Utóélet 2.

A késésem oka szerencsére most nem a rongyolódó egészségem, még az önkormányzati választások körüli őrült mocskolódások okozta rezignáltság sem vette el a kedvemet az írástól. Bár a felelős/tlen érdektelenséget meg az általam ideálisnak gondolt demokrácia újabb csúfos vereségét látva homlokom gyakran és ütemesen kívánta érinteni íróasztalom kemény fedlapját. Jó erősen, a klaviatúrára azért vigyázva! De kultúrlény ugye ilyet nem tesz, fáj úgyis a busa fejem odabent. Minek csapassam még a felszínt is?

Történt pedig, hogy asszonkámnak igencsak sürgőssé vált az általam csak az azóta levitézlett és ezáltal amnéziába pottyant Rózsi kollegina őrületének nevezett portfólió kiegészítésének szükséglete. Ez a szakma által elismert és a szülők és diákok szeretetét és tiszteletét bíró pedagógusoknak csak púp a hátukon, a kevésbé alkalmasoknak azonban az egyetlen lehetőség, hogy hosszú-hosszú oldalakon fényezzék önmagukat, hátha a több évtizedes mellőzöttség mocsarából ki tudnak törni. Majd ezt eldönti egy politikai farvizeken előnyt nyalakodó frissen fölkent hivatalnok. Asszonkám is sürög ezerrel, immár két teljes hétvégét eltöltött zömmel szintén nagymamakorban lévő buzgó pályatársaival egyetemben a teljesen értelmetlen továbbképzésen. Közben a munkanapjain éjszakába nyúlóan házi feladatokat „kontrolcé-kontrolvézik”, hadd lássák odafönt, hogy a kiválasztottak milyen kreatív faszagyerekek. De hiába lázítom, hogy minden oldal közepére szúrja be, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, annak fényes nappal a Fő téren kinyalom a se…, sejhaját. Nem ő, én Laci bá’, bő nyállal. Ki én! Úgyis divat most a nyalafintáskodás. Pfuj!

Most meg a kibővített portfólió, mert attól lesz majd mesterpedagógus! Mit megtesz az ember a nyugdíj előtt azért a pluszban beígért havi száz rugóért! Amiből – szerintem – úgysem lesz semmi. Miből lenne? EU-s pénzből? Ugyan!

Én meg nem férek oda a géphez. Tudniillik megfázott a gyöngyöm, kapóra jött neki a múlt héten egy kis betegállomány. Megbolydult hát a hétközi béke szigete itthon, csak apró időmorzsákat tölthettem az asztali gép mellett. A noteszgépet meg nem szeretem, egy csomó dolgomat át kellene telepíteni, végre megszoktam a W-7-et, nem megyek vissza az XP-re. Persze asszonkám hasonlóan konzervatív. De ő hozza a lóvét, nincs helye okoskodásnak.

Már megint meglódult a közölhetnékem, más tisztességes blogger három posztban ír le ennyit, én meg csak most térek rá arra, amiért tulajdonképpen leültem.

utóélet 4

Azzal fejeztem be előző bejegyzésemet, hogy Virág nagyszerű filmjéről néhány szedett-vedett gondolatot, esetleg saját emlékfoszlányt monitorra vetek. A mozihoz ugyan kevéssé értek, legfeljebb a műélvező szintjén, bár meg kell mondjam, hogy a betegségem kezdete óta rengeteg filmtablettát bevettem. (Elismerem, kicsit erőltetett a humor, de megkockáztattam, mert sokáig fogalmam sem volt, hogy mi köze a gyógyszernek a filmhez. Segített a Wikipédia.)

Ha a nyájas olvasó ismerős megfogalmazást talál, ne vádoljon feltétlenül azzal, hogy Schmitt Pál-i magaslatokra török, szinte minden kritikát többször olvastam, néhány mondat nagyon megragadt bennem.

utóélet5

Például ez a kedvcsiholónak szánt, de tudóskodó kérdés: „Ki hitte volna, hogy egy transzcendentális coming of age mozi éleszti újra a magyar filmekbe vetett hitünket?” Mert a magyarok tényleg nem szeretik a magyar filmeket. A magyar film a rendszerváltás óta felejthetővé vált, hiszen javarészt ugyanazt kapta tőlük az ember. Vagy a kevésbé jó ízlésű, klisés nyugati komédiák primitív dramaturgiáját másolták saját munkáikba, megfűszerezve egy kis bunkó otrombasággal, nehogy elfelejtsük, hogy magyar filmet nézünk, vagy az öncélú művészkedés jellemezte, ahol az alkotókat nem érdekelte, a néző érti vagy élvezi-e, amit órák óta bámul. Az egyéni hangú Üvegtigris és a Valahol Amerika lett az etalon a maguk olykor szórakoztatóan bárgyú humorával.

Visszatérve az idézett felvetés állító részéhez: az Utóélet valóban szokatlan felnőtté válási történetet, melyben a szorongásokkal küszködő, huszonéves Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. A pszichiátriáról szabaduló fiút az apa hazafuvarozza az elzárt vidéki otthon hamis idilljébe. Bár a kezelőorvos meghagyta a férfinak, hogy próbáljon megértően viselkedni fia gondjaival szemben, az apa ugyanúgy képtelen megszabadulni autokrata valójától, mint Mózes a szorongásaitól. Kettejük kétségbeesett és egyre komikusabbá váló kapcsolatteremtését ráadásul váratlanul félbeszakítja a lelkész halála. Bár elsőre úgy tűnik, Mózes válláról eltűnik az apai szigor keltette nyomás – kettejük közös útja a síron túl is folytatódik, ugyanis a férfi félszeg kísértetként követni kezdi fiút. A legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg.

A fiú kétségbeesetten próbál megszabadulni a kísértettől, és ebben segítségére lesz egy spiritiszta autószerelő, valamint a lelkész narkós asszisztense. Próbálja megtalálni az okát, amiért a halott még nem távozott a túlvilágra, nekilát felkutatni és bevégezni apja elvégzetlenül hagyott feladatait, azonban idővel ráeszmél, az ok, amiért még nem távozott apja szelleme, az ő maga. A film tétje az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.

utoelet2

Végső soron ez egymás elfogadásának története is, hiszen amikor a film szereplői rá akarják erőltetni saját akaratukat a másikra, az csak még több konfliktust eredményez. Az apa lelkét jelképező fehér galamb csak akkor emelkedik a magasba, amikor Mózes minden szorongását legyőzve határozottan dönt, és képes ezt derűsen vállalni. A gyermek iránti bizalom ugyan későn és bonyolult körülmények között születik meg, de megszületik.

