Kései családegyesítés

Jöjjön akkor most az ígért temetősztori! Tavalyi beszámolómban említettem, hogy a nagyapám szepezdi sírját az eltelt hatvan év eléggé megviselte, a környéken népszerű építőanyagból, a közelben fejtett vöröskőből készített sírperem az előlappal együtt megsüllyedt, a táblára vésett feliratról a festék lekopott, tulajdonképpen olvashatatlan. Azt is megírtam már jó két évvel ezelőtt, hogy ennek ellenére mindig találtunk friss virágot rajta, bizonyítékául annak, hogy az egykori tanítványok nem felejtik el mesterüket, amíg élnek.

a sírfelirat 2013

A sírfelirat tavaly

Meg mi sem, az egyik esősebb napon a lányaim felkerekedtek, hogy az Ancsa által otthon vásárolt sárga rózsákat nevelő bokrocskát elültessék dédapjuk fölé tiszteletük jeléül. Szerszámuk nem volt, tortakanalat meg kést vittek gödröcskét vájni. Sárosak lettek, mint a dagonyáról érkezett vadmalacok, de a küldetést sikerrel teljesítették.

Míra aztán októberben arra járt a barátaival, megálltak a temetőnél néhány percre. A nyáron ültetett virág érintetlen volt,…

FJ sírja 2014. okt

…a sír azonban nem. A Balatonszepezd a világ közepe című fb-oldalon kitettem a fényképét az alábbi soraimmal:FJ sírja3

„A családunk idén nyáron is egy hetet töltött Szepezden. A leányaim szokás szerint felkeresték dédapjuk sírját a világ legszebb panorámáját nyújtó temetőjében, ültettek egy bokor sárga rózsát megemlékezésül. Fűzik János igazgató-tanító és kántor 1918-tól élt és szolgált itt, ahogy az Németh Ferenc barátom könyvében olvasható. Sírját igencsak megviselte az eltelt hatvan év, megállapítottuk, hogy a felirat nem olvasható. Míra lányom az elmúlt hétvégén a környéken kószált, megálltak egy percre a temetőnél. Meglepődve látta, hogy valaki fekete festékkel kihúzta a táblára vésett betűket. Nem profi munka, mégis melegség töltötte el a szívemet, van még olyan ember, aki továbbra is emlékezni akar Fűzik tanító úrra. Köszönöm neki nagyon! – az egyetlen unokája-”

Szepezd krónikása – akit tavaly a könyve megjelenése alkalmából rendezett kiállításon ismertem meg személyesen – is kommentelt a posztom alá, emlékeztetett, hogy eltett nekem valamit tavaly, amit a temetőárokban talált.

Fűzik tanító unokája is meglátogatott.

„Fűzik tanító unokája is meglátogatott.”

Nagy örömömre akkor a fentivel együtt ezt a képet küldte el nekem:döncike sírja

Ezt a kis faragott követ korábban mindig meglátogattuk. Apám legkisebb testvérének, az 1920-as évek elején két évesen keserű mandula-mérgezésben meghalt Döncikének (Ödön vagy Dénes, nem tudom) a sírját jelezte. A bejárattól nem messze feküdt egy nagy bokor alatt a földön, magát a hantot eltüntette az idő. Pár éve kivágták a bokrot, a kő meg eltűnt. Talán a temető takarítói vélték úgy, hogy az apró tárgy csak lom, a kutya sem emlékszik rá, ezért beborították az árokba, ahol a helytörténetet kutató barátom meglelte. Ezer hála érte ismét, Ferenc!

De mit tegyünk vele? Vigyük Budapestre? Minek? Hisz itt őrizte az apró halott örök nyugalmát! És ekkor a homlokomra csaptam, megvan a megoldás! Esedékes volt tavasz óta, hogy a nagyapám családjában szintén Szepezden felnövő 86 éves Zsófi nénémet gépkocsival elvigyük egykori lakhelyére, hogy meglátogathassa az őt valódi gyermekeként szerető nagyapám sírját és a ma is itt élő keresztfiát, Bélát.

Mindenszentek ünnepe előtti hétvégén el is indultunk Ancsa lányomék Focusával, melybe öten jobban belefértünk, és a kerekesszéket is könnyű bepattintani a kombi csomagterébe. Újabb bokrok is kerültek mellé. Ferenc szeretettel fogadott, az én masszív Ancsikám könnyedén fölkapta a követ, behelyezte a kocsiba, és már gurultunk is a temető kapujához. A nyári tapasztalatból okulva áskálódó szerszámokat és gumicsizmát is vittünk, hiszen ismét kiadós esők áztatták a majdnem mindig kék egű „világ közepét”.

A leányaim által végrehajtott operatív beavatkozásról mesél az alábbi három kép. Remélem, ezzel nem követtünk el semmiféle szabálytalanságot. Ha igen, enyém a teljes felelősség.

döncike sírköve nagyapám sírján 2014. oktdöncike sírköve nagyapám sírján 3. 2014. okt

döncike sírköve nagyapám sírján 4. 2014. okt

Nyugodjatok békében, Drágáim, így együtt! Nem vagyok egy temetőket járó alkat. Itt, Szepezden azonban mégis mindig jólesően bizsergeti meg a szívemet a „genius loci”. És – ahogy nézem – a lányokét is. 🙂

Végezetül két kép az októberi napfényben fürdő szepezdi strandról:

séta a strandon1

Ifjak szelfije

séta a strandon2

De jó itt!

Reklámok

Járgányok 1.

Azért is szegődtem tanárnak, mert nem bírom a monotóniát, ezért lecseréltem a bejegyzés címét, de valójában az előző négy opusz múltidéző és nosztalgiázó hangulatában folytatom a mai fiataloknak tartott ismeretterjesztő sorozatomat.

