Állatnap a Zselicben # 3

Most vagyok elfoglalt, mikor kitört a vakáció. Eleve felborult a napirendem, mert asszonkám is itthon van, és szeretné pótolni az egész éves alvástartozását. Ez nála a minimum tízig való durmolást jelenti, mialatt én kussolhatok a konyhában. Jobb híján főzök valamit, aztán ha unom, kurvára előveszek néhány lábost a kredencből, lehetőleg a legalsót, hogy jó nagy zajt csapjak. Január óta egyfolytában kalapáltak fölöttünk és mellettünk lakásfelújítás címszóval, most bezzeg kuss van! És nagy-nagy lelkesedéssel üdvözlöm a jelenlegi nagypolitikai mellőzésébe teljesen belezakkant Pokorni Zoltán képviselő és polgármester urunk agyahagyott baromságát, mely szerint meg kell hosszabbítani a tanítási évet néhány héttel. Hadd dolgozzon az én tündérem, ne zavarja a köreimet itthon! Látszik, hogy a kiselefántként lendületesen felejtő főmufti régen járt magyar paneliskolában, és akkor sem volt nyári meleg. Nem a korhadék pedagógusért emelek szót, az már megtanult tűrni. Hanem a gyermekünk! Próbált valaki izzó falak között, nedvesen párolgó társakkal összezárva szellemi munkát végezni? A fegyelmezett gyerek is hátast dob, de legalább kárt tesz valakiben vagy valamiben. Mert ő ezt nem pénzért teszi, minek tűrjön!

A július 11-től induló egyhetes balinkai táboromba meg alig van jelentkező, nem baj, elmegyünk néhány aprósággal is. Én nem fogok udvarolni bizalmatlanul méregető ismeretleneknek, hogy jó kezekben lesz a gyerekük. Egy hét teljes (és kitűnő) ellátással 11.000 forintért! Szóval nem aggódom, Valaki mindig segített. A jó félórás esti beszélgetéseink témáját már tudom, versekkel jól megfűszerezzük… Csak az egészségért fohászkodom picit.

Kicsit dicsekszem: tegnap meg írás helyett vettem asszonkámnak egy porszívót. Hetvenezerért! Igaz, adtak hozzá egy mosógépet. Viccet félre, legfőbb érzelmi riválisom, az öregedő mosógép szintén szív- és érrendszeri panaszokkal küzdött, igazán kiszolgálta idejét, mert ha valaki nálunk többet mos, az festi magát. Kis túlzással három bugyi miatt elmegy a fél hektó víz, bár most már kifutóban a másodszülött is. És most az általam csak Sünnek nevezett hipermarketben egy viszonylag jó gép megvásárlásakor hozzád vágnak egy áráért eladhatatlan porszívót (nejem másik szívszerelmét). Akkor is megéri. Én meg a tavalyi féléves döglődésemmel megkerestem egy csomó adó-visszatérítést. Cseréljük hát, ami cserélhető, és addig, amíg tudjuk! Ha már engem nem tud kicserélni a drága… 🙂

 

A simonfai kecsketelepen tapasztalt eredeti tőkefelhalmozás a társaimat nem különösen zavarta, jókedvűen gurultunk át Bőszénfára. Anyustól kaptam a tippet, ahogy írta, ő dolgozott itt egyetemistaként, ezúton is hálásan megköszönöm, nagy sikert arattam vele.

Míg a vezetőre vártunk, a nagyfogyasztásúak újra zörögtek egy pöppet a szendvicses zacskóval, miközben többen is helyes választ adtak a reggel föltett kérdésemre. Most Nektek is ideteszem:

Honnan ered a zalai és somogyi települések nevében gyakori –fa végződés? (Simon-, Bőszén-, Gálos-, Iba-, Bors-…)

Hamarosan felgallyaztunk a traktor vontatta, deszkaüléses, ponyvával fedett pótkocsira és megkezdtük a zötykölődést a Kaposvári Egyetem Állattudományi Kara által fenntartott szarvasfarmon.

