Intenzív érzések avagy Érzések az intenzíven

kardiológiaA hetvenes években a Szent István (az átkosban még csak István) Kórház mögött épült fel az Országos Kardiológiai Intézet akkoriban korszerűnek számító toronyépülete. A hetedik emeletig egy unalmasan szabványos hasáb, a nyolcadik emeletnél azonban a tervezőnek vagy az építőmesternek megbokrosodhatott a fantáziája, mert az északi fronton – ahogy a képen is látszik – jó szobányival kiszélesítették ezt a szintet. Ezen a kiugró fedett szirtperemen helyezték el öt fallal elválasztott fülkében a szívsebészet frissen műtött betegeinek a tíz intenzív ágyat. Itt lebegtem én öt napig szó szerint ég és föld között, ugyanakkor – ahogy később bevallották – élet és halál között, amint azt már egy korábbi, a kórházi kosztról szóló agymenésemben találóan megfogalmaztam: „… míg az intenzíven napokig viaskodott bennem a hamleti ambivalencia, szkeptikus és éhes betegtársaim felzabálták a hűtőben hagyott zacskóm tartalmát, nyilván erőt merítve a leendő szívműtét megpróbáltatásaihoz.”

Miután kiszomorkodtam magam a köhögés okozta fájdalom miatt, egy kicsit körülnéztem, hogy miféle földi pokol katlanjába kerültem. Átlósan szemben velem egy másik ágyon is feküdt valaki mozdulatlanul. Lélegeztető gépen volt, egy darabig érdeklődéssel figyeltem, hogy milyen természetellenes lassúsággal emelkedik és süllyed a takarója. (Most, utólag szorul el a szívem, mert ottlétem alatt a szegény hetvenkét éves néni egyszer sem nyerte vissza az eszméletét. És sokszor minden saját nyomorúságomat elfeledtem, mikor láttam, hogyan etetik mesterségesen egy szondával, és hogyan teszik tisztába. Megrázó volt!)

ágy az intenzívenÉrdekes volt az ágy. A népszerű kórházsorozatok epizódjaiban azóta mindig ismerősként kacsintok rá. A lábnál és oldalt is formatervezett támla vette körül, és mikor a főnéni megitatott, egy kívülről ráakasztott távirányítóval emelte meg a felsőtestemet. A távirányítót már másnap a kezembe követeltem, bár nehezen adták. Némi pajkossággal meggyőztem az éppen inspekciós kedves nővért, hogy nem játszadozni szeretnék vele, bár a velem egyidős ama játékszerem jelen állapotában most nem alkalmas játszadozásra. Meg közöltem, van annyi diplomám, ahány gomb van a kütyün, majd csak elboldogulok vele. Lássatok csodát, győzött a mosoly!

Illusztrációnak egy olyan képet választottam, amelyen nem látszik, hogy mekkora műszerarzenált halmoztak az ágy köré. Monitorok, gyógyszerpumpák egymásra halmozva hevertek körülöttem, és a legriasztóbb az volt, hogy valamennyivel egy vezeték vagy cső kötött össze. Harry Houdini legyen, aki kikászálódik közülük!

200px-HarryHoudini1899

A legtöbb a nyakamba ragtapasszal rögzített bekanülözött centrális vénába tartott, aminek elágazó kivezetései a fejmozdulataimnál úgy zörögtek, mint a manapság divatos összetett és vállig érő fülönfüggők. De jó volt egy héttel később megszabadulni tőle! Bár, ha az a sok intravénás gyógyszer, amit belém nyomtak, meg az a sok vérvétel mind egy-egy szúrással járt volna, bizony darts-céltáblának éreztem volna magam.

 

A csecsebecsémmel való barátkozás után bekukkantottam a takaróként rám terített lepedő alá. Semmilyen ruhanemű nem volt rajtam, a mellemet egy széles tapasz borította. A tapasz alján lógott ki a két fémes dréncső, mely egy műanyagcsőben folytatódott, ami szépen elkanyargott az ágy alá. Ezt nem részletezem, nehogy olvasókat veszítsek, csak érdekességként említem, hogy egy olyan készülékbe vezet, ami a szűrő funkcióját olyan hanggal végzi, mintha az ágy alatt egy kis szökőkút lenne. Folyamatosan az a képzet keltődik az emberben, hogy kinn szakad az eső.

