Egyébként, grrr!

Akárhogy küzdök, kitör belőlem a néptanító és a magyartanár. Nem tudom tétlenül szemlélni – ahogy a magas műveltségű nyelvészeknek illik – a gyönyörű magyar nyelv megcsúfolását a közéletben, közmédiában. Jó két éve indulatosan berzenkedtem, sőt, harci zászlót bontottam (elvégre, ne csak a nagyfőnök háborúzzon fantomjaival meg a migráncsokkal) az „igazából, igazándiból” értelmetlen töltelékszavak, partikulák ellen itt. Érdemes újraolvasni.

Szerintem volt értelme, valamelyest visszaszorulóban van az ellenség, de csapataink még harcban állnak.

Most új szópiréz kezdett terjedni pestisként honi nagyjaink becses ajkán. A kitűnő egykori debreceni polgármester, ma frakcióvezető K. Kétségtelenül Nagy Intelligenciájú és Kommunikációjú Lajos, aki felsőbb utasításra a kupakokról is képes szóbeli esszét kreálni, szinte minden mondatába elhelyezi az „egyébként” szószörnyet. Rendkívüli bájjal teszi ezt, mert a szóközi részleges hasonulást (hogy a zöngétlen k hatására p-nek ejtjük a b-t) zavarában így ejti: egyé’ként. Tájnyelvi elem, hiába, érettségije is van! Aki tud, az tud!

A gondolathiátus fertőzése hamar terjed, a következő fertőzött a volt belvárosi polgármester, az én tündéri keresztlányom egykori sógora, R. Antal lett, aki kitűnően alkalmazkodik a nagy elődhöz, még a lakása is tágul, mint a világűr. Hű, én ilyen sótlan embert még nem láttam, az ominózus esküvőn csaknem hányt a sok primitív „zemberektől”!

A héten meg Kálmán Olga meginterjúvolta a boltzár visszavont törvénye ügyében a különben jóarcú ifjú KDNP-s megmondó embert – van-e, aki e nevet nem ismeri, én gyorsan elfelejtettem. Na, ő egy mondatában három egyébként-tölteléket használt, huszonnyolcig számoltam. De a botomért akkor indultam el – tudniillik, hogy belevágjam a készülékbe – amikor a tisztelt riporter asszony száját is elhagyta a szó. Tyű, mordizomadta! Új frontot nyitok, lesz, ami lesz! A tévét aztán asszonkám kérésére nem bántottam, bár hamarosan kileheli a lelkét a kütyü is.

És akkor némi magyarázat következzen! A Magyar értelmező kéziszótár szerint az egyébként egy határozószó (a Magyar grammatika szerint kötőszószerű határozószó), amely szinonimája lehet a máskéntnek, továbbá jelentheti azt, hogy egyéb tekintetben, más esetekben (pl. abban tévedett, de egyébként igaza volt). Használandó az előzményt összefoglaló vagy tartalmát megerősítő mondat bevezetésére (általában, különben is), pl.: Tetszett neki is, nekem is, egyébként mindenkinek. Továbbá más tárgyra való áttérés áthidalására (különben) pl.: Egyébként búcsúzom, mert holnap elutazom.

A WikiSzótár.hu további jelentésekkel és példamondatokkal szolgál. Először a határozószóként taglalja az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Másféle nézőpontot vezet be; ’más vonatkozásában, a többi szempontból’. Pl.: A ruhám kicsit elnyűtt, egyébként csinos.
  • Új témát vezet be; ’az előbbi témától eltérve’. Pl.: Egyébként hogy van a nagyi?

Ezt követően kötőszóként veszi végig az egyébként jelentéseit és funkcióit.

  • Egy másik esetre vonatkozó közlést vezet be; ’más alkalmakkor; más időkben; általában’. Pl.: Ma hibázott, egyébként viszont mindig ügyesen dolgozik.
  • Részletezés folytatását vezeti be; ’az előbbieken túl’. Pl.: Szép volt a vidék és az egész hotel, egyébként pedig minden szempontból kifogástalan kiszolgálást kaptunk.

A máskülönben és az egyébként kifejezések nem szinonimák, mivel bár van a jelentésükben átfedés (’másként, más tekintetben’), a máskülönben kötőszóként a mert szinonimája. Pl.: Légy jó, máskülönben megharagszom.

Ismétlésként „különben” néhány ajánlott helyettesítő töltelékszó: máskülönben, mellesleg, amúgy,  egyébiránt.

Bocsánat a „nyelvelkedésért” igyekszem visszafogni magam! Ja, és nem a politikai hovatartozás miatt idéztem három kormánypártit, a balosok is fertőződnek.

Reklámok

A város peremén

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj…”

A cím és a mottóként idézett néhány verssor bizony nyomasztó indítása egy reményt hirdető blog nyár eleji bejegyzésének. Pedig tulajdonképpen jól vagyok, némi visszaesés után fizikailag összekapartam magam, még étvágyam is akad. Nem okozott különösebben meglepetést az sem, hogy a közéleti acsarkodások a választások után sem szűnnek, a fortélyos félelem igazgat tovább. Tudomásul vettem, hogy én már nem érem meg e fátum megszűnését, de a gyerekeinkért nagyon aggódom. Eddig mindig bejött az ifjakba vetett bizalmam, mert tehetségesek és jobbra hivatottak. Előbb-utóbb megtalálják a kiutat! Remélhetőleg nem máshol és nem egy kataklizma következményeként. Soha nem voltak Ady sorai érvényesebbek, mint ma:

„…Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifju testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni:
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Asszonkám megismételt CT-je nem mutatott semmilyen romlást az állapotában, de a vérvizsgálat bizonyos értékei miatt az onkológusa úgy határozott, hogy három újabb kezelésen kell átesnie. Nem vagyunk boldogok. Ráadásul a múlt héten begyulladt a vállízülete, szegénykém csak fájdalomcsillapítókkal működött. Ilyen izomletapadásos ízületi gyulladásom nekem is volt vagy húsz éve, akkor még rendszeresen fociztam. A szemem ugrott ki a fájdalomtól, ha megemeltem a karomat, éjjel meg csak vigyázzállásban, azaz combhoz szorított kézzel tudtam aludni. Hosszan kaptam fizikotherápiás kezelést, és gyógytornára jártam, pedig akkor még nem is gondoltam, hogy valaha mozgássérült leszek.

