Firkák

Most értem csak meg igazán Tibit, a válogatott cigánygyereket, akit volt szerencsém hat évig bosszantani osztályfőnökeként. Ez a dolog persze kölcsönösen működött, de gyanítom, jelentős tartozásom nekem maradt. Egy vékony kötetet megtöltene a csibészségeit soroló anekdotafüzér. Hatalmas humorérzékkel rendelkezett, de néha elvetette a sulykot. Egy március 15-i ünnepélyen például a nadrágja frontfelületére tűzte az általam elvártaknak megfelelően viselni kényszerült kokárdát, és ezzel hangos derültséget keltett a baromságokra fogékony sorstársak körében. De ő röhögött a legjobban, mikor fölhomályosítottam rendkívüli szerencséjéről, miszerint csak azért ússza meg tökön rúgás nélkül, mert az ember nem illeti lábbal a nemzeti trikolórt. Többet ilyet nem is tett, a hasonló hangnemű irányításra mindig hallgatott, a szeretetet sejtette benne. Versmondó versenyeken is elfogadhatóan szerepelt, de a vérében lévő tánccal és énekkel aratta a legtöbb babért néhány kulturális seregszemlén. Legszörnyűbb rémtettét szerencsémre otthon követte el. A szintén kreolbőrű és szintén Tibike névre hallgató osztálytársával – képzeljétek, kettő is volt belőlük – összebeszéltek, egyikük bekente a fejét ketchuppal, és lefeküdt a harmadik emeleten lévő erkélyük alá. A másik meg ordítva, sivalkodva szaladt föl a mit sem sejtő cigányasszonyhoz: Jáj-jáj, nágy báj ván, á Tibiké, á Tibiké!

Az szegény kinézett föntről, a látvány letaglózta, ő is ordítva rohant lefelé a szerencsétlenül járt fiához. A rajkók nagyot röhögtek, de nem sokáig, mert a magához térő anyuka istentelenül elverte mindkettőt. Nem vagyok híve a kiskorú bántalmazásának, de ez esetben csak gratulálni tudtam.

Na, az én immár 17 éves tanítványom vigyorogva közölte ma velem a piacon, ahol összefutottunk, hogy iskolába már nem jár, mert kirúgták valami csínytevés miatt. Kérdeztem, dolgozik-e valamit. Erre jött ez a felelet: Árrá nem érék rá, sok a dolgom…

Így vagyok én is most: nem járok dolgozni, mégis nyomaszt, hogy alig érek rá valamire.

Most is csak annyit akartam írni, hogy a pünkösdi hosszú hétvégén az egyik baráti társaságommal az évi szokásos autós kirándulásunkra indulunk, és engem bíztak meg a program összeállításával. A szállásunk a dél-zalai Borsfán lesz, nem messze a letenyei határtól. Ezért gondoltam, hogy átruccanunk a Muraközbe, Csáktornyára, és megnézzük a Zrínyiek szűkebb pátriáját. A tengerhez menet csak elrohan mellette a magyar turista, olyankor nincs idő megállni és szemlélődni. Egy másik napot pedig a közeli, dél-somogyi Zselicnek szentelnénk, valahogy ez is kimarad sok barangoló útitervéből. A Zselicben otthonos Gittabryt már kértem, most itt is megemlítem: aki tud valami érdekességet ajánlani, kérem, küldje el a címemre! Nem titkos, a nicknevemre kattintva látható. Előre is köszönöm!

bőgatyaTörtént velem még egy természeti katasztrófa. Rejtélyes okokból a nadrágjaimat nem tudom a pocakom alatt sem begombolni, jaj, nem leszünk így jóban! Kénytelen voltam a költségvetésből ruházkodni egy pöppet, a közeli kínainál rögtön vettem három gatyót. Asszonkám még örült is, letudta a lassan közelgő névnapom okozta gondjait. Azért a legtöbb örömbe üröm is vegyül, olyan hatalmasak az említett ruhadarabok, hogy a száruk mind hosszú. Höhöhö, az én egyik lábam meg egy ujjnyival rövidebb. Most aztán varrhatja föl őket… 🙂

(A kép csak illusztráció, nem saját.)

A nóta meg indulhat:

Tizenhárom végből van az én gatyám,
tizenhárom végből szabta a babám,
egyik szára rövid lett,
a másik meg hosszi lett.
Hallod-e babám,
jól elszabtad a gatyám szárát!

„Sok kant…”

Köszönöm, jól vagyok. Az orvosi döntéstől kicsit búvalb@szott bejegyzésem után minden megnyilvánulásotok újabb és újabb kozmikus fokozatot mozgósított bennem a sárba ragadás ellen. Tanulságosak voltak: a „tinik” lecsesztek, hogy 8-ig alszom, különben is, majd meggyógyulhat őszre a bibi. Ezt irigylem a legjobban, az élet végtelenségének biztos tudat(lanság)át. Honnan tudnák az érzést, amit az idősödő költő fogalmazott meg Csacsi rímek című versikeciklusában:

Kosztolányi Dezső: Egy agg póttartalékos sóhaja

Mit ér, mit ér két félteke,
ha lóg az ember féltöke.

A „bölcsülők” és a „bölcsek” együttérzésükről biztosítottak, és különféle jövőképet vázoltak az „elveszett paradicsom” után. Jaj, mindent nagyon köszönök! Annak is, aki nem szokott írni, de most megtette; az aktív kommentelőimnek, de annak is, aki csak elolvasta, de nem akart ismétlésbe bonyolódni, és egy – a neten nem átmenő – sóhajjal gondolt velem. Erről is zeng a költő:

Megöli a siker Lacit
(Azontúl is hyperacid.)

eperMa reggel – mint buzgó nyögdíjas – piacra mentem. Olyan rövid az eperszezon, és a telepi zöldségesnél 1200 forintot kóstál. A Lidlben pedig olyan, hogy azt ki lehetne állítani Madame Tussauds viaszmúzeumában. Az íze is olyan.

Kaptam is ötszázért finomat, vettem rögtön két kilót. Ezzel az a baj, hogy nem könnyen tárolható, és a csumázás, válogatás és mosás is rám marad, de ebben a melegben jól is esik a folyó hideg víz alatti matatás.

Én általában – férfi, vagy miaszösz – a piac végigsétálása után olyan kofánál állok meg, ahol szinte minden van elfogadható áron és minőségben. A sorbaállás tudniillik nem az erősségem. Szégyen, de inkább megveszem a drágát vagy faképnél hagyom. Megfigyelésem szerint nővásárlók szórakoznak el inkább a vásárlás több felvonásra történő széttagolásával.