A traktor látványa és hangja nem okoz riadalmat az állatoknak, hozzá vannak szokva, mert a takarmányt is ezzel viszik ki a terepre, ezzel kapcsolatban meg nyilván kellemes emlékeik vannak. Én sem félek a karján teli tányérokkal felém egyensúlyozó pincértől, ha mégoly hangos is. Fekete Istvánnál olvasható, hogy saját kocsival nem rendelkező vadászemberek is szívesen kéredzkedtek föl parasztemberek szekereire, melyeket lőtávolságon belül engedett a vad, amire gyalog lopakodva semmi esélyük nem volt. Ezt a szekéren való cserkelést barkácsolásnak hívták. Persze a lövéstől megvadult lovak gazdája aztán kacskaringós káromkodásokkal kergette világgá a jágert, miután sikerült ismét az állatait megfékezni.

Az első bekerített tisztáson a dagonyázva pihenő tájidegen Dávid-szarvasokat néztük meg. A fiatal vezető hölgyünk minden „állomáson” mondott néhány ismertető szót, és válaszolt az olykor fontoskodó kérdésekre.

A további tartásokon dámszarvasokat és a magyar erdők királyát, gímszarvasokat kukkoltunk. A városi gyermekek jellegzetes tévhite hogyne került volna szóba, nagy megrökönyödésemre akadt köztünk is ilyen félszáz éves csimota: tudniillik szerintük a szarvas a hímállat, melynek nősténye az őz. Azért legalább Felix Salten Bambija meglehetne, milyen csodás gyermekregény az! Sose késő pótolni, mindjárt a vén irodalmár is újraolvassa.

A másik tévedés legalább irodalmi Arany János csodás epikájában (Buda halála – hatodik ének  Rege a csodaszarvasról):

Vad előttük vérbe fekszik,

Őz vagy szarvas nem menekszik;

Elejtették már a hímet -,

Üldözik a szarvas-gímet.

bikák

A legérdekesebb kertben, ahová a járművünkkel be is hajtottunk, a szaporodásra kiválogatott bikák hűsöltek egy terebélyes fa árnyékában. Ezeket majd a nyár végén a bőgéskor szétosztják a különböző kertekben lévő tehéncsapatok között. Most még tompa az agancsuk és barkás. A béke hatalmas, nem okoz konfliktust a nő! Persze én is elsütöttem a kedvenc viccemet, hátha nem olvassák a blogomat. 🙂

Jó egyórás pöfögés után a csapatot beterelték a simogatós kertbe. Ide én már nem mentem, a kézhez szoktatott rőtvad valahogy ellentmondásos nekem. (Lehet, irigy vagyok, egy kétperces hátvakarásért gyönyörűen dorombolok…) Meg a lábam már figyelmeztető jelzéseket is adott a szokatlan terheléstől.

állatsimi

Vezetőnk és Pötyi, a szelíd szarvastehén

két ünő

Nők

Míg én az árnyékban olvasgattam és élveztem a csöndet, a sok sétától fáradó csapatom még megnézte a trófeákkal tömött kiállítótermet, majd indultunk tovább. Az ibafai pipamúzeum kimaradt, a kötelező előre bejelentkezést négynapos kitartó telefonálgatással sem tudtam abszolválni, így aztán pipa lettem…

Ismét Kaposvárnak kanyarodva indultunk napunk utolsó állomására, a petesmalmi vidrapark felé…

Reklámok

Állatnap a Zselicben # 2

Simonfa takaros kis falu a Zselicségi Tájvédelmi Körzet keleti határán egy széles völgyben. Anyai nagyanyám innen származott, gyerekként nyaraltam is itt egy-két hetet, és Míra lányom is töltött néhány szép téli napot Bogi barátnőjénél, az ő családjának háza van a településen.