Szerencsére már jobban van!

A helyzetjelentés után visszatérek a fenti fejcsóválós borongáshoz. Már írtam, hogy intézményesített lopáshoz, trafikhoz, földhöz, bankadóhoz, reklámadóhoz nem értek, szót sem vesztegetek ezekre. A szilánkokká szétvert oktatásügyön már keseregtem eleget, ha nem lenne annyi hivatástudattal megvert megáldott kollégám, akik sokszor tankönyv nélkül, a gyomorba kúszó egzisztenciális félelmet legyűrve mostoha körülmények között is erőn felül helytállnak, már régen kiborult volna a bili. Így azonban más a fontos.

Hasonlóan intenzív ágyon fekszik a haldokló egészségügy is, volt szerencsém beleszagolni a fekélyeibe, dolgozóinak csodálatos lelkesedése lélegezteti jobbára. Pedig ez igazán közügy, többnyire nem az egészségbe halunk bele. Lehet, hogy a döntéshozóinkat mindez nem érdekli? Aki beteg, az annyit is ér? Pusztuljon a férgese! Éljen a foci!

Jutott eszembe mindez, mikor asszonkámat elfuvaroztam az orvoshoz a közeli Gyáli útra. Fenét! Kerületünk focicsapatának, a népszerű FTC-nek az igazgatását a korábbi választási győzelem után átvette a középfokú végzettsége ellenére nagy tehetséget bizonyító Kubatov úr, a kormánypárt egyik főkomisszárja. Hamar eszébe jutott, hogy kellene neki egy új játék stadion, mert megérdemli. Nosza, kapott is pénzt rá bőven, a harmincegynéhány éves Albert Stadiont üstöllést lebombázták, a nemrég elhalálozott aranylabdás Flórit azzal kárpótolták, hogy a szomszédos utcát az ő nevére keresztelték át. Az új stadionnak sok milliárdért más lesz a neve, most olvastam, hogy egy biztosító társaság idegen nevét fogja viselni. (Gr!)

Ott álltam tehát az Albert Flórián úton, baloldalt lapult egy rozzant és rozsdás kerítés mögött a László Kórház onkológiai ambulanciájának lepukkant földszintes épülete, ahová naponta százak járnak a gyógyulás egyetlen reményével, kiböjtölve azt, hogy az összesen kilenc ágyon hosszú-hosszú várakozás után előbb-utóbb rájuk kerüljön a sor, és szétáramoljon testükben a remélhetőleg kóros sejtburjánzásokat is elpusztító szörnyű méreg, mely nincs tekintettel az ép szövetekre sem.

Jobbomon pedig az égre magasodva pózolt a grandiózus új acélépítmény, akár egy óriási nyitott szardíniás doboz, szinte a szagát is éreztem.

albert-stadion

Hirdette a nyers erőt, pedig kintről nem is láthattam a birodalmi sasra hajazó új acélszobrot. Borzalom!

fradisas

Nem, nem akarom a stadionépítések ellenzőinek sorát gyarapítani. De ott jobbra és balra pillantva megfogalmazódott bennem egy elköteleződés. Pokolra a stadionokkal, amíg nyomor van és éhezés, amíg nincs pénz kezelésekre és gyógyszerekre!

Pedig én igazán szeretem a focit! Akkor is, ha az agyonmenedzselt válogatottunk Albánia (!) ellen szánalmas teljesítményt nyújtva egy vitatható büntetővel képes csak győzni.

zöld sas

Én ezt a Fradi-sast szeretem. Emberléptékű.

Járgányok 1.

Azért is szegődtem tanárnak, mert nem bírom a monotóniát, ezért lecseréltem a bejegyzés címét, de valójában az előző négy opusz múltidéző és nosztalgiázó hangulatában folytatom a mai fiataloknak tartott ismeretterjesztő sorozatomat.

Először azonban vissza kell utalnom a legutolsó posztom rendkívül sikeres marketingjére, ugyanis azzal a szöveggel osztottam meg a közösségi portálon, hogy „a képen bizony én vagyok”. Nosza, lassan négy számjegyűre duzzadó ismerősi köröm jó része csak megkattintotta a képet, melyen egy iskolaköpenyes jóvágású ifjú látszik egy apró termetű, idősödő tanárember mellett. Ja, és az a tanár nem én vagyok, ellenkezőleg! Nos, régen arattam ekkora sikert, az olvasottságom némi túlzással Oravecz Nóra-i méreteket öltött, pedig én nem egyes szám második személyben osztom az észt, szigorúan ragaszkodom az E/1.-hez. Mostantól az elmefuttatásaimat különféle kockahasú badibilderek, vagy Justin Bieber-es (fújb@zmeg) álompasikák képeivel illusztrálom majd. Lófarát, én sem szeretek hányni! Van még egy csomó régi fotóm, még erotikus jellegű is, ahol a pöttyös labdát hason fekve meztelenül simogatom, még a pattanás is látszik a popómon. Majd jól beszkennelem, oszt lesz itt rajongótábor, mordizomadta! 🙂

De térjünk a tárgyakra! A kései korok szülötte innen emeli meg a kalapját a kerék valaha élt ismeretlen feltalálója előtt, csodálatos találmánya nélkül az elmúlt 55 évben valószínűleg jóval kevesebbet csalinkáztam volna a nem kis túlzással nagyvilágnak nevezett mikrokörnyezetemben. Az első furfangos egyszerű gépem – mert a régi kiskerekű, mély babakocsimra nem emlékszem, bár van egy kép róla – egy falécekből ácsolt, egytengelyes kulikocsi volt, hosszú és keresztlécben végződő vontatórúddal, mellyel az édes a bölcsibe illetve onnan hazafurikázott időmegtakarítási célzattal. Ugyanis gyalogice nem volt könnyű a kicsi fiúval a közlekedés, minden kutyagumit komoly érdeklődéssel bámult meg az utcán, ráadásul kérdezett is. Az idő meg ugye rendkívül értékes volt már akkor is. Belevágott hát a kocsiba, amelyet egy pléddel bélelt, mivel látta átöltöztetésnél, hogy a lécek közei piros hurkákat rajzoltak az ülőgumómra és környékére, aztán száguldottunk. Bámészkodni így is tudtam, legalább nem kellett a lábam alá nézni. Az úttesten átkelés zökkenői meg kifejezetten szórakoztattak. A hatvanas években télen a havat még nem mérte olyan szűkmarkúan a Teremtő, ilyenkor nagy élvezettel ültem át az apró karfás szánkóba, melyben évtizedekkel később a leányaimat már én húztam-vontam, mint a hűséges igásló.

kütyü 88

És most tekintsétek meg vágyaim netovábbját! Sárgultam az irigységtől, mikor megláttam valamelyik újgazdag kortársamat ebben a szovjet csodában pöffeszkedni. Soha nem lett az enyém. Talán jobb is, valahol itt vetkőztem le végleg a fenti elszíneződéssel jellemzett vétket, nekem a „se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad” parancs így később sem okozott feldolgozási problémát. Pláne nem a feleségre vonatkozó. 🙂

kütyü22

Jaj, a kormányozható pedálos álommoszkvics felkapcsolható lámpával!

