Füstbement …

Enyhén szégyellem a címet, szegény költőzseni igen foroghat ismeretlen sírjában, hogy a jópofi utódka  (úgy értem, a létben és nem a költészetben) a poén kedvéért mire fel nem használja a metaforáját. Hogy az émelygést fokozzam, adhattam volna a Bagó búcsúáriája címet is. Mazochistáknak írok még: Szűd teljék meg az öröm füstjével…; Szívd, ki tudja meddig szívhatod! Most állj le, Laci, ha szeretnél még valaha olvasót!

A tervem valóban füstbement, aki a szike szövetembe hatolására gyúrt, annak várnia kell. Kénytelen vagyok elővenni egy mélyhűtött témát, amit csak a szívműtétem környékére gondoltam felvetni. Már több barátom megírta blogjában ennek okát: „pártunk és kormányunk” ez év nyarától véget vet az eddigi ön- és közveszélyes szabadosságnak, zárt közintézményben megtiltja a dohánytermékek élvezetét.

Na, nekem a legjobbkor jött, harminchat év masszív pöfékelés után hat hónapja tettem le végre a cigarettát. Akár ki is nyújthatnám gúnyosan a nyelvemet, bebee, ti is szoptok, ha nem tudnám a saját tapasztalatomból, mennyire fontos a füst a dohányos ember mindennapjaiban.

dohányzásÉn most már egészen jól vagyok, naponta csak ötször-hatszor halok bele a hiányába. Először a reggeli kávé mellől hiányzik, aztán az étkezések lekísérését kell másképpen megoldani. Ha meg alkoholos „ivadék” éri a számat…! Sör cigi nélkül olyan, mint… a Tisza-tó nádas nélkül. Kopasz!  Én konzervatív vagyok, kopaszon nem annyira finom! Részeg Szamár tegnapi indulatos „füstölgésére” megírtam, mekkora élmény volt számomra a szombat este. Focista barátaim ilyenkor a kocsmában tartják a harmadik félidőt, hogy megtépázott folyadékháztartásukat ismét optimalizálják. Persze hívnak engem is, ha már focizni nem tudok, itt még képes vagyok színvonalas teljesítményre. Absztinens Zoli barátom hoz-visz kocsival, ő teát szürcsölget egész este. (Szentté avatására már tettem intézkedést.) Ebben a kultúrkörnyezetben aztán alig várom, hogy valaki rágyújtson, s így én is részesedhetek csekélyke mértékben a füstmorzsákból, mint a piti sakál az oroszlán koncából. De mi lesz velem júliustól? Hol fogok én potyázni? Szamár biztosított, van helyem közöttük.

Most nem térek ki arra, amit a gyerekeimnek mindig elmondtam, hogy mekkora ostobaság a cigizés. Hogy tönkretette a cukorbajommal karöltve az érrendszeremet. Hogy hány középkategóriás autó ára oszlott szét a füsttel együtt a levegőben. Hogy nem vagyok szabad, mert nem hagy nyugtot, engedelmeskedni kell az átkozott ördögének! Hogy minden kezdő dohányos enyhe lelki sérülés, önértékelés-zavar miatt kezdi el. A másikhoz hasonlónak, a társaság részének, többnek, felnőttnek akar látszani. Az első slukk pedig mindenkinek szörnyű. A tüdő majd kiszakad, a szemek el kívánják hagyni üregüket. Amikor meg már rájön, hogy ezzel csak egy csordatagságot nyert, akkor már késő.

Akkor már az övé vagy, és csodálatos pillanatokat nyújt neked, a függőnek. Mivel az életed része, érzelmeidet, kapcsolataidat, sőt szellemi tevékenységedet is befolyásolja. Korábban például csak úgy tudtam szöveget alkotni, ha mellettem ott füstölgött a bűzrudacska. Most meg itt döglődöm! Mecsoda bejegyzést írnék én most cigivel a számban, te jó Isten!

