To be, or not to be

Elismerem, egy hangyapicit fellengzős a cím, a szerző fitogtatja vele fantasztikus műveltségét, és további empátiára készteti hűséges olvasóit. De az vesse rá az első követ, aki életében soha nem nagyzolt kicsinyég! 🙂

 

A következő három nap egy kicsit összemosódott az emlékezetemben. Nappal olvasgattam a Lutrát, ha fáradt voltam, már nyomtam is a fülembe a rádió fülesét, ettől elszunyókáltam tíz percekre. Éjjel megint nem aludtam, a köhögés fojtogatott, emelgettem a tomporom felső részét, mely úgy tiltakozott a számára szokatlan hanyattfekvés ellen, hogy szabályos felfekvési tüneteket produkált. Gyalázatos helyzet: elöl-hátul, alul-fölül seb, én meg szorongva ott középen!

Éppen aktuális dajkám le nem vette rólam a szemét, finom kézzel kenegette a rászoruló porcikáimat. Néha nagyon fáztam, közben izzadtam. Szudi főorvos, az intenzív osztály aneszteziológus ofője naponta tolta az ágyamhoz a Fülöpkének becézett szívultrahang-készüléket. Ilyenkor a képernyőre meredve gondterhelt arccal csak annyit közölt, hogy a szívizom nagy része csak nem akar mozdulni, hiába kap most már friss vért. A szívcsúcs teljesen áll. Felhőt burványozó ijedt pillantásom láttán sietve nyugtatni próbált: ez akár három nap alatt javulhat, persze beletelhet fél évbe is. Szép vigasz! Csak tudnék jóízűen röhögni!

De a levegő is kevés volt. Először oxigénmaszkot kaptam, amit néhány perc után letéptem, valószínűleg pszichésen kezdtem fuldokolni tőle. Ekkor a fali csatlakozóból kivezetett zöld műanyagvezetéket a fülemre hurkolták, hogy a vége éppen az orrlyukakhoz ért. Ezt jól viseltem, bár hosszú percekig próbáltam magamban felidézni a majd harminc éve olvasott Robin Cook-orvoskrimik szörnyűségeit. Aztán legyintettem, a magyar egészségügynek nincsen pénze különlegességekre, jó, ha oxigénre telik.

A nyamvadt tüdőmmel nem is lehettem elégedett, talán negyedgázzal üzemelt. Mondták, hogy ez az összeesés természetes ilyenkor, de naponta jött az ágyamhoz a mozgó röntgengép is, a hátam alá illesztették a táblaszerű kazettát, és elölről spricceltek meg némi sugárzással. Mikor a röntgenes csajszi elrikkantotta magát, hogy felvétel, a környéken sürgő emberek villámszerűen tűntek el. Csak én maradtam ott szemben a gép fejével tárt mellel, mint Görbe János a Húsz óra című film katartikus jelenetében: „Ide lőjetek! Ide lőjetek!”

görbe jános

A műtét napját követő keddnek a sok apró, ma már jelentéktelennek tűnő kínlódás mellett négy emlékezetes pillanata volt. Három jó és egy kevésbé. Melyikkel kezdjem? Nem bánom, az optimisták igazi gourmandként a jó falattal kezdik, hátha a nyögvenyelőst meg lehet úszni. Nem úgy, mint János komám az iskolai menzán, ahol a „tanári adag” fölpúpozott rizshez vagy csigatésztához nagy löttyintésnyi szaftot és három-négy cafatnyi pörkölthúst mellékelnek. Kitűnő barátom megfesti a köretet a barnás lével, akkurátus emberként belapátolja az egészet, a tányérján csak a hús marad. Ekkor földöntúli mosollyal villára szúrja és egymás után küldi a finom falatokat, a lényeget, és elégedetten megy a dolgára.