Érdekes, hogy háromkerekű biciklim, azaz triciklim sem volt, pedig ez a lányaimnak később nagy örömöt okozott. Talán ötéves lehettem, mikor a karácsonyfa alatt megláttam az első komoly saját járművemet, egy rollert. Szegény anyám megbánhatta a beruházást, mert felügyelet nélkül a szabadban még nem használhattam, ezért naphosszat a lakásban keringtem vele, esetenként bizony törve-zúzva mindent. Pedig a lábtartó végén fékpedál is volt, de én fékezhetetlen voltam. Aztán hamarosan félretettem, mert a születésnapomra Zsófi nénémtől kaptam egy apró biciklit, amelynek a hátsó tengelyéhez két pótkereket szereltek, így nem kellett egyensúlyozni, csak tekerni az örökhajtós pedálokat. Ettől kezdve gyakrabban követeltem a „sétát”, mint egy felfázott kutyuska. Később szégyellni kezdtem a pótkerekeket, de mikor leszerelték, akkorákat estem, mint az ólajtó, inkább dühöngve visszaálltam a rollerra. Nem sokkal később áldott emlékű édesanyám feláldozta a partvisa nyelét, a bringa vázába rögzítette valahogy, és szívbetegségével mit sem törődve rohant mögöttem az egyensúlyomat biztosító farudat tartva. Egyszer észrevettem, hogy jócskán lemaradt, naná, hogy pereceltem egy jókorát. Nem hittem neki, hogy odáig egyedül tekertem, hisztizve követeltem a hazamenést. Otthon lecsillapodva megkérdeztem, hogy tényleg egyedül mentem-e. Akkor kértem, hogy menjünk ki még egy körre. És valóban elindultam minden segítség nélkül, faltam a métereket. A harmadik villanyoszlopnál meg akartam fordulni, ott felfordultam, mint a büdösbogár, de felpattanva ordítottam holtra vált ősömnek, hogy nincs baj, csak a vezérlőrendszerben vannak még apró zavarok, jövök rögtön.

kütyü21kütyük81

Felsős koromig hajtottam a tömörgumis jószágot, ötödikes kamaszként egy használt, de megkímélt állapotú Úttörő márkájú kerékpár boldog tulajdonosának tekinthettem magamat. Ez már majdnem felnőtt méretű (24-es) csinos jószág volt.

kütyü19

Félnapokat tekertem a lakótelepen és a szomszédos Wekerle-telepen a haverokkal. Még a hetekig tartó balatonszepezdi nyaralásokra is elvihettem, édesanyám feladta a vonatra személypoggyászként, mert Béla bácsi akkoriban jó messzire, Zánkán is túlra telepítette a horgászállását, melynek napi kétszeri megközelítéséhez szükséges volt a drótszamár. Az éjszakai hazakerekezéshez szükséges világítást már valódi dinamós lámpa biztosította rajta, nem ám holmi kormányra szigszalagozott zsebpilács.

Erről jut eszembe egy olyan kütyü, melyet aligha ismerhet mindenki. Általában kákával vagy náddal körülvett öblökben horgásztunk olykor éjszakába nyúlóan. Itt leggyakrabban úszós szereléket használnak, de az úszó (szepezdi nyelvjárásban póta) éjjel nem látszik. Elemes lámpával nehéz befókuszálni, ráadásul hamar lemerül a drága zsebtelep. (Ne szólj közbe, horgászzseni Taki barátom, akkor még nem volt úszóra húzható világító patron!) Az én Matula Béla bácsim ezért egy régi bányászlámpával világította be az egész öblöt. Ez az ún. karbidlámpa engem mindig csodálattal töltött el. Hasonlít kicsit az ismert Autopress kávéfőzőhöz, csak itt a csőr nem lefelé, hanem fölfelé áll, mert ez az égőfej. A fölső tartályba vizet töltenek, amely egy szabályozható csap nyitásával átcsöpög az alsó részbe, ahol a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetilén gázt fejleszt, ami egy parabolatükörrel ékesített égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. Varázslatos!

CaC2 + H2O = CaO + C2H2

kalcium-karbid + víz = égetett mész + acetilén

2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O

acetilén + oxigén = szén-dioxid + víz

Az én akkori olvasatomban: lepisálok egy kődarabot, és világítok vele. Szabadalmaztatni! 🙂

kütyü82

Gimnazistaként aztán megértettem már a csodalámpa működését, imádtam a kémiát Fórián-Szabó Zoltán tanár úrnak hála, jelesen is érettségiztem belőle. Hanem a biciklit kinőttem, nagyobb kellett. A menőknek ekkor már váltós bringájuk volt, nagyon szemeztem ilyenekkel, de az akkori büdzsébe nem fért bele, anyám szerint minden jövedelmét kajára és a ruházkodásomra költötte, ettem, mint a vett malac, és nagy tehetséggel szaggattam ronggyá a holmijaimat. Így lett rövidebb egy betűvel a márka: SR-26 helyett R-26-os férfikerékpár. Korrekt gép volt, mindenhova odaértem vele, ahová a koskormányú versenycangás fennhéjázó haverok. Esetleg kis késéssel.

kütyü20

Most látom, hogy megfújták a pedálját a bicajnak.