Persze a kecskefarmot nem találtuk, semmilyen tábla nem hirdeti. Egy kedves idős hölgy kérdezősködésemre beküldött minket egy földúton a sűrűnek látszó erdőbe. Hitem hamar fogyott, mivel esély sem látszott, hogy lakott részhez érjünk, megfordulni nem lehetett, kiadtam a parancsot a hátramenetbe kapcsolásra. Na, itt az egyetlen hölgysofőr…! Döbbenet, hogy az irányt visszafelé némely nőneműek képtelenek tartani. Nyilván tisztelet a gyakori kivételnek… 🙂

A faluba visszahátrálva hívtam a megadott számot, és rövid egyeztetés után megtudtam, hogy jófelé járunk, csak egy leágazást kellett volna követni egy villanypásztor mentén. Ekkor már tudtam, hiba volt farolni, az eredeti úton is célhoz értünk volna. Egy péceli kislány – Ancsa lányomék örömmel fedezték föl benne a földit, a végén ők ott is maradtak vele locsogni – fogadott minket, és a legelésző és falevelekért ágaskodó jószágok közt tartott kiselőadást. Közben a szamár, amely őrként kíséri a kecskéket, faképnél hagyva a rábízottakat a csoportunk közé baktatva jelentkezett némi baksisért (volt nálunk kevés száraz kenyér a szarvasfarmra gondolva) és simogatásért.

csacsi

Aztán a hodályban megtudtuk, hogy történik a fejés, majd egy újszülött kisgidát kényeztethettek az arra igényt tartók. A bélpoklosok meg már reklamálták a sajtkóstolást.

Kép 306

Egy éretlen kecske az érett kezében 🙂

Ilyen és hasonló közösségi összejöveteleken mindig elborzaszt, de egyben csodálattal is tölt el, hogy látszólag alig különböző embertársaim milyen mérhetetlen mennyiségű táplálékot képesek belegyűrni a fejükbe, és micsoda állhatatos szívóssággal. Főleg férfiemberekről beszélek, bár megfigyelhető nőknél is, ami még szörnyűbb számomra. A Trófea-szerű vendéglátó objektumokba nem is vagyok hajlandó elmenni, ahol mondjuk kétezer fabatkáért azt és annyit eszel, amit akarsz és amennyit tudsz. Egyszer két kollégám mellett ültem, de hamarosan ki kellett mennem. Nem csak a gyomrom tiltakozott, szabályos dühroham tört rám, mint Móricz Tragédiájának Kis Jánosára, mikor rájön, hogy a potyakajából nem bír többet legyűrni. Azok meg nyomják-nyomják! Pedig másutt nem szoktam szánandóan kishitűnek lenni. Ezt a hanyagolhatónak tűnő bekezdést csak azért illesztettem ide, mert minden technikai jellegű megállásunkkor egy-két csapattagunk elemózsiás „tornazsákjából” azonnal előkerült néhány „szenya”, beindult a nyálelválasztás pavlovi reflexe közvetlenül a biztonsági öv oldását követően. Ilyenkor aztán a kérődzésre folyamatosan nem kényszerülő többiek vártak. Természetesen általában a nagyevők kérdezték meg, hogy nem falatozhatnánk-e valahol valami rendeset.

Gyerekeknél figyelhető meg utazásnál, hogy már a járműre szállva azonnal esznek-isznak, nem törődve a következményekkel, hogy délben már nincs semmijük, és a gyalogtúrán sarat köpnek a szomjúságtól. Laci bá’nál ez mindig tervezve volt, egy darabig utáltak is érte a dedek. De mikor látták, hogy így célszerű, már ők szólták meg a korán dőzsölőket. Az erdei iskolák túráin például kiosztottuk az egész napos ellátmányt, hadd cipeljék ők. A mosolygó almát például javasoltam eltenni a délutáni fáradt szomjúság esetére. Mennyire szenvedett, aki nem fogadta meg a tanácsot, míg a többiek a majszolás közben duzzadtak az öntudatos elégedettségtől.

sajtok

Jól elkanyarodtam! A végén Endre, a farm és egyben a fél falu gazdája (bocsi a pikírtkedésért) megmutatta a sajtkészítést, és némi okoskodással fűszerezve megkínált a sajtjaiból. Ehettünk, amennyit nem szégyelltünk, de szerintem a 21 fős csoportért elkért 31.500 friccsért nem nekünk kell szégyenkeznünk. Sebaj, ez egyszer megérte. Volt, aki vásárolt is (5-6000/kg), de siettettem a bandát, mert Bőszénfán, a szarvasfarmon egy órakor várt minket a traktor…

