Roráte

adventi koszorú

A keresztényeknek a Szent András ünnepéhez legközelebb eső vasárnappal, advent első vasárnapjával megkezdődött az új egyházi év. Advent a tanítás szerint az Úr kegyelemhozó eljövetelére való felkészülés időszaka (advenio- jövök, eljövök; adventus Domini- az Úr eljövetele), az elcsendesedés, az önvizsgálat, a megtisztulás és a remény ideje. Hisz olykor megbicsaklik az igyekezetünk, hogy tökéletesen megfeleljünk a József Attila-i intelemnek: „Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.” A katolikusoknál régi kedves közösségépítő hagyomány (ma is) a hétköznapokon megtartott hajnali szentmise, a roráte meglátogatása. (Az elnevezés az ilyenkor fölhangzó miseének latin kezdőszava: Rorate caeli desuper… – Harmatozzatok, égi magasok /egek onnan felülről/…) Hajdanán, mikor a villany és a rengeteg népbutító tömegkommunikációs eszköz hiányában a korai sötétedés miatt hamar lepihentek az emberek, könnyebb lehetett a hajnali kelés is. Ilyenkor jól felöltöztek, és elbaktattak a templomba, ahol a közös imával és énekkel átélték az együttlét örömét, és egészen más hangulatban vágtak neki napi teendőjüknek.

A mi korosztályunknak már más az élettempója, éjszakába nyúlóan tévézünk, internetezünk, jobb esetben könyvet olvasunk. Reggel aztán fokozottan fájdalmas a munkahely vagy iskola által követelt korai kelés. Hogy férne ebbe bele egy kis többletáldozat? Mégis – nagyon hiteles barátaim szerint is – megéri! Valahogy kisimulnak bennünk a lelki ráncok. Így lehetett ezzel Gárdonyi, Juhász Gyula és Ady is.

Nálunk fél hétkor kezdődik a roráte, és csak félórás, így mindenki időben beér.

Ezt a hagyományt őrzi Fekete István alábbi kedvesen naiv elbeszélése. Duplán aktuális: egyrészt az ünnep miatt, másrészt a körülöttünk sistergő és emberi kapcsolatokat szétromboló ordas gyűlöletek okán. Soha nem volt ekkora szükségünk az egymás felé való megbékélő kéznyújtásra, mint most! Legyen elég a széthúzásból! Hisz a közös tutajunk borul. És mosolyt, mosolyt, mosolyt…! A szeretettől még a kőszobrok arca is…

Fekete István: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.
A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok…”
Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul… Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad – és Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.
– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle… akár a halotté…
– Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!…
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
– Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél…
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, már elmúlott.
– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
– Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony a mai világban…
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom…
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.


Reklámok

Mosolyogni szükséges

Ezt a bejegyzést Jazolinak külön ajánlom.

Megvisel ez az időjárás, pedig mennyivel jobban kedvelem, mint a nyári rekkenőt. Hol a lábam hasogat, ahogy Csipkepitty hójóslat-posztja mögött jeleztem, hol a szívem körül szurkálgat valaki. Nehezen viselem a közéleti mérgező békétlenkedést is, de képtelen vagyok nem törődni vele. Nem vagyok még báb, morgolódásra is szükségem van. A kultúra és az oktatás-nevelés ügyei ilyen inaktív állapotban is cselekvésre sarkallnak, ha már odaáldoztam életem nagy részét. A heti egy drámaórámat nagy lendülettel megtartom, a gyerekek is láthatóan nagyon élvezik. Csak szegény fáradt kollégáimnak szűkül össze a szemük, mikor a kültéri világítóudvari dohányzóban nosztalgiából (és némi lopott dohányfüstmorzsáért) meglátogatom őket, és elmesélem, hogy hétfőn már kezdek gondolkodni, hogy mit is fogok csinálni a szerdai órámon. Nagyon szeretnek, nem küldenek villámgyorsan a büdös „csatába”. Enyhe malíciával jó hétvégét kívánnak, és mennek az aznapi hetedik órájukra.

