Egyébként, grrr!

Akárhogy küzdök, kitör belőlem a néptanító és a magyartanár. Nem tudom tétlenül szemlélni – ahogy a magas műveltségű nyelvészeknek illik – a gyönyörű magyar nyelv megcsúfolását a közéletben, közmédiában. Jó két éve indulatosan berzenkedtem, sőt, harci zászlót bontottam (elvégre, ne csak a nagyfőnök háborúzzon fantomjaival meg a migráncsokkal) az „igazából, igazándiból” értelmetlen töltelékszavak, partikulák ellen itt. Érdemes újraolvasni.

Szerintem volt értelme, valamelyest visszaszorulóban van az ellenség, de csapataink még harcban állnak.

Most új szópiréz kezdett terjedni pestisként honi nagyjaink becses ajkán. A kitűnő egykori debreceni polgármester, ma frakcióvezető K. Kétségtelenül Nagy Intelligenciájú és Kommunikációjú Lajos, aki felsőbb utasításra a kupakokról is képes szóbeli esszét kreálni, szinte minden mondatába elhelyezi az „egyébként” szószörnyet. Rendkívüli bájjal teszi ezt, mert a szóközi részleges hasonulást (hogy a zöngétlen k hatására p-nek ejtjük a b-t) zavarában így ejti: egyé’ként. Tájnyelvi elem, hiába, érettségije is van! Aki tud, az tud!

A gondolathiátus fertőzése hamar terjed, a következő fertőzött a volt belvárosi polgármester, az én tündéri keresztlányom egykori sógora, R. Antal lett, aki kitűnően alkalmazkodik a nagy elődhöz, még a lakása is tágul, mint a világűr. Hű, én ilyen sótlan embert még nem láttam, az ominózus esküvőn csaknem hányt a sok primitív „zemberektől”!

A héten meg Kálmán Olga meginterjúvolta a boltzár visszavont törvénye ügyében a különben jóarcú ifjú KDNP-s megmondó embert – van-e, aki e nevet nem ismeri, én gyorsan elfelejtettem. Na, ő egy mondatában három egyébként-tölteléket használt, huszonnyolcig számoltam. De a botomért akkor indultam el – tudniillik, hogy belevágjam a készülékbe – amikor a tisztelt riporter asszony száját is elhagyta a szó. Tyű, mordizomadta! Új frontot nyitok, lesz, ami lesz! A tévét aztán asszonkám kérésére nem bántottam, bár hamarosan kileheli a lelkét a kütyü is.

És akkor némi magyarázat következzen! A Magyar értelmező kéziszótár szerint az egyébként egy határozószó (a Magyar grammatika szerint kötőszószerű határozószó), amely szinonimája lehet a máskéntnek, továbbá jelentheti azt, hogy egyéb tekintetben, más esetekben (pl. abban tévedett, de egyébként igaza volt). Használandó az előzményt összefoglaló vagy tartalmát megerősítő mondat bevezetésére (általában, különben is), pl.: Tetszett neki is, nekem is, egyébként mindenkinek. Továbbá más tárgyra való áttérés áthidalására (különben) pl.: Egyébként búcsúzom, mert holnap elutazom.

A WikiSzótár.hu további jelentésekkel és példamondatokkal szolgál. Először a határozószóként taglalja az egyébként jelentéseit és funkcióit.

• Másféle nézőpontot vezet be; ’más vonatkozásában, a többi szempontból’. Pl.: A ruhám kicsit elnyűtt, egyébként csinos.
• Új témát vezet be; ’az előbbi témától eltérve’. Pl.: Egyébként hogy van a nagyi?

Ezt követően kötőszóként veszi végig az egyébként jelentéseit és funkcióit.

• Egy másik esetre vonatkozó közlést vezet be; ’más alkalmakkor; más időkben; általában’. Pl.: Ma hibázott, egyébként viszont mindig ügyesen dolgozik.
• Részletezés folytatását vezeti be; ’az előbbieken túl’. Pl.: Szép volt a vidék és az egész hotel, egyébként pedig minden szempontból kifogástalan kiszolgálást kaptunk.

A máskülönben és az egyébként kifejezések nem szinonimák, mivel bár van a jelentésükben átfedés (’másként, más tekintetben’), a máskülönben kötőszóként a mert szinonimája. Pl.: Légy jó, máskülönben megharagszom.

Ismétlésként „különben” néhány ajánlott helyettesítő töltelékszó: máskülönben, mellesleg, amúgy,  egyébiránt.

Bocsánat a „nyelvelkedésért” igyekszem visszafogni magam! Ja, és nem a politikai hovatartozás miatt idéztem három kormánypártit, a balosok is fertőződnek.

Igazándiból, brrrrr!

A minap sebzett kanként hördültem fel, mikor egy hétköznapi beszélgetés során automatikusan kinyekergett a számon a címbeli szószörny. Homlokomon árokká mélyültek a párhuzamos ráncocskák, megbicsaklott rögtön az egyébként jól átgondolt gondolatfüzér. Hová süllyedtem, atyavilág!

Hasonlót érzek most is, hogy a billentyűzetbe pötyögtem ellenszenvem tárgyát. Pedig a szó él, sőt, egyre népszerűbb, a gondolatmentes kommunikáció szinte nélkülözhetetlen paneljévé vált, s bizony olykor értékesnek vélt felületeken is bogáncsként megragad, lásd a szerző mívesnek gondolt szókincse.

Így jár az, aki forró nyári délelőttökön értelmes elfoglaltság híján a királyi tévé beszélgetős-mórikálós műsorát bámulja a képernyő előtt! Na jó, nem bámulja, esetleg hallgatja a háttérben. Az élő közvetítést Révfülöpről sugározzák, a szomszéd Szepezd miatt is méltó a figyelmemre. Az ott nyilatkozók nem feltétlenül a beszédművelés apostolai, hemzsegnek az elmakogott mondatokban a töltelékszavak: a hát, a tényleg, a mindenképpen, a tulajdonképpen, az igazából… A nagyobb baj, hogy a műsorvezetők nyelvi szintje alig különbözik a vendégekétől. Hol vannak a riportkészítés nagybivalyai? Sehol, elhajtotta őket a mai médiapolitika. Naná, még véleményt mondanának! Aztán odaültetnek két ifjú meteorológust, akiknek lövésük nincs a riportkészítés szakmai fogásairól. Itt aztán kiderült, hogy a palóc tájszólásban bájosan időt jósló ifjú mennyire sötét. A fene sem gondolta! „Igazándibul!” A másik meg hiénát idézően nevet a saját sületlen tréfáin, ha jelen lennék, egy lábbal beneveznék azonnal a tóátúszásba. Az Haction című szappanopera macsója meg egyetlen értelmes mondatot sem tud kinyögni. Néha még a papírról sem! A hölgyeket hagyjuk, legalább szépek! Az egész nyári adásmenetben csak Jakupcsek Gabi és Szujó Zoli nyújtott elfogadható teljesítményt. Kár, hogy nem együtt.

A magas tudományt képviselő nyelvész persze nem minősít és értékel, érdeklődéssel tudomásul veszi a nyelvfejlődés jelenségeit, vizsgálja és körülírja azokat. De én természetesen e kitűnő de néha dölyfös és unalmas kollégák szemében ún. laikus vagy naiv nyelvművelő vagyok („nyelvelkedő”), jogot formálok az ítélkezésre. A tanárembernek kötelessége szóvá tenni az ízléstelenséget, stílszerűen nyelvet nyújtani neki, természetesen kellő indokokkal valamint megfelelő alternatívát kínálva helyette.

Jöjjön eszerint az ítélet: A tekintetes Laci bá’ bíró a fent nevezett „igazándiból” kifejezést szűkebb pereputtyával együtt (értsük ezalatt a nagybácsi „igazából” és a vidéki rokon „igazándibul” szavakat) kitiltja az irodalmi és/vagy köznyelvből, és életfogytiglani kukára ítéli. Az elítéltek szabadlábra feltételesen sem bocsáthatóak.  

Az ítélet indoklása:

A ma abszolút tőnek számító ’igaz’ (13. sz. közepe) is származékszó az Etimológiai szótár szerint, alapszava feltehetőleg a jog főnév egy régi nyelvi változata lehet. Végződése a –z névszóképző. Gazdag szócsalád alapja lett: igazság, igazít, igazul, igazgat, igazgató, igazodik, igaztalan, igazol, igazságtalan, igazi, IGAZÁNDI (1791), igazolvány.