Több évezredes kettős dilemma fogalmazódik meg bennünk: el kell tudnunk engedni halottainkat, bármily kilátástalannak is tűnik szeretteink nélkül az élet folytatása. Nem könnyű, hisz ebben a küzdelemben jórészt magunkra vagyunk utalva, a távozó aligha segít látványosan, ahogy itt a filmben. A másik jóval profánabb: el kell engednünk időben (lehetőleg még életünkben, höhöhö) szárnypróbálgató gyermekeink kezét, hagyni őket, hogy megtalálják saját magukat. Akkor is, ha látjuk esetleges hibáikat, tévedéseiket, és mi igazán tudni véljük, mi lenne számukra az igazi jövő. Óvnánk minden nehézségtől, egyengetnénk az útját a magunk feje szerint. Nem lehet! Majd szól időben, ha tanácsot kér, ha segítségre van szüksége. Ez sem könnyű. Hány de hány barátomat győzködtem, hogy higgyen szétszórt, lázadozó, léhának tűnő, felelőtlenül cselekvő csemetéjében. Ne gyötörje elvárásaival, ne kényszerítse rá saját meg nem valósult vágyainak megvalósítását, ne követelőddzön, ne szidalmazzon, ne káráljon! Higgyen benne! A bizalom és a saját belátása meghozza a termést. Eddig mindig nekem lett igazam. Persze én könnyen beszélek, mindkét leányom mosolygós ötöst érdemel. Talán a töretlen bizalom miatt is…

DSC_4387

Az Utóélet egy sokrétegű, viszont cseppet sem szájbarágós film. Erőssége a hangulat, amely a tehetséges operatőr, Pohárnok Gergely képeinek egyedi látványvilágával áthatja a filmet, a nyers kelet-európai valóság sajátos atmoszféráját teremti meg, s amely olykor a vitriolos humorú cseh filmek vagy a román újhullám nyerseségére emlékeztet.

Az egész alkotást bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd, sőt feketébe hajló) humor jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek finoman stilizált vidéki világa szinte szürreális. Kiválóan meg vannak írva a groteszk szituációk, és a történések is logikusan következnek egymásból. Főleg a képi humorban jeleskedik, hiszen a leginkább vicces és drámai pillanatok is a látvány miatt fejtik ki olyan jól hatásukat a sok abszurd szituációból eredő helyzetkomikummal.

Számomra különösen érdekes még a motívumok játéka a filmben. A történetet végigkíséri a halál jelensége. Ez főleg a kísértő halott apa újabb és újabb megjelenésében érhető tetten vezérmotívumként, ahogy szellemként visszatérve segít fiának áthaladni a felnőtté válás rögös útján. Egy mellékszálon is megrázó: Mózes örökbefogadott kishúga, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi megkérdőjelezni, hogy valóban a családhoz tartozik-e biológiailag, miközben minderről senki nem vesz tudomást.  Nemcsak szembesül az elmúlással és annak elkerülhetetlenségével, hanem tevékeny részesévé is válik egy groteszk jelenetben, amikor a lelkész utódjának elgázolt pitbullja a mosogatóban agonizál, és félelmében egy puskával agyonlövi. Ez a naturalista mozzanat meglehetősen lehangoló része a történetnek, szívesen beszélgetnék róla értelmes középiskolásokkal. Kíváncsi vagyok, tudnának-e kezdeni vele valamit.

Végigvonul a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.

Említettem már a másik, valamivel elcsépeltebb metaforát is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galambot, amelyet temetési szertartást végző ügybuzgó lelkész megpróbál az „égbe” rugdosni. Nem megy, ahogy a lélek sem hajlandó a mennybe menni, miként az illendő lenne, nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia nyakában.

Alig találni olyan jelenetet, melynek ne lenne valamilyen másodlagos jelentése is. Ilyen motívum a fiú vegetáriánussága, amit senki nem hajlandó komolyan venni. Minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a macsós viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.

Nem véletlenül a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a giccses, de monumentális Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.

Itt elgondolkodtató lehet, milyen a rendező viszonya a valláshoz. Egy interjúban meg is kérdezték tőle:

„A nézők joggal érezhetik azt, hogy a vallás szálka a szemedben?
Van egy jelenet a templomban, ahol egy kisfiú leköp egy imakönyvet. Ez egy érzékeny dolog, és mivel egy templomból már kitiltottak minket, a forgatáson sumákoltunk, nehogy a lelkész megtudja, mire készülünk, aztán megint kitiltsanak. Az egyik kellékes viszont elszólta magát, mert nem érezte milyen vékony jégen járunk, de kiderült, hogy a lelkész végig tudta, mire készülünk, és egyáltalán nem zavarta. Megértette, hogy ez egy film, és ez a jelenet nem arról szól, hogy leköpnek egy imakönyvet, hanem arról, hogy zaklatnak egy kislányt, és ezt egyáltalán nem veszi észre a környezete. A film egyik főszereplője egy lelkész, de az Utóélet nem általában a lelkészekről mesél, hanem erről a fiktív szereplőről.”

Igen. De mesél még a két lelkész alakja a könyörtelen etatizmusról, az álszent hipokritákról, a képmutatásról, az elfojtott kéjsóvárságról, a balogzoltánok seggnyalásáról. És ez nem az Istenről rántja le a leplet, sőt, a hitről sem.

Végezetül és a teljesség igénye nélkül ejtek néhány szót a színészekről is. Csákányi Eszter örök plátói szerelmem, akármilyen szeretetre vágyó ocsmányságot játszik. Ennél többet kár mondanom. Az örökbe fogadott kishúgot alakító gyermek, Hang Lili Rozina profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni összes fájdalmát. Mint jó néhány színjátszó kör egykori vezetője mondhatom: csiszolatlan gyémánt. A Mózest alakító amatőr színészre, Kristóf Mártonra ezt kevésbé mondhatom el, néhol lehetett volna hitelesebb, de ezt tudjuk be szerepbeli betegségének. Tetszett még a lelkész utódját játszó Gyabronka József (hej, a jó II. Móka Miki, akkor mennyivel ártatlanabb volt) és a spiritiszta autószerelő szerepében Anger Zsolt.