Szóval itt is vettem mást, a legjobban a kovászolni való uborkának örültem, hisz ez Laci bá’nál legendásan finom szokott lenni, és idén még nem volt. Most a hétvégéig süt a nap, a sült csirkéhez és a petrezselymes újkrumplihoz (effelé tendálok a régen érzett íze miatt) biztos finom lesz. Bár a fejes sali is játszik még…

Na, ma csak két-három sort akartam írni elfoglaltabb olvasóimnak is kedvezve. Bár lehet, a kussolással aratnám a legnagyobb tetszést.:-)

Még két briliáns szilánkot a fent említett miniatűrökből, az utóbbi régi kedvencem, Kosztolányi tanításánál a legjobb motiváció, imádják, hogy annyi verset tudok fejből. Ha lesz zászlóm, kéretik ezt ráhímezni:

Éld át azonmód, mit a sors hoz:
ne fűszerezd, ne nyúlj a borshoz.

*

Olykor könnyezve zokkant,
de sok kant
megszégyenít e rokkant.
😀

Időkérés

Ma kellett megjelennem a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal szakértői bizottsága előtt. Hű, de nyögvenyelt program, korai ébresztőm után úgy fuldokoltam, mint tavaly a legjobb pillanataimban. A múlt héten Erdélyt és a moldvai csángók földjét bebarangoló Taki barátomat kértem meg expediálásomra. Hátha nem kapok parkolót a Thököly út 82. környékén, a hivatal régi, Vajda Péter utcait felváltó új épületének közelében, keresni nem érek rá, mert súlyos fenyegetést helyeztek kilátásba késés esetén. Ehhez képest a Stefánián a rendőrség épülete után árnyékos parkolót találtam. Bár „ezeren” voltak, a  futószalag roppant gyorsan nyelte a rokkantakat, lévén mind a négy szintjén legalább tíz-tíz vizsgáló működött. Én még bejutásom előtt vártam negyven percet, mert a fődoki néni lelkiismeretesen végigolvasta a 28 oldalnyi leletet és zárójelentést. Látjátok, nemcsak a blogom bőbeszédű. Mikor bekeveredtem, nyugtatgattak. Mondtam, nem izgulok, mégis 175/125-ös vérnyomit mért a drága. A reggeli gyógyszerek hiánya, netán az elmúlt hetek nyugdíjhisztériája lehetett a tettes?

Megstírölt, megkagylózott, mondtam, hogy megmutatom a lábamat is, hoztam kötszert, de leintett: „Tanár Úr, nem fárasztom. Magát az orvosok különleges bravúrokkal rakták össze, magának mostantól pihennie kell.”

Még kérte, hogy panaszkodjak, legyen minél több az indoklásban. Én azt hiszem, remegő hangon válaszoltam: utálok panaszkodni, én tulajdonképpen dolgozni szeretnék. Igazi empátiával mosolygott rám, de közben a fejét rázta…

El is hajtott az írásos értesítés ígéretével.

 

Megütött a dolog. Lassan tudomásul vettem, hogy elvették az igazi „játékomat”, hogy a drága és csintalan csemetéimet nem bosszanthatom az órán, hogy már nem nyuggerezhetem le vigyorogva hatvanas barátaimat, hogy egész kellemes dolog 8-ig aludni reggel. Mégis kívülállóként éltem át ezt, mint aki csak egy kicsit megmártózik. Aztán majd szépen hazatalál az ő reményeihez. Pedig én hirdetem a címemben: VAN REMÉNY! Van, de most egy kicsit valami véget ért! A szétgurult mozaikdarabkákat most újra kell rakni. Szép lesz, tudom…!

Csak kell némi idő. Meg meleg is van, a kakas csípje meg! 🙂

Valóvilla-faló és a szocreál

alekoszÉn igenis kedvelem a televíziót, mindig találok valami olyant, amit nélküle nem ismerhettem volna meg, hiszen a neten való lavírozás még nem megy készségszinten. Persze vakaróztam a „valóvilág” szellemi-érzelmi torzóitól, morogtam a nagy esküvő miatt, kivigyorogtam a „nemzetközi” dalfesztivál meddő magyar brusztolását, szenvedek a csillagvadász show színvonalától, de a sodromból még soha nem hozott ki ennyire semmi. A magáról a szerelem legfelsőbb szintjét bemutatni hirdető szörnyűségről blogbejegyzésében Anyuss már kitűnően leszedte a keresztvizet, s mivel én itt az önuralmam elvesztésétől való félelmemben ezt meg sem kockáztattam, egy ottani kommentben tettem közzé epeömlésemet. Utólag is szégyellem, elnézést kérek érte.

Azóta sem láttam hálistennek a magát a média súgásának hatására a kommunikáció valamint a szerelem professzorának képzelő meglehetősen ostoba bájgúnárt, aki férfiasságának még a testtartásával is kérdőjelet állít, és a butaságtól messziről szagló háremét. Hallom viszont a műsorok közti ajánlókban a reklámmondatot, ahol megütötte a fülemet a következő szószerkezet: a hellén nőfaló. Ez jó, görög faló! Mert NŐT ebben a műsorban nem találsz. Valóvilla-faló! Höhöhö, Trójába telepítve is háborút nyert volna népének, mert ott is világgá ment volna tőle mindenki. És most a kultúrhistóriától és Homérosz falovától kérek az agymenésemért bocsánatot! Meg Tőletek…! 🙂

************************************************************

Más: Nekiduráltam magam, és elolvastam OVI „csak” nekem címzett, külön vonalkóddal ellátott levelét.

Szeretem ezt a más igekötővel nem is használt jövevényszót. Kicsit emlékeztet az orosz nyelvi tanulmányainkból ismert durák (hülye)szláv lexémára, de semmi köze ehhez. Az utótag latin eredetű, a durare (keményít, edz, kitart, megmakacsol) igéből honosodott meg, és csak a neki- igekötővel és a visszaható névmással alkotott szószerkezetben használjuk. Gyakori még az alapigéből képzett latin durus (kemény, merev) melléknév magyarrá lett változata: a durva.

Kicsit szkeptikusan morzsolgattam a címet, hogy „Hallgassuk meg egymást!”, meg a fejléc „SZOCIÁLIS KONZULTÁCIÓ” meghatározását, ami alatt mosollyal konstatáltam a következő lózungot: AZ EMBEREK MELLETT ÁLLUNK. Hehe, meg egy hangyapicit előttük is…

Aztán félretéve a méltán felmerülő gyanakvásomat végigolvastam a tíz kérdést, meg a válaszlehetőségeket. Különösebb problémám nem lehet, némi pszichológiai jártassággal jól bemérhető, hogy a „Vannak, akik…” fordulattal kezdődő felvetés tartalmazza a kormány jelenleg megvalósítandó szándékait, melyek jó része nem is elvetendő, legalábbis megfontolandó. A felvetés második része nyilvánvalóan ennek ellentéte jóval rövidebben kifejtve. Aztán jön a kérdés: „Ön mit gondol?”, három vagy négy lehetséges válasszal. Az utolsó mindig ez: „Nem tudom megítélni a kérdést.” Ezt vajon ki fogja beikszelni?

„Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Te engemet, én tégedet, virágom, virágom.” Be szép…! Mindenesetre „iktattam”…

kifestő

Na, de emberek! Ez a kép! A végén, ahol az e-mail címedet is bezsebelnék a további nemzeti konzultációkhoz. Hát hogy néz ez ki? Mi ez? Félig kifestve! Az ideális család a nyugati stílű kúriával. A nagyanyó mögött a távolban düledező pajta, előtte a sárga földet nyaló holstein-fríz típusú szarvasmarha, fülének árnyéka rávetül a boldog nyugdíjas felkarjára. És ki a centrumfigura overallban a mankós szárú lapátra támaszkodva? Árkot ás vagy ganézáshoz készül? Megint csimborasszóját üli a nagymogulok körül sertepertélő mozgékony nyelvvel egzisztenciát teremtő tehetségtelenség, mint az elnöki helyesíróbajnokok esetében! Vagy ez tetszik a Főnöknek? A Rákosi-korszak szocreál művészete? A hatvanas évek oroszkönyveire hajazó illusztráció? Lehet? Nem! Ezt nem hiszem el.

Vagy humornak szánták? Akkor megint nem klappol valami a stábnál.

A magyar népnek persze mindig működött a hatalom baromságait kigúnyoló humora, még ha a vészkorszakokban csomagolva is. Már nyílt is a fb-on az oldal „OV kifestette a kifestőmet” címmel. Lehet, hogy illetlen, de én nagyokat kacagtam rajta. Egy stílusos képparódiát is bemutatok, ez talán a hatásvadász túlzásával sem sérti a szimpatizánsokat. Bár az aláírás majdnem durva (durus).

szoci

„A nemzeti érzelmű család boldogan ismerkedik a Szociális Kérdőívvel. A falon már kicserélték Sztálin képét az új Kedves Vezető képére.”🙂

Most egy időre megint sutba a közéleti fanyalgással, megyek, megnézem inkább a Míra felcseperedését megörökítő videót. A most magyarból és történelemből 100%-os, matematikából 98%-os érettségi dolgozatot író apróságom a képen 1995 táján végigtrappol a konyhában a földre leszóródott újságon, észreveszi a címlapon lévő fényképen az akkori pénzügyminisztert, majd a kamerába nézve kifejti a valószínűleg Zsófi nénémmel való beszélgetése nyomán megfogalmazódott véleményét: „Meg kell cibálni a bácinat a bajuszát! Mindig elveszi a pénzet!”

Fogas kérdés

Szegény asszonkámnak is meggyűlt… Nemcsak a baja velem, hanem a foga és környéke. Nem részletezem nagyon, kapok így is eleget a pofámra, hogy kiteregetem a családi életemet, menjek el inkább a Mónika-showba magamutogatni! Valami rendellenesség támadt a korábban beültetett implantátummal, amire egyszer már ráment a drágám jubileumi jutalma, meg még valamennyi. Szóval úgy félmilla. Most majd cserélni kell, vagy csontot építeni köréje. Az egyik szomszédos őslakos fogat is gyökérkezelték az elmúlt napokban, no, ez durrant be szombat reggelre. Akkor még csak fájdogált, és enyhén duzzadt volt. Vasárnapra viszont úgy földagadt, hogy gyermekeim anyja nem kockáztathatta a megjelenést azzal a fejjel semmilyen kultúrkörnyezetben, így mise helyett indultunk a Szentkirályi utcai ügyeletre. A beavatkozás után még ügyeletes patikát  kellett vadásznunk. Párom végig takargatta az átrendezett orcáját, én meg büszkén kihúztam magam, mutatván a szigorú de egyben odaadó patriarchát. Otthon pedig a megint a mesebeli hercegénél idegenben éjszakázó és éppen velünk együtt betoppanó meglepett Míra lányomat fenyegettem meg, hogy az anyjához hasonlóan bánok el vele, ha nem fogad szót. Ezt most nem vette be, talán tudja, hogy a balhorog nem az erősségem. Gúnyos vigyora állítólag apai ágról öröklődött.

Hétfő reggelre aztán az én hűséges feleségem egyik szeme teljesen eltűnt, finom rajzolatú felső ajka pedig úgy előrefittyedt, hogy VV Szandika visítórohamban száguldott volna a plasztikai sebészéhez hasonlót követelve. Talán a Geronazzo Mária visel hasonlót, én mondjuk mindkettőtől súlyos hideglelést kapok, jelentős alkoholmennyiség kell a nyelőcsövem felfelé irányuló perisztaltikájának megfékezésére. Kerestem képet is róluk, de nincs gusztusom idetenni.

Dolgozni hát nem indult, a gyermekek a látványától jelentősen lelassultak volna a fejlődésben. A hibátlan szájszerv is elengedhetetlen a munkájához, elvégre logopédus egy óvodában. Kora délutánra volt hivatalos a fogorvosának a magánrendelésére. És hova jár a külső-ferencvárosi csóró pedagógus-házaspár fennhéjázó nőtagja magándokihoz? Naná, hogy a Budagyöngyének nevezett elitnegyedbe! Normális esetben metróval és villamossal. De most kénytelen voltam nonfiguratívvá változott édes terhemmel keresztülszelni a városi csúcsforgalmat a szerény Suzukimmal. Ahelyett, hogy blogbejegyzést írtam volna! Bár lehet, ennek örültök! Szegény autóm kényelmetlenül is érezte magát a Budenz utcában elhúzó tömérdek harmincmillás terepjáró látványától. Pedig én vígasztalom, hogy jobb nekem nem kell, húsz évnyi Trabantban való pöfögés után maga a csoda.

trabi

Múlt és jelen

suzuki

Vagy csak az én igazságérzetem méltatlankodik a kifejezetten a kedvemért erre bóklászó féltucatnyi újgazdag látványától? Iróniába göngyölt irigység! Kikacagva…

Azt mondtam, hogy asszonkámnak van jogosítványa? Bezon, tizenkilenc éves! Csak nem tud vezetni. Két kilométernél többet nem is vezetett. Mikor tanult egy Trabin, Mírát a pocakjában hordta. Valahogy levizsgázott, és egyszer elindultunk a komámékhoz Kispestre, ahova akkor még rendszeresen jártunk, még a mai kormányfőnk antiklerikalista korszakában. (Ezt miért írtam? Rossz az emésztésem?) Ő vezetett. Egy durva hiba után, amikor kézifékkel akadályoztam meg a karambolt, megkértem, hogy cseréljük vissza, nekem fontos mindhármunk élete. Ő is így gondolta, azóta is ehhez tartja magát. Bár a tavalyi leépülésem óta pótórákat vesz Miklós barátomtól, aki oktató, néhány kedves kommentjében már engem is kioktatott itt, höhöhö. Szegény kincsem tegnap a városi forgalomban végrehajtott manővereim láttán kissé megint elbizonytalanodott. Az is előfordult, hogy jenőzött (hülye nő), bár elismertem, most sok volt a férfimazsola is.