Az elsőrendű vádlott relatív töve (igazándi) eszerint nem a régen (1372 u.) megszilárdult ragos alakulatból (igazán) képződött, amely tökéletesen alkalmazható helyette, hanem az abszolút tő játszi szóalkotással (szókarikírozással) keletkezett származéka, annak –ndi kicsinyítő képzős alakja. Vö. oktondi, pökhendi.

Érdekes adalék mentené a szót Arany János elbeszélő költeményének, a Buda halálának 9. énekében:

„»Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi* harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

*Ami komolyan, serio megy, nem játékból, Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja, miért. A. J.”

A nyelvtudós költő gyakran alkalmaz lábjegyzetet, itt mintha hallani vélnék némi iróniát. Megvetette, hát nincs. A valódi jobban is hangzik.

A Nyelvművelő kéziszótár (Grétsy–Kemény szerk. Tinta, Budapest 2005) a következőt írja az ‘igazándiból’ alakról: „E korábban inkább csak a népies beszédben előforduló határozószószerű ragos melléknév újabban a művelt köznyelvben és a sajtóban is terjed. Mint stílust színező elemet nem helytelenítjük, de rendszeres használata modoros benyomást kelt, mert finomkodó és terjengős. Helyette általában jobb az ‘igazában’, ‘valójában’. Van ‘igazándibul’ változata is; ez tájnyelvi ízű, a köznyelvben nem fordul elő.”

A legújabb grammatikák szerint azonban az igazándiból jelentés- és funkcióváltáson ment keresztül, ugyanúgy partikulának minősül, ahogy a helyette javasolt szinonim alakok. A Magyar nemzeti szövegtár adatai alapján egyre terjed, sajtóban és szépirodalmi szövegekben egyaránt használják.

Ne tegyék! Nincs valódi jelentéstartalma. Puffasztó töltelék. Óvoda-idéző stíluselem, modoros, finomkodó és terjengős. Antonimája (ellentétes jelentésű szó) sincs. Játszásiból? Netán játékból? Ha én közölni akarok valamit, azt nem játékból teszem. Akkor meg minek? Hogy eltakarja a hiátust, az űrt?

Nyelvelkedésem végén kötelességem idetenni egy rövid adalékot, mert én az iskolában még nem tanultam semmit a módosítószók kategóriájába sorolt partikulákról, a beszélő szubjektivitását kifejező nyelvi elemekről. Radikális elhatárolásukra először csak 1995-ben került sor, Keszler Borbála által. Példáiban az akár, alkalmasint, aztán, ám, bezzeg, csak, csakhogy, de, de hiszen, egyáltalán, elvégre, inkább, is, hiszen, legalább, legfeljebb, már, tulajdonképpen, ugyan szavak fordulnak elő:

„A partikulák csekély jelentéstartalommal rendelkeznek, egyesek szerint csak a szituációból adódik a jelentésük, pragmatikai-kommunikatív indikátorok, általában egy szóra vonatkoznak, mondatrész szerepét nem töltheti be, elhagyhatók a mondatból anélkül, hogy a mondatban szerkezeti hiány keletkezne, semmiféle kérdésre nem válaszolnak, hordozhatnak azonban emocionális tartalmat […]. Árnyaló partikulák: Főként a beszélt nyelvben, és különösen a dialógusokban fordulnak elő. Speciális jelentésük nincsen. Általában egyéb szófaji kategóriákba is beletartoznak, partikulaként való használatuk csak másodlagos. Pragmatikai funkciójuk van. Többletinformációt nyújtanak a mondottakhoz viszonyítva. Árnyalják a mondanivalót, illetve pontosan kijelölik annak pragmatikai funkcióját” (Keszler 1995: 304).

Találtam egy édes képet, talán megerősíti az üzenetemet. A szépséges Seherezádé gyakran megszólalt, ez sokat rontott a megítélésén.  🙂

Ez pedig egy kemény rockos szinonimatár. Meg kell hallgatni! Végeredményképpen…:

Műfordítva

Előző bejegyzésem utolsó mondatát törölnöm kéne, hegy elejét vegyem a jogos kritikának, miszerint hajlamos vagyok se(hosszú, hátulsó szájpadon képzett zöngés zárhang)et alkotni a számból, azaz felelőtlenül ígérgetek összevissza. Merthogy nem hétfőn tolakszom ide, és nem a jelzett mesével.

Egy bekezdést követel tőlem, hogy idén elballag az utolsó két olyan osztály, melynek tanulóit aktív magyartanárként volt szerencsém bosszantani még ötödikben. Az utolsó osztályaim! Az egyik csapat meghívott a pénteki tanárbúcsúztató bulijára. Kedves hagyomány ez nálunk, a ballagáson a sok türelmetlen szülő és rokon miatt beáll az őrület, nincs alkalom még az összekacsintásra sem a kamaszkáinkkal. Őszinte szeretettel fogadtak, csillogó szemmel hallgatták végig a baráti búcsúként általam elmondott Levél Arany Jánoshoz című Petőfi-verset. A terjedelem miatt szegény volt kollégáimat megsajnáltam, sütött róluk ennek a tébolyult tanévnek a fáradtsága.

A másik osztály nem hívott. Nem a gyerekek felejtettek el… 😦

Más. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek az érettségiig kötelezően az orosz nyelvet kellett tanulni. Nem okozott nagy nehézséget, de nem is érdekelt. Általánosban kisujjból jeles voltam, a gimi elsőjében is, aztán minden évben egy jeggyel romlott az eredményem, szerencse, hogy csak négy évfolyamot végeztünk. A legendás Kincs tanár úr mindent megpróbált, de maradandó tudásra nem tettem szert, bár horvátországi barangolásaimon nagy hasznát vettem az emlékmorzsáknak. Fakultatíve tanultam még latint, ennek csúfos vége lett – ahogy itt megírtam –, és a számítástechnika miatt némi angol alapozást is elszenvedtem, azóta is igyekszem fejleszteni, de igazán nem nevezhető nyelvtudásnak. Talán a magyar, azzal el gat-getek, ahogy Tandori írja a Horror című nyitott versében… 🙂

Míra lányom azonban nyelvtehetség, a középiskolás sikerek után az egyetemen három szakot is nyű egyszerre. A fő szakjának egyik tárgyán, a modern francia irodalom szemináriumon feladatul kapták, hogy néhány nálunk ismeretlen költeményt fordítsanak le magyarra. A drágám Victor Hugo egyik alexandrinusát választotta, talán a Nyomorultak előadás mély nyomai indokolták e döntést. Dudorászva elkészítette a nyersfordítást, és nekifeküdt a munkának. Kis idő múltán ismétlődő basszomázások szűrődtek át a szobájából. Érdeklődésemre elpanaszolta, hogy képtelen a jelentést, a szótagszámot, a ritmust, a rímeket az eredetihez hasonló módon átültetni. Talán, ha segítenék. Először elhajtottam, a franciatudásom megakadt a merszinél meg a zsötemnél, még ha a meghonosodott francia morfémákat (rekamié, sofőr, malőr, budoár) szívesen használom is. Aztán izgatni kezdett a dolog.

Gyermekként próbálkoztam én is a versírással, de korán beleszerelmesedtem a legnagyobb lírikusok műveibe, melyeket nem csúfolhattam meg a saját kontárkodásaimmal. Prózát meg azért nem írtam, mert folyton dinamit volt a sejhajomban, nem értem rá szófosni. Önkifejezésnek így maradt a színház és a versmondó pódium.

–   Na, picinyem, ide vele, majd Laci megmutatja!

Lehet, hogy egy takaros faszoborral előbb végeztem volna (bocsi, Zoli & Bélla), elbíbelődtem vele vagy tíz-tizenkét órát. Így fest:

Demain, dès l’aube…

Demain, dès l’aube, à l’heure où blanchit la campagne,

Je partirai. Vois-tu, je sais que tu m’attends.

J’irai par la forêt, j’irai par la montagne.

Je ne puis demeurer loin de toi plus longtemps.

*

Je marcherai les yeux fixés sur mes pensées,

Sans rien voir au dehors, sans entendre aucun bruit,

Seul, inconnu, le dos courbé, les mains croisées,

Triste, et le jour pour moi sera comme la nuit.

*

Je ne regarderai ni l’or du soir qui tombe,

Ni les voiles au loin descendant vers Harfleur,

Et, quand j’arriverai, je mettrai sur ta tombe

Un bouquet de houx vert et de bruyère en fleur.