Először azonban vissza kell utalnom a legutolsó posztom rendkívül sikeres marketingjére, ugyanis azzal a szöveggel osztottam meg a közösségi portálon, hogy „a képen bizony én vagyok”. Nosza, lassan négy számjegyűre duzzadó ismerősi köröm jó része csak megkattintotta a képet, melyen egy iskolaköpenyes jóvágású ifjú látszik egy apró termetű, idősödő tanárember mellett. Ja, és az a tanár nem én vagyok, ellenkezőleg! Nos, régen arattam ekkora sikert, az olvasottságom némi túlzással Oravecz Nóra-i méreteket öltött, pedig én nem egyes szám második személyben osztom az észt, szigorúan ragaszkodom az E/1.-hez. Mostantól az elmefuttatásaimat különféle kockahasú badibilderek, vagy Justin Bieber-es (fújb@zmeg) álompasikák képeivel illusztrálom majd. Lófarát, én sem szeretek hányni! Van még egy csomó régi fotóm, még erotikus jellegű is, ahol a pöttyös labdát hason fekve meztelenül simogatom, még a pattanás is látszik a popómon. Majd jól beszkennelem, oszt lesz itt rajongótábor, mordizomadta! 🙂

De térjünk a tárgyakra! A kései korok szülötte innen emeli meg a kalapját a kerék valaha élt ismeretlen feltalálója előtt, csodálatos találmánya nélkül az elmúlt 55 évben valószínűleg jóval kevesebbet csalinkáztam volna a nem kis túlzással nagyvilágnak nevezett mikrokörnyezetemben. Az első furfangos egyszerű gépem – mert a régi kiskerekű, mély babakocsimra nem emlékszem, bár van egy kép róla – egy falécekből ácsolt, egytengelyes kulikocsi volt, hosszú és keresztlécben végződő vontatórúddal, mellyel az édes a bölcsibe illetve onnan hazafurikázott időmegtakarítási célzattal. Ugyanis gyalogice nem volt könnyű a kicsi fiúval a közlekedés, minden kutyagumit komoly érdeklődéssel bámult meg az utcán, ráadásul kérdezett is. Az idő meg ugye rendkívül értékes volt már akkor is. Belevágott hát a kocsiba, amelyet egy pléddel bélelt, mivel látta átöltöztetésnél, hogy a lécek közei piros hurkákat rajzoltak az ülőgumómra és környékére, aztán száguldottunk. Bámészkodni így is tudtam, legalább nem kellett a lábam alá nézni. Az úttesten átkelés zökkenői meg kifejezetten szórakoztattak. A hatvanas években télen a havat még nem mérte olyan szűkmarkúan a Teremtő, ilyenkor nagy élvezettel ültem át az apró karfás szánkóba, melyben évtizedekkel később a leányaimat már én húztam-vontam, mint a hűséges igásló.

kütyü 88

És most tekintsétek meg vágyaim netovábbját! Sárgultam az irigységtől, mikor megláttam valamelyik újgazdag kortársamat ebben a szovjet csodában pöffeszkedni. Soha nem lett az enyém. Talán jobb is, valahol itt vetkőztem le végleg a fenti elszíneződéssel jellemzett vétket, nekem a „se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad” parancs így később sem okozott feldolgozási problémát. Pláne nem a feleségre vonatkozó. 🙂

kütyü22

Jaj, a kormányozható pedálos álommoszkvics felkapcsolható lámpával!

Érdekes, hogy háromkerekű biciklim, azaz triciklim sem volt, pedig ez a lányaimnak később nagy örömöt okozott. Talán ötéves lehettem, mikor a karácsonyfa alatt megláttam az első komoly saját járművemet, egy rollert. Szegény anyám megbánhatta a beruházást, mert felügyelet nélkül a szabadban még nem használhattam, ezért naphosszat a lakásban keringtem vele, esetenként bizony törve-zúzva mindent. Pedig a lábtartó végén fékpedál is volt, de én fékezhetetlen voltam. Aztán hamarosan félretettem, mert a születésnapomra Zsófi nénémtől kaptam egy apró biciklit, amelynek a hátsó tengelyéhez két pótkereket szereltek, így nem kellett egyensúlyozni, csak tekerni az örökhajtós pedálokat. Ettől kezdve gyakrabban követeltem a „sétát”, mint egy felfázott kutyuska. Később szégyellni kezdtem a pótkerekeket, de mikor leszerelték, akkorákat estem, mint az ólajtó, inkább dühöngve visszaálltam a rollerra. Nem sokkal később áldott emlékű édesanyám feláldozta a partvisa nyelét, a bringa vázába rögzítette valahogy, és szívbetegségével mit sem törődve rohant mögöttem az egyensúlyomat biztosító farudat tartva. Egyszer észrevettem, hogy jócskán lemaradt, naná, hogy pereceltem egy jókorát. Nem hittem neki, hogy odáig egyedül tekertem, hisztizve követeltem a hazamenést. Otthon lecsillapodva megkérdeztem, hogy tényleg egyedül mentem-e. Akkor kértem, hogy menjünk ki még egy körre. És valóban elindultam minden segítség nélkül, faltam a métereket. A harmadik villanyoszlopnál meg akartam fordulni, ott felfordultam, mint a büdösbogár, de felpattanva ordítottam holtra vált ősömnek, hogy nincs baj, csak a vezérlőrendszerben vannak még apró zavarok, jövök rögtön.

kütyü21kütyük81

Felsős koromig hajtottam a tömörgumis jószágot, ötödikes kamaszként egy használt, de megkímélt állapotú Úttörő márkájú kerékpár boldog tulajdonosának tekinthettem magamat. Ez már majdnem felnőtt méretű (24-es) csinos jószág volt.

kütyü19

Félnapokat tekertem a lakótelepen és a szomszédos Wekerle-telepen a haverokkal. Még a hetekig tartó balatonszepezdi nyaralásokra is elvihettem, édesanyám feladta a vonatra személypoggyászként, mert Béla bácsi akkoriban jó messzire, Zánkán is túlra telepítette a horgászállását, melynek napi kétszeri megközelítéséhez szükséges volt a drótszamár. Az éjszakai hazakerekezéshez szükséges világítást már valódi dinamós lámpa biztosította rajta, nem ám holmi kormányra szigszalagozott zsebpilács.