A reggeli vizitnél az ágyamnál maradt az altatóorvosom. Milyen ronda volt a műtét előtt tetőtől talpig zöldbe maszkírozva! Most az egyszerű fehér köpenyében szép volt, sudár és illatos, megfogta a kezemet, és elmagyarázta, hogy miért az aggódó sürgés körülöttem. Hihetetlen, hogy ilyen szottyadt állapotban is milyen motiváló tud lenni egy csodaszép nő dióbarna szeméből és sugárzó mosolyából feléd áradó figyelem. És hiszem, hogy mindez nem a jattért történt. Hiába, az urnában is pasik maradunk! És tudom: a nők meg nők!

Aznapi műtétje után megállt az ágyamnál az operátorom, Szabó főorvos is, és az anyagaimat vizsgálva a hogylétemről érdeklődött. Rajta is érzékeltem elégedetlenséget, de a higgadtsága valahogy hatással volt rám is, egészen megnyugodtam. Hízó könnyburokkal a szemgolyómon csak annyit kérdeztem igaz lelkére, hogy szerinte sikerült-e a műtét. Habozás nélkül jött az igen válasz. Mondta, hogy ír egy receptet, amivel a gyógyászati segédeszközök boltjában kiváltható egy mellkast összeszorító rugalmas szuszpenzor, ami enyhíti a köhögés kiváltotta feszülést.

Asszonkám kora délelőtt érdeklődött telefonon az állapotomról. A vezeték nélküli készüléket a nővér odahozta, így legalább tudtunk szót váltani. Engem az érdekelt, hogy mi van otthon, őt meg nyilván én. Kora délután aztán megállt az ágyamnál, ha jól emlékszem várnia kellett, hogy kinyissam a szememet. Teljesen zöldbe öltöztették, alig ismertem meg. Talán azt a poént is elsütöttem, hogy a hétvégi Fradi-meccsre kilátogathatna, nagy lenne a sikere így öltözve. A kórház ablakából én is odalátnék. Érdekes, elég sokáig ott volt, de nem emlékszem a kommunikációnkra. Egyszerűen jó volt!

Közben megkaptam a receptet, így átsietett a Szent István Kórház udvarán lévő boltba a fent említett „haskötőért”. A nővér rám tekerte, szorított, de ez a szorítás valóban biztonságot jelentett a köhintéseknél. Mikor asszonkám hazaindult, már egyre erősödő magabiztossággal néztem utána. Holnap is jön! Holnap is lesz egy nap.

Végül – bár tudnám felejteni – az én élő kínzóeszközömről is ejtsünk szót, nehogy magára ismerjen, nevezzük egyszerűen Katica bácsinak! Délceg, úgy százhatvanas termetű harmincéves, majdnem kopasz fiatalember volt. Láttán először Bruce Willis ugrott be, de hiányzott róla a sármos borosta.

bruce willis or vásáry andré

Jelentős magasságát pedig az ágyban fekve először nem érzékeltem. Mikor megszólalt, kis túlzással eunuchoid hangja végképp törte az első benyomást, ekkor már inkább a csengő orgánumú és csöppet sem férfias Vásáry Andréra asszociáltam. Vigyázat: nem vagyok homofób, kitűnő meleg barátaim (is) vannak!

Katica bácsi vezető gyógytornászként címkézte rögtön önmagát. Nos, nekem a vezető pedagógus titulustól is már többször kinyílt a bicska a zsebemben, különösen, ha a kitüntetett korántsem a szakmai és emberi minőségével érdemelte ki a címet, hanem a nyelve szorgalmatos működésével. Az ilyen vezessen inkább villamost, mert ott kell a vezető! Netán áramot…

Miután első empirikus tapasztalatommal így beleszerettem, Katica felszólított, hogy „bördözzünk”, és a pofámba nyomott egy gépben végződő maszkot. Hogy azon vegyek levegőt, és jó keményen fújjam ki. Mit mondjak, nem volt egy orgazmus! A levegő se ki, se be, mielőtt illedelmesen megfulladtam volna, egy magamnak is meglepő határozott mozdulattal félrependerítettem a meglepett kismókust a szerszámával együtt, mondván, hogy ezt most talán halasszuk későbbre. Fel volt háborodva. Mert ilyen mentalitással nem lehet meggyógyulni. Okés, mondtam, próbálkozzon talán holnap újra! És az ókulárét meg az oxigéncsövet az orromra tolva már nyitottam is Fekete Istvánt. Mennyivel inkább való nekem most a vadász, Miklós és a molnárlány, Eszti szerelme, mint a fulladásos halál!