Ma nem, talán ha reggel…

Ma nem, talán ha reggel ég a napkorong,

Elindulok. Figyelj, tudom, hogy vársz te rám,

Repít a vágy a völgyeken és árkokon,

A tőled távol úgy szorít, mint szűk karám.

*

A gondolatsereggel együtt ballagok,

Szemem, fülem nem issza föl a fényt, a neszt,

Magányba görnyedek, akár a csillagok,

A bú a fényes nappalokba éjt növeszt.

*

Vakíthat napkorong-arany, nem észlelem,

Harfleur felé futó hajó se hívogat,

Kezemben egy virágcsokor, ha érkezem,

Mezőn szedett virág őrizze sírodat.

A verset aztán megtaláltam Csicsada blogjában:

Holnap, korán

 

 Holnap, korán, ha fény borítja be a rónát,

elindulok. Látod, hogy vársz reám tudom.

Megyek völgyön, hegyen, erdőn, réten, folyón át;

nem maradhatok így tetőled félúton.

 

Megyek, gondjaimon meredt szemmel borongva,

nem is látok, fülem nem éri semmi nesz;

egyedül, szomorún, két kezem összefonva,

bánattól görnyedőn – s a nap éjtszaka lesz.

 

Nem nézem a Harfleur felé húzó vitorlát,

sem az arany napot, amint lealkonyul,

de ott fáradt szemem kis sírhantot mikor lát,

egyszerű mezei bokrétám arra hull.

 

(Ford.: Kemény Ferenc)

Nekem a saját gyermek a legszebb. Lehet választani.

Az egyetemi tanerő a beküldött fordítást továbbította egy profi műfordítónak, aki korrekt bírálatot írt, felsorolta az erényeket és hibákat. Azóta módosítottam  néhány mozzanatot, fent már a végső vari látható.

Természetesen a zajos siker elmaradása reményfutamra késztetett „minket”, egy újabb napba telt egy másik Victor Hugo-alexandrinus magyarra ültetése. Ennek a fordítását nem találtam sehol, csak angol nyelvre. Így sikerült. A francia nyelv tudói itt is előnyben vannak, kedvükért kiteszem az eredetit, lehet csemegézni:

Du haut de la muraille de Paris

à la nuit tombante

L’Occident était blanc, l’Orient était noir ;
Comme si quelque bras sorti des ossuaires
Dressait un catafalque aux colonnes du soir,
Et sur le firmament déployait deux suaires.

Et la nuit se fermait ainsi qu’une prison.
L’oiseau mêlait sa plainte au frisson de la plante.
J’allais. Quand je levai mes yeux vers l’horizon,
Le couchant n’était plus qu’une lame sanglante.

Cela faisait penser à quelque grand duel
D’un monstre contre un dieu, tous deux de même taille ;
Et l’on eût dit l’épée effrayante du ciel
Rouge et tombée à terre après une bataille.

 Párizs falain

napszálltakor

Nyugat felől a fény, Kelet felől sötét,

Akárha csonthegyek közül kinyúló kéz

Lepelbe vonná éji oszlopok ködét,

És páros szemfedő az égre futna szét.

*

Az éj csukódott, mint a börtön, zárva már,

Madárka zokszava virág neszébe szólt.

Elindultam. Szemem előtt a láthatár

Az alkonyat csupán egy véres penge volt.

*

Felrémlett bennem régi-régi harc napja

Rút szörnyeteg s egy isten néz farkasszemet;

Bárki mondhatná, pusztító égi szablya

Piroslik földre esve, bősz tusát temet.

Nem írom ki a műfordító nevét, hivatalosan Míra a tettes, gyakorlatilag a jó édes apukája. Fordítottam, olykor toporzékoltam, a vázlatfüzetem a munka során többször majdnem a sarokban végezte, mégis élvezetes volt a szavak ilyetén farigcsálása. Mostantól akár vállalok fordítást, persze szigorúan csak jó magyar forintokért. A felét úgyis meg kell osztanom a lánnyal a nyersfordítás miatt. Kosztolányitól, Somlyó Györgytől és társaiktól pedig itt kérek elnézést. 🙂

Bejelentkezés (helyett)

Legfőbb ideje, hogy egy-két mondat erejéig bejelentkezzek. Továbbra is szégyenszemre lopom a napot, de nem töltöttem ám tétlenül az elmúlt két hetet. A pünkösdi hosszú hétvégén baráti társaságunk ismét abszolválta a hagyományos országjáró kirándulását, most is volt bőven dolgom az előkészítéssel, tervezéssel, az internetről elég sok infót schmitteltem (gyurcsányoltam) a programtervbe.
Már 2009-ben végigjártuk a Balaton-felvidék és a Káli-medence legfőbb nevezetességeit, de maradt még jócskán csodálnivaló. Az akkori szállásunk Szentbékkállán minden igényt kielégített, ezért Ancsa lányom időben lefoglalta. A falu fölötti dombon épült a vendégház, előtte egy háborítatlan hatalmas kert, melybe hajnalonként nyulak és őzek járnak legelni.

Burjánzó flóra

Míra lóg a szeren

A ház

A kései indulást követően – Eddi még vizsgázott egy jóízűt – a szokott helyen, Taki barátjának a pécselyi domboldalon épült pincéjénél kezdtük a napot, ahol elővezettem a legendás kövesztett szalonnámat rozskenyérrel.

A szerző diszkrét takarásban

„Riadó tetszéssel fogadtatott”, gurult is az arra érdemesek nyeldeklőjén a jó olaszrizling utána. A Suzukimat innen a fent említett ifjú vezette, naná, hogy megvártuk az indulással! Régóta hirdetem: nem az az úr, akinek kocsija van, hanem akinek sofőrje is… Azért egy tízliteres marmont megtöltöttek a háziak a volánművészeknek is.
Az ép lábúak a koleszteringazdag evést levezeklendő egy kiadós sétát tettek a közeli Zádor-várhoz, ahonnan a túlparti völgyhíd is kiválóan látható, én a lugas árnyékában hallgattam a csend, a kakukkszó és a faluból felhallatszó stílfűrész sikításának sajátos kakofóniáját. De ott valahogy a géphang is derűs békét keltett a zajszennyhez szokott városlakóban.

A „gépjárműre” vezényszó elhangzása után hamar megálltunk a felső- (XI. sz.) és alsódörgicsei (XIII. sz.) templomromoknál. Különösen a második tetszett a monumentális fal körüli nyílt területen elénk táruló kilátás miatt.

Felül a rom, alul a táj a flottával (Laci bá’ magánya a fa mellett)

A nyelvtörténethez konyító ember erre járva újra és újra gyönyörrel ízlelgeti a nyelvével a környékbeli földrajzi neveket: Pécsely, Vászoly, Dörgicse, Zánka, Mencshely, Óbudavár, Köveskál, Monoszló, Balatoncsicsó, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Hegyesd, Monostorapáti, Kapolcs, Pula, Taliándörögd, Öcs… Szeretem őket! Mindnek külön története van. (A buta helyesírási program a tizenhétből tizenhármat aláhúz.)
Este Józsi, poroszlai vendéglátónk – Taki a legtöbb hétvégét nála tölti halakra és békére vadászva, néha engem is visz – egy Tisza-tavon fogott hatkilós harcsából készült lecsós paprikást kínált föl a köznek túrós csuszával. Diszkrét csámcsogást kevésbé diszkrét borozgatás (a túraterv szerint dezinficiálás) követett, lévén döglött halnak halála a víz.
(Az előző bekezdésről eszembe jutott egy találós kérdés, ahogy jön a nyár, rendre megszállják az agyam ilyen nyelvi bogarak: Mi a különbség Taki és a gólya között? A gólya halra és békára vadászik…)

E szörnyűséget leírva látom, mi lett az egy-két mondatból. De Ti ezt tudtátok! Félek, holnap ugyanígy folytatom! 🙂

 

Ébresztő

Szelíd pofozgatásra eszméltem egy ablak mellett fekve. Kinn sötét volt, érdekes táncot lejtett az üvegen lecsorgó esőcseppeken megtörő fényszennyeződés. Pillanatokig fogságba ejtette a figyelmemet, aztán süllyedtem vissza az öntudatlanságba. Ámde a korábbról is rémlő hang nem engedett:

– F. úr, meddig akar még aludni? Végigaludta a napot.