Szerencsére bepisilésről szó sem lehet, mert a vőlegénynél ugye nélkülözhetetlen szerszám végén indul a másik cső szintén az ágy alá. Fura érzés, de ahogy már írtam, tényleg kényelmes. Azért inkább többször kibotorkálok akár félálomban is!

Ha már a szemrevételezéssel arra jártam, hangos örömmel konstatáltam, hogy a combtövemnél nincs semmilyen kötés, nem kellett megdugni a szívkatéterrel. Erre persze az én fehér köpenyes abajgatóm menten hülyének nézett:

-László, magának a szívét műtötték, nem a pöcsét!

Köszike! Most magyarázzam neki a félelmemet? Akkor inkább leszek McMurphy.

McMurphy

Elgondolkodtam, hogy miért a jobb lábamból vettek vénát, mikor azon van az évek óta nem gyógyuló sebem. Ők tudják. Kérdésemre, hogy miért fáslizták be, az előző beszólását enyhítendő elmagyarázta, hogy nem minden szívsebész teszi ezt, de az én dokim esküszik a vénás keringés ilyetén támogatására. Ezután lekapcsolta a legtöbb világítótestet, jó éjszakát kívánt, és csendben szöszmötölt tovább a félhomályban. Néma fohásszal vágtam neki életem leghosszabb éjszakájának…

Lecsukott szemhéjam vetítővásznán folyton az otthoniak bukkantak föl. Hogyan élik meg ezeket a napokat? Előtte pontosan érzékeltem a palástolni próbált súlyos aggodalmat. Amit én is átéltem tizenévesen édesanyám szívműtétje idején. De én erős voltam… Most is erős vagyok! És megígértem nekik, hogy nem adom fel! És én be szoktam tartani az ígéretemet! Vajon bíznak bennem? De jó, a szeretteimet sajnálom! Igen, mert én is beleőrülnék tán, ha velük történne ugyanez…

Ilyesféle gondolatok cikáztak bennem. Nehéz volt a tudat, hogy a műtét napján nem tudtam felvenni velük a kapcsolatot. Mobilt ide nem vihettem. Asszonkámmal csak annyit közöltek a telefonban, hogy jól vagyok, sikerült az operáció, másnap meglátogathat.  A lányoktól pedig azt kértem korábban, hogy ne is akarjanak látni egyelőre ebben a „kiterítenek úgyis” állapotban. Majd, ha üzenek. Elvégre mégiscsak fontos a férfiúi büszkeség meg az atyai tekintély! Hát nem? De… 🙂

Reklámok

Éles a kés

A világhálón terjed egy program, melynek pihent agyú fejlesztőit az az országos fejcsóválás ihlette valószínűleg, ami államelnökünk helyesírási és nyelvhelyességi ámokfutásának a következménye. A blogomon való kipróbálása után harsány kacajom csak nehezen csillapodott, aztán győzött bennem a pedagógus, aki az osztály által kiröhögött hm…”hülyegyereket” sietve igyekszik védelmébe venni. Szegény S. P., ki fogja ezek után a következő öt évben komolyan venni? Lehet, hogy a leendő Apáczai-díjam átvételekor például a kézfogás után bepucsítok majd a fojtott nevetéstől. Nem, legendás önfegyelmem no meg az empátiám csak győzedelmeskedni fog. Már-már szégyellem eddigi csúfolódásaimat: a Nemzet Golyóstollát meg a zembere kelnökét is. A sameszainak meg változatlanul ingyen állok a rendelkezésükre, ha előzetesen korrigálni kell valamely megnyilvánulását, bár egy tehetséges fiatal kollégám már gyűjtést indított az elnök úr nyelvi korrepetálása tárgyában. Érdekes azonban, hogy a kitűnő közjogi méltóságot cseppet sem zavarják az elkövetett malőrök és a kipellengérezések, most is éppen nyelvújításra adta a fejét, az innováció helyett az „újítmányozást” javasolja. A címet idelinkelem, szerintem ezzel kormánypárti barátaimat nem sértem meg, az alkotmányozásban úgyis járatlan vagyok, így ahhoz egy szavam sincs. A gyurcsányi „öregecskedő, elkúrtuk, nem kicsit, nagyon” kiszólásokon meg már minek csámcsogjak? Hogy az úgynevezett jobboldalnak is tegyek egy vélt nyelvcsapást? Basszus, hogy az ember már mérlegelni kénytelen!  Egyszóval az alábbi „helyesírási” programot a blogtulajdonosok mondjuk április 1-jén kipróbálhatják: http://www.schmittify.com/