A közérzetemet az is javítja, hogy az áprilisban kezdeményezett rokkantosítási procedúra lassan lezáródni látszik. Csak emlékeztetőül: májusban az orvosi bizottság 80 %-osnak ítélt, augusztusban lejárt a táppénzem, felmondtam az iskolában, október elejéig kifizették a járó szabadságot. Azóta asszonkám tart el, aki másfél állásban dolgozik, hogy meglegyen a betevőnk. Szerencsére ezt nem vágja az arcomba minden egyes söröcskémnél, azért engem – talán csak tudat alatt – mégis zavart.

És a múlt héten kaptam egy értesítést, hogy a végső határozatig havi 130.000 forint előleget utalnak. Már meg is jött. Tulajdonképpen ez megegyezik a fizetésemmel, bár túlóramentes hónapokban csak 114.000 forintot kaptam kézhez anno. Nem rossz, mi, 34 év munkaviszonnyal és két diplomával? Ancsa lányom húzta is a száját tréfásan, hogy ő ugyanennyiért mennyit burcsázik. Míra meg tervezgetni kezdte, hogy mikor is ruccanhatnának el Rómába, hisz Párizs is mekkora élmény volt szeptemberben. Asszonkámtól meg kértem, vegyen valami mamuszfélét, a régi papucsaimat nem tudom felhúzni a puffadt lábamra, mezítláb meg hideg van már. El is ment a drága valami bevásárlóközpontba. Mondjuk nekem nem hozott semmit, de szembe jött vele egy szédítő női csizma, hát azt nem hagyhatta ott. Az én édeseim…

Kezdődnek hát a nyugdíjasévek… Remélem, hogy évek! Egészségesen még tizenkét évem lenne a nyugdíjazásig. Ki kéne húzni addig legalább. Aztán ráérünk gondolkodni… 🙂

bácsimosoly

Visszakeccsöltek az intenzívre, ahol most a negyedik fakkba toltak (fuck!), lepedővel lódultam a peremes mobilágyikóba. Az önsajnálat kellős közepén is támadt örülnivalóm, mikor új házigazdámat, a frissen körülöttem tüsténkedő szőke angyalt megláttam: a szottyadt mesehőst is feldobja egy ilyen tündércsere. Bár a fürdésnek nevezett szivacskával történő alváztörölgetés során jelentősen lohadt a férfiúi lelkesedésem, egyéb beavatkozásoknál igyekeztem mosolyt csalni a helyes pofikra.

előnyös mosoly

Néha csodálkozva néztek, mi ütött a vén kujonba, hogy ily lepukkantan is van kedve humorizálni. Hja, ha már nehéz magamon vigyorogni, legalább a környezetem legyen vidám! Ridere necesse est. (Mosolyogni szükséges.) Ez az én hajóm, ezt kell navigálnom!

szőrös mosoly

 

A következő két nap hamar telt, szombat reggel az ügyeletes Szudi főorvos a hordozható szívultrahang-masinájával mozgást észlelt az elhaltnak látszó szívizmon, már passzoltak is vissza a hetedik emeletre. Ugyanabba a kórterembe egy másik ágyra kerültem.

Most szemben feküdt velem a már említett hatvan évesnél nem több Sándor, akit kurtán a francba zavartam korábban. Megtudtam, már hetek óta itt van, nem tudják, és talán nem is merik máshol elhelyezni az állapota miatt. A lábai súlyosan elfekélyesedtek, alig tudott csoszogni. Ennek ellenére mindent megtett, hogy ne tudják kezelni, ne kelljen tisztálkodnia. A gyógyszereit rendkívüli leleménnyel rejtette a pofazacskójába, majd a nővér távoztával elegánsan az éjjeliszekrény fiókjába köpte. Két dolog éltette: valaki hozzon neki kávét, és tolja le az épület elé, ahol egy dohányostól kunyizhat egy cigarettát. A sürgő-forgó nővéreknek épp elég dolguk volt, egyszer-kétszer megszánta a takarítónő, egy tenyeres-talpas cigányasszony, de mivel borravaló nem csurrant, hát százszor meggondolta. Sándort sivársága miatt egyre jobban sajnáltam, de azon nagyon felháborodtam, mikor nyomorában a betegtársak látogatóit kezdte zaklatni, hogy segítsék a hőn áhított expedícióját. Egy ember tudta jól kezelni, de ő külön posztot érdemel…