Ahogy Radnóti: „féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett…”

Nekem volt szerencsém látni suhanckoromban Pilinszkyt, mikor beült a belvárosi presszóba, maga elé tett egy üres papírlapot, rendelt egy konyakot és rágyújtott. A staubot a körméig szívta, majd parazsát rögtön átültette egy újba. Dolgozott. A snapszból elég volt egy, de a parázs végig élt. Sokszor hetekig egy szót sem írt le, de láttam a küzdelmét a kifejezés tökéletességéért.

Ezért tiltakoztam én mindig a környezetem leszoktató buzgalmát tapasztalva. Én nem akarok leszokni, nem akarok megválni a szerelmemtől! Igaz, hogy gyűlölöm, de nem tudok élni nélküle!  Nekem a Petőfi toplistája a mérvadó: Élet – Szerelem – Szabadság, emelkedő értéksorrendben.

Aztán ez a hűséges és dacos szilárdság jól megbukott, mikor a szívműtétem előtt közvetlenül Szabó főorvos, a kiváló kezű szívsebész csendesen közölte, hogy ő az összeszottyadt koszorúereimet kicseréli ugyan átjárható vénákra, de ezeket villámgyorsan megeszi a dohányfüst. Ha nem tudom letenni, pazarlás lenne nekivágni. És ebben a pillanatban tudtam, hogy leszoktam. Mert ebben a pillanatban le AKARTAM szokni. „Te mocskos élet”, fontosabb vagy…! „Miért tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”

Ha Örkény élne, bizonyára megírná egy egypercesben, hogy betiltották az alkoholfogyasztást is. (Nincs új a nap alatt.) Esténként tehát a kocsmákban pirospozsgás gyermekek írják házi feladataikat a limonádécsappal átellenben, közben légzőgyakorlatokat tartanak kihasználva a tiszta levegőt. Ezalatt az adófizetés megszűnésétől felszabadult, boldog szüleik egy-egy pohár 100 %-os narancslé elfogyasztásától nekibuzdulva néhány összetolt asztalon transzparenst festenek a kormány melletti szimpátiatüntetésre ezzel a felirattal: „Az ellenzék szokjon le!” A betűk vérmérséklet szerint cserélhetők.

Reklámok

A Te kereszted

Hétvége van, ilyenkor az egészségügyben a fű sem nő, ne rontsunk hát rá mi sem, mint a baloldal szokott a nemzetére! Ilyenkor tél végén a tyúkok is megfontoltan tojnak, valamint az olvasott blogok listáját végigzongorázva a blogbaromfiudvarban is csekélynek mutatkozik a termés. Én bezzeg nyomom itt napról-napra a friss tikmonyt, mi lesz, ha elfogy a belevaló? (Fene a metaforás fejembe, már megint elfelejtettem, hogy voltaképp kakas valék vagy mi!)

A tegnapi bejegyzésemre ismét szívmelengető, olykor metafizikai túlzástól sem mentes hozzászólások érkeztek. Perenne fölelevenítette korábbi analóg életszakaszát, amikor három gyermek mellett kellett legyűrnie a nehézségeket. Rögtön eszembe jutott régi olvasmányom, Szalézi Szent Ferenc rövid verses üzenete, amely nekem mindig segítséget nyújtott.

A figyelmes olvasónak szerintem már nyilvánvaló a világnézetem. A hitem – bár jó alapokon nyugszik – mindig megkísértett hit volt. Inkább vallom magam „istenkereső pokoljárónak”, mint lennék a Prohászka Ottokár-i diadalmas vallás harcos zászlóhordozója. Harminc éves tanításom alatt az állami iskolában soha nem hangzott el tőlem olyasféle mondat, hogy Isten léte tény és punktum. Legfeljebb olyan: „Az Isten itt állt a hátam mögött. És én megkerültem érte a világot.” Az én hitem inkább intellektuális és morális hit, a spiritualizmussal és főleg a ritualizmussal már vannak problémáim. Jézus tanítványaihoz címzett útmutatását („Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet!”) én nem úgy értelmezem, hogy mindenáron meggyőzöm a pogányt vagy a kétkedőt, netán jól beleverem a fejébe az igazságot, hadd féljen tőle, és jól ne felejtse el. Én azt vallom, az Ő üzenetét el kell helyeznünk az életünkben. És ha valakinek feltűnik esetleg az önzetlen szeretet, az majd utánanéz az eredetének. Jaaj, de ez nem sikerül ám mindig, barátaim! Hányszor-hányszor nem sikerül! Ezért sem unalmas az élet, miként a hegynek újra nekivágó Sziszüfosznak sem.