Az írást vizsgálva eszembe jutott a lassan két éve elballagott utolsó osztályom, na ők tudtak szöveget hasonló színvonalon papírra vetni, ott is tisztelet a kivételnek. Megpróbálok egy ballagási fényképet feltölteni rólunk, legalább én lássam őket! A drága „ütődöttjeim” nem is tudják, mennyire hiányoznak!

ballag

Még a Bajcsyban voltam, amikor „felindultak testvéri tankok” a mielőbbi megkaszabolásom érdekében. A vejem egészen véletlenül a Corvinus Egyetemet végzi, ahol a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet főigazgató főorvosa is kénytelen a csoda tudja, milyen tudományos fokozatait kiegészítendő fűrészpor szárazságú államigazgatást tanulni. Mert ugye az itt szerzett papír nélkül nem lehet vezető, holott már régen az. Korunk egyik legnagyobb baromsága a „holtig való tanulás” jelszó zászlóra hímzése és fennen lobogtatása. Persze, hogy igaza van a közmondásnak, miszerint jó pap is holtig… (Bár, ahogy egy-két papunkat elnézem, több emberöltő sem ártana!) De ez nem azt jelenti, hogy újra és újra iskolapadba kényszerüljünk a hétköznapi munka mellett, ahol sokszor középszerű szakmai tudású, de jól helyezkedő tanfolyamvezetőknek  kollokváljunk arról, amiről több évtizedes tapasztalatunk egyértelműen bizonyítja, hogy önmagában csak a divat által diktált baromság. Mert nem az egyetemen vagy a főiskolán tanulja meg az ember a szakmát, ott csak némi elméleti alapot, hanem a mélyvízbe dobva nagy egyéniségektől ellesi, saját tapasztalataival kiegészíti. A szakirodalmat meg igényesen válogatva elolvassa, netán publikál is benne. Ez a tanulás, nem a hét évente 120 óra f@szverés a köbön! Vagy azt képzeli valaki, hogy a húsz éve látványosan alkalmatlan, a gyermekekben maradandó lelki torzulást okozó Boriska néni (de akár Laci bácsi) majd az újabb és újabb kötelezően ráterhelt tanfolyástól egyszerre a nemzet reflektorává válik? A lónak azt a jól kieresztett farkincáját!

Bocsánatot kérek a kacskaringós magyarságomért! Én tulajdonképpen csak azt akartam veletek közölni, hogy a főigazgató úr megígérte a vejemnek, azonnal szól a szívsebész főorvosnak: van itt egy szívműtétre ítélt nagyon értékes koros fiatalember, akinek mielőbbi generálozása nagy ajándék lenne az egész emberiségnek. Legalábbis így képzelem.

Másnap csöngött a telefonom. Az én Böbém saját mobilján hivatalos, kimért hangon – szinte magam előtt láttam szigorúan összeráncolt homlokát – közölte velem, hogy nagy szerencse ért, ő nem is érti ezt: Székely főorvos úr most üzent, hogy kedden reggel be kell vonulnom a Haller utcai épület hetedik emeletére. De ne szedjem ám az Aszpirint vasárnaptól, mert akkor a műtét elmarad, irgum-burgum! Megköszöntem neki szépen, és gyönyörű kis kacsóit virtuális csókommal leheltem meg.

Aztán leültem, töltöttem magamnak egy deci konyakot, mellé egy jó hideg sört, és néhány korty után szelíden így szóltam magamhoz: Na öreg, éles a kés!

