Búcsú Kocsis Zoltántól

Ismét egy csodálatos zseni költözött el. A Jóisten kincsestára bővül, nekünk meg marad az emlékezés. Mestere és barátja, Pilinszky János megdöbbentő novellájával búcsúzom.

kocsis-pilinszky

Szabadesés

Még a pillanatra is pontosan emlékszem. 1959. november elején, amikor az iskolából kijövet a többi kislánnyal rágyújtottam egy cigarettára, életem első cigarettájára, amit rögtön el is nyomtam a következő házfalon, hirtelen mintha viharba kerültem volna, mindenem elnémult és megállt. A homlokom, a hajam, a ruhám. Azóta vagyok szép. Minden megállt és elnémult rajtam.

Ahogy ez a férfi is áll valahol, vagy inkább, igen, inkább valamikor. Az apám? Nem, ez a férfi sose volt az apám. Utánoz, másol, ismétel valamit, de nem megy neki! Közben unszolják, utasítják és nézik őt. Végre! Többé senki se figyel rá, akár el is mehetne. Tette, akár egy kéz, elrendezi és kisimítja homlokából a haját.

Amikor elnyomtam a falon a cigarettát, megégettem az ujjamat. Másként a többiek biztosan észrevették volna, hogy nem megyek utánuk.

Szépségem azóta egyetlen folyamatos ütés. Még az ujjam is hiába perzseltem meg, igyekezve megszabadulni parazsától. A csapás nem az ujjamra tapadt rá, hanem mindenemre, mint valami mértéktelen vaskorona, minden irányból érkező szorítás, messziről, roppant messziről, de nem a mindenség súlytalanságával, hanem épp ellenkezőleg, az égitestek tonnáival és tonnáival.

Éjszaka elfogott a remény. A fürdőszobában tövig nyirbáltam a hajamat, és édesapám borotvájával két hosszú vágást húztam az arcomra. Rövid időre rá éreztem, hogy két meleg csík siklik a cipőmbe. A fürdőszoba leszállt a pince alá, én meg a vaskorona súlyától belezuhantam a tükörbe.

Megkönnyebbülés volt levetnem ruhámat és fölöltenem azt a másikat, amit azóta se cseréltem le. Egy nagy épületben lakom tökéletesen egyedül. Nem alszom és nem eszem. Nagyon ritkán hánykolódom ugyan, képek bombáznak, de különben csendes vagyok, kisimult és nyugodt, mint a vidék hófúvás után.

Gyönyörűek a mozdulatlan képek! Ők valóban olyanok, mint a gyerekkori hóesés. Olyan hideget árasztanak, aminél a kályha mellől csak a hulló hó látványa melengetőbb.

Hogy ez a kép? Igen… Három keresztre vert ember. Egy, kettő, három. A középső Jézus. Alant kiáltozás: „Ha valóban Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” A lármában a három férfi egyként hallgat. Aztán a bal lator nekitámad a középsőnek. A jobb szélső viszont: „Ne szidd őt. Hiszen semmi különbség sincs közöttünk.” Mire a középső: „Bizony, bizony mondom neked, még ma együtt leszel velem a Paradicsomban.”

Ettől a perctől mindenki egyedül kettejüket figyelte. Jézus mind feketébb lett; meggörbítette a tetanusz. A jobbik lator viszont már ragyogott, már üdvözült; már csak azért van itt, hogy megvárja a haláltusában pattanásig megfeszült szomszédját.

De mi történt baloldalt, ahová senki se figyelt, még János, még Mária, még a farizeusok és pribékek se? Jézus keresztje elnehezült, a szögek fölnagyultak, a szálkák alagútjai pedig megnyúltak és kiszélesedtek. De – ismétlem – mi történt baloldalt? A bal szélső kereszt átlényegült, átfinomult, a szögekből tű lett, és a férfi mezítelensége vakítóbb, semlegesebb és pillanatnyibb minden pornográfiánál. Szögek, tűk, semmi. A bal lator lehuppant a földre, beteljesítve a csodát, amit a hányaveti katonák és a szálfaegyenes erény kiáltozott Jézus felé. A bal lator leszállt a keresztről. Nem halt meg, nem támadt fel, egyszerűen eliszkolt és megbújt egy bokorban. Csupasz volt és guggolva épp vizelt, amikor a kiáltásra – „Elvégeztetett!” – visszakapta jelentéktelen fejét. Minderre még vissza kellene térnem, le kellene valahogy lassítanom magamban: a varrótűvé finomult szegeket, a bal oldalon bekövetkezett csodát, a hosszú parazsat az ujjamban és a kiáltást, igen, a kiáltást, mely egyszerre jött mindenfelől és középről, mindenki torkából és főként arról az egyetlen helyről, annak az egyetlen pontnak a mélyéről, ami körül évek óta változatlan szépségben forgok.

Az épület zajtalan, akár a lábamra húzott nemezpapucs. Sehol senki. Se tisztálkodnom, se innom, se ennem, se aludnom nem kell. A labirintusban eltévedni se lehet már.

