Meglepi

A freeblog lassú agóniája szinte kapóra jött, hogy a saját sebeimet nyalogatandó magam is elhallgassak, s élesztgessem az el-elpislákoló reményt az értelmes folytatásban. Sokat segítettek a télvízi csüggedések idején itthoni szeretteim és barátaim mellett azok a kedves blogbarátok, akik érdeklődésükkel és noszogatásukkal lehetetlenné tették vitorlám teljes szakadását. Áldott legyen a türelmetlenségük!

Közéjük tartozik Jenever, akitől most – újrafickósodásom kezdetén aktivitásom új helyen történő megújulásakor – egy meglepetést kaptam:

1erika blog díja

Bár a láncban továbbküldött szerencsekívánatoktól gyakran kiver a víz, köszönöm szépen ezt a kedves díjat, talán felduzzasztja egy kicsit a hallgatásom okán megfogyatkozó olvasótáboromat!

 

Szabály:

1. Megemlítem, kitől kaptam.

2. Felsorolok 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a rendszeres olvasók száma.

3. Egy-egy kommentet hagyok a kiválasztott blogoknál…

 

De kinek is adjam tovább? Hátha többen olvassák az előírtnál? A tavalyi mosolygós blog-díjat Részeg Szamár, Thia, Csipkepitty és Hosszu kapta tőlem, falom őket továbbra is, de ismétlés a tudás anyukája… Ugyanígy járt, aki már mástól megkapta.

Küldöm Nezsikének, aki persze nem szorul rá, ezren olvassák valószínűleg, de én nagyon-nagyon…

Gittabrynak, aki a maga finom stílusával engem is a Zselic lelkes csodálójává tett.

Hajnalfürdőnek, aki még mindig a freeblogon publikál – nem publikál –, és aki kamaszként tud lelkesedni. Remélem, szól majd, ha költözik.

Jazolinak, aki férfiként fontos társam a „mosolymissziómban”.   🙂

Reklámok

Les Misérables

A 17. századi spanyol szerző, Lope de Vega szerint a színházhoz nem kell más, mint „három deszka, két színész és egy közös szenvedély”. A mennyiségjelzőkön lehetne vitatkozni, a jelzett szavakon fölösleges. A deszka adott: a budapesti Ének-zenei és Testnevelési Általános Iskola Deszka színpada az iskolában tanító Gőghné Hoffmann Zsuzsanna vezetésével illetve az előadások helyét biztosító Angyalföldi József Attila Művelődési Központ; a színészek az iskola egykori és mai tanulói kiegészülve néhány lelkes egyetemistával, megszállott felnőtt segítővel. A közös szenvedély pedig a manapság oly népszerű zenés színház, a musical.

Mindez engem hidegen hagyna, esetleg egy beszélgetés folyamán távolságtartó kalapemelésre késztetne, mivel ez a műfaj – ellentétben az operával és a prózai színházzal – nem nagyon dobogtatja meg a szívemet, időt és pénzt bizony aligha szánnék rá.

Hanem a tehetségekkel, érzékenységgel és ennek negatív vonzataival is bőségesen megáldott kisebbik csemetém néhány éve a kitűnő hangú Eddi barátját követve bekapcsolódott a közösség munkájába, amitől megváltozott rögtön a leányzó fekvése az affinitásom.

Elsőszülöttem, Ancsa is tökéletes hallást és gyönyörű énekhangot örökölt, de emellett inkább az anyja szerény attitűdjét, a pódiumra állás szüksége nem piszkálgatta a lelkét. Míra azonban bőven részelt az apja exhibicionizmusából, már óvodásként feltűnt előadói tehetsége, az iskolában meg sorra nyerte a mese-, vers- és prózamondó versenyeket. Hosszú évekig tanult hegedülni, aztán a kamaszkori bezárkózás idején hirtelen váltott, énektanárhoz kezdett járni. Ezeket a döntéseket mindig maga hozta meg, a szülő önmegvalósítása gyermeke kézi vezérlésében egyikünknek sem kenyere. Otthon én nem is hallottam, énekhangja két éve a balinkai táborom utolsó estéjén csalt könnyeket a szemembe, mikor Eddivel lepókhálózták duettjükkel a kis bakonyi templomot és az én öreg szívemet. Tavaly aztán megnézhettem a deszkások Mamma Mia előadásában, ott még meglehetősen fojtogatta a megfelelni vágyás. Szeptemberben aztán nekirugaszkodtak az egyik legismertebb musical, a Nyomorultak színpadra állításának. A dalok adottak voltak, a forgatókönyvet maguk írták meg. A szereposztást hosszú hetekig tartó beszélgetések, próbák előzték meg.