Az alábbi gondolatmenetet sem térítési szándékkal idézem ide. Egy ateista is használja a népi bölcsességeket: teher alatt nő a pálma; minden rosszban van valami jó. Ugyanakkor minden ember lázad, hívő és hitetlen egyaránt. Számomra borzasztó a ma gyakran hallott szófordulat: Elegem van! Gyakran elégedetlenkedő lényünkből rendre felfakad, akár az istentagadás érveként is elhangzik: Ha szeret az Isten, miért a sok szenvedés?

Mikor először olvastam e sorokat, figyelmetlenül átszaladtam rajta, mint oly sokszor egy-egy leírt imádságon. Nem értettem. S miként egy versnél, többször nekirugaszkodva, átgondolva döbbentem rá a lényegre: Ez nem ima, nem Istenhez szól! Hozzád szól mérhetetlen szeretettel, „hogy egészen önmagaddá légy…”!

A Te kereszted

Ha minden angyal, a világ minden lángelméje
tanulmányozta volna,
mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben,
miféle szenvedés,
kísértés vagy fájdalmas veszteség,
nem találhattak volna
hozzád illőbbet,
mint az, ami ért.
Isten örök gondviselése
kezdettől fogva kigondolta,
hogy ezt a keresztet saját Szívéből
értékes ajándékként adja.

Mielőtt elküldte volna,
mindentudó szemével megszemlélte,
isteni értelmével átgondolta,
bölcs igazságosságával megvizsgálta,
szerető irgalmával átmelengette.

Mind a két kezével megmérte,
hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb,
egy milligrammal se legyen nehezebb a kelleténél.

Azután megáldotta szent kezével,
fölkente kegyelmével,
beléje lehelte vigaszát,
és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.
Így most egyenesen az égből jön feléd,
mint Isten hívása,
s könyörülő szeretetének ajándéka,
hogy egészen önmagaddá légy,
és Istenben megtaláld beteljesülésedet.

Nem végrendelet

Pontosan érzékeltem, hogy az ominózus második kórházba vonulásom előtti néhány hónap milyen lelki gyötrelmeket okozott családtagjaimnak. Mindannyian tudták, hogy tehetetlenségre vannak kárhoztatva, beleszólást nem engedek. Vagy magamtól megtalálom a szerintük is helyes utat, vagy fütyürészve fejest ugrom a pusztulásba. Végignézték, ahogy a mindig erős ember, a bajban is igazi támaszt nyújtó tekintély ágynak zuhan, majd óriási erőfeszítéssel talpra áll, teszi a dolgát. De tudták, hogy ez nem gyógyulás, ráadásul nem is nagyon mutattam elkötelezettséget ez irányban. Asszonkámnak amúgy is nagy szenvedélye volt az aggodalmaskodás, most valóban ijedt alázattal próbált mindent megtenni, amire szükségem lehet. Nagyobbik leányom, a majdnem harmincéves felnőtt Ancsa finoman próbált befolyásolni, hogy ne próbáljam meg lefitymálni a bajt, minél előbb keressek segítséget. Talán a tizenhét éves Míra lányom lehetett a legtanácstalanabb lelkiállapotban. Eleve labilis ez a korszak, a személyiség végső kialakulásának kora. Ő hozzám hasonlóan magába rejti fájdalmait, szinte elutasítja a segítségnyújtó szándékot is. Nem tör ki vulkánként, nem hisztizik, nem jajgat. Magányos küzdő. Azonban aki ismeri, tudja, hogy milyen pokoli küzdelem ez. De hogyan érthetne meg egy ilyen kis tündérlány egy látszólag felelőtlen bagószagú apát, akivel a kiskamaszkori zajos leválás után éppen most kezdi újra megtalálni a hangot, akiről most kezdi felfedezni, hogy milyen rengeteg ember tiszteli és szereti. Sejti, hogy az öregében a saját korlátaira és egyben ritka tehetségeire ismer rá, a „verset írunk, ők fogják ceruzámat” élményre. A biológiai fogantatás után majd húsz évvel megtörténik a szellemi egységünk fogantatása. Ancsával is így volt. Valószínűleg az anya-lány kapcsolatban ez még kibővül az ápoló gondoskodás élményével és a nőszerep elsajátításával.