Látogatónak elegendőek a képek. Olykor szaggatóan támadóak, de ez sose tart sokáig. Máskor csak állnak, majd megmozdulnak, mintha én hoznám mozgásba őket. És ez talán igaz is. Próbálom legördíteni magamról azt a mindennél súlyosabb terhet, ami idáig juttatott. Mi van alatta? Én, vagy valami más?

Akad itt számtalan egy- és sokágyas szoba, aztán emeletek, folyosók. Sose tudom, melyik ágyra dőlök le. Legtöbbször csak a földre, hisz minden melegen bélelt, az örökös fény is, mintha finom filcből volna; minden puha, szürke és egyenletes. Lehet, hogy nincs is papucsom, hogy meztelen és mezítlábas vagyok.

Minden egyszerű, melengetően egyszerű. És irtóztató és iszonyatos! Ha még egyszer fölüvölthetnék! Csak még az egyszer!

Pedig kevesebb már nem is történhetne velem! Hátam mögött ovális tükör, melyben – két elülső lábát a pipereasztal üveglapjának szegezve – egy mozdulatlan antilop nézi, nézi magát, ki tudja, mióta? Körülötte szépítőszerek és udvarhölgyek koszorúja. Elég lenne megfordulnom, egyetlen feléjük vetett pillantás. De nem, inkább tartom magamat, mint aki hazaérkezett, s már csak kopogtatnia kellene. De nem kopogok. Hogy miért nem? Állok az ajtó előtt, és elképzelem, hogy havazik. Hull a hó az ágyakra, a lépcsőkre, a fejemre. Igaz, tüstént el is olvad, mégis gyönyörű, és hagyni kell, hagyni, úgy mint régen. Micsoda mély öröm hagyni hullani a hóesést!

És ez a kép! Istenem, milyen szép is ez a kép! Óvatosan belelépek sugarába, s arcomat a sarkához tapasztom. Egy üvegveranda és egy régi fotel. A fotel lába az arcomon. Lehunyt szemmel ágaskodva igyekszem egészen beletartani magamat mintáiba. Ez volna a befejezés?

És csakugyan, ekkor ragyogott fel az a csendélet, amiről idáig sose akartam tudni. Hogy mi is volt ez a csendélet? Előszörre talán egy rakás szerszámra hasonlított. De nem.

Ülök a foszladozó fotelben és félig magam alá húzom a lábamat. Hát igen, megjött az utolsó látogatóm. Bőven van időnk, hogy a fehér-fekete pontocskák elrendeződjenek. Valamikor az iskola folyosóján függött, több régi fénykép társaságában, amiket kivétel nélkül Klösz György készített a századfordulón. Az enyémen a Várkioszk alapzata látható, egy kalapos férfival a járdaszélen. Télikabátot visel és csőnadrágot, mégis mintha csizma volna a lábán.

A neve kettős keresztnév. Apját korán elvesztette; jellegzetesen anyja fia. Zoltán Péter…? Nem. Zoltán Károly… Simon Áron? Igen, Simon Áronnak hívják. Ez a neve.

A lányok sokáig nem érdekelték, és ő se a lányokat. Lenőtt füle kissé elállt, s talán ezért, hogy amikor az első hosszú nadrágját kapta, kelttészta vonásai mintha keretbe kerültek volna. Tizennégy éves volt ekkor. Karácsonyra nagyapja megajándékozta egy biciklivel. Nevetségesen sokáig nem mert ráülni, annál szorgalmasabban tolta maga mellett; még éjszakára se vált meg tőle. Az ágy lábának támasztotta, s le nem vette róla a szemét.

Az iskola sehogy se ment neki. Zokszó nélkül tűrte, hogy édesanyja inasnak adja egy öreg, ismerős órásmesterhez. Nyitásra a boltba mindig hajszálpontosan, reggel nyolckor érkezett, gyalog, sose kerékpáron.

Igazában az órák se érdekelték. Közönyösen és lassan dolgozott, akár egy rövidlátó.

Az első óra, amit először kellett teljes egészében szétszednie, egy ormótlan vasóra volt. Mestere fölkelt helyéről és mögéje állt.

Simon Áron előbb megtisztogatta szerszámait, majd a lupát szemgödrébe illesztette. Olyasfélét érzett, amit még a rossz tanulók is, amikor kinyitnak, kisimítanak és megkezdenek egy új irkát. Az első csavar józanul ellenállt, majd éppoly becsületesen engedett. A férfias fölszínt – ha lehetséges – fogaskerekek még szolgálatkészebb rendszere követte. A fiatalember kezében megállt a csipesz. Ezen a napon töltötte be tizennyolcadik életévét. Az öreg zsebóra közepébe ért, valamiféle arany melegségbe. Ezért, hogy amit összerakott, mindenképp más volt, mint amit szétszedett.

Délután hatkor lehúzta és belakatolta a redőnyt, majd nekivágott a városnak. Színaranyban gázolt. Még az emelkedők is finoman lejtettek a lába alatt. Szokatlanul későn ért haza, éhesen és boldogan.

Pár esztendő múlva, hogy anyja meghalt, szinte észre se vette. Az órák közepe és a végeérhetetlen séták kívül-belül egybemosták.