Én meg itt csak elpletykálom Isten áldott napját, pedig a tavalyi szappanoperám talán legdrámaibb epizódja következne. Talán azért odázom, mert szűken adagolja a humorforrást, és némi ismeretterjesztést is szeretnék belecsempészni.

Meg OV levelét sem voltam képes eddig elolvasni, pedig nekem szól, höhö. Külön vonalkóddal! Gyűjtöm az erőt. És gyűlölöm az erőt!

Meg mához egy hétre megyek az orvosi bizottság elé. A mai nyugdíjmizériában. Majd visszavezetnek a munka világába, Alig várom, komolyan!

Csoda tudja. A hitemet, kedélyemet nem adtam oda, mégis rossz az előérzetem. Mikor: „…Bűnösök és jók egyként keserűlnek. S ember hitei kivált meggyöngűlnek.”

Egy frászt! Süt a nap, asszonkám is dolgozik, kell ennél több…? Van remény…! 🙂

Fröccs a pohárban és a tusolóban

Aki fontos dolgokat keres, az most hagyja abba e bejegyzés olvasását! Nincs benne ilyen! 🙂

Miután Taki barátom szívet-lelket melengető ajándékát oly hálátlanul visszautasítottam, hamar magamra hagytak a bejáratnál lévő bagózópadon. Ragyogóan sütött a kora szeptemberi nap, alaposan megszomjaztam, és untam a bezártságot. A kórházban is utcai viseletben jártam-keltem, azaz rövidgatyóban és pólóban illetve melegítőben. Amíg mozdulni tudok, hámozom ki magam azonnal a pizsamából, amit otthon nem is vagyok hajlandó felvenni, mert megőrülök a különféle elképesztően ocsmány színű pacuha hálóruhában vagy az arra fölvett fürdőköpenyben kóricáló sorstársak látványától. Főleg, ha alóla sejtelmes zacskók himbálóznak elő.

A lábamon is szandál volt, elindultam hát sétálni a Nagyvárad tér irányában. A távozásom nem tűnt föl senkinek, és bennem újra kuncogni kezdett a kisördög, mint korábban a Bajcsyban. Ott még nem engedtem a csábításának egyáltalán, csak mondjuk végleg dezertáltam. Itt megint azt súgta, milyen férfias tett lenne a kórtermi darvadozás helyett egy hangulatosan füstös krimóban meginni valami jóféle fröccsöt még az infarktus vagy jobb esetben a műtét előtt.

fröccsÚgy is lett, régi híres tájékozottságom ismét bebizonyosodott: hamarosan az előbb említett térnél emelkedő díszes épület alagsorában lévő Lépcsősnek emlegetett műintézményben találtam magam. Rövid töprengés után a rizlingből löttyintett házmester társasága mellett döntöttem, ő régi kedves cimborám. A múltkor valakinél láttam egy tudományos táblázatot a különféle fröccsök keverési arányairól, bevallom, néhányat én sem ismertem, pedig azt hittem, ezügyben több kandidátusi fokozattal is rendelkezem. Nos, a házmester 3 deci bor és 2 deci szódavíz egyvelege. Oltja a szomjat, mert nem kupicányi, de nem üt nagyot, mert az már nem kulturált. Üt viszont már a nyolcvanas években divatba jött tömbházmester, ami a nagyokos táblázatban sem szerepel. Hja, ha az ember nagyon tud! Ez nem más, mint három régi házmester összevonva.

Megjegyzem, a kétnapos hospitalizálódásom után ettől az egytől is fütyörészve és folyamatosan füstölve szambáztam vissza a túlélési projektem báziskikötőjébe. Ott már értetlenül várt a komám és régi-régi barátom, János. A kapcsolatunkat egyszer majd megírom egy hosszabb lélegzetű gondolatmenetben, megérné a munkát. Tanulságos, ahogy a politika és az általa túlzottan determinált nő(k) agresszív baktériumként hogyan tudnak odvat vásni egy 30 éves, őszinte és mély férfibarátság gyökerében. Egy jó beszélgetés kellene talán…, mikor a gyertyák csonkig égnek. De ez valamelyőnknek nyilván a földi vég, várunk tehát…

Janó mindenesetre a pillepalackban jó fél liter somlai furmintot prezentált öreg harcostársának, amit ijedten süllyesztettem az ótvaros éjjeliszekrény mélyére, mondván, jóból is megárt a sok, valamint lesznek még szűkös napok, hogy az elcsépelt kolbász-metaforát mellőzzem.

A nehéz nap után most a betűk is fárasztottak, hamar ágyba bújva csatlakoztam a horkoló kamarazenekarhoz. Korábban a napi alapos fürdést mindig az estére időzítettem, a kórházi heteim során azonban ez jelentősen módosult. Úgyis hajnalban keltem, még az éjszakás nővér korai és kötelességszerű zaklatása előtt, amikor még aludt mindenki. Ilyenkor a klotyó előtt sem zsörtölődött még senki, és a fürdőben is tisztaság és béke honolt. A kulcsot elkértem, és két szatyorral vonultam ki. Milyen egyszerű és hamar a zsigerekben kódolt algoritmust jelent az egészséges ember tisztálkodása szinte percek alatt! Most röviden leírom ennek a rokkantra szabott koreográfiáját. Először is a jobb lábam öregujjának talpi részén levő, és a folyamatos terheléstől keletkező bőrkeményedés miatt begyógyulni nem tudó fekélyt fedő kötés miatt erre a lábamra húztam egy nejlonzacskót, amit befőttes gumival rögzítettem a térd alatt. Ezután a szabadon maradt felületeket a szokásos üzemmód fázisai szerint takarítottam (lecsapatás – szappanozás – lecsapatás a hajlatokra és rejtett zugokra különösen ügyelve), de lehetőség szerint egy lábon állva, mert a másikat kilógattam a függönyön kívülre, nehogy a szennyezett víz utat találjon.