Erről jut eszembe egy olyan kütyü, melyet aligha ismerhet mindenki. Általában kákával vagy náddal körülvett öblökben horgásztunk olykor éjszakába nyúlóan. Itt leggyakrabban úszós szereléket használnak, de az úszó (szepezdi nyelvjárásban póta) éjjel nem látszik. Elemes lámpával nehéz befókuszálni, ráadásul hamar lemerül a drága zsebtelep. (Ne szólj közbe, horgászzseni Taki barátom, akkor még nem volt úszóra húzható világító patron!) Az én Matula Béla bácsim ezért egy régi bányászlámpával világította be az egész öblöt. Ez az ún. karbidlámpa engem mindig csodálattal töltött el. Hasonlít kicsit az ismert Autopress kávéfőzőhöz, csak itt a csőr nem lefelé, hanem fölfelé áll, mert ez az égőfej. A fölső tartályba vizet töltenek, amely egy szabályozható csap nyitásával átcsöpög az alsó részbe, ahol a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetilén gázt fejleszt, ami egy parabolatükörrel ékesített égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. Varázslatos!

CaC2 + H2O = CaO + C2H2

kalcium-karbid + víz = égetett mész + acetilén

2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O

acetilén + oxigén = szén-dioxid + víz

Az én akkori olvasatomban: lepisálok egy kődarabot, és világítok vele. Szabadalmaztatni! 🙂

kütyü82

Gimnazistaként aztán megértettem már a csodalámpa működését, imádtam a kémiát Fórián-Szabó Zoltán tanár úrnak hála, jelesen is érettségiztem belőle. Hanem a biciklit kinőttem, nagyobb kellett. A menőknek ekkor már váltós bringájuk volt, nagyon szemeztem ilyenekkel, de az akkori büdzsébe nem fért bele, anyám szerint minden jövedelmét kajára és a ruházkodásomra költötte, ettem, mint a vett malac, és nagy tehetséggel szaggattam ronggyá a holmijaimat. Így lett rövidebb egy betűvel a márka: SR-26 helyett R-26-os férfikerékpár. Korrekt gép volt, mindenhova odaértem vele, ahová a koskormányú versenycangás fennhéjázó haverok. Esetleg kis késéssel.

kütyü20

Most látom, hogy megfújták a pedálját a bicajnak.

Tizennégy évesen kezdtem többfelé kacsingatni. Ezzel nemcsak a szebbik nem iránti egyre erőteljesebb érdeklődésre gondolok, hanem a saját erőfeszítést megspóroló géperejű járművek iránt megnövekedő vágyakozásra. Szepezden a sufniban állt egy lepusztult öreg, kézi sebváltós, kardántengelyes BMW motorkerékpár két külön nyereggel (ma egy gyűjtő milliókat adna érte) valamint egy szintén rokkant Berva moped. Béla bácsi fia mindkettőt amortizálta már, de én két horgászat között ragyogó órákat töltöttem a nyergükben ülve és hangosan pöfögve a számmal. Aztán felvetettem az öregnek, hogy adja nekem a mopedet, majd én újjávarázsolom. Könnyen belement, egy ismerős elhozta a Zsuk kisteherautójával Pestre. Ez volt az első gépjárművem. Soha az életben nem indult be. Végül egy szakember elmondta az egyetlen lehetséges megoldást: gyalogosan tolva irány az ócskavasak felvevőhelye, kapunk érte pártíz forintot. Nem voltam boldog.

kütyü17

A magyar gyártmányú (Egri Finomszerelvénygyár, micsoda nagyképű elnevezés, még hogy finom) ócskavas, ahogy a korabeli szlogen leírja: Berva moped drága kincs, jó, ha van, de jobb, ha nincs.

Reménytelennek látszott, hogy csatlakozzam néhány motorizált barátomhoz, akiknek a lába között Riga meg Komár hörgött és/vagy duruzsolt, és hétvégente a Velencei-tóhoz jártak le fürdeni. A lelkemben képződött sötét alagútban egy szívszorítóan szomorú esemény kínált némi fényt, bár ne tette volna! Meghalt a zsámboki nagyapám, és a házának árán megosztozott édesanyám és a bátyja. Ahhoz kevés volt, hogy ingatlanba fektessük, de hamar kitaláltam, hogy egy megbízható motorkerékpár sokat javítana a közérzetemen és a mozgékonyságomon. Tizenhat évesen elindítottam a nagymotorra szóló jogosítvány korengedményének intézését, elintéztem az egészségügyi és pályaalkalmassági vizsgálatokat, hiba nélkül letettem a KRESZ-vizsgát. Látva elszántságomat szülém megadta magát, egy József körúti kerékpárboltban kifizette a vadonatúj MZ-150-es motorkerékpár árát, 12.500 forintot. 1975-ben ez nem kis pénz volt, ahogy a múltkor érzékeltettem. A csillogó-villogó csodakecskét gyalog toltam át anyám bátyjához, Józsi bácsihoz a Rádai utcába. A tündéri öreg ereiben is benzin folyt, világéletében járműveket vezetett, gyakorlatilag mindenhez volt jogosítványa. A keleti alapossággal összehányt járgányt átnézte, beállította, kicsit járatta, aztán elhozta. Neki ekkoriban egy kisebb Simson Starja volt, felhívta a figyelmemet, hogy az MZ nagyon könnyen megbokrosodik, a gázkarral csínján kell bánni, mert hamar egy kerékre áll és hanyatt vágja a motorost. Az új szerelmemmel tettem le sikeresen a forgalmi vizsgát, jelzem, asszonkám már bőven megvolt, csak ő még nem volt lepapírozva. Nem volt féltékeny, szívesen felült mögém a „tyúkrázdára”. Kinyílt a világ, nagy csavargásokba kezdtem. Szepezdre leértem vele két óra alatt, oda-vissza megivott 7-8 liter benzint, ez harminegynéhány forintot jelentett, egy kiló hús többe került. Hátul felszereltem egy csomagtartót, nyaranta erre pakoltuk fel a sátrat, hálózsákokat, melyek alátámasztották menet közben a kedvesemre rögzített, személyes cuccainkat tartalmazó hátizsákot.