A másik – sajnos nem tudom másként jellemezni, szörnyű – figura, akit itt most említenék, a mellettem fekvő hetvenéves Árpád volt. Én sose adtam sokat a külső megjelenésre (na jó, némely nőneműeknél), de utólag azt kell mondjam, a belső torzság kiült az arcára. Eleinte nem tűnt taszítónak, mikor felkínáltam neki az átfutott újságjaimat, úgy láttam, örül neki. Aztán nagyon hamar színt vallott, ezzel az egyik legszörnyűbb élményt okozva nekem. Még benne voltak a dréncsövek, valami komplikáció miatt nem vették ki. A viziten követelni kezdte az orvostól, hogy szabadítsák meg tőle, a többieknek sincs már. A doki türelmesen elmagyarázta a késedelem okát, de mikor kiment, emberünkből kitört a süvöltő gyűlölet. Kígyót-békát lövellt minden szava, az egészségügy minden dolgozójának családtagjait sem kímélve. Empatikusan próbáltam szelíd szavakkal megnyugtatni, ám ekkor minden gyűlölete felém zúdult. Hogy jövök én ahhoz, hogy beleugatok az ő dolgába, rohadjak inkább el… Nem sorolom.

Én gyárilag is nehezen viselem a szeretetlenséget, de ez itt sokkolt. Nem szóltam vissza, minek tettem volna. Nyeltem a könnyeimet, amíg lecsillapodott. Akkor csak annyit mondtam, hogy szóljon csak, ha valamire szüksége van, továbbra is szívesen megteszem, amit tudok… Ezt már mosollyal mondtam.

mosoly

Tudniillik, nem működött a nővérhívó csengője.

Retúr

Jó két hónapja, mióta a szívtranzakcióm történetét a netre pötyögtetem, szinte napi ismétlődéssel okádja valamelyik volt vagy jelenlegi tanítványom a facebookos üzenőfalára az alábbi miniatűrt:

Szívműtét

Lány a fiúhoz:
– Szeretsz?
– Igen.
– Úgy félek a szívműtéttől!

– Ne félj szerelmem, minden rendben lesz…
…………Műtét után a lány felébred, és sehol nem látja a fiút. Apjához fordul:
– Apa, hol van a szerelmem?
– Hát nem tudtad? Ő adta neked a szívét.
– Istenem!!! Ez igaz???
– Dehogy, csak szívatlak. Kiment szarni!

Borzasztó! Baromira nem vicces! El is határoztam, hogy megosztom, miért legyen nektek jobb, ha már nekem a címe miatt mindig rácuppan a szemem. 🙂

Talán megviselt a nagy utazás, ahogy átlódítottak egy kerekes ágyra (pápá összkomfort), hasamra dobták a működő gyógyszeradagoló pumpákat, lábam közé a kolonc-staniclimat, aztán végigrodeóztunk a műtők labirintusán, be a liftbe… Ne számold meg, hányingerem keletkezett! (Jujj, ez nagyon rossz: marad! 🙂 )

A postintenzív (Hogy lehetne magyarítani? Utókezelő? Az foglalt. Intenzívecske…) két ugyanolyan ötágyas kórterem, mint a hetedik emeleten a többi, csak jól bepolcozták az ágyak fölött, hogy az említett ketyeréknek és figyelő monitoroknak legyen helyük. Elvileg ez már nem koedukált, egyikbe a nőbetegek kerülnek, a másikba a teremtés jelen állapotukban korántsem koronái. Persze az egyének gyógyulási üteme által megszabott visszazsilipelés erre nincs tekintettel, odakerülésemkor 7:3 volt a nemi arány a javunkra. A keveredés okozta kényelmetlenségek kiküszöbölésére a két ágysor illetve a szomszédos ágyak között ki lehetett húzni egy vastraverzen fémkarikákkal rögzített kimondottan undorító és gyűrött zöld lepedőt. Ez baj esetén is hasznos lehet, mert a betegen térdelő reanimáló orvos küzdelmének látványa sokkolhatná a bámészkodó többieket. Mondjuk, lehetne hangszigeteltebb. Szerencsére én a tisztán hímivarú kóterbe kerültem, mégis csak nyugodtabban enged el az ember itt egy-egy diszkréten elfojtott pukkantást, mint hölgytársaságban. A függöny legfeljebb a pírt takarná…