De most hazajött az én érett leányom, Örkény-tételt húzott a mázlista, szégyen-gyalázat mindenből ötös, a felvételi pontszáma az elérhető legtöbb (480). Büszke vagyok ám: szép is, okos is, lehet, hogy más nem stimmel? Az, hogy bölcsész lesz, semmiképpen sem. De most nagy nyarat csinál, majd nézhetem a fényképeken…

Állatnap a Zselicben # 1

Kirándulásunk első napjának krónikáját a szállásra való megérkezésünkkel zártam. Józsi, a különc tulajdonos saját főzésű törkölypálinkával fogadott, ami a kiszáradt sofőröket (is) nagy megelégedéssel töltötte el. Magam már a zalai dombok között szlalomozva ekképp csujogattam: „Hamarosan megérkezünk Borsfára,/ kinyílik ott Lacinak a sörbánya.”

bölcsek

A jó, a rossz és a csúf (a jobb szélen Józsi a jó; Taki és én…)

Hogyne éreztük volna magunkat jól! Ráadásul Miklós barátomat ötvenedik születésnapján itt együtt köszöntöttük a családtagjai által előkészített dőzsölős lakomán. Tőlünk egyebek mellett egy címeres válogatott mezt kapott, amin a nevén kívül az ötvenes szám is szerepelt. Az átadáshoz mi is felöltöttük korábban kapott hasonló pólóinkat, az enyémnek a számozása megegyezett, Takié és Béláé évtizedes fórt mutatott. Az összesen 220 éves négy vén kecskéről készült fotót közkívánatra nem mellékelem, a jókedvtől kissé eltorzult fejek látványa valószínűleg nem növelné a komoly, családos emberek tekintélyét.

Majdnem éjfél volt, mikor a vidám társaság követelni kezdte a már megszokott „csapatépítő tréninget”, az éppen aktuális táj valamely irodalmi vonatkozását felelevenítő „előadóestemet”. Most az ígéretem a múlt század legnagyobbjai közé tartozó Nagy László költészetéről szólt, hisz az előzetes túraterv szerint Pécsely után egy nagy északi kitérővel meglátogattuk volna a költő szülőházát illetve emlékmúzeumát Iszkázon, amit rajtam kívül még senki sem látott. Aztán ezt elvetettük, de az ismertető napirenden maradt, hisz a „Ki viszi át a szerelmet” című versén kívül az életmű kezd eltűnni a köztudatból, a bolgár népköltészetből válogató műfordításait meg harminc éve sem ismerték.

Nos, az artikulációs bázisom már nem működött tökéletesen, de részeg ember nem hátrál: öntudatosan nekivágtam az előzeteshez képest – még ilyenkor is működik az önmérséklet – alaposan megkurtított műsoromnak. Lehet, hogy nem volt mindig érthető, de az érzelmek…! Kicsit szégyellem. Az utána következő okoskodásokat már rövidre zártam.

A másnapi program összeállításakor rengeteg látnivaló közül válogattam, ahogy az előzetes tervben írtam, ezzel ragyogó lehetőséget nyújtva az előszeretettel gonoszkodó vén kritikusoknak a megfelelő mennyiségű boldogsághormon fölszabadítására. Mert ugye ami kimarad, nyilván jobb, mint ami bekerül…

Kelet felé autózva a Zselicség fővárosa, Kaposvár előtt lekanyarodtunk Szenna felé. Bárdudvarnokon fennakadtunk egy falunapi rendezvényen, alig akarták a rendezők a hét kocsiból álló flottát átengedni a vásározók asztalai és sátrai között.

Szennán, hazánk első Európa Nostra-díjas falumúzeuma előtt elsütöttem az otromba viccemet a névadó, tragikusan elhunyt világbajnok autóversenyzőről, majd provokáltam egy népdal eléneklését. Most az én arcom nyúlt meg, mert senki sem ismerte a társaságból. Pedig a két lányomnak zenei műveltsége is van.

Most ideteszem a kottát, leírom a szöveget, irgum-burgum:

A szennai lipisen-laposon

Leesett a szalagos kalapom

Arra kérlek Bözsikém, angyalom, galambom

Vegyed föl a szalagos kalapon.

Mikor engem az orvos vizitál,

Énmellettem tíz cigány muzsikál

Húzd rá cigány, te tudod melyiket, melyiket.

Irigylik a szabad életemet.

Édesanyám kiáll a kapuba,

Onnan nézi, merre jár a fia

Ne sírj anyám, most leszek katona, katona,

Megvár engem egy kislány valaha.

szenna templom

A templom kívül és belül

templom belül

Az élő falu közepén elhelyezkedő szabadtéri gyűjteményt az 1785-ben épült, népi barokk stílusú református templom köré telepítették, mely Somogy megye egyetlen, napjainkig fennmaradt festett kazettás mennyezetű műemléke. Nagyot sétáltunk a házak között betekintve a portákba. A városlakók a legnagyobb érdeklődést ott tanúsították, ahol az ólakban élő háziállatokat találtunk. A két tarka választási malacot tátott szájjal bámultuk, és mikor az egyik a gerendához dörgölődzve vakarózni kezdett, Míra lányom a következő spontán felkiáltással fokozta a hangulatot: „Jé, ez úgy csinál, mint apa!” Nesze neked, családi intimitás! 🙂

Kép 264

Öreg paraszt pihen a portája előtt

Kaposvár déli szélét érintve gurultunk át Simonfára, ahol időre várt minket az előzetesen egyeztetett program a kecskefarmon.

Tegnap asszonkám fogát műtötték, holnap érik meg végleg a lányom, ma nagy a nyüzsi, ezért holnap folytatom…🙂

Széchenyi-plakett

Egy aktualitás miatt lopom tovább a türelmes szereteteteket. Egy tegnapelőtti kommentben jeleztem, hogy várni kell a kirándulási beszámolóm folytatására, mert a tantestületem elvár a tanévet búcsúztató ebédre. Mintha sugallták volna, hogy jó lenne, ha a tanévzáró „te deumon” is megjelenjek, de ezt végképp nem gondoltam komolyan. Minek lábatlankodjak ott, hisz a táppénz kegyelemkenyerét pusztítva nem csináltam idén semmit az önsajnálatot kivéve. Délben tudtam meg, hogy kerestek…

Az ebédre mindenesetre a fülledt meleg miatt a legkényelmesebb játszóruhámban jelentem meg busszal és metróval, hogy a Kőbánya nimbuszát hirdető Dreher márkanevet tevékenyen népszerűsítsem. Itt ért meglepetésként, hogy Kőbánya is gondolt rám: az ebédre szintén meghívott Wéber Tibor alpolgármester több mint három évtizedes pedagógiai munkásságomért ünnepélyesen Széchenyi-plakettet nyújtott át nekem.  Zavart vigyorral vettem át, hisz lábaim a szeptemberi műtétem után sikerrel újraszőrösödve lógtak ki a lenge shortból. Közben rögtön eszembe villant a magyar fátum: pusztulni kell, s akkor már jönnek az elismerések. Nana! Koszorúra még ne gyűjtsetek! 😀

Közben tisztáztuk, az alpolgármester édesanyja jó húsz évig a Sibrik Miklós Általános Iskolában kolléganőm volt, de ő már nyugdíjasként érte meg az iskola-összevonást. Most meg én… Íme a díj, van legalább öt kiló!

széchenyi-plakett

Jó-jó, ez nem állami díj, de most nyilvánosan is tisztelettel megköszönöm az adományozóknak, elsősorban Sándor Zoltán igazgatómnak, aki mindig alkalmat kerített az irántam érzett tiszteletének kifejezésére, Grófné Váradi Anna igazgatóhelyettesnek, régi sibrikes harcostársamnak, a nagy csapatépítőnek, aki legnagyobb örömömre a tegnapi gondhessegetős hangulatban is arról beszélt, miközben cigarettafüstjéből igyekeztem néhány szippantásnyit potyázni, hogy milyen feladattal számít rám a jövőben.