Fontos bekezdést érdemel tőlem a lelkész-apa (illetve a röghöz kötött szellem) szerepét játszó Gálffi László. Nemcsak druszám, lényegében kortársam is, egykori színészi szárnypróbálgatásaim idején nagyon figyeltem rá, ahogy Cserhalmi Tyutyura is. Kicsit vetélytársnak is tekintettem. Az 1975-ben forgatott népszerű Kenguru című filmben tűnt fel egy vézna, pelyhedző bajszú ifjú, Kánya (Varjú István), aki fiatal felnőttként a szabadságot keresve rohangált a csajok között, valamint Budapest és Paks között egy Zil teherautóval, hogy építőanyagot vigyen az épülő atomerőműhöz. Imponálóan alakította a meglehetősen tétova, olykor mégis határozottan cselekvő főhőst. Ideteszek egy képet, a stáblistát és egy linket, hátha valaki nem látta a hetvenes évekbeli száguldásainkat:

kenguru másolata

Rendező Zsombolyai János
Forgatókönyvíró Zsombolyai János, Bertha Bulcsu
Főszerepben Gálffi László
Vándor Éva
Koltai Róbert
Pásztor Erzsi
Tarján Györgyi
Zene Benkő László, Delhusa Gjon, Frenreisz Károly, Koncz Tibor, Latzin Norbert, Markó András, Szörényi Levente, Tardos Péter, Tolcsvay László, Somló Tamás
Operatőr Zsombolyai János

http://youtu.be/Ng0cnQ4vm6I

Egy másik emlékezetes élményem 1980-ból Peter Shaffer Equus című darabjának első magyarországi bemutatója a Pesti Színházban. Darvas Ivánnal lenyűgöző alakítást nyújtottak.

equus

Gálffi László (Alan Strang)és Darvas Iván (Martin Dysart)

Peter Shaffer: Equus
Rendezte: Kapás Dezső
Bemutató: Pesti Színház, 1980. január 24.
MTI fotó

Eszembe jutott most, hogy a hat lovat megvakító ideggyenge fiút oly nagy átéléssel alakító egykori Gálffi hogyan játszaná most Virág filmjében Mózest. Költői a kérdés… Aztán következett még rengeteg emlékezetes szerep a Vígszínházban, azután az Örkényben.

Egy másik párhuzam is érdekes: a színész legutolsó szerepe az Örkény István Színházban Hamlet apjának szelleme. Kijutott neki a szellemekből. Sajnos ezt még nem láttam. Lehet, hogy megnézem, bár a Hamlettel óvatos vagyok. Több rossz rendezést láttam, mint jót.

Az Utóéletben is nagyot alakít Gálffi, kedvenc marad, de a mai hódolatom – a korábbi jegyzetemben leírtakból érthetően – a sikeres elsőfilmes Zomborácz Virágé. Adja meg mindkettőnknek a Jóisten, hogy még sokszor dicsérhessem újabb és újabb remekjeit! 🙂

Reklámok

November

Mint a vészhelyzet-üzemmódba tekeredett sün, magamba gubódzva várom, sodródjon el mellettem mielőbb a november. Szorongásomat most nem elsősorban a felerősödő közéleti hisztériák okozzák: háborúba szólító békemenetek, összefogást sürgető idióta perpatvarok, barbár szoborállítások és –döntések, könyvégetés, nőnevelés ököllel és sárba tipró szavakkal, választási csalás és köré sorjázó rágalmazásözön etcetera. Azok is. Elkeseredésemben megtanulok némán, könnybe lábadt szemmel legyinteni. Mit tehetne mást egy rokkant!

Na jó, lázít és lelkesít egy picit, ha értelmes arcot lát, mert azért akad ilyen is bőven. És örül, hogy lyuk van a seggén, ha már lába nincs. Ajándék minden nap. Van remény a holnapra is. Minden tekintetben.

Valójában azért nyomasztó az idei novemberem, mert a tavalyi eltűnt valami fájdalmas, rettegést hozó ködben. Október végén kerültem kórházba a hirtelen keletkező ijesztő lábsebemmel, amit aztán éppen ma egy éve el is távolított az ügyeletes kirurgus a bal hátsó futóművel együtt térd alatt. Nagyon féltem. Nem a haláltól, hanem az életben maradástól. A valódi megrokkanástól. Pedig már volt rutinom, a kálváriám három éve kezdődött. A blogban már nagyrészt megírtam, itt csak felsorolom: szívkoszorúér bypass, aztán jobb láb öregujj amputáció, leszázalékolás, orvostól orvosig járkálás.

De most nem tudtam fölkelni és kimenni. Kilátástalannak tűnt. Be-bevillantak hétköznapi hősök, Mosolyka és Nick Vujicsics meg az Örkény-egyperces, a Gondolatok a pincében. Meg a kevésbé ismert Somlyó György-vers:

Somlyó György: Mese

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Miért-miért? Hogy ki tudjon menni. Nincs gyűlöletesebb tárgy számomra az ágytálnál és a kórházi kacsánál. A szörnyűség pedig nőtt, mert a rengeteg beszedett antibiotikum tarvágást hajtott végre a bélflórámban, és a kórházi higiénének is köszönhetően megfertőztek egy alig gyógyítható divatos nyavalyával, melyet clostridium difficile előkelő néven emlegetnek, valójában egy nem múló szapora fosás. Ezzel aztán az államalapító átpasszolt a lovagkirálynak. (Ez olyan orbitális baromság, hogy így hagyom. Tudálékos és nyelvi rejtvényekre fürkész barátotok azt akarta mondani, hogy a Szent István Kórház sebészetéről frissen csonkolva átvitték a fertőző betegekre éhes Szent Lászlóba.) Itt legalább három lépésre volt a reterát, és a járókerettel meg tudtam támadni szükség esetén. Valamivel emberebbül éreztem magam, mintha olykor a nap is besütött volna. Azért itt is meghalt mellettem a baloldali ágyszomszédom, miként az Istvánban. Ezúton üzenem, ha kórházba kerülve jobb felől megláttok magatok mellett, saját felelősségre irány haza! Az a biztos.

December 7-én gurítottak haza, már megvolt a kerekesszékem és a saját járókeretem. Nem részletezem a segédeszközökkel való közlekedés szépségeit. Mindenesetre megfontoltam minden helyváltoztatást. Az nagyon bosszantott, hogy főzés közben a tragacsban ülve nem láttam bele a lábosba, vakon kevertem a rántást. Februárban végre megszűnt a többször visszatérő fosás, és elkészült az ideiglenes protézisem. Nehéz volt újra megtanulni járni, de sikerült. Persze ma is félek egy eséstől, kétségbeesetten kapálóznék segítségért, mint a felborított büdösbogár. A tavaszi kirándulásunkon már vezettem az autómat kézi kuplunggal, és jórészt állva mondtam a verseket a Petőfi-estemen.

 viharsarok2

A nyár végén elkészült a végleges protézis, ennek felöltése nehézkes, otthon a régiben szambázom, mert könnyen beleugrom, mint egy kalocsniba.