Örülnöm kellett volna, napok óta ide vágytam, de cudarul éreztem magam. Kivert a víz, kapkodtam a levegőért. A szomszéd ágyról az ágyamhoz csoszogó és kényelmesen letelepedő, beszélgetni vágyó Sándort (később még mesélek róla, rémálom-szereplő) rövid imperatívuszokkal és gyilkos tekintettel hajtottam el. A nagy életcél, a krisztusi mentalitásnak legalább részben megfelelni: itt csődöt mondott! De nagyon őszintén, talán kicsit büszkén mondom: nem gyűlöltem. Mert a szörnyű és indok nélküli gyűlöletet ezekben a napokban (is) nagyon sok szenvedőnél tapasztaltam.

Megindult a sürgés körülöttem, gyakorlatilag mérhetetlenül alacsony volt a vérnyomásom, a szívem felpörgött kétszázra, mint a régi kedvenc Trabantom motorja a Sibrik-felüljáró tetején, mikor elszakadt a gázbowden, és eltört a visszahúzó acélrugó a karburátoron. Akkor hamar kuplungoltam és fékeztem, hogy ne menjek át ámokfutóba, de eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy egyszerű gyújtáselvétellel lehet gátat szabni az egyre jobban rázkódó kaszni őrjöngésének. A verda aztán így is hazavitt, két madzaggal oldottam meg a gázkar mozgatását. Kicsit darabos volt a vezetési stílusom, jó, hogy asszonkám nem látta, most a fejemhez vágná minden hölgysofőrre tett pikírt megjegyzésem után.

Rajtam azonban nem nagyon találtak stabilizáló zsinegeket, a (de)generálozott lacimotor nem egyszerű kétütemű keletnémet erőforrás. A copfos Jáksics doki kiadta a kérlelhetetlen parancsot: vissza az intenzívre!

Annyira, de annyira elkeseredett voltam! Te, selejtes porhüvely, hát ezt érdemlem én? Ezt?!

Két nap múlva különféle doppingszerek (nem vicc, szteroidok) hatására javult az állapotom, így szombaton megismétlődött a „nagy utazás”, immár retúr nélkül.

De most olyan mély empátiát érzek az akkori visszatoloncolt magam iránt (és a lefárasztott olvasóim iránt), hogy ezt már csak a folytatásban részletezem… 🙂

Cunami után

Gyönyörű a mai dátum: három tizenegyes! Ezzel már meccset lehet nyerni.

 

Na, nem vitt el sem az ördög, sem más! Nagyon hálás vagyok a temérdek egyetértő és egyben aggódó kommentért! Tegnap viszont elvitte a freeblogot, egy rejtélyes cunami során eltűnt majdnem három hónap anyaga. A bejegyzéseket a gugli tároltjából visszamentettem, de így is 208 kommentem veszett oda. Jó ennek egy részét én írtam, de attól még lehet értékes. Őrületesen fáj, lehet hogy ezeket is mentenem kellett volna a Wordben, mint a bejegyzéseimet. Ha valaki errefelé bóklászik, és eszébe jutnak korábbi szavai, esetleg kopogja ide újra! De ez természetesen nem elvárás… (Azóta megmentettem őket, az utolsó két poszté elveszett. Megköszönöm, ha pótoljátok!) (Már az is megvan! 🙂  )

Anyussal például nagyot meccseltünk (ezért is hála), miután a freeblog kipurcant, már csak nála. (Ez még rímelt is!) De megviselnek már az ilyen menetek, olyan rövid az élet, és mi ostobaságokon tudunk civakodni. Temetni és temetni akarok! Ne ijedjetek meg! Az árkot, amit még ma is folyton ásnak(unk). Nincs két oldal, nincs! Mert érdek a léte. Mocskos és önző érdek. Az én érdekem meg a béke és a szeretet. A szép! Ne feledjük az esztétikai kategória klasszikus definícióját: ami érdek nélkül tetszik! És József Attila Két hexametere mellett Pilinszky szavait zengem: „A nagy drámák mélyén, dübörögve vagy csendben, ott gurul, mint egy vasgolyó, hogy minden látszat ellenére, és minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk.” Menthetetlenül egyek…!