Gyakorta megállt a Várkioszk oldalában, várva és leskelődve. Ezért nem is hallhatta az ismeretlen férfi kérését: „Jöjjön kissé közelebbre a lámpától, s ha lehet, maradjon továbbra is mozdulatlanul!” Majd egy idő után: „Köszönöm türelmét. Ha megengedi, átadom névjegyemet, s bármikor kaphat egy példányt a fényképből.” Simon Áron még csak nem is érezte a zsebébe gyűrt névjegykártyát.

Meddig kell még zuhannom! Anya meghalt, és rettenetesen késő van. Csörtetek az éjféli bozótban, kifulladok és továbbcsörtetek. Hova is tettem a fényképész névjegyét? Nekiesem a szekrénynek, tépek, mosakodom, török-zúzok, mosakodom és szaggatok. Aztán dörömbölök, csöngetek és rúgom az ajtót. A fényképész hálóingben álmosan előkotoz egy üveglapot, és fürdetővizet tölt egy tálkába. Ragyog, amikor a kész fényképet kezembe adja. Zsebre vágom, majd fogom az üveglapot, és teljes súlyommal rátaposok.

Otthon erős szegekkel a falba verem a fényképet, és leülök elébe. A szögek elfinomulnak, és a fénykép lehuppan a földre.

Kisvártatva benyitok a szomszédos szobába. Alszom. Biciklim az ágy lábánál.

– Simon!

– Áron! Édes, édes Áron!

– Hát mégse hagytál el, Simon, én egyetlenem!

Ez volt az a pillanat, amikor az antilop hátravetve fejét, irtóztató hangot adott, és Klösz Györgynek sikerült a szétrugdalt negatívot összeragasztania.

A csukott redőnyű boltban azóta reggeli nyolcat ütnek a zenélőórák.

Én meg fedetlen és kőkemény arccal sírok. Sírásom millió és millió éves, millió és millió tonna víz. Ez a befejezés.

A költő felolvasásában: https://youtu.be/jMELD1eAUiA

Reklámok

Igazándiból, brrrrr!

A minap sebzett kanként hördültem fel, mikor egy hétköznapi beszélgetés során automatikusan kinyekergett a számon a címbeli szószörny. Homlokomon árokká mélyültek a párhuzamos ráncocskák, megbicsaklott rögtön az egyébként jól átgondolt gondolatfüzér. Hová süllyedtem, atyavilág!

Hasonlót érzek most is, hogy a billentyűzetbe pötyögtem ellenszenvem tárgyát. Pedig a szó él, sőt, egyre népszerűbb, a gondolatmentes kommunikáció szinte nélkülözhetetlen paneljévé vált, s bizony olykor értékesnek vélt felületeken is bogáncsként megragad, lásd a szerző mívesnek gondolt szókincse.

Így jár az, aki forró nyári délelőttökön értelmes elfoglaltság híján a királyi tévé beszélgetős-mórikálós műsorát bámulja a képernyő előtt! Na jó, nem bámulja, esetleg hallgatja a háttérben. Az élő közvetítést Révfülöpről sugározzák, a szomszéd Szepezd miatt is méltó a figyelmemre. Az ott nyilatkozók nem feltétlenül a beszédművelés apostolai, hemzsegnek az elmakogott mondatokban a töltelékszavak: a hát, a tényleg, a mindenképpen, a tulajdonképpen, az igazából… A nagyobb baj, hogy a műsorvezetők nyelvi szintje alig különbözik a vendégekétől. Hol vannak a riportkészítés nagybivalyai? Sehol, elhajtotta őket a mai médiapolitika. Naná, még véleményt mondanának! Aztán odaültetnek két ifjú meteorológust, akiknek lövésük nincs a riportkészítés szakmai fogásairól. Itt aztán kiderült, hogy a palóc tájszólásban bájosan időt jósló ifjú mennyire sötét. A fene sem gondolta! „Igazándibul!” A másik meg hiénát idézően nevet a saját sületlen tréfáin, ha jelen lennék, egy lábbal beneveznék azonnal a tóátúszásba. Az Haction című szappanopera macsója meg egyetlen értelmes mondatot sem tud kinyögni. Néha még a papírról sem! A hölgyeket hagyjuk, legalább szépek! Az egész nyári adásmenetben csak Jakupcsek Gabi és Szujó Zoli nyújtott elfogadható teljesítményt. Kár, hogy nem együtt.

A magas tudományt képviselő nyelvész persze nem minősít és értékel, érdeklődéssel tudomásul veszi a nyelvfejlődés jelenségeit, vizsgálja és körülírja azokat. De én természetesen e kitűnő de néha dölyfös és unalmas kollégák szemében ún. laikus vagy naiv nyelvművelő vagyok („nyelvelkedő”), jogot formálok az ítélkezésre. A tanárembernek kötelessége szóvá tenni az ízléstelenséget, stílszerűen nyelvet nyújtani neki, természetesen kellő indokokkal valamint megfelelő alternatívát kínálva helyette.