Szép ez a november, felkelek és járok. Bevásárolok, ha hívnak, kocsmába megyek. Vajon meddig? Féltem a jobb lábamat. Az volt a rosszabb.

Taki barátommal előszeretettel ugratjuk egymást jóindulatú gonoszkodásokkal. A fent említett kiránduláson például váratlanul így szóltam hozzá:

Takikám, neked csőlátásod van.

Mi van? – kérdezte. Erre felhúztam a nadrágszáramat, mely alól kivillant a műláb tokját és lábfejét összekötő nikkelezett cső. A fejét fogta. 🙂

 protézis

A napokban visszavágott. Köztudomású, hogy jó három évtizedet fociztunk heti rendszerességgel együtt. Szerettem vele, mert látott a pályán, és oda tudta rúgni a bőrt, ahova kellett. Erre azt mondja a pici szájával:

 – Mindig tudtam, hogy kétballábas vagy!

 – Mert?

 – Te mondtad, hogy váltogatod a protéziseidet. 🙂

 vihars3

Told, ki tudja, meddig tolhatod…

Takit az elmúlt héten köszöntöttük 66. szülinapján. Előző posztjaimra készülgetve találtam egy tündéri Weöres-kéziratot, a fotóját küldtem el neki szeretettel. Nagyon érvényes magamra nézve is! Itt is kiteszem, köszöntve vele minden 47-es barátomat.

w-vers

Katt rá!

A trafikmutyi visszanyal

Előző két bejegyzésem zsörtölődései után ideje hangot váltanom egy csöppet, mielőtt egy véletlenül erre tévedő új olvasó a blogtulajt gyomorbajos mizantrópnak találva a hátát mutatja, s eliszkol innen. Nem, kérem, a saját nemzeti mosolybolt továbbra is nyitva van, csak bizonyos környülállások okán takaréklángon üzemel, néha diszkréten homályos tejüveg mögé húzódik. De most vigyorogva kitüremkedik onnan, miként Juhász Feri bácsi az elvesztett Latinovitsot átkozódva sirató burjánzó képsorában a „csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből hagymásan kitolul”.

trafik

Eleddig fásult szkepszissel figyeltem a média rajzását a trafikügy körül, enyhén émelyegtem az újabb nyilvánvaló nemzeti átveréstől, ahogy az ellenőrizhetetlen pályáztatás során balkáni „egyszerűséggel” csokorszámra utat találtak a meghirdetett koncessziók, hogy is mondjam, érdekes kötődésű új tulajdonosaikhoz. Tessék-lássék sajnálkoztam a megélhetésük elvesztését nehezményező régi trafikosok sorsán, és megkeseredett a szám az osztás után azonnal törvényileg megemelt árrés hallatán. De kit érdekel ez a hisztéria?

trafikok

Ahogy korábban megírtam Füstbement… és Cigi és Facebook című posztjaimban, én 37 év kemény bagózás után három éve letettem a bűzrudacskát végleg. Jó, kellett hozzá némi nyitott szívműtét meg az azt körítő mizériák.

Azonban most megvilágosodtam. Nem a felelősséget elkendőző porhintés volt az illetékes elvtársak bizonyítványukat mentő magyarázkodása. Pedig azt hittem, én balga lélek! De nem! Ők ezt előre tudták! Meglepődve értesülök róla, hogy egyre több értelmiségi barátomat kínozzák az elvonási tünetek. Letették a cigit! Nemcsak józan előrelátásból, takarékoskodásból, hanem dühből. A harag néha jó tanácsadó! Szívből szurkolok nekik, én még ma is majd megvadulok egy szippantásért. De nem gyújtok rá, talán csak az utolsó kenetet követően, ha eszembe jut, és a lelki atyánál lesz cigaretta. Esélytelen. 🙂

Az országban az elmúlt két hónapban a dohánykereskedelem 38 %-kal esett vissza. Ez igen! Minden harmadik ember. Tudom persze, hogy sokan kínjukban csempészett ukrán cigit szívnak, de előbb-utóbb meg fogják unni a törvénytelen és szárított tevetrágya minőségű árut, és leteszik végre. Előre üdvözlöm őket a klubban!

A nagy dérrel-durral uniformisba öltöztetett árudák meg zárnak be sorban. A szív megszakad!

cigi

Úgy harminc éve két nagyszerű barátommal, Etával és Péterrel arról beszélgettünk egy pohárka ital mellett nagyban pöfékelve, hogy ki mikor kezdte a bagózást, meg milyen szörnyűségeket szívott azóta. Eta büszkén mesélte, hogy a csongrádi trafikban darabszámra árulták a füstszűrő nélküli Symphoniát, az volt a legolcsóbb, azzal kezdte. Felemlegettük, hogy milyen hegyeseket és leveseket tudtunk köpni tőle, ha a dohánymorzsa a szánkba került. Mezítlábas szimfinek hívtuk, metaforával jelezve a filter hiányát. A mindig visszafogott, de a nyelvi humorra és az abszurdra szintén vevő Péter ártatlan arccal megkérdezte harsányan csevegő barátnőnket:

–         Eta, szívtál-e már mezítlábas tuareget?

–         Azt ugyan nem, milyen az? – érdeklődött elkerekedett szemekkel az áldozat. Egy darabig egymás szavába vágva áradoztunk az orális élvezetről, amit az említett szakrális tárgy szájba vétele és leslukkolása okoz, Eta gyanútlan irigységgel hallgatta, majd kitört belőlünk a röhögés.

tuareg

A kedves tanító néniről tudni kell, hogy a testi fenyítés esküdt ellensége, tanítványait még szavakkal sem bántaná. Ellentétben a legjobb barátaival, jó pár hátast kaptunk, míg kiszedte belőlünk a tuareg szó jelentését. Azóta tudja, de minket emiatt megsorozott újra. A közismert székely közmondásban ki is cseréltem a medvét: A sör nem alkohol, az asszony nem ember, Eta nem játék. 😀

Ez a parancs, érik a barack

szénégető

Ahogy a túlhevült boksából ki-kicsapó lángot taposással és néhány szívlapátnyi földdel móresre tanító szemfüles szénégető, olyasféleképpen próbálom a pipától eldurranni szándékozó agyamat csitítani a fegyelmezettebb testrészemmel, a kezemmel. Azaz guvadó szemmel ülök a monitorra bambulva, jönne belőlem a kígyó-béka, de okos kis praclim feltételekhez köti a munkába állást:

– Hohohó, kisbarátom, csigavér a löttyössel! Érdemes ezzel rongálnod a kiadós lakatosmunkával helyrepofozott, de kíméletre szoruló karosszériádat? Na nem!