Ma is beleborzongok, ha eszembe jut, milyen nyomasztó érzés napokig egy ágy fogságában sínylődni. Csak hanyatt fekve, a természetes és mesterségesen vágott különféle testnyílásokban egy-egy ki- és bevezető csővel. Felülni kétféleképpen tudsz: vagy a lábtámlához erősített összesodort gézmadzaggal „karizmatikus” erőlködéssel fölhúzod magad, miközben „szemed kinő koponyád szemüregéből” a fájdalomtól (Juhász Ferenctől és Latinovitstól bocs); vagy a megkaparintott ágymozgató bizbasszal fölemeled a háttámlát, ettől jól lecsúszol, mint pedagógus a társadalmi ranglétrán, aztán kezdheted a hernyószerű visszaaraszolást, amitől ugyancsak sziszegsz, nem is beszélve a hátsó fertályon létrejött feldörzsölés okozta gyönyörtöbbletről.

Inni iszol, „mint állat”, szépen a helyére csorog a végeredmény, persze ehhez mindig zargatni kell valakit. Meg csobog a vénába is bőven. Enni alig: egyrészt nincs étvágyad, másrészt mindig eszedbe villan, mi lesz, ha ennek a következményét kell fekve abszolválni. Sikerült is elzárni a csapot, az öt nap alatt nem kellett felidéznem az egyik kedvenc Kosztolányi-kínrímemet: „Itt az ágytál, melyre vágytál.” Reggel egy kefir egy falat zsömlével, délben a korábban jellemzett leves a zöldségkockákkal, minden nap más tésztabetéttel. Ez úgy elég is, az esti kockasajtot már gyűrni kell.

Közben a dokik nyüzsögnek, a vérnyomásod néha a bányászbéka szintjére zuhan, ásítozol, mint a kéjnő hajnalban, néha megszalad a pulzusod kétszáz fölé, hidegen ver a verejték. Ha elviselhetőbbnek érzed a létet, el-elszunyókálsz, rögtön jön a gyógytornász, Katica bácsi, és erőszakoskodik a maga takarékosan férfias modorában. Rád szorítja a „börd” (T-Bird lélegeztető készülék, itthon néztem utána, mert a nagyokos nem tudta megmondani, miért nevezték el a madárról, pedig engem inkább ez érdekelt) maszkját egy kiadós fuldoklást okozva. Ezzel az erővel belenyomhatná a fejedet egy vödör vízbe, így aztán a hajmosást is pipálni lehetne. Bár a víz alatt a kilégzés könnyű, csak a belégzés a macera, neked viszont mindkettőt produkálni kell. A másik kínzóeszköz a már említett „tőgy”, egy orvosi gumikesztyű, amelynek a végére egy csövet applikálnak. Ezt kell naponta százszor felfújnod jó nagyra, mint egy lufit. Régen hogy élvezted, mikor a gyerekeknek fújtad a színes gumigömböket, aztán csillogtattad nekik finom technikai tudásodat akár száz dekázást vagy fejelést produkálva. Most meg fogdosod a kövér kesztyű erekcióba jött ujjait, mint skót a dudáját, totál röhej! Az egész postintenzív osztály röhejes, ahogy a már csövektől megszabadított műtöttek sétálnak a folyosón, miközben hatalmasra fújják a gumicsodájukat. Ahogy nagyokat röhögtél magadban egyszer régen, mikor csintalan tanítványaid vízzel töltötték föl a kesztyűket, és az emeleti erkélyekről bombázták vele a gyanútlan járókelőket. A csibészeket feddő osztályfőnök arca szigorú volt, hangja dörgött, de közben majd szétvetette belül a nevetés. Mert annak idején ő és két másik bandita ugyanezt vízzel töltött kotongumival adta elő. Tényleg, azt mennyivel könnyebb felfújni!

koton

Jólesett ebben az én-blogban egy kicsit második meg harmadik személyben beszélni, nem árt próbálni a technikákat, ha már így belefeledkezem az írásba.