Az egyik törülközővel végrehajtott szárazolás után a patyolat alsóneműbe bújtam, és egy kempingszéket tettem a zuhanykabin elé jól körülbástyázva a kellékekkel. Ráülve ollóval levágtam a turbánt a bibis ujjamról, nagy nyögésekkel elérve a csapot letusoltam a hibás futóművet. A másik, minden nap frissen mosott törülközővel megtöröltem, fertőtlenítettem, bekötöztem a kívánt metodika szerint. Mindez így elmondva egyszerű, de végrehajtása ott a kórházi körülmények között időigényes és kényelmetlen volt. De meg tudtam oldani!

Most utólag megint mosolygok az akkori bazinagy megpróbáltatásomon. Akkor még nem volt meg a hosszanti metszés meg a két lyuk a mellkasomon, a lábamat sem ékesítette a  vénakivételi vágás a bokától combközépig, amihez jött még az ujjamputáció elég nagy sebe.

Oké, értettem, most hagyjam abba! Óhajotokkal egyetértek, de ismét leszögezem: minden megoldható, ne feledjétek!

Azért alig várom, hogy a nyolc hónapja dédelgetett álmom teljesüljön: belecsobbanhassak tetőtől-talpig egy kád meleg vízbe minden skrupulus nélkül! Tiszta…? 🙂

kád

A kommentekkel meg ne kíméljetek, szedte-vette,teremtette…! 🙂

Pártharc a kórteremben

Ahogy korábban olvastátok, augusztus 31-én dokkoltam a szívsebészeti osztályon, ahol már a bejelentkezésemkor közölték, hogy a talán legrutinosabb és legtekintélyesebb sebész, a főorvos-helyettes Dr. Szabó J. Zoltán fogja végezni az operációt. De ő ekkor még szabadságon volt, másnapra várták. Ráadásul a műtéti időpontok különféle okok miatt csúsztak. A szobatársaim a bennfentesek fölényes mosolygásával oktattak ki, hogy csak akkor higgyek a beavatkozás bekövetkeztében, ha az intenzíven arra ébredek, hogy a tubus miatt nem tudok beszélni. Egyiküket teljesen előkészítve tolták a műtőbe, aztán fél óra múlva vissza az osztályra, mert az egyik paramétere nem stimmelt.

Szeptember 1-jén egész nap vártam a főorvosra, késő délután aztán nyugtalan kóválygásba kezdtem, volt mit felderíteni a hatalmas épületlabirintusban. Naná, hogy akkor keresett! Aztán szerencsére később megtalált. Középmagas, jóvágású, szemüveges, őszülő úr üdvözölt határozott kézfogással. Valahogy a fehér köpeny is másként mutatott rajta, mint a többi orvoson. Messze néző kék szeme és halk, barátságos hangja rendkívüli nyugalmat sugárzott.  Közölte, hogy másnap, csütörtökön műtene, de a csúszások miatt nincs szabad műtő. Ő ráadásul pénteken egy volt kollégájának vidéki temetésére megy, ezért hétfő reggelre halasztódik az én procedúrám. Nyomatékosan megkért – hangsúlyozom: megkért (te rút Böbebaba, hallod) –, hogy inkább ne menjek addig haza, ne kockáztassuk az infarktust itt a küszöbön.

Puff neki! Az orvosok is halnak? De miért pont most? Hülye egészségügy! Marci barátom 88 éves nagymamájának szavai jutottak az eszembe, aki erős dohányos, festi a körmét, cicanadrágban jár és bikiniben napozik: „Vagy 10 éve megmondta az orvos, hogy okvetlenül meg kell műtsön, különben meghalok, csak aztán váratlanul ő halt meg, csóró, pedig fiatal ember volt, negyvenegynehány éves.”

Természetesen hipp-hopp megígértem. Pedig ő nyitva hagyta a hazamenetel lehetőségét is. Lehet, hogy a jó orvosnak is kell megfelelő pedagógiai érzék? Persze, hisz az elbizonytalanodott beteg a leggyermekebb gyermek.

Be kellett rendezkednem hát a hátralevő négy nap túlélésére. Először is belibbentem a kórterembe, és intenzív figyelmet kértem a társaktól. Hárman voltunk várakozók, ketten pedig már túlestek a műtéten. Egyikükkel, a mellettem fekvő 48 éves Attilával hamar megtaláltuk a közös hangot, később is mentorom lett Füreden. Szemben feküdt a 60 éves, nagyhangú és –természetű János, akit rajtam kívül mindenki a korábbi foglalkozására emlékeztető Hentes néven szólított. Róla nekem rögtön a Petőfi-vígeposz, A helység kalapácsának Szélestenyerű Fejenagyját játszó fiatalabb Bessenyei Ferenc jutott eszembe.

Na, ez a két ember folyton politizált. Attila megrögzött kormánypárti volt és hithű fradista, mocskos kommunistázott, zsidózott, cigányozott, tolvaj gyurcsánozott. Közben pedig egy önzetlen, békés, empatikus figurát ismertem meg benne. A Kispest-szurkoló, ballibsinek bélyegzett János ilyenkor elkezdett üvölteni, bár szerinte nem is emelte meg a hangját, és az általa Törpfütyinek nevezett kormányfőt és tehetségtelen seggnyalóit kívánta el a pokol legmélységesebb bugyraiba. Ezzel úgy fölhergelte magát, hogy sebzett párducként órákig kerengett a folyosón hóna alatt a Heparint a vénakanülbe folyamatosan adagoló pumpával. Attól féltem, hogy az egész hóbelevancot kiakolbólintja dühében a hetedikről az utcára. Mondanom sem kell, ő is tündércsírákat hordozott a műbillentyűs szívén.

Most beálltam a kör közepére, és kacskaringós népi tájszavakkal ékesített szózatot intéztem a delikvensekhez, miszerint a kiskunmocsoládi kakasviadalokon harcedzett kisf@szom sem hallgatja tovább ezt az ocsmány gyűlölködést. A gyűlölet és a harag tudniillik mérgezi a szívet, és mivel az én szívem éppen elég beteg, ne rontsák tovább az állapotát. Ők is, én is gyógyulni jöttünk ide, nem szívfarkast etetni. Így nem lehet gyógyulni… Drasztikus szónoklataim általában hatásosak, a megszólítottak aranyosak voltak, megvigyorogták a szavaimat, és jelenlétemben nem kezdték újra. (Csak jó három hét múlva a füredi sétány ivóbódéjában, hisz nyakunkon voltak az önkormányzati választások.)