– Nem hát! (Ez utóbbi a legundokabb magyar szó /itt partikula/, ebben a mondatban nincs igazán jelzésértéke. Bár azt szeretem, ha vakargatják. Egyébként a ~am közepére kívánom. Most jut eszembe: a játékra okot adó azonos alakúság mégis érdekessé teszi. Csak a rossz diákszokás riaszt, a bizonytalanság azonnali jelzése a mondat elején.)

A napi politikához tehát önvédelemből próbálok úgy viszonyulni, mint a mesebeli halvérű király, aki kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye. Mondhatnak bármit, mindent elhiszek, a lány meg marad. Elhiszem a rezsicsökkentést, ha nem is érzem. Elhiszem, hogy az árvizet is a Bajnai-legények okozták. A trafikmutyit is, bármennyire hihetetlenül hangzik. A szabadságharcot Európa ellen. A gránitszilárdságú alkot alaptörvényt. Őszödöt, Sukorót ki ne felejtsem, mert kapok a pofámra! Elhiszem a zsidó világuralmat, a sumér-magyar rokonságot, a fényevő Pataki Attila varangyait, a rák újra és újra megtalált biztos gyógyszerét, a magyar futball feltámadását…

– Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.

Mikor azonban a ravasz legény ledisznópásztorozza a felség öregapját, az feledve tervét tajtékozva hazugot kiált, úgy akad ki az én türelmem jól szabályozott pillangószelepe, ha a kultúra, az oktatás, a művészetek irányítói részéről a hejderutyutyu meg a bakfitty a legintelligensebb megnyilvánulás. És itt nem a jó miniszterelnöki megbízott cizellált melegezésére, a közoktatási államtitkár asszony meg főtankeres famulusa hipokrata bizonyítványmagyarázatára gondolok a felmelegített Klebelsberg-kultusz védelmében (szegény Kuno, semmiről sem tehet), nem az emberi erőforrások felkent és nagytiszteletű miniszterére. Alább adom.

Ki volt az a búbánatos, domboldalakon legelészgető hatökör apparátcsik, aki a mai megemlékezés napjára ezt a fércművet rendelte és elfogadta? Vagy kuratórium? Kodály és Bartók országában? Csodálatos költőink, íróink nyelvén! Élnek még sokan. Nem vállalják? Sebő, a Kaláka, a Kormorán, Szörényi-Bródy, Dusán… Simon L. László, mennyire hiányzol!

És ezt énekeltetni kell a gyerekekkel, akár nekünk régen a „mintamókust” meg társait. Írástudók, hol vagytok? Az én gyerekeim ezt nem énekelnék, akkor inkább a ByeAlex, akinek farkas a leendő anyósa!

Megnyugszik bennem a varacskos disznó, nem foglalkozom vele tovább, bár terveztem egy boncolást. Minek? Aki nem tud róla, ne is tudjon! Figyeljen továbbra is az értékekre! Akit érdekel a hétköznapi groteszk, a különféle színvonalú internetes írások közül olvasásra ajánlom a szlovákiai magyar író, költő, zenész, Ardamica Zorán ragyogó elemzését itt.

Bejegyzéseimet gyakran illusztrálom verssel. Na, ez nem az, csak egy másolt darab a fent tárgyalt fércműből:

„Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég. Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk! Érik már a barack, áldott föld gyümölcse”.

 

Kaptam még két  zenés mémet, az első kicsit ízléstelen, a másikon jól szórakoztam, pihentagyú a pasi, de mégse ágyazom be, annyit nem ér. A linkre kattintva stb. 🙂

(Végig azon szórakoztam, hogy elsüthetem-e azt a morbiditást, hogy csak egy lábbal tudok a talpatokra lépni. Hehehe, nem tettem. Zárójel nem játszik.)

Beállhatnék magam is a sorba, mikor az ízlést osztják. Most iszom egy jó deci barackot, én így táncolok. Aztán jövök hamar a viharsarki beszámolómmal.

Paraszolvencia

A posztintenzíven töltött második időszakomnak csak az elején voltak kritikus pillanatai, néha pulzusrohangálások színezték az életet, de ilyenkor már rutinosan nyúltam a fali oxigéncsaphoz, hogy a zöld csövecskét a fülemre akasztva és az orrom alá illesztve enyhítsek a kínzó levegőhiányon. Ezekben a pillanatokban nem éreztem magam a paradicsomban, a legborzasztóbb mégis az esetleg jelenlévő szeretteim szemében megvillanó aggódó rémület látványa volt. Fuldokolva groteszk lett volna nyugtatgatni őket. Az orvos azonban elégedett volt az állapotommal, ahogy már írtam, fokozatosan csökkentette a csövecskéim számát, szerda este az utolsó pumpát is kikapcsolták, és eltávolították a sokat próbált „fülbevalómat”, azaz a nyakamba preparált sokfelé ágaztatott centrális vénát. Micsoda öröm, most értettem csak meg, mi a szabadság: kimentem a folyosóra sétálni néhány lépést!