És most lehet, hogy meg fog halni? Alig feldolgozható.

Leültem velük, az anyjuk is ott tett-vett. Tiszta voltam és jókedvű. Köztünk soha nem voltak tabutémák, így a halál sem. Talán csak a halottról nem beszéltünk, tudták, hogy én nem járok vissza a temetőbe. Minek? Bennem és a hitem nyújtotta túlvilágon él tovább a porhüvelyét levető lény.

Elmeséltem nekik újra  „Az anyám és én” történetet. „Sötét haja szikrákat szórt, Dió-szeme lángban égett…”/Ady/. Elmondtam, hogy milyen volt az iskolapadban ülve arra gondolni, hogy az egyedüli imádottam szívét éppen akkor vágják, varrják. Elmondtam, hogy igazi csodaként halálával megvárta fia nagykorúságát. Elmondtam, hogy sokak megdöbbenésére egy Pilinszky-idézetet írattam a koszorú szalagjára: „A föld elárúl. Magához ölel. A többi kegyelem.” Elmondtam, hogy a temetésen nem sírtam. (Most már igen.) Mert tudtam, hogy úgy hagyott itt, ahogy akarta. Fiatal vagyok, kellően tehetséges és erős. Készen vagyok. Így az ő földi élete a sok szenvedés dacára gyönyörű volt és teljes.

És itt szavakba öntöttem a lányaimnak, hogy a szülői szeretet mellett milyen határtalanul boldog büszkeséget érzek velük kapcsolatban. Mindig megbíztam bennük, hogyne bíznék meg most. Akármi történik. Most úgy érzem, hiányérzet nélkül mehetnék el. Aztán csendesen és nagyon határozottan megkértem őket, viszonozzák ezt a bizalmat felnőttként. Ne a gyermek elfogadó odaadása legyen ez, hanem a nagyszerű embertárs bizalma. Mert van értelme küzdenem az életemért! És tudniuk kell, hogy bármilyen helyzetben erős leszek és vidám, pusztán kényelem vagy szeszély, pláne félelem miatt nem utasítok el semmilyen orvosi tevékenységet, javaslatot. Lehetnek hullámvölgyeim, de … (lásd még Hammingway) Bízniuk kell!

Szövetségünk megpecsételését gyanúsan csillogó szemünk nyugtázta, más ceremónia nem volt. Most, visszagondolva az elmúlt öt hónap akadályfutására, ki kell mondanom: ismét nem csalódtunk egymásban!

(Kedves Olvasó! Ettől a bejegyzéstől féltem egy kicsit, mert életem e pillanatáról nem lehet hűvös távolságtartással vagy öniróniával beszélni. A kiáradó érzelmek ábrázolása meg finoman fogalmazva nem az erősségem. Legalábbis verbálisan. E lapon azonban a kommunikációnak nincsenek más lehetőségei. Az örömkönny még nem megy át a neten.)

Tisza-tó?

A hátralévő hetekben két említésre méltó mozzanatról érdemes beszámolni. Az egyik tragikomikus. Taki barátom nagy elszánással telefont ragadott, és a maga nem kifejezetten cizellált és körmönfont modorában felszólított, kapjam össze a motyómat, egy pár napra elmegyünk horgászni a Tisza-tóra. Tudni kell, hogy ő rendszeresen jár oda, egy nagyon régi cimborájánál állandó kosztja, kvártélya van. Nem is a horgászat vonzza, hiszen halat nemigen fog, hanem a csodálatos táj, s benne a még csodálatosabb csönd és a magány. Aki ennek ráérez egyszer az ízére, jobban vágyik rá, mint akármely narkóra. (Pláne, ha unokái, akikre rendszeresen vigyáz, hármas ikrek.) Ja, meg a falu szélén lévő Diófa nevezetű műintézmény árnyas kertjében folyó ultipartinak álcázott alkoholizálásra. Mert a kettő így kerek egész. Tud élni a pasi!