Mivel Míra játszotta Cosette, Eddi pedig Jean Valjean szerepét, az élő zenével kísért előadást elfogulatlanul nem tudom elemezni. Néhány mondatot idézek az egyik estét megtekintő színházimádó (és ahhoz értő) ifjú barátom, Nezsike blogjából:

„Frissítő élmény volt látni, hogy vannak fiatalok, akik csak és kizárólag a “szakma” szeretete miatt csinálnak színházat. Egy éven át dolgoznak nagyon keményen azért, hogy aztán két-három előadás után örökre fiókba tegyék a szövegkönyvet. A csapatmunka sugárzott a színpadról, és egy-két rendezői, illetve színészi mozzanatot képzett szakemberek is megirigyeltek volna. A maga kategóriájában kimagasló előadás, ha tudsz bármiféle fesztiválról, ahova elvihetnék a darabot, ne habozz kommentelni!”

Igen, én is pazarlásnak tartom a befektetett energiát két-három előadás kedvéért. De milyen önfeledten dübörögtem én is a hetvenes-nyolcvanas években a KISZ Központi Művészegyüttes amatőr színpadának előadásain. Bár virágzott a mozgalom, volt rá igény, nekünk is kevés előadás jutott. Már az átkosban is akadozott a pénzcsap a kultúrára. Igaz, minket legalább kirendeltek a nyári építőtáborok lakóinak szórakoztatására.

Később tanárként tudatosan használtam a színpadi különleges nevelési helyzet személyiségformáló erejét. Ahogy – már a próbákon is – minden idegszálunkkal odafigyelünk a másikra, ahogy összekapaszkodunk a közös cél eléréséért, ahogy egymásra kacsintunk a jól végzett munka mámorában, és meghajolva hallgatjuk a tapsot. És akkor még nem említettem az irodalmi mű hatását a lélek mélyrétegeire.

nyomorultak 4

A csapat egy része

Jó volt beleszippantani a légkörbe, boldog-irigyen látni együtt ennyi tehetséges, jó hangú, tiszta arcú fiút és leányt! Köszönöm nekik! 🙂

nyomi

Cosette és Jean Valjean

nyomi2

A zárdában

nyomorultak 1

Marius és Cosette

nyomorultak 2

Epilógus

Utazni jó…

Navigare necesse est, vivere non est necesse. Hajózni kell – mondta Pompeius a hajósainak, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába. Hajózni kell, élni nem muszáj. Sokat tűnődtem eddig is, szétválasztható-e a két infinitivus. Élet nélkül utazni: ez kissé morbidnak tűnik, ej, ráérünk arra még… Vagy utazás (hajózás) nélkül élni? Ez itt a kérdés, különösen mióta „féléltű” lettem! (Szószörnyemben is ott a vivo, vivere/él ige; a vitam/élet főnév.) A majd kéthónapos kórházi kaloda után a vágyott és felüdülést nyújtó otthoni lét is börtönélményt jelentett egy idő múlva. Az ifjúkori csavargások, családi és iskolai kirándulások emlékeit felidézve bizony megkeseredett a mosolyom.
„…Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.”
Az a mosoly, amellyel a fenti szállóigét egy korábbi írásomban kiegészítettem, és egy szőrös szmájlival illusztráltam: ridere necesse est/ mosolyogni szükséges.

Kép

Na, egy lófarát! Mosoly nélkül nem! Ekkor kristályosodott világossá az emlékmorzsáimat rejtő lelki kaleidoszkópomban a végtagok nélkül teljes életet élő Nick Vujicic híres mondata: El kellett döntenem, hogy haragszom az Istenre azért, amim nincs, vagy hálát adok Neki azért, amim van.
Naná, hogy hálát adok! Akkor meg pokolba a nyafogással! Mosolyogva élni és menni, utazni, hajózni… Kicsit lassan, kicsit bicebócázva, kicsit kiszolgáltatottan… „Gyenge létemre így vagyok erős…”!
Utazgatok hát, eleinte csak a hasam ment, aztán én is a kórházba és a rehabilitációs intézményekbe és vissza. Béla és Taki barátom hűségesen fuvarozgat, húznak-vonnak, mint Floki a lábtörlőt. Március végén például felülvizsgált a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal szakértői bizottsága (milyen furi: nemzeti és szociális/ta/ –  összefér?), ahol a rémhíreket finoman cáfolták a határozatukkal, melyben az egészségi állapotomat 15 %-osnak ítélték. Az amputálás előtt 20 %-os voltam, most már vigyáznom kell a maradékra, mielőtt lenulláznak. A rokkantsági ellátás összege nem változott, de ezzel elégedett vagyok. Elvégre nem ettől szeretnék meggazdagodni. 🙂