paraszolvenciaAznap asszonkám a nagylányommal telefonon bejelentkezett Szabó főorvoshoz, a szívsebészemhez, hogy érdeklődjenek az állapotomról, és hogy eleget tegyenek a mindenki által elvárt álságos követelménynek, borítékba rejtett bankjegyekkel róják le hálájukat a nevemben. Elbeszélésük szerint a kitűnő modorú operátor a szokott csendes módján előzékeny és kedves volt, ahogy velem is mindig, kioktatta őket, hogy mit nem szabad mostantól nekem, és a diszkréten átadott borítékot rezzenéstelen arccal tette zsebre.
Úgy megnézném, mikor egyedül maradt, mikor és milyen ábrázattal ürítette a lóvét! Pedagógusnapi vagy karácsonyi jutalomosztáskor – régen olyan is volt – mindig sírtam a röhögéstől, ahogy a kollégáim látszólag érdektelen orcával gyűrik zsebre az átvett borítékot, miközben sütött róluk, hogy majd meghalnak a kíváncsiságtól. Bennem meg nagy hajlam volt a polgárpukkasztásra, hangos papírzörgéssel bontottam a csomagomat, és ráncolt homlokkal számoltam kezdetben a kápét, vagy olvastam később az átutalásról szóló papírnyilatkozatot. Azok a hipokrita szemvillanások felém! Néha provokálva vissza is kacsintottam.
Én azonban eddig soha nem adtam hálapénzt a gyógyításért. Pedig lett volna alkalmam már gyermekként is, hiszen a betegeskedő édesanyám rokkantnyugdíját is én kezeltem tizenévesen, amikor kórházban volt. Bár nagyon szegények voltunk, erre mindig szánt pénzt, de ezt vagy ő adta át, vagy megkért valaki felnőttet, úgy, hogy én nem is tudtam róla. Talán szégyellte, nem beszélt erről.
Igen, a gyermek természetes önzésével garasoskodó voltam, sajnáltam a látszólag kútba dobott forintokat. Mennyi Matchboxot lehetne ebből venni! Nem értettem: az orvos azért kap fizetést, hogy tegye a dolgát. Miért kell nekünk is fizetni? Ráadásul sunyi módon!
Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de ma sem gondolom másként. Vagy legyen az egészségügy valóban ingyenes, vagy legyen szabályozott ára! Ezt az árat azután bizonyos szociális helyzetben meg lehet támogatni. Az egészségügyi dolgozókat pedig meg kellene tisztességesen fizetni. De ezt most hagyom, mielőtt megint fröccsen a politikai hevület sara…

hálapénzStruccként fejem a homokban volt mindkét lányom születésekor, asszonkám ugyanis kente a választott nőgyógyászát, mondván, hogy a „likász” bármikori mobilizálhatósága nincs ingyen. Jaj, pedig 80-ban a templom egere fináncarisztokrata volt hozzánk képest. Az meg már nem osztott-szorzott, hogy mindkét csemete délelőtt született, munkaidőben. Ismerős körökben nem jött világra gyerek paraszolvencia nélkül.
Kicsit sajnálom orvos barátaimat: nem tehetik meg, hogy visszautasítják, ők is a piacról élnek, gondoskodni kell a gyerekeikről. De érzékelem a lelkifurdalást. Ahogy Titulász doktor teszi a Móra-kisregényben, megválogatják, hogy kitől fogadják el. Nem könnyű!
Höhöhö, bezzeg a tanárt nem kényeztetik ilyetén módon. Az egészség és a tudás más kategória. Bár jó huszonöt éve egy bukásra álló cigánygyerek apja azzal a kérdéssel keresett meg, hogy mennyibe kerülne neki, hogy a fia bizije elfogadható legyen. Mondtam, hogy sokba, egy kicsit több figyelmet szentelhetne a rajkójának, s némi szorgalomra kényszerítve megoldható lenne a probléma. Csodálkozott, de megértette, volt is eredménye. Szerencsére több hasonló nem történt. Akkoriban év végén csurrant egy-egy virágcsokor, csomag kávé vagy üveg pia, ha néhány hálás szó kísérte, jó szívvel elfogadtam. Ma már nincs ez sem. Nem is kell, a mi ajándékunk más!
Már megint elszárnyaltam a témától, a műtét előtt megérdeklődtem, mennyit illik adni a bypass műtétet végrehajtó szívsebésznek. Kicsit megnyúlt az arcom, hogy egy főorvos esetén ez a tarifa akár félmillió is lehet. (A bamba gyermekem meg bölcsésznek állt, beszélhet neki az ember! Mert nem bírja a vért. Marhaság! Minden megszokható. A csóróság legkevésbé. Bár nekem aztán nincs sok jogom prédikálni…)
Nem kertelek, a mi borítékunkban mindössze öt darab tízezres lapult, ezt a szakorvosjelölteknek szokás adni. Akkor ennyire telt. Míra az érettségi előtti utolsó évben nyelte a pénzt (szalagavató, bankett, kirándulás, egyéb őrületek), s a hosszú betegállomány is nyomasztóan hatott a jövőképünkre illetve a bankszámlánkra.
A gyönyörű aneszteziológusom is megjelent, mielőtt Füredre vonultam. Most már nem volt aggodalom az arcán, mint az intenzíven, csak azért jött, hátha keresem. Az ő borítékjába csak egy tízes jutott. Öt nővérnek pedig egy-egy kétezrest toltam a zsebébe. Jaj, mennyivel többet érdemelnének!
Tulajdonképpen nem ezt szégyellem, habár a sármos frakcióvezető nyilván tendenciózusan kiragadott, elrontott mondata alapján tehetném: „Akinek nincs semmije, annyit is ér.” Hanem azt, hogy ott a halálfélelem, a szétszabdalás okozta fájdalmak, a kiszolgáltatottság szorításában nem tudtam nekik elmondani, hogy mennyire tisztelem az erőfeszítéseiket, mennyire hálás vagyok az életem hátralévő szeleteiért.
Tudom, hogy nem olvasnak, de itt legalább megírom, hogy élek! Nagyon köszönöm!

Mosolyogni szükséges

Ezt a bejegyzést Jazolinak külön ajánlom.

Megvisel ez az időjárás, pedig mennyivel jobban kedvelem, mint a nyári rekkenőt. Hol a lábam hasogat, ahogy Csipkepitty hójóslat-posztja mögött jeleztem, hol a szívem körül szurkálgat valaki. Nehezen viselem a közéleti mérgező békétlenkedést is, de képtelen vagyok nem törődni vele. Nem vagyok még báb, morgolódásra is szükségem van. A kultúra és az oktatás-nevelés ügyei ilyen inaktív állapotban is cselekvésre sarkallnak, ha már odaáldoztam életem nagy részét. A heti egy drámaórámat nagy lendülettel megtartom, a gyerekek is láthatóan nagyon élvezik. Csak szegény fáradt kollégáimnak szűkül össze a szemük, mikor a kültéri világítóudvari dohányzóban nosztalgiából (és némi lopott dohányfüstmorzsáért) meglátogatom őket, és elmesélem, hogy hétfőn már kezdek gondolkodni, hogy mit is fogok csinálni a szerdai órámon. Nagyon szeretnek, nem küldenek villámgyorsan a büdös „csatába”. Enyhe malíciával jó hétvégét kívánnak, és mennek az aznapi hetedik órájukra.