Dühbe jöttem. Ki ez a magát őrmesternek képzelő hülye..csa? Majd jól elküldöm a pékf@szára! De nem tudtam megszólalni, valami mély torokhörgést produkáltam csupán. Lassan kezdett derengeni, hogy hol lehetek, és mit keresek itt. Mindjárt lanyhult bennem az arcoskodási kényszer. Egy kemény csövet érzékeltem a számban, nem engedte még a nyelvemet sem mozgatni. Jól van, akkor megvagyok, mondták, hogy a műtét után így lesz. A hang – kicsit kedvesebben – egy fölém hajló kedves arcból újra szólított:

– Megpróbálom kivenni a tubust a torkából. Utána lélegezzen lassan!

Elmondhatatlanul cudar érzés volt a cső eltávolítása, mintha a nyelőcsövemet lyukas térdzokniként kifordították volna, hogy a stoppolófára húzzák. Egyébként is érzékeny vagyok a számban lévő idegen testekre, ha csak megérintem a szájpadomat ujjal, már beindul az öklendező reflex. Minden tiszteletem a pornófilmek hősnőinek. A fogdoktornak sosem voltam kedvence, harapós páciensnek is neveztek.

Erről jut eszembe, a tanítványaimat ezekkel a szavakkal próbáltam a kulturált rágózásra szorítani, mikor látványos és hangos csámcsogással hívták föl a figyelmemet a tanórán: Aranyanya(apa), idegen test van  a szádban, talán szabadulj meg tőle! Szerettek érte. 🙂

– Uram! Lélegezzen! Ha nem vesz levegőt, újra intubálnom kell! Azt meg duplán nem fogja élvezni!

Fura szerkezet vagyunk: ötven évig észre sem vettem a légzésfunkciómat, talán csak egy-egy lihegéskor kellemetlen és bizony kellemes pillanatokban. Kellemetlenen minden túlzásba vitt fizikai erőfeszítést értek, a kellemest a fantáziátokra bízom. Aztán a műtét előtt fél évvel már tudatosan szaporáztam a levegővételt, de a pejslimbe nem jutott el, vagy legalábbis úgy éreztem. Fuldokoltam, mint a tömött gúnár. Most meg, hogy jó fél napig a gép pumpálta belém az éltető gázt, a szervezetem elfelejtette, hogy a Jóisten automatára állította. El-elaludtam, s közben nem vettem levegőt. Rögtön sípolt egy gép fölöttem, s rikácsolt a körülöttem sürgő nőnemű is:

– Lélegezzen egyenletesen! És ne aludjon!

Hja, könnyű azt mondani. Ekkor segítségképpen az orromra akasztott egy vékony műanyagcsövet, aminek a végét az orrlyukhoz vezette. Tudtam már, mi ez: én csak „oxigénbeöntésnek” hívom. Az ébrenlétem érdekében megpróbáltam a lélegzet szó etimológiájára koncentrálni. Addig jutottam, hogy ott van benne a ’lélek’ főnév, csak zöngésedett a ’k’, de valahol az abszolút tövében ott lapul a alaplétige egyik alakja is, ami a ’lenni, lesz, lehet’ formában ma is él.

Aztán Pilinszky Intelem című ars poeticáját mormoltam el. Nagyon ideillik, pedig akkor még nem is írogattam ennyit:

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Érdekes, a költő nem g-vel írta. De jó, egy srófra jár az agyunk! Ettől kezdtem kicsit felébredni, és rájöttem, hogy elképesztően szomjas vagyok. Esedezésemre őrangyalom egy bögre vizet hozott, amiből egy spirálba hajtogatott szívószállal kortyonként cumikázhattam aprókat. Befenyegetett tudniillik, ha egyből megiszom, bizony rókát fogok látni.

Közben kezdett tudatosulni, hogy mind a légvétel, mind a nyelés rohadtul fáj. Nemcsak a torkomban, ahol a tubussal valószínűleg okoztak némi zúzódást, hanem a mellkasomban. Hohó, hiszen minden mozdulat fáj! Mintha ülne valaki a mellemen.

És ekkor köhintettem az elsőt. Az előző este elnyomott utolsó cigaretták, meg az azt megelőző 36 évben elszívott több milliónyi becsülettel megtették a hatásukat. Az agyonkátrányozott légzőszervem hörögve akart megszabadulni a vastagon rárakódott szennytől. Akinek volt már eltörve vagy megrepedve a bordája, az sejtheti az érzést. Nekem a szegycsontot csapták ketté. Mintha szamurájkardot döftek volna belém, s azt a jólelkű nindzsa még forgatná is kedélyesen. És a nagyobb köhintéseknél még mintha ropogna is! A szemem jött ki, hogy visszatartsam. De nem tudtam…

Most, egy év elmúltával mosolyogva emlékszem már vissza, mert legalább három hónapig krónikusan köhögtem, és a fájdalom csak két-három hónap után kezdett enyhülni, de a mai napig bizonyos mozdulatoknál kotyog és kattog a szétköhögött szegycsontom. Hiába tartotta össze drót, a belőlem robbanó elementáris erő nem hagyta összeforrni. Valószínűleg álizület fejlődött a szétválasztott részek között. Mindegy, most már elketyegek így. Talán csak a korábban dörgő basszbaritonomat sajnálom, mely az eset óta kásásodott némelyest. Hiába, ha egy hordónak szétbúrják az egyik abroncsát, már nem kong olyan tisztán…🙂

Borotválástól az altatásig

Nagy kedvem lenne bizonyos ámokfutásokról, ostoba kivagyiságból generált meggondolatlan és kapkodó, a politikai indíttatástól bűzlő rapidtörvénykezésről elmondani a véleményemet. Na persze a mindenkori másik oldal eleve köpködése sem kutya, lassan két évtizede akkor élvezkednek leginkább, amikor az ország nyakig van a córeszben, de talán az emésztőgödörben lábbéklyóban fickándozás képileg még megfelelőbb. (A helyesírási programom alá is húzta az elavulóban lévő jiddis szót, remélem ennek csak az alkotók nyelvi tudatlansága az oka, és nem valami látens antiszemitizmus. Mindenesetre a jelen gazdasági helyzetre egyre inkább alkalmazható. Mármint a córesz.)

Persze az én morgolódásom elsősorban a kultúra és az oktatás területeit érinti, hisz ehhez talán értek valamelyest. Döbbenten figyelem, hogy az eredetileg a szakmából jövő főkáder tantó néni is államtitkárként mindent elfelejt a főhatalom hátuljának nyaldosása közben, a főnök meg úgy vágja félre az esetleges próbálkozásait, mint orosz katona a taknyát. Hja, kétharmados többséggel én is leszoknék a zsebkendőről…! A díszletként funkcionáló, eredetileg anatómus szegény főminiszter bácsi, aki egyszerre „felelős” olyan stratégiai pillérekért (nemzeti erőforrás, nem ám akármi a mai névkórságban), mint oktatás, kultúra, egészségügy, ifjúságpolitika meg a fene tudja, mi a lófara; szóval a tata reszkető kezében lévő papírjából silabizálva magyarázkodik, mert azt sem tudja, hol lakik a Jóisten… Elég is most ennyi, ha már az egyik kedvenc baráti blogban a dühre hajlamosoknak éppen én hirdettem meg a „mosoly országát”, és a régi barátok csatlakoztak is a zászlómhoz.

Mindezekről nem akartam írni, hanem ígéretemhez híven – ha nem is tempósan –  fejemet leszegve folytatom kórházi sorozatomat.

 

Két komoly felütést helyeztem el legutóbb az olvasóim orcáján: előbb az orvosi részletekkel, aztán az altatónak mormolt vers döbbenetes soraival. Jó is, hogy bőven hagytam időt az emésztésre, nehezen oldódott meg a kommentelők nyelve, de aztán beindultatok, és az olvasottsági statisztikám is boldoggá tett, érdemes folytatni.