Jöjjön eszerint az ítélet: A tekintetes Laci bá’ bíró a fent nevezett „igazándiból” kifejezést szűkebb pereputtyával együtt (értsük ezalatt a nagybácsi „igazából” és a vidéki rokon „igazándibul” szavakat) kitiltja az irodalmi és/vagy köznyelvből, és életfogytiglani kukára ítéli. Az elítéltek szabadlábra feltételesen sem bocsáthatóak.  

Az ítélet indoklása:

A ma abszolút tőnek számító ’igaz’ (13. sz. közepe) is származékszó az Etimológiai szótár szerint, alapszava feltehetőleg a jog főnév egy régi nyelvi változata lehet. Végződése a –z névszóképző. Gazdag szócsalád alapja lett: igazság, igazít, igazul, igazgat, igazgató, igazodik, igaztalan, igazol, igazságtalan, igazi, IGAZÁNDI (1791), igazolvány.

Az elsőrendű vádlott relatív töve (igazándi) eszerint nem a régen (1372 u.) megszilárdult ragos alakulatból (igazán) képződött, amely tökéletesen alkalmazható helyette, hanem az abszolút tő játszi szóalkotással (szókarikírozással) keletkezett származéka, annak –ndi kicsinyítő képzős alakja. Vö. oktondi, pökhendi.

Érdekes adalék mentené a szót Arany János elbeszélő költeményének, a Buda halálának 9. énekében:

„»Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi* harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

*Ami komolyan, serio megy, nem játékból, Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja, miért. A. J.”

A nyelvtudós költő gyakran alkalmaz lábjegyzetet, itt mintha hallani vélnék némi iróniát. Megvetette, hát nincs. A valódi jobban is hangzik.

A Nyelvművelő kéziszótár (Grétsy–Kemény szerk. Tinta, Budapest 2005) a következőt írja az ‘igazándiból’ alakról: „E korábban inkább csak a népies beszédben előforduló határozószószerű ragos melléknév újabban a művelt köznyelvben és a sajtóban is terjed. Mint stílust színező elemet nem helytelenítjük, de rendszeres használata modoros benyomást kelt, mert finomkodó és terjengős. Helyette általában jobb az ‘igazában’, ‘valójában’. Van ‘igazándibul’ változata is; ez tájnyelvi ízű, a köznyelvben nem fordul elő.”

A legújabb grammatikák szerint azonban az igazándiból jelentés- és funkcióváltáson ment keresztül, ugyanúgy partikulának minősül, ahogy a helyette javasolt szinonim alakok. A Magyar nemzeti szövegtár adatai alapján egyre terjed, sajtóban és szépirodalmi szövegekben egyaránt használják.

Ne tegyék! Nincs valódi jelentéstartalma. Puffasztó töltelék. Óvoda-idéző stíluselem, modoros, finomkodó és terjengős. Antonimája (ellentétes jelentésű szó) sincs. Játszásiból? Netán játékból? Ha én közölni akarok valamit, azt nem játékból teszem. Akkor meg minek? Hogy eltakarja a hiátust, az űrt?

Nyelvelkedésem végén kötelességem idetenni egy rövid adalékot, mert én az iskolában még nem tanultam semmit a módosítószók kategóriájába sorolt partikulákról, a beszélő szubjektivitását kifejező nyelvi elemekről. Radikális elhatárolásukra először csak 1995-ben került sor, Keszler Borbála által. Példáiban az akár, alkalmasint, aztán, ám, bezzeg, csak, csakhogy, de, de hiszen, egyáltalán, elvégre, inkább, is, hiszen, legalább, legfeljebb, már, tulajdonképpen, ugyan szavak fordulnak elő:

„A partikulák csekély jelentéstartalommal rendelkeznek, egyesek szerint csak a szituációból adódik a jelentésük, pragmatikai-kommunikatív indikátorok, általában egy szóra vonatkoznak, mondatrész szerepét nem töltheti be, elhagyhatók a mondatból anélkül, hogy a mondatban szerkezeti hiány keletkezne, semmiféle kérdésre nem válaszolnak, hordozhatnak azonban emocionális tartalmat […]. Árnyaló partikulák: Főként a beszélt nyelvben, és különösen a dialógusokban fordulnak elő. Speciális jelentésük nincsen. Általában egyéb szófaji kategóriákba is beletartoznak, partikulaként való használatuk csak másodlagos. Pragmatikai funkciójuk van. Többletinformációt nyújtanak a mondottakhoz viszonyítva. Árnyalják a mondanivalót, illetve pontosan kijelölik annak pragmatikai funkcióját” (Keszler 1995: 304).