Tizennégy évesen kezdtem többfelé kacsingatni. Ezzel nemcsak a szebbik nem iránti egyre erőteljesebb érdeklődésre gondolok, hanem a saját erőfeszítést megspóroló géperejű járművek iránt megnövekedő vágyakozásra. Szepezden a sufniban állt egy lepusztult öreg, kézi sebváltós, kardántengelyes BMW motorkerékpár két külön nyereggel (ma egy gyűjtő milliókat adna érte) valamint egy szintén rokkant Berva moped. Béla bácsi fia mindkettőt amortizálta már, de én két horgászat között ragyogó órákat töltöttem a nyergükben ülve és hangosan pöfögve a számmal. Aztán felvetettem az öregnek, hogy adja nekem a mopedet, majd én újjávarázsolom. Könnyen belement, egy ismerős elhozta a Zsuk kisteherautójával Pestre. Ez volt az első gépjárművem. Soha az életben nem indult be. Végül egy szakember elmondta az egyetlen lehetséges megoldást: gyalogosan tolva irány az ócskavasak felvevőhelye, kapunk érte pártíz forintot. Nem voltam boldog.

kütyü17

A magyar gyártmányú (Egri Finomszerelvénygyár, micsoda nagyképű elnevezés, még hogy finom) ócskavas, ahogy a korabeli szlogen leírja: Berva moped drága kincs, jó, ha van, de jobb, ha nincs.

Reménytelennek látszott, hogy csatlakozzam néhány motorizált barátomhoz, akiknek a lába között Riga meg Komár hörgött és/vagy duruzsolt, és hétvégente a Velencei-tóhoz jártak le fürdeni. A lelkemben képződött sötét alagútban egy szívszorítóan szomorú esemény kínált némi fényt, bár ne tette volna! Meghalt a zsámboki nagyapám, és a házának árán megosztozott édesanyám és a bátyja. Ahhoz kevés volt, hogy ingatlanba fektessük, de hamar kitaláltam, hogy egy megbízható motorkerékpár sokat javítana a közérzetemen és a mozgékonyságomon. Tizenhat évesen elindítottam a nagymotorra szóló jogosítvány korengedményének intézését, elintéztem az egészségügyi és pályaalkalmassági vizsgálatokat, hiba nélkül letettem a KRESZ-vizsgát. Látva elszántságomat szülém megadta magát, egy József körúti kerékpárboltban kifizette a vadonatúj MZ-150-es motorkerékpár árát, 12.500 forintot. 1975-ben ez nem kis pénz volt, ahogy a múltkor érzékeltettem. A csillogó-villogó csodakecskét gyalog toltam át anyám bátyjához, Józsi bácsihoz a Rádai utcába. A tündéri öreg ereiben is benzin folyt, világéletében járműveket vezetett, gyakorlatilag mindenhez volt jogosítványa. A keleti alapossággal összehányt járgányt átnézte, beállította, kicsit járatta, aztán elhozta. Neki ekkoriban egy kisebb Simson Starja volt, felhívta a figyelmemet, hogy az MZ nagyon könnyen megbokrosodik, a gázkarral csínján kell bánni, mert hamar egy kerékre áll és hanyatt vágja a motorost. Az új szerelmemmel tettem le sikeresen a forgalmi vizsgát, jelzem, asszonkám már bőven megvolt, csak ő még nem volt lepapírozva. Nem volt féltékeny, szívesen felült mögém a „tyúkrázdára”. Kinyílt a világ, nagy csavargásokba kezdtem. Szepezdre leértem vele két óra alatt, oda-vissza megivott 7-8 liter benzint, ez harminegynéhány forintot jelentett, egy kiló hús többe került. Hátul felszereltem egy csomagtartót, nyaranta erre pakoltuk fel a sátrat, hálózsákokat, melyek alátámasztották menet közben a kedvesemre rögzített, személyes cuccainkat tartalmazó hátizsákot.

kütyü16

Ma is megdobban a szívem, a szerelem nem múlik el!

Két nagy haváriám volt vele, amikor akár a fűbe is haraphattam volna – az apró eséseket, kicsúszásokat nem tartom említésre méltónak –, egyszer egy baráti társaságból lovagiasan hazafuvaroztam egy számomra érdektelen hölgyeményt, mikor a STOP-tábla ellenére elém hajtott egy taxi a keresztező útról. Ha nekimegyek, akkor ütközünk és repülünk, ezért inkább kicsúsztattam a motort oldalra, és a kerekektől pár centire fekve sikerült megállnunk. A büdös banyának semmi baja nem lett, a természet pazarul kipárnázta, ráadásul maga alá gyűrt; a motoron apró karcolások keletkeztek; nekem a dzsekim, farmergatyám elszakadt, a bőr a lábamon jelentősen megfogyatkozott. Azért folytattuk az utunkat, hazaérve meglepve láttam, hogy a cipőmben áll a vér. Asszonkám meg első ijedelmét feledve jól megmorgott, hogy minek cipelek más nagyságákat, irgum-burgum.

A másik nagy esés egy terjedelmes olajfolt jóvoltából történt, egy S-kanyarban hirtelen kiugrott alólam a hűséges jószág, s én kóválygó gólyafosként csak repültem, repültem. Volt időm bőven, szépen lepergett előttem mindaz, ami addigi életemben történt, mintha még bele is lassított volna az adásrendező. Végül egy sövénybokor tövében landoltam, kicsit gondolkodtam, hogy hirtelen felindítsam-e magamban a tökéletes bánatot, mely állítólag a vétkeseknek a haláluk előtt feltétlenül szükséges az üdvözüléshez, vagy kaparjam össze magam inkább a további evilági tortúrákhoz. Az utóbbi mellett döntöttem, csak a járgányomat nem találtam. Jó harminc méterrel távolabb fekve várta a drága, hogy vele is törődjek. 🙂

(Ördög és pokol, megint nem fért bele a sok hablatyom egy tisztességes méretű bejegyzésbe! Nincs mese, folyt. köv.)

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”!

Most ázott komondorként megrázom magam, hogy a hallgatásomat okozó, a karácsonyt váró hangulatomat a csüggedt szomorúság sarába húzó közéleti hírkoloncok messzire fröccsenjenek tőlem. Mert hiába igyekszem, nem tudok leválni a média kínálta csapról, mely újra és újra ontja bőven az elkeserítő tényeket vagy hazugságokat, ki-ki választhat hite és elkötelezettsége szerint. Tökéletlen struccként a legtöbb politikai csörte elől sikerül a homokba dugnom a fejemet, a gazdasághoz és egyebekhez: földhöz, trafikhoz, államosításhoz, adócsaláshoz sokakkal ellentétben nem értek, a kisstílű szervilizmustól öklendezem.