 

Már két éjszaka nem tudtam aludni. Mondhatnám stílusosan, hogy álmatlanul forgolódtam, de a tétova faremeléseket túlzás lenne forgolódásnak nevezni. Szerda reggel az éjszakás ápoló (nevezhetném férfivérnek, de olyan nincs), egy fiatal orvostanhallgató mosdatott. Nem sokat törődött a beteg lelkével, de rendkívül profin és finoman dolgozott. Amíg ráncigált, elködösödött előttem a világ, azt gondoltam a vércukrom esett le. Szóltam is neki, de a mondat felénél – ahogy utólag hallottam – egyszerűen elaludtam. Ahogy Pepin sógor a Sörgyári capriccióban. Meg ahogy Eta kollegina egy fárasztó erdei iskola éjszakai beszélgetése során szokta. A mondat közepén. Modern Csipkerózsika. Meg se kell bökni…

pepinPepinke

Déltájban ébredtem, mosolyogva nyugtattak meg, hogy egyszerű vészreakciót produkált a kimerült szervezetem, semmi különös nem történt. Azért…, nekem elég különös volt!

A műtétet követő harmadik napon, csütörtökön aztán az adjunktus asszony – aki folyton azzal dühített szenvedő fizimiskámat látva, hogy szívesen cserélne velem, mert ő olyan meggyötörten fáradt – két erőteljes rántással kihúzta a mellüregemből a dréncsöveket, az odapreparált sebészcérnát megkötötte. Jó volt, egy fokkal szabadabbnak éreztem magam, de még jócskán az Alcatraz falai közt. Közben megszaporodtunk, a komplikációk miatt alig engedtek valakit a postintenzívre, a műtő meg öntötte a friss műtötteket, így minden kutricába pótágy került. Én az összes arra járót türelmetlenül kapacitáltam, hogy már alkalmas vagyok a távozásra, engedjenek utamra. Kora este aztán a főorvos némi homlokráncolás után rábólintott…

Mondanom sem kell, két óra múlva újra az intenzíven voltam…

Erről megint legközelebb, nehogy a kiváló Bélla blogger megint Tolsztojként emlegessen! Nem a tehetség, a terjedelem miatt. 🙂

Rossz

a közérzetem. Nyilván fizikálisan gondolom elsősorban, hisz ezeken az oldalakon főleg a rajtam kézimunkázó egészségügyről meg a testi állapotaimról szoktam értekezni. Az ok most viszonylag könnyen magyarázható: pókerparti címmel „zúztunk” a péntek éjszakában a szokott baráti társaságommal. Közben az életet fenyegető kiszáradás ellen alaposan öblögettünk különféle hidroxilvégződéssel bíró és észterekkel bolondított folyadékokkal. Hajnali három felé – erősen nyerésben voltam – aztán a szervezetem jelzett: megállj, öreg hal már nem rakéta! Rosszul lettem, mint a kutya, sürgős ágyazást kértem. A társaság megszeppenve feloszlott, az egyetlen nőnemű, de ilyen alkalmakkor fiúsított barátosném, a nagyszívű és még nagyobb szájú Eta ijedten terített nekem ágyikót. Hamar kollabáltam, és kicsit megnyugodtam néhány óra alvás után, mert viszonylag jó kondícióban csoszogtam ki a mellékre, hogy az alkoholok lebontási fázisát némi anyagcserével megsegítsem.

Azóta egy kicsit többet lötyög a szívem, ez olyan, hogy érzed, hogy van, néha megszalad, aztán kushad kicsit, nem komfortérzés. Most, hogy Flóri meghalt, az itthoniak is kicsit jobban aggódnak az ilyen tünetek miatt, vasárnap éjjel arra ébredtem, hogy asszonkám matat a nyakamnál. Namia’ morgásomra szabadkozott, hogy olyan hidegnek érezte a karomat, amihez hozzáért az ágyban, hogy komolyan megijedt. Határozottan utasítottam, ha meghalok, se merjen ilyen hülyeségek miatt fölébreszteni. Egyébként tegnap Eta is bevallotta, hogy akkor éjjel lelopódzott hozzám, az emeletről, hogy ellenőrizze, lélegzem-e. A kutyafáját, régen de másért lopakodtak a csajok!