Elégedetten páternosztereztem le a főkapu mellett elhelyezett bagógyűjtő konténerhez, hogy a jól megérdemelt x-edik cigarettámat elszippantsam. Kicsit elbambultam, a földszinten majdnem elfelejtettem kiszállni a kabinból, jó kétharmad méterrel túlment, mikor egy mellső kéztámasz segítségével kiszökkentem belőle. Volt ám adrenalinfröccs! Bár állítólag nincs gáz, csak benne kell maradni. Hát én ugrottam…

Az említett csikkeskübli megfigyelése egy szociológusnak minden tudományos ízlését kielégítené. Már a Bajcsyban észleltem, hogy ahogy telni kezd – sok beteg sokat szív –, automatikusan megjelenik az ürítőszemélyzet egy-egy hajléktalannak kinéző pára személyében.  Kéjes boldogsággal megtöltik csikkel az előkészített nejlonzacskókat, majd továbbállnak. És ez nyilván minőségi staub, a tüdőbeteg-gondozó előtti placc nem lehet ilyen keresett. Borzalom!

Most, hogy írom ezt, nyugtalanul babrálok a zsebemben, a cigisdobozt keresve. Nyolc hónap absztinencia ellenére. Az ostoba szenvedély iránti vágy csak lappang, el nem múlik tán soha.

Most még annyit, hogy a kapuban összefutottam Béla és Taki barátaimmal, akiket előre figyelmeztettem, hogy üres kézzel nem illik a beteget látogatni, de a vágott virágot nem annyira szeretem. Takikám csillogó szemmel nyújtotta is felém kezére hajtott bőrzakóját, hogy vegyem ki a zsebéből az ajándékot. Egy újságpapírba tekert, a végén keskenyedő hengert tapogattam ki. A hámozás után fennakadó szemmel hátrahőköltem. Nem, ezt most nem tudom elfogadni! Nagy csibész-huncfut-mihaszna létemre is ezt most hibernálnom kell későbbi pillanatokra!

portoricoKedvem lenne találós kérdésként feltenni, hogy mit kaptam. A képről talán kiderül. Igen, egy kétdekás Portorico márkájú rumicillin ez, sok baj kiváló medicinája. Még a legbőbeszédűbb, égetnivaló asszonyszemély szavának is megakasztója a maga 60 fokával. Hűséges barát! Taki is! Szépen hazavitte és megitta!

Holnap jövök, folytatom… 🙂
 
 
 
 
 

Ismeritek-e a versfaragót?

Marci barátom lusta, blogjában „csak” egy Orbán Ottó-verset idéz. Ismeritek a költőt? Szerintem a századvég egyik legzseniálisabb lírikusa. Sajnos az iskolákban nem nagyon esik róla szó, lehet, kevesen találkoztak vele. Most kedvet kaptam én is egy témába vágó művét ideírni. Majd még hozok…

Inkább, mint hogy megint sokszáz szóban anekdotázzam a technika és a természettudomány rám leselkedő veszélyeiről, aztán meg a hegyes nyelvű barátaim meg pikírt kommentekben a saját lényegkiemelő kompetenciáikat kezdjék boncolgatni. (A mesélést természetesen majd a saját tempómban és az általam kívánatosnak tartott terjedelemben folytatom, nem szabadultok, kedveskéim! Ne feledjétek, némi tengés-lengés után csillan a szike! A lemaradók meg szépen zárkózzanak föl!) Persze tudom: „Egy pornófilmre, mégha a léleké is, gyorsan ráun a hoppon maradt néző”… 🙂

A klinikán

„Orbán Ottó, 53 éves…”,

ez volt a neve a munkadarabnak, amit munkalap kíséretében

megtapogattak, megforgattak, átvilágítottak.

Látogatóba egy ősz hölgy járt hozzám,

az őszülő, pizsamás, tizenkettő-belőle-egy-tucat beteghez.

De a Sorsboszorkány ennyivel nem érte be,

Macbethet csalogatva rákapott a káröröm szeszpárlatára…

Ragaszkodott a helyszínhez. Harminckét éve ugyan,

de ebben a kórházban, sőt ebben az épületben

olyan botrányos, vad szerelembe estem egy orvosnővel,

hogy őrületünktől narancssárga lánggal égve lobogtak

a jégmezőként tündöklő, kórházi lepedők.

Az ágyak közt örvénylő, mágneses viharban

egy jó szagú, rezgő mellű, széles járomcsontú kísértet jár föl-alá

az ismerős, fehér köpenyben, kortalanul, kezében kórlapokkal –

mindegyiken az öregedés undok tünetei…

Egy pornófilmre, mégha a léleké is,

gyorsan ráun a hoppon maradt néző.

Kioltom a képet, a fókuszt végtelenre állítom –

ha mindennel befuccsolunk, még mindig ott a kozmosz…

Ránk vallanak a szennyes földek, a háborúink, a szerelmeink,

de főképp az, hogy a mindenséget is embernek képzeljük el:

mellében még döng az első, őrült szívverés, a Nagy Bumm,

miközben a teste már tágul, szakadoz, repül

milliárdszor milliárd felé.

 

 

Krimi a klotyóban

Annyi a külvilágból érkező inger éri naponta az embert ebben a felgyorsult században, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Az a legszomorúbb, hogy a szépet és lélekemelőt nincs időnk kellően ízlelgetve kiélvezni, csak kapkodjuk a fejünket az újra és újra felénk záporozó szörnyűségek elől. Még a végén kiderül, hogy az eddig ostobának gondolt struccnak van igaza…!

Ezért most hagyjuk a csodába ezeket, a felesleges köpködés és fogvicsorgatás helyett folytassuk a MÚLT taglalását! Hősünk tehát úgy hét hónapja bekvártélyozta magát a szívsebészeti nagyüzem egyik sokak által irigyelt ágyára. Igen, sajnos rengeteg beteg kínlódik országszerte hasonló szívzűrrel, akiknek hosszú hónapokig kell az előjegyzés alapján várakozniuk az egyetlen reményt nyújtó beavatkozásra.