De az oktatás az én ügyem, és bőven akad tapasztalatom! Megdöbbenve figyelem a szándékosan elszabadított hajóágyú, H. Rózsa államtitkár asszonyság meg-megújuló kartácstüzét, mellyel szisztematikusan szőnyegbombázza az egyéni bánásmódra építő nevelés és oktatás még létező értékeit. Most épp az évről-évre 16 milliárdot hozó tankönyvpiac „egyszerűsödik”. Választhatsz két könyv közül, majd mi azt megmondjuk. Aztán a hangos felháborodás hallatán – egy közíró szófordulatát kölcsönvéve: ökölbe szorított arccal – kiáll a nyilvánosság elé, sikertörténetről hablatyol, szemét forgatva csodálkozik, hát ez nem is két könyv. Nem bizony, van 12 évfolyam, 6-10 tantárgy, lehet jó esetben akár 240 kiadvány is. Köszike, már meg is nyugodtam. Az egyedül hozzáértő egykori kiváló tanárember, Pokorni Zoltán bizottsági elnök tiltakozását pedig lesöprik: nem köhög, kussol a bolha. Árulkodó a kép.

pokorni

Sajnos eszembe jut a 85 évesen ma is aktív amerikai nyelvész, filozófus Noah Chomsky, a generatív grammatika atyja, aki jó negyed százada tízparancsolatba foglalta a mindenkori politikai hatalom nyerő stratégiáit. Igen, olvasták ezt nálunk is sokan, s jó diákként meg is fogadják. A neten megtalálható, én csak kettőt teszek ide:

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. 

 

Innen üzenem a rombolóknak, nem sikerülhet a tervük. A gyermek ugyanis nem törtszám, nem egyszerűsíthető. A jó pedagógus, az „őrző” végképp nem! Tankönyv nélkül is tanítható bármi, különösen ma, amikor a gyerekek otthonosan keresgélnek kütyüikkel a világhálón.

Én már béna obsitosként csak itthonról buzdítom fiatal barátaimat, kollégáimat Ady Endre soraival:

„Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el…”

…és Latinovits varázslatos hangjával:

Még ma írok valami vidámabbat! 🙂

Bukott szamár

A kutyaugatás nem hallatszik az égig frázisával kezdem a következő szösszenetemet mentegetőzésképpen, mert a kiindulópont ismét közéleti felszisszenéseim közül való. Lehet, hogy az emberélet útjának második felén egyre több a nyilallás a kebelben is, nemcsak az egyre rozogább testtájakon? Így lehet valahogy, még ha ifjú titánként nem is hittem el öreg barátom figyelmeztetését: meglásd, Lacikám, ha elmúltál negyven éves, és reggel felkelve nem sajog valamid, akkor nagy valószínűséggel meghaltál. Hát most sajog jócskán, jelezve ezzel, hogy nincs okom siránkozni, elvégre vidáman élek.

A kiindulópontomra visszakanyarodva „köhög a bolha” a következő soraimban is, de jelentéktelenségem tudatában is csökönyösen hajtogatom a magamét, legalább az a néhány hűséges tanítvány és barát fontolhassa meg az öreg rozmár véleményét, akik erre járnak.

Itt az idő visszafognom a meglóduló szövegládámat, a fenti kusza nekirugaszkodásomban négy állat neve rejtőzött el. Nem az állatkertről értekezek itt kérem! Azaz…

Kedvenc állatomra, a szamárra a kultúratörténet során többféle téves sztereotípia ragadt. Aiszóposz több mint két és fél évszázada írt állatmeséiben még hol ravasz, hol buta jószág.

A szamár és a farkas

A szamár a réten legelt, és meglátta, hogy egy farkas rá akar támadni. Erre sántítást színlelt. A farkas odajött hozzá, és kérdezte, miért sántít. A szamár azt felelte, hogy “mikor a sövényen átugrottam, tüskébe léptem”, és kérte őt, húzza ki a tövist – nehogy evés közben megszúrja -, és utána akár fel is falhatja. A farkas rá is állt, felemelte a szamár lábát, s teljes figyelmét a patájára fordította. Ekkor azonban a szamár szájba rúgta, és kiverte a fogait. A pórul járt farkas így szólt: “Megérdemelten szenvedtem el ezt; ha apám mészárosnak tanított, miért kellett nekem az orvosi mesterséggel próbálkoznom?”

Ugyanígy méltán járnak rosszul azok az emberek, akik a nem nekik való dolgokkal kísérleteznek.

A szamarak Zeusznál

A szamarak egyszer az állandó teherhordás és robot miatt méltatlankodva követeket küldtek Zeuszhoz, hogy szabadítsa meg őket szenvedéseiktől, ő pedig be akarta bizonyítani nekik, hogy ez lehetetlen, és azt felelte, hogy akkor szabadulnak meg a rossz sorstól, ha vizeletükből folyót tudnak fakasztani. Azok azt hitték, komolyan beszél, és azóta máig is, ahol egymás vizeletét látják, ott a többiek is köréje állva vizelnek.

A mese bizonyítja, hogy kinek-kinek a kijelölt sorsán nem lehet változtatni.

Jellemzően az ostobaság, csökönyösség szimbólumaként maradt meg. A természeti népek persze tudják, hogy ez teljesen téves nézet, sokak szerint a kutyánál és a lónál is intelligensebb. Az iskolában mégis szamárpadba ültetik a bukott szamarat, aki buta, mint a csacsi.

