem a Balaton partjára, nyári este;

voltak, amelyek szomorú albérleteim falát szétfeszítették, beutazhattam általuk a világot, múltakat, tengert és égboltot, voltak kócosak, piszkosak, lányosan csendesek, betegesek, szomorúak, voltak derűsek, anyásak, izgató szeretők, lázítva boldogítók, szerelmesek;

voltak diadalmasan lobogók, szárnyaikon felemeltek kórházi betegágyamból, valamely hősi múltba röpítettek, vagy Anyámhoz vittek haza, testvéreimhez, szerelmemhez;

voltak igazságomban erősítők, hogy „mégis érdemes”, „mert az nem lehet”: voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez, valakikhez, tartozom valakiknek valamivel, kitaszítottak magányomból, egy nagyobb közösségbe lökdöstek, minden ember közé, kilöktek a világba, és az agorán erős voltam és bátor, és győztes, mint ritka álomban; voltak kegyesek, megbocsátók, alázatosak és szerények; voltak titkosan-gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, felemeltek, ha elestem, és néha, néha, mikor rajtam volt a Fény, röpülni is tudtam általuk.”

Én nem hívok fel senkit „kedvencverschallenge-re”, éppen elégszer néztek rám anno szemrehányóan a megtanulandó strófák miatt. Vagy, ami ugyanaz, felhívok mindenkit, tanítványt és barátot, akinek jelentett valaha valamit az én megszállott versimádatom, posztoljon egy verset. Vidámat vagy szomorúságost. Némi töprengés után én egy olyan verset választottam, amelyikkel nem könnyű megbirkózni. Harminc évig küzdöttem vele, míg pódiumon el mertem mondani. Ma is minden olvasása során újabb és újabb mélyrétegeket fedezek föl benne. Ezért mellékelek a végén néhány fogódzót. De ez már nem kötelező! 😀

Pilinszky János: Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

 

„Az Apokrif a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím a nem kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában apokalipszis, a végítélet személyes leírása. Az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal, az individuum kozmikus magányának képeivel a kései József Attila hangját is idézve. A második rész szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül, egyszerre a hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva. Ugyanitt bukkan föl az emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre, a szó, a beszéd elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával foglalkozik talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként, passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt is, azaz a kapcsolat meglétét.”

„A cím a Biblia összefüggésrendszeréhez kapcsolja a verset, ugyanakkor el is választja a bibliai szövegektől. Az apokrif görög szó teológiai használatú megjelölés, eredetileg titkos, elrejtett iratra vonatkozott. A szentírási szövegek rendezésekor egyes iratokat kétes hitelűnek találtak. Ezek kimaradtak a Bibliából, apokrif iratoknak minősültek. A címmel tehát paradox módon történik egyszerre utalás és elvonatkoztatás a keresztény tanítás írásos elemeihez.”

„A mű az ókeresztény apokalipszis-irodalommal mutat hasonlóságot. A Jelenések könyvének középpontjában a látomássorozatok állnak. A három részre tagolt versnek az első egysége látomásszerű. A Harmadnapon c. kötetben szereplő verset közvetlenül megelőzi a Jelenések VIII. 7. című alkotás, amely az Apokalipszis-beli látomást részletezi, bővíti. Az Apokrif felfogható a vers folytatásának. Mindenesetre különös módon, egy versszakká elkülönített okhatározói mellékmondattal kezdődik.: „Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Egy előzőleg elkezdett gondolatsor folytatása és lezárása lehet, ill. az apokaliptikus élményt megelőző szorongást sűríti össze. Az archaizálás, a szenvedő ige használata (elhagyatnak) ódon, biblikus zengést ad a sornak. Ezután egy elkerülhetetlenül bekövetkező jövő képét kapjuk.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