kütyü16

Ma is megdobban a szívem, a szerelem nem múlik el!

Két nagy haváriám volt vele, amikor akár a fűbe is haraphattam volna – az apró eséseket, kicsúszásokat nem tartom említésre méltónak –, egyszer egy baráti társaságból lovagiasan hazafuvaroztam egy számomra érdektelen hölgyeményt, mikor a STOP-tábla ellenére elém hajtott egy taxi a keresztező útról. Ha nekimegyek, akkor ütközünk és repülünk, ezért inkább kicsúsztattam a motort oldalra, és a kerekektől pár centire fekve sikerült megállnunk. A büdös banyának semmi baja nem lett, a természet pazarul kipárnázta, ráadásul maga alá gyűrt; a motoron apró karcolások keletkeztek; nekem a dzsekim, farmergatyám elszakadt, a bőr a lábamon jelentősen megfogyatkozott. Azért folytattuk az utunkat, hazaérve meglepve láttam, hogy a cipőmben áll a vér. Asszonkám meg első ijedelmét feledve jól megmorgott, hogy minek cipelek más nagyságákat, irgum-burgum.

A másik nagy esés egy terjedelmes olajfolt jóvoltából történt, egy S-kanyarban hirtelen kiugrott alólam a hűséges jószág, s én kóválygó gólyafosként csak repültem, repültem. Volt időm bőven, szépen lepergett előttem mindaz, ami addigi életemben történt, mintha még bele is lassított volna az adásrendező. Végül egy sövénybokor tövében landoltam, kicsit gondolkodtam, hogy hirtelen felindítsam-e magamban a tökéletes bánatot, mely állítólag a vétkeseknek a haláluk előtt feltétlenül szükséges az üdvözüléshez, vagy kaparjam össze magam inkább a további evilági tortúrákhoz. Az utóbbi mellett döntöttem, csak a járgányomat nem találtam. Jó harminc méterrel távolabb fekve várta a drága, hogy vele is törődjek. 🙂

(Ördög és pokol, megint nem fért bele a sok hablatyom egy tisztességes méretű bejegyzésbe! Nincs mese, folyt. köv.)

Kütyük 4.

Magyarországon az elsők között voltam, aki gimnáziumi tantervbe illesztett számítástechnikát tanult. A hetvenes években köztudottan kötelezően az orosz nyelvet tanították mindenkinek, második idegen nyelvként a piaristáknál a latint, a franciát és a németet lehetett választani. Ahogy azt Latinos műveltség című korábbi jegyzetemben megírtam, én a latint választottam, de a Galambos tanár úrral történt súlyos affért követően kapva-kaptam azon a lehetőségen, hogy a harmadik évfolyamtól fel lehetett cserélni a nyelvet egy fakultatív tantárgyra. Legendás osztályfőnökömről, Kovács Mihály tanár úrról szintén megemlékeztem már, mikor a vitorlázásról és a „viszka” építéséről itt és itt beszámoltam, most szárnyai alatt egy csodálatos, nyüzsgő szellemi és technikai centrumba kerültem. Erről Miska bácsi halála után a Fizikai Szemle című szakfolyóiratban többek között így emlékeztek meg 2006-ban:

„Az Ő munkája nyomán lett országszerte híres és elismert fizikaszertára a budapesti Piarista Gimnáziumnak. Az első komolyabb fejlesztés 1953-ban történt, amikor 7000 Ft-ért oszcilloszkópot vett. Ez akkoriban nagy összegnek számított – hiszen egy tanári fizetés csak 1500 Ft volt – és ráadásul túl is lépte az iskola teljes fejlesztési keretét. Az 1980-as évek elejéig a Caritas szervezet is támogatta a katolikus iskolák szertári megrendeléseit. Így vásároltak a fizikumnak Geiger-Müller számlálót, Wulf-féle elektroszkópot, folytonos ködkamrát stb. A diákok még olyan kísérleti eszközöket is terveztek, amelyeket később a Tanszergyár is gyártott: például rádiópad, elektronelhajlást bemutató készülék, G-M-cső stb.

Ma is megvan a tanár úr által szerzett és most is működő távcső. A csillagászat oktatásához – az egyik helyiségben – mini-planetáriumot épített diákjaival.

Rendszeres kiállítója volt az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Középiskolai Fizikatanári Ankétjainak. Az eszközkiállításokon bemutatott eszközeiért majdnem minden évben díjat és jutalmat kapott. 1963-ban felterjesztették a Fizikai Társulat középiskolai tanároknak adott legnagyobb szakmai kitüntetésére, a Mikola-díjra. Hiába szavazták meg – az akkori körülmények között nem -, csak két évtizeddel később, 1983-ban kaphatta meg.