A pasi elpucolt… De másnap sem szeretett… Hozott nekem egy felfújható tehéntőgyet. Erről majd legközelebb… 🙂

Reklámok

Nem szunyálva, zagyva…

Mai eszemmel mosolygok azon a tavaly szeptemberi éjszakán, akkor forrt bennem a tehetetlen düh. Miért nem tudok elaludni? Az fel sem ötlött, hogy az előző huszonnégy órát végigszunyáltam. Vagy háromszor végigmormoltam Kosztolányi Hajnali részegségét, főleg az alábbi néhány sor miatt:

„Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom…”

Még hogy forgolódtam! Micsoda nagyképű duma! Feküdtem hanyatt, akár a faszent! A felsőtestem legkisebb mozdulatától is egyre mélyebbre hasított a mellembe vágott balta. A tüdőm meg szörcsögve kívánt újabb és újabb hangos kitöréseket kezdeményezni, amit kínnal-keservvel próbáltam visszafojtani, hisz a köhögés közben a fájdalomtól úgy éreztem, mintha a szemem csigaszarvként nyomulna ki a koponyámból.

Soha nem tudtam hanyatt aludni. Leginkább az oldalamon fekve szoktam, enyhén embrió-pózba görbülve. Tudjátok: a nagykifli… Nagyritkán hason, a két kezemet magadásra emelve. Ahogy a züllött fantáziájú Fábry Sanyi (mellesleg hülye magyartanár a szentem) szokta aposztrofálni a fiúkollégiumok és kóterek jelszavát: „Kezeket a paplan fölé…!” Hát, most úgy van, „baszamega”! Hanyatt! „Éljenek a csajok!” Tényleg, láttam egyszer egy pornófilmet (ne szörnyülködj, két perc után belealszom, halál uncsi mások üzekedését fixírozni), amelyben az ápolónő jól eltüsténkedik a kifektetett beteggel. Hehe, rajtam most nehezen huncutkodna! Jaj, a nevetés is fáj! Mi lesz így velem…?

Legalább tudnám, mennyi az idő! Hátha már hajnalodik! Hiába van a kezemen a Casio, ezek a primitív japcsik egy rohadt világítást nem tudtak beletenni. Pedig olyan nagyra vannak a technológiájukkal! Bezzeg a hetvenes évek végén bagóért vásárolt régi bóvli thaiföldi kvarcórám, amely harminc évig szolgált hűségesen! Azon volt világítás. Igaz, a végén már állítani sem tudtam, mert a mütyür nyomógombok is elkoptak róla. Még jó, hogy a Suzukimból nem spórolták ki. Már a világítást…

Nincs pofám a fotelben kókadozó nővérkémet kérdezni. Már háromszor kértem inni, mert nem tudok kinyúlni ebből a peremes ágyból. Hozta is a friss vizet a fehér bögrében, tolta a számba a disznópéniszre emlékeztető szopócsövet. De így nem lehet normálisan inni.

bambiApró gyerekként imádtam egy felnőttel betérni valamelyik presszóba, ahol a felszolgált Bambihoz vagy Utas üdítőhöz igazi szalmaszálat mellékeltek, mellyel fenékig lehetett szürcsölni a csatos üvegből a szörnyű színű löttyöt. Ma a koktélokat szokták így szivornyázni, de én utálom ezeket a kotyvalékokat. Legfeljebb a bor és szóda egyvelege tud felizgatni, de azt nem is csövön szopom.