A közérzetemet az is javítja, hogy az áprilisban kezdeményezett rokkantosítási procedúra lassan lezáródni látszik. Csak emlékeztetőül: májusban az orvosi bizottság 80 %-osnak ítélt, augusztusban lejárt a táppénzem, felmondtam az iskolában, október elejéig kifizették a járó szabadságot. Azóta asszonkám tart el, aki másfél állásban dolgozik, hogy meglegyen a betevőnk. Szerencsére ezt nem vágja az arcomba minden egyes söröcskémnél, azért engem – talán csak tudat alatt – mégis zavart.

És a múlt héten kaptam egy értesítést, hogy a végső határozatig havi 130.000 forint előleget utalnak. Már meg is jött. Tulajdonképpen ez megegyezik a fizetésemmel, bár túlóramentes hónapokban csak 114.000 forintot kaptam kézhez anno. Nem rossz, mi, 34 év munkaviszonnyal és két diplomával? Ancsa lányom húzta is a száját tréfásan, hogy ő ugyanennyiért mennyit burcsázik. Míra meg tervezgetni kezdte, hogy mikor is ruccanhatnának el Rómába, hisz Párizs is mekkora élmény volt szeptemberben. Asszonkámtól meg kértem, vegyen valami mamuszfélét, a régi papucsaimat nem tudom felhúzni a puffadt lábamra, mezítláb meg hideg van már. El is ment a drága valami bevásárlóközpontba. Mondjuk nekem nem hozott semmit, de szembe jött vele egy szédítő női csizma, hát azt nem hagyhatta ott. Az én édeseim…

Kezdődnek hát a nyugdíjasévek… Remélem, hogy évek! Egészségesen még tizenkét évem lenne a nyugdíjazásig. Ki kéne húzni addig legalább. Aztán ráérünk gondolkodni… 🙂

bácsimosoly

Visszakeccsöltek az intenzívre, ahol most a negyedik fakkba toltak (fuck!), lepedővel lódultam a peremes mobilágyikóba. Az önsajnálat kellős közepén is támadt örülnivalóm, mikor új házigazdámat, a frissen körülöttem tüsténkedő szőke angyalt megláttam: a szottyadt mesehőst is feldobja egy ilyen tündércsere. Bár a fürdésnek nevezett szivacskával történő alváztörölgetés során jelentősen lohadt a férfiúi lelkesedésem, egyéb beavatkozásoknál igyekeztem mosolyt csalni a helyes pofikra.

előnyös mosoly

Néha csodálkozva néztek, mi ütött a vén kujonba, hogy ily lepukkantan is van kedve humorizálni. Hja, ha már nehéz magamon vigyorogni, legalább a környezetem legyen vidám! Ridere necesse est. (Mosolyogni szükséges.) Ez az én hajóm, ezt kell navigálnom!

szőrös mosoly

 

A következő két nap hamar telt, szombat reggel az ügyeletes Szudi főorvos a hordozható szívultrahang-masinájával mozgást észlelt az elhaltnak látszó szívizmon, már passzoltak is vissza a hetedik emeletre. Ugyanabba a kórterembe egy másik ágyra kerültem.

Most szemben feküdt velem a már említett hatvan évesnél nem több Sándor, akit kurtán a francba zavartam korábban. Megtudtam, már hetek óta itt van, nem tudják, és talán nem is merik máshol elhelyezni az állapota miatt. A lábai súlyosan elfekélyesedtek, alig tudott csoszogni. Ennek ellenére mindent megtett, hogy ne tudják kezelni, ne kelljen tisztálkodnia. A gyógyszereit rendkívüli leleménnyel rejtette a pofazacskójába, majd a nővér távoztával elegánsan az éjjeliszekrény fiókjába köpte. Két dolog éltette: valaki hozzon neki kávét, és tolja le az épület elé, ahol egy dohányostól kunyizhat egy cigarettát. A sürgő-forgó nővéreknek épp elég dolguk volt, egyszer-kétszer megszánta a takarítónő, egy tenyeres-talpas cigányasszony, de mivel borravaló nem csurrant, hát százszor meggondolta. Sándort sivársága miatt egyre jobban sajnáltam, de azon nagyon felháborodtam, mikor nyomorában a betegtársak látogatóit kezdte zaklatni, hogy segítsék a hőn áhított expedícióját. Egy ember tudta jól kezelni, de ő külön posztot érdemel…

A másik – sajnos nem tudom másként jellemezni, szörnyű – figura, akit itt most említenék, a mellettem fekvő hetvenéves Árpád volt. Én sose adtam sokat a külső megjelenésre (na jó, némely nőneműeknél), de utólag azt kell mondjam, a belső torzság kiült az arcára. Eleinte nem tűnt taszítónak, mikor felkínáltam neki az átfutott újságjaimat, úgy láttam, örül neki. Aztán nagyon hamar színt vallott, ezzel az egyik legszörnyűbb élményt okozva nekem. Még benne voltak a dréncsövek, valami komplikáció miatt nem vették ki. A viziten követelni kezdte az orvostól, hogy szabadítsák meg tőle, a többieknek sincs már. A doki türelmesen elmagyarázta a késedelem okát, de mikor kiment, emberünkből kitört a süvöltő gyűlölet. Kígyót-békát lövellt minden szava, az egészségügy minden dolgozójának családtagjait sem kímélve. Empatikusan próbáltam szelíd szavakkal megnyugtatni, ám ekkor minden gyűlölete felém zúdult. Hogy jövök én ahhoz, hogy beleugatok az ő dolgába, rohadjak inkább el… Nem sorolom.

Én gyárilag is nehezen viselem a szeretetlenséget, de ez itt sokkolt. Nem szóltam vissza, minek tettem volna. Nyeltem a könnyeimet, amíg lecsillapodott. Akkor csak annyit mondtam, hogy szóljon csak, ha valamire szüksége van, továbbra is szívesen megteszem, amit tudok… Ezt már mosollyal mondtam.

mosoly

Tudniillik, nem működött a nővérhívó csengője.