Az 1958-59-es tanévben húsz negyedikes tanulóval indította el az első kibernetikai szakkört. A következő években készültek el a sokak által megcsodált kibernetikus gépek:

1960 LOGI kártyázógép (zsírozni tudott)
1961 Csodamalom (3×3-as mezőn malmozott)
1962 Halom (három halomból lehetett elvenni, az nyert aki az utolsót vette el)
1963 Műegér (labirintusban megkereste a sajtot, és odament az egér)
1964 8-as Kombinett (11 számot rakott sorrendbe, átrendezéssel)
1965 Hídverés (két part között vert hidat a gép és egy játékos előre adott pillérekre)
1965 Didaktomat (népszerű nevén a feleltető gép)
1966 Mikromat (4 bites jelfogós számítógép)

A Didaktomatot és a Mikromatot szabadalmaztatták, a Tanszergyár gyártotta őket, és a Mikromatból 3000 darabot el is adtak. A témáról több cikke jelent meg a Középiskolai Matematikai Lapokban, az Élet és Tudományban, a Fizika Tanításában és a Rádiótechnikában. (A korra jellemző, hogy a Piarista Gimnázium saját nevén nem szerepelhetett, így lett belőle “Mikszáth Kálmán téri gimnázium”.)

kütyü72

1968-ban megjelent a Kibernetikai játékok és modellek című könyve, amely a szakkörök anyagát tartalmazta. Ezt mindkét akkori német államban, valamint Svájcban is kiadták. A logikai gépek leírását és kapcsolási rajzait tartalmazó kiadvány pedig Néhány kibernetikai játékgép címmel 1971-ben látott napvilágot.
A magyar iskolák közül elsőnek a budapesti Piarista Gimnáziumban volt számítógép, már 1964-ben (Minivac 601). A külföldről beszerzett számítógépeket a fizikai kísérleteknél is felhasználták. A diákok szimulációs programokat írtak, amelyekkel a fizikai modelleket igyekeztek szemléletessé tenni (rezgések, hullámok összetétele stb.). Elkészültek a fénykapuk, sőt a fényinterferencia mérésére és bemutatására is készült számítógépes eszköz. A német Fischertechnik által forgalmazott készlet lehetőséget adott arra is, hogy különböző gépek és feladatok számítógéppel történő vezérlését (négy szabadsági fokkal rendelkező daru, vezérelt lift, vezérelt robotokkal végzett kémiai kísérletek) kidolgozzák és publikálják. ”

Itt aztán volt kütyü rendesen. Tágra nyílt szemmel bámultam a technika csodáit, az égképpel azonos sebességgel forgó csillagászati távcső kukkolójára rágyógyulva vagy a „fizikum” fölé leereszthető félgömb alakú fehér lepedőre vetített csillagképet csodálva a humán beállítottságú, verseket olvasó, álmodozó suhanc világképe is kozmikusan tágulni kezdett. Itt tanultam meg észrevenni a hétköznapi csodákat. Hogy az anyag és a törvényszerűségei mögött egy teremtő rend rejtőzik, ki-ki nevezze, ahogy tetszik neki.

Az sem zavart, hogy a tanár úr angol nyelvleckéket adott az órák után, mert ő is így tudott tájékozódni a tudomány világában. Meg Fortran és Basic programozási nyelvet oktatott, itt már azért csökkenő önbizalommal csatlakoztam, mert a logikai algoritmusok megalkotásához szükséges figyelem és fegyelem bizony nem tartozott az erényeim közé, sokkal inkább a meg-meglóduló képzelet. Az akkortájt beszerzett sztárkütyü, egy Hewlett-Packard asztali kalkulátor volt, amin még nem volt alfabetikus billentyűzet, a számokon kívül a programnyelv ikonjait tartalmazó, a műveleti és továbbítási utasításokat adó gombok sorakoztak rajta. A gép alkalmazásához előre be kellett jelentkezni a naplóba, én inkább csak messziről csodáltam a kiemelkedő matekos társaim mohó örömét, mikor leülhettek az akkor 5000 dollárt érő masina elé.

kütyü78

Bőven elég volt nekem az akkoriban beszerzett első zsebszámológépem. Állami boltban ilyet még nem lehetett kapni, az eredetileg Bécsben lakó osztálytársam, Alexander hozott néha egyet-egyet hazalátogatásakor, ezzel biztosítva egyben zsebpénzét. Nekem 800 forintért adta, anyám akkori havi keresete 1100 forint volt, a kenyér-tej közismerten 3,60, a benzin 3. Olyasféle ár ez, mint manapság egy automata mosógépé. Csak a négy alapműveletet és a százalékszámítást tudta, a folyadékkristályos kijelző még nem létezett, pirosan világító diódákkal írta ki a számokat. Ez is a kilenc voltos kislapossal működött, akár a Sokol rádió. Képet sajnos nem találtam hasonlóról, ezeknek már az emléke is meghalt.

Mikor tanítani kezdtem 1980-ban, már nálunk is meg lehetett vásárolni, sőt, megjelent a tudományos kalkulátor is, mely fölöslegessé tette az addig nélkülözhetetlen logarlécet és függvénytáblázatot. Nekem erre már nem volt szükségem, annál inkább a lányaimnak jóval később a középiskolában. A régi ketyerémet egyébként akkori alsó tagozatos tanítványaim amortizálták, a legjobb matekdogát beadó a következő teljesítménymérés során megkapta használatra, míg aztán egyszer kilehelte a lelkét. Az évtized végén az iskolánk kapott néhány abban az időben nagyon népszerű Commodore 16-ost és a kicsit korszerűbb +4-est. Ezt a nyári szünetben aztán teljes felelősségvállalással hazavihettük önművelési céllal, kaptunk hozzá egy fekete-fehér Tünde televíziót monitor gyanánt.

kütyü70kütyü81

Kezelni persze nem tudtuk, a magnókazettákra töltött játékprogramokat lehetett futtatni rajta, Ancsa lányom és asszonkám egymás kezéből kapkodták, hogy minél magasabb szintre jussanak az idétlenül ugráló Mario-figurával. Én csak annyit kötöttem ki, hogy a szörnyű pittyegést némítsák el, ha otthon vagyok. Elég nekem napközben a tanítványaim csicsergése. Emlékeim szerint valami teniszjátékba én is be-beszálltam, de lehet, hogy ez már másféle kütyü volt, mert valami tekergetős bizbaszra emlékszem, amivel az ütőt mozgatni lehetett.