Találtam egy édes képet, talán megerősíti az üzenetemet. A szépséges Seherezádé gyakran megszólalt, ez sokat rontott a megítélésén.  🙂

igazándiból

Ez pedig egy kemény rockos szinonimatár. Meg kell hallgatni! Végeredményképpen…:

Zenés szepezdi anziksz

szepezdi címerBalatonszepezd címere

A múltat felidéző tegnapi bejegyzésemhez adalékként ajánlom megtekinteni az alábbi beágyazást, amelyet a napokban töltött föl a fentebb lent említett fb-oldalra a készítője, Serföző Rita Márta. A klip a Pál Utcai Fiúk (PUF) alternatív rockegyüttes “Balatonszepezd” című zenéje alapján készült, melyet a szerző a szepezdiek himnuszának tekint. Az elején ott a település címere, majd régi és új balatonszepezdi képek láthatóak benne. Az ismerős épületek mellett feltűnik néhány – a helyiek számára – emlékezetes személy is, például Belák bácsi, a postás (2:53-nál), aki időtlen idők óta hordta a leveleket, és összetéveszthetetlen hangján terjesztette egyben a híreket. Vagy a kortalan pici Zsuzsi (3:09-nél), aki teljesen analfabéta volt, és jó egy fejjel alacsonyabb a kezében tartott seprűnél, de az önzetlen szeretet egyetemén bátran lehetett volna rektor. (Sajnos a privát videót törölték, ezért kicseréltem az alábbira.)

Én ezt biztosan tudom, mert születésem után nem sokkal a pici Zsuzsit Pestre hívta apám hosszú hónapokra, mert a szüleimnek dolgozniuk kellett, és egyetlen fiát nem akarta korán bölcsődébe adni. Zsuzsi dajkám ebben az időben minden szeretetét rám pazarolta. Felejthetetlen EMBER! Neki nem tudtam komolyan meghálálni soha, talán a tanítványaim kaptak belőle…

 IMG_0001

A pici Zsuzsi kezében a pici Lacika

„Hadd menjek el, hadd menjek el Balatonszepezdre! Ott az ég mindig kékre van színezve…”  🙂

Viharsarki kattintások

Megint visszarévedésre késztet a már két hete is emlegetett „rohanó idő”, most a hetvenes évek elejének népszerű szovjet tévésorozata, A tavasz tizenhét pillanata című jutott eszembe. Kiskamaszként szájtátva vártam a fekete-fehér készülék előtt a hetente csöpögtetett újabb epizódot a szuperkém Stirlitzről és a rászedett, bamba fasisztákról. (Hol voltak akkor még a szörnyűséges latin-amerikai szappanoperák? Talán az Isaura, akinek a rabszolgaságból való kiváltásáért derék magyar emberek halál komolyan gyűjtést kezdeményeztek.)

Némi nosztalgiázás valamint a mai csemeték okulása végett ideteszem a film főcímdalát, hadd lássák, min nőttek föl eleik. 🙂

Éppen egy hónapja indultunk el a hagyományos pünkösdi országjáró kirándulásunkra. Tavaly a Balaton-felvidéken voltunk, annak a beszámolóját asszonkám váratlan betegsége megszakította, most már torzó marad. Idén igyekszem letudni egy posztban, bár nem vagyok babonás, azért az ördög nem alszik…

Sok év alatt szinte az egész országot bekujtorogtuk, a Viharsaroknak nevezett dél-keleti országrész valami miatt mindig kimaradt. A Békés megye nagyobb részét és Csongrád megye keleti fertályát magába foglaló régiót Féja Géza azonos című könyvében nevezte el a parasztlázadások, aratósztrájkok, az 1891. május 1-jei hírhedtté vált csendőrsortűz miatt a múlt század ’30-as éveiben Viharsaroknak. Ez talán a legfiatalabb magyarországi tájnév.  

Most sorra került, a barátaim Orosháza Gyopárosfürdő nevezetű elővárosában foglalták le a szállást.

A túratervet Zoli barátom előzetes gyűjtését felhasználva az utolsó pillanatban én állítottam össze. Óvatos voltam, aggódtam ugyanis, hogy a „mozgásállapot-változásom” (hahh, a fizikához is értenék tán?) lelassítja a társaságot. Vittük a járókeretet, ezt csak a szálláson használtam, de a kerekesszék mindenhová jött Ancsáék Ford Focus Kombijában. Bár a protézis egész nap rajtam volt, ahol lehetett, gurigáztak velem a társak. A zuhanykabinban való tisztálkodás okozta a legnagyobb fejtörést, de előrelátóan vittük a kis műanyag stokinkat, így nagy nehezen be tudtam ülni a kalitkába.

A kirándulás nagyon jól sikerült. Beszéljenek helyettem a képek!

vihars8

Ancsa Gyopárosfürdőn tókerülés közben

vihars4

A Szarvasi Arborétum (Pepi-kert) lépcsőin

vihars6

Két kapitány az arborétum kishajóján, a vállamnál Tofi, a legifjabb csapattag

vihars10

Jár a jutalomfalat a várakozás közben.

vihars13

Panka és a gazdi (Mosolyalbum 1)

vihars5

Az arborétumban büfé is van! (Mosolyalbum 2)

vihars3

Taki unja már az ördögszekér tologatását. (Mosolyalbum 3)

viharsarok1

A csapat Hódmezővásárhelyen

vihars9

Míra a makói szökőkútnál (Mosolyalbum 4)

vihars12

Az előző héten adták át a makói lombkorona-sétányt.vihars7

Húsz éve fordítva volt! 🙂 (Ópusztaszeren hazafelé)

vihars15

A főnök elégedett!  (Mosolyalbum 5)

viharsarok2

Stílszerűen másfél órás Petőfi-est a szálláson, itt éppen egy bordal közben:

Petőfi Sándor: Ivás közben

Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.