Ez jutott eszembe a minap, mikor sokadszorra hallottam a „bukott baloldal” rémes jelzős szószerkezetet. A közbeszédben parlagfűként elharapódzott, akár az „igazándiból, úgymond, tényleg” időhúzó szóparaziták. Hogy születik az ilyen, valamely aktuálisan harcba küldött szóvivő saját kreativitását bizonyítani kívánandó kulturált szitokszóként felböffenti, a lelkes kórus meg visszhangozza? Azt mégse mondhatják, hogy g.ci baloldal, meg kib@szott sz@roldal. És nehogy azt gondold nyájas olvasó (a nyájast itt lehet negatív jelzőnek érteni, bár én a kedvesre gondoltam), hogy a nyafka libsi-bolsi lelkem rendül meg az ilyen nyelvi lelemény hallatán, nem. Mert mit hallok a hétvégi bírósági döntés után, amely megsemmisíti a bajai választás eredményét a nyilvánvalóan megvalósult törvénysértés (Nem csalás!!! Nem én voltam, blee!) miatt. Azt, hogy ez a bukott baloldal ármánykodása, blablabla. És akkor mit hallok az ellenoldal macskajancsijától, he? A bukott kormány így akar nyerni a jövő évi választásokon! Bukott kormány! Okos fiúka, gyorsan tanul!

szamefánt

Na akkor, édes pajtikáim, most leülünk itt a fogadószobában, és addig nem állunk föl, míg az elejétől a végéig megbeszéljük hármasban a fűzfánfütyülés módszertanát! Előrebocsátom, alábbi véleményemmel nagyon sok kollégám finoman szólva vitatkozna. Az iskolában én soha nem buktam meg, és soha nem buktattam. Pedagógiai céllal, ösztönző szándékkal írtam néhányszor elégtelent félévi értesítőkbe, egy kezemen megszámolható, hogy az egész évet értékelő bizonyítványba is. A javítóvizsgán soha, mindig vittem tovább a nebulót, hisz rám volt bízva. Korán meggyűlöltem a világvége-hangulatot hordozó szót is. A közoktatásban a bukás elsősorban a tanár kudarca, meg kell találni a módját, hogy a diákot elfogadható teljesítményre sarkalljuk. Nem kitűzött csúcsokat, százalékokat kell hajszolni, hanem a képességeket fejleszteni. Következetes munkával, szeretettel nevelve mindenkiből kisajtolható bizonyos fejlődés, a tanulási problémákkal küzdőkből is. Igen, nagyon nehéz ez, lemondani a gyerekről, átpasszolni a problémát sokkal könnyebb. Nincs tehát bukott diák. És főleg nincs csúfolódás, mert az a gyűlölet előszobája. Értitek! (A felsőoktatás kicsit más, ott inkább elfogadható az elutasítás nyilvánvaló alkalmatlanság esetén.)

Ki bukik el/meg? Miért, ki nem? Bukik a csecsemő, mikor a még fejletlen emésztőrendszeréből a lenyelt levegővel együtt felböffent némi anyatejet is. Aztán hányszor bukik, míg biztosan megáll a lábán. Esik, hullik a kerékpárral. Fejre áll a focipályán becsúszó szerelésnél. Földbe döngölik rossz pedagógusok a bölcsődétől sajnos az egyetemig. Kudarcok érik a tiniszerelemben, később a párválasztásnál. Nem nyer a csapata, nem nyer választást a pártja. Kihasználja a főnöke, kirúgják az állásából, elhagyja a párja, csalódik a barátjában, meghal a hozzátartozója. Így aztán mindenki bukott. Jézus csak háromszor esik el a Golgotán, én számtalanszor. Bukott vagyok, de amíg élek, felállok újra. Így csúfolódjatok, Drágáim!

Most, hogy így meghallgattatok, jutalmul mondok két rövid meserészletet a szamárról. A két szöveg nem függ össze, ha majd ilyen idősek lesztek, mint én, ti is jókat fogtok mosolyogni évezredes ismétlődéseken. Az első egy mai sikeres színházi előadás kritikájának részlete, a másik egy régi keleti népmeséből való. Ítéljétek meg, melyik csúfolódáson lehet jóízűen mosolyogni!

„…Péter ragaszkodik a szamarához, és ennek kapcsán elviselhetetlenül dagályos szónoklatokat szaval el az erős hit és a szamár kapcsolatáról, meg arról, hogy a magyar az ilyen, nem adja meg magát legyőzve sem, nem lesz gyarmat, hanem keres egy szamarat és rábízza magát.”

szamár

Történt pedig egyszer, ó igazhitűek és gyaurok… Naszreddin Hodzsa útra kelt, hogy meneküljön a szegénység meg a hitelezők elől, de addig sarkantyúzta a szamarát, amíg az megbokrosodott. Vakon rohant az úton, a többi vándor utánakiabált: „Hova vágtatsz, Naszreddin?” „Ne engem kérdezzetek, hanem a szamarat”…

szam

Pedagóguskar

ökör

Ó, én címeres ökör, az ivartalanított marhák között is a mazochista kisebbséghez tartozó kérődző barom! Ahelyett, hogy a klaviatúra elé ülve szép nyugodtan bepötyögném a már régóta aktuális bejegyzésemet az élet reményteljes szépségéről, miközben a poharamban gyöngyöző hűvös söröcskémet ízlelgetem. Nem, én előbb szórakozottan végigszörfözöm a net híreit. Naná, hogy olyanon akad meg a szemem, amelytől úgy összefancsarog a lelkem levese, hogy szinte bőrzik. (Bocs Karinthy/Móricz) „Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
– Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije – , bé tökkel vágtál csülökbe.”

Azzal biza, telibe! Mert nem izgat föl különösebben a zuglói patkányozás, a mutyizások sora, a buzizó, zsidózó, orbánozó, gyurcsányozó, nácizó, bajnaizó, liberálbolsizó/hungarobolsizó nyálfreccsenések véget nem érő zuhataga. A kultúra földbe döngölését látva már rángani kezd a bajuszkám, diszkréten öklendeztem a Nemzeti Színházban művelt igazgatóválasztási cirkuszt figyelve, a Vígszínház jövőjét meghatározó mai sunyi és szakmaiatlan döntéstől félve már tegnap megfogalmaztam aggódásomat a közösségi oldalon, amikor az aspiráló idős úr késve beadott ömlengésében a blogcímemet olvastam („Tudnia kell a közönségnek: van remény. A Vígszínház minden derűs magyar polgár színháza kell hogy legyen, valamint a derűs íróké és a derűs színészeké is. Brecht elkopik, Molnár Ferenc színháza ragyog. Brecht színháza ugyanis kívülről, objektíven, absztrakt módon szemlélte az életet, így egyvalami kimaradt műveiből: a szeretet.”) A cukormázas, mézeskalácsszíves (höhöhö, a színház tükröt tart) teátrum víziójától összeborzadva írtam a kommentemben, hogy meg-megbotlik bennem a remény. Kopik, mint a jó Bertolt. Állítsátok már meg Arturo Uit! Molnárral persze nincs bajom, de minden estén Molnár-darab? Kell oda még A sárga csikó meg a Piros bugyelláris is! Szeressük egymást, gyerekek, a szív a legszebb kincs…! (Ebben a pillanatban olvasom: „Érvénytelenné nyilvánította a Vígszínház igazgatói posztjára kiírt pályázatot csütörtökön a fideszes többségű Fővárosi Közgyűlés.” Tán szorul a zabszem, uraim? Áttetsző a koncepció? A teremburáját! Itt jegyzem meg csendben, sokáig zavart a fiatal Eszenyi Enikő színpadi modorossága, de rendezései és különösen közösségépítő tevékenysége okán a szívembe zártam. Igazi nagyasszony, Várkonyi-Horvai-Marton méltó utódja. A közönséget kényezteti, nem a gazda alfelét…)