Hétvégi rekreációmat nem segítette a Császár nyilvános búcsúztatása sem. Az én ízlésemnek – és nagy valószínűséggel a főszereplőjének is – sok volt a csinnadratta. Rögtön végrendelkeztem is: ha már nem úszhatom meg, hogy unott pap temessen, legalább a hivatásos kántort ne engedjék a ravatalomhoz, mert menten felborítom a legnagyobb kandelábert. És az igazgató bácsim sem mondhat beszédet feledhetetlen drága halottunkról! (Kevesen tudják, de a keresztény temetéshez nem kell pap, mint például a szentségek kiszolgáltatásához.)

Na, eddig elvigyorogtam valahogy, de tegnap a lelkiállapotomat tépázta és tetőzte néhány újabb dolog. Nem, megint nem tudok kussolni, ha a téboly a torát üli! És keblemre valamint kérdőre vonom kormánypárti barátaimat. Mert én nem a kormány ellenzéke vagyok, hanem a dölyfös butaságé! Ti hogy látjátok? Elfogadom, hogy a vörös gróf szobra csípi néhányak szemét. De akkor settenkedve el kell orozni a mások által tiszteletből odatett koszorút? Meg eltakarítani a (jó) szobrot? És akkor persze a József Attiláét is. Miért? Mert kommunista volt? Meg öngyilkolt? Ezt nem gondolhatjuk komolyan. Meg azt sem, amit szombaton az Echo TV-ben a löttyös indulatú és nagybajuszú házelnök mondott: azért kell odébb rakni, mert jelenleg a látogatók csak az alkotás egy részét láthatják. Meg odanyilatkozta, magamra vettem, hogy hisztériát keltek, meg hecckampányt folytatok, meg nettó baromságokat beszélek nettó rosszindulattal. Igen, drága jó házelnök Urunk, eddig azért tisztelt Laci druszám! József Attiláért akár hisztériát is keltek! Sántán is ott a helyem! És hűen követem a magamra parancsolt jelszót: Nem hörögve! Csakis röhögve…

Például azon, hogy az Új Színház igazgatói kinevezését már az is súlyos baklövésnek tartja, aki elkövette. Most igen kényelmetlen lesz kihátrálni belőle.

Kényszeredetten röhögnöm kell azon, hogy a nagy nemzeti összevonósdi játéknak új áldozatai vannak. A Nemzeti Galéria vagy a Szépművészeti Múzeum marad jogfolytonos? Mi ez a kultúrpolitikai őrület? Kinek érdeke ez?

Az igazi, szívből jövő röhögés akkor kapott el, mikor megnéztem az Alaptörvény Asztalának intézményét már nagy sikerre vivő tébolyult kormánymegbízott galériáját. Ahogy a tanítványaim mondják: besírtam. Nem a húszmilliót sajnálom rá, az nem sok. Egyszerűen én szégyellem magam! A nagy zöld kaméleon az arkangyal oszlopán a Nagy Imre-temetésen, a halál ágaskodó lovasa police felirattal, amint torkon döfi az angyalt a 2006. októberi lovasrohamon… Demszky keze meg belógatja a plecsnit a sarokban… A fakazettás templommennyezetek stílusában! Nem sorolom, nem is teszem ki erre az oldalra, itt megnézhetitek a „műveket”. Mi lesz, ha a nagy rendező-koordinátornak valaki megsúgja, hogy a projektje gúnykacaj tárgya? Talán a festők szándéka is ez volt?

Ismét töredelmesen kérek bocsánatot, ha a közéleti irgum-burgum hevületében bárkinek a meggyőződését ok nélkül megbántottam. Az általam használt jelzőket azonban bíróság előtt, sőt, barátaim előtt is vállalom. (Asszonkám szólt: maj’jól elvisznek…)

És most fölpattintok egy komlódzsúzkonzervet, és folytatom a tavalyi sztorimat. De talán csak csütörtökön teszem ki. Hacsak…

A jelszót meg nem feledni ám! 🙂