És megint alig tudtam palástolni meghatottságomat a kollégák zömének szeméből sugárzó szeretetet érezve! Köszönöm!

Nektek is, drága Olvasóim!

Egy kirándulás képei

Rövid helyzetjelentés: A tegnapi szívultrahang-vizsgálat (utoljára októberben volt Füreden) minimális javulást mutatott. Csökkent a kamrai tágulat, a burokban nincs víz (naná, csak sört iszom), de a kardiomókus fődoki egyértelműen jelezte, hogy a ketyere leharcolt, gyári új nem jöhet szóba, ennek ellenére óvatosan pörgetni kell, el ne lustuljon, már csak az elhatalmasodott derékbőségem miatt is. Csak még fáj a séta…

A szintén tegnapi teljes holdfogyatkozás meg felemelő volt, két kupica vodkával együtt fogyasztva jelentősen emelte az egómat, hisz hogy fordulhatna elő máskor, hogy az árnyékom ilyen sokáig beterít egy ekkora sárgolyót! Lehet, tényleg fogynom kell!

De most csapjunk a betűk közé, elevenítsünk föl mozzanatokat a pünkösdi négynapos autós kirándulásunkból! Péntek reggel szakadó esőben indult öt gépjármú 17 emberrel a fővárosból délnyugat felé, hogy az általam kifundált útvonalon tovább ismerkedjen a hazai táj újabb csodáival. A hatodik autóban Ancsa lányomék az új családtaggal, a 11 hónapos Panka kutyával előre jelzetten különcként válogatva csatlakozgattak a közös programhoz, most is igyekeztek a szállásra. A hetedik kocsit estére vártuk, lévén Juditot aktív középiskolai tanárként munkanapon nem nélkülözhette a kenyéradó gazdája. Igen, a sokak által a nyári szabadságért irigyelt pedagógus a szorgalmi időben egyetlen napot sem vehet ki, legfeljebb szerencsés esetben műszakcserével ügyeskedhet, amit nem szeret, mert azt gondolja, a katedrán pótolhatatlan. Mindezt persze a magam nevében írom, s rögtön eszembe is jutnak az elmúlt tanévem fájdalmas elvonási tünetei. A gyászév lassan letelik…

Persze olyan is akad, aki az orvosnál borítékkal intéz némi szabadidőt. Hadd ne minősítsem, mert a „másságom” elfogulttá tesz! Ahogy a szeretteinkkel kapcsolatban is történik: akkor tudjuk meg, mennyire fontos, amikor már elveszítettük.

Balatonfüreden álltunk meg először, ahol e sorok írója tavaly felejthetetlen hónapot töltött, aminek a megírásával még tartozom. Hehe, a modern regény alkotója játszik az idővel! A modern olvasó meg csak bámul…!

Az eső már elállt, közkívánatra megálltunk, hogy sétáljunk egyet. Én ugyan csak át akartam gurulni a helységen, ahol a szívkórház előtti U-alakú utcán a nyelvemet jó mélyen kinyújtva a torkomból feltörő „bleeeee” elnyújtott hangcsokor kíséretében a jobb kezem középső ujját erekciós helyzetbe kényszerítve meglendíthetem a karomat a kitűnő objektum felé. Oh, a háládatlan gyermek! Buta, ezért leköpi az iskolát, ahol segítenének a baján!

Nos, a Tagore sétányon töltött félórás Balaton-imádatot követően nevetséges tervemet meg is valósítottam, és jó volt. Ismét rajongok Füredért!

Taki barátom javaslatára ezután Pécsely felé vettük az irányt, ahol az egyik haverjának a dombok között szép háza, nagy szőlője van gyönyörű pincével.

kiránd a pinyóhoz

“Kirándulás” a pincébe

 

Taki minden évben végez némi segédmunkát a szüretnél, így kis társaságunkat már másodszor fogadták jó szívvel a házigazdák. Barátom egy kis kirándulást is tervezett a közeli Zádor-várba, de a pincelátogatáson a kiváló rizling, a házilag abált fokhagymás és paprikás, szájban olvadó tokaszalonna, a házikolbász és a rozskenyér összhangja révén az időnk vészesen eltelt, a talpalást borítékoltuk más alkalmakra.

a pinyó

A pince

Ezen a kiránduláson itt rontott nekem az első – nem echte hamleti – létkérdés: Inni vagy nem inni? Akkor nemesb-e a lélek…?