Az első igazi asztali számítógépet, egy a századfordulónál már elavult 486-ost Ancsa lányom vette meg használtan – úgy rémlik, ő is fizette ki –, mert nélkülözhetetlen volt a tanulmányaihoz. Ezen és később a Sulinet-program keretében ingyen kapott Pentium 4-esen tanultam meg a szövegszerkesztés alapjait nem is olyan régen, alig másfél évtizede, majd később az internet használatát. No, van még mit tanulni, a lányaim kattintásait és géppuskatűz sebességű billentéseit nem hogy utánozni, szemmel követni sem tudom. Pedig Kovács tanár úr a fent említett számítástechnika órákon a tízujjas vakírást is tanította egy öreg Erika írógépen, mondván, hogy ez egy leendő kibernetikusnak nélkülözhetetlen kellék. A tizedét, ha tudom: csak a jobb mutatóujjam játszik a klaviatúrán. Az se vakon. Bár elégedetten mondhatom, mióta blogolok, gyorsult a picike az utóbbi három évben. De a tanár úr ezért még nem lenne nagyon büszke rám. Esetleg másért… 🙂

kovács

1977-ben az érettségi előtt kérte utoljára az ellenőrzőmet. Soha nem kaptam tőle intőt, legfeljebb egy “Madár vagy, fiam!” letolást, így hát kivittem. Mindkettőnkön látszik, ez a beírás sem okoz gondfelhőket.

A Jóisten áldja meg a feledhetetlen Miska bácsit, az igazi tanáreszményt ezerszer!

(Már csak a járművek maradtak, legközelebb velük jövök.)

A villámköltözés néhány részlete

Hűséges típus vagyok, ahogy mondani szokták: akár a vadászkutya. 34 éve húsz évesen házasodtam, asszonkámmal 40 éve bosszantjuk egymást. Gombócból is…
1980-ban kezdtem tanítani, a fb-oldalamon láthatóak az egykori osztályképek, pimaszul fiatal és jóképű voltam. Ma is ott lennék, de a kitűnően működő iskolámat tíz éve váratlanul bezárták, minket a gyerekeinkkel együtt beolvasztottak egy másikba. Nehezen viseltem, de megráztam magam, dolgoztam ott tovább. De a korábbi hangulat, közösség eltűnt. Talán részben ennek is köszönhetően a krónikussá váló betegségem miatt elvesztettem a hivatásomat. A műtétek utáni lábadozás alatt, 2011 januárjában csöppentem a blogok világába. Azóta váltakozó intenzitással ezen a címen írtam a freeblognál:
http://vitorla.freeblog.hu/?preview=30

Az év őszén történt, freeblog-cunamiként emlegetett adatvesztés sokakat elgondolkodtatott, költözésre késztetett, én csak pötyögtem tovább a sárguló lapjaimat. Tavaly nyáron el is hallgattam asszonkám betegsége miatt, amikor írtam volna, én kerültem hosszú időre kórházba.

Közben a „régi” barátok szép lassan mind elhagyták a süllyedő hajót. Csak legyintettem, kényeskednek, nekem eddig mindig sikerült posztot írnom. És most végre kedden lendületbe jöttem, megírtam, betöltöttem… Egyszerűen nem volt hajlandó elmenteni, mint utóbb megtudtam, ez hetek óta így ment.
Miként a Móriczot figurázó KarinthyTúri Danijának, a lelkem fenekin meg a fenekemlelkin elbődült bennem a nagy, nagy keserves fenekedés:
„ – Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije –, bé tökkel vágtál csülökbe.
És úgy, de úgy összefancsorgott a lelkem levese, hogy szinte bőrzött…”
Azon melegiben ide hoztam a cuccot. Se bú, se bá!
Küzdök is azóta vele, hol nem értem, hol ő nem ért engem. Ahogy egy kommentben írtam: „autodidaktikusan” tanulom. A blogroller elkészítéséhez kaptam már tanácsot, de egyelőre nagyon hülye pofával próbálkozgatok. Ja, hogy miért ide jöttem? Körülnéztem az elszállingózó barátoknál, sokan jöttek ide, és valahogy megnyert az áttekinthetősége, egyszerűsége. Ha tudtam volna…!
Küzdök a freebloggal is, azt sem hajlandó lenyelni, hogy hová költöztem. Elrejtettem a linklistámra meg az utolsó kommentembe. Hallottam valami blogexportról is. Hühű, Makó vitéz van oly messze Jeruzsálemtől…!
Alakulunk majd, mint púpos gyerek a prés alatt, figyeljétek elnéző szeretettel!
A statisztikát imádom, az USA-ból, az Egyesült Királyságból nyitottak rám, tegnap négyen Oroszországból, ma ketten Spanyolországból. Ki a lófara…?
Hja, a népszerűség! 🙂