Ma már másodszor jut eszembe a régi piroskarikás vicc, amelyben az aranyhal teljesíti az életét meghagyó hős kívánságát, miszerint érjen a földig a farka. Még aznap levágja a vonat mindkét lábát…

Az új blogom beköszönő posztjában említett Gábor-napi „házibuliba” és a színházba még jött velem a kerekesszék is, bár a lépcsőn már üresen kellett felráncigálni. Az előbbi egy szolíd vasárnap déli beszélgetés volt a régi baráti társasággal, a színházra meg a családi érintettség miatt külön bejegyzést szánok.
Szombaton megtört a jég. Fél éve nem voltam kocsmahivatalban, most szóltam a fiúknak, hogy már részt vennék a foci utáni „harmadik félidőben”. A tolókocsi itthon maradt. Két legyet ütöttem egy csapásra: jót kvaterkáztunk óvatosan poharazgatva, és asszonkám kedvelt „szombat esti porszívózás” című opuszát sem kellett végighallgatnom. Büszke lehet a drága, a zura csak félévente keveredik el a korcsmába. De majd teszünk róla…
Most hagyjatok, leballagok a háziorvos nénihez, hogy megújítsa a jogosítványomat! Aztán beszerelik a kézi kuplungot a Suzukiba, és a Viharsarokba tervezett pünkösdi autós kiránduláson talán már én vezetek…
Mostanában sokszor meghallgattam Presser Pici bácsi és Novák Peti dalát Rúzsa Magdi előadásában. Tudom, hogy másról szól, de egy picit Laci bá’ dala is! Talán most már szabad!

A költészet napja

kolteszet_napja2013

Régi tapasztalat, hogy a tizenéves ifjú alakuló személyisége tiltakozik a sémák ellen, az előírt dolgoktól inkább kiveri a víz, nemhogy lelkesedni tudjon érte. A kötelező olvasmány csak unalmas nyűg, az ő bosszantását szolgálja. Aztán mit ünnepeljen nőnapon, mikor a melléültetett osztálytársa állandóan nyikorog, kényeskedik, foci meg bunyó helyett a cicanadrágjában illegeti magát a tükör előtt? Rémes!
A költészet napja meg végképp botrány, itt van ez az Ady Bandi, olyan cirádásan bonyolult egy tininek, mondaná meg a tutit, hogy tele a kalocsnija az élettel. Ehelyett feketezongorázgat meg „gógésmakog”… Kinek jó ez?
Pedagógusként óvatosan bántam hát az ünnepekkel, próbáltam arra törekedni, hogy maguktól vegyék észre az én attitűdömet ezekhez a dolgokhoz. Többnyire pontosan tudták a lányok és fiúk, hogy a pukkasztóan pikírt megjegyzéseim ellenére mennyire szeretem és tisztelem a szebbik nemet, és a butuskák is visszamosolyogtak a vén kajánra. Elvégre a „szőkenőnek” is van humora. Pláne, ha körülnéz, és mindenki jókedvű.
Az irodalom és a nyelv iránti rajongásomat meg nem lehetett nem észrevenni. Nemcsak április 11-én, az esztendő minden napján megszólalt a baritonom. Pódiummá vált a foszló linóleum, tátott szájú, meg-megborzongó közönséggé a máskor zsivajgó sereg. Ez volt az életem… Nagyon hiányzik!
A könnycsepp elmorzsolva, hisz az emlékeken túl él ez ma is. Azóta felnőtt egykori tanítványaim újra és újra üzennek. Nemcsak a tanárrá, művésszé, értelmiségivé cseperedettek. Mindig elérzékenyülök, mikor azt látom, hogy a közösségi oldalon megjelent szemelvényt meglájkolja a fodrász, szakács, eladó, villamosvezető, profi kick-boxos: egykori tündérkéim-gengszterkéim. Sőt, néha ők töltik fel, osztják meg!
Löttyös lelkesedésemben tulajdonképpen máshová lyukadtam ki, mint ahová akartam, megfogalmaztam a hivatásom pilléreit: empátia, humor, példa, szeretet. A hétköznapok mókuskerekében ez persze nem ilyen egyszerű, sok kínnal-keservvel jut az ember a célhoz közel. De ezek nélkül kilátástalan belekezdeni. Ráadásul nem lehet megtanulni az egyetemen, pláne a gyorspatkoló továbbképzéseken. Hozott és ellesett tálentumok kellenek hozzá. Nekem volt kitől lesni…