Taki idilljébe az én személyem kétszeresen is belezavar. Először is bármilyen férfiatlan, nem tudok ultizni, és halálosan unom, mikor félrészeg férfiak belehorkantanak a kiskocsma halk zsongásába, miszerint „kocsi, ló”. Meg hasonlóan értelmes szószerkezeteket. A vízen meg jelenlétemben bizony csend híján a magányérzet is nehezen kivitelezhető. De a szeretet nagy úr, karitatív pillanataiban néha elvisel. Ilyenkor hosszas motorcsónakázással elvisz a tó egyik legtávolabbi zugába, ahol már nincs halőr. Meg hal se. Van viszont bőséggel vízinövényzet,  elsősorban sulyom, amely beborítja a vízfelszínt. Itt már a motort le kell állítani, és hosszú, vascsőből készített csáklyákkal kell a csónakot helyváltoztatásra késztetni. Felelevenítem egy épületes párbeszédünket, mely egy ilyen tolattyúzásnál született valamelyik forró nyári napon, amikor a lányok is velünk voltak éppen:

L: Mikor érünk már ki ebből a spenótból? Izzadok, mint állat. Ne a „Volga zúgjon”, hanem a motor!

T: Nyugi, csak „Tolja Alexandrovics Toljusin”! Neked könnyű, a csáklyád súlya kisebb.

L: Mert?

T: Az enyimnek a végén van egy bunkó.

L: Melyik végén…?

100_1955

Itt szeret ő horgászni. És most is hívott. Felrémlett bennem a kép: hanyatt dobom magam a csónakban, a nagy ember meg csapot, papot eldobva fölém hajol, és megpróbál újraéleszteni. Mert oda ugye aligha jön a mentő. Borzalom! Nem tudok úgy vigyorogni rajta, mint a múltkor, mikor a tó közepén jött rá a szapora, és spanyolfal nem lévén zavartan megkért, hogy másik irányba horgásszak, és krákoghatok is közben nagyokat. Meg kellett kapaszkodnom, hogy ki ne essek a csónakból a röhögéstől.

Nem mertem elmenni. Mesélték, hogy férfiembereknél milyen komoly lelki válságot okoz, ha „öregecskedvén” halmazállapot-problémák jelentkeznek lepedőakrobatika közepette. Mondom, mesélték! Én is úgy hallottam! Ilyeneket hallva mindig eszembe jut egykori remek igazgatóm, Tóni bácsi, aki így vigasztalta magát: Sebaj! Van még tizenegy nemi szervem. A tíz ujjam, meg a nyelvem. Csak azt az utolsót le ne vágják, mert akkor már magyarázkodni sem tudok.

Ilyesféle lelki válságot éltem akkor át. Rendben, hogy pusztulófélben vagyok. De már horgászni sem mehetek?! Micsoda sors ez egy igazi férfinek?

Volt azonban egy komolyabb dolgom is, de erről majd holnap…

A kardiológiai kontrollról nemrég értem haza, a főorvos áradozott a szép szívhangjaimról és az EKG-görbémről. Szittyazoli üzenete várt, hogy a Vadas posztommal a főlapon vagyok. Most már valamelyest kezdem kapiskálni a blogregulát, ilyenkor illik a seggemet jól a földhöz verni örömömben, de legalább egy kicsit mórikálni magam. De tényleg örülök! (Ha akkora udvart nem is kaszálok, mint Alexaco mester a főoldalas szuperhímreceptjével. Írtam is neki egy irigykedő kommentet, mire felajánlotta, hogy tanuljak tőle. 🙂 ) Egyre többen olvastok. Köszönöm. Külön köszönet annak a hat embernek, aki ilyen rövid idő után is kitett a linklistájára. Ketten még ajánlást is fogalmaztak a bejegyzésükben. Nagy ajándék ez a népszerűséget (szeretetet) most éppen itt kolduló, korábban bizony szintén elkényeztetett exhibicionistának. Nyitva a szívem és az ajtóm…

Coronarographia

Coronarographia – Időmértékes lejtésű, nemhiába latin szó: két pirrichius és egy daktilus.