Sehogy sem t’om kifejezni
Magamat
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona
Mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöld hajtókás, sárga pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.

Tyű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál,
Azt cselekszem, ami tetszik… tudja Pál,
Mit kaszál.

… Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt amint Falstaff szólana
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam?… tudj’ a gólya…
Úgy igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását… jó’jszakát!

A törvényen kívüli

Az általam ismert háziorvosokról alkotott korábbi véleményem nem változott. Az egészséges ember nem is találkozik őkelmével, esetleg ha pihenésre készteti valami szezonális torokgyík vagy egyéb magától is múló nyavalya, amit a munkahely csak a tudor írásos igazolásával tolerál. Rutinszerű az eljárás, tőlem annak idején azt is megkérdezte a kitűnő felcser, hogy mikorra kívánok felépülni. Valódi betegség esetén pedig gyakorlatilag kimerül a tevékenysége holmi diszpécserkedésben, elküld a laborba, fűhöz-fához-szakorvoshoz. Jelenleg négy olyan gyógyszert szedek, aminek a receptjét csak évente megújított szakorvosi javaslattal írhatja föl. Bezzeg a vezetői engedély orvosi érvényességét önhatalmúlag meghosszabbíthatja.

Hosszú téli bezártságomat követően áprilisban, mikor kezdtem biztonságosan botorkálni, személyesen leptem meg a doktor nénimet, és a tucatnyi vény megírását követően felvetettem neki, hogy májusban lejár a jogosítványom. Lehetne-e ezt a hibát orvosolni? Mélybarna szemeivel rám meredt, gondoltam, most küld el a búsba a nyomorékságommal együtt, de a legnagyobb meglepetésemre így szólt:

– Ilyen állapotban küldjem el magát vizsgálatokra? Áh. Van önnél négyezer forint?

Volt. Érvényességi papír is lett rögvest. Vezetni persze nem tudtam, ahhoz automata váltós verda kellett volna. Vagy egy olyan Trabant Hycomat, melyet a nyolcvanas évek elején egy féllábú egyetemi tanártól vettem az autópiacon huszonháromezer forintért.

hycomathycomat 2

Csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni. Nehezebben szoktam meg az árnyékszéken üldögélést “égnek meredő” lábbal. A történethez tartozik még, hogy négy nap múlva egy metszőollóval levágtam magamról a gipszet, mert a kánikulában az izzadságtól kibírhatatlanul viszketett alatta a bőröm, és anyám régi kötőtűjével bizonyos pontokat sehogy sem értem el. Egy híres sportsebész, Eiben főorvos meg akart műteni, de mire megszereztem a kívánt klubigazolást, szégyenszemre meghalt. Végül nem kellett operálni, néhány hónap múlva magától betokosodott, bírta a baráti meccseket.

Taki barátomat kértem meg, hogy fuvarozzon el az okmányirodába. Na, az a Ferencvárosban érdekesen működik. Az információs pult mindig kihalt, az automata nem ad ki sorszámot, a néhány ügyintéző a körmeit reszelgeti. Mikor kérdeztem az egyiktől, hogy miaszentszarvan, hablatyolt egy zavarosat az internet nem kielégítő működéséről. De egy héttel korábban ugyanígy járt Míra lányom is. Ravasz módja ez a munkahét csökkentésének. A parkolóóra meg 300 forintot ketyeg óránként az egész Belső-Ferencvárosban. Cifráztam egy takaros mondatot különféle illetlen szavakból, és kifordultunk az irodából. Takinak van egy talán még nálam is okosabb telefonja (nem tudom, esetleg iphone), azon keresgélt hasonló hivatalokat. Elég az hozzá, hogy potyára mentünk először egy plázába, ahol már megszűnt ez a szolgáltatás, aztán Pestszentlőrincre, ahol éppen nem volt félfogadás. Végül a kispesti irodában másfél órás várakozás után sikerre jutottunk, megígérték, hogy telefonüzenettel értesítenek, ha mehetek átvenni az elkészült igazolványt. Ez ötven nappal ezelőtt volt, tegnap felhívtam őket, hogy mi az oka a késlekedésnek. Ja, már rég kész van, csak volt náluk némi rendszerhiba, azért nem értesítettek. Azóta lehiggadtam, átvettem, most öt évig érvényes a jogosítványom.

kézikuplung

A kép a szerviz illusztrációja

Pár napja említettem, hogy május 10-én kézi kuplungot építettek a kocsimba, minél előbb, hogy a pünkösdi kiránduláson már vezethessek. Ekkor tudtam meg, hogy csak úgy vizsgáztatható le műszakilag az autó, ha bemutatom a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal orvosi véleménye alapján kiállított, a korlátozásokat is tartalmazó jogosítványomat. A ponciusát ennek az átkozott ügynek!