Levél a Császárhoz

Figyelj, Flórikám, csak ilyen egyszerűen szólítalak meg, Téged már nem zavar, ha holmi elvárt udvariasságot mellőzve régi cimboraként úgy moroglak meg, mint a sokak által Nagy Generációként emlegetett korosztály egyik futballrajongó tagja. Ahogy tettük azt régen egy kihagyott helyzeted vagy egy rossz passzod láttán. Mert neheztelek ám Rád a ma éjjeli cseled miatt! Jól belerondítottál az elmúlt napokban mondatokba öntött sikertörténetembe, mely ugyanarról a küzdelemről szól, amit Te is próbáltál megvívni ezen a hétvégén a szívsebészet intenzív osztályán, ha nem is ott, ahol én, hanem a Városmajorban. Ez az utolsó meccsed nem sikerült jól, de ez már csak nekünk fáj. A hetvenet átlépő sportember kései műtétét követő infarktus mégis megbocsáthatóbb, mint az ereje teljében lévő Fehér Miki gyepen bekövetkező tragédiája, vagy a bivalyerős Kolonics Gyuri borzalmas kenuba borulása.

flóri 1

Emlékszel? Amikor én születtem, Te akkor debütáltál ifjú titánként a válogatottban. A Fradiban már ezrek miattad mentek ki az Üllői úti pályára. Négyéves voltam, mikor édesanyámmal a frissen épült József Attila-lakótelepen kaptunk lakást. Te is itt laktál egy pár évig, de ezt én akkor még nem tudtam. Apámat kétévesen elvesztettem, nem volt, aki kivigyen a meccsekre. Talán hatéves lehettem, mikor a nálunk vendégeskedő nagybátyámmal eljutottam a Népstadionba, ahol az általad irányított válogatott két góllal legyőzte a csehszlovák csapatot, a második gólt Te fejelted. Nagy szerelemre lobbantam, a zöld gyep és a színes mezek mágnesként vonzottak a pályára, nyolcévesen már egyedül mentem meccsre, csodálatos anyám engedett, és finanszírozta a kétforintos diákbeugrót. Én még ültem az Üllői úti pálya régi, fából készült lelátóján, szerencsére nem akkor omlott össze.

A suliban megalakultak a klubszimpátiák, de akkor valahogy még nem volt ebben gyűlölet. „Fradi-drukker, segge gukker, abba néz a Vasas-drukker.” Ez volt a legdurvább. A másik táborra köpködő tanítványaimnak azóta is mesélem, hogy nézett ki az évszázad gólja a 66-os világbajnokságon a brazilok ellen: a fradista Albert egy finom csel után megnyújtja a jobb oldalra a labdát a dózsás Bene Ferinek, akinek a beadását a Vasas középcsatára, Farkas Jancsi csodálatos kapáslövéssel védhetetlenül küldi a hálóba. Igen, a zseniális cigánygyerek! Bár ma lenne ilyen csapatjáték! Mondjuk a politikában…

Jókat röhögtünk az Albert-vicceken is: Melyik három települést nevezték el a zöld-fehérek középcsatáráról? Albertfalva, Albertirsa, Lábatlan. Borzasztó! Pláne az én csonka cicalábam láttán!

Én egyre inkább a Vasas meccseire jártam a Fáy utcába, hehe, mit tegyen egy igazi ferencvárosi, a Ludovikát végzett és ezáltal taccsra tett katonatiszt fia, akiben nemesi vér csörgedez? Imádja a kádári prolicsapat Mészölyét, Farkas Jancsiját, Ihászát. De Téged, Flóri, mindig… Szerettelek és figyeltelek! A szintén zseni Varga Zolival való afférodat, aki nem tudott császárrá válni melletted. Elhúzott külföldre, később hazajött lejáratni magát. Nemrég őt is a szíve vitte el. Az aranylabdát, a VVK megnyerését, a dánok elleni mérkőzésen a szétrúgásodat, amivel vége lett a pályafutásodnak… A csípőre tett kezedet, amivel egy ország népe csúfolt…

Aztán két helyen is találkoztunk. Én a BKV Előrében kergettem a bőrt, és a Fradi elleni serdülő majd ifjúsági meccseimen mindig felbukkantál. Félrehúzódva, csendben nézted, soha nem hőzöngtél. Előttünk meg végig az a cél lebegett, hogy a foci után kezet foghassunk Veled.

Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!

flóri 2

Most tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy köszönöm…! A játékodat, a sikereidet, a gyönyörű gólokat, az emberségedet, a… Hogy volt kire felnéznünk!

És a magad csendes módján talán vigyázni fogod a focisták mellett a szívműtötteket is. Onnan föntről…

Egy korty jelen

Tegnap megtartottam az első drámaórámat. Már csak óraadóként. Az őszülő albatrosz hosszú szünet után megint repült… A szárnyát alig kellett mozdítani, hallotta a tenger morajlását, élvezte a fölfröccsenő hullámtaraj simogató hűvösét…

Akárcsak a színpadra már felmenni is alig tudó Tamás… Amikor megszólalt a gitár, és körülnyalábolta a szeretet…

(A klipért köszönet Eddinek!)


Intenzív érzések avagy Érzések az intenzíven

kardiológiaA hetvenes években a Szent István (az átkosban még csak István) Kórház mögött épült fel az Országos Kardiológiai Intézet akkoriban korszerűnek számító toronyépülete. A hetedik emeletig egy unalmasan szabványos hasáb, a nyolcadik emeletnél azonban a tervezőnek vagy az építőmesternek megbokrosodhatott a fantáziája, mert az északi fronton – ahogy a képen is látszik – jó szobányival kiszélesítették ezt a szintet. Ezen a kiugró fedett szirtperemen helyezték el öt fallal elválasztott fülkében a szívsebészet frissen műtött betegeinek a tíz intenzív ágyat. Itt lebegtem én öt napig szó szerint ég és föld között, ugyanakkor – ahogy később bevallották – élet és halál között, amint azt már egy korábbi, a kórházi kosztról szóló agymenésemben találóan megfogalmaztam: „… míg az intenzíven napokig viaskodott bennem a hamleti ambivalencia, szkeptikus és éhes betegtársaim felzabálták a hűtőben hagyott zacskóm tartalmát, nyilván erőt merítve a leendő szívműtét megpróbáltatásaihoz.”

