Nehezen vettem rá magamat erre a bejegyzésre, pedig napok óta tudom, hogy muszáj lesz megírnom. Nem tudnám megfogalmazni, miért, már amikor pénteken az apám kihűlőfélben lévő kezét fogtam, akkor éreztem, hogy nincs itt kérdés. Ez a Te blogod volt, Te elmentél, és én most megírom az utolsó bejegyzést.
Most meg itt ülök egyedül a gyerekkori lakásban, ahol mérhetetlenül boldogok voltunk évekig. Sokszor képzeltem el, milyen lesz nélküled. Ha majd nem mondod, hogy Cicafej, nem jajistenemezel, nem szörnyülködsz, hogy miért kell Szulejmánt nézni a tévében, és nem kérsz sört a hűtőből. Vagy vodkát. Vagy bort.
Egész más. Ahogy sok tanítványod és barátod írta, Lacibá’ nélkül szegényebb a világ. Egy másik meg gazdagabb. Én is így gondolom. Rengetegen szerettek, jaj, de még mennyire! Ha látnád! Én a legjobban. Különleges kapocs volt közöttünk. Cinkostárs voltál, szellemi társ. Mentor. Példakép. Igyekeztem vigyázni rád, nagy kincsem voltál. Most már vigyázzon rád más..!
Nyugodt szívvel engedlek el, Apa. Nem akartál így élni, másokra utalva. Nagyon fogsz hiányozni, de megértelek, és elfogadom. Sosem haragudtam rád egy percig sem. Nem is örülnél, ha szomorkodni látnál. Ahogy mondtad, az emberek egyik része leszáll a villamosról, mások meg felszállnak rá. Ilyen egyszerű.
Most már ülhetsz Esterházyval egy padban! Remélem, jókat rötyögtök a sok hülyén. Igazad volt, “a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag Jankók” /Ady/ alakítanak körénk.” Te is közöttük voltál. Mily meglepő. És az Esterházynak írt búcsú
“Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…”
most aktuális csak igazán..
Elszívtam egy cigit az erkélyen, és ittam a borodból. És most jó. Mosolygósóhajtásos.. Azt írtad nekem egy levélben, “fájni fog, de a szép emlékek felszikráznak benned, s ott fogok vigyázni rád freskóként életed templomán.” Megértettem, és érzem is. És tudom, hogy van remény.
Nyugodj békében, drága Apci! Nem búcsúzhatok Tőled másképp, csak egy részlettel egy novellából, amit úgy szerettél, és annyira Te voltál.
Fekete István: Apám /részlet/
De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt!
A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet.
Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa -gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal.
A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük.
Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta:
– Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez?
Nagyon melegem lett egyszerre.
– Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám.
– Hívd be a Rozit – nézett rám.
Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát.
– Te hoztad? – és rám nézett.
Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem.
– Gyere be!
Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat.
Apám levette a pálcát.
– Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát?
– Senkinek, nem adtam senkinek.
– Hát akkor minek kellett?
Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam.
– Beszélj! – és felemelte a pálcát.
– A kicsik sírjára …mindenszentekkor … – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam.
És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.
A mesterünk
Van remény 