A képek csak illusztrációk, a szerző olykori lelkiállapotát és egykori felsőtestét modellálják. Természetesen borotválatlan felszínnel! 🙂

A „barbély” még sötétben ébresztette a kórtermet a neonok felkapcsolásával. Kihámoztam magam a zöld lebernyegből – a sterilitás miatt egy szál pöcsben durmoltam –, és a derék mester nekiesett férfiúi ékességem megcsonkításának. Rossz, aki rosszra gondol, a mell- és lábszőrzetemről beszélek, amit egy eldobható borotvával nemes egyszerűséggel letolt a célfelületekről. Eszembe jutott, hogy mit összekínlódnak ezzel otthon a csajok, és a masinájuk hangjától  olykor én is sikítófrászt kapok. Meg felötlött lelki szemeim előtt János komám felsőteste, aki elöl-hátul olyan dúsan bundázott, mint egy hegyi gorilla, ő egyébként csak szolgálati bekecsnek hívja, azzal vajon hogyan boldogulna ez a magabiztos figaró?  Meglepetésemre a jobb oldali lágyékhajlatomnál is fazonigazított a fanszőrzetemen, mondván, hogy a sebész kérte erre, ha a hátsófali szűkület miatt esetleg egy katétert kell feltolni a combi artérián. Hát, ettől nem lettem lelkes, erről nem volt szó! Ilyen apró szenyózások hogy el tudják venni az ember kedvét a szívműtéttől! Végül a megcsupaszított bőrt végig bekente az ismert sötét folyadékkal, és azzal távozott, hogy hamarosan jön értem, addig pihenjek jól. Kösz! De csodák csodája, elszunyókáltam.

Nyolc óra után néhány perccel tolta be a kórterembe a kocsit. Éppen azután, hogy visszaérkeztem a klotyóról, ahová már nem lett volna szabad kimennem. Én azért kiosontam, hogy egy (jó ideig) utolsót brunyáljak. Egyik legnagyobb félelmem ugyanis a beígért hólyagkatéter volt, ami – mint utóbb kiderült – a világ egyik legjobb találmánya. Egy hétig nem éreztem kínzó szükségét a kiszaladásnak, egy férfias sörözés fennforgásakor például rendkívül hasznos lenne, hogy az ember ne zökkenjen ki rendszeresen a társalgás menetéből, pláne az ilyen ötvenes – ahogy korábban fogalmaztam a horgászbejegyzésben – megfontoltan pisálók. Jó, persze, a zacskó cipelése meg ürítése egy kicsit macerás, de legalább tervezhető. Hozzá kell tenni, hogy a közérzetemen nagyot javított a tudat, hogy a megdugásom (felhelyezés) az altatást követően lesz, mert keserű tapasztalataim már voltak az urológusok altesti behatolását illetően.

Frissen kiürülve, borotválva és festve dobtam egy hátast a kerekeságyra ( mi a baja a helyesírásnak, ha kerekesszék van, …), és megállapítottam, hogy kényelmesebb, mint a Szent Mihály lova, van minimális rugózása. A lábaim közé dobták az előre elkészített csomagocskát, aminek a tartalmára az intenzív osztályon lehet szükség. Ebben törülköző, tusfürdő, dezodor, kanál, fogkefe, (fogsor – hehehe), szemüveg lehetett. Kés, olló meg villa szigorúan nem. Ezek szabadító szerszámok, meg öngyilokra alkalmasak. Röhej, ha meg akarok halni, minek szarakodom itt? Én persze beletettem a fülhallgatós zsebrádiómat meg egy könyvet is, ha jól emlékszem Fekete István már agyonolvasott Lutráját. De jól tettem, még egy olvasólámpa kellett volna! Utólag könnyű okosnak lenni.

Érdekes a perspektíva az ilyen járművön, ahogy szaladnak fölötted a különféle neonfények, eszedbe jut a Kháron ladikjáról, azaz a klinikai halálból visszatértek meséje. Harsonát szerencsére nem hallottam. A liftekben függőleges testhelyzetben is enyhe bezártsági fóbiám van , ezért is élveztem úgy a kórházi páternosztert, de így fekve ez különösen erős volt, szerencsére csak a nyolcadikra mentünk, ahol a műtők és a tíz intenzív ágy található. Egy viszonylag kis félhomályos teremben állapodtunk meg, én valahogy nagyobbnak gondoltam előtte, elvégre egy nagy műtétet mégse végezhetnek holmi sufniban. Nem nagyon néztem körül, a zöldruhások sürgését érzékeltem, és elégedetten hallgattam, hogy a rádió szól, benne a Bumeráng című reggeli műsor, amit a kocsiban szoktam vigyorogva, néha homlokráncolva hallgatni. Voga kolléga (ő az igazi fazon) mesélt valamit éppen, amin a többiek kötelességtudóan nagyokat röhögtek. Jól van, a következő két órában így legalább én sem fogok unatkozni.

Átlódítottak a lámparengeteg alatti asztalra. Egy rém rondának tűnő elmaszkírozott fej hajolt fölém (később, az intenzíven ismertem meg az altatóorvosomat, W. Dórát, aki csodaszép nő, többször meglátogatott, mert elégedetlen volt a szívecském rakoncátlankodásával), és elbűvölő hangon közölte, hogy egy kis szúrást fogok érezni a karomon. A családomról kérdezett, hány évesek a gyerekeim, és mivel foglalkoznak. Az injekciót észre sem vettem, jól esett a melegségtől teli emberi hang. Jó, hogy csak két csemetém van, Míra életkorát még azt hiszem, elmondtam, aztán teljes filmszakadás… De még egy álomfoszlány sem.

Előtte sokat fantáziáltam erről, hogy egy ilyen mélyalvás után hogyan érkezik vissza az ember. Hogyan és hová? Mert valahová meg kell érkeznem, ezt biztosan tudtam. És nekem most még itt, ebben a cudar világban van dolgom. Hát, ide jövök! A hogyanról majd legközelebb… 🙂

Valóvilla-faló és a szocreál

Én igenis kedvelem a televíziót, mindig találok valami olyant, amit nélküle nem ismerhettem volna meg, hiszen a neten való lavírozás még nem megy készségszinten. Persze vakaróztam a „valóvilág” szellemi-érzelmi torzóitól, morogtam a nagy esküvő miatt, kivigyorogtam a „nemzetközi” dalfesztivál meddő magyar brusztolását, szenvedek a csillagvadász show színvonalától, de a sodromból még soha nem hozott ki ennyire semmi. A magáról a szerelem legfelsőbb szintjét bemutatni hirdető szörnyűségről blogbejegyzésében Anyuss már kitűnően leszedte a keresztvizet, s mivel én itt az önuralmam elvesztésétől való félelmemben ezt meg sem kockáztattam, egy ottani kommentben tettem közzé epeömlésemet. Utólag is szégyellem, elnézést kérek érte.

Azóta sem láttam hálistennek a magát a média súgásának hatására a kommunikáció valamint a szerelem professzorának képzelő meglehetősen ostoba bájgúnárt, aki férfiasságának még a testtartásával is kérdőjelet állít, és a butaságtól messziről szagló háremét. Hallom viszont a műsorok közti ajánlókban a reklámmondatot, ahol megütötte a fülemet a következő szószerkezet: a hellén nőfaló. Ez jó, görög faló! Mert NŐT ebben a műsorban nem találsz. Valóvilla-faló! Höhöhö, Trójába telepítve is háborút nyert volna népének, mert ott is világgá ment volna tőle mindenki. És most a kultúrhistóriától és Homérosz falovától kérek az agymenésemért bocsánatot! Meg Tőletek…! 🙂

************************************************************

Más: Nekiduráltam magam, és elolvastam OVI „csak” nekem címzett, külön vonalkóddal ellátott levelét.

Szeretem ezt a más igekötővel nem is használt jövevényszót. Kicsit emlékeztet az orosz nyelvi tanulmányainkból ismert durák (hülye)szláv lexémára, de semmi köze ehhez. Az utótag latin eredetű, a durare (keményít, edz, kitart, megmakacsol) igéből honosodott meg, és csak a neki- igekötővel és a visszaható névmással alkotott szószerkezetben használjuk. Gyakori még az alapigéből képzett latin durus (kemény, merev) melléknév magyarrá lett változata: a durva.

Kicsit szkeptikusan morzsolgattam a címet, hogy „Hallgassuk meg egymást!”, meg a fejléc „SZOCIÁLIS KONZULTÁCIÓ” meghatározását, ami alatt mosollyal konstatáltam a következő lózungot: AZ EMBEREK MELLETT ÁLLUNK. Hehe, meg egy hangyapicit előttük is…

Aztán félretéve a méltán felmerülő gyanakvásomat végigolvastam a tíz kérdést, meg a válaszlehetőségeket. Különösebb problémám nem lehet, némi pszichológiai jártassággal jól bemérhető, hogy a „Vannak, akik…” fordulattal kezdődő felvetés tartalmazza a kormány jelenleg megvalósítandó szándékait, melyek jó része nem is elvetendő, legalábbis megfontolandó. A felvetés második része nyilvánvalóan ennek ellentéte jóval rövidebben kifejtve. Aztán jön a kérdés: „Ön mit gondol?”, három vagy négy lehetséges válasszal. Az utolsó mindig ez: „Nem tudom megítélni a kérdést.” Ezt vajon ki fogja beikszelni?

„Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Te engemet, én tégedet, virágom, virágom.” Be szép…! Mindenesetre „iktattam”…

Na, de emberek! Ez a kép! A végén, ahol az e-mail címedet is bezsebelnék a további nemzeti konzultációkhoz. Hát hogy néz ez ki? Mi ez? Félig kifestve! Az ideális család a nyugati stílű kúriával. A nagyanyó mögött a távolban düledező pajta, előtte a sárga földet nyaló holstein-fríz típusú szarvasmarha, fülének árnyéka rávetül a boldog nyugdíjas felkarjára. És ki a centrumfigura overallban a mankós szárú lapátra támaszkodva? Árkot ás vagy ganézáshoz készül? Megint csimborasszóját üli a nagymogulok körül sertepertélő mozgékony nyelvvel egzisztenciát teremtő tehetségtelenség, mint az elnöki helyesíróbajnokok esetében! Vagy ez tetszik a Főnöknek? A Rákosi-korszak szocreál művészete? A hatvanas évek oroszkönyveire hajazó illusztráció? Lehet? Nem! Ezt nem hiszem el.

Vagy humornak szánták? Akkor megint nem klappol valami a stábnál.

A magyar népnek persze mindig működött a hatalom baromságait kigúnyoló humora, még ha a vészkorszakokban csomagolva is. Már nyílt is a fb-on az oldal „OV kifestette a kifestőmet” címmel. Lehet, hogy illetlen, de én nagyokat kacagtam rajta. Egy stílusos képparódiát is bemutatok, ez talán a hatásvadász túlzásával sem sérti a szimpatizánsokat. Bár az aláírás majdnem durva (durus).

„A nemzeti érzelmű család boldogan ismerkedik a Szociális Kérdőívvel. A falon már kicserélték Sztálin képét az új Kedves Vezető képére.”🙂

Most egy időre megint sutba a közéleti fanyalgással, megyek, megnézem inkább a Míra felcseperedését megörökítő videót. A most magyarból és történelemből 100%-os, matematikából 98%-os érettségi dolgozatot író apróságom a képen 1995 táján végigtrappol a konyhában a földre leszóródott újságon, észreveszi a címlapon lévő fényképen az akkori pénzügyminisztert, majd a kamerába nézve kifejti a valószínűleg Zsófi nénémmel való beszélgetése nyomán megfogalmazódott véleményét: „Meg kell cibálni a bácinat a bajuszát! Mindig elveszi a pénzet!”

Elfogult dohogás

Tulajdonképpen dicsekednem kell. Míra lányom az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola 12.-es, idén érettségiző tanulója két tantárgyból is bejutott az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny döntőjébe. Mindkét eseményt az elmúlt héten rendezték. Az alig pár éve elkezdett francia nyelvből hatodik helyezést szerzett, ami a vártnál jóval eredményesebb szereplés, csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok róla. Itthon persze mindenki felsóhajtott, nem kell több francia nyelvű zenét, filmet hallgatnia, néznie a családtagoknak. Az elmélyült tanulás miatt az elmúlt hetekben még a focimeccset is lábujjhegyen kellett néznem.

Nem tudom, honnan örökölhette, a kommunikáció műfajaiban a lányom pici kora óta kiemelkedő tehetséget mutatott, már az alsó tagozaton sorra nyerte a vers- és prózamondó valamint szépkiejtési versenyeket. A kiskamaszkor ezt a gátlásmentes exhibicionizmust ideiglenesen eldugaszolta, a „gonosz tükör” miatt más pályákon kezdett bizonyítani. Megnyert egy országos Harry Potter olvasóversenyt, majd hetedikesként a Simonyi Zsigmond Kárpát-medencei helyesírási verseny fővárosi döntőjében második, a végső versenyben negyedik lett. Egy évre rá némi rákészüléssel a verseny minden állomását fölényesen nyerte, elmondhatta magáról, hogy a korosztályának a világon a legjobbja magyar nyelvű helyesírásból. A mai nyelvészképzés egyik nagyasszonya, Antalné Szabó Ágnes a zsűri elnökeként jelezte, hogy várja néhány év múlva a tanszékén.

Tavaly előzetes emelt szintű érettségit tett angol nyelvből, idén franciából fog, és felsőfokú nyelvvizsgára is készül.

A másik tantárgy, amiből döntőbe jutott természetesen a magyar nyelv. Ennek első fordulója általános nyelvtani tudást mér. A második fordulóba jutott 32 főnek adott témában egy 20-50 oldalas tanulmányt kell írnia. Míra ezt tavaly nem vállalta, pedig a téma érdekes volt: a nyelvi humorról kellett volna értekeznie. Idén belevágott, az igekötők használatáról legalább egy folyóméternyi szakirodalmat rágott át. Kérdőívet szerkesztett, amelyet a közoktatás tíz évfolyamának egy-egy osztályában kitöltetett. A komoly igényességgel és olvasmányosan megírt elméleti előkészítés után az értékelt kérdőíveket elemezte, és érdekességeket mutatott ki a vizsgált igekötők hatásáról a nyelvhasználatban és a nyelvfejlődésben. Mivel itthon figyeltem a munkáját, nagy gyönyörűséget okozott az elmélyülése és lelkesedése. Természetesen néhány dologban segítettem is neki. A szöveg könnyed, közérthető stílusa ellenére megmutatta Míra komoly tárgyi tudását és elemzőkészségét.

Az értékelőktől a megszerezhető 100 pontból 93-at kapott. Április 1-jén, bolondok napján kellett egy 10 fős bizottság előtt megvédenie a pályamunkáját.

És most itt vesztem el tárgyilagosságomat, ezért előre elnézést kérek.  Én szenvedélyesen szeretem a magyar nyelvet, de mindig megőrültem a  tudományos szaknyelv szörnyűséges szárazságán. Nekem szerencsém volt: Bencédy-tanítvány lévén a konzervatív nyelvészetet is színesen tanulhattam. Élvezhettem Grétsy szórakoztató előadásait, ahogy még gyerekként Lőrincze ismeretterjesztő műsorait. Ma pedig Nádasdy Ádám irodalomba játszó nyelvészkedése jelent üdítő kivételt. Esetleg Balázs Géza, aki egy fenékkel próbál több lovat megülni: Az  ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék (tanszékvezető: Balázs Géza egyetemi tanár), a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport (vezetője: Balázs Géza), a Szarvas Gábor Nyelvészeti Asztaltársaság (alapító: Balázs Géza); az Anyanyelvápolók Szövetsége (ügyvezető társelnök: Dr. Balázs Géza); továbbá a Magyar Nyelvőr (szerkesztőbizottsági tag: Balázs Géza) és az Édes Anyanyelvünk (szerkesztő: Balázs Géza) folyóiratok. Valamint a Magyar Nyelvi Szolgáltatóiroda és portálja, az e-nyelv.hu (üzemeltető: Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központ Nonprofit Kft.; ügyvezető: Balázs Géza). Persze ezeket a jelenségeket az ún. szakma mindig a prostituáltaknak járó előítélettel vizslatta, hiszen köztük ilyen kommunikatív tehetség alig-alig akadt. A bölcsésznek szegődöttek közül ugyanis legalább 90% az irodalom miatt megy oda. Ahogy a magyartanárok nagyobb része is csak túléli a nyelvtanórákat, és igyekszik az irodalomban szárnyalni. Az marad tehát leginkább a nyelvészetnél, akinek nincsenek „színei”.

Hát ezt a fűrészporrágó szemléletet most jól bemutatták az én magzatomnak. Először belekötöttek a mottóba. Egy Pilinszky-versszak igekötős igéinek játéka volt a gondolatkísérletek motivációja, hát nem megjegyzi az egyik kontyos okos, hogy egy Pilinszky-vers nagyobb elmélyülést igényel! Innen üzenem: de! Csak nem egy nyelvtandolgozatban! Aztán hosszan dorgálták a könnyed stílusa miatt. Hogy nem használhatja a kérdőívet kitöltő társaira a csemete, nebuló, „kisokos” kifejezéseket. Erre az én „csemetém” alázatos kéztördelések helyett megemelte a fejét, és válaszolt. Itt most Cs. B. tanárnő, Míra egykori kedvenc magyartanárának a fb-on írt gratulációját és kommentjét idézem utólagos engedelmével, hisz ő mégis kevésbé elfogult:

„… őszintén gratulálok ahhoz, h végzős gimnazistaként egy OKTV-döntőben bátran, okosan szembesítetted a “becsontosodott” mai magyar nyelvésztársadalom “krémjét” azzal, h bizony ők a felelősek sok mindenért!!