Azzal fejeztem be legutóbb, hogy a Bajcsy Kórházban eltöltött felejthetetlen napjaimra a hazamenetelem után jó négy-öt nappal egy ajándék emlékeztetett folyamatosan, amit aztán kénytelen-kelletlen hoztam az új objektumba is. Hogy is fogalmazzam, már úgyis kapok eleget asszonkámtól, hogy kiteregetem az áttetsző fehérneműt is. Szóval a bal lágyékhajlatom némi finom bizsergés után erőteljesen viszketni kezdett. Nem segített a normálisnál jóval sűrűbben elvégzett alvázmosás sem. Bőrgyógyászhoz már nem volt érkezésem eljutni, ezért az első napon megmutattam Jákics dokinak az új szenvedésem epicentrumát, hátha ehhez is ért a manus. Blazírt pofával belemondta a képembe, hogy meggombásodtam, kenjem bátran a reklámokból ismert kiváló C. kenőccsel, ami persze nincs az osztályon, elvégre ez nem nemibeteg-gondozó. Asszonkám hozott gyorsan, kentem is pár napig, szerencsére a műtét idejére elmúlt. Az is szerencse, hogy magát a célszerszámot nem érintette a baj, nem lett „pirospöttyös a rudi”, bár nem tudom, hogy a hólyagkatétert zavarta volna-e. Na most az az érdekes, hogy a Bajcsyban is el voltam látva különféle intim papírosokkal. Korábban én csak a jó öreg klotyópapírt ismertem, amit a deszkára lehetett teríteni ráülepedés előtt. Most azonban volt nálam – oh, asszonyi előrelátás – előre szabott papírülőke, amit szerintem megfelelően használtam az alkotás során, utána pedig szintén szakszerűen engedtem útjára a vízöblítés zuhatagán. A kispiszok esetén pedig az ülep nem kerül kapcsolatba a reteráttal, így a mocskos kis élősködők csak távolról áhítoznak, hisz képességeiket meghaladja a mégoly tétova folyadéksugáron való feljutás is. Csendben mondom, otthon más a helyzet, akár egy rövidebb újságcikket is elolvas az ember mondjuk két sör viszonylag gyors elfogyasztása utáni csapoláskor ülve. Hallottam, sok háziasszony rá is szoktatja élete párját, s így nem kell az esetleges célzászavarból eredeztetett mellément cseppeket takarítani, vagy a felfreccsenés pöttyeit szemlélni a csempén illetve falon.

toalettkacsaTalán emlékeztek arra a reklámra, amely a drasztikus de elég büdös, kacsával fémjelzett fertőtlenítő mosószerre hívta föl a figyelmet, amit a flakon görbülő nyakának köszönhetően a csésze pereme alá lehet juttatni. Na, komolyan mondom, a Bajcsyban szinte láttam azokat a kis zöld, amorf lényeket vidám tort ülve, melyeket a reklámban animáltak. Most eszembe jutott az akkor keletkezett vicces dialóg, hála a magyar humorérzéknek:

Bee, nekünk van toalettkacsánk, nincsenek baktériumok a vécéperem alatt!

Bee, mi meg nem sz@runk a perem alá!

Ezer bocsánat!

Hagynám már ezt a magvas témát, de történt még egy malőr ezügyben ottlétem harmadik napján, essünk most túl rajta.  Már említettem, hogy két ötágyas szobára jutott egy vécé, két mosdókagyló valamint az ágytálak és kacsák ürítőhelye és „ólja”. Felröhögtem először, mikor beléptem, mert a csaptelep fölötti tükör felét egy nyomtatott felirat foglalta el, melyen a vezetőség szigorúan felszólítja a betegeket, hogy a mosdókagylóba vizelés esetén a kórházból való kiebrudalást kockáztatja a megfontolatlan páciens. Hehe – mondok magamban –, innen könnyű hazamenni!

Na, valamelyik drága öregúr a szomszéd szobából, aki valószínűleg világéletében a romantikusan szellős fabudiban végezte el a „napiszar.hu”-t, az alsóöblítéses víztartály rejtelmeivel nem lévén tisztában úgy megrángatta azon az egyetlen kiálló pöcköt, hogy tövestül a kezében maradt. S, mint ki dolgát a szó szoros értelmében jól végezte, letette a csésze mellé, melyben ott lapult a sikeresen lefektetett kábel. A skandalumot érzékelve valamelyikünk riasztotta a szolgálatos takarítónőt, aki vödörrel pótolta a herélt tartály funkcióját. A vödröt nekünk hagyta, járjunk el vele belátásunk szerint. No, pont ez hiányzik a frissen műtöttnek vagy az arra készülő lihegő lúdnak, vízzel telt vödörrel locsolni a matériát! A vödröt ráadásul csak az ágytálmosó falikútnál lehetett megtölteni, jaj! Szorgalmaztam, hogy hívják a karbantartókat. Nyerítve röhögtek ki, mit gondolok én péntek délután, ilyenkor már a fű sem nő. Majd hétfőn.

mekkelekSzombat reggel aztán teli lett a… A hátizsákomban mindig lapul egy laposfogó, sokszor segített már, egyszer még fogat is húztam vele. Szép komótosan szétkaptam a tartályt, szerencsére minden alkatrésze megvolt. Az okozott nehézséget, hogy a nehéz fajanszból készült tetejét, melyből kiállt a két ujjal finoman meghúzható indítógomb, csak úgy tudtam rögzíteni, ha belülről fogtam a szerkezetet. De akkor meg nem ment rá a tető a virsli ujjaimtól. Hosszas lihegés után a fogó segítségével siker koronázta a fáradozásomat. Büszkén hirdettem eredményt, és egyben kioktattam betegtársaimat, hogy mit és hogyan rángassanak.

Na, ma nem sokat haladtam a gyógyulás rögös útján. Azért újraolvasva, kicsit újraélve jókat mosolygok a bajuszom alatt: micsoda kínlódásokkal és nehézségekkel jár a fáradtan csikorgó porhüvelyének fogságába zárt ember egyszerű gyógyintézeti szocializálódása. Ott de sokszor meglegyintett a kétségbeesés lidérce. De mindig győzött a remény! Van remény…

Ceremónia-mánia

Most pedig – kerül, amibe kerül – rászántok néhány percet hétvégi önismereti megvilágosodásom melléktermékeként keletkező füstölgéseim letüdőzésére, elvégre szabad még zárt helyen káros anyagot magatokba fogadni, hisz a buzgó kormányrendelet csak januártól lép életbe. Legutóbb ezeken a hasábokon határozott dünnyögéssel keltem ki a brit királyi hajcihő ellen. Kaptam is érte finom feddést itt és másutt is, kellett nekem befenyegetni a kimoderálással. Mert, hogy a szerelem pártján…, meg illetlenség megmorogni mások ünnepét. Ezekkel persze én is egyetértek, hogy kételkednék a tiszta szerelem világhatalmában, meg kellő illem és tolerancia is szorult tán belém. Mégis bánt valami… A királyfi is összevigyorgott öccsével a szájról olvasók szerint az “intim hangulatú ünnep” beszóláson. Hehe, én voltam a kiscsaj a képen…

királyi esküvő

Aztán írtam, hogy nem megyek a lányom ballagására, mert az nem az én ügyem. Nyilván a jóérzésű többség erre a parlagiasságra is felhorkan. Aztán jött vasárnap a katolikus egyház csinnadrattája, amiről a média ismét a kelleténél több bőrt akart lehúzni, és ami már nagyon is az én ügyem. Mégis zavart a felhajtás, a felszínesnek érzett rituálé. Ezért nem is írtam róla a komoly kísértésem ellenére sem.