Nagyon sok latin szó lefordítható latintudás nélkül. A korona, leginkább uralkodói fejre helyezett díszes fémabroncs egyértelmű, a graphia más hasonló összetételekből (pl. carto~) ismerős: rajzos ábrázolást jelent. Szó szerinti fordításban tehát KORONARAJZ.

Most már csak azt kell kinyomozni, hogy merre keressük a szervezetünkben a koronát. Nem, nem a gyökérkezelt fogak védősapkájára gondolok. A korona (coronaria) elnevezés a latinban metaforikus jelentést hordoz: valamit körülölel, mint az uralkodói ékszer. Azért nem egyértelmű, mert a magyar nyelv erre a szervrészre más metaforát használ, ami az ókorban például babérból fonva szintén a kiemelkedő dicsőség jelképe volt. A koszorúra gondoltam.

koszorúér

 Persze, hogy tudjátok, hogy a szívkoszorúérről okoskodtam, próbáltam egy kicsit körüljárni, ha már belülről nem könnyen átjárható. Ez az ér a fővérkör aortájából indulva körbefut a szív külső kerületén, és leágazásai látják el tápanyag- és oxigéndús vérrel a sosem pihenő szívizmot. A magyar elnevezés számomra azért képszerűbb, mert Jézus szenvedéstörténetének zilált töviskoszorúja annak lefutó nyúlványaival felsértve az Emberfia fájdalomtól torzult arcát szemlélteti a vér jelenlétét is. Aztán meg a temetői koszorúra asszociálva kijelenthetjük, hogy Magyarországon ez a fránya kis ér az egyik legfőbb halálok. Elzáródása, az infarktus tömegkatasztrófákkal felérő pusztítást okoz.

Összefoglalva tehát a coronarographia a szívkoszorúeret láthatóvá tévő vizsgálat. Nem non-invazív, tehát nem vértelen beavatkozás. Behatolnak közben a test belsejébe, konkrétan a szívbe. Szívkatéterezésnek szokták a köznyelvben nevezni. Már a hetvenes években édesanyámon is elvégezték, ma már a szívcentrumokban életmentő beavatkozásként is rutinból alkalmazzák.

 sztentA lényege az, hogy a combtő vagy az alkar verőerének megnyitásával egy vékony „drótot” tolnak a szívbe, aminek a képét egy monitoron látják. Ekkor kontrasztfolyadékot fecskendeznek a verőérbe, mely a szívbe jutva láthatóvá teszi az erekben áramló vért, illetve elzáródás esetén a pangást. Egyszerűbb szűkület esetén egy tágító ballont vagy stentet (fémhálóból készített henger) vezetnek föl a szűkülethez, amely ott kinyitva szabaddá teszi a véráram útját.

Elnézést a kedves olvasómtól, hogy az ismeretterjesztő szöveg egy kicsit hosszúra kerekedett, de ahogy az öreg obsitos huszárló masírozni kezd a kürtszóra, én is rögtön kihasználom a tanítási lehetőséget, még ha tudósabbak is vagytok, gyönyörűim!

A nyaki ultrahang lelete már a zsebben volt, de egy hét sürgős nyaralás következett Balatonvilágoson a családdal. Egy régi barátomnak van ott nyaralója, melyet egy jó tíz évvel ezelőtti panaszkodásom után ajánlott föl jelképes összegért, mikor megtudta az anyagi paramétereinket. Azóta is hálás szívvel megyünk hozzá. Most is jó volt ott, bár nyögvenyelősebb. Mindig azokat a hajnali órákat szerettem, amikor a család még aludt (11-ig), nem volt még meleg, kiültem a teraszra a teámmal és a könyvemmel, hallgattam a madarakat, élveztem a békét. Most meg közben erősen fuldokoltam. Erre persze – lásd Uramisten, mire megyünk ketten – azonnal rágyújtottam. Mivel ez sem segített, kísérletezni kezdtem, hogy vajon a vodka enyhíti-e jobban a légszomjot, avagy a konyak. A döntetlenben egyeztem meg, leöblítve őket némi hígító sörrel. Aztán szuszogtam tovább. Mikor a lányok lementek fürödni, bizony eljátszottam a gondolattal, hogy ünneprontás lenne-e, ha most szorítana rajtam egy végsőt a kaszás. Aztán az őrangyalom ismét kicsit meglegyezett, és éjjel már harsány jókedvvel Activityztünk.