Most aztán törvényen kívüli vagyok. Van jogsim, de minek, ezzel nem vezethetnék, a kocsimmal meg jól megvagyunk, de másfél évig van rajta vizsga, addig le kéne futtatni a „hivatalnak packázásait”, hogy legitimek legyünk mindketten. Aktiválódtak bennem a patópáli reflexek: Ej, ráérünk…

Politikusnak már végképp nem mehetek, ha a kedves vetélytárs megkapirgálja az előéletemet, és kiderül mindez, oda a karrier. Így meg nem tudja meg senki. Hacsak innen nem! 😛

Rohan az idő

Itt figyelmeztetem a kelleténél elfoglaltabb olvasóimat, guruljanak gyorsan az utolsó bekezdéshez, ott találják a lényeget, addig csak az idő vasfoga által (is) megrágcsált szerző fecserészése olvasható az említett rágószervről illetve tulajdonosáról!

Vigyázat! Ahogy öregszem, egyre gyorsabban telik az idő. Nem az eltelt időszak nagyságára gondolok, hogy a megtett út növekedésének ütemében fogy a hátralévő. Gyermekként sem emlékszem, hogy unatkoztam volna, mégis valahogy nehezen telt az idő, a szorgalmi időszak hetei, hónapjai örökkévalóságnak tűntek. Ezért nem érinti igazán a hétköznapi ifjút az elmúlás gondolata, oly távol van tőle, mint a déli óceánok üvöltő szelei; hall és olvas róla, de őt ez nem érinti. Minek aggódjon?

Aztán jött az ifjúkor, a szellemi gyarapodás ideje, a maihoz képest elképesztő fogékonysághoz hasonló állóképesség társult. Ekkor már gyanakodhattam volna, mert egyre kevesebb dolog fért bele a nap huszonnégy órájába. Meg is fogalmaztam a fiatalosan ostoba, de gőgös kritikát, hogy a Teremtő nagyon elbaltázott valamit: az alvás például teljesen felesleges rutin, életünk egyharmadát elfoglalja, mennyi tevékenységet mulasztunk miatta.

A nagykorúságot s szinte azonnal a teljes árvaságot is megérve hamar fejest ugrottam a házasságba, asszonkámmal munka mellett végeztük tanulmányainkat. Hogy végképp ne unatkozzunk, megszületett Ancsa lányom. Nyugodt gyerek volt, de jelentősen nőtt vele a robot, bár sokszor hagytam az anyjára a foci és más „fontos” elfoglaltságom miatt. Az amatőr színjátszás azonban ekkor vesztett el, erre már nem futotta. Huszonegy évesen már tanítottam, mégis igen hosszúnak tűnt egy-egy tanév. A vakáció elszaladt, főleg azért, mert a felét legalább végigtáboroztattuk családostól. Ott legalább együtt voltunk, egyszer ezt is megírom.

Aztán fokozatosan gyorsult a fránya óramutató, a kerek évfordulók egyre gyakrabban sorjáztak egymásután. A tavasz kezdetekor mindig nyomasztott, hogy év végéig még mennyi dolgom lenne, mert amit május közepéig nem tanít meg az ember, azt abban a tanévben nem is fogja.  Az ötvenet elhagyva úgy tűnt, hogy a karácsonyok heti rendszerességgel követik egymást, mire az ünnep múltával megtanulom leírni az aktuális évszámot, már ugrik is egyet a számláló.

Három éve aztán egy zátonyon nagyot döccent az addig egyre sebesebben száguldó idő-szárnyashajóm, csoda, hogy nem fejeltem ki a szélvédőjén. Jött a betegség, a betojva töltött nyomasztó órák-napok-hetek a várókban és kórtermekben, a rehabilitáció magányos és fájdalmas időszaka. Az óra mintha megállt volna, udvariasan és elegánsan hagyott bőven időt a számvetésre meg a türelmetlenkedésre. Szabadulván aztán ismét gyorsult a járgány, ekkor meg jött a jéghegy, többször is megismétlődött a fenti havária, nemcsak megállította a hajót, egy hajtócsigát el is távolított (hajócsavar – go), mozgásképtelenné tett. De a jó hajó nehezen süllyed, kemény anyagból faragták. A vitorla címen futó régi blogom jut eszembe,  mementója ma is látható.

vitorla_kampec

Szerencsére minden értéket áthoztam ide, mégis nosztalgiával gondolok rá. A nehéz pillanatokban neki és az olvasóknak köszönhettem, hogy az elvesztett hivatás okozta fájdalom jelentősen enyhült, s a kronométerem a reparált szívemmel együtt megfelelően ketyeg.

Megy a hajó, irány észak,/ fütyülnek a tengerészak… (Bocs!) 🙂

„…mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.” Tízévesen nem értettem!

Csak annyit akartam mondani, hogy a pünkösdi kirándulásunk előtti hét péntekén egy szakműhelyben kézi kuplungot építettek a kiskamasz Suzuki „szárnyas csikómba” csekély hatvan rugóért. Ezzel aztán röghöz kötésem okozta mosolydeficitem eltűnt, kibotorkálok a kocsihoz, kissé darabosan (a durva kéz még nem finom láb) elgurulok a piacra vagy a boltba, bevásárolok… Most gondoltam bele: fél éve tettek torzóvá, azóta nem vásároltam. Pedig ez mindig az én dolgom volt, én főztem, én tudtam, mi kell. Az elmúlt hónapokban meg cédulákat írogattam az ehhez nem szokott tudatlanoknak, borzalom! Kicsi bibircsók azért most is akad, az áruház kerekes kocsijával megoldom a cuccok első zsilipelését, de hazaérve a teli szatyrokkal nem tudok fölmászni a hét lépcsőfokon, fájdalmasan belesüllyedek a protézisbe, vadásznom kell egy ráérő rabszolgát, aki megelégszik a kedves mosollyal és behozza a tálca söritalt. 🙂 Hanem az idő most is megtréfált, hétfőn elmesélem.