A villámköltözés néhány részlete

Hűséges típus vagyok, ahogy mondani szokták: akár a vadászkutya. 34 éve húsz évesen házasodtam, asszonkámmal 40 éve bosszantjuk egymást. Gombócból is…
1980-ban kezdtem tanítani, a fb-oldalamon láthatóak az egykori osztályképek, pimaszul fiatal és jóképű voltam. Ma is ott lennék, de a kitűnően működő iskolámat tíz éve váratlanul bezárták, minket a gyerekeinkkel együtt beolvasztottak egy másikba. Nehezen viseltem, de megráztam magam, dolgoztam ott tovább. De a korábbi hangulat, közösség eltűnt. Talán részben ennek is köszönhetően a krónikussá váló betegségem miatt elvesztettem a hivatásomat. A műtétek utáni lábadozás alatt, 2011 januárjában csöppentem a blogok világába. Azóta váltakozó intenzitással ezen a címen írtam a freeblognál:
http://vitorla.freeblog.hu/?preview=30

Az év őszén történt, freeblog-cunamiként emlegetett adatvesztés sokakat elgondolkodtatott, költözésre késztetett, én csak pötyögtem tovább a sárguló lapjaimat. Tavaly nyáron el is hallgattam asszonkám betegsége miatt, amikor írtam volna, én kerültem hosszú időre kórházba.

Közben a „régi” barátok szép lassan mind elhagyták a süllyedő hajót. Csak legyintettem, kényeskednek, nekem eddig mindig sikerült posztot írnom. És most végre kedden lendületbe jöttem, megírtam, betöltöttem… Egyszerűen nem volt hajlandó elmenteni, mint utóbb megtudtam, ez hetek óta így ment.
Miként a Móriczot figurázó KarinthyTúri Danijának, a lelkem fenekin meg a fenekemlelkin elbődült bennem a nagy, nagy keserves fenekedés:
„ – Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije –, bé tökkel vágtál csülökbe.
És úgy, de úgy összefancsorgott a lelkem levese, hogy szinte bőrzött…”
Azon melegiben ide hoztam a cuccot. Se bú, se bá!
Küzdök is azóta vele, hol nem értem, hol ő nem ért engem. Ahogy egy kommentben írtam: „autodidaktikusan” tanulom. A blogroller elkészítéséhez kaptam már tanácsot, de egyelőre nagyon hülye pofával próbálkozgatok. Ja, hogy miért ide jöttem? Körülnéztem az elszállingózó barátoknál, sokan jöttek ide, és valahogy megnyert az áttekinthetősége, egyszerűsége. Ha tudtam volna…!
Küzdök a freebloggal is, azt sem hajlandó lenyelni, hogy hová költöztem. Elrejtettem a linklistámra meg az utolsó kommentembe. Hallottam valami blogexportról is. Hühű, Makó vitéz van oly messze Jeruzsálemtől…!
Alakulunk majd, mint púpos gyerek a prés alatt, figyeljétek elnéző szeretettel!
A statisztikát imádom, az USA-ból, az Egyesült Királyságból nyitottak rám, tegnap négyen Oroszországból, ma ketten Spanyolországból. Ki a lófara…?
Hja, a népszerűség! 🙂