Hazaérve elszántam magam, hogy újra célba vegyem a kardiológiát, mert éreztem, hogy sokáig ez az állapot nem húzható. Megtudtam, hogy a jó doktorom a szabadságát tölti, három hetet ismét várni kell. Ez tulajdonképpen kapóra jött, mert ebben az időszakban volt meghirdetve a szokásos táborom, melyet egy bakonyi kisközség elhagyott plébániáján szoktunk megtartani fiataloknak minden évben. Itt a családtagok valamint Csilla, Taki, Béla és Bubu barátaim segítségével nincs más feladatom, mint a tábor vezetése, a bevásárlás, a főzés és a mindennapi szellemi táplálékot nyújtó esti elmélkedés vezetése. No, ég és föld közötti kompolásról most aztán igen hitelesen tudtam beszélni, miközben néha kevés volt a bakonyi levegő! De mindenki szerint nagyon jól sikerült, a záró tábortűzi műsorban könnyezve énekeltem együtt a leányom által felkészített boldog gyerekekkel, és az utolsó ottani harangszónál bizony felkacsintottam a templomtoronyra köszönetképpen: Ezt is megcsináltuk!

Augusztus első napjaiban sikerült az egyeztetés is: 24-én reggel 7 órakor be kell vonulnom a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba. Nem reggelizhetek, a gyógyszereket sem kell bevenni. Előreláthatóan ott kell maradnom egy napot. Aznap vártak a munkahelyemre is alakuló értekezletre…

Latinos műveltség

/A tegnapi bejegyzésbe egy grammatikai és egy helyesírási hibát szándékosan elrejtettem. A betűkihagyást már javítottam, azért az mégiscsak égő. Vagy ötvenen olvastátok, nem szólt senki. A családtagjaim sem. Pedig ők csak akkor kapnak jóéjtpuszit, ha legalább egyszer végigolvassák. Kikérdezem.

Mi lehet az oka a hallgatásnak? Ha a tanítványaimnak jó napot akartam szerezni, elrejtettem valami hibát a táblán (írásvetítőn, prezentációban stb.), kéjes örömmel csaptak le rá, s elégedetten hallgatták a meaculpázásomat. Főleg, ha bevallottam a valóságos tévedésemet. Itt meg kuss van. Mi ez? „Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni?” A blogújoncot megilleti a türelem? Majd belejön az öcskös! Kicsit megbiztatjuk, hátha fejlődik. Vagy – mint az öreg Kádárnál – hadd beszéljen még egy kicsit össze-vissza a fogatlan oroszlán, ne zavarjuk, a ravatalozó már fel van díszítve, az örökség elosztva? Hehe, az nincs!

Áh, abban maradtam, hogy egy szórakoztató iromány (volt tanítványom minősítette így a fb-on) önfeledt olvasása közben a mosolygás által összeszűkülő szemetek elsiklott a hiba fölött, mert nem lényeges! Ezt így már elfogadom magyarázatként. Magyarán még szerettek. Úgyhogy megyünk tovább./

A latinos műveltségem csírázása a gimnáziumban kezdődött. Akkoriban a jó öreg orosz mellé egy idegen nyelvet kellett választani. Mint leendő erdőmérnök lecsaptam a latinra, a tudomány „halott” nyelvére. Elvégre mit tudnék én diskurálni az erdőben mondjuk a rőtvaddal angolul. A fák azonban nyilván jól értik a latin szentenciákat. A római kor történelme szintén érdekelt. Meg miért ne olvassam például Vergiliust eredetiben? Na jó, ez azért hülye vicc volt!