A dezertálás

Jó volt egy kicsit kiruccanni otthonról, újra utazni. A Balaton újra az én nagy szerelmem, gyönyörű arcát mutatta, a kollégákkal való találkozás is feldobott, a pálinka is nagyon jó volt. Nem voltunk sokan, elkeserítő, hogy néhányan anyagi nehézségek miatt nem jöttek. Igen, az én utolsó teljes fizetésem egyszáztizennégyezer forint volt nettóban, persze túlóra nélkül. A túlóradíj sem érte el a nettó kétezret. Azóta ez nem emelkedett, s úgy hallom, az új adók sem ennek kedveznek. Elég, nem panaszkodni jöttem!

Atyavilág, több mint két hete lehorgonyoztam az egészségiparban felderítő expedíciót teljesítő virtuális csónakomat a Bajcsy Kórház szennyezett öblében! Azóta bebizonyosodott, a dzsuvás víz szerencsére és Böbe doktornő lélekpezsdítő jóslata ellenére nem a Sztüx folyó nedve volt. A frusztrált amazonnal abban egyeztünk meg, hogy megvárom a szívsebésszel való egyeztetést.

A meglékelt csuklóartériámon lévő nyomókötést a nővérke félóránként lazította, kezdtem egyre jobban érezni magam. Lehet, hogy a kotrás a koszorúereken csőgörényként valóban egy kicsit utat takarított a keringésnek. Undoromat legyűrve teljesítettem kötelességemet a korábban érzékletesen megrajzolt reteráton, majd szisztematikus tisztálkodásba kezdtem. Mivel a jobbomon kötés volt, csak a balkezemmel tudtam beszappanozni a célba vett testfelületeket. Ez nem könnyű ám a hozzám hasonló jobbkezeseknek. Próbálja ki bárki, hogy mondjuk az ügyetlenebb kezével végzi el a papírral való előtakarítást a kábelfektetés után! Bizony a háromba hajtott „segszpír” is könnyen defektet kap. A zuhannyal való lecsapatás sem jöhetett szóba, mert a fekélyes lábujjammal nem állhattam be a szemmel láthatóan baktériumkeltető medenceként funkcionáló zuhanytálcába az általam elnevezett zuhanykóró alá. Mire a sebemet is tisztába tettem és fertőtlenítettem, alaposan megszomjaztam.

De mit igyon a kórházban egy magát értelmiséginek gondoló középkorú férfiember? Az ásványvizet csak limitált mennyiségben tudom ízesítés nélkül fogyasztani. Ki kéne menni valami krimóba, de ilyen nincs a közelben. A kőbányai kocsmákat jól ismerem, elég sok értekezletet tartottunk valamennyiben szigorúan szakmai alapon. Meg hülyén is nézne ki, hogy a korsót emelgető kezem narancsszínűre van mázolva, mint egy holland szurkolónak. Pedig mekkora tréfa lenne egy ilyen hír: A kőbányai tanár a kórház kardiológiájáról kisétált a közeli ivóba, ahol szomjának jelentős enyhítése után szívrohamban elhunyt! A portás fegyelmi büntetést kapott. Áh, nem jó, sok körülöttem a szeretet, mégse fricskázhatok így!

Közben aggódó hozzátartozóimat hamar hazaküldtem, minek tébláboljanak fölöslegesen körülöttem, segíteni úgyse tudnak. Hány olyan szánalmas helyzetet láttam, hogy a hűséges mamóka szinte az egész napját látványosan a férje ágyánál töltötte, hozott sok újságot, amit felváltva olvastak mindketten. Közben lopva az órájukat lesték, hogy mikor jár le a maguk által szabott látogatási idő, mert annyira unták az egészet.

A problémamegoldó gondolkodás a humán beállítottságom ellenére mindig az erősségem volt, most is hamar a homlokomra csaptam. Korunk nagy vívmányával, a mobiltelefonnal riasztottam Péti barátomat és kollégámat, aki a közelben lakik, hogy ha Istent ismer (ateista, de anonim keresztény, erről majd még süketelek egyszer), hozzon már nekem egy műanyag flakonban három deci száraz fehér bort. Péti jött is azonnal, de egy kicsit elmérte, fél litert hozott. Csodás idő volt, a kellemesen parkosított udvaron leültünk, és hatalmasat beszélgettünk, én közben szopogattam az „icetea-t”. Mire elfogyott, Ábrahám ölében éreztem magam, ha Böbe arra jött volna minimum ölbe kapom, hogy két cuppanósat nyomjak az akaratos orcájára. Hiába, igaz emberből a kórházi sínylődés során is előtör a krisztusi szeretet!