A világpusztulás látomása jelenik meg előttünk,amelyben az apokalipszis képzetét egy-két sűrített és minimálisra redukált vizuális utalás kelti fel (“a világvégi esett földek”, “a kutyaólak csöndje” stb.). A dolgok elkülönülnek egymástól, a világ elemeire bomlik. A széthullás, a világomlás csendben, hatalmas mozgások nélkül zajlik, az egyetlen nagyobb mozgást is egy csaknem állóvá merevített kép tartalmazza: “A levegőben menekvő madárhad.” Nincsen cselekvő, minden mintegy önmagától történik (“Külön kerül. . .”), a pusztulás nem kívülről érkezik, hanem magukban a dolgokban munkál. A kelő nap képe a látvány félelmetességét, szorongató rejtélyességét, borzalmát és képtelenségét sugallja. A két hasonlat (“tébolyult pupilla”, “figyelő vadállat”) a dühöngő, oktalan pusztítás lehetőségét is érzékelteti. A vers ezután átvált egyes szám első személyre, az apokaliptikus képek személyessé válnak, mintha most már a beszélő benső világában vonulnának tovább .A számkivetett én számára a lét lényege a szenvedés. A fájdalom kifejezését egy, az emberiség ősképzeteivel rokon hasonlat vezeti be: “hányódom én, mint ezer levelével, / és szólok én, mint éjidőn a fa”. A hányódva virrasztó én, aki figyeli, átéli és értelmezi a történéseket, a reménytelenség végső helyzetében világgá kiáltja a lét minden kínját, valamennyi létező szenvedését.

Ezután újra az “én” kerül előtérbe, aki sorsát vállalva elindul “szemközt a pusztulással”. A teljes kifosztottság állapotában indul el. “Nincs semmije.” Az állítások, amije van (árnyéka, botja, rabruhája), az is csak – a tagadás, a “nincs semmije” hatáskörében – a hiány érzetét fokozzák fel. Mintha a semmi irrealitásában lépkedne “hangtalan”. A személyes sors egyben a kollektív és egyetemes emberi sorsot is megidézi.

Ezt tanúsítja a magába forduló, emlékező, tűnődésre átváltó 2. rész is, mely nemcsak előzménye, hanem következménye is az 1. résznek.

A második nagy egység szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül. (Ez egyébként is kedvenc témája Pilinszkynek.) Egyszerre sugallja a hazatérés reményét és a reménytelenséget. Az „én-szülők” viszonyt az „én-te” kapcsolat váltja. Nem lehet egyértelműen eldönteni, ki az egyes szám második személyű megszólított, aki felé a vágyakozás irányul, aki nélkül üres a világ. Lehet az apa, az anya, a szerelmes, esetleg az Isten, vagy talán mind együttesen. A szöveg utal a bibliai Bábel-torony történetre is. („Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem.”) Azonban itt nem a nyelvében összezavart ember és ember, hanem inkább Isten és ember párbeszéde lehetetlenül el. Így az Istent és/vagy a számára legfontosabbat kereső ember szerepében szólalhat meg a lírai hős:

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

A harmadik egységben megváltozik a hangnem és a beszélő magatartása. Itt már egyértelmű, hogy a világpusztulás szemlélője és átélője kitől várja a feloldást. Isten azonban némán, beavatkozás nélkül szemléli a pusztulásra ítélt világot. A megváltatlanság ijesztő tudomásulvételével zárul a költemény a könny nélküli üres árok képével.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

A költemény szerkezetét az érzelmi, indulati tartalmukban, megformálásukban mozgalmas részek és a fenyegetően súlyos, kimerevített állóképek váltakozása, a meg-meglóduló, aztán hirtelen megakasztott lendület jellemzi. A versépítés módja szintetikus jellegű. Gyakran változik a beszélő nézőpontja, a vers folyamatában az élmény és a szemlélet, a látás és a kifejezés, a konkrét és az absztrakt, a valóságos és irreális, a tapasztalati és a mítoszi dimenziók váltják és ugyanakkor áthatják egymást.   Ugyancsak váltakozik a tárgyilagos közlés, megállapítás, elbeszélés, leírás, a vallomásos odafordulás, valakihez beszélés és a monologizáló magánbeszéd formája. Mint ahogy a mű hangszerelése is igencsak gazdag: a megszólító közvetlenségből a csöndesebb meditációkon, reflexiókon át a pátosszal szólásig szinte minden hangnem megtalálható benne. A szöveg összefüggésrendszerének megteremtésében fontos szerepet kapnak a vezérmotívumszerű elemek: a fa, a csönd, az árnyék, az éjszaka, a mozgás, a vonulás és a megmerevedés, megdermedés, a kiüresedés, a pusztulás, a nemlét, a hiány, az árvaság motívumai az egész művet összefoglaló témahálózatot alkotnak.

Mint már említettem, a mű – számokkal is jelzett – három nagy egységre tagolt. Ezeken belül eredetileg 4 soros strófákra volt osztva a vers, azonban ezt Pilinszky megváltoztatta. A szabálytalannak tűnő, tartalmat jobban követő tagolások jobban illenek a vers hangulatához.”

Reklámok