Tudniillik a korábbi évek kirándulásain nekem nem kellett vezetnem, mindig volt helyünk valamelyik kocsiban. Igazi úrnak nemcsak kocsija, sofőrje is van! Ez anyagilag sem volt rossz, mert a főcsóróktól nemigen fogadtak el a barátok üzemanyag-hozzájárulást. Most azonban Ancsáék fél Fordját a nagyságos kutyatinédzser igényelte meg, így a flotta admirálisi hajója az én öreg szürkém, a Red Bull-i képességekkel rendelkező Suzuki Swift lett. Benne mi asszonkámmal, majdnem érett Míra lányom és az ő szívét már bitorló, gyanúm szerint a jövőben a kezére is pályázó (a pályázat még nincs kiírva) ifjú férfiember, nevezzük Eddinek. Ez három jogosítvány, asszonkámét ugye nem lehet komolyan venni, maradtunk ketten. Eddig én vezettem. A labilis egészségi állapotom és a söröcske-borocska iránti sírig tartó szerelmem okán azonban jó, hogy itt van az ifjú titán, hogy átvegye a volánt. És nagyon megkívántam egy-két rizlingből spriccentett nagyfröccsöt. De győzött az ész: nem ittam! Taps! A hátralévő 150 kilométeres kanyargós út a „saffety car” soförjétől szinte kívánta a 36 éves rutint. Basszus, már a jogsim is öregebb, mint amilyen én kívánok lenni!

Kisdörgicsén még megnéztünk egy kora-középkori templomromot, aztán végigzúdultunk a Balaton-felvidék és egyben az ország egyik legszebb útján.

Keszthelyen meg kellett állnunk, mert Taki a bevásárlást elmulasztotta otthon, és a svábbogarairól meg egereiről elhíresült hipermarketben látott lehetőséget a hiba kiköszörülésére. Naná, hogy a felcsillanó szemű nőneműek vezetésével az egész csapat betódult a „tecsóba”, hogy aztán felváltva tűnjenek fel a parkolóban, ahol engem hagytak őrszemként. A végén már rendesen basszomáztam!

Mire végre egybegyűltünk, még egy szerelőt is kellett cserkésznünk, mert az egyik drága csodaautónak beesett az ablaka, se le, se fel. (Hogy egyesek milyen ócskavassal indulnak neki! Olyan négymillással! Bezzeg az én kurblis ablakemelőm nem szarik be!) Jó óra szopás után meg alig találtunk ki Keszthelyről nyugat felé, elképesztően kevés az útbaigazító információ. Teljesen forgalommentes úton gyönyörű erdőkön és rendezetten vonzó falvakon át érkeztünk a korábban látott és említett szállásunkra, mely a völgyben húzódó Borsfa nevű szalagfalu fölötti domb tetejére épült.

szasz haver

Na figyelj, kiscsaj! Mögöttem a völgyben a falu.

Dehogy ötted mög! 🙂

Kicsit bő voltam, mint a gatyám, a folytatás következik… 🙂

Vigyorogva vagyok

…mert enyhe félelmem ellenére nagyszerűen sikerült a négynapos autóskirándulásunk. Igaz, elég sok időt feccöltem az előkészítésébe, ahogy azt a hallgatásomból sejteni lehetett. Tulajdonképpen a saját fizikai állóképességem volt kérdéses, hiszen jó egy éve a legnagyobb kiruccanásokat a különféle egészségügyi intézetekbe való kóválygásaim jelentették. A lepukkanásomat meg csak tetőzte megpotrohosodásom aggasztó fokozódása, amiről fentebb lentebb már írtam a gatyabegombolás rejtélyes nehézségeiről szóló egyik bekezdésemben. Az esetlegesen feltöltött engem ábrázoló képeimet ezért kéretik óvatosan böngészni az esztétikai környezetszennyező ártalma miatt.