Paptanáraim a piarista gimiben csudapofák voltak. Ugyanolyan emberek, mint akárhol. A többségük rendkívüli tudással bírt, volt köztük sok igazán szeretetre méltó, de akadt embergyűlölő mizantróp is. Olyikból minden pillanatban sugárzott meggyőződéses hite, a másikból meg az álszent képmutatás sejlett. Fontos megjegyzés, hogy átlagéletkoruk messze meghaladta a hétköznapi férfitársakét. Talán, mert nem kellett egész életükben női akaratoknak megfelelni, porszívózást, zacskócsörgést és zsörtölődést hallgatni, emlékezni az évfordulókra és így tovább. A cölibátus azért jól ki van találva! Bár mit kezdenénk a … öö… a női gyengédség nélkül? Nehéz választás!

G. tanár úr, az idős latintanárom például alkoholista volt. Nálam egyébként ez nem szitokszó, olyanok ők, mint a festők. Ha nem színes a világ, hát kifestik. Sajna a színek a „másnappal” eltűnnek, de jó mesterember azonnal hozzálát, hogy korrigálja a hibát. Közben persze a nagy pemzlicsattogásban sebeket is osztanak meg kapnak is. Ezzel a sziszifuszi küzdelemmel hipp-hopp elsétál az életük. (Mama, hozd ide a festéket! 🙂)

G. tanár úr már a hajnali miséjén bezavarta a kiskosárkás ministránst a sekrestyébe, hogy a kancsót, melybe az Úr vérének szánt bort helyezték, töltsék meg újra alaposan, elvégre Jézus sem kupicával kínálta körbe a tanítványokat a legelső szentáldozáskor ott az utolsó vacsorán. A kehely öblítését is borral kivitelezte, bár véleményem szerint az ivóedény rozsdamentes volt. A miséje kevésbé lényeges részeit gyorsan bevégezte, és rohant a szobájába, hiszen már legalább húsz perce nem gyújtott rá. Aki nem bagós, nem tudhatja milyen az, ha az ember alkoholt iszik, és nem gyújt rá. Öt hónapja nem tudom megszokni!

Amikor a tanár úr 150 centis termetével apró reverendájában lebattyogott az osztályterembe szája körül egy raj muslicával, bizony leggyakrabban részeg volt már, mint a csacsi. Ilyenkor leült és jó negyven percig monologizált magában hol latinul, hol magyarul. Az osztály közben tette a dolgát, ki tanult, ki mást csinált, nem nagyon érdekelte. Az óra végén adott valami otthoni feladatot, majd futólépésben indult oázisába.

Történt egyszer, hogy különösen rosszkedvűen érkezett. Az okát nem tudom. De már a vigyázzállásomba belekötött. Én nem voltam sose egy bamba tejbetök, de soha nem volt komoly konfliktusom tanárral, mindig dicsértek és szerettek. Bár hetedikben a szintén koros, húgyfoltos nadrágú fizikatanártól kaptam beszélgetésért egy akkora maflást, hogy a tárgyát ma is szeretem, lásd tegnapi jegyzet.

G. tanár úr először módszeresen elkérte a házimat, amit én az órán szoktam lemásolni az eminensekről. A hiányért kaptam egy egyest. Addigi életemben addig egyetlen elégtelen osztályzatom volt csak (aligha hiszik a tanítványaim), egyszer félreszámoltam valamit matekból. Kicsit tehát elkenődtem. Látva ezt a tanerő, azonnal felhívott felelni. Az anyaghoz sötét voltam vagy dacoltam tán, nem tudom, de beírt még egy karót. Ekkor már, mint aki jól végezte dolgát, összecsomagoltam a taneszközeimet, mondván, hogy a mai napom sikerét nem segítették kellően elő. Ezért megint osztályzat járt. Mivel közben meg is éheztem, elővettem drága édesanyám csomagolta elemózsiámat… Elég az hozzá, hogy a tanóra végén hetes darab elégtelen díszítette az ellenőrzőmet. Kepeszthettem, hogy a végén ne bukjak meg. A második év végén választani lehetett a nyelv további tanulása és a számítástechnika (igen, 1975-ben, ez egy ilyen iskola volt) között. Gondolhatjátok!

Ennyit az én „latinos műveltségemről”, amit majd holnap fitogtatok!