Nem is tudom mitől, de most aludtam valamelyest. Bár E.T. kétszer is horkolásos hangbemutatót tartott „A pettingtől az ejakulációig” címmel. Komolyan mondom, egy modern Kurtág-mű elbujdoshatna mellette. Közben voltak benne majd perces légzéskimaradások, hogy már-már a nővérhívó csengőért nyúltam, de rájöttem, ez csak a hatásfokozó csendeffekt. Akár a szexben a késleltetéses technika. A beteljesedés után mindkétszer kicsoszogott a klotyóra borzasztó ajtónyikorgások közepette.

Másnap reggel meglátogatott Móni, a kisfőnököm, aki régi harcostárs és barát egyben. Hozott egy dobozos sört, emberek, figyeltek, kinek van ilyen felettese? Aggódva hallgatta, hogy most egy darabig nem számíthatnak rám, de megnyugtatott, hogy megoldják. Na, ez is beszúrt a magát pótolhatatlannak hívő ostoba tanár szívébe, de ma már látom, mennyire igaza volt. A gyerek bárkinél fejlődik, ha szeretik és elfogadva irányítják. (De József Attilát akkor sem… Nem adom…!)

Aztán epedve vártam az én jóságos tündéremet, aki kérdésemre hűvösen kioktatott megint, hogy mit képzelek magamról, nagy ember ám a Székely főorvos ahhoz, hogy az én incifinci műtétem miatt azonnal vigyázzba pattanjon. Majd jön pénteken konzíliumot tartani. Ó, mondtam, akkor jó, majd pénteken visszajövök vagy betelefonálok. Erre nagyon bepöccent mondván, hogy neki kötelessége engem ott tartani. Gúnyos vigyoromat kevesen szeretik, ritkán és csak indokolt esetben alkalmazom, most spontán ült ki az arcomra. Megkérdeztem, hogy megírja-e a zárójelentést, amiben aláírom a saját felelősségű lelécelést, vagy anélkül elhúzok haza. Mondta, nem ér most rá, majd délután talán, hátha addig befut a katéterező adjunktus is, és akkor majd ő lenyugtat. Kiábrándítottam, hogy nincs az az ember, aki engem itt tud tartani.

Késő délutánig türelmesen vártam, mikor az asszonkám készülődött hazamenni, Böbének volt még egy minősíthetetlenül otromba kísérlete. Magához kérette a nejemet, és árulkodni kezdett, mint egy bakfislány, akinek megemelték a szoknyáját. Hogy tudja-e, mit kockáztat a férje, mert bármelyik percben meghalhat. Kedves, mi? Asszony óriási volt, blazírt pofával közölte, hogy igen, tudja, mert pontosan elmondtam neki. Böbe baba talán még most is azon gondolkodik, hogy a szerinte jól megkonstruált szigorúsága miért mondott csődöt. Mert engem akkor Miklós barátom, aki a minap itt piszkoskodott velem a kommentjében, szépen hazafuvarozott.

Akkor még elutasítottam a közösségi portálokat, de asszonkám iwiw oldalán megtaláltam Böbét, ma is ott van. A magamról rovatban a következő olvasható: „Szíveket gyógyítok. Kicsi, ronda, kövér és buta vagyok.” Kommentáljam?

És még egy adalék: az általam Pepin sógorhoz hasonlított szószátyár de békés Henrik barátomat sikerült a három héttel későbbi műtétjéig a Bajcsyban tartani, igaz, a rehabilitációs részlegre áthelyezték. Ezalatt Henrik gyomorvérzést kapott, életunt, megtört emberként hozták át a szívsebészetre, ahol én már akkor az intenzíven voltam. Szerencsére sikerült a műtétje, visszanyerte a kedélyét. De erről, a következő állomásról majd később…

Másnap

Aznap reggel beköltözött a szobába három újabb kuncsaft. Zoliban kitűnő cimborára találtunk, pezsgő humorával hamar elkapta a ritmust. Henrik apó azonnal nekiállt újra véres történeteinek, ez már nekem sok volt, inkább boros-bochkort hallgattam az őskori vókmenem fülesén. Vezetés közben és kórházban kedvelem az ilyen állatkodást háttérzajként. Sőt, mióta itthon vagyok, tízig az szól. Tisztálkodás, sebkezelés közben súlyos a Beethoven.