Van remény: vannak forradalmárok a 20 év alattiak körében is! Nem is akármilyenek!!! Love & proud!

Míra tudatos (de nem a magas tudományosságot képviselő) stílus választásával borzolta a kedélyeket. Mindezt egy olyan pályamunka keretein belül, ami egy mezei BA-s szakdolgozatát bárhol, bármikor és bármiben kenterbe veri (vagyis ezeknek az… egyetemi profoknak a tanítványait, akik már 3 évet átláblógattak az egyetemen). S amikor számon kérték e stílust, a lehető legokosabb magyarázatot adta (amiben megjegyzem: mélységesen egyetértek vele), h ő ezzel a munkával is azt szerette volna megmutatni, hogyan lehet érthető és mindenki, hangsúlyozom mindenki, nem csak a nyelvész-kevesek által élvezhetően és érthetően írni egy olyan hard core nyelvtörténeti/nyelvhasználati témáról, mint az igekötők genealógiája és használatuk. Ezzel ugye sikerült azt éreztetni, h a nagy tankönyvíróknak ez eleddig nem annyira sikerült, ezért is örvend oly nagy népszerűségnek a magyar nyelv(tan). Mindezt egy 18éves komolyságával!!! Na, és mivel a legkönnyebb a megsértődni, ezért ment a fanyalgás és a becsmérlés. És mindez a nyelvtan OKTV döntőjében, ahova azért Míra vhogy mégis csak eljutott!! Komolyan mondom: HUMORÉRZÉKET A NYELVÉSZEKNEK!!!!!! Nem ártana, ha néha megmerítkeznének a “pórnép” köreiben, és látnának pl. mai tizenévest saját szemmel, nem csak fotón!”

Ehhez még hozzáfűzném, hogy a magyar nyelvészet elvesztett egy tehetséget, mert Míra közölte, inkább a francia szakot választja, ezt a bagázst nem kívánja kerülgetni. Idézem a fenti sorok zárókommentjét, melyet ő írt:

“Hű, de meglepődtem, köszönöm szépen, így nem sajnálom annyira, ha emiatt hátrébb sorolnak! 🙂 Egyébként tényleg vicces volt a fejük, és elértem, hogy addigra már mindenki odafigyelt, hihi. 😀 Remélem, egyszer elolvassák a pályamunkámat is! Éljenek az igekötők!”

Az eredményt még nem tudjuk, de lehet még a gyermekemből akármi! (Ide először köztársasági elnököt írtam, de ez már poénnak is szörnyű!) 😀

Mentsük tehát a menthetőt:

„Számomra nem természetes, hogy Magyarországon ma nincs olyan testület, amely főállásban, napi rendszerességgel figyelné a hivatalos és nyilvános nyelvhasználatot, és ajánlásokat, javaslatokat tenne az igényes nyelvhasználattal kapcsolatban. Számos más helyen – most csak Franciaországot vagy Finnországot említem – van ilyen testület, vagy terminológiai bizottság, van felelőse az anyanyelvi ügyeknek. Magyarországon is akadnak társadalmi bizottságok, de csekély jogkörrel, van számos jó szándékú anyanyelvi társadalmi szervezet, bizonytalan támogatással, vannak iskolai anyanyelvi (szép kiejtési, nyelvhelyességi, retorikai, versmondó stb.) versenyek, táborok, sőt van már magyar nyelvi múzeum is, de nincs egy olyan központ, intézmény, amely tudományos alapon, elemzésekre építve nyelvstratégiát fogalmazna meg, s ezért hivatalból naponta tenne valamit. Helyettünk senki más nem fog magyar nyelvstratégiát művelni!”

Schmitt Pál-interjú
Magyar Nemzet 2011. március 1.

Van itt dolog…!

Éles a kés

A világhálón terjed egy program, melynek pihent agyú fejlesztőit az az országos fejcsóválás ihlette valószínűleg, ami államelnökünk helyesírási és nyelvhelyességi ámokfutásának a következménye. A blogomon való kipróbálása után harsány kacajom csak nehezen csillapodott, aztán győzött bennem a pedagógus, aki az osztály által kiröhögött hm…”hülyegyereket” sietve igyekszik védelmébe venni. Szegény S. P., ki fogja ezek után a következő öt évben komolyan venni? Lehet, hogy a leendő Apáczai-díjam átvételekor például a kézfogás után bepucsítok majd a fojtott nevetéstől. Nem, legendás önfegyelmem no meg az empátiám csak győzedelmeskedni fog. Már-már szégyellem eddigi csúfolódásaimat: a Nemzet Golyóstollát meg a zembere kelnökét is. A sameszainak meg változatlanul ingyen állok a rendelkezésükre, ha előzetesen korrigálni kell valamely megnyilvánulását, bár egy tehetséges fiatal kollégám már gyűjtést indított az elnök úr nyelvi korrepetálása tárgyában. Érdekes azonban, hogy a kitűnő közjogi méltóságot cseppet sem zavarják az elkövetett malőrök és a kipellengérezések, most is éppen nyelvújításra adta a fejét, az innováció helyett az „újítmányozást” javasolja. A címet idelinkelem, szerintem ezzel kormánypárti barátaimat nem sértem meg, az alkotmányozásban úgyis járatlan vagyok, így ahhoz egy szavam sincs. A gyurcsányi „öregecskedő, elkúrtuk, nem kicsit, nagyon” kiszólásokon meg már minek csámcsogjak? Hogy az úgynevezett jobboldalnak is tegyek egy vélt nyelvcsapást? Basszus, hogy az ember már mérlegelni kénytelen!  Egyszóval az alábbi „helyesírási” programot a blogtulajdonosok mondjuk április 1-jén kipróbálhatják: http://www.schmittify.com/

Az írást vizsgálva eszembe jutott a lassan két éve elballagott utolsó osztályom, na ők tudtak szöveget hasonló színvonalon papírra vetni, ott is tisztelet a kivételnek. Megpróbálok egy ballagási fényképet feltölteni rólunk, legalább én lássam őket! A drága „ütődöttjeim” nem is tudják, mennyire hiányoznak!

Még a Bajcsyban voltam, amikor „felindultak testvéri tankok” a mielőbbi megkaszabolásom érdekében. A vejem egészen véletlenül a Corvinus Egyetemet végzi, ahol a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet főigazgató főorvosa is kénytelen a csoda tudja, milyen tudományos fokozatait kiegészítendő fűrészpor szárazságú államigazgatást tanulni. Mert ugye az itt szerzett papír nélkül nem lehet vezető, holott már régen az. Korunk egyik legnagyobb baromsága a „holtig való tanulás” jelszó zászlóra hímzése és fennen lobogtatása. Persze, hogy igaza van a közmondásnak, miszerint jó pap is holtig… (Bár, ahogy egy-két papunkat elnézem, több emberöltő sem ártana!) De ez nem azt jelenti, hogy újra és újra iskolapadba kényszerüljünk a hétköznapi munka mellett, ahol sokszor középszerű szakmai tudású, de jól helyezkedő tanfolyamvezetőknek  kollokváljunk arról, amiről több évtizedes tapasztalatunk egyértelműen bizonyítja, hogy önmagában csak a divat által diktált baromság. Mert nem az egyetemen vagy a főiskolán tanulja meg az ember a szakmát, ott csak némi elméleti alapot, hanem a mélyvízbe dobva nagy egyéniségektől ellesi, saját tapasztalataival kiegészíti. A szakirodalmat meg igényesen válogatva elolvassa, netán publikál is benne. Ez a tanulás, nem a hét évente 120 óra f@szverés a köbön! Vagy azt képzeli valaki, hogy a húsz éve látványosan alkalmatlan, a gyermekekben maradandó lelki torzulást okozó Boriska néni (de akár Laci bácsi) majd az újabb és újabb kötelezően ráterhelt tanfolyástól egyszerre a nemzet reflektorává válik? A lónak azt a jól kieresztett farkincáját!