Ma meg olvasom az Emmi (emmeg mi?) közleményét, és menten eldurran bennem a vaddisznó. Az Emberi Erőforrások Minisztérium köznevelési államtitkársága szerint a pedagógustársadalom többségének régi kívánsága teljesül a kamara szerepét betöltő Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásával. Többségének! Hol az az egy? Régi kívánsága! Alig vártuk, a farkunk beletörik a heves csóválásba!

„A kar megteremti a lehetőségét annak, hogy a jövőben a hivatásukat érintő, munkájukat szabályozó törvénytervezeteket, jogszabályokat a legilletékesebbek, maguk a pedagógusok, s nem felhatalmazásuk nélkül a nevükben eljáró, változó legitimitású szervezetek véleményezhetik. Az oktatást irányító miniszter szakmai partnereként a kar jogszabályok készítését, módosítását maga is kezdeményezheti.” Hű, de jó! Ezzel beismerik, hogy az elmúlt hónapok pusztító ámokfutása kézi vezérléssel zajlott, minden szakmaiságot nélkülözve. De mostantól véleményezhetik. Hiszen kötelezően beléptek. A karba! (A szókezdő mássalhangzó cserére szorul.) Beleléptünk a … Ma már idéztem Karinthyt, barátját, Kosztolányit csúfolva most is segít:

“A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI”
CÍMŰ CIKLUSBÓL[3]

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe… s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

A közleményben írtak arról is, hogy a kormány az idén 32,5, jövőre 150 milliárd forinttal több pénzt fordít a pedagógusok bérére, kifejezve nagyrabecsülését pedagógusok iránt, és elismerve a nevelési-oktatási munka fontosságát. A pedagógusok fizetése szeptembertől átlagosan 34 százalékkal, 2017-ig pedig minden tanév kezdetén a jogszabályba foglalt mértékkel növekszik.

Az elvett cafeteria kb. 8 %, az elvett pótlékok és az eddig fizetett túlóra kitesznek 10-10 %-ot. Hogy is van a nagy fizetésemelés? Bruttó 6 %! Nem mondom, jól jön. Biztos forrásból tudom, hogy Kőbányán a pedagógusok összes havi bértömege 178 millió forint volt eddig, mostantól 185 millió. Ezek szerint jól számoltam.

Mint hangsúlyozták, a kormány véget vet annak a megalázó gyakorlatnak, hogy a tisztességgel és becsülettel dolgozó pedagógusok munkájukért eltérő díjazást kapjanak. Éljen a kontraszelekció! A képességbeli és tudásbeli különbségek, a munkamorál és az eredményesség nem számít. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek…”

Biztonságos életutat garantál, és megteremti annak feltételeit, hogy a pedagógusok a gondjaikra bízott gyerekekre összpontosíthassák figyelmüket – jelezte az államtitkárság, hozzátéve, hogy a pedagógusok új munkarendje nevesíti a korábban is munkakörük ellátásához tartozó feladatokat, ugyanakkor egyetlen új feladatot, elvárást sem tartalmaz.

A magasabb bérezéssel, a túlórák korlátozásával a kormány megszünteti még a lehetőségét is annak, hogy a tanárok aránytalan, a minőség rovására menő túlmunkát végezzenek – áll a közleményben.

A garantáltan biztonságos életutat nem jellemezném tovább. Rózsát, Arankát, Emmit, a három gráciát sem, minősítse őket az aranyszavú Illés államtitkár úr! Kapnak ők eleget így is, mint most hallom, miniszteri biztost a nyakukra. Véleményezném helyette a mindenhez értő bölcs vezető agyában fogant, hegyek vajúdásából világra pattanó, mindenkit benyelő kisgömböcöt, a leendő Nemzeti Pedagógus Kart. Egy mozdulatsorral: a pedagógusököl záródik, a pedagóguskar derékszögben megemelkedik és beleng, hogy ne nyíljon a középső ujj. Könnyű nekem, én már nem félek. Csak féltek.

ököl

Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökölnek. 🙂

Oldásul egy Babits-vers, hátha valaki nem ismeri:

Ha nem vagy ellenállás…

     

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha 
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

(1936. ápr. közepe előtt)

Makacs csontod a virág alatt…

Igazándiból, brrrrr!

A minap sebzett kanként hördültem fel, mikor egy hétköznapi beszélgetés során automatikusan kinyekergett a számon a címbeli szószörny. Homlokomon árokká mélyültek a párhuzamos ráncocskák, megbicsaklott rögtön az egyébként jól átgondolt gondolatfüzér. Hová süllyedtem, atyavilág!

Hasonlót érzek most is, hogy a billentyűzetbe pötyögtem ellenszenvem tárgyát. Pedig a szó él, sőt, egyre népszerűbb, a gondolatmentes kommunikáció szinte nélkülözhetetlen paneljévé vált, s bizony olykor értékesnek vélt felületeken is bogáncsként megragad, lásd a szerző mívesnek gondolt szókincse.