Sándor egykedvűen feküdt, később megtudtam, csak az evés tudja ideiglenesen kizökkenteni melankóliájából, de erre most még nem volt esélye. A legérdekesebb figurának Gábor bizonyult, én pár megnyilvánulásából hamar kiosztottam rá az E.T. nevet. Az alig 165 centis, 65 éves, sovány, görnyedt testtartású, riadt tekintetű, madárarcú emberke tényleg nem evilági benyomást keltett. A közben újra körünkbe érkező Böbe, miközben rólam tüntetőleg tudomást sem vett, feltűnően kedvesen kezdte faggatni a szokott kérdésekkel az újakat. Magamban örültem is, briliáns pedagógiai érzékem ismét bizonyított: az alvó majd felébredő oroszlán felébresztette az alvó empátiát a kis paranoid tündérkében. E.T.-hez érve azonban kiderült, hogy a mosolyogva feltett kérdésekre emberünk nem tudott válaszolni. Én még ilyet nem búboltam! A fószernek szellentése sem volt a világról, ahogy a komám mondaná: azt se tudja, hol lakik a Jóisten. Be kellett hívni a feleségét, aki a folyosón várt hűségesen, mert az ura minden kívánságteljesítés után rekedt hadarással kizavarta: „Hnnyá kii! Aztán, ha elfogyott a poharából az ásványvíz, újra hívta a szerencsétlent, hogy töltsön. Szóval nem tudta, hogy melyik kórházban feküdt előtte, melyik orvos küldte, ki szokott-e járni éjszaka vizelni és így tovább. Megint megállapítottam, igazán érdekes szociográfiai vizsgálatokat kórtermekben vagy kiskocsmákban érdemes folytatni, csodabogarak itt bukkannak föl szerencsés esetben. Az este 11-ig a kóter előtt tipródó feleséggel tudtam szót váltani az udvaron, hiszen ő is dohányzott. Csöndben bevallotta, mindent ő végez el otthon, a férje el sem megy, hozzájuk nem jár senki. Úgy vásárol cipőt az urának, hogy az eladótól kikönyörgi az általa választott pár felét, hazaviszi, felpróbáltatja, s ha az ember bólint, visszaszáguld kifizetni, és hozza a dobozban a másik felét.

Megint kiderült, hogy valamit nagyon elszartam. Bár, mi lenne az ilyen zombival, ha az életét irányító robotgép hirtelen földobná a pacskert?

Verebeink közben egymás után szivárogtak el, hogy szívükbe fogadják a Bajcsy Kórház drótszondáját. Érdekes, itt politikai hovatartozástól függetlenül egyként be van szarva mindenki, bal- és jobboldali egyaránt. Hiába próbál nyugtatgatni egy magamfajta esemény utáni középutas: Áh, bagatell! (Persze velük is aláíratták a papírt, amiből kiderül, hány százalék marad az asztalon.) Metaforás fejemben meg azonnal kész az identitásszlogen: A szív a balomon van, de a jobbomon át dugják meg, höhöhö!

Most kell gyorsan abbahagynom! Hiába vártam, nem jött a ceruzahegy Mohamedhez. Böbe baba bújócskázott. Mikor becserkésztem végre, sajátos műmosollyal közölte, hogy nem engedhet haza. Miért kérdésemre jött aztán az egész nap tartogatott, többször hegyesre esztergált válaszlándzsája: „Mert meg fog halni!” És érkezett hozzá az aurámba hatoló mimika.

Zákson – feleltem rezignáltan, de nem itt a lepratelepen! Taktikát váltott, győzködni kezdett, hogy a súlyos háromérbetegség (sic.) nem tréfa, várjam meg, hogy egyeztetnek a szívsebésszel. És holnap térjünk vissza a dologra.

Na, jó, nekem is van szívem (csak szar állapotban), beleegyeztem, de kikötöttem, hogy másnap hazamegyek. Aztán gondolkodni kezdtem a következő 24 óra túlélési stratégiáján.

Hátralévő gyötrelmeimet most félreteszem, a hosszú hétvégén kényeztessen benneteket a tavasz, legyetek hírhozó tündérei! Simuljanak el a redők homlokotokon, ha már a világ másik felén úgy felbodrozódott a föld! Ha esetleg erre tévedtek, egy-egy apró ajándék mindig vár rátok… Mert „március van, s határtalan az Élet.”

Böbe doktornő

A közös megpróbáltatáson való sikeres túljutás közösséggé kovácsolt bennünket. Estére én is helyrefésültem a cukromat és a bolydult idegrendszeremet, és kiadós kvaterkázás kezdődött köztünk, amire a lemenő nap még mindig perzselő sugarai is belátogattak a kórterembe. A már emlegetett Henrik ragadta magához a moderátor szerepkörét, erőteljes nekifutásra volt szüksége annak, aki mellette szóhoz akart jutni. Kicsit a Pepin sógorra emlékeztetett, tudjátok, a Sörgyári capriccióból, aki folyamatosan és fennhangon locsog őrületbe kergetve minden környezetében lévőt. Eta barátnőm ilyen nőben, ha mesél – mindig mesél –, négy emelettel lejjebb is vattáért vagy méhviaszért kuncsorognak az érzékeny fülűek. Szoktam is Pepinkovának nevezni. Sok-sok erdei iskolai éjszakát töltöttünk kollégaként egy szobában. Mikor minden lényeges esti teendőn túl voltunk, a dedek már betakargatva békésen aludtak, mi is ágyba rogytunk. Etám is helyére rendezte a nagy mesélésben összekuszált tagjait, ugyanis ő úgy nem tud aludni, ha összeér bármelyik két ujja. Mikor már a lábujjai is szétálltak, mint egy távol-keleti legyező, belefogott a nap utolsó történetébe. Ennek persze soha nem tudtuk meg a végét, mert valamelyik mondat közepén hirtelen az egészen artikulált, érces beszédhang diszkrét női hortyogásba ment át egyik pillanatról a másikra. Ilyenkor aztán gyorsan mi is ellazíthattuk izmainkat, és átadtuk magunkat az alvásnak.

Henrikünk tehát az ágyak közé beállt, kényelmes szónoki pózban hosszasan ecsetelte a vele és különféle ismerőseivel megtörtént kórházi rémtörténeteket, elégedett képpel nyugtázva egy-egy összeborzadásunkat. Pedig a vizsgálat nála is a nagyműtét szükségességét mutatta ki. De úgy láttam, ez még boldogabbá teszi, hisz így repertoárja komoly minőségi bővülésnek néz elébe. (A XXI. század embere nem lehet meg minőségbiztosítás, élethosszig való tanulás, kompetencia, kooperativitás nélkül! Hogy zápulna meg a sok okostojás, aki ezeket értelem nélkül, divatmajmolásból állandóan felböfögi!)

A másik szomszédomon, a szintén hatvanon túli Pistán a katéterezés során interventio is történt, a szűkületét egy stent behelyezésével tágították. Ezáltal rögtön jelentősen javult az állapota, megszűntek anginás panaszai. Rendkívül feldobott volt. Ugyanis hamar nyilvánvalóvá lett előttem, hogy Pistát a világon csak két dolog érdekli. Mindkettő p-vel kezdődik. Érezte, hogy újra tud majd dolgozni, s csak dől újra az egyik. S a várhatóan javuló fizikai aktivitás a másik p-ben is teljesítménynövekedést eredményezhet. Arany barátom, bottal csoszogott ki a mellékre, de közben baknyulas hevületében csak azon járt az esze, hogy mikor és milyen pozitúrában szaporázhatná meg kedveskéjét.