Elő a rügyekkel…

József Attila
Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

89 éve az éggel együtt rikkantott ilyeténképpen a már tizenkilenc keserves tavaszt megélt költő úgy születésnapja tájt. A friss fuvallat, a mezei szagokkal karikázó tavaszi szél új remény forrását buggyantotta elő a szeretetre vágyó lélekből.
Hogyne pattanna ki új rügyekkel az élete delén már jócskán átevickélő csodálójának a szíve is, hiszen a végre megérkező tavasz jó hírekkel is melegíti. Asszonkámnak a CT- és laborleletét tanulmányozva jókedvűen gratulált az onkológusa a sikeres gyógyuláshoz, majd némi szabódás után elégedetten tette zsebre a rátukmált borítékot. Nagyon megérdemli! A sebész vág, varr, kötöz, elhajt a búsba; a kemoterápiás onkológus meg hónapokon keresztül próbálja újra- és újraépíteni a szántszándékkal lepusztított szervezetet. Nem cserélnék vele! De a beteggel sem. Amikor kezdi jobban érezni magát, szépen visszalökik a szakadékba. Szédítő bungee jumping! Szakad-e a kötél, megáll-e a zuhanás? Hála Istennek, mindig megállt.
A már hetek óta dolgozó asszonkám a dokitól hazaérve rögtön értekezletet hívott össze, és kinyilatkoztatta, hogy mostantól különös kíméletet érdemel, nehogy kiújuljon a nyavalyája. A rafinált! Juszt sem fogom az eddigieknél jobban kényeztetni! Hiszen hányszor szóvá tette az elmúlt hónapokban, hogy szerelmünk hajnalán sem simogattam ennyit. Na persze nem mindig tekintette szeretetgesztusnak, mikor „cicafej” vagy „sünyünyű” csatakiáltást hallatva és a kerekesszékemen nagyot lendítve rárontottam, mint “baloldal a nemzetére”, hogy megapolgassam a plüssállatom formás fejecskéjét. Kérdezte is, hogy mi lesz, ha újra megnő a haja. Mi lesz, mi lesz? Simogatok majd mást. 🙂
Bezzeg az én „csonkapicim” nem nő újra! Hol itt az egyenjogúság? De én is jól vagyok: immár két hónapja csak emlék a hasmars, a vendéglábbal már 10-20 méterre bővült a hatótávolságom, és a lépcsőket is biztosan hágom, ha korlát is van mellette. Akár a spájzig is elbotorkálok, hogy az előlem oda rejtett vodkásüveg tartalmát ellenőrizhessem. A kocsival ugyanis nem fértem el eddig a szűk folyosón, a járókeret meg lefoglalta mindkét kezemet, így csak a vizuális élmény maradt. Meg a jó vodka, amely így alig fogyott. Mondta is az én drágám, hogy jó ez, kisebb az esélyem a felborulásra. Ilyenkor fordul egyet bennem az agresszív kismalac, és illetlen szavakat használok. Mert eddig valóban nem pereceltem egyet sem. Mondjuk néhányszor önfeledt zuhanyozás közben kiugrott a fenekem alól a kifejezetten mozgássérülteknek készített és a fürdőkádra illesztett német minőségű ülőpad, én meg nagy robajjal belecuppantam a kádba, de nem lett semmi bajom. Méltatlankodva megkértem az ijedten beszaladó Míra lányomat, hogy legalább tisztálkodás közben hagyjon békén. Édes arcot vágott…
Egyszer meg sütés-főzés közben estem ki a kerekesszékből. Egész jól elboldogulok ülve a konyhában, az előkészítést a hokedlin végzem, a forgolódás kicsit macerás, no meg nem látok bele a tűzhelyen lévő fazékba, csak ha befékezem a járgányt, és kapaszkodva felállok. Akkor meg kevés a kezem… Történt, hogy a szépen megsült túrós pitét tartalmazó tepsit a konyharuhával megfogva kiemeltem a sütőből, gondolkodtam, hogy hová tegyem, mert a tűzhelyen lábosok sorakoztak. Közben a vékony vásznon át kegyetlenül égetett a forró fém, nagy lendülettel lehajoltam, hogy lehelyezzem a padlóra, hadd hűljön a férgese. (Bocs!) A bal lábammal akartam kitámasztani, tudjátok, amelyik nincs is. Hajdanában cselgáncsoztam, később kapuskodtam, megtanultam esni. No, ennek most hasznát vettem! Arra figyeltem, hogy a forró céltárgyat ne szorítsam mellre, mint anno az elcsípett lasztit. Most asszonkám rohant lélekszakadva, de büszkén és viszonylag épen kepesztettem vissza a verdámba.
Már „házibuliban” és színházban is voltam. De erről majd később, mert látom, hogy elfáradt az olvasókátok. (Újra van kedvem írni! A rügyek… Inkább, mint a közéleti borongások.) Pihentetőül hallgassátok meg a fenti tavaszköszöntőt egy míves felvételen!