pápa bácsiPedig II. János Pál léte erős hatást gyakorolt az életemre. Szellemi és világnézeti eszmélésemmel egy időben választották váratlanul Róma püspökévé, nagy meglepetést okozva ezzel az egész világon. Már elődje, Luciani (I. János Pál), a csak 33 napig regnáló mosolygó pápa is új szelet vetett az első vatikáni zsinat (és az azt összehívó reformpápa, XXIII. János) utáni egyház ismét leülepedő mocsaras állóvizébe. Rejtélyes halála után a konklávé szürkeségbe visszavágyó, féltékeny és pártoskodó bíborosai nem tudtak dönteni az utódról, valami különleges sugallatra vetődött fel a fiatal és rendkívül művelt krakkói érsek, Karol Wojtyla neve, aki maga lepődött meg a legjobban, mikor a végre felszálló fehér füst az ő pápaságát kiáltotta világgá. Akkor még nem ismerhettük, de már bemutatkozó megjelenése a vatikáni erkélyen lenyűgöző volt. A teatralitást nélkülöző szavaival közölte, hogy ő legjobb igyekezete ellenére „CSAK EMBER”, és figyelni fog embertársaira is. De – püspöki és később pápai jelmondatához híven (Totus Tuus – Egészen a Tiéd) – egyértelművé tette, hogy semmilyen emberi körülmény nem zavarhatja meg elkötelezettségét Jézus Krisztushoz.

Én nem kerültem kapcsolatba vele soha személyesen, hisz ugye kerülöm a tömeget, de visszaemlékezések ezrei bizonyítják megjelenésének, személyiségének rendkívüli varázsát, ami nekem már a hetvenes évek rozoga tévéinek fekete-fehér képernyőjén is átsugárzott. Alig találkoztam életemben a hitelesség ilyen szintű megjelenítőjével. És ezt bizonyította majd harminc évig mosolygós szemeivel, a világot bejáró szolgálatával és önkritikus alázatával. Valahogy átéreztem a római katonák lelkivilágát, akiket kiküldtek, hogy fogják el Jézust. Mikor dolgavégezetlen visszatértek, így indokolták mulasztásukat: „Soha még ember úgy nem beszélt…” Kitörölhetetlenül él bennem, mikor a halála előtti virágvasárnapon szólni próbált híveihez, de csak a szemei üzenték a tehetetlen szeretet kínját, megszólalni már nem tudott. Most is könny szökik a szemembe. Pedig akkor még azon is vitatkoztunk, hogy időben át kellett volna adnia a helyét. Számomra ő a vatikáni procedúráktól függetlenül halála óta a szentek közül integet felénk áldást osztó, pásztorbotjának hajlított végét idéző kissé göcsörtös kézfejével. Istennek hála érte! De a tömjénfüstös parádé nekem nem tetszik.

aranyműves boltja

Az aranyműves boltja

Különben „a pápa bácsi” ifjúként még írói és színházművészeti babérokra tört. Az írást később is folytatta. Egyik ismert színpadi művét, Az aranyműves boltját nemrég mutatta be a Kecskeméti Katona József Színház Cseke Péter rendezésében. A szerelemről szóló filozófiai, oratórikus elmélkedés magyarországi ősbemutatójának tevékeny részese voltam. A ferencvárosi Szent Kereszt-templom akkori apátplébánosa, Tóth János barátja volt a mű fordítója, Balássy Péter, aki korábban Lengyelországban tanult. A frissen magyarra fordított művet így a templomunkban adtuk elő először neves művészek vendégszereplésével 1980-ban: az idős házaspárt Kohut Magda és Raksányi Gellért, a középkorút Venczel Vera és Szokolay Ottó, az esküvőre készülő fiatalokat pedig Sárdy Judit és jómagam alakítottuk. Több helyen megfordultunk vele, a Magyar Nemzetben E. Fehér Pál még méltatta is, bár aztán nagy nyilvánosságot nyilván nem kaphatott. Kristóf szerepére valószínűleg még éretlen voltam, ahogy Eperjes Szamóca is mondta, ezt csak kiforrott világnézettel lehet hitelesen előadni.

Aztán az anyák napja. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá! Méltatlan lenne az egyháromszázhatvanötöd szál virág. Ahogy a nők napja is hamis. Nem kell a kötelező rítus. Már írtam, a temetőbe sem megyek. A feltámadást követően a feldíszített szent síron lévő táblán ezt lehet olvasni: Nincs itt! Pontosabban, ahogy Gárdonyi sírján olvasható: Csak a teste!

Szombaton Míra lányom esküvőre volt hivatalos. Másnap elmesélte nekünk élményeit, és mosolyogva hallgattam, hogy kikérdezte anyját a mi esküvőnkről. Akkor nyúlt meg az arca, mikor asszonkám szűkszavúan közölte, hogy a vacsora végén, kb. tíz órakor a vendégek legnagyobb megrökönyödésére közöltem, hogy nincs osztoszkodás azaz menyasszonytánc, érezzék továbbra is jól magukat, mi leléptünk, mert más dolgunk van. És elhúztunk, szegény apósom vitte a balhét. A kaján fantáziálók lehűtése végett elárulom, a televízió akkor sugározta először Fellini Nyolc és fél című filmjét, amihez akkor még nem volt szerencsém, és ezért siettünk. Nosza, mire nem jó a nászéjszaka!

maci málnás

Persze icipici szégyellőséggel tudatnom kell, hogy ama bizonyos maci akkor már jóideje birtokolta az őt megillető ama málnást, csak még a földhivatali bejegyzés nem volt meg az esküvő pillanatáig. Szóval nem a kiéhezett maci miatt hagytuk faképnél az elképedt kompániát. Ja, reggel meg korán indult a vonatunk Sopronba, ahol négy napig alig csináltam mást, mint a frissen megszerzett Rubik-kockát tekergettem a siker – akkor még – legkisebb reménye nélkül. Na jó, néha letettem…

Elég az intimpistáskodásból, összefoglalom: eléggé el nem ítélhető módon minden parádétól és ceremóniától irtózom, mint az ördög a tömjénfüsttől. Lehet, hogy rólam szól a mondás?

Mielőtt további olvasók elpártolnának tőlem, nem, nem vagyok kapcsolatban vele is! Néha próbálkozik. És mizantróp sem vagyok, szeretem az embereket. Csak ne legyenek egyszerre sokan! És ne lássam a „fecseg a felszín”-t! Bocsássátok ezt meg nekem…! 🙂