Éjjel gyakorlatilag nem aludtam semmit. A kukkolófülkébe bevette magát egy fiatal nővérke, az ott lévő számítógépen játszogatott, csetelgetett, talán még filmet is nézett. A monitor meg egy kis lámpa megvilágította, így aztán én kukkoltam őt. Kicsit keserűen arra gondoltam, mi lenne, ha nem lennék ilyen hűséges. Ja, meg harminccal fiatalabb lehetnék, meg lenne elég levegőm… Mellettem meg két gőzfűrész teljes gázzal ordított. Csoda-e, hogy elszontyolodtam?

róka

A reggeli ébresztést az éjszakás nővér a következő kedves kérdéssel próbálta elviselhetővé tenni: Hogy aludtak? Erre Pistám: Mint a róka. A lábam közé csaptam a farkamat, így aztán jó társaságban volt. Mindezt halál komolyan. A nővér bambán pislogott, mi meg betojtunk a röhögéstől. Mikor szóvá tettem a horkolást, Pista dicsekedni kezdett, hogy okleveles favágó. Mondtam, tudom, egyik kezén két ujj hiányzik. Igen – válaszolta –, a kocsmában elég föltenni a kezemet, bárki látja hogy két felest meg egy sört kérek…

És ebben a kellemes hangulatban érkezett meg Böbe. Nevezzük csak így, ne csapjak negatív reklámot a két kórteremért felelős fiatal doktornőnek, aki előző napi plusz szabadnapja után fehér köpenye minden tekintélyét bevetve rosszkedvűen lépett be pici birodalmába, és amit látott…! Nagyon nem tetszett neki. Jókedvű betegek? Ilyet nem tanított az egyetem egyik jegyzete sem. Csodás érzékem van arra, hogy messziről felismerem a saját korlátaitól frusztrált, s ezáltal a világgal is hadilábon álló embereket, legyenek akár kollégák vagy miniszterelnökök. Nem rossz emberek ők, csak állandó rettegésüktől mindenkiben ellenséget szimatolnak, és kényszeresen rendet akarnak csinálni ott is, ahol nem kéne. Megőrülök az olyan pedagógustól, aki az osztályterem előtt szigorúra állítja a fizimiskáját, és összevont szemöldökkel lép a gyerekek közé. Az ilyenekről senki idegen meg nem tudhatja, hogy érzelmeik is vannak, mert ezt a gyengeséget rögtön ki fogja használni. Szörnyen szánalmasak!

böbeBöbénk mellesleg (ha tudná magáról!) megszólalásáig egész kellemes benyomást keltett csinos, ápolt külsejével, Péti barátom szófordulatát kölcsönözve megközelítette a „nyami-nyami” szintet. De megszólalt a drága lélek, és minden éledező libidót a pokolra küldött ezzel. A harmincöttel idősebb Henriket például összeráncolt homlokkal és emelt hanggal rendreutasította, mert a nyugalomra vágyó kórterem közepén szambázva anekdotázott, ahelyett, hogy ágyban, párnák közt haldoklott volna. Engem az ágyam végében lévő sportszatyor elhelyezésének szerinte való helytelenségéről kezdett kioktatni, amivel a kicsike bizony alaposan megcibálta a bennem mélyen alvó oroszlánnak az ő farkincáját. Pedig én a normális orvosegyedekkel olyan alázatos vagyok, hogy a legjámborabb Dosztojevszkij-hős is csak inas lehetne mellettem. Ha kell, fölkötöm a ciliciumot, és szöges korbáccsal verem magamon a Boci, boci tarka ritmusát. De valahogy az ilyen mitugrász cezarina hepciáskodásától elbődül bennem a szittya (bocs, Zoli) indulat, és sokak szerint irigylésre méltó kommunikációs képességem minden hatásos fordulatát hadba küldve interjút kezdeményezek a mit sem sejtő leendő áldozatommal, aki ekkor még abban a tévhitben van, hogy ő a ragadozó. Rövid társalgásunkat követően az ajtót jól bebézve dühösen távozott. Pedig én csak további szerencsét kívántam a pasijának, akivel a jelek szerint a hosszú hétvégén így megbicsaklott a szexuális életük, valamint rövid szituációs játékban felidéztem, amikor az egykori embergyűlölő, frigid tanárnője úgy beszélt vele az osztálybulin elkövetett szekrényben végrehajtott smárolása miatt, mintha a seggéből éppen akkor vette volna elő… Itt már felhorkant, talán valami sértőt is mondott, a kéjtől nem hallottam, majd elviharzott.

Kedvünk jócskán javult, vártuk a zárójelentést, mert 24 órával a beavatkozás után elvileg minden normális alany hazamehet. Pistát este el is engedték, de a mi háborúnk még folytatódott…

(Látod, Nezsike, semmi vér…)