Persze most rendkívüli kimerültséget érzek, de azt a pozitív fajtát, amiben ott a könnyed regenerálódás boldog reménye. Mint húsz éve egy kemény focimeccs után az a kellemes fáradtság, amit már az esti fröccs is old, reggelre meg az izmok ólmosságát szinte azonnal enyhíti egy kis vérpezsdítő mozgás. Drága egészséges Barátaim, nem tudjátok mekkora ajándék az…!

Most ezért nem állok neki az ezer kilométert meghaladó út részletezéséhez, majd csurrantva-csepegtetve megteszem, ahogy az elmúlt évem viszontagságainak adagolásánál is megszokhattátok tőlem. Ez persze nem ars poetica, hanem megfontolt lustaság. A potenciális rokkantnyugdíjas már hova siessen?

Most csak az emberrel történő dolgok relativitását boncolgatnám még egy cseppet. Már korábban említettem, hogy milyen nagy vágyam végre egy emberhez méltó tisztálkodás.  Olyan globális vagy totális: tetőtől talpig egy füst alatt. Nem testtájanként különválasztott, lavórból való, szivacskával vezérelt! Hát most megadatott! A két lábsebem gyakorlatilag tényleg bezáródott, csak a biztonság kedvéért fertőtlenítem és fedem őket, és a kirándulás alatt bizony bőven került rám az út porából, hogy más lemosni valót ne is említsek. Én Borsfán, a figyelemre méltóan gyönyörű helyen lévő szállásunkon anyámszülte meztelenül (itt főleg a kötés hiányára gondolok) tudtam letusolni. Otthon meg beledagonyáztam egy teli kád meleg vízbe. Áztattam magam! Asszonkám meg a szivacs sprőd részével alaposan megdörgölte a hátamat, amit én csak különféle segédeszközökkel érhetek el. Jaj, hol a boldogság mostanában…!

Tudom és remélem, hogy az előző bekezdésem mosolyogtató. De az érzés halálosan komoly, nem győzök hálálkodni… A gyönyörű helyek, vendégszerető emberek, lenyűgöző állatvilág, szívet melengető baráti gesztusok – mind csak akkor nyújthat igazi felüdülést és örömöt, ha az ember kívül és belül tiszta. A test a víztől és szappantól, a lélek… De erről már írtam. 🙂

borsfa

A szállásunk a zalai táj egyik púpján, Borsfán

ízirájder

A ház előtt “ízirájder, öcsém”

Hallgatni…

Ha komolyan panaszkodni szeretnék, akkor inkább hallgatok. Kinek van kedve a fogatörött vén oroszlán sirámaihoz? Hogy ebben a melegben standby üzemmódban (nem) működik a gondolkodásom. A menetrendszerűen érkező és légnyomásváltozással járó zivatarok a ketyegő működését és ezzel a közérzetemet is megzavarja. Ráadásul annyira kerestem az enyhülést, hogy rendesen megfáztam, jó egy éve nem fájt így a torkom. Pedig a klímát még nem mertem beüzemelni. Kapnék asszonkámtól, ha attól dobnám föl a pacskert! A  gyomrom is folyton ég, hogy kezdjek így fogyókúrába? A pedagógusok meg nélkülem tüntetnek, bár Jazoli a kedvemben járt, megemlékezett a pedagógusnapról. Ma ez elfelejtődött sajnos. Aliz2 pedig bejegyzésében kedvesen megfacsarta a szívem. Már az idézett versekkel is, de főleg a kérdésével. A lelki klimax kínjait enyhíti. Jó itt olvasgatni!

Próbálok sétálgatni, de az erőnlétem katasztrofális. Hogyan fogok így kirándulni? De a lábam egyelőre nem gyulladt. Már a balinkai táboromat is elkezdtem szervezni. Tavaly nagyon jól sikerült, nem haltam bele. Van remény…! 🙂