Az elektronfelhőt megszégyenítően száguldozó gondolataim megfékezése végett egy darabig érdeklődéssel figyelem a visszaülő gondozóm küzdelmét a rá-rátörő álommal. Vigyázzban álló nyakszirtje először enyhén imbolyogni kezd, majd elindul a feje szép lassan, szakaszosan előre. Mikor az álla már majdnem megböki a szegycsontját, egy határozott mozdulattal felkapja a fejét, bambán körülnéz, aztán kezdődik elölről a harc a gravitációval. Más az, ha fejem fölött ketyegő három adagolópumpából fogy el a gyógyszer. Ilyenkor a műszer hangos és barátságtalan csöngetéssel jelzi elégedetlenségét. Erre a felriadó asszonyszemély sietve illeszti be a kifogyott helyére az újabb, lovak inszeminálására is alkalmas nagyságú (milyen finoman körülírtam a lóf@sznyi melléknevet) töltött fecskendőt.

Hiába minden, az idő megállt. Kimeredt szemmel lestem ki az ablakon, hátha valami életjelet mutat a pirkadat, de a Föld nevű sárgolyó nem irgalmazott, csak rótta tovább a maga ütemében derviskörét. A düh már elszállt, megadtam magam, a vállamat csak azért nem vontam meg, mert sejtettem, hogy az is fáj.

Apátiámból a felkapcsolt neonfény szúrása riasztott. Nővérkém közölte, hogy fél hat van, ideje megfürödnünk. És ekkor kezdetét vette a számomra még új szertartás, amelyre gondolva a legnagyobb tisztelet és hála önt el ma is az ott szolgáló drágák iránt. Először egy paravánt húzott a két ágy közé, és a magatehetetlen szembeszomszédot tette tisztába. Rövid szusszanás után nekem is kevert egy tusfürdővel elegyített fürdővizet egy műanyagtálban. Sokat nem kellett vetkőztetni, a takarólepel lehúzását követően szivaccsal végigmosdatta a látható felületeket, majd ügyes fogással oldalra fordított (ettől is meglódult a szemem), és végigtaperolt hátul is. Minden áttörölt felületet finom mozdulattal szárazolt a törülközővel. Az oldalfekvés érdekében kapaszkodtam az ágy oldaltámlájába, mint fuldokló a mentőcsónakba. Alám tolta a lepedőt, és a szabad helyre terített egy újat. Majd hanyatt fordított, kihúzta a használt lepedőt, és a másik oldalon kisimította a frisset. A mai napig bravúros bűvészmutatványnak gondolom, ahogy a mázsához közelítő majdnem tehetetlen testtel olyan könnyedén bánt el, mint Floki kutya a lábtörlővel.

És – de jó lenne, ha olvasnák – minden intenzíves nővérnek a legalázatosabb és leghálásabb tiszteletemet és kézcsókomat küldöm!

Azután nővérkém elköszönt, átadott a nappalos kollégájának. Benépesült az osztály, új s újabb sürgő emberkék jelentek meg. Az ágyamnál megállt egy szörnyen ellenszenves alak, és az orrát elég magasan hordva közölte, hogy ő a gyógytornász… De ez már újabb fejezet.

Bocsánatért esedezem, azért karattyoltam ennyit, hogy valahogy érzékeltetni tudjam a szörnyű éjszakán átélt lelkiállapotomat. No meg azért, mert szeretem a hangomat… 🙂

Böbe doktornő

A közös megpróbáltatáson való sikeres túljutás közösséggé kovácsolt bennünket. Estére én is helyrefésültem a cukromat és a bolydult idegrendszeremet, és kiadós kvaterkázás kezdődött köztünk, amire a lemenő nap még mindig perzselő sugarai is belátogattak a kórterembe. A már emlegetett Henrik ragadta magához a moderátor szerepkörét, erőteljes nekifutásra volt szüksége annak, aki mellette szóhoz akart jutni. Kicsit a Pepin sógorra emlékeztetett, tudjátok, a Sörgyári capriccióból, aki folyamatosan és fennhangon locsog őrületbe kergetve minden környezetében lévőt. Eta barátnőm ilyen nőben, ha mesél – mindig mesél –, négy emelettel lejjebb is vattáért vagy méhviaszért kuncsorognak az érzékeny fülűek. Szoktam is Pepinkovának nevezni. Sok-sok erdei iskolai éjszakát töltöttünk kollégaként egy szobában. Mikor minden lényeges esti teendőn túl voltunk, a dedek már betakargatva békésen aludtak, mi is ágyba rogytunk. Etám is helyére rendezte a nagy mesélésben összekuszált tagjait, ugyanis ő úgy nem tud aludni, ha összeér bármelyik két ujja. Mikor már a lábujjai is szétálltak, mint egy távol-keleti legyező, belefogott a nap utolsó történetébe. Ennek persze soha nem tudtuk meg a végét, mert valamelyik mondat közepén hirtelen az egészen artikulált, érces beszédhang diszkrét női hortyogásba ment át egyik pillanatról a másikra. Ilyenkor aztán gyorsan mi is ellazíthattuk izmainkat, és átadtuk magunkat az alvásnak.

Henrikünk tehát az ágyak közé beállt, kényelmes szónoki pózban hosszasan ecsetelte a vele és különféle ismerőseivel megtörtént kórházi rémtörténeteket, elégedett képpel nyugtázva egy-egy összeborzadásunkat. Pedig a vizsgálat nála is a nagyműtét szükségességét mutatta ki. De úgy láttam, ez még boldogabbá teszi, hisz így repertoárja komoly minőségi bővülésnek néz elébe. (A XXI. század embere nem lehet meg minőségbiztosítás, élethosszig való tanulás, kompetencia, kooperativitás nélkül! Hogy zápulna meg a sok okostojás, aki ezeket értelem nélkül, divatmajmolásból állandóan felböfögi!)

A másik szomszédomon, a szintén hatvanon túli Pistán a katéterezés során interventio is történt, a szűkületét egy stent behelyezésével tágították. Ezáltal rögtön jelentősen javult az állapota, megszűntek anginás panaszai. Rendkívül feldobott volt. Ugyanis hamar nyilvánvalóvá lett előttem, hogy Pistát a világon csak két dolog érdekli. Mindkettő p-vel kezdődik. Érezte, hogy újra tud majd dolgozni, s csak dől újra az egyik. S a várhatóan javuló fizikai aktivitás a másik p-ben is teljesítménynövekedést eredményezhet. Arany barátom, bottal csoszogott ki a mellékre, de közben baknyulas hevületében csak azon járt az esze, hogy mikor és milyen pozitúrában szaporázhatná meg kedveskéjét.

Éjjel gyakorlatilag nem aludtam semmit. A kukkolófülkébe bevette magát egy fiatal nővérke, az ott lévő számítógépen játszogatott, csetelgetett, talán még filmet is nézett. A monitor meg egy kis lámpa megvilágította, így aztán én kukkoltam őt. Kicsit keserűen arra gondoltam, mi lenne, ha nem lennék ilyen hűséges. Ja, meg harminccal fiatalabb lehetnék, meg lenne elég levegőm… Mellettem meg két gőzfűrész teljes gázzal ordított. Csoda-e, hogy elszontyolodtam?

róka

A reggeli ébresztést az éjszakás nővér a következő kedves kérdéssel próbálta elviselhetővé tenni: Hogy aludtak? Erre Pistám: Mint a róka. A lábam közé csaptam a farkamat, így aztán jó társaságban volt. Mindezt halál komolyan. A nővér bambán pislogott, mi meg betojtunk a röhögéstől. Mikor szóvá tettem a horkolást, Pista dicsekedni kezdett, hogy okleveles favágó. Mondtam, tudom, egyik kezén két ujj hiányzik. Igen – válaszolta –, a kocsmában elég föltenni a kezemet, bárki látja hogy két felest meg egy sört kérek…

És ebben a kellemes hangulatban érkezett meg Böbe. Nevezzük csak így, ne csapjak negatív reklámot a két kórteremért felelős fiatal doktornőnek, aki előző napi plusz szabadnapja után fehér köpenye minden tekintélyét bevetve rosszkedvűen lépett be pici birodalmába, és amit látott…! Nagyon nem tetszett neki. Jókedvű betegek? Ilyet nem tanított az egyetem egyik jegyzete sem. Csodás érzékem van arra, hogy messziről felismerem a saját korlátaitól frusztrált, s ezáltal a világgal is hadilábon álló embereket, legyenek akár kollégák vagy miniszterelnökök. Nem rossz emberek ők, csak állandó rettegésüktől mindenkiben ellenséget szimatolnak, és kényszeresen rendet akarnak csinálni ott is, ahol nem kéne. Megőrülök az olyan pedagógustól, aki az osztályterem előtt szigorúra állítja a fizimiskáját, és összevont szemöldökkel lép a gyerekek közé. Az ilyenekről senki idegen meg nem tudhatja, hogy érzelmeik is vannak, mert ezt a gyengeséget rögtön ki fogja használni. Szörnyen szánalmasak!

böbeBöbénk mellesleg (ha tudná magáról!) megszólalásáig egész kellemes benyomást keltett csinos, ápolt külsejével, Péti barátom szófordulatát kölcsönözve megközelítette a „nyami-nyami” szintet. De megszólalt a drága lélek, és minden éledező libidót a pokolra küldött ezzel. A harmincöttel idősebb Henriket például összeráncolt homlokkal és emelt hanggal rendreutasította, mert a nyugalomra vágyó kórterem közepén szambázva anekdotázott, ahelyett, hogy ágyban, párnák közt haldoklott volna. Engem az ágyam végében lévő sportszatyor elhelyezésének szerinte való helytelenségéről kezdett kioktatni, amivel a kicsike bizony alaposan megcibálta a bennem mélyen alvó oroszlánnak az ő farkincáját. Pedig én a normális orvosegyedekkel olyan alázatos vagyok, hogy a legjámborabb Dosztojevszkij-hős is csak inas lehetne mellettem. Ha kell, fölkötöm a ciliciumot, és szöges korbáccsal verem magamon a Boci, boci tarka ritmusát. De valahogy az ilyen mitugrász cezarina hepciáskodásától elbődül bennem a szittya (bocs, Zoli) indulat, és sokak szerint irigylésre méltó kommunikációs képességem minden hatásos fordulatát hadba küldve interjút kezdeményezek a mit sem sejtő leendő áldozatommal, aki ekkor még abban a tévhitben van, hogy ő a ragadozó. Rövid társalgásunkat követően az ajtót jól bebézve dühösen távozott. Pedig én csak további szerencsét kívántam a pasijának, akivel a jelek szerint a hosszú hétvégén így megbicsaklott a szexuális életük, valamint rövid szituációs játékban felidéztem, amikor az egykori embergyűlölő, frigid tanárnője úgy beszélt vele az osztálybulin elkövetett szekrényben végrehajtott smárolása miatt, mintha a seggéből éppen akkor vette volna elő… Itt már felhorkant, talán valami sértőt is mondott, a kéjtől nem hallottam, majd elviharzott.

Kedvünk jócskán javult, vártuk a zárójelentést, mert 24 órával a beavatkozás után elvileg minden normális alany hazamehet. Pistát este el is engedték, de a mi háborúnk még folytatódott…

(Látod, Nezsike, semmi vér…)

Nyaki ultrahang

Szeretteimtől csodás ajándékokat kaptam. Lehet, hogy támogatják az írást? Forgószékem gázrugója ugyanis a komám egyik látogatásakor kilehelte a lelkét. Hogy az is járna inkább a Norbi tornájára! Ha beleülök, lesüllyed, ha felállok, megemelkedik. Csak a Sorstalanság című film egyik nőszerepére gyúró Míra leányomnak fogad szót. Na, most kaptam egy újat, 150 kilót bír, de János látogatásakor leviszem majd a pincébe. Most azonban visszaültem a régibe, pia nélkül ugyanis nem bírom a magaslatokat, meg különben is lejt az ülőpárnája, ha hátradőlök, lecsúszom. Előre dőlve meg én nem tudok gondolkodni. Azt mondják, hogy a gép melletti nyolc óra munkához ez kell. Tényleg furcsa lenne az én ülőpózom egy munkahelyen: lábaim fent, ölemben az ÚJ klaviatúra! Mert azt is kaptam, a régin alig láttam a betűket, anélkül meg  igencsak eltévedek. Jaj, ennél meg olyan kicsi a betűk billenése, hogy tömpe kis íróujjam egy apró iránytévesztésénél már vagy három betű kerül a monitorra, állandóan „radírozni” kell! Talán majd megszokom.

A gasztronómia meg a „bisztronómia” gyönyörei után ismét csapjon meg minket a Betadine szaga!

A coronarographia nevű vizsgálatot a fővárosban csak három kijelölt szívcentrumban végzik. A dokim tehát kis Nokiájával gyöngéden odabújt a fűtőtest csöveihez, hogy az alagsorban megbújó minimális térerőt a nagy ferritrúdról az ő kis ferritrúdjára terelje. (Humán beállítottságú asszonyszemélyeknek mondom, hogy az előző mondatom semmilyen erotikus töltést nem hordoz. Egyszerű fizika.) Sikerült ugyan megcsörgetnie a célkórház diszpécserközpontját, ahol időpontot lehet kérni az ominózus beavatkozáshoz, ott azonban hosszas és többszöri próbálkozásra sem vették fel a kagylót. Na, majd legközelebb, legyen tehát egy nyaki ultrahang lelet!

Ehhez persze megint időpont-egyeztetés kellett, így június egyik utolsó napján már ott is álltam a Mester utcai szakrendelő várójában. Időközben az iskolában sikeresen befejeztük a tanévet, és megkezdődött egy levegőtlen vakáció. És nem a nagy meleg miatt!

bubóMikor a nővér bevételezte a papírjaimat, már tudtam, hogy egy furcsa mese részese vagyok. Ugyanis alkatilag kiköpött Ursulla nővér volt. Mond ez valamit a fiataloknak? Bizisten, még az orra is szív alakú volt. (Mekkorát alakíthatott volna ezzel a kardiológián!) A rendelő ajtaját nyitva hagyta, hadd járjon egy kicsit a forróságban a levegő. Elég hangos, de rekedt dúdolás hallatszott ki, s mikor beléptem, maga Bubó doktor állt előttem néhányszoros nagyításban. Miközben fütyörészve a beutalómért nyúlt, egy kézmozdulatával hellyel kínált. A nevemet meglátva éktelen jókedvvel rikoltozni kezdett. A vezetéknevem (eredetét egyszer elmesélem) ugyanis egy többes szám harmadik személyű, tárgyas ragozású igealak. Első szótagja azonos alakú szó, főnévi jelentése egy vízparti „szomorú” növény. A második szótag maga a személyrag, de hangsúlyozni kell, hogy a látszat ellenére nem ikes ige. Nos, az én Bubó doktorom számára a nevem szelepnyitó volt, mely utat engedett szárnyaló szellemének. Igekötőket próbált illeszteni hozzá a következő monológjában: „Magát be~ vagy ki~? Netán fel~ esetleg össze~? Előfordulhat, hogy egybe~, végső esetben bele~. A cipőbe. Hehe.”

Bár nem voltam teljesen a humoromnál, finom mosollyal nyugtáztam ellenállhatatlan szellemességét. Mert – ha mondjuk nő lennék, ő meg nőgyógyász – egy mélyre hatoló vizsgálati  pozícióban, teszem azt égnek meredő térdekkel hallgatva ugyanezt! Na, az lehet még egy létélmény! Meg még annak is örültem, hogy a családnevem nem Dugják vagy hasonló!

Baglyunknak még egy ejakulációt okoztam. Nyakam zselés masszírozása közben (a Jóisten sem mossa le ma rólam a „homo eroticus” elnevezést, ne téveszd össze a homo erectus-szal, az más) egyszer csak felvisított: „ Hijj, milyen gyönyörű 50 %-os stenozis (szűkület – a szerk.) a verőeren! Vigyázzon rá nagyon!”

Végül is azzal a békés és megnyugtató érzéssel kapkodtam a levegőt hazáig, hogy akad még a magyar egészségügyben olyan orvos, aki igazi örömet lel hivatásában.

Terveim szerint holnap elmondom végre, hogy mi ez a vizsgálat, valamint szót ejtek latinos „műveltségemről” is.