Intenzív érzések avagy Érzések az intenzíven

kardiológiaA hetvenes években a Szent István (az átkosban még csak István) Kórház mögött épült fel az Országos Kardiológiai Intézet akkoriban korszerűnek számító toronyépülete. A hetedik emeletig egy unalmasan szabványos hasáb, a nyolcadik emeletnél azonban a tervezőnek vagy az építőmesternek megbokrosodhatott a fantáziája, mert az északi fronton – ahogy a képen is látszik – jó szobányival kiszélesítették ezt a szintet. Ezen a kiugró fedett szirtperemen helyezték el öt fallal elválasztott fülkében a szívsebészet frissen műtött betegeinek a tíz intenzív ágyat. Itt lebegtem én öt napig szó szerint ég és föld között, ugyanakkor – ahogy később bevallották – élet és halál között, amint azt már egy korábbi, a kórházi kosztról szóló agymenésemben találóan megfogalmaztam: „… míg az intenzíven napokig viaskodott bennem a hamleti ambivalencia, szkeptikus és éhes betegtársaim felzabálták a hűtőben hagyott zacskóm tartalmát, nyilván erőt merítve a leendő szívműtét megpróbáltatásaihoz.”

Miután kiszomorkodtam magam a köhögés okozta fájdalom miatt, egy kicsit körülnéztem, hogy miféle földi pokol katlanjába kerültem. Átlósan szemben velem egy másik ágyon is feküdt valaki mozdulatlanul. Lélegeztető gépen volt, egy darabig érdeklődéssel figyeltem, hogy milyen természetellenes lassúsággal emelkedik és süllyed a takarója. (Most, utólag szorul el a szívem, mert ottlétem alatt a szegény hetvenkét éves néni egyszer sem nyerte vissza az eszméletét. És sokszor minden saját nyomorúságomat elfeledtem, mikor láttam, hogyan etetik mesterségesen egy szondával, és hogyan teszik tisztába. Megrázó volt!)

ágy az intenzívenÉrdekes volt az ágy. A népszerű kórházsorozatok epizódjaiban azóta mindig ismerősként kacsintok rá. A lábnál és oldalt is formatervezett támla vette körül, és mikor a főnéni megitatott, egy kívülről ráakasztott távirányítóval emelte meg a felsőtestemet. A távirányítót már másnap a kezembe követeltem, bár nehezen adták. Némi pajkossággal meggyőztem az éppen inspekciós kedves nővért, hogy nem játszadozni szeretnék vele, bár a velem egyidős ama játékszerem jelen állapotában most nem alkalmas játszadozásra. Meg közöltem, van annyi diplomám, ahány gomb van a kütyün, majd csak elboldogulok vele. Lássatok csodát, győzött a mosoly!

Illusztrációnak egy olyan képet választottam, amelyen nem látszik, hogy mekkora műszerarzenált halmoztak az ágy köré. Monitorok, gyógyszerpumpák egymásra halmozva hevertek körülöttem, és a legriasztóbb az volt, hogy valamennyivel egy vezeték vagy cső kötött össze. Harry Houdini legyen, aki kikászálódik közülük!

200px-HarryHoudini1899

A legtöbb a nyakamba ragtapasszal rögzített bekanülözött centrális vénába tartott, aminek elágazó kivezetései a fejmozdulataimnál úgy zörögtek, mint a manapság divatos összetett és vállig érő fülönfüggők. De jó volt egy héttel később megszabadulni tőle! Bár, ha az a sok intravénás gyógyszer, amit belém nyomtak, meg az a sok vérvétel mind egy-egy szúrással járt volna, bizony darts-céltáblának éreztem volna magam.

 

A csecsebecsémmel való barátkozás után bekukkantottam a takaróként rám terített lepedő alá. Semmilyen ruhanemű nem volt rajtam, a mellemet egy széles tapasz borította. A tapasz alján lógott ki a két fémes dréncső, mely egy műanyagcsőben folytatódott, ami szépen elkanyargott az ágy alá. Ezt nem részletezem, nehogy olvasókat veszítsek, csak érdekességként említem, hogy egy olyan készülékbe vezet, ami a szűrő funkcióját olyan hanggal végzi, mintha az ágy alatt egy kis szökőkút lenne. Folyamatosan az a képzet keltődik az emberben, hogy kinn szakad az eső.

Szerencsére bepisilésről szó sem lehet, mert a vőlegénynél ugye nélkülözhetetlen szerszám végén indul a másik cső szintén az ágy alá. Fura érzés, de ahogy már írtam, tényleg kényelmes. Azért inkább többször kibotorkálok akár félálomban is!

Ha már a szemrevételezéssel arra jártam, hangos örömmel konstatáltam, hogy a combtövemnél nincs semmilyen kötés, nem kellett megdugni a szívkatéterrel. Erre persze az én fehér köpenyes abajgatóm menten hülyének nézett:

-László, magának a szívét műtötték, nem a pöcsét!

Köszike! Most magyarázzam neki a félelmemet? Akkor inkább leszek McMurphy.

McMurphy

Elgondolkodtam, hogy miért a jobb lábamból vettek vénát, mikor azon van az évek óta nem gyógyuló sebem. Ők tudják. Kérdésemre, hogy miért fáslizták be, az előző beszólását enyhítendő elmagyarázta, hogy nem minden szívsebész teszi ezt, de az én dokim esküszik a vénás keringés ilyetén támogatására. Ezután lekapcsolta a legtöbb világítótestet, jó éjszakát kívánt, és csendben szöszmötölt tovább a félhomályban. Néma fohásszal vágtam neki életem leghosszabb éjszakájának…

Lecsukott szemhéjam vetítővásznán folyton az otthoniak bukkantak föl. Hogyan élik meg ezeket a napokat? Előtte pontosan érzékeltem a palástolni próbált súlyos aggodalmat. Amit én is átéltem tizenévesen édesanyám szívműtétje idején. De én erős voltam… Most is erős vagyok! És megígértem nekik, hogy nem adom fel! És én be szoktam tartani az ígéretemet! Vajon bíznak bennem? De jó, a szeretteimet sajnálom! Igen, mert én is beleőrülnék tán, ha velük történne ugyanez…

Ilyesféle gondolatok cikáztak bennem. Nehéz volt a tudat, hogy a műtét napján nem tudtam felvenni velük a kapcsolatot. Mobilt ide nem vihettem. Asszonkámmal csak annyit közöltek a telefonban, hogy jól vagyok, sikerült az operáció, másnap meglátogathat.  A lányoktól pedig azt kértem korábban, hogy ne is akarjanak látni egyelőre ebben a „kiterítenek úgyis” állapotban. Majd, ha üzenek. Elvégre mégiscsak fontos a férfiúi büszkeség meg az atyai tekintély! Hát nem? De… 🙂