Miután kiszomorkodtam magam a köhögés okozta fájdalom miatt, egy kicsit körülnéztem, hogy miféle földi pokol katlanjába kerültem. Átlósan szemben velem egy másik ágyon is feküdt valaki mozdulatlanul. Lélegeztető gépen volt, egy darabig érdeklődéssel figyeltem, hogy milyen természetellenes lassúsággal emelkedik és süllyed a takarója. (Most, utólag szorul el a szívem, mert ottlétem alatt a szegény hetvenkét éves néni egyszer sem nyerte vissza az eszméletét. És sokszor minden saját nyomorúságomat elfeledtem, mikor láttam, hogyan etetik mesterségesen egy szondával, és hogyan teszik tisztába. Megrázó volt!)

ágy az intenzívenÉrdekes volt az ágy. A népszerű kórházsorozatok epizódjaiban azóta mindig ismerősként kacsintok rá. A lábnál és oldalt is formatervezett támla vette körül, és mikor a főnéni megitatott, egy kívülről ráakasztott távirányítóval emelte meg a felsőtestemet. A távirányítót már másnap a kezembe követeltem, bár nehezen adták. Némi pajkossággal meggyőztem az éppen inspekciós kedves nővért, hogy nem játszadozni szeretnék vele, bár a velem egyidős ama játékszerem jelen állapotában most nem alkalmas játszadozásra. Meg közöltem, van annyi diplomám, ahány gomb van a kütyün, majd csak elboldogulok vele. Lássatok csodát, győzött a mosoly!

Illusztrációnak egy olyan képet választottam, amelyen nem látszik, hogy mekkora műszerarzenált halmoztak az ágy köré. Monitorok, gyógyszerpumpák egymásra halmozva hevertek körülöttem, és a legriasztóbb az volt, hogy valamennyivel egy vezeték vagy cső kötött össze. Harry Houdini legyen, aki kikászálódik közülük!

200px-HarryHoudini1899

A legtöbb a nyakamba ragtapasszal rögzített bekanülözött centrális vénába tartott, aminek elágazó kivezetései a fejmozdulataimnál úgy zörögtek, mint a manapság divatos összetett és vállig érő fülönfüggők. De jó volt egy héttel később megszabadulni tőle! Bár, ha az a sok intravénás gyógyszer, amit belém nyomtak, meg az a sok vérvétel mind egy-egy szúrással járt volna, bizony darts-céltáblának éreztem volna magam.

 

A csecsebecsémmel való barátkozás után bekukkantottam a takaróként rám terített lepedő alá. Semmilyen ruhanemű nem volt rajtam, a mellemet egy széles tapasz borította. A tapasz alján lógott ki a két fémes dréncső, mely egy műanyagcsőben folytatódott, ami szépen elkanyargott az ágy alá. Ezt nem részletezem, nehogy olvasókat veszítsek, csak érdekességként említem, hogy egy olyan készülékbe vezet, ami a szűrő funkcióját olyan hanggal végzi, mintha az ágy alatt egy kis szökőkút lenne. Folyamatosan az a képzet keltődik az emberben, hogy kinn szakad az eső.

Szerencsére bepisilésről szó sem lehet, mert a vőlegénynél ugye nélkülözhetetlen szerszám végén indul a másik cső szintén az ágy alá. Fura érzés, de ahogy már írtam, tényleg kényelmes. Azért inkább többször kibotorkálok akár félálomban is!

Ha már a szemrevételezéssel arra jártam, hangos örömmel konstatáltam, hogy a combtövemnél nincs semmilyen kötés, nem kellett megdugni a szívkatéterrel. Erre persze az én fehér köpenyes abajgatóm menten hülyének nézett:

-László, magának a szívét műtötték, nem a pöcsét!

Köszike! Most magyarázzam neki a félelmemet? Akkor inkább leszek McMurphy.

McMurphy

Elgondolkodtam, hogy miért a jobb lábamból vettek vénát, mikor azon van az évek óta nem gyógyuló sebem. Ők tudják. Kérdésemre, hogy miért fáslizták be, az előző beszólását enyhítendő elmagyarázta, hogy nem minden szívsebész teszi ezt, de az én dokim esküszik a vénás keringés ilyetén támogatására. Ezután lekapcsolta a legtöbb világítótestet, jó éjszakát kívánt, és csendben szöszmötölt tovább a félhomályban. Néma fohásszal vágtam neki életem leghosszabb éjszakájának…

Lecsukott szemhéjam vetítővásznán folyton az otthoniak bukkantak föl. Hogyan élik meg ezeket a napokat? Előtte pontosan érzékeltem a palástolni próbált súlyos aggodalmat. Amit én is átéltem tizenévesen édesanyám szívműtétje idején. De én erős voltam… Most is erős vagyok! És megígértem nekik, hogy nem adom fel! És én be szoktam tartani az ígéretemet! Vajon bíznak bennem? De jó, a szeretteimet sajnálom! Igen, mert én is beleőrülnék tán, ha velük történne ugyanez…

Ilyesféle gondolatok cikáztak bennem. Nehéz volt a tudat, hogy a műtét napján nem tudtam felvenni velük a kapcsolatot. Mobilt ide nem vihettem. Asszonkámmal csak annyit közöltek a telefonban, hogy jól vagyok, sikerült az operáció, másnap meglátogathat.  A lányoktól pedig azt kértem korábban, hogy ne is akarjanak látni egyelőre ebben a „kiterítenek úgyis” állapotban. Majd, ha üzenek. Elvégre mégiscsak fontos a férfiúi büszkeség meg az atyai tekintély! Hát nem? De… 🙂