Így jár az, aki forró nyári délelőttökön értelmes elfoglaltság híján a királyi tévé beszélgetős-mórikálós műsorát bámulja a képernyő előtt! Na jó, nem bámulja, esetleg hallgatja a háttérben. Az élő közvetítést Révfülöpről sugározzák, a szomszéd Szepezd miatt is méltó a figyelmemre. Az ott nyilatkozók nem feltétlenül a beszédművelés apostolai, hemzsegnek az elmakogott mondatokban a töltelékszavak: a hát, a tényleg, a mindenképpen, a tulajdonképpen, az igazából… A nagyobb baj, hogy a műsorvezetők nyelvi szintje alig különbözik a vendégekétől. Hol vannak a riportkészítés nagybivalyai? Sehol, elhajtotta őket a mai médiapolitika. Naná, még véleményt mondanának! Aztán odaültetnek két ifjú meteorológust, akiknek lövésük nincs a riportkészítés szakmai fogásairól. Itt aztán kiderült, hogy a palóc tájszólásban bájosan időt jósló ifjú mennyire sötét. A fene sem gondolta! „Igazándibul!” A másik meg hiénát idézően nevet a saját sületlen tréfáin, ha jelen lennék, egy lábbal beneveznék azonnal a tóátúszásba. Az Haction című szappanopera macsója meg egyetlen értelmes mondatot sem tud kinyögni. Néha még a papírról sem! A hölgyeket hagyjuk, legalább szépek! Az egész nyári adásmenetben csak Jakupcsek Gabi és Szujó Zoli nyújtott elfogadható teljesítményt. Kár, hogy nem együtt.

A magas tudományt képviselő nyelvész persze nem minősít és értékel, érdeklődéssel tudomásul veszi a nyelvfejlődés jelenségeit, vizsgálja és körülírja azokat. De én természetesen e kitűnő de néha dölyfös és unalmas kollégák szemében ún. laikus vagy naiv nyelvművelő vagyok („nyelvelkedő”), jogot formálok az ítélkezésre. A tanárembernek kötelessége szóvá tenni az ízléstelenséget, stílszerűen nyelvet nyújtani neki, természetesen kellő indokokkal valamint megfelelő alternatívát kínálva helyette.

Jöjjön eszerint az ítélet: A tekintetes Laci bá’ bíró a fent nevezett „igazándiból” kifejezést szűkebb pereputtyával együtt (értsük ezalatt a nagybácsi „igazából” és a vidéki rokon „igazándibul” szavakat) kitiltja az irodalmi és/vagy köznyelvből, és életfogytiglani kukára ítéli. Az elítéltek szabadlábra feltételesen sem bocsáthatóak.  

Az ítélet indoklása:

A ma abszolút tőnek számító ’igaz’ (13. sz. közepe) is származékszó az Etimológiai szótár szerint, alapszava feltehetőleg a jog főnév egy régi nyelvi változata lehet. Végződése a –z névszóképző. Gazdag szócsalád alapja lett: igazság, igazít, igazul, igazgat, igazgató, igazodik, igaztalan, igazol, igazságtalan, igazi, IGAZÁNDI (1791), igazolvány.

Az elsőrendű vádlott relatív töve (igazándi) eszerint nem a régen (1372 u.) megszilárdult ragos alakulatból (igazán) képződött, amely tökéletesen alkalmazható helyette, hanem az abszolút tő játszi szóalkotással (szókarikírozással) keletkezett származéka, annak –ndi kicsinyítő képzős alakja. Vö. oktondi, pökhendi.

Érdekes adalék mentené a szót Arany János elbeszélő költeményének, a Buda halálának 9. énekében:

„»Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi* harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

*Ami komolyan, serio megy, nem játékból, Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja, miért. A. J.”

A nyelvtudós költő gyakran alkalmaz lábjegyzetet, itt mintha hallani vélnék némi iróniát. Megvetette, hát nincs. A valódi jobban is hangzik.

A Nyelvművelő kéziszótár (Grétsy–Kemény szerk. Tinta, Budapest 2005) a következőt írja az ‘igazándiból’ alakról: „E korábban inkább csak a népies beszédben előforduló határozószószerű ragos melléknév újabban a művelt köznyelvben és a sajtóban is terjed. Mint stílust színező elemet nem helytelenítjük, de rendszeres használata modoros benyomást kelt, mert finomkodó és terjengős. Helyette általában jobb az ‘igazában’, ‘valójában’. Van ‘igazándibul’ változata is; ez tájnyelvi ízű, a köznyelvben nem fordul elő.”

A legújabb grammatikák szerint azonban az igazándiból jelentés- és funkcióváltáson ment keresztül, ugyanúgy partikulának minősül, ahogy a helyette javasolt szinonim alakok. A Magyar nemzeti szövegtár adatai alapján egyre terjed, sajtóban és szépirodalmi szövegekben egyaránt használják.

Ne tegyék! Nincs valódi jelentéstartalma. Puffasztó töltelék. Óvoda-idéző stíluselem, modoros, finomkodó és terjengős. Antonimája (ellentétes jelentésű szó) sincs. Játszásiból? Netán játékból? Ha én közölni akarok valamit, azt nem játékból teszem. Akkor meg minek? Hogy eltakarja a hiátust, az űrt?

Nyelvelkedésem végén kötelességem idetenni egy rövid adalékot, mert én az iskolában még nem tanultam semmit a módosítószók kategóriájába sorolt partikulákról, a beszélő szubjektivitását kifejező nyelvi elemekről. Radikális elhatárolásukra először csak 1995-ben került sor, Keszler Borbála által. Példáiban az akár, alkalmasint, aztán, ám, bezzeg, csak, csakhogy, de, de hiszen, egyáltalán, elvégre, inkább, is, hiszen, legalább, legfeljebb, már, tulajdonképpen, ugyan szavak fordulnak elő:

„A partikulák csekély jelentéstartalommal rendelkeznek, egyesek szerint csak a szituációból adódik a jelentésük, pragmatikai-kommunikatív indikátorok, általában egy szóra vonatkoznak, mondatrész szerepét nem töltheti be, elhagyhatók a mondatból anélkül, hogy a mondatban szerkezeti hiány keletkezne, semmiféle kérdésre nem válaszolnak, hordozhatnak azonban emocionális tartalmat […]. Árnyaló partikulák: Főként a beszélt nyelvben, és különösen a dialógusokban fordulnak elő. Speciális jelentésük nincsen. Általában egyéb szófaji kategóriákba is beletartoznak, partikulaként való használatuk csak másodlagos. Pragmatikai funkciójuk van. Többletinformációt nyújtanak a mondottakhoz viszonyítva. Árnyalják a mondanivalót, illetve pontosan kijelölik annak pragmatikai funkcióját” (Keszler 1995: 304).

Találtam egy édes képet, talán megerősíti az üzenetemet. A szépséges Seherezádé gyakran megszólalt, ez sokat rontott a megítélésén.  🙂

igazándiból

Ez pedig egy kemény rockos szinonimatár. Meg kell hallgatni! Végeredményképpen…: