Örökkön háborog a tenger

Vártam a bejegyzéssel elég sokáig, hátha egy napon végre valami felvillanyozó örömhírre virradunk. De az új évben csak a sötét, nyirkos, olykor hóförgeteges téli napok sorjáztak keservesen egymás után, s a meg-megújuló testi nyavalyáink lelkünket is nehezen olvadó, csatakos hóval borították be. A 86 éves Zsófi néném szavai jutnak az eszembe: „Mindig jön, aminek nem kéne…” Na meg a József Attila-töredék:

„Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.”

örökkön háborog

Asszonkám az utolsó kezelését követő hónap múltán is meglehetősen fáradékony és gyenge. 14 csillagos vérképleletet produkált, de most határozottan kijelentette, hogy a jövő héten visszamegy a munkába, ott mégis több esélye lesz a regenerálódásra, mint rabiátus-rokkant férjecskéje cselédjeként itthon. Höhöhö, mit tesz egy kis összezártság, szabadalmaztatni kellene a receptjét! Ma már valami konferenciára ment, hadd szokja a miliőt. Így aztán nekem is van némi szabadságérzetem, hát mit tehetnék, írok kicsinyég.
Az oktatásügyben mellesleg komoly bajok vannak, végre valamiből időben szálltam ki, de a lelkem együtt reszket a szekeret toló maradókkal. A hoffmanni „sikertörténet” elképesztő káoszt rejt, jelentősen csökkentek a fizetések, mindenkit a „fortélyos félelem igazgat”, az eddigi igazgató hivatali bábbá silányult. A gyógypedagógusok jövője például igencsak kétséges, az életpálya-modell náluk szakadékba vezet. A jó öreg Taigetosz-legenda újraéledni látszik, de a fogyatékos gyermekkel együtt kiteszik a szirtre a vele foglalkozó szakembert is. Miért?
Vissza a saját bibircsókjaimhoz: a bélgyulladásom most pihenni méltóztatik, lassan négy hete abbahagytam a Klion szedését, és nem tért vissza a szapora, de az önfeledt szellentés megkönnyebbülést okozó érzését bizony már elfelejtettem, azt csak a porcelántrón biztonságában gyakorolhatom. Oda meg ki kell bicebócázni. 🙂
Az amputációs sebem begyógyult, elkészült a protézis is, ami rögtön feltörte a csonkot. Újra kellett alkotni a tokot, s várni a gyógyulást. Az új tok már nem törte, de a varrás helyén vérhólyag keletkezett, most az gyógyulgat. Ja, a rehabilitációs intézményből meg elhajtottak, hogy most már tanulgassak járni otthon önerőből. Ennek speciel örültem, semmi kedvem újabb napokat tölteni a magyar egészségügy bármelyik bugyrában. Brrrr! Majd házhoz jön Ági, az utazó gyógytornász! Szigorú ám.
A végére hagytam a legszörnyűbbet. Le sem merem írni, regényhősökre sem záporozik ilyesféle csapás. Két hete Míra lányom szájából kivéstek két ki nem bújt, tolakodó bölcsességfogat. A szájsebész a komplikációk megelőzésére lóadagnyi antibiotikumot rendelt. A lány hősiesen nyelte, s mire elfogyott, nála is beindult a görcsökkel járó szapora fosás. A háziorvos csak legyintett, biztos vírus okozta, de én már rettegtem, hogy az én nyavalyámat kapta meg. A László Kórház vizsgálata sajnos engem igazolt, nála is a CDI nevű alattomos betegséget okozó baktériumot izolálták. Szerencsére a fiatal szervezet könnyebben legyűrte a bajt, öt nap után saját felelősségére hazaengedték. Sajnos a kórház dugig van hasonló esetekkel, attól tartok, sokat fogunk még hallani erről a kórról. Minden antibiotikumos kezelés megfontolandó!
Március 26-ra berendeltek felülvizsgálatra a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalba, én lennék a legboldogabb, ha javulást diagnosztizálnának. Bár csúnya rémhíreket hallani, a rokkantsági ellátást rengeteg embernél elvették vagy csökkentették. Addig meg kéne tanulnom járni a protkóval. Majd igyekszem…
Ide is…