Ez a parancs, érik a barack

szénégető

Ahogy a túlhevült boksából ki-kicsapó lángot taposással és néhány szívlapátnyi földdel móresre tanító szemfüles szénégető, olyasféleképpen próbálom a pipától eldurranni szándékozó agyamat csitítani a fegyelmezettebb testrészemmel, a kezemmel. Azaz guvadó szemmel ülök a monitorra bambulva, jönne belőlem a kígyó-béka, de okos kis praclim feltételekhez köti a munkába állást:

– Hohohó, kisbarátom, csigavér a löttyössel! Érdemes ezzel rongálnod a kiadós lakatosmunkával helyrepofozott, de kíméletre szoruló karosszériádat? Na nem!

– Nem hát! (Ez utóbbi a legundokabb magyar szó /itt partikula/, ebben a mondatban nincs igazán jelzésértéke. Bár azt szeretem, ha vakargatják. Egyébként a ~am közepére kívánom. Most jut eszembe: a játékra okot adó azonos alakúság mégis érdekessé teszi. Csak a rossz diákszokás riaszt, a bizonytalanság azonnali jelzése a mondat elején.)

A napi politikához tehát önvédelemből próbálok úgy viszonyulni, mint a mesebeli halvérű király, aki kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye. Mondhatnak bármit, mindent elhiszek, a lány meg marad. Elhiszem a rezsicsökkentést, ha nem is érzem. Elhiszem, hogy az árvizet is a Bajnai-legények okozták. A trafikmutyit is, bármennyire hihetetlenül hangzik. A szabadságharcot Európa ellen. A gránitszilárdságú alkot alaptörvényt. Őszödöt, Sukorót ki ne felejtsem, mert kapok a pofámra! Elhiszem a zsidó világuralmat, a sumér-magyar rokonságot, a fényevő Pataki Attila varangyait, a rák újra és újra megtalált biztos gyógyszerét, a magyar futball feltámadását…

– Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.

Mikor azonban a ravasz legény ledisznópásztorozza a felség öregapját, az feledve tervét tajtékozva hazugot kiált, úgy akad ki az én türelmem jól szabályozott pillangószelepe, ha a kultúra, az oktatás, a művészetek irányítói részéről a hejderutyutyu meg a bakfitty a legintelligensebb megnyilvánulás. És itt nem a jó miniszterelnöki megbízott cizellált melegezésére, a közoktatási államtitkár asszony meg főtankeres famulusa hipokrata bizonyítványmagyarázatára gondolok a felmelegített Klebelsberg-kultusz védelmében (szegény Kuno, semmiről sem tehet), nem az emberi erőforrások felkent és nagytiszteletű miniszterére. Alább adom.

Ki volt az a búbánatos, domboldalakon legelészgető hatökör apparátcsik, aki a mai megemlékezés napjára ezt a fércművet rendelte és elfogadta? Vagy kuratórium? Kodály és Bartók országában? Csodálatos költőink, íróink nyelvén! Élnek még sokan. Nem vállalják? Sebő, a Kaláka, a Kormorán, Szörényi-Bródy, Dusán… Simon L. László, mennyire hiányzol!

És ezt énekeltetni kell a gyerekekkel, akár nekünk régen a „mintamókust” meg társait. Írástudók, hol vagytok? Az én gyerekeim ezt nem énekelnék, akkor inkább a ByeAlex, akinek farkas a leendő anyósa!

Megnyugszik bennem a varacskos disznó, nem foglalkozom vele tovább, bár terveztem egy boncolást. Minek? Aki nem tud róla, ne is tudjon! Figyeljen továbbra is az értékekre! Akit érdekel a hétköznapi groteszk, a különféle színvonalú internetes írások közül olvasásra ajánlom a szlovákiai magyar író, költő, zenész, Ardamica Zorán ragyogó elemzését itt.

Bejegyzéseimet gyakran illusztrálom verssel. Na, ez nem az, csak egy másolt darab a fent tárgyalt fércműből:

„Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég. Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk! Érik már a barack, áldott föld gyümölcse”.

 

Kaptam még két  zenés mémet, az első kicsit ízléstelen, a másikon jól szórakoztam, pihentagyú a pasi, de mégse ágyazom be, annyit nem ér. A linkre kattintva stb. 🙂

(Végig azon szórakoztam, hogy elsüthetem-e azt a morbiditást, hogy csak egy lábbal tudok a talpatokra lépni. Hehehe, nem tettem. Zárójel nem játszik.)

Beállhatnék magam is a sorba, mikor az ízlést osztják. Most iszom egy jó deci barackot, én így táncolok. Aztán jövök hamar a viharsarki beszámolómmal.