Bocsánatot kérek a kacskaringós magyarságomért! Én tulajdonképpen csak azt akartam veletek közölni, hogy a főigazgató úr megígérte a vejemnek, azonnal szól a szívsebész főorvosnak: van itt egy szívműtétre ítélt nagyon értékes koros fiatalember, akinek mielőbbi generálozása nagy ajándék lenne az egész emberiségnek. Legalábbis így képzelem.

Másnap csöngött a telefonom. Az én Böbém saját mobilján hivatalos, kimért hangon – szinte magam előtt láttam szigorúan összeráncolt homlokát – közölte velem, hogy nagy szerencse ért, ő nem is érti ezt: Székely főorvos úr most üzent, hogy kedden reggel be kell vonulnom a Haller utcai épület hetedik emeletére. De ne szedjem ám az Aszpirint vasárnaptól, mert akkor a műtét elmarad, irgum-burgum! Megköszöntem neki szépen, és gyönyörű kis kacsóit virtuális csókommal leheltem meg.

Aztán leültem, töltöttem magamnak egy deci konyakot, mellé egy jó hideg sört, és néhány korty után szelíden így szóltam magamhoz: Na öreg, éles a kés!

Make love, not war!

Tyű, tudtam, hogy jó helyen járok! Hagyjuk most még tavalyi porhüvelyemet az ispotálynak nevezett intézményben hibernálódni, ugorjunk neki a frissen tálalt szellemi rágcsának! Gondolkodó emberekkel vitába elegyedni, kívánhat-e magának különbet a magamfajta obsitos pupák?

Előző két bejegyzésemben indulatosan forrongó közéletünk olyan mozzanatairól tettem említést, melyek bennem, a nagypolitikát ijedten kerülő kisemberben okoztak konfliktust. Olyanokat említettem, amelyekhez nemcsak választóként, hanem tanáremberként is valóban közöm lehet: a szerintem álságos verstorzó az ünnepen; a fölösleges műtaps, mikor van igazi; az újabb hétfejű sárkány közhírré tétele; az indokolatlan és védhetetlenül ostobának tűnő köztéri illetve intézményi átnevezések. Jó, közben gonoszkodtam is, s valóban, a mosolygó iróniát gyakran übereltem sprődebb malíciával, szarkazmussal. De a köztársasági elnök úrnál sem érdekel, hogy a Paprika csárdában (így, kisbetűvel, ahogy a repülőtér) hibásan ír-e, de az újévi köszöntője ne legyen már olyan botrányos! Az sem érdekel, hogy az életrajzából kimaradt évet mivel töltötte…!

És olvassátok el újra, mielőtt pirosra váltva a súlyos félelmemről kezdtem beszélni, pontosan jellemeztem a nyitott emberekre zúduló médiagennyet: …a szisztematikusan szétválasztott politikai táborokhoz törleszkedő különféle sajtóorgánumok hamisításokat és hazugságokat sem szégyellve izzítják tovább az amúgy is egyre harapódzó gyűlöletet. Most például kétségbeesetten próbálom magamtól elhessegetni a kételyt, ami felmerült bennem egy hír igazságtartalmával kapcsolatban.

És a hír hallatán valóban kötelező egy magára valamit adó embernek farkast kiáltania, mert szűkebb és tágabb környezetemben (és nem a médiából!) egyre többször hallom, hogy aki az uralkodó hanggal szembemegy, azt habozás nélkül „kinyírják”. És erre nem lehet érv, hogy az elődök ugyanezt csinálták, mert éppen azt ígérték, hogy ez majd másképpen lesz.

És ezért vetettem fel az írástudók felelősségét és egyben az igaz szóra való igényemet a Sütő-idézettel. Valamint párhuzamosan mellétettem félelmemet: a szellem halálát jelképező Pilinszky-verset. És egyetlen szó sem esett hitről, hitelről, hitelességről, csak a kommenteknél, ahol Anyussal vitatkoztam egy jóízűt (párhuzamosan két poszt alatt is), aki hősiesen próbálta ledörgölni a szutykot a szerecsenről. Miután a vita végét elhumorizáltuk a „kerülőutak” miatt, azzal zártam le a témát, hogy ebben nem tudok együtt hinni vele. És feltételezem, hogy ez ihlette esti bejegyzését a hitelről (és nem a hüvelygombáról). És a bejegyzéséhez maximálisan gratulálok, pont azt fogalmazta meg, amit én is gondolok a témáról. Én a hit szót inkább az Istenhez való viszony jellemzésére használom. Nemrég említettem, hogy ez is inkább kereső, megküzdött hit, semmint diadalmas világnézet. Emberekkel szemben jobban szeretem a bizalom szót használni. És ez a bizalom nemcsak a negatív súgásokkal fülünkbe tett bogártól csökkenhet, hanem magától is megszűnhet az esetleges köpönyegváltások miatt. De az emlékezet is szubjektív (szelektív), tudjuk.

Jutalom: A hit majd nyolcszáz éves származékszó, alapja a hisz ige hi- tőváltozata, végződése a –t nomenképző, vö. eszik>ét, tesz>tét. Gazdag szócsalád alapja, rengeteg képző kapcsolódott hozzá (hites, hitetlen, hívő, hiteget…), csak azt említem, ami nekünk fontos: az alaptőhöz a –tel nomenképző, vö. eszik>étel, vesz>vétel. A nyelvújítók ruházták fel a kölcsön másodlagos jelentéssel.  XVI. századi a melléknévképzős hiteles, és az újabb főnévképzővel a hitelesség szó. Egy újabb –i melléknévképzővel már öt képzővel bővül az alaptő. Gyönyörű! Nem? De!

Anyusnak még annyit (remélem nem baj, hogy én nem használom az arisztokratikus „ss”-t),  bennem az öt százalékára bizton számíthat, de én is elvárom ám!

Egy másik baráti oldalon is született egy bejegyzés Hitelességről és korrektségről… címmel. Ezt többször elolvasva sem nagyon értettem, gondoltam magamban, ezt jól összecsapta a szerző, irgum-burgum, hová siet: huszár meg sarkantyúszopás meg lósegge meg seggbekartács meg politika szemellenző, köretként egy kis „dakota történet”, szervírozva Hobo-Viszockij-tálon. Kit akar (ugye, Motymoty?) ez a jóember ezzel a gezemicével valagba lőni?

Aztán lassan rémleni kezdett, lehet, hogy ez nekem szól? Hogy az én egyik mentorom figyelmetlenül olvasott vagy félreértett, és most sietve, óvva próbál megakadályozni, hogy a politikai hisztéria részesévé váljak. Ha így van, nagyon megköszönöm! De nem értek egyet.

Drága Szittyazoli, Barátom! A kürtszóra újra masírozó öreg huszárló metaforát magam is használom magamra, de számomra a csákó meg a kard nem perspektíva. A huszár nálam csak a sakktáblán játszhat. Hiába sugallják ma és bármikor a hatalmon lévők az ellenkezőjét, az élet és benne a politika NEM HÁBORÚ. Éppen az a lényeg, hogy a politika az okos kompromisszumok művészete, nem pedig harcocskák sorozata. És ezt tényleg magas lóról hirdetem, a magyar irodalom legnagyobbjainak fedezetében. Nekem ők a hitelesek! Az én huszárjaim például Ady katonái, bár nálam csak kölcsönben vannak.

ADY ENDRE:  AZ ELBOCSÁJTOTT LÉGIÓ   Katonáimat elbocsájtom, Fegyvereiket isten ójja. Idegen zsoldban is azok legyenek, Kik nálam egykor voltanak: Álmoknak légiója. Versek, álmoknak légiója, Harcoljatok ezután másnál. Elfáradt, szegény, bús, vén vezéretek Most egy kicsit elbujdosik S megáll az elmulásnál. Hajrá, én vitéz katonáim, Olyan mindegy az, ki a gazda. Harcoljatok avval, ki harcot akar S hagyjátok el a harctalant, Föl, föl, föl a magasba.     Hogy aztán így én hiteles vagyok-e? Nem tudom. A korrektség hiányát még nem vágták a szemembe soha. De, Taki, mikor egyszer megittam a sörét. Meg Zoli atya, a káplánunk, mikor sokadik durva szabálytalankodása után karikára rúgtam a templomkerti fociban. Harc legyen, Szittyazoli? Íme a fegyver! 🙂 Vén kujonként is ifjúkorunk egykori bálványával, John Lennonnal értek egyet: Make love, not war! Szeretkezz, ne háborúzz!